A magyarországi városok versenyképessége. Készült a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium megbízásából. Témavezető: Beluszky Pál

A magyarországi városok versenyképessége Készült a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium megbízásából Témavezető: Beluszky Pál Irták Barta Györgyi Beluszky Pál Gimesi Judit Győri Róbert Keresztély Krisztina Fenyvesiné Simon Ágnes (ábrák készítése)

1

A versenyképesség jelentősége, fogalma; kutatási előzmények A versenyképesség jelentősége a városállomány átalakulásában A települések közötti verseny szerepe a városállomány formálásában, a városhálózat alakításában az elmúlt évtizedekben felértékelődött, megnövekedett ill. mivel a „verseny” feltételei változtak, a verseny a világ legtöbb országában új szakaszba lépett. Hazánk helyzete sajátos: a nemzetközi tendenciák jelentkezése mellett a speciális magyarországi tényezők is növelik a városverseny jelentőségét. 1. A nemzetközi színtéren a gazdaság lokalizációjában, telephelyválasztásában egyre kisebb szerepet játszanak a determináló tényezők, a bányakincsek, energiaforrások, a fogyasztópiac elhelyezkedése, a nagytömegű anyagforgalomban kitüntetett szerepet játszó csomópontok (kikötők, vasúti csomópontok stb.). Különösen a modern gazdasági ágazatok, a „tudásigényes” ipar nyersanyagigénye minimális, késztermékeik tömege csekély. A távolság szerepe a térszerkezet alakításában, a településhálózat formálásában tehát a „posztfordista” korszakban mérséklődik (ebben a technológiák fejlődése is szerepet játszik, pl. a csővezetékes szállítás, a villamosenergia-hálózatok kiépülése vagy a hírközlés ill. kommunikációs forradalma stb.). Enyedi György írja: „A távolság, mint költségtényező veszít jelentőségéből, de veszít időtényezőként is. Ez különösen áll az információs társadalomra, ahol az információ továbbításában a tér (távolság) és az idő dimenziói összezsugorodnak. Nemcsak a gyakran emlegetett tőzsdei információk, de a több kontinensen működő transznacionális nagyvállalatok belső üzletvezetési információi, a háztartási fogyasztásra szánt kereskedelmi vagy kulturális információk is azonnal eljutnak bárhonnan bárhová…” (Enyedi Gy. 2000). Feltételezhetően az „informatikai alapú” társadalom és gazdaság további térnyerése még inkább rugalmassá teszi a – legáltalánosabban vett – telephelyválasztást. Mivel a gazdaságban – s különösen a városokban – a szolgáltató szektor szerepe vált a legjelentősebbé, ez ugyancsak a társadalom és a gazdaság telephelyválasztásának kötöttségeit oldja, hisz a szolgáltató szektor „majdnem mindenhová” települhet. Ilyen változások közepette oly tényezők szerepe értékelődik fel, mint a „magasan kvalifikált munkaerő” igénye a színvonalas lakókörnyezethez, a „tudásbázis” igénybevételének lehetőségei, a városok pozíciói a különböző hálózatokban, a városok vezetésének kvalifitásai vagy akár a szellemi időtöltés, a szórakozás helyi lehetőségei, a városmarketing eredményessége stb. A „siker” posztfordista feltételei új szakaszt nyitottak a világ fejlett országaiban is a városversenyben. 2. Hazánkban a világjelenségekhez járult, hogy a településhálózat alakulása 1990 előtt jórészt központi döntésektől függött, azt „felülről” irányították (a központi újraelosztás igen magas aránya, az infrastrukturális javak központi elosztása, állami ipartelepítés, településhálózat-fejlesztési koncenciók stb.). Ebben a szisztémában a helyi adottságok, erőforrások, a települések által kínált előnyök vagy az ott fellelhető hátrányok, a helyi elképzelések, a helyi társadalom

2

milyensége – aktivitása, tudás-szintje, innovációs készsége, munkakultúrája stb. – nem vagy csak csekély és áttételes szerepet játszott a városfejlődésben (az egyes települések – vezetőinek – kapcsolatai, a regionális lobbik eredményessége stb.). Ehhez járult a helyi bevételek jelentéktelen aránya, az intézménytelepítés „modellszerű” és sablonos gyakorlata (pl. a megyeszékhelyek uniformizált intézményhálózata), a közigazgatási szerepkör meghatározó szerepe a településfejlesztésben stb. A „felülről való irányítottság” hozzájárult a városállomány homogenizálódásához. A homogenizálódást támogatta a szolgáltatásokat nyújtó intézmények – MNB, OTP, biztosítótársaságok, utazási irodák stb. – monopolizált helyzete; ez is lehetetlenné tette – a szolgáltatások, az intézmény-telepítés terén – a „városversenyt”. 1990 után viszont a városok kiléptek a települések „piacára”; a gazdaság telephely-választása ill. működésének eredményessége jórészt a piacgazdaság törvényszerűségei szerint zajlik, de ugyanez állapítható meg egyes városi intézményekről is; mindebbe a „központ” (kormány, gazdaságirányítás, területfejlesztés stb.) legfeljebb közvetett eszközökkel avatkozhat be. Mivel a gazdaság a nyolcvanas évek és 1995/96 között súlyos visszaesést élt át, egyes ágazatok, iparágak, egyes régiók és települések gazdasága majd teljesen leépült (míg 1982-ben a városokban ezer lakosra 200 ipari kereső jutott, addig 1998-ban mindössze 70), az nemcsak a technológia-váltás miatt formálódik át. A gazdaság megindult rekonstrukciója viszont nem a régi struktúrát – beleértve a területi struktúrát is – állítja helyre, az így kialakult „tabula rasa”-n a városverseny még hatékonyabban differenciálja a településállományt. Hazánkban a tercier szektor térnyerése – mivel a „tervgazdaság” évtizedeiben háttérbe szorult – sokkal gyorsabb ütemű, mint a legtöbb nyugat-európai országban, s a tercier szektor – mint említettük – rugalmasan és gyorsan reagál a változó viszonyokra. Telephelyválasztása kevéssé determinált, így gyors térnyerése – mely régiókként, településenként differenciált – különösen érzékletessé teszi a városversenyt. Végül Magyarországon „új” tényezőként jelentkezett a nemzetközi tőke, újfajta igényekkel, telepítési szempontokkal, szintén növelve a városok versenyének jelentőségét. Mindez azt eredményezte, hogy mind külföldön – s nemcsak a fejlett országokban –, de különösen hazánkban átértékelődtek a versenyképesség feltételei, összetevői, miközben erőteljesen növekedett a helyi adottságok – a „versenyképesség” – szerepe a településállomány differenciálásában, a sikeres települések kiemelkedésében. Az eddigi tapasztalatok szerint is a városverseny feltételei, a „siker” tényezői között előtérbe kerültek a „szoft-tényezők” (a „helyek” kellemes volta, a lakosság alkalmazkodó és innovációs képessége, a szellemi tőke volumene és milyensége, a városmenedzsment képességei, a közbiztonság, a városmarketing sikere stb.); így a városverseny feltételei kevéssé egyértelműek ill. számszerűsíthetők, növekszik a „szubjektív” tényezők szerepe a „sikerben” vagy a „kudarcban”.

3

A városverseny fogalma Miközben a tapasztalatok ill. az eddigi vizsgálatok alapján meglehetősen sokat tudunk a városverseny növekvő jelentőségéről, új feltételeiről, számos példát ismerünk – vagy ismerni vélünk – a „sikeres” településekre, a városverseny meghatározása vitatott, ill. a definíciók meglehetősen eltérőek. Egyes szerzők a „siker” feltételeit sorakoztatják fel, ezzel határozva meg a városverseny színtereit (s ezen keresztül a városversenyt). Enyedi György a siker tíz tényezőjét említi (Enyedi Gy. 1997): • A sikeres város képes a gazdasági szerkezet változtatására; ez a változások felgyorsult üteme mellett elengedhetetlen feltétel. A sikeres város gazdasági szerkezetében az emelkedő, értéknövelő, multiplikátor hatású ágazatok kerülnek túlsúlyba. (Enyedi Gy. megjegyzi, hogy a tartós válságba jutott magyar városokat az elavult gazdasági szerkezet megmerevedése jellemzi, ill. hazánkban – mivel a posztindusztriális korszak kezdetén tart – ma még sikernek számíthat a NyugatEurópából kitelepülő, a hazainál fejlettebb technológiájú ipar megjelenése is.) • A sikeres város szolgáltató szektorában magas az „értékhúzó” ágazatok aránya (magas szintű üzleti szolgáltatások, kutatás-fejlesztés, felsőoktatás, magas szintű kulturális szolgáltatások stb.). • A sikeres város a tudás-alapú termelés jellemzi. „A tudás-igényes helyek egyre nagyobb szerepet játszanak a jövedelemtermelésben.” • A sikeres városban erős az innovációs képesség. • A sikeres városban döntések születnek. „A mai gazdasági tér egyik jellemzője, hogy a döntéshozatal, a stratégiai tervezés, az innovációk létrehozása főleg a nagyvárosokba települ.” • A sikeres városban erős és gyarapodó a középosztály. • A sikeres város nagy értékű környezetet nyújt. Napjainkban az igényes várospolitika, a színvonalas közszolgáltatások biztosítása elsőrendű gazdaságfejlesztő tényező. • A sikeres város jól kezeli konfliktusait. • A sikeres városnak jelentősek a külső kapcsolatai; a városversenyben meghatározó lehet, hogy egy város beilleszkedjen egy nemzetközi nagyrégió város- és kapcsolat-rendszerébe. • A sikeres városban növekszik a jövedelem és a foglalkoztatás. Ugyanebbe a definíció-típusba tartozik M. Porter napjainkban igen ismert s gyakran hivatkozott nézete is („Porter-gyémánt”), mely a versenyképesség tényezőit négy csoportba sorolja (1=termelési feltételek; 2=a vállalatok termékei és szolgáltatásai iránti kereslet feltételei; 3=beszállítók, alvállalkozók és a kapcsolódó iparágak jelenléte; 4=vállalati stratégia, szerkezet és rivalizálás), e négy tényezőt „rendszerbe szervezi”; azok az országok, régiók a legsikeresebb, ahol a „Porter-gyémánt” négyes feltétel-rendszere a legkedvezőbb kombinációt hozza létre. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank éves jelentése ugyancsak kísérletet tesz az (országok) versenyképességének értékelésére. Török Ádám értékelése szerint az „EBRD mintegy beismeri, hogy az egyes országok relatív versenyképességi szintjeit nem lehet megbízhatóan mérni, a relatív versenyképesség-változás megragadására viszont alkalmasabbak a rendelkezésre álló adatok.” (Török Á. én). Így az EBRD is

4

egy mutatórendszert állított össze, s e hét mutató segítségével végzi az országok összehasonlítását. E mutatók a következők: • a bruttó termelés változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban); • a foglalkoztatás változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban); • a nemzeti valutában kifejezett bérek (az iparban vagy a feldolgozóiparban); • az USD-hez képesti valutaárfolyam; • az USD-ben kifejezett bérek (az iparban vagy a feldolgozóiparban); • a munka termelékenysége (az iparban vagy a feldolgozóiparban); • az USD-ben mért ULC-mutató változása (az iparban vagy a feldolgozóiparban). Török Á. megállapítja, hogy a „mutatószámok nem alkotnak ökonometriai modellt, és az EBRD nem foglal állást arról sem, hogy az egyes mutatószámoknak mekkora relatív súlyt kellene képviselniük a versenyképesség szintetikus mutatójában”. A városverseny (ill. regionális verseny) definícióját a verseny feltételeit és eredményét „mérő” mutatórendszerrel helyettesítő kísérletek sora hosszú, noha esetenként ezek a gazdasági növekedés vagy a „tőkevonzó-képesség” címszava alatt készültek. A „leltározó” definíciók mellett születtek „elméleti” igényű meghatározások is, noha ezek is többnyire a siker feltétel-rendszerét ill. eredményeit jelző „mutatók” összegzései. Enyedi Gy. szerint sikeresnek nevezhető az a város, „…amelyben növekszik az előállított jövedelem, e jövedelem jelentős része helyben marad újrabefektetésre, vállalkozóiés személyi jövedelemre, adók formájában városműködésre és fejlesztésre, a személyi jövedelemnövekedésből a lakosság széles rétegei részesülnek, s e gazdasági növekedés nem károsítja a város természeti, épített és kulturális környezetét.” (Enyedi Gy. 1997). Török Ádám pedig azt a gazdaságot tartja versenyképesnek, „…amelynek általános fejlettség- és állapotjelzői jók, a gazdaság szereplői ennek tudatában vannak és a gazdaság nyitottsági foka is elég magas ahhoz, hogy a versenyképesség a külgazdasági kapcsolataiban is érvényre jusson.” Ez sem szigorúan elméleti definíció, ám épp e szerző állapította meg, hogy a „…versenyképesség fogalma …nem vezethető le egyértelműen a közgazdaságtan egyik alapvető paradigmájából sem, azaz tulajdonképpen nem elméletileg definiálható fogalom”. E tanulmányban a városversenyt (versenyképesség+a verseny eredménye) szintén a felhasznált mutató-csoportokkal ill. a mutató-csoportok által mért szempontrendszerrel definiáltuk, figyelembevéve, hogy a „helyek” – települések, kistérségek, régiók, országok – versenyképessége tágabb fogalom, mint a gazdaság versenyképessége. A következő szempont-csoportokat vettük figyelembe: • A városok szellemi tőkéje („tudás-bázis”) • A városok gazdaságának versenyképessége • A városok regionális helyzete • A városok helyzete a „hálózatokban” • A városok által nyújtott jövedelmi viszonyok ill. lakókörnyezet • A városok infrastruktúrája, „általános fejlettsége” • A városfejlődés dinamikája

5

Elméletileg a „városverseny” két aspektusa, ti. a verseny feltételei (a tulajdonképpeni versenyképesség) és a verseny eredményei különválasztható s a két megközelítési mód összevetése tanulságos lenne – mennyire szoros közöttük a kapcsolat, mennyire általános megfelelésük, feltehetően milyen okokra vezethető vissza megnem-felelésük stb. –, ill. a típusképzés egyik szempontja lehetne. Ám a városverseny legtöbb eleme maga is hosszabb folyamat eredménye – pl. az egy-egy városban dolgozó minősített kutatók száma –, ugyanakkor a további „versenyeredmények” egyik alakítója – a minősített kutatók magas száma a versenyképesség fontos összetevője –. Így a mutatók nem választhatók szét a két szempont alapján, ilyen aspektusból nem tudtuk a magyar városállományt vizsgálni. Több, a „városverseny” ill. „versenyképesség” fogalmával rokon fogalom ill. vizsgálati szempont is létezik a területi tudományokban. A városfejlődés dinamikája szoros kapcsolatban áll a városversennyel, de nem azonosítható vele. A sikeres város általában „fejlődik”, növekszik (gazdasági bázisa, szellemi tőkéje, a jövedelemszint, a város környezeti állapota stb.). A sikeres városba áramlik a munkaerő, tehát növekszik a lélekszám s így tovább. Megfigyelhető viszont, hogy gyakorta a korábbi „versenyben” szerény eredményt elért települések növekedése gyorsabb, mint a sikereseké; kedvező dinamikai mutatók esetén is elfoglalhat egy város szerény helyezést a városverseny mezőnyében. Természetesen a „fejlettség” szintén szoros kapcsolatban áll a városversennyel – egy hosszabb ideje sikeres város feltehetően „fejlett” –, de szintén nem szinonim fogalmak; a városverseny feltételei ill. eredményei között vannak olyan momentumok, melyek nem azonosíthatók a fejlettséggel (noha kétségtelen, hogy a városok versenyképességének mutatói közül a legtöbb egyben „fejlettségi” mutató is). Az innovációs képesség (a területi kutatások gyakori témája) a versenyképesség egyik eleme, tehát nem azonos azzal, a versenyképességnél szűkebb fogalom. Jelen vizsgálatunk főbb tematikai egységei: 1. A versenyképesség fogalma, a versenyképesség szerepe a városhálózat alakulásában. 2. A magyarországi városállomány általános jellemzése. 3. Az egyes szempont-csoportok – ld. előbb – elemzése, a városok helye a városi versenyképesség sorrendjében a különböző mutatók alapján. 4. Az egyes szempont-csoportok részvétele a versenyképesség meghatározásában (faktor-analízis). 5. Az egyes városok helye a versenyképesség komplex mutatója alapján. 6. A magyarországi nagyvárosok versenyképessége a nemzetközi mezőnyben. Kutatási előzmények A magyar szakirodalomban a városok „helyzetét” egzakt mutatók alapján első ízben Keleti Károly vizsgálta az első hivatalos népszámlálás adatai alapján. Rangsora a „városiasságot”, a városok „fejlettségét” mérte. Egy sor vizsgálat foglalkozott a magyarországi városok hierarchikus tagolódásával (Major Jenő, Kiss István, Tóth József, Beluszky Pál). Elemzésre került az 1990 utáni változásokat is tükröző állapot is (Beluszky P. 1999). A városhierarchia ugyan messzemenően befolyásolja a városok versenyképességét, de nem azonosítható

6

azzal. Rechnitzer János a rendszerváltozás éveiben mérte fel az akkori városállomány innovációs képességét nagyszámú mutató (40 db) s faktoranalízis segítségével. A városokat innovációs képességük alapján 5 csoportba sorolta: • aktív és sokoldalú, • kommunikáció- és vállalkozás-orientált, • adaptációs, • szegényes és egyoldalú • innováció-hiányos típusba (Rechnitzer J. 1993). (Ld. az 1. ábrát) Nemes-Nagy József mind a városok, mind pedig a kistérségek helyzetét ill. „gazdasági egészségét” felmérte a piacgazdasági átmenetben (Nemes-Nagy J. 1995 ill. 1996). E vizsgálatok is kiterjedt mutatórendszer alapján, faktoranalízis igénybevételével határoztak meg három faktort, melyek nem elsősorban a fejlettséget, hanem a gazdaság jellegét fejezték ki (a három faktor a munkavállalói tér, a vállalkozási tér és a külföldi tőke terének faktora). Csatári Bálint gyakorlati célú vizsgálataiban – a feladat a támogatandó kistérségek körének kijelölése volt – a kistérségek „fejlettségét” határozta meg. Eljárása hasonlatos az e műfajban született vizsgálatok módszeréhez: 6 mutatócsoportban (demográfiai, foglalkozási, munkanélküliségi, gazdasági, infrastrukturális és egyéb speciális mutatók) 32 mutató alapján került sor a „komplex mutató” meghatározására, oly módon, hogy minden egyes mutatócsoportban a felhasznált mutatók szerint a kistérségeket rangsorba állították, adataik szórása alapján 1-5-ig terjedő értékekkel osztályozták, majd a mutató értékeket összeadták. E pontrendszeres módszer alapján a kistérségek 5 csoportját különítették el: igen fejlett, fejlett, átlagos, fejletlen és igen fejletlen kategóriákra. E módszerrel elvégzett vizsgálat egyszerűen értelmezhető, részekre bontható, kibővíthető, dinamizálható. Kétségtelenül azt a képet nyújtotta az országról, amely többnyire megfelelt a szakemberek várakozásának. Erénye, hogy a fejlettséget igen átfogóan kezeli, nemcsak a gazdaságra szűkítetten, hanem társadalmi folyamatokra is kitérően (Csatári B. 1996). Végül Lados Mihály vizsgálatát említjük, aki a kistérségek növekedésének különbségeit kívánta kimutatni a gazdaság területén, ám nem ad magyarázatot a különbségek okaira (Lados M. 1999). A magyarországi városállomány általános jellemzői Városfejlődés a „szocialista” korszakban A mai, modern városállomány kialakulásának kezdetei a 19. század derekára nyúlnak vissza. (Ami nem jelenti azt, hogy korábbi korok városfejlődésének eredményei teljesen elenyésztek volna; azok élnek egyes városok szerepkörében, a városszerkezetben, településképben stb.). A 19. század derekán több tényező egybeesése nyomán felgyorsult a polgári társadalom kiépülése, a városfejlődés. (1848: a feudális társadalmi-gazdasági

7

berendezkedés felszámolása; 1867: a korlátozott szuverenitás visszanyerése, az ipari forradalom modernizációs hulláma – gőzhajózás, vasút, gépi nagyipar – stb.). E városfejlődés még meglehetősen egyenetlen volt és a sokoldalú, modern urbanizáció jórészt a fővárosra korlátozódott. Míg 1848 és 1910 között Budapest lélekszáma megötszöröződött (880 ezerre növekedett), addig a többi városé "csak" megduplázódott. 1910-ben az ország lakosságának még mindig csak egyötöde élt a városokban (városi ranggal rendelkező településben). Budapest s a többi város között mély szakadék tátongott. Mindazonáltal a dualizmus kora elindította a NyugatEurópához való felzárkózást, ám ez a folyamat az első világháborút követően, a Monarchia széthullása, a trianoni határmegvonás nyomán megtorpant, noha bizonyos téren – pl. a gyáripar fejlesztése az új határokon belül – ösztönzést nyert a városodás. A városi népesség aránya – részben az új határoknak "köszönhetően" – 1941-re 38,1%-ra nőtt (már a későbbi Nagy-Budapesttel számolva). A városodás folyamata a második világháború után, a "szocializmus" évtizedei alatt felgyorsult. A "fordulat éve" (1848) az ideológia "fordulatát" is jelentette; az uralkodó (új) ideológiából természetesen egy sor olyan alapelv, alapérték következett (a hatalom számára legalábbis), amely a településhálózat alakulását is messzemenően befolyásolta. Ezek közül említjük az egalitárius eszméket, a társadalmi és vagyoni különbségek felszámolásának ígéretét, amiből egyenesen következett a területfejlesztési gyakorlatunk "kulcskérdése", a területi kiegyenlítés, a regionális különbségek mérséklésére való törekvés. A közösségi céloknak az egyéni érdekek fölé emelését, a közösségi életforma felértékelését (az ötvenes-hetvenes évek számos városépítési "normája" ezt a célt szolgálta). A tervezés mindenhatóságába vetett hitet, a társadalmi tulajdonnak a magántulajdon alá helyezését. Ideologikus célokat (is) követett a gazdaságfejlesztés egésze, mindvégig egy nehezen feloldható ellentmondással küzdve. Ez abból fakadt, hogy a maga társadalmi-ideológiai-gazdasági felsőbbrendűségét hirdető politikai rendszer Európa fejletlen régiójában alakult ki, így a hirdetett elvek s a tények naponta szembesültek egymással. Ez a "meg-nem-felelés" a szocialista rendszert legfőbb s majdnem egyetlen legitimációs érvétől fosztotta meg, s belehajszolta egy feszített, erőltetett, minden más szempontot háttérbe szorító gazdaságfejlesztési programba. Ennek eredménye lett az ország gyors iparosodása; a 70-es évekre a foglalkozási szerkezetben többségbe kerültek az ipari keresők. Az iparosítás kezdetben 19. századi mintákat követett, mindenekelőtt az alapanyagtermelésre, energiatermelésre, a klasszikus nehéziparra korlátozódott. Így a meglévő iparvidékekre, ipari központokra – az un. "nehézipari tengely" – koncentrálódtak a beruházások, itt épültek az un. "szocialista városok" (Komló, Ajka, Várpalota, Oroszlány, Kazincbarcika stb.). Később, a hatvanas években került sor a "vidéki iparosításra", amely már jó néhány város növekedését okozta. A hatalom koncentrálódott, először a fővárosba, majd a megyeszékhelyekre (a hatvanas évek derekán). Ettől kezdve a fejlesztési eszközöket megyékre bontva osztották szét az országos központokban (tervhivatal, pénzügyminisztérium stb.), a további szétosztás részben a megyék feladata volt. Ebben a "továbbosztásban" a megyeszékhelyek kedvező pozícióban voltak; a hetvenes évek, a nyolcvanas évek eleje a megyeszékhelyek viharos növekedésének, hatalmuk gyarapodásának jegyében telt el. A településhálózat fejlesztésének "felülről való", "tervszerű"

8

irányítására jött létre a településtervezés, amely – átmeneti háttérbeszorítás után – az ötvenes évek végén éledt újjá. Alapdokumentumait, az Országos Településhálózatfejlesztési Koncepciót (OTK) és a Területfejlesztés Irányelveit 1971ben hagyták jóvá. Az OTK és az Irányelvek stratégiai célja kettős volt: biztosítani kívánták a népgazdaság erőforrásainak hatékony hasznosítását s mérsékelni a népesség életszínvonalában mutatkozó területi különbségeket. Az OTK legfontosabb tervezési "eszköze" a települések osztálybasorolása volt, s ez lehetővé tette, hogy a gazdaság területileg-településileg koncentrált fejlesztésének, az intézményhálózat gazdaságos üzemeltetésének előnyeit hangsúlyozva a központi szerepkörű települések (városok) kiemelt fejlesztése ideológiai-"elméleti" alapot kapjon. Az OTK – legalábbis a megvalósulás gyakorlatában – városfejlesztési koncepció volt. A városodást követte ill. támogatta nagyszámú település várossá nyilvánítása. A városállomány formálódásának általános feltételei ill. jellemzői 1990 előtt a következők voltak: • Annak ellenére, hogy már 1990 előtt is megjelentek "piaci elemek" a településhálózat, így a városállomány fejlődésében (a magánvállalkozások telephelyválasztása, a regionális helyzetből fakadó előnyök, a lakosság vásárlóereje, de ide sorolható a különböző "regionális lobbyk" tevékenysége, a "tervalkuk" eredményei stb. is), a felülről való irányítottság e téren is meghatározó szerepet játszott. A felülről való irányítottság nem feltétlenül állami, kormányzati irányítást ill. beavatkozást jelentett, hanem pl. az állami nagyvállalatok által vezényelt iparosítást, telephelypolitikát, településfinanszírozást és intézményfenntartást. Így az ipari üzemek többnyire nem a fokozatosan felhalmozódó helyi tőke bevonásával vagy a kisiparból kinőve jelentek meg egy-egy városban, hanem egyetlen "központi" döntés eredményeként, egyik napról a másikra megváltoztatva a települések funkcióit, pozícióit. Egyes "funkciók" letelepítése többnyire nem számolt a település "előzményeivel", adottságaival; nem folytatta a "szerves fejlődést", a tulajdonlás révén nem hozott létre szoros kapcsolatot a vállalat s a település (ill. lakói) között, nem gyarapította a helyi tőkét, gyakran nem szervesült a telephelyet adó falu vagy város gazdaságával-társadalmával. Így egy-egy üzem, iparág csődje, felszámolása, termelésének visszaesése ismét drasztikusan változtathatta meg egy-egy település helyzetét, főleg természetesen a monofunkciós települések, a kisvárosok, községek helyzetét. A helyi adottságok, erőforrások, elképzelések, a helyi társadalom milyensége háttérbe szorult a városfejlődés folyamatában, ill. csak áttételesen érvényesült (pl. egyes városok érdekérvényesítési képességén keresztül). Ehhez járult a helyi (tanácsi) bevételek jelentéktelen aránya, szerepe, a közigazgatási besorolás (megye- vagy járási székhely, város vagy község) fontossága a települések helyzetének alakításában. A "felülről való irányítottság" is hozzájárult a városállomány homogenizálódásához, a "modellszerű" elemek terjedéséhez s a koncentrált fejlődéshez. •

A homogenizálódás és a koncentráció egyébként is a nyolcvanas évek végéig a településfejlődés folyamatának általános tendenciája. A homogenizálódást támogatta a társadalom és gazdaság irányításának, ellátásának, az ezt szolgáló intézményhálózatnak a monopolizált helyzete, a központosított intézményeknek országosan egységes, modellszerű elosztása, funkciója stb. A pénzintézeti tevékenységet évtizedeken át a Magyar Nemzeti Bank és az OTP látta el, egységes hierarchiába foglalva, azonos hatáskörökkel, tevékenységekkel. Ilyen

9

körülmények között pl. "regionális pénzügyi központ" kialakulása elképzelhetetlen volt. Hasonló elvek szerint működött az egészségügytől (itt "normatívák" alapján határoztak az egészségügyi intézmények telepítéséről s ugyancsak elképzelhetetlen volt pl. több száz fogorvost eltartó "fogász-városok" kialakulása) kezdve a tudományos ismeretterjesztésen, a múzeumi szervezeteken át a helyi sajtóig az államosított, "intézményesített társadalom" szinte minden szegmense. Az állami keretekbe szorított tevékenységek ugyanakkor koncentrációt eredményeztek, az ügyvédi munkaközösségekbe kényszerült ügyvédi tevékenységtől a megyei sütőipari vállalatok keretében dolgozó pékekig. A mezővárosok erőteljes iparosítása, az iparvárosok városi intézményeinek fejlesztése azt eredményezte, hogy kevés sajátos profilú város maradt a magyarországi városállományban. "Szabványosított" volt a városokban kialakított intézményhálózat is, függetlenül a tényleges igényektől. •

A társadalomépítés-irányítás szocialistának nevezett modelljét átható koncentrációs hajlamok és törekvések egybeestek a magyarországi urbanizációs folyamatok adott szakaszával – az un. I. urbanizációs ciklus – együttjáró koncentrációs folyamatokkal. Ezeket a tendenciákat támogatta a településhálózat-tervezés s a településfejlesztés gyakorlata is. Ám az urbanizálódás – a városfejlődés, városodás – a településfejlesztő beruházások szélsőséges koncentrálása ellenére, a gazdaság extenzív növekedése ellenére sem követte a városok ipari szerepkörének bővülését. A városok – egy részének! – látványos, gyors növekedése, a nagy volumenű, ugyancsak a városokba koncentrált lakásépítés ellenére az ország "alulurbanizált" állapotban maradt – legalább is, ha a városi ipar s a központi funkciók volumenéhez mérjük azt. Az "alulurbanizáltság" következménye lett a tömeges ingázás. Az ország keresőinek kereken egyötöde, a községek lakosságának viszont bő kétötöde ingázóvá vált. Növelte az ingázók számát, hogy a városok közelébe igyekvő, de a városban állami lakáshoz nem jutó családok a városkörnyéki falvakba települtek át (az olcsóbb építkezési lehetőségek, a mellékjövedelmek könnyebb megszerezhetősége, a rusztikusabb életforma csábításának-kényszerének engedve) s így megmaradtak az ingázók táborában. E folyamatoknak a településhálózatra gyakorolt hatása sokrétű volt; az ingázás elterjedése majd az egész országot egyetlen hatalmas lakóövezetté formálta, ám "valódi" agglomerálódás csak néhány helyen, elsősorban Budapest környékén lépett fel. A szocialista korszak korábbi szakaszában – ötvenes-hatvanas évek – a települések közötti, mindenekelőtt a falvak közötti különbségeket első renden a foglalkozási átrétegződés előrehaladása, az ingázás mértéke, az esetleg a községekbe települt bányászkodás vagy ipar mértéke alakította ki. A nagyarányú ingázás kiszolgáltatottakká tette a lakóövezetet, agglomerálódó térségeket a munkahely-központjukkal szemben (ennek következményei a kitermelőipart, nehézipart sújtó válság nyomán igen súlyosak).

•

A "relatív" koncentráció egyben hierarchizálódást jelentett. A megyeszékhelyek hatalmi központokká válása, a megyeszékhelyeken, valamint – a nyolcvanas évek első feléig – a járási székhelyeken felszaporodó intézmények, a falusi térségekben lezajló "körzetesítési" folyamat, a települési autonómia hiánya, a településhálózat-fejlesztés ösztönzése nyomán a fővárostól az un. társközségekig – a "nem-tanácsi-székhelyekig" – tagolt, a lakosság mindennapi életét, életkörülményeit, esélyeit stb. messzemenően befolyásoló hierarchikus láncolat

10

alakult ki. Ez befolyásolta, irányította a migrációt, a népesedési folyamatokat, a helyi társadalmak rétegződését, az ellátottsági színvonalat és így tovább. A társadalmi-foglalkozási hierarchiában való előrelépés igénye előbb-utóbb szükségessé tette a településhierarchiában való "előrelépést" is (migráció). A területi differenciák elsősorban a településhierarchia mentén alakultak ki, s csak másodsorban az egyes régiók között. A foglalkozási szerkezet, a települések ipari-agrár-lakó-funkcióiban mutatkozó különbségek mérséklődése, a mélyreható különbségekkel járó hierarchizálódás következménye volt, hogy a települések típusainak megállapításakor a hierarchikus szempontok kerültek előtérbe. Ilyen szempontú volt az Országos Településhálózatfejlesztési Koncepció kategóriarendszere, ha a tervezett állapotot vette is figyelembe. •

A városfejlődést – legalábbis deklaráltan – a településhálózat-tervezés irányította; 1971 óta az OTK. A reálfolyamatokra gyakorolt hatását különbözőképpen ítélik meg. Mindenesetre "ideológiai" hátteret adott ahhoz, hogy a településfejlesztés szélsőségesen "városorientált" legyen Magyarországon (hosszú időn keresztül a városoknak juttatva a településfejlesztési eszközök 90-92%-át). Az OTK hozzájárult – ha nem is hozta létre, mint sokan vélik – a hierarchikus tagolódás túlzott szerepének kialakulásához, a városhálózat "modell-szerűségéhez".

11

A városállomány 1990 utáni átalakulásának általános feltételei A városállományt 1990 után ért „új” hatások részben a szocialista érában létrejött struktúra lebomlásából, válságából fakadtak, részben pedig a piacgazdaság kialakulásából. •

A „szocialista gazdaság” válsága, a termelés visszaesése már 1990 előtt jelentkezett, s ezt a folyamatot „1990” felgyorsította (a piacgazdaság követelményeinek – gazdaságosság, hatékonyság, piacképesség stb. – jelentkezése, a KGST-piac összeomlása stb.). A politikai-társadalmi változások kezdetben – különösen 1990-1996 között – erős gazdasági recesszió közepette zajlottak, majd a ’96 után meginduló gazdasági növekedés sem a „régi” gazdasági szerkezetet rehabilitálta.

•

1989 után csökkent a bruttó hazai termék értéke, ennél is nagyobb mértékben az iparban, különösen az építőiparban előállított érték. 1988 és 1993 között az ipari keresők száma kb. 540 ezer fővel (az 1988. évi érték 38%-ával), az összes foglalkoztatott száma 1,1 millióval csökkent. Az 1980. évi értékekhez viszonyítva 70-72%-ra estek vissza a beruházások is, hosszabbtávú, tartós recessziót jelezve.

•

A termelés visszaesése – a közfelfogással ellentétben – nemcsak a bányászatra (1993-ban az 1985-ös termelés 57,6%-át adta) és a kohászatra-fémfeldolgozásra (1993-ban az 1985-ös termelés 53,3%-a) terjedt ki, hanem a korábban főleg KGST-piacra termelő ruházati iparra (a termelés 45,2%-ra esett vissza 1985-höz képest), élelmiszeriparra (az export-értékesítés a korábbi [1985] 73,9%-a) is. A termelés visszaesése egy sor bánya- s ipari üzem bezárására vezetett, főleg Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (szénbányák bezárása, az ózdi kohászat felszámolása), Nógrád megyében, Komárom-Esztergom megyében. Mindezek következtében kiterjedt válságövezetek alakultak ki, melyek nemcsak a bányászés ipari jellegű településeket foglalják magukban, hanem ingázási övezeteiket is. Nagy, összefüggő válságzónák alakultak ki Északkelet-Magyarországon, az ÓzdMiskolc tengely mentén, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, Nógrádban, a Dunántúli-középhegység több bányászati körzetében. A termelés "látványos" visszaesése ugrásszerűen megnövelte a munkanélküliek számát a városokban is. Néhány várostól eltekintve olymértékben csökkent az ipari-bányászati keresők száma, hogy az alapvetően megváltoztatta a városok funkcionális szerkezetét, településhálózati helyzetét, típusát, lakóinak életformáját stb. Tipikus példája e folyamatnak Ózd, a kapitalista majd szocialista iparosítás jellegzetes terméke, ahol az ipari munkahelyek száma 18 ezerről 3 és félezerre csökkent, az 1000 lakosra jutó iparban dolgozók száma 89, oly alacsony, hogy ez a 40 ezer lakosú népességtömörülés ma már nem iparváros (de még nem valami más); lakóinak száma másfél évtized alatt közel 10 ezer fővel csökkent. Oroszlányban, Komlón harmadára, Várpalotán, Martfűn kevesebb, mint felére esett vissza az ipar lakosságszámhoz mért súlya (1. táblázat). De nemcsak a kifejezetten ipari funkciójú városokban mérséklődött a gyáripar súlya, hanem a vegyes funkciójú városokban is; pl. Tatabánya ipari szerepköre ma már – lélekszámához képest – szerény, előtérbe kerültek igazgatási, szolgáltató, oktatási, kereskedelmi stb. funkciói. Az a tény, hogy 15 év alatt (1982-1997) a városokban az ezer lakosra 12

jutó ipari keresők száma 200-ról 70-re esett vissza, s a csökkenés aránya meglehetősen eltérő volt, újra-differenciálta a városállományt. 1. táblázat. Néhány város ipari szerepkörének változása, 1982-1997 Az ipari keresők száma,

Az ipari Az ipari Városok keresők keresők száma 1000 száma, főre, 1982 1982 1997 1. Ózd 17 782 367 3 698 2. Oroszlány 7 792 369 2 458 3. Komló 10 394 337 3 094 4. Várpalota 11 425 399 4 409 5. Martfű 5 159 749 2 584 6. Kazincbarcika 12 961 333 6 328 7. Sopron 13 986 254 5 256 8. Nyírbátor 3 211 232 1 245 9. Balassagyarmat 9 409 314 5 532 10. Hódmezővásárhely 11 129 205 5 277 11. Ajka 10 956 358 6 951 12. Tatabánya 18 959 245 5 360 13. Miskolc 50 552 239 16 502 14. Nagykanizsa 15 200 278 8 405 Forrás: A KSH Területi Statisztikai Évkönyv 1982 és 1998 adatai

Az ipari keresők száma 1000 főre, 1997 89 118 111 167 350 184 98 94 185 107 212 74 93 160

•

A városok ipari munkahelyeinek csökkenése s az ország általános demográfiai helyzete eredményezi, hogy merőben új – s városok esetében szokatlan! – népesedési folyamatok jelentkeztek városainknál. Városhálózatunk formálódása ugyanis csökkenő népességű országban zajlik (1998-ban közel 44 ezer fővel csökkent az ország lakossága, s ez a tendencia a népesség-előrebecslések szerint a 21. század első harmadában sem változik meg alapvetően (a kedvezőbb becslések szerint is csak 8,5-8,6 millió lesz az ország népessége 2040-ben). 1990 után az ország valamennyi régiójában, megyéjében természetes fogyás tapasztalható. A városok népessége azonban gyorsabban csökkent 1990 után, mint az országé: 1998-ban már csak az 1990. évi népesség 95,7%-a tartózkodott a városokban; következésképp városaink vándorlási veszteséget szenvednek, pl. egyetlen évben, 1998-ban több, mint 17 ezer főnyit. Egyes városok népessége látványosan csökken; Budapest 1990 óta lakosságának 8,8%-át (!) vesztette el, közel 180 ezer főt! Hasonlóan „látványos” Miskolc népességvesztése (1990 óta 11,6%), Várpalotáé (20,9%!) stb. A budapesti agglomeráció városainak népessége viszont – az urbanizáció újabb ciklusát jelezve – továbbra is erőteljesen növekszik (Szentendre 14,9, Szigetszentmiklós 13,7, Érd 15,6%).

•

Részben a „régi struktúrák” lebontásának következtében változtak meg a városfejlődés regionális keretei. E folyamat még nem zárult le, így az ország térszerkezete kiforratlan, az elmúlt években gyors ütemben változott. Ezzel (is) magyarázható, hogy az ország makroszerkezetéről eltérő vélekedések alakultak ki a szakemberek körében is. 13

•

A legáltalánosabb vélekedés szerint a Duna vonala jelent markáns határt a megújuló, kedvező helyzetű, csekély munkanélküliséggel sújtott, a "Nyugathoz" közelfekvő Dunántúl és a válság által leginkább érintett Alföld és ÉszakMagyarország között.

•

Elterjedt nézet az ország háromosztatú modellje; a Nyugat és Kelet elkülönülése mellett hangsúlyozzák a főváros és a "vidék" éles elkülönülését, Budapest kiemelkedő jelentőségét a gazdaság "új" elemeinek befogadásában.

•

Az empirikus vizsgálatok az előbbieknél tagoltabb térszerkezetet tártak fel.

A térszerkezet átalakulásának főbb elemei a következők: • Korábban a településhierarchia mentén erős differenciálódás alakult ki, mind a társadalom összetételében, demográfiai jellemzőiben, mind a helyi munkaerőpiacon, az életkörülmények, az alapfokú ellátás stb. terén. Így a térszerkezetet a mozaikosság jellemezte. Ma ezen állapot inverziója figyelhető meg: a kedvező vagy kedvezőtlen jelenségek térségi, regionális szinten jelentkeznek (megváltozó földrajzi fekvés, válságtérségek kialakulása stb.), a régiók között kialakuló differenciák lesznek a meghatározóak, ugyanakkor a települések közötti differenciák mérséklődtek. A térszerkezet mozaikossága halványul, a regionális hovatartozás egyre szigorúbban határozza meg a települések lehetőségeit. Változóban van a térségek, települések közötti különbségeket kialakító tényezők fontossági sorrendje. Míg korábban a településhierarchiában elfoglalt helyzet, az ehhez szorosan kötődő infrastrukturális ellátottság, intézményi ellátottság volt a legfontosabb differenciáló tényező, s a teljes foglalkoztatottság keretei között a munkaerőpiaci helyzet kihatásai enyhébbek voltak, ma elsősorban a jövedelemszerzés lehetőségei határozzák meg egy-egy térség helyzetét (vállalkozások esélyei, munka-erőpiaci helyzet, a befektetők helyzetértékelése stb.). A gyorsütemű változások következtében sokféle – lebomló és most alakulószerveződő – térszerkezeti elem "él" egymás mellett; pl. a tradicionálisan hátrányos helyzetű térségek, "újabb" válságtérségek, ahol a bányászat, kohászati és fémipar, hadiipar került válságba ("rozsdaövezetek"). Ezen térségekhez csatlakoznak a nagykiterjedésű – olykor megyényi – volt ingázási övezetek, ahol a munkanélküliség szélsőséges értékeket érhet el, a viharos gyorsasággal átértékelődő térségek (pl. az osztrák és szlovén határövezet, mely a "holt" határ idején forgalmi árnyékban fekvő, kedvezőtlen agráradottságú zóna volt, mára viszont kifejezetten előnyös helyzetű területté vált, az osztrák piac közelsége, az ausztriai munkaalkalmak, a bevásárló-turizmus, a megélénkült idegenforgalom következtében stb.). A gazdaság, a szolgáltatások "új" elemei az átalakulás kezdeti szakaszában néhány térségben, településben, "hídfőállás-szerűen" jelennek meg. Ez, legalábbis átmenetileg, fokozza az egyes térségek, települések közötti ("színvonalbeli") különbségeket. Máig elsősorban Budapest és agglomerációja, néhány régióközpont (Miskolc kivételével), s a nyugati határszél, a Bécs-Sopron 14

vagy Mosonmagyaróvár–Győr–Budapest tengely környéke dinamizálódott egyértelműen. Így a térszerkezetben kitüntetett szerepet nyertek a pólusok. Az ország nemzetközi környezetében végbemenő – gyors – változások igen rövid időn belül éreztették hatásukat a magyar régiók helyzetében. A határok "felnyitása", a politikai-gazdasági kapcsolatok irányának megváltozása az ország nyugati térségeit értékelte fel a keleti országrészekkel szemben. Hasonló hatással járt a "keleti" piacok összezsugorodása. Már a „fejlettségi” mutatók megyénkénti alakulásából is a Dunántúl-Alföld kettősségnél tagoltabb térszerkezet rajzolódik ki. Budapest kiemelkedően kedvező helyzete egyértelmű, szinte minden szempontból messze a „vidék” fölé emelkedik (kivételt jelent pl. a migráció vagy az idegenforgalom néhány mutatója). A gazdaság teljesítményét összegző GDP-érték Budapest után várható módon GyőrMoson-Sopron és Vas, valamint Fejér megyében, tehát „nyugaton” a legmagasabb, de Somogyban alacsonyabb, mint a legtöbb alföldi megyében s Veszprém és Baranya gazdasági teljesítménye is szerény, Csongrádé pedig Zala megyééhez hasonló (2. ábra). A külföldi tőke – melyről szokás azt mondani, hogy „megáll a Dunánál” – kiemelkedő mértékben csak Budapesten, Pest és Győr-Moson-Sopron megyében van jelen s több dunántúli megyében az 1 lakosra jutó értéke alacsonyabb az országos, sőt az alföldi átlagnál (Tolnában pl. 2,65 milliárd forint 10 000 lakosra, az országos átlag 23,72 md Ft, az alföldi átlag 7,5 md Ft, Somogyban ez az érték 6,23 md Ft). Csongrád megye értéke viszont felülmúlja a Közép-Dunántúli régióét (3. ábra). A munkanélküliség szempontjából az északi, északkeleti megyék helyzete a legkedvezőtlenebb – Nógrádé, Borsod-Abaúj-Zempléné, Szabolcs-Szatmár-Beregé – , de a Dél-Dunántúl értékei az Alföld középső régiójának értékeivel egyeznek meg (4. ábra). A gazdasági-társadalmi fejlettség „komplex” mutatója alapján (melyet 20 mutató alapján számítottunk) ugyan a Nógrád-Szolnok-Békés megye nyugati határától keletre eső terület egyértelműen hátrányos helyzetű, de kedvezőtlen helyzetű területek a Dunántúlon is találhatók (Somogy, Tolna megyék), Csongrád pedig a Közép-Dunántúlhoz hasonló értékekkel rendelkezik (5. ábra). A kistérségi vizsgálatok árnyalják a megyei szintű adatok által kirajzolt képet, de nem cáfolják azt. A Dunántúl kedvezőbb helyzete a kistérségi vizsgálatok szerint egyértelműbb. A legkedvezőbb helyzetben lévő kistérségek szinte kizárólag a Dunántúlon és a budapesti agglomerációban fordulnak elő, de ott is a BudapestSzékesfehérvár-Balaton-Zalaegerszeg vonaltól északra tömörülnek. Ugyanakkor Északkelet-Magyarország, a Rétság-Hatvan-Kunszentmárton-Sarkad vonaltól keletre eső terület zöme kistérségi szinten is a legkedvezőtlenebbek közé tartozik az országban.

15

Összegezve: az ország fejlettségi szint szerinti zónái a következők: 1. Északnyugat-Magyarország és a budapesti agglomeráció régiója; vázát 3 dinamikus zóna alkotja: - Budapest és agglomerációja - Balaton környéke - Bécs-Budapest "tengely". 2. Északkelet-Magyarország; Nógrádtól Szolnok megyén keresztül Békés megye északi feléig húzódik az ország válságsújtotta, hátrányos helyzetű nagyrégiója; magában foglalja Észak-Magyarországot, mely terület hosszú időn keresztül a gazdaságpolitika kedvezményezettje volt, az egykori "energetikai-ipari tengely" részeként. A gazdaságtalanná váló bányászat, a korszerűtlen, rugalmatlan kohászati- és fémipar, a feleslegessé váló hadiipar általános válsága elsősorban ezt a vidéket sújtotta. Az üzemek bezárása, a termelés drasztikus visszaesése nemcsak a munkanélküliséget emelte megyei szinteken 20% köré – kistérségi szinten akár 50% közelébe! –, hanem a "monokultúrás" gazdasági-társadalmi élet minden szegmensét válságos helyzetbe hozta (pl. a régió oktatási intézményei is jórészt a nehézipar szakemberigényét kívánták kielégíteni). Felerősödtek a tradicionálisan hátrányos helyzetű területek problémái (nagyarányú munkanélküliség, az agrárágazat válsága stb.). A térség városai sem mutatnak különösebb dinamikát. Az Észak-Alföld súlyos helyzetét több tényező alakította ki: a nagykiterjedésű tradicionális hátrányos helyzetű területek fennmaradása, a kedvezőtlenné váló földrajzi fekvés, a korábban főleg a KGST-piacokra termelő könnyű- és élelmiszeriparát sújtó kereslethiány, a távolabbi iparvidékek munkaerővonzásának csökkenése, az agrárágazat válsága stb. 3. Dél-Magyarország (a Nagykanizsa-Dunaújváros-Békéscsaba vonaltól délre eső országrész) kiegyenlítetlen fejlettségű terület, a Dél-Dunántúlon kiterjedt tradicionálisan elmaradt kistérségekkel (aprófalvas területek, határmenti zónák), vontatott "modernizációval". A városok regionális helyzete természetszerűleg messzemenően meghatározza modernizációjuk, „fejlődésük” lehetőségét, a „városversenyben” való résztvételük sikerességét. A városhálózat helyzetét természetesen a társadalom és a gazdaság „új” struktúrájának alakulása is befolyásolta. • 1990 után fokozatosan kialakultak a piacgazdálkodás politikai, jogi, tulajdonosi feltételei. A települések, köztük a városok is kiléptek a települések "piacára". Ha nem is szűnt meg ─ teljesen nem is szűnhetett meg! ─ a településfejlődés lehetőségeinek "központi" befolyásolása (az önkormányzati fejlesztésiműködtetési eszközök igen magas hányada a központi költségvetésen keresztül jut el a településekhez, a saját bevételek aránya – néhány speciális helyzetű településtől eltekintve – csekély stb.), számos változás növelte a városok önrendelkezésének lehetőségeit (az önkormányzat vagyonhoz-jutása, az önkormányzati vagyonból származó bevételek, az önkormányzati jelleg erősödése, a privatizáció stb.). A gazdaság, de egyes városi intézmények telephelyválasztása is a piaci verseny szabályai szerint zajlik, abba az állam (a kormányzat, a közigazgatás, a területfejlesztés szervei stb.) legfeljebb közvetett

16

eszközökkel szólhat bele. A városok adottságai (földrajzi, forgalmi helyzetük, a környezet állapota, az infrastrukturális ellátottság, a munkaerőpiaci helyzet, a vásárlóerő, a lakosság igényei, a városvezetés "nívója" stb.) határozták meg a gazdaság és – részben – az intézményhálózat mozgását. • A gazdasági beruházásokhoz a korábbi gyakorlatban közvetlenül "csatlakoztak" az infrastrukturális fejlesztések, az állami lakásépítés stb. Ez a szoros kapcsolat mára megszűnt, noha a "gazdaság" természetesen hozzájárul a foglalkoztatáshoz, a lakosság jövedelmeihez, a városok adóbevételeihez. Ám ezen kapcsolat lazulása korlátozza a területfejlesztés eszköztárát is. (Az iparfejlesztés és településfejlesztés korábbi szoros kapcsolata a múlté.) • A piaci viszonyokat figyelembevevő gazdaság "mozgása", telephelyválasztása új egyenlőtlenségek kialakulásához vezethet. A gazdaságfejlesztésnek ma nincs "szociálpolitikai" indítéka. Máris megindult a gazdaság regionális átrendeződése. A kedvezőbb adottságú térségek – Budapest, a főváros környéke, az ÉszaknyugatDunántúl, a Balaton környezete stb. – tömörítik a gazdasági szervezetek többségét. Átalakulóban van az ország regionális szerkezete. • Az 1990. évi önkormányzati törvény elfogadásával változtak a városfejlődés közigazgatási feltételei. Csökkentek az eltérő jogállásból fakadó előnyök és hátrányok. Az önkormányzati törvény nem tesz érdemi különbséget városok és községek között, csakúgy, mint a települések finanszírozási gyakorlata. Ez a tény "liberalizálta" a várossá-nyilvánítási gyakorlatot is; ennek eredményeként ma már egy sor városi jogú település nem rendelkezik városi funkciókkal (Máriapócs, Ibrány, Nagyhalász, Pécel, Nyíradony, Téglás, Elek, Fertőd, Felsőzsolca, Izsák, Polgárdi, Herend, Göd stb.) A városok száma 2000-ben 240 körül alakul, egyértelmű városi funkciókkal viszont 185-190 településünk rendelkezik. • Merőben új helyzetet teremtett a nagy hagyományú és hatalmú megyék szerepének drasztikus csökkentése. A megyék megszűntek hatalmi, pénzelosztó, területfejlesztési, közigazgatási egységként funkcionálni. Ugyanakkor az intézményszervezés ma is szinte kizárólag a megyék területi egységeit veszi figyelembe, nemegyszer indokolatlanul; megyei keretekbe szerveződik pl. a múzeumügy, a levéltári hálózat, az idegenforgalom hivatalos szférája, a közegészségügy, az igazságszolgáltatás, a könyvtárhálózat, a munkaügy, a statisztikai adatszolgáltatás stb. Így a megyeszékhelyek ma is kiemelkedő szerepet töltenek be a társadalmi élet szervezésében, a településhierarchiában, noha ez a szerep ma már jobban "megkérdőjelezhető" a vetélytársak által, mint korábban. A megyék szerepe tovább csökkent azáltal, hogy a megyeszékhelyek s néhány nagyváros, mint Sopron, Nagykanizsa, Dunaújváros, Hódmezővásárhely, Baja un. megyei jogú város, nem tartozik a megyék területéhez ill. hatáskörébe; de még a nem megyei jogú városok fejlődésébe is kevésbé szólhat bele a megyeszékhely, mint korábban, s így néhány hagyományos konfliktusforrás feloldódhat (Salgótarján—Balassagyarmat, Békéscsaba—Gyula, Zalaegerszeg— Nagykanizsa, Veszprém—Pápa stb.). Ez is a "szabadversenyes" városfejlődés lehetőségeit növeli. • Az önkormányzati törvény megszüntette a járásokat ill. a helyükbe lépett városkörnyékeket. A "járási szint" kiiktatása a kisvárosi állományt fontos 17

"fejlesztési tényezőjétől", térszervező szerepétől fosztotta meg, annak ellenére, hogy számos városi intézmény ma is "regionális" hatáskörrel bír (bíróságok, ügyészségek, földhivatalok, rendőr- és tűzoltó-parancsnokság, tisztiorvosi szolgálat, munkaügyi központok kirendeltségei stb.). Az önkormányzatok önkéntes társulásai szerényebb szerepet játszanak a vártnál, az un. KSH-kistérségek igazgatási „legitimálására” viszont történtek lépések. Új "hierarchizáló elem lehet viszont a közigazgatási régiók s központjaik megjelenése a magyar közigazgatási területi beosztásban. • Míg a tanácsrendszerben a központi finanszírozás ill. a megyék szubjektív megítélés alapján határozták meg az egy-egy tanácsnak juttatott pénzeszközöket, addig ma az önkormányzatok normatív központi ellátásban részesülnek. (1986ban már bevezették a normatív pénzelosztás egyes elemeit; a megyék ily alapon részesültek a központi költségvetés juttatásaiból, a megyék viszont önállóan döntöttek a "továbbosztás" elveiről.) A költségvetési juttatásokat részben az egy főre juttatott fejkvóták, részben meghatározott feladatok kvótái (óvodai férőhelyek, iskolai tanulók száma, szociális ellátásban részesülők száma stb.) alapján kapják az önkormányzatok, függetlenül jogállásuktól (város vagy község). Helyi adók kivetésére van lehetőségük az önkormányzatoknak, a központi adóztatás magas arányai miatt azonban a helyi adók kivetítésének lehetősége csekély. Így az önkormányzatok összes bevételeinek kétharmada a központi költségvetésből származik. Az "egyszintűvé" tett igazgatási-önkormányzati rendszer, a települések "egyenlősége" (a finanszírozási rendszerben, a települések jogaiban), a korábbi hatalmi központok (megyék, tanácsi székhelyek) kiiktatása korlátozta a "külső" hierarchikus elemek szerepét a településhálózat alakításában, teret adott a piaci elemek hatásainak. Az önállóságon és egyenlőségen alapuló településközi integráció (társulások) ma még kialakulatlan; a spontán szerveződő kistérségek konfliktusba kerültek az 1996-ban jóváhagyott területfejlesztési törvény kistérségszervezési elképzeléseivel. Így a kistérségek ma – még? – nem jelentenek városfejlesztő tényezőt. Növelte a városfejlődés "szabadságát", hogy a rendszerváltozás során érvényüket vesztették a korábbi terület- és településfejlesztési programok s a tervezés, mint gazdaságirányítási eszköz, majd teljesen eltűnt a magyar gazdaságpolitikából. 1990 és 1996 között ad hoc döntések alapján a hátrányos helyzetű területek (aprófalvak, határmenti térségek) és a válságtérségek – "jelentős munkanélküliséggel sújtott térségek" – részesültek központi támogatásban. E célra hozták létre a Területfejlesztési Alapot. Azonban az Alap sem mennyiségében, sem célrendszerében, sem elosztási rendszerében nem tudott megfelelni a területfejlesztés új kihívásainak. Az 1996-ban jóváhagyott területfejlesztési és -rendezési törvény, valamint a Területfejlesztési Koncepció, úgy tűnik, kevés befolyást gyakorol a területi folyamatokra. Azokat többnyire improvizált s inkább propaganda-célzatú kezdeményezések kívánják alakítani, illetve nem is nagyon kerülnek az országvezetés látókörébe. Az ország városodottsága Egyes városoknak (megyeszékhelyek, ipari központok, a fővárosi agglomeráció városai) gyors népességnövekedése ill. a nagyszámú várossá-nyilvánítás nyomán

18

1999-ben az ország lakosságának 63,5%-a 6 millió 410 ezer fő élt városi rangú településekben; Magyarország – Európához mérten – közepesen városodott ország (a pontos összehasonlítást a városok statisztikai számbavételének különbözősége nehezíti). A városok száma az 1980-as évek közepe óta rohamosan emelkedik; 1984-ben 109, 2000-ben 237 városi rangú települése volt az országnak (2. táblázat) 2. táblázat. A városok számának változása, 1945-2000 Év A városok száma 1945* 52 1960 63 1970 76 1982 96 1984 109 1988 125 1990 166 1993 184 1995 194 1998 118 1999 (júl. 1.) 206 2000 (jan.1.) 222 2000 (dec.31.) 237 *Emellett városi joggal rendelkezett 1945-ben több, később Nagy-Budapestbe olvasztott település Egészen a nyolcvanas évek végéig több városi szerepkörű településünk volt, mint ahány városi ranggal rendelkezett. A nyolcvanas évek derekán kezdett csökkenni a városi rang értéke ill. előnyei (pl. erősen visszaesett a városokban is az állami lakásépítés, megszűnt az ipartelepítés, a tanácsi pénzeszközök elosztásába un. „normatív elemeket” is beépítettek, ami mérsékelte a finanszírozási különbségeket a városok és községek között), ezzel egyidőben megnőtt a várossá-nyilvánítások száma; 1989-ben pl. 41 település vált várossá. Így a kilencvenes évek elején a városi rangú és funkciójú települések köre nagyjából megfelelt egymásnak; 1995-ben 194 városi jogú települést tartottak nyilván, egy valamivel későbbi vizsgálat kb. 190 települést minősített funkcionális szempontból városnak. Mivel a várossányilvánítások az utóbbi években is folytatódtak, ma már jó néhány városi ranggal igen, de városi szerepkörökkel nem vagy alig rendelkező településünk van (Ibrány, Nagyhalász, Máriapócs, Nagymaros, Zalakaros, Téglás, Izsák, Polgárdi, Boly, Sellye, Szendrő stb.). Az 1990. évi önkormányzati törvény, elkerülni akarván a várossá-nyilvánítások körül korábban tapasztalt anomáliákat – a lakosságszám mesterséges felduzzasztása, községek városhoz-csatolásának erőltetése, a „vidék” rovására végrehajtott kampányszerű fejlesztések stb. – szélesre tárta a várossá-nyilvánítások előtt a kaput. Az érvényben lévő önkormányzati törvény a várossá-nyilvánítás feltételeiről egyetlen mondattal rendelkezik: „A nagyközség a várossá-nyilvánítását kezdeményezheti, ha a városi cím használatát fejlettsége, térségi szerepe indokolja”. Napjainkban a rangon-presztízsen kívül a városi cím különösebb előnyökkel nem jár.

19

Ha nem a városi rangú, hanem a városi szerepkörű településeket vesszük számba, jóval kevesebb az „új város”. A „szocialista” érában néhány iparváros – Ajka, Várpalota, Kazincbarcika, Komló, Oroszlány, Dunaújváros stb. – vált funkcionális értelemben is várossá, az utóbbi 2 évtizedben a budapesti agglomeráció néhány nagy népességtömörülése érte el a kisvárosi szintet – Dunakeszi, Budaörs, Érd, Szigetszentmiklós – s a nagyobb üdülőtelepülésekbe – Siófok, Balatonfüred stb. – telepedtek városi intézmények. Pusztán a településhálózatban elfoglalt pozíció, a központi szerepkör iránti igény új várost alig hozott létre; csak a Hernád-völgyi (tehát abaúji) aprófalvas terület központjává fejlesztett Encs jelenti a kivételt, valamint a Kerka-menti városhiányos térségében felnőtt (fejlesztett) Lenti. Annál több kisváros városi szerepköre került veszélybe a hatvanas-hetvenes években, amikor városi fejlődésük legfőbb forrását, járási-székhely szerepüket megszüntették, s egyéb "városfejlesztő" funkciókhoz nem jutottak. E kisvárosok listája meglehetősen hosszú, Vasvártól Csengerig, Csurgótól Abaújszántóig, Battonyától Csepregig több tucat hanyatló "központi hely", egykori járási központ volt az országban. A nyolcvanas évek második felétől bizonyos rehabilitációra került sor körükben, a legtöbbjük városi rangot szerzett. Kiterjedtebb városhiányos térségek ma már nem találhatók hazánkban, legfeljebb Borsod-Abaúj-Zemplén megye északi sávja (a Sárospatak-Encs-Edelény-Putnok vonaltól északra), a volt Bihar megye a mai megyehatár két oldalán (itt Komádi tölthetne be városi funkciókat) tekinthető városhiányosnak. Némiképp más megállapításokra juthatunk, ha figyelembevesszük a városok hierarchia-szintjét, a városi szerepkör "kiérleltségét" is. Példaként említjük, hogy Szatmár és Bereg területe városhiányosnak ugyan nem tekinthető – Mátészalka, Fehérgyamat és Vásárosnamény városi szerepköre alapján vitathatatlan kisváros, Csenger is ellát némi városi szerepet –, de az egykori "csonka" megyében egyetlen középváros sincs; Mátészalka közelíti meg e szintet s településhálózati helyzetét tekintve alkalmas is lenne a középvárosi feladatokra. Hasonló a helyzet Zemplénben, ahol Sátoraljaújhely "hanyatlása" feltűnő, s kevés a középváros a Dél-Dunántúlon is. A magyarországi városhierarchia A városoknak a településhálózatban betöltött szerepére legközvetlenebbül a településhierarchiában elfoglalt pozíció utal. A települések körén belül kimutatható hierarchikus tagolódás, a városok hierarchikus szintje a városi alapfunkciók mennyiségétől és sokféleségétől függ; a városi alapfunkciók közé pedig a tágan értelmezett szolgáltatási ágak – tehát pl. az oktatás, a kulturális intézmények, az egészségügy, a kereskedelem, az igazgatás és igazságszolgáltatás, a pénz- és biztosításügy stb. – nem mindennapos igényeket kielégítő intézményei ill. tevékenysége sorolódik. Tehát pl. a háziorvosi szolgáltatás nem, de a szakrendelőintézetek, kórházak, gondozóintézetek, az egészségügy irányítása stb. városi funkciókat töltenek be, csakúgy, mint a közép- és felsőfokú oktatás, szemben az elemi iskolákkal. A városhierarchia kimutatására mintegy 170 intézmény meglétét vagy hiányát vettük figyelembe. Ennek alapján ma Magyarországon mintegy 190 település bizonyult funkciói alapján városnak. Ezen településcsoporton belül ha szintbe soroltuk a városokat: főváros – regionális központok – megyeközpontok – középvárosok – kisvárosok – városias jellegű települések („alig-városok”). A városok száma szintenként a 3. táblázat adatai szerint alakult (ld. még a 6. ábrát).

20

3. táblázat. A városok száma hierarchikus szintenként Hierarchiaszint I. Főváros II. Regionális központok Ebből: Teljes értékű központ Hiányos központ III. Megyeközpontok Ebből: Teljes értékű központ Hiányos központ Részleges központ IV. Középvárosok Ebből: Teljes értékű központ Hiányos központ Részleges központ V. Kisvárosok Ebből: Teljes értékű központ Hiányos központ Részleges központ VI. Városias jellegű települések Összesen

Városok száma 1 5 3 2 14 8 2 4 25 9 7 9 83 26 29 28 62 190

A városhierarchia ismeretében megállapítható: • A városi szerepkörű és rangú települések között jó megfelelés mutatkozik annak ellenére, hogy ma már a városi rangú települések száma meghaladja a városi szerepkört betöltőkét. E jó megfelelés főleg abból fakad, hogy a városi szerepkört betöltő települések igen kevés kivételtől eltekintve rendelkeznek városi ranggal, pedig korábban, a polgári igazgatás kiépítésétől egészen az 1980-as évek végéig feltűnően sok földrajzi értelemben vett város községi jogállásban maradt. A kisvárosokkal bezárólag minden település városi címet visel, s alig 1-2 szerényebb városi funkciókat ellátó település nem tett szert városi rangra a várossá-nyilvánítási dömping idején sem (ilyen pl. Abaújszántó). •

Szabályos hierarchikus „piramis” esetén a városok száma az alacsonyabb szintek felé haladva egyenletesen növekszik. Hazánkban Budapest „alatt” hiányzik egy hierarchikus szint, a „valódi vidéki nagyvárosok” – az 500-800 ezer – 1 millió lakosú városok – szintje. A regionális központok és a megyeközpontok száma közel „szabályosan” alakul, ám a középvárosoké és a városi jellegű településeké már nem, jelezvén e szintek valamiféle zavarát (7. ábra).

•

A Budapest „alatti” szint hiányát a nemzetközi összehasonlító vizsgálatok is igazolják, Egy, a Közép- és Kelet-Európa nagyvárosainak hierarchiáját feltáró vizsgálat szerint Budapest a régió városainak legfelsőbb köréhez tartozik – Varsóval, Prágával, Kievvel, Szentpétervárral együtt –, de a második szintbe nem került magyarországi város – e szintbe tartozik pl. Pozsony, Brno, Krakkó, Riga, Ljubljana stb. –, s regionális centrumaikat a harmadik-negyedik szinten találjuk.

• A mai állapotot a hatvanas évek vizsgálati eredményeivel összevetve megállapítható, hogy jelentősen javítottak pozíciójukon a budapesti agglomeráció városai, különösen a magánvállalkozások térhódítása után (Szentendre, Gödöllő, 21

Budaörs stb.). Az üdülőhelyek-fürdőhelyek közül is egy sor városi rangot nyert, ezek közül ma már több funkcionális értelemben is kisvárosi szerepű település (Balatonfüred, Balatonalmádi, Fonyód, Balatonboglár stb.). Javítottak pozíciójukon az un. "szocialista városok" is; "előretörésük" azonban főleg a hatvanas-hetvenes évekre tehető. Több, mint egy évtizede súlyos gondokkal küzdenek, bányáik, ipari üzemeik egy része bezárt, munkaerőpiacuk összezsugorodott, a napjainkban terjedő "új" funkciók megszerzésében sem túl sikeresek. A regionális átrendeződés jele, hogy több nyugat-magyarországi város - mindenekelőtt Sopron és Győr - látványosan javított a városhierarchiában elfoglalt helyzetén. Ugyanakkor szerényebb helyre szorult egy sor olyan tradicionális középváros, mely nem tett szert az elmúlt évtizedekben számottevő új funkcióra, hagyományos piacközponti-kereskedelmi-kisipari-adminisztratív funkcióik is kisvárosi szintre estek vissza. Ma már csak kisvárosi szerepet lát el pl. Mohács, Kiskunfélegyháza, Sátoraljaújhely, Karcag, Nagykőrös, Komárom. Ugyancsak veszítettek hierarchikus rangjukból azok a korábban kisvárosi szerepkört betöltő járási székhelyek, melyek közigazgatási szerepüket a hatvanashetvenes években elvesztették s azt más téren – pl. ipar, idegenforgalom stb. – nem tudták pótolni. Ezek többségét az elmúlt évek várossá-nyilvánításai "rehabilitálták", de korábbi rangjuk visszaszerzésére kevés esélyük van. Egyes városok pozíció-változásai ellenére a magyarországi településhierarchia az elmúlt évtizedekben szilárdnak bizonyult, mind struktúráját, mind a városállomány nagyságát tekintve, mind pedig a városok többségének pozícióját tekintve (különösen a magasabb hierarchia-szinteken). Az egyes hierarchikus szintek rövid jellemzése: •

Budapest helyzete az ország városhierarchiájában egyszerűen meghatározható: a főváros az országos funkciójú intézmények szinte kizárólagos székhelye, egyedüli központja. Nemcsak az országos hatáskörű államigazgatási szervezetek, hanem a társadalmi-gazdasági élet országos intézményeinek, hálózati központjainak székhelye is Budapest. A főváros az országos funkciók ellátásában betöltött hegemón szerepét a meg-megújuló decentralizációs kísérletek közepette is megtartotta. S noha kézenfekvő, hogy az országos szerepkörök a fővárosban koncentrálódjanak, ez a szerveződési elv ilyen kizárólagosan kevés országban érvényesül. Hasonlóan nagyfokú koncentráció jött létre Budapesten a nemzetközi funkciók terén is. Természetesen más megítélés alá eshetnek a regionális városi ill. az annál alacsonyabb szintű funkciók; e téren létezik alternatívája a budapesti telephelyválasztásnak; kérdés, e lehetőséggel mennyire élt a településpolitika ill. a „szabad” telephelyválasztással rendelkező intézmények. A városi szerepkörök e hierarchikus tagolódása arra is figyelmeztet, hogy mennyire elhibázott az a településpolitika, amely általában foglal állást Budapest fejlesztése kapcsán, jelenti ki pl., hogy a főváros túlfejlődött-túlfejlesztett. Ugyanis a nemzetközi szintű és hatáskörű intézmények letelepedése-gyarapodása országos érdek, így azt elő kell segíteni. (Az, hogy az 1990-es évek elején a külföldi tőke megkülönböztetett figyelmet fordított hazánkra s kiemelkedő arányban települt ide, hozzájárult, hogy a közép- és kelet-európai országok modernizációjában az „élenjáró” országok közé kerültünk.) S a nemzetközi szerepkörök idetelepedése igen sok tényezőtől

22

függ, többek között a környezeti állapottól, a városi közlekedés milyenségétől, a kulturális és művészeti légkörtől és eseményektől-rendezvényektől, színvonaluktól, a magas szintű szolgáltatások kínálatától és így tovább. Olyan politika, amely a fogadóképesség kiteljesedését gátolja, nemcsak Budapestre, az országra nézve is káros. Az országos intézmények decentralizálása sem tűnik reálisnak. De úgy tűnik, a regionális szerepkörök terén is kiemelkedő a főváros részesedése; itt dolgozik az MTA doktorainak 77,0%-a, az összes minősített kutató 56,9%-a, itt jegyezték a külföldi érdekeltségű vállalkozások tőkéjének 56,5%-át. Budapesten tanul az egyetemi és főiskolai hallgatók kétötöde. Budapest túlsúlyának (?) mérséklésére tett kísérletek során elsősorban a regionális hatókörű intézmények, szerepkörök „vidéki” részesedés-növelésének van realitása. Ám Budapest s a regionális központok közötti viszony mind jelentőségét tekintve. Az okok közé tartozik, hogy a megyeszékhelyek és a kisvárosok (az egykori járási székhelyek) között nem volt s ma sincs "hivatalos" közbülső hierarchikus szint. A megyeszékhelyek versenye is akadályozta a középvárosok pozícióinak javulását. Kevés a jellegzetesen középvárosi funkció; inkább a kisvárosi intézmények koncentrálódnak nagyobb számban a népesebb középvárosokban. •

A 83 kisváros fele "tradicionális" kisváros, melyek többnyire már a polgári közigazgatás kiépülte előtt helyi piacközpontok, kézműves-kereskedő városkák voltak "szabályos" falusi térségekben (agrárvidék, kis- és közepes méretű falvak, szórványtelepülések hiánya), szabályos vonzáskörzettel. A polgári közigazgatás kiépülte után kivétel nélkül járási székhelyek voltak, 1960-1980 között jelentékeny iparra is szert tettek, de népességszámuk nem követte iparosításuk ütemét, nagyobb arányú központi településfejlesztés nem történt e kisvárosok körében. Ma többségük lélekszáma 10-15 ezer közé esik. E hierarchia-szint másik karakterisztikus csoportja tipikus mezővárosi múlttal rendelkezik (Békés, Csongrád, Hajdúböszörmény, Szarvas, Nagykőrös stb.), funkcióik azonban adminisztratív-kulturális-szolgáltató szerepkörrel, majd iparral is bővültek.

•

A kisváros "szükségszerű" eleme a magyarországi településhierarchiának. Tulajdonképpen az e hierarchikus szint alatt elhelyezkedő városkezdemények, törpevárosok is kisvárosi szolgáltatásokat nyújtanak, csak erősen hiányosan, kisebb választékban, egyoldalúbban, mint a kisvárosok. A kisvárosi szint alatti városok legtöbbje a kisvárosi szintből süllyedt alá mai pozíciójába.

Várostípusok Magyarországon A magyarországi várostípusok kijelölése a városok funkciói (ipari, agrár-, adminisztratív idegenforgalmi stb.), a városhierarchiában elfoglalt pozíció, a lélekszám, a markáns várostörténeti jellegzetességek (pl. az un. „szocialista városok”, alföldi mezővárosok) alapján történt, megjegyezve, hogy természetesen nincs két „egyforma” város, minden típusba-sorolás bizonyos fokig erőszaktétel a települések egyediségén.

23

A magyarországi várostípusok a következők: 1. Világváros-főváros (1) – Budapest 2. Regionális központok (5) – megyehatárokon túlnyúló vonzáskörzetekkel rendelkező városi funkciókat tömörítő, 130-210 ezer lakosú „vidéki nagyvárosok”, országrész-központok (csak a hazai megítélés szerint számítanak nagyvárosoknak), csökkenő ipari szerepkörrel, bővülő nagyvárosi szerepkörökkel (gazdasági szolgáltatások, kereskedelem, felsőoktatás, pénzintézeti szerep stb.); várostörténeti múltjuk, településképük eltérő, számos egyéni vonással rendelkeznek. (Debrecen, Szeged, Pécs, Miskolc, Győr) 3. Megyeközpontok (14) – a megyeközponti hierarchikus ranghoz egész sor egyéb jellemvonás társult az elmúlt évtizedekben: a megyei hatáskörű intézmények nagyfokú koncentrációja és hasonló összetétele, a tercier szektor (igazgatási, kulturális, oktatási, egészségügyi, kereskedelmi, szolgáltatások stb.) jelentékeny volumene és településen belüli aránya, gyors, esetenként viharos ütemű növekedés 1960-1985 között stb. Mindez indokolja egy várostípusba sorolásukat, noha várostörténeti múltjuk eltérő; egy részük már a középkori ill. feudáliskori városállományban előkelő helyet foglalt el (Székesfehérvár, Sopron, Veszprém, Eger), mások valójában a polgári városfejlődés produktumai (Szombathely, Kaposvár, Zalaegerszeg, Szolnok, részben Nyíregyháza), találunk soraikban alföldi mezővárosokat (Kecskemét, Békéscsaba, részben Nyíregyháza), dunántúli bortermő mezővárost (Szekszárd) és a 20. században felnőtt iparvárost (Tatabánya, Salgótarján). Lakosságszámuk meglehetősen eltérő, 35 és 113 ezer között változik. 4. Központi szerepkörű középvárosok (23) – a kilencvenes évek elejéig még mindegyik e típusba sorolt város számottevő gyáriparral is rendelkezett, mára azonban egynémelyikükben az ipari szerepkör annyit veszített súlyából, hogy a város jellegének meghatározásában elvesztette jelentőségét. Így e szempontból két altípus elkülönítése szükséges (jellegformáló iparral rendelkező középvárosok, ill. a „központi szerepkör” dominanciájával jellemezhető középvárosok); várostörténeti múltjuk is eltérő s e szempontból is legalább két altípus elkülönítése indokolt, a „tradicionális” középvárosoké és az alföldi, mezővárosi múlttal rendelkező középvárosoké. A legtöbb középváros „képletét” más szerepkörök is színesítik; Keszthely akár az üdülővárosok közé is kerülhetne s Gyöngyös vagy Gyula idegenforgalmi szerepköre is jelentős, Hatvan vasúti csomópont is, Tata lakó-funkciói számottevőek s egészen speciális Ózd, az iparát vesztett iparváros helyzete. A típusba sorolás alapját a középvárosi hierarchikus szint képezte, ám e hierarchiaszintből más típusokba is kerültek városok, ill. alacsonyabb hierarchia-szintű városokat is „beemeltünk” e típusba. A „középváros” megjelölés elsősorban hierarchikus szintet jelöl s nem lélekszámot. 5. Központi szerepkörű kisvárosok (68) – az előző típus „kisvárosi” megfelelője, ami ez esetben is elsősorban a szűkebb értelemben vett városi funkciók mennyiségére és összetételére vonatkozó megjelölés, noha természetesen az átlagos településméret kisebb, mint a középvárosok esetében. Abban is hasonlítanak az előző típus városaihoz, hogy iparuk (a település lélekszámához mért) jelentősége erősen csökkent, ma már többségükre nem jellemző a gyáripar

24

típus-meghatározó jelenléte. E szempontból e várostípus is két altípusra bontható (központi szerepkörű-ipari városok ill. a központi funkciók dominanciájával meghatározható kisvárosok), csakúgy mint „múltjuk” szempontjából („tradicionális” piacközpontok, kisvárosok ill. alföldi mezővárosok). Külön altípust képviselnek azok a kisvárosok, ahol a központi szerepkör egyéb funkciókkal párosul (pl. Lentiben a „garnizon” szerepkörrel, Kőszegen, Hajdúszoboszlón az idegenforgalmi szerepkörrel, Füzesabonyban, Püspökladányban, Záhonyban a „vasúti” funkciókkal stb.). 6. Iparvárosok (18) – az egyoldalúan ipari szerepkörű városok száma csökkent, ill. az ipar súlya és kizárólagossága is mérséklődött, részben az ipari tevékenység visszaesése, részben a „városi funkciók” térnyerése következtében. Ennek ellenére mintegy másfél tucat városunkban ma is a gyáripar jelenléte a meghatározó a település életében. Külön altípust képviselnek az un. „szocialista városok”, melyek a második világháború utáni nagyberuházások termékei, egyegy mamut-üzem mellé telepített lakótelepként keletkeztek; lakosságuk szociológiai jellemzői, a városkép stb. ma is tükrözi e sajátos városfejlődési utat. „Hierarchia-érzéketlen” típus, Dunaújváros középvárosi szerepet tölt be, többségük városi funkciói a kisvárosi szintet érik el, néhányuké azt sem (Martfű, Bátonyterenye). Az ipari funkció gyakran keveredik a lakófunkcióval (pl. Dorog, Százhalombatta). 7. Üdülővárosok-gyógyhelyek (10) – tíz városunk esetében az idegenforgalmi szerepkör majd kizárólagos (Siófok és Balatonfüred vidékének ellátásában „szabályos” városi funkciót is betölt, Balatonalmádi lakótelepülés is), többségük városi funkciói igen fiatalok s meglehetősen hiányosak (több esetben csak „rangjuk” városi s nem településhálózati szerepkörük). 8. Agglomerációs települések (20) – többségük Budapest környékén található, keresőik többsége más település munkahelyein dolgozik. Városi múltjuk és szerepkörük csekély (Szentendre képviseli a kivételt), de napjainkban is gazdagodik, főleg a vállalkozások szaporodása révén, részben a „városkapu”funkció térhódítása nyomán (bevásárlóközpontok, „logisztikai” bázisok, raktártelepek stb.). Lakosságszámuk a kilencvenes években is növekedett. Szentendre és Gödöllő jelentős kulturális, oktatási, kutatási szerepkörre tett szert. 9. „Alig-városok” (36) – a kisvárosi hierarchia-szintet el nem érő, de városi szerepkörökkel rendelkező települések kerültek e típusba. Egy részük régi kis piac-központ, járási székhely; az Alföldön kismezővárosok kerültek e típusba. 10. A városi rangot nyert településeink egy része (pillanatnyilag kb. 28-30 település) nem rendelkezik annyi városi funkciójú intézménnyel, hogy szerepkörét tekintve a városok közé lenne sorolható. (Ld. még a 8. ábrát). Az évszázadok során kialakult településhálózati sajátosságok befolyásolják a városok fejlesztési lehetőségeit. A meglévő településstruktúra pl. nehezíti a decentralizált területfejlesztési stratégia kialakítását. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a „depresszió” évei után (a városok ipari bázisának összezsugorodása, a munkanélküliség jelentkezése, az állami beruházások elapadása, az újraelosztásban elfoglalt privilegizált helyzet megszűnése stb.) „feltámadó” városállomány nem a régi

25

hálózatot fogja rekonstruálni, a régi kereteket „feltölteni”. Az új feltételek közepette fokozódott a városverseny szerepe. E versenyben a városhierarchia jelentősége várhatóan kettős lesz. A kialakult városhierarchia vonzereje jelentős, a modern intézmények, a magasszintű városi javak, a gazdaság új elemei többnyire a hierarchikus terjedés modelljét követve hódítják meg az országot. Ám a korábbi merev hierarchia lazulhat is, az újraszerveződő gazdaságot és társadalmi intézményeket adminisztratív okok nem kényszerítik a hierarchia adott pontjaira, pl. a megyeszékhelyekre.

26

A városok versenyképessége az egyes „szektorokban” A városok szellemi tőkéje („tudás-bázisa”) Elméleti és módszertani megjegyzések A városversennyel, a sikeres városok pályáinak elemzésével foglalkozó vizsgálatok, tanulmányok egyöntetű megállapítása, hogy a települések, régiók, országok szellemi tőkéje, innovációs képességei, készsége meghatározó szerepet játszik a települések közötti versengésben, a növekedési ráták alakításában. A gazdasági növekedés motorjait képező tudásigényes ágazatok telephelyválasztásában a helyben igénybevehető szellemi tőke kiemelkedő szerepet játszik, éppoly telepítő-tényezővé vált, mint az ipari korszak kezdetén az energiaforrások, nyersanyag-lelőhelyek elhelyezkedése. A tudásigényes ágazatok esetében általánossá vált, hogy a munkahelyek vándorolnak a munkaerőhöz, s nem fordítva, mint az korábban tapasztalható volt. A városok szellemi tőkéjének – intézményeknek, magasan kvalifikált szakembereknek – volumene, színvonala nemcsak a telephelyválasztáson keresztül befolyásolja a városversenyt; feltétele az innovációs képességnek, ez pedig előfeltétele a gazdasági szerkezet változtatásának. Márpedig a gazdasági szerkezet változása napjainkban igen gyors, a termékek életciklusa rövid, a gazdaság, s egyes vállalatok is állandó mozgásban vannak. A „változtatás” képessége a városverseny fontos tényezője. A szellemi tőke jelenléte teszi alkalmassá a városokat arra, hogy bennük döntések szülessenek, hogy stratégiai célok, koncepciók készüljenek bennük, ami szintén a városversenyben való sikeres részvétel egyik előfeltétele. A magasan kvalifikált munkaerő, a magas iskolázottsági szintű lakosság igényt támaszt a magas színvonalú szolgáltatásokra, a kulturális intézményekre, a felsőoktatásra, a környezet állapotára. Ezek kielégítése újabb „kvalifikált munkaerőt” vonz a városokba, növeli szellemi tőkéjüket, előnyösebb feltételeket kínál a városversenyhez. Úgy tűnik, a szellemi tőke milyensége – volumen, összetétel, színvonal stb. – a „városverseny” központi tényezője, vele a városverseny valamennyi mozzanata kapcsolatba kerül. A szellemi tőke s a „városverseny” viszonya kettős: annak egyik előfeltétele, a „sikert” meghatározó tényező, másrészt e verseny egyik eredménye: a sikeres város vonzza a kreatív szellemi munkát végzőket, a magasszintű szolgáltatásokat stb. A „tudás-bázis”, a szellemi tőke „mérése”, számszerűsíthetősége meglehetősen problematikus. Mindenekelőtt azért, mert annak – ti. a szellemi tőkének – éppen a minőségi oldala nehezen számszerűsíthető; nem lehet pontosan tudni például, hogy a felsőfokú diplomával rendelekezők közül hányan foglalkoznak – kétségtelenül hasznos – rutinfeladatokkal, melyek a városversenyben nem kapnak szerepet, s hányan végeznek kreatív munkát, hányan vesznek részt innovatív jellegű feladatokban, stb. Az azonos típusú intézményekben végzett munka színvonala is igen különböző lehet, s aligha vethetők össze az egyes szellemi tevékenységek egymással, mérhető hozzájárulásuk a városverseny eredményeihez. (Pl. egy város sikeréhez melyik „szellemi” tevékenység járul hozzá nagyobb mértékben: elhíresült kulturális produkciója – zenei, színházi események –, tudományos intézetei, vagy magasszintű „rutinszolgáltatásokat” nyújtó intézményei, pl. kórház.) Speciális probléma, hogy a városok társadalmainak pontosabb feltérképezését az utóbbi évtized változásait is tükröző népszámlálási adatok hiánya teszi lehetetlenné.

27

A vázoltak figyelembevételével „mutatórendszerünkkel” egyrészt a „tudásbázist” képező intézményeket vettük számba, másrészt a „szellemi termelésben” résztvevők adatait használtuk. Az intézményhálózatra vonatkozó mutatók: • • • • • • • • •

egyetemek és főiskolák jelenléte, az egyes városokban működő felsőoktatási karok számával súlyozva, kutatóintézetek jelenléte, középiskolák száma, kórházak jelenléte (a kórház nagyságával – ágyszám! – súlyozva), múzeumok száma, illetve megyei múzeumi központok jelenléte, ügyvédek száma, egyházi központok jelenléte, színházak jelenléte, könyv- és folyóiratkiadás volumene.

További mutatók: • egyetemi és főiskolai diplomával rendelkezők száma, • a minősített kutatók száma városonként, • az egyetemi és főiskolai hallgatók száma, • a középiskolai tanulók száma. Az egyes városok értékeit mutatókként „pontoztuk”, e pontok összesített értéke adja az egyes városok szellemi tőkéjének volumenét. A „színvonalat” ugyan nem mérik közvetlenül, de azokban a városokban, ahol pl. a minősített kutatók, az egyetemi hallgatók – következésképpen az egyetemi oktatók –, a diplomával rendelkezők, stb. száma egyaránt magas, feltehető, hogy a kreatív szellemi bázis is számottevő. Az adatok birtokában természetesen kiszámíthatók az egyes városokra a fajlagos értékek is – pl. az 1000 lakosra jutó középiskolások, diplomások stb. száma –, ám úgy véljük, hogy egyes városok versenyképességét, „vonzerejét” elsősorban a falaik között található szellemi tőke mennyisége határozza meg, s csak másodsorban a szellemi tőke „sűrűsége”. (Vagyis pl. a lélekszámhoz képest kiugró méretű tudásbázissal rendelkező Zirc, Sárospatak vagy Hévíz vonzása a tudásigényes gazdasági ágazatokra jóval szerényebb, mint az alacsonyabb fajlagos értékekkel, de nagyvolumenű szellemi tőkével rendelkező vidéki nagyvárosoké, mint Debrecen, Szeged, Pécs stb.) Az egyes városok szellemi tőkéje A szellemi tőke volumene a következő városokban ért el magasabb értékeket (4. táblázat). (A teljes városállomány szellemi tőkéjének volumenét az 9. ábra tartalmazza.) Az eredmények alapján megállapítható: • A szellemi tőke volumene alapján felállítható rangsor messzemenően igazodik a városhierarchia vizsgálata során megállapított rangsorhoz. (Ebben némi szerepe van annak, hogy a városhierarchia vizsgálata során is figyelembevettük a szellemi tőke meghatározásakor is szereplő intézmények egy részét.) A két rangsor között

28

ƒ ƒ ƒ

kimutatható rangkorrelációs együttható +0.89. Jelentősebb különbség a két rangsor helyezéseit tekintve a következő városok esetében mutatkozott: Gödöllő, a több kutatóintézettel, agrár-irányító központtal rendelkező egyetemi város a szellemi tőke alapján a 16., míg a városhierarchiában csak a 34. helyet foglalja el; ez utóbbit is elsősorban éppen egyeteme és kutatóintézetei révén. Ugyancsak előkelőbb helyezést kapott a szellemi tőke rangsorában Szarvas, Sárospatak és Jászberény (ugyancsak elsősorban felsőoktatási intézményeik jóvoltából). Ugyanakkor Nagykanizsa a hierarchikus rangsorban a megyeszékhelyeket követve az előkelő 21. helyet foglalja el, míg szellemi tőkéje alapján csak a 34., elsősorban szintén a felsőoktatás hiánya befolyásolta a két rangsorban elfoglalt eltérő pozíciót. Hasonló Siófok helyzete; az idegenforgalmi szerepkör s intézményei hierarchia-szintjét viszonylag magasra emelik (a hierarchikus sorban a 28.), ettől viszont elmarad szellemi bázisának fejlettsége. 4. táblázat. Városok toplistája a szellemi tőke alapján (a vezető 51 város) Város összesített pontszám 1. Debrecen 155,5 2. Pécs 154,5 3. Szeged 152,0 4. Miskolc 128,5 5. Győr 95,5 6. Nyíregyháza 89,0 7. Székesfehérvár 88,0 8. Kecskemét 84,5 9. Kaposvár 77,0 10. Veszprém 76,0 11. Sopron 76,0 12. Szombathely 67,0 13. Eger 64,0 14. Szolnok 61,5 15. Zalaegerszeg 51,5 16. Gödöllő 51,0 17. Békéscsaba 50,0 18. Szekszárd 46,0 19. Esztergom 42,0 20. Tatabánya 41,5 21. Baja 39,0 22. Dunaújváros 39,0 23. Gyula 37,5 24. Vác 37,5 25. Salgótarján 36,0 26. Gyöngyös 33,5 27. Keszthely 32,0 28. Szentendre 31,0 29. Hódmezővásárhely 29,5 30. Pápa 29,0 31. Mosonmagyaróvár 28,5 32. Szarvas 26,5

29

33. Jászberény 34. Nagykanizsa 35. Sárospatak 36. Cegléd 37. Kalocsa 38. Orosháza 39. Szentes 40. Mezőtúr 41. Kiskunhalas 42. Balassagyarmat 43. Kiskunfélegyháza 44. Nagykőrös 45. Kazincbarcika 46. Paks 47. Siófok 48. Ajka 49. Tata 50. Mohács 51. Berettyóújfalu

25,5 24,0 23,0 22,5 21,0 21,0 20,5 20,5 20,5 20,0 19,0 18,5 18,5 18,0 17,5 17,5 17,0 17,0 17,0

A szellemi tőke volumene alapján meghatározható sorrend is előrevetíti annak a megállapítását, hogy napjainkban a városverseny eredményét, a modernizáció s az innovációk terjedését elsősorban a városhierarchiában elfoglalt helyzet határozza meg. Ezt a regionális helyzet – legalábbis napjainkig – lényegesen nem tudta befolyásolni. A szellemi tőke „lokalizációjában” ma is a három tradicionális vidéki nagyváros, Debrecen, Pécs és Szeged a legsikeresebb; Győr, noha regionális helyzete kitűnő, napjainkban is egyértelműen elmarad a többi regionális központtól a szellemi tőke volumene alapján. Hogy mennyire nem a regionális helyzet a szellemi tőke elhelyezkedésének a meghatározója, mutatja, hogy a regionális központokat Nyíregyháza követi a rangsorban, s Kecskemét is előkelőbb helyet foglal el, mint pl. Veszprém vagy Szombathely. • A szellemi tőke „elhelyezkedése” messzemenően igazodik a felsőoktatási intézmények jelenlétéhez is (ami mutatórendszerünkből is következik). Márpedig az egyetemek, főiskolák térbeli megoszlása meglehetősen állandó, a napjainkban folyó integrációs átszervezések is alátámasztják, hogy a felsőoktatási központok jelentős vonzást gyakorolnak a gazdaság „új” elemeire, a tudásigényes ágazatokra, egyáltalán, a modernizáció terjedésére; ebből viszont az következik, hogy a jórészt a „múltban gyökerező” városhierarchia s a szilárd telephelyekkel rendelkező felsőoktatás hatására a „városverseny” nem fogja rohamos gyorsasággal átalakítani a városhálózatot. A hálózatot kialakító „kristályosodási pontok” szilárdak, ha a mértékadó pozíciókhoz képest a városverseny egyes elemei, összetevői – mint pl. a lakosság jövedelmi viszonyai, vagy az életkörülmények szintje – eltérőek is. Az is megállapítható, hogy a városverseny eredménye – a siker vagy a sikertelenség – elsősorban a városhierarchia felsőbb régióiban függ a hierarchikus helyzettől s a szellemi tőke volumenétől. A városhierarchia élén álló népesebb városokban ugyanis a városversenyben elért eredmény sok tényező együttes hatásától függ, sok szereplő közös eredménye, így a „véletlenszerű” esetek szerepe nem túl nagy, a nagy számok törvénye alapján alakul a városverseny is. (Az egyetemek, főiskolák főbb adatait ld. az 5. táblázatban ill. a 10. ábrán, a minősített kutatók főbb adatait a 11. és 12. ábrán).

30

5. táblázat. A jelentősebb egyetemi-főiskolai városok főbb adatai* Város**

Egyetem

Főiskolai

Nappali tagozatos

karok száma 1. Szeged*** 8 5 14 170 2. Debrecen 8 4 12 120 3. Pécs 8 4 10 422 4. Győr 1 3 6 759 5. Miskolc 6 1 6 754 6. Veszprém 2 2 4 736 7. Nyíregyháza 1 5 4 498 8. Szombathely 3 2 998 9. Eger 3 2 840 10. Gödöllő 4 2 705 11. Kecskemét 1 4 2 636 12. Dunaújváros 1 2 379 13. Székesfehérvár 1 3 2 296 14. Piliscsaba 1 1 948 15. Kaposvár 1 3 1 875 16. Sopron 4 2 1 775 17. Szolnok 3 1 537 18. Zalaegerszeg 2 1 137 19. Baja **** 2 1 051 20. Szarvas 1 1 949 21. Gyöngyös 1 971 22. Keszthely 1 888 23. Jászberény 2 857 24. Mosonmagyaróvár 1 755 25. Sárospatak 2 749 26. Szekszárd 3 707 * A 700 nappali hallgatónál többel rendelkező városok **A sorrend nappali hallgatók száma alapján ***30 hallgatóval működik a Pécsi Egyetem kihelyezett tagozata

Összes hallgatók száma 20 671 14 745 19 213 9 217 10 093 6 300 7 270 5 629 6 154 4 373 4 529 3 036 4 254 2 034 2 723 3 235 3 703 1 574 1 442 1 709 9 176 888 1 336 986 1 004 1 205

A városhierarchia alsóbb szintjein, a kisvárosok esetében egyetlen „tényező” jelentkezése is „sikeressé” tehet egy-egy települést. Az idegenforgalom kedvező adottságai – pl. Hévíz vagy a Balaton-parti városok esetében –, egy-egy, többnyire távolról vezérelt ipari üzem letelepedése a kisvárosok sorában egyrészt eldöntheti a városversenyt, másrészt meglehetősen független a helyi tudásbázis volumenétől, színvonalától. (Az alsóbb szinteken a középiskolák jelenléte lehet fontos vonzótényező; 13. ábra). • Vagyis valószínűsíthetően a „tudásbázisról” tett megállapítások magyarországi viszonylatban a „toplistánkon” (4. táblázat) feltüntetett, mintegy félszáz város esetében játszhat jelentősebb szerepet a szellemi tőke a városverseny alakulásában. A további, közel 200 (!) város esetében a helyi szellemi tőke oly csekély volumenű, hogy a regionális („makro”) folyamatok alakításában nem

31

•

•

játszik döntő szerepet. (Ami nem jelenti azt, hogy községi-kisvárosi szinten sem érződik e szellemi bázis aktivitásásnak, kreativitásának vagy éppen ennek hiányának a hatása; pl. Őriszentpéter hagyományos lokálpatriotizmusa hozzájárult a község viszonylag kedvező helyzetének kialakulásához.) Lassítja a városverseny és a településhierarchia, illetve a szellemi tőke volumene közötti kapcsolatot, hogy „… hazánkban a poszt-indusztriális korszak még kezdeti állapotú, s sikernek számíthat a Nyugat-Európából kitelepülő, a hazainál fejlettebb technológiájú, s jobb piaci pozíciójú feldolgozóipar megjelenése is” (Enyedi Gy. 1997.). Ugyanez vonatkozik a külföldi nagyvállalatok részfeladatokat ellátó üzemeire, összeszerelő műhelyeire. Ezen üzemek, műhelyek telepválasztása kevéssé függ a településhierarchiától, a telephely szellemi tőkéjétől (ui. nem ezekre, hanem a multinacionális cég fejlesztő-bázisára támaszkodik). Viszont ezen üzemek telepítésénél fontos szempont, hogy a – többnyire NyugatEurópában lévő – társüzemeihez, illetve a vállalati központjukhoz közel feküdjenek. Ez a szempont viszont már kedvező helyzetbe hozza a nyugatmagyarországi és Budapest környéki városokat. Más képet kapunk városaink szellemi bázisáról, ha a jelenlevő szellemi potenciált a lélekszámhoz viszonyítjuk (6.táblázat, illetve 14. ábra). Az így kialakult rangsorban ugyanis egyaránt találunk viszonylag csekély szellemi tőkével rendelkező, ám kisnépességű településeket, amelyek így a rangsor élére kerültek (Zirc, Hévíz, Sárospatak, Tokaj, Fertőd, Fonyód stb.), és olyanokat, ahol a jelentősnek mondható szellemi potenciál magas fajlagos értékekkel párosul (Keszthely, Gödöllő, Esztergom, Sopron, Szentendre, Kalocsa, Szarvas stb.). Ez utóbbi kombináció azt is jelenti, hogy e városokban a szellemi tevékenység – oktatás, kutatás, művészeti élet stb. – nagy súlyt képvisel, meghatározza a város arculatát, karakterét, funkcionális típusát. 6. táblázat. A szellemi potenciál fajlagos értékei

Sorszá m 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11 12 13 14 15 16 17 18 19

Város

Lélekszám

Zirc Gödöllő Sárospatak Keszthely Hévíz Esztergom Tokaj Fertőd Szarvas Szentendre Sopron Szekszárd Fonyód Fehérgyarmat Veszprém Kalocsa Kaposvár Gyula Aszód

7 291 30 085 14 880 20 931 4 653 28 147 4 379 3 071 18 248 21 825 53 802 35 385 5 070 8 831 63 319 17 997 67 340 33 317 5 825

A szellemi potenciál pontszáma 13,5 51 23 32 7 42 6,5 4,5 26,5 31 76 46 6,5 11 76 21 77 37,5 6,5

10 000 lakosra jutó „pontszám” 18,51 16,95 15,45 15,28 15,04 14,92 14,84 14,65 14,52 14,20 14,12 12,99 12,82 12,45 12,00 11,66 11,43 11,25 11,15

32

20. 21 22 23 24 25 26 27

33. 39. 60.

72 •

Balassagyarm at Vác Vásárosnamé ny Eger Berettyóujfalu Mezőtúr Nagykálló Baja . . Pécs . . Szeged . . Székesfehérv ár . . Debrecen

17 944

20

11,14

33 694 9 074

37,5 10

11,12 11,02

58 485 15 619 19 256 9 983 37 187

64 17 20,5 10,5 39

10,94 10,88 10,64 10,51 10,48

159 632

154,5

9,72

165 150

152,0

9,20

106 217

88,0

8,28

206 882

155,5

7,52

Budapest „szellemi tőkéjét” nem kíséreltük megmérni. Közismert a főváros s az őt követő városok – a regionális központok, a fejlett megyeszékhelyek – közötti szakadék, amely a tudás-bázis terén mutatkozik. E téren nem is a szakadék mélységének további vizsgálata az érdekes, hanem annak megállapítása, hogy még a legjelentősebb tudás-bázissal rendelkező vidéki városok sem rendelkeznek a felsőoktatási, kutatási, művészeti, stb. intézmények megközelítően teljes választékával. Budapesten kívül egyetlen városunk sem tudja nyújtani a felsőoktatás teljes kínálatát, még a legszélesebb választékkal rendelkező Debrecen, Szeged és Pécs sem. Nem folytatnak egyetemi szintű műszaki képzést, Szegeden és Pécsen nincs felsőfokú agrárképzés, nincs többirányú művészeti képzés, stb. Jelentéktelen, illetve egy-két kutatási területre terjed ki az alapkutatást végző kutatóintézeti tevékenység. A tudásigényes ágazatok jórésze még legjelentősebb vidéki szellemi központjainkban sem találja meg működésük szellemi hátterét. Még egyoldalúbb másik két regionális központunk, Miskolc és Győr szellemi potenciálja.

A magyar városok gazdasági versenyképessége A városok gazdasági versenyképességének értelmezése A városok gazdasági versenyképességének rugalmasan kezelhető fogalmát különböző módokon lehet megközelíteni:

33

•

Kiinduló pont lehet a gazdaság, a gazdasági versenyképesség: hogyan, milyen szempontok szerint választanak helyet, települést a különböző vállalatok? Melyek azok a telephelyhez, lokalitáshoz (városokhoz) köthető preferenciák, amelyek hatást gyakorolnak a vállalatok beruházási politikájára, növekedésére, minőségi felemelkedésére? Egy térség (város) gazdaságának, pontosabban vállalatai versenyképességének alakulásában egyaránt szerepe van a termelés feltételeinek (humán, természeti, tudás erőforrások, infrastruktúra); a vállalkozások stratégiájának (a telephelyválasztás, beruházások, fejlesztések, stb. motivációi); a vállalatok termékei és szolgáltatásai iránt megnyílvánuló keresletnek (export és a belföldi fogyasztás); a vállalkozások közötti kapcsolatok, hálózatok térbeli agglomerálódásának; a hazai gazdaság működésére jelentős hatást gyakoroló multinacionális vállalatok jelenlétének; valamint a kormányzati (központi kormányzati és önkormányzati) politikának. (Porter, 1991)

•

A másik kiinduló pont lehet maga a város: a városba települt gazdaság fejlődése milyen mértékben javítja, alakítja a város pozicióit a településhierarchiában? A helyi gazdaság több szereplős, komplex rendszer, jórészt ennek dinamizmusától, strukturális egyensúlyától függ a város fejlődése. A város adottságai, ezek kedvező kombinációi teremtenek vonzó környezetet a letelepedő, működő gazdaságnak. A városi lakosság adja gazdaságának munkaerejét, a város nyújtja a gazdasági tevékenységhez szükséges infrastruktúrát és szolgáltatásokat, a városi intézmények és lakosság kereslete is éltetője a helyi gazdaságnak. A város ösztönzi a gazdaság letelepedését, hiszen a gazdaságból ered a városi fejlődés legfőbb forrása. A város központi szerepköre, mérete, kialakult tradíciói, kultúrája, gazdagsága, és egyéb kedvező és kedvezőtlen adottságai révén befolyásolja gazdaságának fejlődését is. (Barta, 1999) Kutatásunk alapjában véve azokat a körülményeket, illetve körülmények kombinációit vizsgálja, amelyek a városi funkciók – többek között a gazdaság – működését befolyásolják, és ezáltal meghatározzák a városok helyét a magyar településhálózatban. Ez a fejezet a városokat a gazdaságuk alapján igyekszik rangsorolni. A városi gazdaságon a gazdaság szereplőinek, vagyis a városokban működő vállalatoknak összességét értjük. Az a véleményünk, hogy alapjában véve a gazdasági verseny a vállalatok és nem a városok között alakul ki. Gazdasági versenyelőnnyel vagy hátránnyal nem a városok, hanem a városok helyi vállalatai rendelkeznek. Így a városok (az adott térség) gazdasági versenyhelyzete a helyi cégek adottságainak, jellemzőinek összessége, illetve térségi átlaga. (O'Donell, 1997). Ez nem azt jelenti, hogy egy térség, vagy város önmagában nem rendelkezik előnyökkel, vagy hátrányos adottságokkal a gazdaság fejlődése szempontjából, hanem azt, hogy ezeket az előnyöket, vagy hátrányokat a vállalatok hordozzák, hasznosítják, vagy szenvednek tőlük. (Barta, 2000). "Az a gazdaság versenyképes, amelynek általános fejlettség- és állapotjelzői jók, a gazdaság szereplői ennek tudatában vannak, és a gazdaság nyitottsági foka is

34

eléggé magas ahhoz, hogy a versenyképesség a külgazdasági kapcsolataiban is érvényre jusson." (Török, 1996. p. 20.) A gazdaság városi szintű adatbázisa, sajnos, eléggé szegényes, többnyire a gazdaság fizikai állapotára, mennyiségi szempontjaira rendelkezünk statikus információkkal. De ezekből az adatokból is kirajzolódik egyrészt a gazdaság térbeli (a térségek városainak) koncentrációja, másrészt a fajlagos mutatók segítségével körvonalazódik a városok fejlettségi rangsora. A számítások módszertana A kiválasztott mutatók A gazdasági potenciál városi koncentrációjának mérésére: Vállalkozások gyakorisága és mérete 1. Vállalatok száma 2. Jogi vállalkozások száma 3. Közép és nagyvállalatok száma Beruházás, felszereltség 4. Ipari tárgyi eszközök bruttó értéke 5. Tőkeállomány a közép-és nagyvállalatokban összesen városonként 6. A közép- és nagyvállalatok autóparkja összesen városonként 7. A közép-és nagyvállalatok személyi számítógép parkja Foglalkoztatottak 8. Foglalkoztatottak száma a közép-és nagyvállalatokban összesen városonként 9. Ipari alkalmazásban állók Termelés 10. Bevétel a közép-és nagyvállalatokban összesen városonként A városok relatív helyzetének (fejlettségének) mérésére: 11. 10 000 főre jutó vállalkozások száma 12. 10 000 főre jutó jogi vállalkozások száma 13. 1 főre jutó ipari tárgyi eszközök bruttó értéke A gazdasági potenciál városi koncentrációjának mérésére a vállalatok számát, tőkeerejét és felszereltségét, a foglalkoztatottak számát, valamint a vállalat eredményességét (bevétel) tartalmazó mutatókat használtuk. Az adataink egy része nem teljes körű (a közép-és nagyvállalatokra vonatkozó adatokat a HoppenstedtBonnier: Közép és nagyvállalatok Magyarországon c. gyűjteményéből nyertük). Az adatok másik csoportja csak az ipari tevékenységről tájékoztat (bruttó eszközök, alkalmazottak). Az adatok az 1997. és 1998. évre vonatkoznak. A gazdaság esetében nagyobb jelentősége van a mennyiségi térbeli (vállalati, tőke, munkaerő) koncentrációnak, mint például a városi lakosság ellátottságának szempontjából (ez utóbbi esetben a fajlagos mutatók kifejezőbbek). A gazdaság térbeli agglomerálódása önmagában is jelzője a gazdasági dinamizmusnak, a gazdasági kapcsolatok sűrűsége feltételezi a területi kapcsolatok szorosságát. Másrészt, a gazdasági telephelyválasztás térbelileg kevésbé szabályosan elhelyezkedő központokat hoz létre (több nagy városi gazdaság egymáshoz közel is

35

települhet, míg a közigazgatásnak, vagy a lakossági ellátásnak kiemelkedő központjai feltételezik a nagyobb lakosságszámú, kiterjedt vonzáskörzeteket). Más-más jelentősége van az egyes mutatóknak. A vállalkozások gyakorisága a városi lakosság vállalkozói készségének egyik jelző száma, a közép-és nagyvállalatok (és értelemszerűen a jogi státuszú vállalatok) viszont a gazdaság nagy súlyú szereplői. A városok versenyében nagyobb az "értéke" a tőkekoncentrációnak, amely a városok tőkevonzási képességét mutatja, hiszen a tőkehiány a gazdasági fejlődés egyik legfőbb akadálya. (Nem véletlen, hogy a gazdaság térbeli differenciálódásában a külföldi működőtőke területi megoszlása meghatározó szerepet játszik Magyarországon). A számítógépekkel való felszereltség nem csak a vállalat tőke erejére utal, hanem a végzett tevékenység technikai színvonalára is. Az új beruházásokat, különösen a külföldi beruházásokat viszont éppen a szabad munkaerő kapacitások vonzzák (pontosabban, a bőséges, olcsó és relatíve képzett munkaerő-források meghatározó erejűek a telephelyválasztásban). A vállalati bevétel az egyetlen mutatónk, amely a vállalat, a gazdaság sikerességére utal. A fajlagos mutatók alapján azok a városok kerülnek a rangsor élére, amelyek lakosságszámukhoz, vagy vállalataik számához képest az átlagosnál nagyobb gazdaságot koncentrálnak. Ezek a városok olyan, már létező, vagy potenciális gazdasági központok, amelyek vonzásterülete nagy, vagy növekedésük várható (de ez természetesen nem vonatkozik a gazdaságuk abszolút méretére). A vizsgálat eredményei A közép-és nagyvállalatok városok közötti megoszlása • Budapest kimagaslóan és egyértelműen a vezető poziciót tölti be az országban. • Győr kiemelkedett az "ellenpólus" városok ötöséből, és önálló szintet alkot. Ez megjelenik a közép-és nagyvállalatok számát illetően is, de még karakterisztikusabb a vállalati tőkeállomány és a termelésből származó bevétel alapján (15.,16.,17.,18. ábrák). • A következő városkategóriát a megyeszékhely nagyvárosok alkotják, közéjük csupán Budaörs és Dunaújváros ékelődik be. A megyeszékhelyek közül valamelyest hátrább szorult a rangsorban Tatabánya, Kaposvár, Szekszárd és Békéscsaba. • Előkelő helyezést ért el néhány város a budapesti agglomerációban: Budaörs, Gödöllő, Érd és Vác. • Ugyancsak kirajzolódik Budapest 60-80 km-es sugarú gyűrűjében (amely az agglomeráció tágabb térsége): Dunaújváros, Cegléd, Esztergom, Gyöngyös, Jászberény, Tata, Tatabánya • Megjelennek a városok "élmezőnyében" a régi és az új iparvárosok: Dunaújváros, Salgótarján, Tiszaújváros, Ajka, Kazincbarcika, Orosháza, Tatabánya, Várpalota, valamint Esztergom, Mosonmagyaróvár. • A Dunántúl gyorsan fejlődő városai közé tartozik (a megyeszékhelyeken túl): Siófok, Sopron. • Belekerült a vezető városok körébe néhány, viszonylag jobb helyzetű középváros a kevésbé dinamikus régiókban, főként Dél-Dunántúlon és az Alföldön: Baja, Gyula, Kiskunhalas, Nagykanizsa, Kalocsa, Kiskunfélegyháza, Mohács, Mór, Szarvas, Szentes, Szigetvár.

36

Az ipar városok közötti megoszlása A két alapvető erőforrás: a tőke és a munkaerő mennyiségi mutatója alapján végeztük elemzésünket. (7. táblázat) Az ipar pontértékei 10 8

7

6

5

7. táblázat Városok Budapest Győr Debrecen Miskolc Pécs Szeged Székesfehérvár Paks Százhalombatta Szombathely Tiszaújváros Zalaegerszeg Ajka Baja Békéscsaba Eger Esztergom Gödöllő Gyöngyös Hódmezővásárhely Jászberény Kaposvár Kazincbarciak Kecskemét Mátészalka Mór Mosonmagyaróvár Nagykanizsa Nyíregyháza Orosháza Pápa Salgótarján Sárvár Sopron Szentgotthárd Szolnok Tatabánya Vác Veszprém Várpalota Budaörs Cegléd Dorog 37

Dunaújváros Hajdúböszörmény Hajdúszoboszló Kapuvár Kisvárda Komló Martfű Nagykörös Oroszlány Ózd Szekszárd Szerencs Tiszavasvár • • •

•

Ennek alapján Budapest áll a városok élén, Győr nem alkot külön szintet, hanem együtt a többi "ellenpólus várossal", valamint Székesfehérvárral került egy csoportba. A harmadik kategóriába tartoznak az ország ipari nagyberuházásainak települései: Paks, Százhalombatta, Tiszaújváros, valamint ebbe a kategóriába "emelkedett" Szombathely és Zalaegerszeg. A következő kategória vegyes: idetartoznak a régi ipari városok közül Ajka, Kazincbarcika, Salgótarján, Tatabánya, Vác, Várpalota, az újak közül Esztergom, Gödöllő, Mosonmagyaróvár, Pápa, Sárvár, Sopron, Szentgotthárd (egy kivételével valamennyi Északnyugat-Dunántúl térségében), egy sor megyeszékhely (Békéscsaba, Eger, Kaposvár, Kecskemét, Nyíregyháza, Szolnok, Veszprém), és néhány, korábban közepesen iparosodott település: Orosháza, Gyöngyös, Hódmezővásárhely, Jászberény, Baja, Mátészalka, Mór, Nagykanizsa. Meglepő, hogy nem került az ipari városok élmezőnyébe: Dunaújváros, Komló, Oroszlány, Ózd stb.

38

A gazdaság városi szintű koncentrációja 8. A városok gazdasági potenciálja 10 mutató alapján Pontszám Városok 50 Bp 40 Győr 38 Debrecen Miskolc Szeged 36 Kecskemét Nyíregyháza Pécs Székesfehérvár Szombathely 35 Szolnok 32 Zalaegerszeg 31 Eger Veszprém 30 Békéscsaba Salgótarján 29 Budaörs Dunaújváros Gödöllő Kaposvár Sopron 28 Baja Hódmezővásárhely Mosonmagyaróvár Szekszárd Tatabánya Tiszaújváros 27 Ajka Esztergom Gyöngyös Jászberény Kazincbarcika 26 Cegléd Orosháza Siófok Tata Vác Várpalota 25 Érd Gyula Keszthely Kiskunhalas Mór Paks Pápa Százhalombatta 39

Mintegy 10 mutató összegzéséből alakítottuk ki a városok rangsorát , amely magába foglalja az előbb leírtakat (19. ábra, 8. táblázat). • • • • • •

•

Budapest, valamint Győr is egy-egy szintet alkot a városi hierarchiában. A következő szintre került a többi "ellenpólus" nagyváros, és Székesfehérvár mellett meglepő módon Kecskemét, Nyíregyháza és Szombathely sorakozik. E városokat követi a többi megyeszékhely, e sorban legutolsó helyeken Szekszárd és Tatabánya. Megjelent a legjobb gazdasági mutatókkal rendelkezők között a budapesti agglomeráció néhány városa: Budaörs, Gödöllő, Vác, Érd, Százhalombatta. Bekerültek az élmezőnybe a szocialista korszak legnagyobb beruházásainak iparvárosai: Dunaújváros, Tiszaújváros, Ajka, Kazincbarcika, Várpalota, Paks, Százhalombatta. Élre törtek azok a városok, melyek hagyományos iparuk mellett új, zöldmezős beruházások helyei: Győr, Székesfehérvár, Szombathely, Budaörs, Gödöllő, Sopron, Mosonmagyaróvár, stb. szinte kivétel nélkül Északnyugat-Dunántúlon és a budapesti agglomerációban. Ugyancsak kedvező terepe a gazdasági fejlődésnek Budapest külső, 60-80 km-es város-gyűrűje: Dunaújváros, Tatabánya, Esztergom, Gyöngyös, Cegléd, Tata, Vác, Székesfehérvár, Jászberény.

Összességében, a legutóbbi 10 év jelentős változásai közé sorolhatjuk: Győr kiemelkedését, valamint azt a tényt, hogy a nagyvárosok (többnyire megyeszékhelyek) az ország fejlett és kevésbé fejlett térségeiben egyaránt, megőrízték, sőt megerősítették gazdasági központi szerepkörüket. Budapest élenjáró helyzete nem meglepő, de az agglomeráció városainak előre törése az elmúlt évek gazdasági fejlődésének eredménye. Az ipar kissé módosítja a gazdaság térbeli elhelyezkedését: Budapest és a legnagyobb városok mellett az élre kerültek az 1960-as, 70-es évek nagyberuházásainak színterei; a régi iparvárosok mellett megjelentek a többnyire észak-dunántúli új beruházások városai és sikerült megkapaszkodnia néhány közepesen iparosodott városnak is az ország kevésbé dinamikus régióiban. A klasszikus szocialista városok nagyrésze lefelé csúszott a városi ranglétrán.

40

Városi rangsor a gazdaság fajlagos mutatóinak összegzése alapján A városok sorrendje egészen más képet mutat a fajlagos mutatókból képzett összegzés alapján, hiszen ez esetben nem a gazdaság abszolút nagysága, súlya a meghatározó, hanem a lakosságszámhoz (városi mérethez) viszonyított értékei. (9. táblázat) 9. táblázat Pontszámok a fajlagos Városok mutatók összegzéséből 15 Balatonalmádi Hévíz 13 Budaörs Keszthely Zalakaros 12 Balatonföldvár Budapest Győr Siófok Székesfehérvár Szentendre 11 Balatonboglár Balatonfüred Fonyód Pécs Szeged Szekszárd Zalaegerszeg 10 Baja Balatonlelle Bóly Eger Esztergom Fertőd Gödöllő Kaposvár Mosonmagyaróvár Paks Rétság Szigetszentmiklós Szombathely Veszprém • • •

Így kerülehettek egyértelműen az üdülővárosok az élmezőnybe, főleg a Balaton partján, de ebbe a körbe tartozik Zalakaros, vagy akár Fertőd is. Az első 32 város között 11 megyeszékhely – tehát a legnagyobb városok – található. Budapest és agglomerációjának több települése (Budaörs, Szentendre, Gödöllő, Szigetszentmiklós) is kitüntetett helyzetű e megközelítésben is. 41

•

És végül meg kell jegyezni, hogy az élmezőny városainak túlnyomó része dunántúli (a 32 város közül 26!). Összességében, ezek a városok abból a szempontból vegyes összetételű csoportot alkotnak, hogy milyen jelentős a helyzetük az ország gazdaságában, viszont valamennyi városra jellemző – e körben – a magas gazdasági aktivitás, lakosságának élénk vállalkozói szelleme. Kedvezőnek ítélhető, hogy a Balaton környéki települések gazdasági szempontból is meglendültek az elmúlt évtizedben. És levonható az a következtetés is, hogy jelenleg már nem csak az iparhoz kötődhet a városok gazdasági dinamizmusa. A magyar városok a "hálózatokban" A piacgazdaságra való áttérés, a gazdasági szerkezetváltás új elemeket kapcsolt be a települések versenyébe, egyes régi elemeket pedig felértékelt. Ezek közé a felértékelõdött elemek közé tartozik a városok kapcsolódási lehetõsége a különbözõ hálózatokhoz. A hálózat fogalmán olyan térszerkezeti elemet értünk, amely a tér pontjainak összekapcsolódásával alakul ki, amelyben kitűntetett pontok (csomópontok) és jellegzetes alá-fölé rendelõ viszonyok működnek. Jelen vizsgálatunk arra a kérdésre keresi a választ, hogy a városok a versenyképesség szempontjából legfontosabb közlekedési, kommunikációs és idegenforgalmi hálózatokhoz hogyan kapcsolódnak, hol vannak a csomópontok, és hol lazább textúrájú ez a kapcsolati háló. Vizsgálatunkba öt mutatót vontunk be: • a városnak a legközelebbi autópálya-lehajtótól való távolságát, • a Budapesttõl mért távolságát, • az Intercity járat-sûrûséget, • az 1000 lakosra jutó telefon-elõfizetõk számát, • az 1000 lakosra jutó külföldi (szállodai) vendégek számát. Az elsõ mutató a modern gazdasági szektorok megtelepedését erõsen befolyásoló autópályákhoz való hozzáférhetõséget méri. Olyan napjainkban felértékelõdött infrastruktúrális mutató ez, amelynek a közelevőben esedékes bõvülése jelentõsen átrajzolja majd Magyarország térszerkezeti képét. Második mutatónk az ország fõvárosához való kapcsolódás statikus mutatója, amelynek jelentõségét az adja, hogy Budapest az ország gazdasági centruma (az ország GDP-jének 40%-át itt állítják elõ); a mutató fontosságát növeli, hogy a fõváros a közlekedési hálózat gyújtópontjában fekszik, az ország keleti és nyugati fele közötti összeköttetés lényegében itt bonyolódik, egyedül itt működik az országban nemzetközi repülőtér. A harmadik mutatónk egy terjeszkedõben lévõ új hálózathoz, a vasúti Intercity és Interpici hálózathoz kötõdik. Előrebocsátjuk, hogy míg az Intercity vonatok az ország minden régiójába eljutnak, addig Interpici szolgáltatás elsõsorban a keleti régiókban telepedett meg (sem a nyugat-magyarországi, sem a közép-dunántúli régióban nem találkozunk ilyen vonatokkal). A külföldi vendégek száma szándékunk szerint két dolgot reprezentál: egyrészt az idegenforgalomban betöltött szerepet, másrészt (kisebb mértékben) az egyéb nemzetközi kapcsolatokat (pl. gazdasági, kulturális, tudományos kapcsolatokat) jelzi. A telefon-elõfizetõk száma a´90-es években lezajlott gyors növekedés után jól tükrözi az egyik legfontosabb kommunikációs hálózatban való elhelyezkedést. Sajnos mivel az Internet-hozzáférésről településsoros adatok nem állnak rendelkezésre, így a legmodernebb és 42

legintenzívebben terjeszkedõ kommunikációs szektor vizsgálatát nem végezhettük el. Az autópályákhoz való hozzáférhetõség a budapesti agglomerációból indulva sugaras szerkezetet mutat. Elsõsorban a közép-magyarországi, a közép-dunántúli és a nyugat-magyarországi régió városai használhatják ki az autópálya hasznát. Nagytérségi szinten a Tiszántúl jó része hátrányos helyzetû területek közé tartozik. 32 város helyezkedik el az autópálya-lehajtótól kevesebb mint 15 km.-re, ezek közül 9 az, amely nem a fent említett régiókba tartozik. A legrosszabb helyzetben az észak-alföldi régió keleti térségének városai vannak, öt város 200 km.-nél messzebb van a legközelebbi autópályától, ezek kivétel nélkül Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei városok (Nagyecsed, Kisvárda, Fehérgyarmat, Záhony, Csenger). Hasonlóan kedvezõtlen helyzet súlyt jó néhány Baranya, Békés és Borsod-Abaúj-Zemplén megyei várost is. A megyeszékhelyek közül az autópályától való nagy távolságot elsõsorban Nyíregyháza, Zalaegerszeg és Békéscsaba szenvedi el, a régióközpontok közül pedig Debrecen és Pécs helyzete a legrosszabb. A Budapesttõl való távolság az ország központjához viszonyított földrajzi helyzet, amely minden település számára adott, megváltoztathatatlan. Ennek kedvezõtlen hatásait módosítani azonban lehet a közlekedési és kommunikációs csatornák bõvítésével. Minél messzebb van egy település a fõvárostól, annál életbevágóbb kérdés lenne számára a gyors és közvetlen összeköttetés. Ha ezt a mutatót az elõzõvel összehasonlítjuk, akkor elszomorító a kép: a Budapesttõl legtávolabbi városok szinte számra ugyanazok, amelyek az autópályák hiányát is elviselni kénytelenek. Ez esetben a közlekedési tengelyek elhelyezkedése nem ellensúlyozza a hátrányt, hanem felerõsíti! A Budapest-közeli településeknél pedig éles a verseny az agglomeráció és a szuburbanizáció folyamataiból való részésedésért, itt városok helyzetét nem a fizikai távolság, hanem a kapcsolódás lehetõségei, ennek keresztmetszetei határozzák meg. Azt érdemes összehasonlítanunk, hogy az egyforma távolságra fekvõ városoknak milyen az autópályák elérhetõsége. Így pl. a Budapesttõl 50 km.-re fekvõ települések közül a versenyben leggyengébb a pozíciója Nagykátának és Nagymarosnak, a legelõnyösebb pedig Aszód, Dabas és Gárdony helyzete. A 70 km.-es kategóriában Székesfehérvár és Hatvan mondhatja magáénak a legjobb pozíciót, míg Rétság a legrosszabbat. Az Intecity-Interpici járatsûrûség mutatója egyrészt az országos vasúthálózatban elfoglalt helyet reprezentálja, másrészt a vasúti közlekedés legmodernebb, egyre bõvülõ szolgáltatását mutatja be. (A terjedéssel kapcsolatos anomáliákról már korábban megemlékeztünk.) A vizsgálatnál az derült ki, hogy 2000-ig mindössze 71 város kapcsolódott be ebbe a hálózatba. Az egyetlen megyei jogú város, ahova ilyen vonatok nem közlekednek, Dunaújváros, míg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alacsony lélekszámú városai közül több is fel van fûzve az Interpici hálózatba (pl. Baktalórántháza, Tiszalök, Máriapócs). Az országos ranglista élén (Budapest után) Debrecen, Nyíregyháza, Miskolc, Szolnok és Gyõr helyezkedik el, ami nemcsak lélekszámuknak és funkcióiknak, hanem elõnyös csomóponti helyzetüknek is köszönhetõ. A csomóponti helyzet kisebb súlyú városokat is a legjobbak közé emelt (így pl. Sárbogárdot, Dombóvárt, Füzesabonyt, Szentlõrincet és Püspökladányt). A megyeszékhelyek közül Eger, Veszprém és Zalaegerszeg pozíciója a leggyengébb (összefüggésben a vasúti térben betöltött szerepükkel), egyúttal jelezve a szolgáltatás bõvítésének lehetséges irányait is.

43

A telefon-ellátottság "sűrűség" gyakran használt és pontos mutatója a kommunikációs hálózatban elfoglalt szerepnek. Korábban a jó mérõszáma volt a fõváros-vidék dualizmusnak és a város-falu különbségnek. Mára a helyzet megváltozott: a ´90-es években radikálisan felgyorsult a telekommunikáció terjedése, ezzel a korábbi különbségek elmosódtak, átalakultak. Ma már nem a fõváros (Budapest csak a 4.) áll élen ebben a mutatóban, hanem az alacsonyabb lélekszámú, ám erõteljesen urbanizált agglomerációs városok és üdülõvárosok. (Az üdülővárosok esetében a nem állandó lakásként szolgáló magánüdülők telefonjai emelik meg a fajlagos értékeket.) Így a rangsor "legjobbjai" Balatonföldvár, Gárdony, Szentendre, Siófok, Hévíz, Fonyód, Balatonlelle, a megyei jogú városok közül is csak Sopron és Szeged "fért bele" a legjobb húszba. A régióközpontok, megyeszékhelyek pozíciója jónak mondható, azonban a nagytérségi tagozódás befolyásolja egymáshoz viszonyított helyzetüket. A rangsor alján kizárólag az észak-alföldi és az észak-magyarországi régió kisvárosai találhatóak (köztük két középváros, Ózd és Hajdúböszörmény), jelezve azt, hogy az aktuális gazdásági helyzet erõsen rányomja a képét erre a hálózatra. A külföldi (szállodai) vendégek 1000 fõre esõ száma egyértelmûen napjaink egyik legdinamikusabban fejlődő gazdasági ágára (amelyben a verseny is rendkívül erős) a turizmusra mutat rá, kisebb mértékben az üzleti és kulturális kapcsolatokra. A rangsorunk élén természetesen üdülővárosokat találunk (Balatonföldvár, Hévíz, Zalakaros, Harkány, Siófok) maga a főváros sem került be a legjobb tíz város közé. (Nyilván, ha nem fajlagos, hanem abszolút értékekkel dolgozunk, akkor a főváros továbbra is a vezető helyen áll.) Ugyanakkor a városok majd felében nem mutattak ki 1998-ban szállodában megszálló külföldi vendéget! Ezek között a települések között elsõsorban kisvárosokat és néhány középvárost találunk, illetve szép számmal akadnak köztük a budapesti agglomeráció városaiból is. A megyeszékhelyek közül Salgótarján és Békéscsaba pozíciója a legrosszabb, a legjobb pedig Eger, Gyõr és Pécs helyzete. Az idegenforgalomban elfoglalt hely nem kötõdik annyira az aktuális nagytérségi tagozódáshoz, sokkal inkább a látnivalók, természeti értékek egyedi elhelyezkedéséhez kapcsolódik. Az elemzés lezárásként egy összevont hálózati mutatót készítettünk, ahol a pontmódszer alkalmazásával ötfokozatú skálán értékeltük a városokat. (Ezt mutatja be a 20. ábránk.) A hálózatban elfoglalt helye alapján (Budapestet követõen) Siófok van a legelõnyösebb helyzetben. Õt követi Balatonföldvár, Kecskemét, Gyõr és Székesfehérvár. A legjobb helyzetû városokat az üdülõhelyek, agglomerációs városok, illetve a közép-dunántúli és nyugat-magyarországi régió nagy- és középvárosai között kereshetjük. A megyeszékhelyek túlnyomó részének helyzete jónak ítélhetõ, csupán a hálózati csomópontoktól távolabb esõ Békéscsaba és Salgótarján került a rangsorban hátrább. A középvárosok csoportja erõsen differenciálódott, igazodva az ország nagytérségi szerkezetéhez (közülük legrosszabb helyzetûnek Kisvárda és Ózd tûnik). A kisvárosok szintje is rendkívül tagolt a Kelet- és Délkelet-Alföld, Észak-Magyarország és a Dél-Dunántúl kisvárosainak hálózati versenyképessége kifejezetten gyenge. A rangsor legvégén három Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei város található (Nagyhalász, Ibrány és Nagyecsed), amelyek minden mutató alapján a legrosszabb besorolást kapták.

44

A városok regionális és településhálózati helyzete A városok versenyképességének vizsgálata során a feltételek között leggyakrabban a regionális helyzetet említik (a nyugati országkapuktól való távolság, a közlekedési folyosóktól való távolság; a Duna, mint a nyugati tőke terjeszkedésének legjelentősebb akadálya), s már eddig is említettük, hogy a versenyképesség alakításában a településhálózati helyzetnek – a városhierarchiában elfoglalt pozíciónak is meghatározó szerepe van. A regionális-településhálózati helyzetet a • közlekedési helyzet (a fő forgalmi folyosóktól való távolság ill. Budapest távolsága), • a környezet (a városok „megyéje”) gazdasági-társadalmi színvonala és a • településhierarchiában elfoglalt helyzet alapján határoztuk meg. A megyék társadalmi-gazdasági fejlettségét 20 mutató alapján állapítottuk meg. Ezek: 1. Működő vállalkozások száma 10 000 lakosra, 1998 2. Az egy lakosra jutó bruttó hazai termék, 1997 3. Külföldi érdekeltségű vállalkozások jegyzett tőkéje 10 000 lakosra, 1998 4. Az egy lakosra jutó összes beruházás, 1998 5. A 10 000 lakosra jutó jogi személyiségű működő vállalkozások száma, 1998 6. A tercier szektor beruházásai egy lakosra, 1998 7. Munkanélküliségi ráta, 1998 8. Vándorlási különbözet, 1998 9. Az alkalmazásban állók havi nettó átlagkeresete, 1998 10. Az 1000 lakosra jutó épített lakások száma, 1998 11. A közüzemi szennyvízcsatorna-hálózatba bekapcsolt lakások aránya, %, 1998 12. Az 1000 főre jutó személygépkocsi-állomány, 1998 13. A szellemi foglalkozásúak havi bruttó átlagkeresete, 1998 14. A nyugdíjak átlagos összege, 1998 15. A 10 000 lakosra jutó, a megyében tanuló egyetemi, főiskolai hallgatók száma, 1998 16. A 10 000 lakosra jutó egyetemi, főiskolai hallgatók száma a szülők lakóhelye szerint, 1998 17. A kutató-fejlesztő helyek összes dolgozóinak száma 10 000 lakosra, 1998 18. A 10 000 lakosra jutó tudományos fokozattal rendelkezők száma, 1998 19. A 10 000 lakosra jutó külföldi szállóvendégek száma 20. A 10 000 lakosra jutó szállodai férőhelyek száma, 1998 Az így kialakított „megye-besorolást” a városhálózat általános jellemzésekor bemutattuk. Néhány további mutató alakulását a 21., 22., 23., 24., ábrákon tüntettük fel. A városhierarchia meghatározására empirikus úton történt (ld. a városhálózatról írottakat). A városhierarchia figyelembevétele eredményeként nemcsak a nyugati régiók városai kerültek kedvező helyzetbe, hanem a városhierarchiában előkelő helyet elfoglaló alföldi városok is.

45

E szempontból a legjobb „tucat” a következő: 1. Pécs 2. Győr 3. Szeged 4. Debrecen 5. Sopron 6. Szolnok 7. Székesfehérvár 8. Veszprém 9. Zalaegerszeg 10. Eger 11. Miskolc 12. Szentendre E listában Sopron előkelő helyezése s Miskolc viszonylag kedvezőtlen pozíciója érdemel figyelmet. Az is tény, hogy a 46 legkedvezőtlenebb regionális helyzetű város között csupán egy található a Dunántúlon, Lengyeltóti. A teljes városállomány besorolását a 25. ábra tartalmazza.

46

Jövedelemszerzés feltételei, minőségi lakókörnyezet A városok közötti versenyt többek között az is befolyásolja, hogy adott település lakossága milyen körülmények között él és milyen jövedelmekkel rendelkezik. A jövedelmi viszonyok nagyságától függ valamely városban, illetve a környékén többek között a fogyasztás színvonala, és a lakossági megtakarítások mértéke. Ez utóbbi két tényező pedig erős hatással van a város gazdasági mutatóira, amelyek a versenyképesség alakulásában fontos szerepet játszanak. A hazai városok közötti verseny az utóbbi tíz évben egyre inkább erősödik. Korábban a központi elosztás, irányítás, és egyéb állami befolyások miatt a városok között aktív verseny nem nagyon alakulhatott ki. Nehezen lehetett volna mérni a jövedelmi viszonyok, lakossági megtakarítások nagyságrendbeli különbségét, és a fogyasztási szokások milyenségét; illetve ha mérhetőek voltak is ezek a mutatók, nem volt jelentős területi eltérés közöttük. Ezzel szemben napjainkban ezek a tényezők meglehetősen nagy különbségeket jeleznek a városok között, és jelentős hatással vannak a városok közötti verseny alakulására. Mindez a gazdaság élénkülésének, a központi irányítás és befolyás csökkenésének, a helyi gazdasági-politikai lehetőségek kiszélesedésének köszönhető. A „jövedelemszerzés feltételei” és a „minőségi lakókörnyezet” színvonalának mérésére különféle mutatókat használtunk. Mielőtt elemeznénk ezeket, meg kell említeni, hogy e két tényező szoros kapcsolatban áll egymással, hiszen a magasabb jövedelemmel rendelkezők jobban megengedhetik maguknak, hogy lakóhelyül színvonalasabb környéket válasszanak, mint azok, akik nem rendelkeznek ehhez megfelelő jövedelemmel. Sőt nem csak hogy megengedhetik maguknak a kényelmesebb, kellemesebb lakókörnyezetet, de kielégíthető igényük is van rá. Ugyanúgy, mint pl. a szabadidő minőségi eltöltésére, a megfelelő kulturális-szellemi kikapcsolódásra. A színvonalas lakókörnyezet részben ellensúlyozhatja a mindennapos munka okozta stressz káros hatásait; ezért napjainkban különösen jelentős szerephez jut a lakóhely milyensége. Továbbá hosszú távon többszörözheti is előnyeit illetve hátrányait, hiszen pl. ha csak a felnövekvő generáció fejlődését, nevelését, továbbtanulását vesszük figyelembe, korán sem lehet közömbös, hogy milyen környezetben nőnek fel a gyerekek, illetve, hogy a szülők mennyire tudják majd őket anyagilag támogatni. Az emberi erőforrások pedig hosszú távon fontos szerepet játszhatnak a városok egymás közötti versenyében. A „jövedelemszerzés feltételei, minőségi lakókörnyezet” témában több mutatót vettünk figyelembe ahhoz, hogy a városok között felállítsunk egyfajta rangsort. A jövedelmek mérésére megnéztük adott városban az egy adózóra jutó személyi jövedelemadó nagyságát, illetve az összes belföldi jövedelem nagyságát. Ez utóbbi kategóriába a munkavállalók személyi jövedelmadóján túl a vállalkozói jövedelmek, illetve az összevonás alá nem eső jövedelmek is beletartoznak. Ezen túlmenően figyelembe vettünk egy mutatót, amely a kiemelkedő jövedelmek arányát jelzi. Itt azt vizsgáltuk, hogy a személyi jövedelemadó alapját képező összeg az összes adófizető hány százalékánál több, mint egy millió forint. A kiemelkedő jövedelmek esetében az adóalap nagyságát először 2,5 millió, majd 1,5 millió forintnál próbáltuk meghúzni, de a kapott eredmények nem jeleztek számottevő különbségeket, ezért számoltunk végül az egy millió forintos adóalappal. Ehhez a mutatócsoporthoz tartozik még a jogi személyiségű vállalkozások száma 10 ezer lakosra vetítve, amely szintén alkalmas arra, hogy az adott településen a jövedelemszerzés feltételeit, a

47

gazdasági aktivitást mérjük. A következő mutató, amelyet még ebben a kategóriában számításba vettünk, az a lakásépítésre vonatkozik. Itt megvizsgáltuk egyrészt az épített lakások számát a lakosságszámhoz viszonyítva, másrészt az 1998-ban épített lakások arányát a lakásállományhoz képest, valamint ezen belül a 4, vagy ennél több szobás lakások arányát. A lakókörnyezet színvonalának mérésére figyelembe vettük még a zöldterület és a belterületi parkok méretének arányát az adott város teljes területéhez képest. Miután minden egyes mutatót kiválogattunk, 1-5-ig pontoztuk őket, előre meghatározott katergóriák alapján. A kategóriákat úgy állítottuk össze, hogy azok lehetőleg a legjobban mutassák a városok közötti különbséget. Így végül kaptunk a kilenc mutatóra külön-külön 1-1 rangsort, illetve a „jövedelemszerzés feltételei, minőségi lakókörnyezet” témára egy átlagmutatót, valamint egy összesített mutatót. Az alábbi táblázat ez utóbbi két rangsort mutatja – csökkenő sorrendben. A városok utáni első oszlop az összesített pontszámot, a második oszlop az 1-5 intervallumban elért pontok átlagát jelzi. A táblázat elején a legjobb helyezést elért városok, a végén a legkedvezőtlenebb mutatókkal rendelkezők találhatók.

48

10. táblázat Városok rangsora lakókörnyezet Miskolc 38 4,2 Tokaj Hévíz 37 4,1 Vác

a jövedelemszerzés lehetőségei és a minőségi

29 3,2 Szentgotthárd 29 3,2 Szigetszentmi klós Balatonföldvár 36 4 Vasvár 29 3,2 Szigetvár Bóly 36 4 Békéscsaba 28 3,1 Tolna Eger 36 4 Esztergom 28 3,1 Balassagyarm at Gárdony 36 4 Gyál 28 3,1 Berettyóújfalu Pilisvörösvár 36 4 Győr 28 3,1 Debrecen Sopron 36 4 Jánoshalma 28 3,1 Fehérgyarmat Tiszaújváros 36 4 Kistelek 28 3,1 Herend Zalaegerszeg 36 4 Máriapócs 28 3,1 Ibrány Zalakaros 36 4 Nagykanizsa 28 3,1 Izsák Balatonlelle 35 3,9 Sárospatak 28 3,1 Kecel Fonyód 35 3,9 Szécsény 28 3,1 Kiskunhalas Nyíregyháza 35 3,9 Tab 28 3,1 Körmend Siklós 35 3,9 Újfehértó 28 3,1 Martfű Százhalombat 35 3,9 Záhony 28 3,1 Pécel ta Szentendre 35 3,9 Ajka 27 3 Szendrő Balatonboglár 34 3,8 Aszód 27 3 Baktalóránthá za Balatonalmádi 33 3,7 Makó 27 3 Bicske Balatonfüred 33 3,7 Nagyhalász 27 3 Csepreg Dunakeszi Mosonmagyar óvár Pécs Siófok

33 3,7 Orosháza 33 3,7 Ózd

27 27

3 Csongrád 3 Enying

33 3,7 Szentes 33 3,7 Szolnok

27 27

3 Hajdúdorog 3 Harkány

Tata

Tiszavasvári Budaörs

33 3,7 Vásárosnamé 27 3 Kecskemét ny 32 3,6 Barcs 26 2,9 Kisvárda 32 3,6 Cegléd 26 2,9 Kunszentmikl ós 32 3,6 Dunaföldvár 26 2,9 Létavértes 31 3,4 Elek 26 2,9 Mór

Gödöllő Kaposvár

31 31

Szombathely Hatvan Kiskőrös Kőszeg

31 30 30 30

Érd Nagyatád

25 2,8 Bátaszék 25 2,8 Csurgó

20 2,2 20 2,2

25 2,8 Göd 25 2,8 Mezőtúr 24 2,7 Putnok

20 2,2 20 2,2 20 2,2

24 24 24 24 24 24 24 24 24 24 24

20 20 20 20 20 19 19 19 19 19 19

2,7 Sárbogárd 2,7 Szarvas 2,7 Szerencs 2,7 Tamási 2,7 Tótkomlós 2,7 Battonya 2,7 Felsőzsolca 2,7 Heves 2,7 Jászapáti 2,7 Kalocsa 2,7 Kisbér

2,2 2,2 2,2 2,2 2,2 2,1 2,1 2,1 2,1 2,1 2,1

24 2,7 Lajosmizse 23 2,6 Mezőberény

19 2,1 19 2,1

23 2,6 Mezőhegyes 23 2,6 Szabadszállá s 23 2,6 Zalaszentgrót 23 2,6 Abony

19 2,1 19 2,1 19 2,1 18 2

23 2,6 Békés 18 23 2,6 Biharkereszte 18 s 23 2,6 Dorog 18

2 2

23 2,6 Kapuvár 23 2,6 Salgótarján

2 2

23 2,6 Szikszó 23 2,6 Kiskunfélegyh áza 3,4 Gyöngyös 26 2,9 Pásztó 23 2,6 Kiskunmajsa 3,4 Hódmezővás 26 2,9 Püspökladány 23 2,6 Lőrinci árhely 3,4 Keszthely 26 2,9 Rétság 23 2,6 Polgár 3,3 Komárom 26 2,9 Sellye 23 2,6 Szentlőrinc 3,3 Monor 26 2,9 Téglás 23 2,6 Várpalota 3,3 Nagykőrös 26 2,9 Tiszakécske 23 2,6 Bátonytereny

18 18

2

18 2 17 1,9 17 1,9 17 1,9 17 17 17 16

49

1,9 1,9 1,9 1,8

Lenti Letenye Mindszent

30 3,3 Oroszlány 30 3,3 Pápa 30 3,3 Pécsvárad

26 26 26

e 2,9 Bonyhád 22 2,4 Celldömölk 2,9 Gyula 22 2,4 Csenger 2,9 Hajdúszobosz 22 2,4 Csorna ló 2,9 Jászárokszáll 22 2,4 Mezőkovácsh ás áza 2,9 Jászberény 22 2,4 Pétervására 2,9 Mátészalka 22 2,4 Szeghalom

Nyergesújfalu 30 3,3 Ráckeve

26

Szeged Székesfehérv ár Tapolca Tiszafüred Veszprém

30 3,3 Szekszárd 30 3,3 Újszász

26 26

30 3,3 Bácsalmás 30 3,3 Dabas 30 3,3 Derecske

Baja Fertőd

29 3,2 Devecser 29 3,2 Encs

25 2,8 Nyíradony 25 2,8 Sárvár 25 2,8 Törökszentmi klós 25 2,8 Veresegyház 25 2,8 Dombóvár

Hajdúböször mény Komló Lengyeltóti

29 3,2 Füzesabony

25 2,8 Dunaújváros

22 2,4 Gyomaendrőd 22 2,4 Sarkad 22 2,4 Sátoraljaújhel y 22 2,4 Soltvadkert 21 2,3 Balmazújváro s 21 2,3 Kisújszállás

16 1,8 16 1,8 16 1,8 16 1,8 16 1,8 16 1,8 15 1,7 15 1,7 15 1,7 15 1,7 14 1,6 13 1,4

29 3,2 Hajdúhadház 25 2,8 Edelény 29 3,2 Hajdúnánás 25 2,8 Karcag

21 2,3 Kunhegyes 13 1,4 21 2,3 Kunszentmárt 13 1,4 on Mórahalom 29 3,2 Jászfényszar 25 2,8 Kazincbarcika 21 2,3 Polgárdi 13 1,4 u Nádudvar 29 3,2 Marcali 25 2,8 Mezőcsát 21 2,3 Sásd 12 1,3 Nagykáta 29 3,2 Mohács 25 2,8 Nagykálló 21 2,3 Tiszaföldvár 12 1,3 Nagymaros 29 3,2 Nagyecsed 25 2,8 Sajószentpéte 21 2,3 Túrkeve 12 1,3 r Tatabánya 29 3,2 Paks 25 2,8 Solt 21 2,3 Mezőkövesd 11 1,2 Tiszalök 29 3,2 Sümeg 25 2,8 Zirc 21 2,3 Simontornya 10 1,1 Forrás: saját számítások a T-Star adatbázis, a megyei statisztikai évkönyvek és saját gyűjtésű adatok alapján Ha megnézzük a rangsort, akkor eléggé változatos területi eloszlást figyelhetünk meg. A Balaton partján, Budapest környékén, és a kettő közötti vonalban rajzolódik ki egy-egy „városcsoport”, amelyik eléggé kedvező adottságokkal rendelkezik. Ezen kívül nagyobb városaink (Szeged, Eger, Sopron, Zalaegerszeg, Kaposvár, Győr) rendelkeznek még viszonylag kedvező mutatókkal. Az Alföldön és ÉszakMagyarországon az említett nagyobb városokat (Szeged, Eger, Miskolc, Nyíregyháza) és 3-4 kisebb települést (pl. Tiszaújváros, Tiszavasvári stb.) kivéve nem találunk kedvező pontszámmal rendelkező városokat. Érdekes, hogy nagyvárosaink sem mind az „élmezőnyben” szerepelnek; az első 30 között mindössze Miskolc, Nyíregyháza, Pécs (Eger, Sopron, Zalaegerszeg) található, és pl. Debrecen csak a 118., Kecskemét pedig csak a 136. helyen áll. Ha nem csak az összesített táblát figyeljük, hanem az egyes mutatók alapján készült rangsorokat külön-külön is, akkor némi magyarázatot találhatunk a kiugróan rossz „helyezésekre”. Kecskemét esetében pl. ha csak a lakásépítésre, szobaszámra stb. vonatkozó adatokat nézzük, vagy a belterületi parkok, és a zöldterület arányát vizsgáljuk, akkor a várost még bőven az első száz „helyezett” között találjuk. Azonban az adózásra 50

vonatkozó mutatók nagyon lehúzzák Kecskemét helyezését. Ugyanis az egy adózóra jutó SZJA és összes belföldi jövedelem, valamint a kiemelkedő adófizetők aránya tekintetében eléggé hátul kullog a sorban. Mindez azért is érdekes, mert pl. az ezer lakosra vetített jogi személyiségű vállalkozások tekintetében Kecskemét a 66. helyen áll. Debrecen esetében némileg máshogy fest a kép, bár itt is az adózásra vonatkozó indexek alapján csúszott ilyen kedvezőtlen helyre a város. A vállalkozásokat tekintve rendkívül előnyös a helyzete (10. az összes város közül), a belterületi parkok, és a zöldterület arányát nézve is még nagyon jó helyen áll a város, a lakásépítésre vonatkozó mutatóknál már a középmezőnybe csúszott vissza, azonban az adózási mutatóknál a sor végén találjuk minden esetben. E két szélsőséges példa is jól mutatja, hogy a fenti táblázatban megjelenő rangsor sok tényező alapján alakult ki, amelyek egymás hatását erősíthetik, gyengíthetik. Ezért igyekeztünk minél több mutatót bevonni a vizsgálatba, így próbálva kiszűrni a torzító hatásokat. A 26. ábra a kilenc mutató összesítése utáni rangsor alapján készült. A körök nagysága az egyes városok népességszámával arányos, a sraffozás pedig az elért helyezést mutatja: minél sötétebb, annál kedvezőbb a város helyzete a jövedelemszerzés feltételei, minőségi lakókörnyezet témában. Általános fejlettség, infrastruktúra, innováció Egy város versenyképességének meghatározásában fontos szerepet játszik az általános infrastrukturális ellátottsága, illetve képessége a fejlődésre. Ebben a fejezetben ezt, vagyis a városok általános fejlettségét, innovációs képességét próbáltuk meg meghatározott mutatók alapján mérhetővé és összehasonlíthatóvá tenni. A mutatók kiválasztásakor a fő szempont az volt, hogy az egyes mutatók minél inkább az adott város fejlett infrastruktúráját mutassák, ne pedig az általános-alap infrastruktúrát. Tehát ebben a fejezetben nem a városok alapellátottságát vizsgáltuk: nem vettük figyelembe pl. a csatornázottságot, a burkolt utak arányát, a telefonellátottságot stb. Ezen mutatók egy részét természetesen másik mutatócsoportban bevontuk az elemzésbe. Ennek a résznek a mutatói egyrészt az idegenforgalomra irányultak, másrészt a nem alap lakossági szolgáltatások körére vonatkoztak. A modern városfejlődés egyik legjellemzőbb vonása az, hogy a városok közötti távolság jelentősége mind időben, mind térben lecsökken; egyrészt a közlekedési infrastruktúra gyors ütemű fejlődésének köszönhetően, másrészt a modern információs csatornák térhódításának következtében. A városok lakosságának így számos lehetősége, módszere, eszköze van arra, hogy viszonylag kevés térbeli mozgással és időtöltéssel egyre több információhoz hozzáférjenek, és egyre több napi feladatot elintézzenek anélkül, hogy utazniuk, vagy sorban állniuk kellene. A modern technikai és információs szolgáltatások közül nem mind ebben a fejezetben kerül elemzésre. Itt mindössze arra van mód, hogy az egyik részben a bankjegy-automaták számát, a számítástechnikai boltok számát, és az ügyvédek számát vizsgáljuk 1000 lakosra vetítve, a másik részben pedig, az idegenforgalom mutatóin belül a külföldi vendégek számát, az utazási irodák számát, és a kereskedelmi szálláshelyek számát elemezzük, szintén 1000 lakosra vetítve. Az egyes városokra vonatkozó mutatókat 1-5-ig pontoztuk, majd összesítettük. Az alábbi táblázatban az elkészült rangsor látható; a városok mellett az első oszlopban az

51

összesített pontszám, a másodikban az átlagpontszám látható. Az első helyen a legjobb „helyezést” elért város áll, a többi utána csökkenő sorrendben.

52

11. táblázat Városok rangsora az általános és az infrastrukturális fejlettség alapján Székesfehérv 22 4,4 Tokaj 13 2,6 Gyomaendr 7 1,4 Dunaföldvár 4 0,8 ár őd Veszprém 22 4,4 Balassagyar 12 2,4 Jánoshalm 7 1,4 Füzesabony 4 0,8 mat a Zalaegerszeg 22 4,4 Cegléd 12 2,4 Karcag 7 1,4 Hajdúnánás 4 0,8 Győr 21 4,2 Csorna 12 2,4 Kecel 7 1,4 Heves 4 0,8 Sopron 21 4,2 Dorog 12 2,4 Kiskunféleg 7 1,4 Kunszentmik 4 0,8 yháza lós Szekszárd 21 4,2 Kapuvár 12 2,4 Letenye 7 1,4 Martfű 4 0,8 Szombathely 21 4,2 Mátészalka 12 2,4 Mezőtúr 7 1,4 Mezőcsát 4 0,8 Baja 20 4 Pápa 12 2,4 Nagykőrös 7 1,4 Mindszent 4 0,8 Balatonlelle 20 4 Sárospatak 12 2,4 Pásztó 7 1,4 Nádudvar 4 0,8 Eger 20 4 Sátoraljaújh 12 2,4 Sümeg 7 1,4 Pilisvörösvár 4 0,8 ely Kaposvár 20 4 Szerencs 12 2,4 Túrkeve 7 1,4 Polgár 4 0,8 Kecskemét 20 4 Szigetszent 12 2,4 Záhony 7 1,4 Sarkad 4 0,8 miklós Keszthely 20 4 Vác 12 2,4 Aszód 6 1,2 Soltvadkert 4 0,8 Pécs 20 4 Barcs 11 2,2 Bácsalmás 6 1,2 Szécsény 4 0,8 Siófok 20 4 Kazincbarci 11 2,2 Csenger 6 1,2 Szeghalom 4 0,8 ka Szeged 20 4 Komárom 11 2,2 Dunakeszi 6 1,2 Tiszaföldvár 4 0,8 Debrecen 19 3,8 Mezőkövesd 11 2,2 Felsőzsolc 6 1,2 Tótkomlós 4 0,8 a Gyöngyös 19 3,8 Orosháza 11 2,2 Harkány 6 1,2 Abony 3 0,6 Miskolc 19 3,8 Tab 11 2,2 Kisbér 6 1,2 Balmazújvár 3 0,6 os Mosonmagyar 19 3,8 Zalakaros 11 2,2 Kunszentm 6 1,2 Bátaszék 3 0,6 óvár árton Nyíregyháza 19 3,8 Balatonbogl 10 2 Mór 6 1,2 Hajdúhadhá 3 0,6 ár z Salgótarján 19 3,8 Bonyhád 10 2 Nagykáta 6 1,2 Izsák 3 0,6 Balatonfüred 18 3,6 Encs 10 2 Oroszlány 6 1,2 Kisújszállás 3 0,6 Békéscsaba 18 3,6 Kiskőrös 10 2 Polgárdi 6 1,2 Mezőberény 3 0,6 Szolnok 18 3,6 Lenti 10 2 Rétság 6 1,2 Mezőkovács 3 0,6 háza Tatabánya 18 3,6 Makó 10 2 Siklós 6 1,2 Mórahalom 3 0,6 Balatonföldvár 17 3,4 Vasvár 10 2 Tiszakécsk 6 1,2 Nagykálló 3 0,6 e Tata 17 3,4 Ajka 9 1,8 Tolna 6 1,2 Solt 3 0,6 Esztergom 16 3,2 Bicske 9 1,8 Vásárosna 6 1,2 Szabadszáll 3 0,6 mény ás Gödöllő 16 3,2 Kőszeg 9 1,8 Zalaszentgr 6 1,2 Téglás 3 0,6 ót Kalocsa 16 3,2 Monor 9 1,8 Bátonytere 5 1 Újfehértó 3 0,6 nye Nagykanizsa 16 3,2 Nyergesújfal 9 1,8 Celldömölk 5 1 Veresegyhá 3 0,6

53

Budaörs Fonyód

15 15

Hévíz

15

Kiskunhalas Mohács Sárvár

15 15 15

Dunaújváros

14

u 3 Ráckeve 3 Szentes 3 Szentgotthá rd 3 Tiszafüred 3 Békés 3 Berettyóújfal u 2,8 Csongrád

9 1,8 Csepreg 9 1,8 Csurgó

5 5

9 1,8 Edelény

5

9 1,8 Fertőd 5 8 1,6 Hajdúdorog 5 8 1,6 Jászapáti 5

z 1 Battonya 1 Biharkereszt es 1 Devecser

2 0,4 2 0,4 2 0,4

1 Elek 1 Enying 1 Göd

2 0,4 2 0,4 2 0,4

5

1 Gyál

2 0,4

8 1,6 Kiskunmajs a Gyula 14 2,8 Érd 8 1,6 Kistelek Hajdúszobosz 14 2,8 Hajdúböször 8 1,6 Mezőhegye ló mény s Szarvas 14 2,8 Hatvan 8 1,6 Nagymaros

5 5

1 Herend 1 Ibrány

2 0,4 2 0,4

5

2 0,4

Szentendre

8 1,6 Pécel

5 5 5

1 Jászárokszál lás 1 Jászfénysza ru 1 Létavértes 1 Lőrinci

5

1 Máriapócs

2 0,4

5

1 Nagyecsed

2 0,4

5 5 5 5

1 Nagyhalász 1 Nyíradony 1 Pétervására 1 Putnok

2 2 2 2

14 2,8 Kisvárda

Balatonalmádi 13 2,6 Komló Dombóvár 13 2,6 Körmend Gárdony

13 2,6 Kunhegyes

Hódmezővásá rhely Jászberény Nagyatád Paks Százhalombat ta Szigetvár Tamási

13 2,6 Lajosmizse

8 1,6 Pécsvárad 8 1,6 Püspökladá ny 8 1,6 Sajószentp éter 8 1,6 Sárbogárd

13 13 13 13

8 8 8 8

Tapolca Tiszaújváros

2,6 Lengyeltóti 2,6 Marcali 2,6 Ózd 2,6 Tiszavasvári

13 2,6 Várpalota 13 2,6 Zirc

8 8

1,6 Sásd 1,6 Szikszó 1,6 Tiszalök 1,6 Törökszent miklós 1,6 Újszász 1,6 Baktalóránt háza 1,4 Bóly 1,4 Derecske

5 1 Sellye 4 0,8 Simontornya

2 0,4 2 0,4 2 0,4

0,4 0,4 0,4 0,4

2 0,4 2 0,4

13 2,6 Dabas 7 4 0,8 Szendrő 2 0,4 13 2,6 Fehérgyarm 7 4 0,8 Szentlőrinc 2 0,4 at Forrás: saját számítások a T-Star adatbázis, a megyei statisztikai évkönyvek és saját gyűjtésű adatok alapján Jól látszik a táblázatból, hogy a rangsor élén nagyvárosaink, valamint a legkedveltebb üdülőhelyek állnak. Ha figyelembe vesszük a vizsgálatba bevont mutatók alapján képzett külön rangsorokat is (tehát nem csak a fent látható összesítést), akkor szinte mindegyiknél hasonló kép rajzolódik ki. Eltérés az 1000 lakosra vetített utazási irodák számánál, illetve a szintén 1000 lakosra vetített külföldi vendégek számánál tapasztalható. E két mutató esetében az élmezőnyben a Balaton környéki városok, illetve kedvelt gyógyfürdővárosaink állnak. Az alábbi táblázat az említett két mutatóból képzett rangsor élmezőnyét mutatja. A táblázat első oszlopa az utazási irodák számára, a második a külföldi vendégek számára vonatkozik. 54

12. táblázat A legjobb helyezést elért városok az utazási irodák és a külföldi vendégek alapján Az utazási irodák száma alapján készült A külföldi vendégek száma alapján rangsor élmezőnye készült rangsor élmezőnye 1. Balatonföldvár 1. Balatonalmádi 2. Balatonfüred 2. Balatonföldvár 3.Balatonlelle 3. Balatonfüred 4. Fonyód 4. Balatonlelle 5. Gárdony 5. Budaörs 6.Hévíz 6. Hajdúszoboszló 7. Keszthely 7. Harkány 8. Siófok 8. Hévíz 9. Zalakaros 9. Keszthely 10. Balatonalmádi 10.Mosonmagyaróvár Forrás: saját számítások a T-Star adatbázis és az MTA RKK NYUTI adatai alapján Az 1000 lakosra jutó ügyvédek száma alapján készített rangsor szerint szintén a nagyvárosok vannak a lista élén; ami érthető is, hiszen az ügyvédek által nyújtott szolgáltatás helyhez kötött (egyrészt a bírósági körzetekhez, másrészt az ügyvédek irodájához kapcsolódik), ezért ez a szolgáltatás mindenképpen a városokba vonzza azokat, akik igénybe óhajtják venni az ügyvédek tudását. A bankjegykiadó automaták számánál érdemes megemlíteni a bankonkénti megoszlást is. Az OTP banknak csaknem minden városban van pénzkiadó automatája, ezzel szemben a többi bank a nagyobb városokba helyezett el ilyen berendezéseket. Az automaták száma alapján a rangsort végül az összes automatára készítettük el, hiszen a vizsgálat szempontjából lényegtelen, hogy melyik bank tulajdona az adott bankautomata; az elemzés szempontjából maga a lakossági szolgáltatás a fontos. Az OTP automaták túlsúlya csupán érdekességet jelent e tanulmány számára, hiszen jelzi az OTP bank egykori monopol helyzetét, amely a többi állami intézmény, szolgáltatás stb. monopolizálásával együtt nagymértékben hátráltatta a városok közötti verseny kialakulását. A számítástechnikai boltok száma alapján készült rangsor kicsit csalóka lehet, hiszen az adatforrásunk az 1998-as állapotot tükrözi. Mivel éppen egy olyan ágazatról van szó, amely rohamosan fejlődik, elképzelhető, hogy az elmúlt egy-másfél évben némileg megváltozott a helyzet. Azonban a rangsorban lényeges változás nem valószínű, hogy történt azóta. Mivel az összesített mutatót több tényező alapján számoltuk ki, ez az esetleges torzító hatás valószínűleg minimálisra csökkent. A 27. ábra az „Általános fejlettség, infrastruktúra, innováció” témakörben készített összesített mutató területi megoszlását mutatja.

55

A városok versenyképessége a helyi információs szolgáltatások és a helyi önkormányzatok aktivitása szempontjából A modern városhierarchia kialakulásában a gazdasági, földrajzi, demográfiai stb. adottságok mellett jelentős szerepet kapott a városok információs kapacitása illetve a városmarketing. (Hall, 1993) Ezen eszközök lehetővé teszik, hogy egy település vezetése valamilyen specifikus adottság kihasználásával, felerősítésével, „helyzetbe hozza” a várost, és előnyösebb pozícióba jutassa azt a városok közötti versenyben. A város versenyképességét tehát jelentősen befolyásolja a helyi önkormányzat, illetve egyéb helyi szervezetek aktivitása. Az aktív várospolitika irányulhat egyrészt a különböző infrastrukturális (közlekedés, közműellátottság, kulturális és intézményi beruházások stb.) fejlesztésekre, valamint a város kapcsolatait a közlekedési kapcsolatokon kívül elérhető egyéb információs ellátottsággal, szolgáltatással javító kezdeményezésekre. Az infrastrukturális és információs ellátottság ugyanis alapvető feltétele annak, hogy egy város kialakítsa kapcsolati hálózatát, és ezáltal versenyképességét fokozza. A városok mindennapi életében az önkormányzatokra jelentős feladatok hárulnak, azonban a fent említett kihívásoknak való megfelelés különös odafigyelést igényel minden egyes város vezetésétől. Az aktív önkormányzati politika egyrészt a város belső működését segíti, másrészt növeli a város vonzerejét. Az alábbi fejezetben a magyarországi városokat a helyi önkormányzatok aktivitása szerint igyekeztünk rangsorolni; nehézséget okozott ebben, hogy egy ilyen felmérés elsősorban interjúk alapján adhat valós képet, e tanulmány keretében azonban – a vizsgált önkormányzatok magas száma miatt - csupán számszerű adatok feldolgozására volt lehetőségünk. Az önkormányzatok – illetve bizonyos esetekben az egyéb helyi szereplők, szervezetek – aktivitását két szempontból vizsgáltuk, a rendelkezésünkre álló adatok alapján. A városok kommunikációs ellátottságát a helyi rádió, tv, kábeltv, helyi újságok megléte, valamint a szerint osztályoztuk, hogy az adott önkormányzat rendelkezik-e saját internetes honlappal. Az önkormányzat aktivitását a helyi költségvetések alapján igyekeztünk elemezni, bár a költségvetésben szereplő adatok nem tükrözik feltétlenül a politikai szándékokat, kapcsolatokat, melyek sokszor döntően áthatják a helyi önkormányzat tevékenységét. A városok kommunikációs ellátottsága Ehhez a részhez 5 féle mutatót használtunk. Ezeket egyrészt a Média Ász című kiadvány 1999-es számából gyűjtöttük ki, másrészt az internetről böngésztük. Azt vizsgáltuk, hogy egy-egy város rendelkezik-e a keresett szolgáltatással. Külön összesítettük a helyi rádió, tévé, kábeltévé, helyi újságok meglétét, és külön vettük figyelembe – egyre növekvő fontosságára való tekintettel - az internetes honlap meglétét. Így kaptunk két külön rangsort, amelyeket végül összesítettünk.

56

13. táblázat Az internetes honlappal rendelkező városok (2000. október 10-ei állapot) Baja Esztergom Kapuvá Oroszlány Százhalo Vác r mbatta Balassagy Gödöllő Kecske Paks Szeged Veszprém armat mét Békéscsa Gyöngyös Makó Pápa Székesfe Zalaegers ba hérvár zeg Csongrád Győr Marcali Pécs Szentendr * e Debrecen Gyula Miskolc Salgótarjá Szentgott n hárd Dunakesz Hódmezővá Mohács Siófok Szerencs i sárhely Dunaújvár Jászberény Nagyka Sopron Szolnok os nizsa Eger Kaposvár Nyíregy Szarvas Szombath háza ely Forrás: saját gyűjtés (* Sarkad város még nem szerepel a táblázatban, de most készül a honlapjuk, a bétaverzió már látható az interneten). A 14. táblázat a helyi média megléte alapján rangsorolja a városokat, hozzászámítva a honlap meglétekor is 1-1 pontot. A legmagasabb kategóriába azok a városok tartoznak, amelyeknél valamennyi általunk vizsgált média megtalálható; ezek a városok kaptak 5 pontot.

14. táblázat A városok rangsorolása a helyi kommunikációs ellátottság szempontjából 5 pontot elért városok Békéscsaba, Kecskemét, Miskolc, Paks, Pécs, Veszprém 4 pontot elért városok Cegléd, Debrecen, Dunaújváros, Eger, Esztergom, Gyöngyös, Győr, Gyula, Hódmezővásárhely, Mohács ,Nagykanizsa, Nyíregyháza , Pápa, Szarvas, Szeged, Székesfehérvár, Szekszárd , Szombathely, Zalaegerszeg 3 pontot elért városok Balassagyarmat, Hajdúszoboszló, Hévíz, Kaposvár, Kazincbarcika, Kiskunfélegyháza, Kiskunmajsa, Komárom, Makó, Marcali, Orosháza, Püspökladány, Siófok, Sopron, Százhalombatta, Szentendre, Szentgotthárd, Szolnok, Vác, 2 pontot elért városok Abony, Ajka, Budaörs, Celldömölk, Csongrád, Csurgó, Dombóvár, Dunakeszi, Edelény, Elek, Encs, Fehérgyarmat, Füzesabony, Gárdony, Gödöllő, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Herend, Jászberény, Kalocsa, Kiskunhalas, Komló, Körmend, Kőszeg, Lengyeltóti, Martfű, Mezőberény, Mezőtúr, Mór, Nagyatád, Nyergesújfalu, Oroszlány, Ózd, Ráckeve, Salgótarján, Sarkad, Sátoraljaújhely, Szeghalom, Szentes, Szerencs, Szigetszentmiklós, Szigetvár, Tata, Tiszafüred, Tiszaújváros, Várpalota, Zirc 57

1 pontot elért városok Aszód, Baja, Balatonalmádi, Balatonboglár, Balatonföldvár, Balatonfüred, Balatonlelle, Balmazújváros, Barcs, Bátaszék, Bátonyterenye, Berettyóújfalu, Bicske, Bonyhád, Csenger, Derecske, Devecser, Dorog, Enying, Érd, Felsőzsolca, Fertőd, Göd, Gyál, Gyomaendrőd, Hajdúhadház, Harkány, Hatvan, Heves, Izsák, Jászfényszaru, Kapuvár, Karcag, Kecel, Keszthely, Kisújszállás, Kunhegyes, Lajosmizse, Lenti, Létavértes, Lőrinci, Máriapócs, Mátészalka, Mezőcsát, Mezőhegyes, Mezőkovácsháza, Mezőkövesd, Monor, Mórahalom, Mosonmagyaróvár, Nádudvar, Nagykálló, Nagymaros, Nyíradony, Pásztó, Pécsvárad, Pilisvörösvár, Polgár, Polgárdi, Putnok, Rétság, Sárospatak, Sárvár, Sásd, Sellye, Siklós, Solt, Soltvadkert, Sümeg, Szentlőrinc, Szikszó, Tab, Tamási, Tapolca, Tatabánya, Téglás, Tiszavasvári, Tokaj, Tolna, Tótkomlós, Törökszentmiklós, Túrkeve, Újfehértó, Vásárosnamény, Záhony, Zalaszentgrót 0 pontos városok Bácsalmás, Baktalórántháza, Battonya, Békés, Biharkeresztes, Bóly, Csepreg, Csorna, Dabas, Dunaföldvár, Fonyód, Hajdúdorog, Ibrány, Jánoshalma, Jászapáti, Jászárokszállás, Kisbér, Kiskőrös, Kistelek, Kisvárda, Kunszentmárton, Kunszentmiklós, Letenye, Mindszent, Nagyecsed, Nagyhalász, Nagykáta, Nagykőrös, Nyírbátor, Pécel, Pétervására, Sajószentpéter, Sárbogárd, Simontornya, Szabadszállás, Szécsény, Szendrő, Tiszaföldvár, Tiszakécske, Tiszalök, Újszász, Vasvár, Veresegyház, Zalakaros A helyi önkormányzatok aktivitása A városi önkormányzatok aktivitását a helyi költségvetések két tétele alapján igyekeztünk felmérni. Először a helyi adóbevételek arányát vizsgáltuk az összbevételekhez viszonyítva. A helyi adók kivetése egyrészről jelentheti az önkormányzat aktív gazdaságpolitikáját, másrészről viszont sok esetben egy kényszerhelyzet következménye, amennyiben az önkormányzat rendszeres bevételei (elsősorban a normatív támogatások) nem fedezik a szükséges működési kiadásokat. Ezért az önkormányzatok aktivitását egy másik mutató alapján is vizsgáltuk: a felhalmozási kiadásokat vetettük egybe az azévi összes kiadással. Ezzel arra kerestük a választ, hogy egy önkormányzat kiadásainak mekkora részét fordítja fejlesztésre, ami a versenyképesség egyik fontos feltétele. A két mutató ilyen módon kiegészíti egymást, hiszen a helyi adóbevételek vizsgálatakor fellépő esetleges torzító hatást a másik mutató kiegyensúlyozza. A fenti két mutatót két évre vonatkozóan elemeztük (1995 és 1998). Mindkét évben kiszámoltuk az adott költségvetési tétel arányát az összes bevételhez/kiadáshoz viszonyítva, majd összehasonlítottuk a két évben kapott eredményeket, és a változást vizsgáltuk. Egy rangsort igyekeztünk felállítani a városok között, ezért a két évre vonatkozó változást több szempont alapján vettük figyelembe. Egyrészt fontosnak tartottuk az abszolút számokban mérhető változást (fejlődést/visszaesést), tehát azt, hogy pl. egy adott önkormányzat összes bevételéhez viszonyítva a helyi adók aránya hány százalékkal növekedett, illetve csökkent 1995-1998 között. Másrészt viszont azt is vizsgáltuk, hogy ez a változás mihez képest következett be. Ez azért lényeges, mert nem mindegy az, hogy az adóbevétel, vagy a kiadások növekedését illetve csökkenését milyen alaphelyzethez viszonyítjuk. Például a helyi adóbevételek 10%-os növekedése bekövetkezhet úgy, hogy 1995-ben egyáltalán nem voltak helyi adók a városban, és 1998-ban az arányuk 10%-ra növekedett, de 58

úgy is, hogy a helyi adóbevételek már 1995-ben is az összbevétel 40%-át tették ki, és ehhez képest nőtt újabb 10%-kal az arányuk. Tehát mind az abszolút, mind a relatív változást figyelembe vettük, amikor a rangsor kialakításához a kategóriákat elkészítettük. Végül három rangsor készült, az egyik a helyi adóbevételek arányára vonatkozóan, a másik a fejlesztési kiadásokra vonatkozóan, a harmadik pedig a kettő összevont eredményéről. Véleményünk szerint e harmadik rangsor az, amelyik a legreálisabb képet nyújtja a helyi önkormányzatok gazdaságpolitikai tevékenységéről. Újból ki kell hangsúlyozni azonban, hogy ez a vizsgálat a későbbiekben egy kérdőíves ill. interjús „ellenőrzésre” szorul. A 28. ábra a városok rangsor szerinti megoszlását mutatja. A térképen az önkormányzati aktivitást a városok nagyságával (lakosságszám=körök nagysága) vetettük egybe. Az önkormányzati aktivitásra vonatkozó kategóriákat elsősorban a két tétel 1995 és 1998 közötti relatív változása alapján állítottuk fel, és ezt korrigáltuk a változás abszolút értékével. „Nagyon kedvező” kategóriába kerültek azok az önkormányzatok, ahol a helyi adóbevételek illetve a fejlesztési kiadások növekedése a legnagyobb volt, illetve ahol az 1995-ös állapot eleve magas értéket mutatott, és ehhez képest is növekedés következett be. A „gyenge” értéket azok kapták, ahol (függetlenül a kiinduló állapottól) növekedés egyáltalán nem, vagy csak elenyésző mértékben volt tapasztalható. Az önkormányzati aktivitás alapján a városok között kimutatható kis mértékű területi szóródás. A „nagyon” kedvező kategóriába kerülő városok egy jelentős része Budapest körül helyezkedik el (Budaörs, Vác, Gyál, Érd stb.). A többi ilyen kategóriájú város elszórtan található az országban. A legnagyobb magyarországi városok közül egyedül Szeged került a legmagasabb kategóriába, míg Győr, Miskolc és Debrecen „kedvező”, Pécs pedig „átlagos” minősítést kapott. Ez utóbbi város esetében a fejlesztésre fordított kiadások aránya eleve relatíve magas volt, s nem következett be jelentős növekedés a vizsgált három év során. Összegzés Jelen fejezet két jól elkülöníthető részből áll, amelyek azonban mégis szorosan összefüggnek egymással. Az első részben az önkormányzatok információs ellátottságát, fejlettségét vizsgáltuk, míg a második rész a gazdasági aktivitásra, a fejlesztésekre vonatkozott. A két fejezetben kapott eredmények összegzése mutatja egy adott önkormányzat várospolitikáját, marketingjét, amely - a lakosság igényeinek kielégítésén, és a város minél kényelmesebben lakhatóvá tételén túl - a város fejlesztésére, versenyképességének növelésére, és magának a városnak a vonzóvá tételére irányul. Ahhoz, hogy összegzésként egy végső rangsort felállítsunk a városok között, a két rész során kapott városrangsorokat egyesítettük. Megjegyezzük, hogy a tanulmányban a végső várostipizálás során ennek a fejezetnek az eredményei nem kerültek bele az elemzésbe. Ennek oka, hogy e fejezetben olyan adatokat vettünk figyelembe (pl. internetes honlap megléte), amelyek sok város esetében 0 értéket mutatnak, és ezek bevétele az összesített elemzésbe torzítaná a végeredményt. Hiszen ezek a mutatók még annyira frissek, hogy nem létük nem jelent feltétlenül hátrányos helyzetet a városversenyben. Ezért ezek az adatok egyelőre inkább információ jellegűek és kiegészítik az összesített elemzés eredményeit.

59

15. táblázat A városok rangsorolása az információs ellátottság és az önkormányzat gazdasági aktivitása szempontjából Bátaszék 9 Püspökladány 5 Hévíz 4 Tiszaújváros Polgárdi 8 Székesfehérv 5 Makó 4 Ráckeve ár Érd 8 Tiszafüred 5 Eger 4 Sarkad Jászárokszáll 8 Dunakeszi 5 Lengyeltóti 4 Fehérgyarmat ás Salgótarján 8 Szarvas 5 Balatonfüred 4 Gyomaendrőd Bátonytereny 8 Csorna 5 Balatonlelle 4 Jászfényszaru e Újszász 8 Pásztó 5 Letenye 4 Berettyóújfalu Százhalombat 7 Záhony 5 Sárvár 4 Nagykőrös ta Túrkeve 7 Kiskőrös 5 Várpalota 4 Nagymaros Füzesabony 7 Miskolc 5 Mohács 4 Paks Keszthely 7 Gyula 5 Nagykanizsa 4 Debrecen Jánoshalma 7 Kiskunmajsa 5 Zalaegerszeg 4 Pécs Balmazújváro 7 Budaörs 5 Kiskunfélegyh 4 Kaposvár s áza Mórahalom 7 Jászberény 5 Komárom 4 Dorog Csenger 7 Szentendre 5 Balatonalmádi 4 Ózd Jászapáti 7 Ajka 5 Hódmezővásá 4 Felsőzsolca rhely Kapuvár 7 Csongrád 5 Komló 4 Hajdúböször mény Nyíradony 7 Gárdony 5 Barcs 4 Kunhegyes Tamási 7 Mosonmagyar 5 Dabas 4 Pécsvárad óvár Solt 7 Bicske 5 Létavértes 4 Putnok Tiszakécske 7 Devecser 5 Sümeg 4 Rétság Tiszalök 6 Simontornya 5 Tapolca 4 Nagyhalász Siófok 6 Újfehértó 5 Tótkomlós 4 Sárospatak Szigetvár 6 Aszód 5 Dunaföldvár 4 Sellye Hajdúhadház 6 Pétervására 5 Kecel 4 Bácsalmás Kistelek 6 Törökszentmi 5 Szabadszállá 4 Celldömölk klós s Pilisvörösvár 6 Vác 5 Békés 4 Szerencs Baktalóránthá 6 Mezőtúr 5 Csepreg 4 Balatonboglár za Baja 6 Szigetszentmi 5 Mezőkövesd 4 Máriapócs klós Bóly 6 Nyírbátor 5 Gyöngyös 4 Nádudvar Kunszentmikl 6 Orosháza 5 Pápa 4 Tiszaföldvár ós Sajószentpéte 6 Kisvárda 5 Esztergom 4 Szekszárd r Szécsény 6 Lőrinci 5 Nyíregyháza 4 Balassagyarm

3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3 3

60

Ibrány

6 Martfű

5 Marcali

Győr

6 Sásd

4 Mezőberény

Szolnok

6 Karcag

Tokaj Tatabánya Kazincbarcika Abony Fonyód Mezőhegyes Szentes Tab

6 Kiskunhalas 6 Gyál 6 Hajdúnánás 6 Zirc 6 Kőszeg 6 Nagykálló 6 Soltvadkert 6 Vasvár

Battonya Szeged Szombathely

6 Dunaújváros 6 Mór 5 Oroszlány

4 Sátoraljaújhel y 4 Csurgó 4 Monor 4 Zalaszentgrót 4 Bonyhád 4 Kisbér 4 Szendrő 4 Szentgotthárd 4 Hajdúszobosz ló 4 Heves 4 Szeghalom 4 Vásárosnamé ny 4 Hajdúdorog 4 Kecskemét 4 Gödöllő 4 Siklós 4 Pécel 4 Encs

Edelény 5 Tata Lajosmizse 5 Balatonföldvár Enying 5 Nagyatád Téglás 5 Polgár Mátészalka 5 Békéscsaba Tiszavasvári 5 Cegléd Forrás: saját számítások

at 4 Mezőkovácsh áza 4 Kunszentmárt on 4 Mindszent

2

4 Nagykáta 4 Veszprém 4 Kisújszállás 4 Nyergesújfalu 4 Elek 4 Körmend 4 Hatvan 4 Izsák

2 2 2 2 2 2 2 2

4 Lenti 4 Sárbogárd 4 Biharkereszte s 4 Nagyecsed 4 Kalocsa 3 Tolna 3 Zalakaros 3 Sopron 3 Fertőd

2 2 2

3 2

2 2 2 2 1 1

61

A magyar városok dinamikája A dinamika vizsgálata idősor-elemzés: egy adott időszak alatt lezajlott változások mértékének és irányának meghatározása. A dinamikában elért jó eredmény nem azonos sem a fejlettséggel, sem a versenyképességgel. A vizsgálat kérdésfeltevése: melyik települések javítottak a legnagyobb arányban pozíciójukon, helyzetükön. Erre a javításra a rangsor élén álló városoknak természetesen kisebb az esélye. Az egyes mutatók értékelése mindig szubjektív: nekünk kell eldöntenünk, hogy adott változások iránya pozitív vagy negatív volt-e. Vizsgálatunkban a magyar városok rövid távú dinamikáját kutatjuk, elsősorban a ´90-es években, illetve a közelmúltban bekövetkezett változásokra vagyunk kíváncsiak. A dinamikát három mutató összegzésével próbáljuk reprezentálni. Az első, az 1000 főre eső egy év alatt épített lakások száma, a település lakossági infrastruktúrájában tapasztalható javulást jelzi. A második mutatónk, az 1000 főre eső éves vándorlási egyenleg a város növekedését, a város népességvonzó-képességét tükrözi, míg a harmadik a munkanélküliségi ráta változása, a település munkaerőpiacának bővülését-szűkülését, ezáltal a gazdasági potenciál alakulását méri. Az első két mutató egy év alatt bekövetkezett változásokat rögzít, a harmadik jelzőszámunk hosszabb időszak (öt év) eseményeit sűríti. A lakásépítések ütemét vizsgálva a rangsor élén egyrészt az elmúlt években gyors fejlődésnek indult agglomerációs és üdülővárosok állnak (Veresegyház, Zalakaros, Hévíz, Balatonalmádi, Érd, Gárdony), másrészt a korábban kedvezőtlen infrastrukturális helyzetű, hátrányukat mostanság enyhítő városok (Dunaföldvár, Tiszalök, Hajdúdorog). A rangsor végén a depressziótól sújtott térségek ipari városai (Dorog, Bátonyterenye, Komló), illetve a periférikus területek kisvárosai találhatóak (Pétervására, Battonya, Mindszent, Tótkomlós, Szigetvár, Sellye). Az átalagosnál fejlettebb régiókból (Közép-Magyarország, Közép-Dunántúl, Nyugat-Magyarország) csupán három várost találhatunk az utolsó 25 között (ezek mind közép-dunántúliak: Dorog, Tatabánya, Mór). Ugyanakkor egyetlen nagyváros sem került be (de még középváros is alig) az első 25 település közé. A megyeszékhelyek között a legjobb helyzetű Eger, Nyíregyháza és Veszprém; a legrosszabb pedig Tatabánya, Salgótarján és Miskolc. A vándorlási egyenleg vizsgálatánál is a lakásépítések üteméhez hasonló kép bontakozik ki. Az egyetlen lényeges eltérés, hogy a városok több mint fele vándorlási veszteséget szenvedett el az elmúlt években. A rangsor élén álló 10 város közül 9 a budapesti agglomeráció települése, ezeken kívül a legjobbak között még üdülővárosokat és kisvárosokat találunk az ország minden tájáról. A rangsor legvégén az előzőkhöz hasonlóan a depressziós és elmaradott területek kis- és középvárosai állnak (Mátészalka, Sátoraljaújhely, Sellye, Mezőberény, Fehérgyarmat). A megyeszékhelyek itt is a középmezőnyben helyezkednek el: a legelőkelőbb helyeket Kecskemét, Tatabánya és Győr birtokolja; a legkedvezőtlenebb pedig Salgótarján, Veszprém és Miskolc helyzete. A munkanélküliség változásának jelzőszáma mutatja a legváltozatosabb és legnehezebben értelmezhető képet. Erősen eltérő gazdasági helyzetű települések kerültek egy csoportba, ami azt is jelzi, hogy a dinamika tartalmában nem egyezik a fejlettséggel. Ott, ahol ´90-es évek elején megugrott a munkanélküliség, a javulás

62

jóval radikálisabbnak tűnik, mint azokban a városokban, ahol az időszak egészében alacsony szinten maradt. Így ezen adatok részletes interpretálására nem vállalkozunk, csak azt jelezzük, hogy a hátrányos helyzetű térségek városai között is akadt jó néhány, amely jelentős javulást tudott elérni az elmúlt évek alatt (pl. Máriapócs, Csenger, Sellye). A három változót a pontmódszer segítségével súlyozatlanul összegezve kaptuk meg a dinamika rangsorát. (A dinamikus városok területi elhelyezkedését mutatja be 29. ábránk.) Vizsgálatunk három olyan települést talált, amelyek minden mutatóban kiemelkedők voltak. Budaörs, Máriapócs és Pilisvörösvár: a budapesti agglomeráció "sikervárosai" mellett egy tradicionálisan elmaradott térség kisvárosa, amely alacsony fejlettségéhez képest mutatott fel dinamikát az elmúlt években. Ezeken kívül az élmezőnyhöz tartozik még Dunakeszi, Érd, Kecel, Nagymaros, Szigetszentmiklós; újabb alföldi kisváros az agglomerációs települések társaságában. A rangsor legvégén öt település található: Kazincbarcika, Komló, Orosháza, Oroszlány, Pétervására; ezek főként az ipari depresszió hátrányait elviselni kénytelen városok. A 25 legkevésbé dinamikus város között főként kis- és középvárosokkal találkozunk, soraikat egyetlen megyeszékhely Salgótarján töri meg. A megyeszékhelyek közül a legdinamikusabbnak Kecskemét, Győr és Nyíregyháza bizonyult, míg a leglassabb növekedés Salgótarjánt, Miskolcot és Debrecent jellemezte.

63

A magyarországi városok versenyképessége – összesített vizsgálat A versenyképesség egyes összetevőit mérő mutatókat végül összegeztük, megállapítandó az egyes városok helyét a versenyképesség alapján felállított rangsorban, ill. a városállomány egészére vonatkozó „általános törvényszerűségek” kimutatása céljából. Az összegzés során az egyes „szektorokban” – szellemi tőke, gazdasági versenyképesség, regionális és településhálózati helyzet stb. – elért helyezéseket egy hétfokozatú skálába rendeztük (tehát minden mutatócsoport alapján megállapítottuk a kiemelkedő, a kedvező, a közepesnél jobb, a közepes, a gyenge, kedvezőtlen és igen kedvezőtlen helyet elfoglaló városok körét), s az e skálán elfoglalt helyezéseket összegeztük egy „komplex” mutatóba. Erre azért volt szükség, mert az egyes mutatócsoportokban eltérő számú adat szerepelt, tehát az elérhető pontszám függött volna a felhasznált mutatók számától. A számszerűsített „szektorok” eltérő jellege is némiképp eltérő pontrendszert eredményezett, pl. a szellemi tőke számbavételénél jónéhány intézmény számos településben nem fordult elő (pl. az egyetem, főiskola, színház, egyházi központ stb.), s így a város 0 pontot ért el az adott mutató esetében, más esetekben viszont, pl. az átlagos jövedelem figyelembevételekor valamilyen értékkel minden város rendelkezett. A városokat a „komplex” mutató alapján is hétfokozatú skálába tagoltuk. A városok versenyképességét kifejező rangsort tartalmazza a 16. táblázat, ill. a 30. ábra. Ennek alapján a következő általánosabb érvényű megállapításokat tehetjük: 1. Mutatórendszerünk hiányosságaival magunk is tisztában vagyunk. A „városverseny” számos feltétele, összetevője, de az „eredmény” számos árnyalata sem mérhető, vagy csak olyan módszerekkel, amelyeket nem állt módunkban alkalmazni (pl. verseny eredményeként jelentkező lakossági elégedettség csak interjúk és kérdőívezés segítségével volna megközelítően „mérhető”). Ebbe a körbe tartozik pl. a városok gazdasági-politikai elitjének tájékozottsága, vezetői képessége, egyszóval „színvonala”, a helyi értelmiség „finomszerkezete” – szakmai összetétel, kreativitás stb. -, a környezet egyes aspektusai – a környezet ápoltsága, tisztasága, tájképi, városképi szépségek stb. – és így tovább. „Méréseink” egyébként is elsősorban a versenyképesség feltételeinek és eredményeinek mennyiségi aspektusait ragadják meg, a minőségieket legfeljebb közvetve. Az alant ismertetett faktoranalízis eredményei alapján ugyan támpontokat kaptunk arra, hogy a versenyképesség alakításában mely tényezők („mutatók”) milyen súllyal vesznek részt, azt természetesen nem lehet megállapítani pontosan, hogy egyes tényezőknek mekkora a szerepük a „sikerben” (az autópályáktól való távolságot mennyiben ellensúlyozza a helyi főiskola jelenléte, hány s milyen sportlétesítmény helyettesíti a tájképi szépségek hiányát és így tovább). Így objektív s érzékeny mérce nincs a pontrendszerünk súlyozására. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a siker feltételei régiórólrégióra s hierarchia-szintenként is eltérőek (ld. alább).

64

16. táblázat. A városok besorolása a versenyképesség „komplex” mutatója alapján 0. Extraklasszis: Budapest I. Kiemelkedő versenyképességgel rendelkező városok (4db) 1. Győr 2. Pécs 3. Szeged 4. Debrecen II. Magasszintű versenyképességgel rendelkező városok (10 db) 5. Miskolc 6. Székesfehérvár 7. Kecskemét 8. Szombathely 9. Sopron 10. Veszprém 11. Nyíregyháza 12. Szolnok 13. Zalaegerszeg 14. Eger III. Megfelelő versenyképességgel rendelkező városok (25 db) 15. Gödöllő 16. Mosonmagyaróvár 17. Tatabánya 18. Szekszárd 19. Esztergom 20. Gyöngyös 21. Békéscsaba 22. Kaposvár 23. Keszthely 24. Dunaújváros 25. Salgótarján 26. Baja 27. Hódmezővásárhely 28. Szentendre 29. Budaörs 30. Vác 31. Siófok 32. Pápa 33. Hajdúszoboszló 34. Tata 35. Jászberény 36. Nagykanizsa 37. Gyula 38. Cegléd 39. Kiskunhalas

65

IV. Közepes (néhány szektorban jó) versenyképességel rendelkező városok (37 db) 40. Kalocsa 41. Balassagyarmat 42. Paks 43. Kazincbarcika 44. Érd 45. Ajka 46. Komárom 47. Szarvas 48. Szentes 49. Orosháza 50. Makó 51. Százhalombatta 52. Dunakeszi 53. Szigetszentmiklós 54. Csorna 55. Kiskunfélegyháza 56. Sárvár 57. Nagykőrös 58. Kapuvár 59. Tiszaújváros 60. Balatonfüred 61. Hatvan 62. Mohács 63. Sárospatak 64. Szigetvár 65. Tapolca 66. Várpalota 67. Dombóvár 68. Szerencs 69. Csongrád 70. Barcs 71. Körmend 72. Oroszlány 73. Ózd 74. Mór 75. Mezőkövesd 76. Hajdúböszörmény V. A városversenyben közepes vagy kedvezőtlen feltételekkel és szerény eredményekkel rendelkező városok (43 db) 77. Mátészalka 78. Berettyóújfalu 79. Bonyhád 80. Komló 81. Mezőtúr 82. Fonyód 83. Celldömölk 84. Pásztó

66

85. Balatonalmádi 86. Kőszeg 87. Kiskőrös 88. Balatonlelle 89. Nagyatád 90. Tamási 91. Sátoraljaújhely 92. Dorog 93. Kisvárda 94. Marcali 95. Törökszentmiklós 96. Zirc 97. Bicske 98. Dabas 99. Monor 100. Püspökladány 101. Pécel 102. Gyomaendrőd 103. Hévíz 104. Gárdony 105. Szentgotthárd 106. Karcag 107. Pilisvörösvár 108. Hajdúnánás 109. Tiszafüred 110. Sárbogárd 111. Fehérgyarmat 112. Ráckeve 113. Tiszavasvári 114. Fertőd 115. Békés 116. Kisbér 117. Balatonföldvár 118. Jászapáti 119. Kisújszállás VI. A városversenyben kedvezőtlen feltételekkel és gyenge eredménnyel rendelkező városok (52 db) 120. Vásárosnamény 121. Lenti 122. Nagykáta 123. Nyírbátor 124. Nyergesújfalu 125. Kiskunmajsa 126. Tokaj 127. Szeghalom 128. Balmazújváros 129. Aszód 130. Kunszentmiklós

67

131. Gyál 132. Siklós 133. Bátonyterenye 134. Balatonboglár 135. Kunszentmárton 136. Kunhegyes 137. Nagykálló 138. Heves 139. Encs 140. Abony 141. Tolna 142. Tiszakécske 143. Füzesabony 144. Sümeg 145. Csurgó 146. Dunaföldvár 147. Tamási 148. Szécsény 149. Veresegyháza 150. Jánoshalma 151. Lajosmizse 152. Lőrinci 153. Martfű 154. Túrkeve 155. Mezőhegyes 156. Bácsalmás 157. Csenger 158. Rétság 159. Harkány 160. Zalakaros 161. Göd 162. Boly 163. Szentlőrinc 164. Zalaszentgrót 165. Tiszaföldvár 166. Tótkomlós 167. Mezőberény 168. Lengyeltóti 169. Edelény 170. Nagymaros 171. Újszász VII. A városversenyben igen rossz feltételekkel és eredményekkel résztvevő városok (50 db) 172. Vasvár 173. Szikszó 174. Pécsvárad 175. Simontornya 176. Sásd 177. Soltvadkert

68

178. Hajdúdorog 179. Herend 180. Izsák 181. Kecel 182. Kistelek 183. Biharkeresztes 184. Csepreg 185. Enying 186. Putnok 187. Solt 188. Mindszent 189. Polgárdi 190. Jászárokszállás 191. Sarkad 192. Sellye 193. Mezőkovácsháza 194. Szabadszállás 195. Pétervására 196. Nádudvar 197. Jászfényszaru 198. Derecske 199. Bátaszék 200. Polgár 201. Sajószentpéter 202. Letenye 203. Tiszalök 204. Újfehértó 205. Mórahalom 206. Záhony 207. Téglás 208. Devecser 209. Felsőzsolca 210. Hajdúhadház 211. Mezőcsát 212. Elek 213. Szendrő 214. Létavértes 215. Nagyecsed 216. Nagyhalász 217. Nyíradony 218. Battonya 219. Baktalórántháza 220. Ibrány 221. Máriapócs Számításaink eme gyengeségei ellenére – melyek egyébként a legnagyobb tudományos apparátussal létrehozott „mutatórendszerekről” is hasonlóképp elmondhatóak, ld. az Európai Unió támogatási rendszeréhez kidolgozott „fejlettségi” kritérium-rendszert – a nyert eredmények összevetése a tapasztalai eredményekkel ill. a hasonló vizsgálatokkal megnyugató eredménnyel járt, s véleményünk szerint

69

alkalmas következtetések levonására, az egyes városok versenyképességének mérésére. 2. Erre utal, hogy „mutatórendszerünk” jól összerendezett, szoros korreláció mutatkozik az egyes „szektorokban” kimutatott versenyképességi rangsor között, noha „menet közben” nem törekedtünk a megfeleltetésükre. Különösen jó ez a megfelelés, ha az inkább eredmény-mutatónak felfogható s az inkább a feltételrendszert tükröző mutatócsoportokat vetjük egybe (az első csoportba sorolhatók a szellemi tőke, a gazdaság „mutatói”s az infrastrukturális mutatók). Csak a városfejlődés ütemét – „dinamika” – kifejező „besorolás” tér el rendszeresen a többi mutatócsoport értékeitől. Ez egyben alátámasztja a bevezetőben mondottakat, hogy ti. a városnövekedés üteme és a városversenyben elért eredmény között nincs szorosabb kapcsolat. (A kiugró „versenyképességekkel” rendelkező Budapest több „dinamikai” mutatója negatív értékű.) A mutatócsoportok összerendezettségét mutatja a 17. táblázat. Mindebből az is kiolvasható, hogy a versenyképesség egyes tényezői szoros kapcsolatban vannak egymással; nem fordul elő pl. hogy jelentős szellemi tőkével rendelkező város teljesen sikertelen legyen a gazdaság vagy az infrastuktúra-fejlesztés terén. Ezen összefüggésből következik az is, hogy pl. a gazdaságfejlesztés közvetett eszközökkel is sikeres lehet. Ez különösen figyelemreméltó pl. az egyoldalúan ipari jellegű városok „csődjének” kezelésében: nem feltétlenül a megszűnő ipar „pótlása” jeletheti e városok rehabilitációját. (Ezen az úton jár pl. Tatabánya, nem is sikertelenül.) Összerendezetlenebb lehet a speciális funkciójú kisvárosok versenyképességének „összetétele”; esetükben egy-egy kiugró adottságra – pl. az üdülőhelyek-gyógyhelyek esetében az idegenforgalom kedvező természeti adottságai – is épülhet a „siker”. 17.táblázat. Néhány város pozíciója az egyes mutatócsoportokban Város 1. Győr 2. Pécs 3. Szeged 4. Debrecen 5. Szolnok 6. Szigetszentmiklós 7. Tiszakécske 8. Törökszentmiklós 9. Battonya

Besorolás Szelle Gazdasá Infrastruk- Regionális Hálózatba Dinamik mi tőke g túra helyzet n levés a 2 1 1 1 1 4 1 1 2 1 3 5 1 1 2 1 3 5 1 1 2 2 3 6 3 2 3 3 2 5 5 4 4 4 4 1 6 5

6 5

6 6

6 6

5 5

3 5

7

7

7

7

7

6

3. Mint már a szellemi tőke alapján kialakult sorrendnél megjegyeztük, a „versenyképesség” igen szoros összefüggésben áll a városoknak a hierarchiában elfoglalt helyzetével. Közép- és nagyvárosaink „vonzása” dacolhat esetleges kedvezőtlen regionális helyzetükkel is; pl. Nyíregyháza a versenyképesség rangsorában megelőzi Zalaegerszeget vagy Kaposvárt. A kisvárosok – ha egyébként kb. azonos hierarchikus szinten állnak – versenyképessége terén sem 70

mutatkozik törvényszerűnek a nyugat-keleti lejtő; számos dunántúli kisváros igen szerény helyet foglal el a versenyképesség rangsorában (Vasvár, Zalaszentgrót, Tamási, Csurgó, Dunaföldvár stb.). Igaz viszont, hogy a városi rangú települések versenyképesség-rangsorának végén zömmel tiszántúli, vagy általában alföldi települések állnak: az 50 legszerényebb versenyképességgel rendelkező település közül 32 alföldi, 8 észak-magyarországi és csak 10 dunántúli. A hierarchiák – a település-hierarchia ill. a versenyképesség ransora – csúcsán a végső sorrend s a hierarchia közötti rangkorreláció együtthatója +0,71. Az alacsonyabb szinteken néhány igen nagyfokú eltérés lazítja a kapcsolatot; pl. a versenyképesség három felső kategória s a városhierarchia rangkorrelációs együttható +0,81, ha Budaörsöt és Hajdúszoboszlót figyelmen kívül hagyjuk (e két település versenyképessége – kézenfekvő okok következtében – lényegesen kedvezőbb, mint a hierarchiában elfoglalt helyzetük). Megállapítható, hogy a településhierarchiában elfoglalt pozíció s a versenyképesség szintje közötti korreláció a „felső” régiókban igen szoros, a középső és alsó régiókban lazább. Ez egyrészt azt igazolja, hogy a modernizáció terjedésében a hierarchikus modell szerepe igen hangsúlyos, másrészt az „új elemek” egyelőre a városhierarchia felsőbb régióit hódították meg. A hierarchia csúcsán más tényezők hatása másodlagos, annak ellenére, hogy a gazdaság terén Győr rendelkezik a legjobb „versenyeredményekkel”, noha a hierarchiában csak a másik négy regionális központot követi; ám Pécs, Szeged és Debrecen sokkal kedvezőtlenebb regionális helyzetük ellenére hozzávetőleg azonos eredményekkel rendelkeznek (a szellemi tőke terén helyzetük kedvezőbb, gazdasági fejlődésük viszont elmarad Győrétől). Az alsóbb szinteken csökken a városhierarchia meghatározó szerepe, itt már a regionális helyzet, egy-egy speciális tényező, egy-két jelentősebb gazdasági szervezet megjelenése határozza meg a versenyképességet, ill. meglehetősen nagyszámú városi rangú település – a rangsorunk VI-VII. kategóriájában található városok többsége – tulajdonképpen mozdulatlan masszát képez, körükben versenyről, versenyképességről csak meglehetős fenntartásokkal beszélhetünk. 4.

A városhierarchia e meghatározó szerepe azt is eredméynezi, hogy a városversenyben a településhálózat sok eleme „átmentődik”, hisz a hierarchia meglehetősen szilárd rendszer, abban esetenként évszázados „történések” is tükröződnek.

5. A versenyeredmények „hierarchikus elrendeződésének” eredménye, hogy Budapest messze kiemelkedik a mezőnyből, külön kategóriát képvisel. Számos adat felsorolása helyett csak azt említjük, hogy a rendszerváltozás óta Magyarországba érkező kb. 20 md. dollárnyi külföldi tőke bő fele (!) Budapestre települt, a nemzetközi pénzforgalomnak pedig 88-94%-a zajlik a fővárosban. Kísértetiesen ismétlődik az a folyamat, ami a polgári városfejlődés kezdetén, a múlt század második felében lezajlott: akkor is Budapest volt a gazdasági fejlődés, a külföldi tőke megjelenésének, a modernizációnak a hídfőállása; az új folyamatok néhány pólusban való megjelenése a reginális fejlődés meglehetősen általános törvényszerűsége. (Szélsőséges és torz formában ez a folyamat játszódik le egyes afrikai országokban, ahol a volt gyarmatok néhány nagyvárosában jelenik meg a modern gazdaság, a vidéki térségekben viszont továbbra is a hagyományos termelést-gazdálkodást folytatják.) E folyamatról csak címszavakban említjük, hogy Budapest tőkevonzó-képessége egyben az ország tőkevonzó-képessége is; Budapest kedvező helyzete a

71

városversenyben az ország nyeresége is. A nemzetközi városversenyben valójában a magyar városok közül csak Budapest vesz részt. Versenyképességének növelése az ország gazdasági fejlődéséhez való hozzájárulás. Ezért a főváros „kezelése” meglehetősen összetett probléma, nem lehet a „fejleszteni-nem fejleszteni” ellentétpárral megragadni azt (ld. fenn). 6. Néhány megjegyzés a városverseny-rangsorral kapcsolatban: • A rangsort kétféle szempont alapján értékelhetjük: egyrészt aszerint, hogy egy-egy város a verseny feltételeiből mennyivel rendelkezik, de figyelembevehetjük azt is, hogy saját településhálózati szerepéhez képest mekkora a versenyképessége ill. az eredményei (Kaposvár a városállomány egészéhez képest jó pozíciót ért el a rangsorban, lélekszámához, hierarchikus rangjához, megyeszékhely-voltához képest azonban „eredménye” szerény, egy sor nem-megyeszékhely település is megelőzi – Gyöngyös, Esztergom, Mosonmagyaróvár, Gödöllő stb. -). • A versenyképesség alapján képzett első három csoport – 39 település és Budapest – tekinthető a „siker” sokoldalú feltételével egyértelműen rendelkező településcsoportnak. Közülük is kiemelkedik Győr, Pécs, Szeged és Debrecen. Győr helyzete azok számára meglepő, akik az utóbbi évtized változásait nem követték figyelemmel; a város ugyan mindmáig nem tudott a városhierarchiában felzárkózni a másik négy regionális központhoz, szellemi tőkéje is jóval szerényebb azoknál – ma sincs egyeteme, a főiskolai képzés egyoldalú, szerény a kutatóhelyek hálózata, így kevés a magasan kvalifikált szakember a városban -, ám kitűnő fekvésére, jó infrastruktúrájára, ipari tradícióira támaszkodva a gazdasági szolgáltatások és a magas technológiai szintű ipara révén mára a magyar városállomány élére került e szempont alapján. (Teljesen hasonló a helyzete a városhierarchiában: a piaci alapon szerveződő elemek – pénzintézetek, gazdasági szolgáltatások, kereskedelem stb. – alapján hierarchikus szintje magasabb, mint a még ma is részben központi döntések nyomán telepített funkciói alapján.) Pécs, Szeged és Debrecen – de különösen Debrecen – regionális helyzete kedvezőtlen, szellemi tőkéjük révén azonban továbbra is jól elkülönülő, kedvező versenyképességgel rendelkező csoportot képeznek. Szellemi tőkéjük napjainkban is gyarapodik, e téren újabb szeleteket nyerhetnek el akár a fővárostól is. A második „szintbe” 10 város került, Sopron kivételével megyeszékhelyek (de nem került e csoportba a megyeszékhelyek közül Tatabánya, Szekszárd, Békéscsaba, Kaposvár és Salgótarján). Sopron kiemelkedő helyezése érthető: fekvése a Budapest-Bécs tengelyben kitűnő, az ország egyik legfontosabb kapuja, szolgáltatásainak vonzása Ausztriára is átterjed, táj- és városképi szépségekben gazdag, egyetemi város, civil kulturális szerveződései régi múltra tekintenek vissza stb. S ha a „versenyeredmények” mennyisége terén nem is várható, hogy még előrébb lépjen a rangsorban, a magas értékű speciális szolgáltatások terén – mint a már ma is meglévő privát-fogász központ – további pozíciókat szerezhet. Miskolc a szocialista korszak erőltetett fejlesztése ellenére a gazdasága majd egészét érintő szerkezetváltás nyomán ma is válságjelenségeket mutat, s „versenyképessége” jórészt a korábbi évtizedek öröksége; környéke is az egyik legkedvezőtlenebb helyzetű régiója az országnak. Népességszáma rohamosan csökken. Miskolcra is vonatkozik, hogy „rehabilitációja” során nem feltétlenül iparának feltámasztásával

72

lehetne sikereket elérni. E csoportban jó helyezést ért el némelyik alföldi megyeszékhely is, Kecskemét, Nyíregyháza s némi meglepetésre Szolnok is, mely utóbbi városnak szellemi tőkéje is viszonylag szerény, s gazdasága nem ért el látványos sikereket. Különös figyelmet érdemelnek a versenyképesség harmadik szintjébe sorolt városok. Még figyelemreméltó a „versenyképességük”, helyzetük viszont labilisabbnak tűnik, soraikban sok a „helyzetéhez” képest gyengén vagy jól „teljesítő” város. A vártnál szerényebb helyezést ért el több megyeszékhely, főleg Kaposvár és Békéscsaba. Mivel a megyeszékhelyeknek mint igazgatási központoknak a feladatköre tovább szűkülhet (nemcsak a régiók szerepének növekedésével párhuzamosan, hanem ha a különböző intézmények felülvizsgálják területi szervezetüket – pl. kell-é minden megyeszékhelyen múzeumi központ vagy „megyei művelődési központ” és így tovább -), e városoknak komoly erőfeszítéseket kell tenniök pozíciójuk őrzése érdekében. Településhálózati szerepéhez képest gyengén teljesít Nagykanizsa – pedig forgalmi helyzete jó, Horvátország „kapuja” –; a városhierarchiában a megyeszékhelyeket követő városnak nincs semmiféle főiskolája, mindössze 4 minősített kutató dolgozik ott, feleannyi középiskolája van, mint az alig népesebb Zalaegerszegnek stb. Talán a megyén belüli többévtizedes „mellőzöttség” is érződik szerény pozíciójában. Némiképp hasonló Gyula helyzete is. A jelentős szellemi bázist képező Gödöllő, a „hálózatokon” kiváló helyet elfoglaló Mosonmagyaróvár, a speciális adottsága révén – gyógyfürdő – előrelépő Hajdúszoboszló, a különleges agglomerációs helyzetét ill. adottságait kihasználó Budaörs a versenyképesség alapján jóval kedvezőbb pozíciót foglal el, mint azt településhálózati helyzete indokolná. A „közepes versenyképességgel rendelkező városok” vagy speciális – ám ezért korlátozott – területeken számíthatnak sikerre (mint pl. Balatonfüred az üdülőforgalom ill. a gyógyturizmus, Érd, Százhalombatta, Szigetszentmiklós az „agglomerációs fejlődés” terén), vagy néhány kisebb volumenű prosperáló funkció megszerzése elegendő a városversenyben való helytálláshoz, kisvárosról lévén szó (Sárvár: gyógyidegenforgalom és multinacionális cégek kisebb műhelyei; Szarvas: mezőgazdasági kutatás és felsőoktatás; Paks: atomerőmű; Kalocsa: egyházi központ; Sárospatak: kulturális-oktatási központ stb.). E csoport városainak 54,1%-a dunántúli, 29,7%-a alföldi. A további 3 csoport közel másfélszáz városa viszont különösebb versenyképességgel nem rendelkezik. (Kivételt képeznek a kisnépességű, csak egyegy szektorban „sikert” elérő városkák, elsősorban az üdülőtelepülések, mint Fonyód, Balatonalmádi, Balatonlelle, Hévíz, Balatonföldvár stb.) Többségük kisváros (ld. 31. ábrát). Néhányuk „többre hivatott”; így pl. Mátészalka és Kisvárda, SzabolcsSzatmár-Bereg megye két népes vonzáskörzettel rendelkező városa, melyek hivatva lennének középvárosi szerepkör betöltésére. Hasonló Berettyóujfalu helyzete Biharban, Sátoraljaújhelyé Zemplénben, Bonyhádé Nyugat-Tolnában. E városok versenyképessége – településhálózati helyzetük alapján – feltehetően viszonylag könnyen növelhető lenne. Ugyancsak hasonló néhány népes alföldi mezőváros helyzete – pl. Karcag, Mezőtúr, Törökszentmiklós, Püspökladány stb. – is; ezek közlekedésföldrajzi helyzete ráadásul kedvező.

73

7. Természetesen más eredményeket kapnánk a fajlagos értékek alapján. „Pontozásos” módszerünk azonban nem alkalmas az ilyen irányú vizsgálatokra. Csak utalunk a szellemi tőke elemzésénél mondottakra, ill. a 32. ábrára, melyen a 10 000 lakosra jutó egyetemi és főiskolai hallgatók számát tüntettük fel. A térképről is kitűnik, hogy a nagy központok mellett kisebb volumenű szellemi tőkével (egyetemi és főiskolai hallgatók) rendelkező települések is előkelő helyet foglalhatnak el a fajlagos mutatók terén (Gödöllő, Szarvas, Sárospatak, Keszthely stb.). A városok versenyképességének vizsgálata faktoranalízis segítségével Az egyértelműen számszerűsíthető mutatókkal végzett faktoranalízissel részben az volt a célunk, hogy ellenőrizzük, a több szubjektív elemet is tartalmazó "pontozásos módszer" használhatóságát, másrészt információkat kapjunk a mutatórendszer – illetve a mutatók által tükrözött egyes "verseny-elemek" – belső kapcsolatairól. Mivel a versenyképességet mérő mutatók ill. a fajlagos értékek meglehetősen eltérő aspektusokat mérnek, ill. más "törvényszerűségek" szerint alakulnak, a faktoranalízist a mutatók e két csoportjára külön-külön végeztük el. A faktornalízisbe bevont mennyiségi mutatók a következők: 1. Közép- és nagyvállalatok székhelyei, 1999 2. Közép- és nagyvállalatok száma (összes), 1999 3. A településen található ATM-ek száma, 2000 4. A településben tanuló nappali tagozatos hallgatók száma, 1998 5. Külföldi vendégek száma a kereskedelmi szálláshelyeken, 1998 6. Kereskedelmi szálláshelyek száma, 1998 7. Szállodák száma, 1998 8. Jogi személyiségű vállalkozások száma, 1998 9. Összes vállalkozások száma, 1998 10. A településen élő MTA köztestületi tagok száma, 1999 11. A település távolsága Budapesttől 12. A település távolsága a legközelebbi autópálya-lehajtótól, 2000 nyár 13. A településen tanuló középiskolások száma, 1998 14. A településen élő felsőfokú végzettségűek száma, 1990 15. A település "szellemi tőke" pontértéke, 2000 16. A településen található benzinkutak száma, 1998 17. Közép- és nagyvállalatok tőkeállománya, 1999 18. Közép- és nagyvállalatok bevétele, 1999 19. A "helyi média" pontértéke, 2000

74

A vizsgálat legfontosabb eredményei: • A 19 mutató által kifejezett tényezők közötti összefüggés, korrelációs kapcsolatrendszer igen erős. Mindez megerősíti a korábban mondottakat: a versenyképesség általunk választott mutatói jól összerendezettek, sztochasztikus kapcsolat van közöttük (noha kétségtelen fennáll a közös ok esete is; pl. az egyes városok lakosságszáma, mellyel összefügg pl. a diplomások száma, a vállalatok száma, a vállalati tőkeállomány stb.), s a versenyképesség egyes összetevői "együtt mozognak", kölcsönösen hatnak egymásra. • A mutatórendszer szoros korreláltságának következménye, hogy a társadalomtudományi vizsgálatokhoz képest a faktoranalízis igen jó eredményt adott; az első három rotált faktor által magyarázott rész 86,3%, s az első (rotált) faktorban a mutatók többsége magas faktorsúlyokkal szerepel: FACTOR 1 DIPLOMA OSSZVALL JOGIVALL KOZEPISK SZELLEMI OSSZVA VALLSZEK ATM BENZIN HALLGATO TOKEALL

•

.96311 .95597 .95023 .94592 .94453 .93586 .93401 .91961 .91006 .89226 .81447

Csupán az "együttingadozásra" képtelen közlekedési-forgalmi helyzetet kifejező mutatók és az idegenforgalom mutatói nem kerültek magasabb faktorsúllyal az első faktorba. A városok faktorpont értékei alapján kialakult rangsor messzemenően igazolta, a komplex pontszám alapján kialakult sorrendet. (18. táblázat) 18. táblázat A városok rangsora az első faktor faktorpont értékei alapján NÉV FAKTOR1 Szeged 5,61123 Debrecen 5,46587 Győr 4,73649 Miskolc 4,67603 Pécs 4,62666 Székesfehérvár 3,23000 Kecskemét 2,75117 Nyíregyháza 2,73846 Szombathely 2,31362 Kaposvár 2,10637 Szolnok 2,07837 Veszprém 1,65193 Békéscsaba 1,58548 Zalaegerszeg 1,47321 Dunaújváros 1,11783 75

Eger Tatabánya Szekszárd Gödöllő Nagykanizsa Salgótarján Sopron Hódmezővásárhely Baja Vác Jászberény Pápa Gyöngyös Kazincbarcika Budaörs Tiszaújváros Tata Kiskunfélegyháza Esztergom Cegléd Paks Szentendre Érd Szentes Kiskunhalas Mohács Balassagyarmat Szarvas Orosháza Ajka Szigetszentmiklós Makó Ózd Mosonmagyaróvár Gyula

1,08450 0,98102 0,88217 0,86955 0,77624 0,69196 0,65849 0,64478 0,55419 0,50201 0,49709 0,38786 0,37424 0,35419 0,35028 0,34831 0,31617 0,30245 0,30161 0,27345 0,25782 0,22722 0,18611 0,17085 0,14009 0,13907 0,13546 0,12657 0,12409 0,11424 0,10377 0,09583 0,07712 0,05981 0,05804

A faktorpontok s a pontértékek alapján kialakított rangsor első 50-50 helyén 45 (!) város egyaránt szerepel. A pontozás alapján kialakított rangsor 2 felső szintjén álló városok rangkorrelációja a két sorrendben +0,81. Nagyobb különbségek azon városok esetében mutatkoznak, ahol a pontozás alapján kialakított sorrendben a magas értékeket részben a regionális-földrajzi helyzet (a "hálózatban levés") alakította ki, hisz ezt az aspektust az első faktor nem tartalmazza (Sopron, Mosonmagyaróvár, Szentendre, stb.) Nagykanizsát viszont a faktoranalízis előkelőbb pozícióba helyezte, mint a "pontozás". • A fajlagos értékek mutatói (15 db.) alapján végzett faktoranalízis kevésbé "jó" eredményt adott; az első öt rotált faktor az eredeti információk 73,1%át tartalmazza, az első faktor azok 33,4%-át. A figyelembevett mutatók ez esetben karakterisztikusan eltérő (rotált) faktorokba tömörültek. Az első faktor a vállalati sűrűség (a gazdaság fajlagos értékei) mutatója, a második faktort a szellemi tőkével kapcsolatos mutatók alakítják, a harmadik a vállalati eredményesség faktora.

76

A magyar városhálózat helye az európai és a közép-kelet-európai városhálózatban Az európai városhálózatról számos felmérés és tanulmány készült az 1990-es években. Ezen munkák többsége szinte kizárólag a nyugat-európai országokat érinti, míg a közép-kelet-európai városhierarchia átalakulásáról készült elemzések száma meglehetősen korlátozott: az egykori szocialista országok városfejlődéséről szóló tanulmányok elsősorban a nagyvárosok (fővárosok) átalakulását, „nemzetköziesedését” és az európai városversenybe való bekapcsolódásának esélyeit taglalják. Nem csoda, hiszen a közép-kelet-európai urbanizációs átalakulás egyik legfontosabb eleme éppen a nyugat-európai, illetve a globális városhálózathoz való kapcsolódás, ez e térség versenyképességének egyik legfontosabb feltétele. Közép-Kelet-Európára vonatkozóan egyelőre hiányoznak olyan átfogó elemzések, melyek a térségen belül vizsgálnák a városok kapcsolatait, versenyképességét, hierarchiáját. Ilyen elemzések elkészítését jelentősen megnehezíti az egységes statisztikai adatok hiánya – szemben Nyugat-Európával, ahol ma már több egységes adatbázis áll rendelkezésre (a DATAR által 1989-ben készült felmérés, EUROSTAT, GEOPOLIS). Ez jelentette a fő nehézséget e fejezet elkészítésében is. A Központi Statisztikai Hivatalban rendelkezésre álló nemzetközi adatok rendkívül hiányosak: az országos statisztikai évkönyvek nem tartalmaznak városokra lebontott adatokat, a nagyobb városok közül pedig csak egy-kettőnek a statisztikai évkönyve áll rendelkezésre (néhány esetben azok is az 1980-as évek végéről). Így a jelen tanulmány keretében nem vállalkozhattunk részletes statisztikai adatokon alapuló elemzésre, csupán a már elkészült tanulmányok egybevetésére és azok alapján egy helyzetkép felvázolására. Az európai városhálózat átalakulása és a nyugat- illetve közép-európai urbanizációs zónák Az 1970-es évek végéig Európa városhálózatát az egyes országokon belüli nemzeti városhierarchiák alkották. A nemzeti városhierarchiák a történelmi hagyományok, az egyes országok politikai berendezkedése miatt erősen különböztek egymástól: más helyet kaptak az egyes városok a hagyományosan erősen centralizált országokban (Franciaország) illetve ott, ahol az állami területi egységnek relatíve fiatal hagyományai vannak és ahol több jelentős városközpont köré szerveződik a városhierarchia (Németország, Olaszország). Azonban mindegyik országra igaz, hogy a fővárosok kitüntetett szerepet kaptak, lévén a közigazgatás, kereskedelem, stb. központjai…(Hall, 1993) A nemzeti városhálózatok rendszere még szembetűnőbb volt a szocialista országok esetében: egyrészt az országok zártsága miatt, másrészt, mert a városhierarchiát itt erős, az iparosításon majd a lakásépítésen alapuló központi tervezés határozta meg. Így ebben a térségben a nyugat-európainál zártabb rendszerek alakultak ki, többek között a kedvezőtlen infrastrukturális, közlekedési stb. adottságok miatt. Az 1990-es évekre a nyugat-európai városok hierarchiája alapvetően átalakult. A globalizáció, a transznacionális vállalatok meghatározó gazdasági szerepe, az egyes nemzetállamok kontinentális blokkokba való csoportosulása következtében a nemzetállam, mint fő rendezőelv a városok közötti „munkamegosztásban” is háttérbe szorult. Az 1990-es években a városhierarchia már nem államhatárok szerint alakul,

77

(bár az egyes országos sajátos településrendszere továbbra is fontos tényező marad), hanem aszerint, hogy a különböző városok milyen adottságokkal, feltételekkel és milyen sajátos funkciókkal képviseltetik magukat a többi várossal szemben, azaz hogy mennyiben tudnak bekapcsolódni az európai városok versenyébe. Bár a globális gazdaság kialakulása elsősorban a nagyvárosokat helyezi kedvező pozícióba (a trasznacionális vállalatok, a pénzügyi központok, vezető kulturális szerepkörök koncentrációja), ebben az új típusú kapcsolatrendszerben számos olyan város is versenyhelyzetbe kerülhet, amely addig periferikus, illetve hanyatló városnak számított. Ezt segíti a nem anyagi gazdasági ágazatok előretörése, a városmarketing és a funkcióváltás lehetősége és természetesen a közlekedés és az információ mint alapvető rendezési elv átalakulása. (Így lett pl. az észak-franciaországi, egykor ipari periferikus városból, Lille-ből európai szintű központ a Párizst, Londont és Brüsszelt összekötő TGV gyorsvonat hálózat fő metszéspontjaként.) Az európai városok versenyében és így az új városhierarchiában a legnagyobb nemzetközi városok állnak az élen. A legelső London, az egyetlen európai globális város (Sassen 1991-es tanulmánya alapján, bár a globális városok meghatározásáról azóta számos tanulmány készült), melynek abszolút vezető szerepét ellensúlyozza több, az Európai Unió gazdasági és politikai központjaként szolgáló város: Párizs, Brüsszel, Frankfurt. (Hall, 1993). Ezen városok vonzáskörzetében, illetve az őket összekötő közlekedési vonalak mentén egy sor kisebb jelentőségű város kapott fontos nemzetközi funkciókat (pl. a már említett Lille). E városok összessége képezi az európai gazdasági fejlődés magját, melyet 1989-ben R. Brunet az un. „kék banán” elméletében vázolt fel. A „kék banán”, Európa legfőbb urbanizációs tengelye, ÉNyDK irányban banán formában helyezkedik el, Londontól Milánóig terjed, magába foglalva a Benelux államokat, a Ruhr vidéket és az észak-olasz városokat. Ebben a zónában koncentrálódik Európa nagyvárosi térségeinek (az egymilliót meghaladó nagyvárosoknak) az egyharmada (Lever, 1993, Dostál-Hampl, 1992). Az 1989-es politikai fordulat óta az európai városhálózat alakulását jelentősen befolyásolja (befolyásolhatja) a közép-kelet európai városok helyzete is (Hall, 1993). A nemzetközi „nyitás”, a gyors gazdasági átalakulás és a globalizáció hatásai itt is elsősorban a nagyvárosokat hozták nyertes pozícióba, ám Közép-Kelet-Európában ez szinte kizárólag azokat a fővárosokat érintette, amelyek viszonylag fejlett infrastruktúrájuk miatt a nemzetközi gazdaság, a nemzetközi befektetések elsődleges célpontjaivá váltak, s amelyek a közép-kelet európai térség nyugati peremén helyezkednek el (Prága, Budapest, Varsó). Csak ezek a városok voltak képesek arra, hogy európai szintű ingatlanpiacot, tercier és quaterner szektort, szolgáltatásokat „fejlesszenek ki”, míg a többi, közepes méretű és annál kisebb város ezeket a nemzetközi funkciókat nem tudta megszerezni (Lichtenberger, 1996). Azonban a városok fejlődése, bekapcsolódása az európai városversenybe Közép-KeletEurópában is hasonló folyamathoz vezet, mint Nyugat-Európában: a legfejlettebb városi térségek egy új urbanizációs zónát képeznek a kontinens közép-keleti részén, kitágítva Európa „kék banánnal” fémjelzett urbanizációs szerkezetét. 1994-ben a lengyel G. Gorzelak a „kék banán” analógiájára dolgozta ki a „közép-európai Bumeráng” elméletét, mely a nyugat-európai axis tükörképeként a kelet-európai főbb nagyvárosokat köti össze: Gdansk-Poznan-Wroclaw-Prága-Brno-Pozsony-Budapest. (Enyedi, 1996) Mint látjuk, a Bumeráng kifejezetten az egykori szocialista országok városait vette számba, a lengyel és cseh középvárosokat is belevéve a nagyvárosok

78

rendszerébe. Egy másik szempont szerint azonban Közép-Európa magába foglalja a német és osztrák területeket is, és így a közép-európai urbanizációs axis a Gorzelak által felvázoltnál nyugatabbra helyezkedik el: Koppenhága-Berlin-Lipcse és DrezdaPrága-Bécs-Budapest vonalában. (Dostál és Hampl, 1992). Mindkét esetben egyértelmű Budapest szerepe a közép-kelet-európai urbanizációs zónában: mint e zóna legdélkeletebbi pontján elhelyezkedő nagyváros, fontos pozíciót kaphat a Balkán országai és az egykori Jugoszlávia utódállamainak területén elhelyezkedő nagyvárosok illetve az európai városrendszer közötti kapcsolattartásban. A fenti urbanizációs zónákból azonban még egy – kevésbé előnyös – következtetés is levonható Magyarország szempontjából: az urbanizációs zónák mindkét esetben „megállnak” Budapestnél, vagyis nem fedik le az ország keleti és déli területein elhelyezkedő középvárosokat A Bécs-Budapest tengelyen elhelyezkedő Győr kivételével tehát egyetlen nagyobb magyarországi város sem szerepel az urbanizációs zónákban. Magyarország helye a Közép-Kelet Európai urbanizációban Ha Közép-Kelet Európa fogalmát a legtágabb értelemben vesszük, és a Bécs-Berlin vonaltól egészen a Balti államokig, illetve a Balkánig és az egykori Jugoszlávia területéig terjedő térséget vizsgáljuk, akkor ezt a térséget urbanizációs hagyományai szempontjából több zónára oszthatjuk. Mivel a városhierarchia kialakulásában az egyes városok múltja, történelmi szerepe fontos szempont, ebben a fejezetben a magyar városhálózat versenyképességét abból a szempontból vizsgáljuk meg, hogy az melyik fejlődési zónában helyezkedik el. A közép-európai urbanizációs fejlődés történelmi magja Bécs és Berlin, bár e két város súlya és hatása Kelet-Európára a XX. század során erősen változott, majd a szocialista időszakban meg is szűnt (Bécs a vasfüggöny túloldalán helyezkedett el, Berlint kettéosztották…). Az 1990-es évekre nyilvánvaló, hogy a térség „igazi” világvárosa Berlin lett. Bécs, amely az elmúlt évtizedekben megőrizte nemzetközi szerepkörét, ugyanakkor az utóbbi években ismét növekedésnek indult, s ez a régióban betöltött súlyának erősödéséhez vezethet (Musil, 1993). A második zónában azok az országok helyezkednek el, ahol az iparosodás a XIX. század közepén indult el, s egyes területeken gyors urbanizációs növekedéshez vezetett (városrobbanás). Bár hagyományos ipari társadalom csak Csehországban fejlődött ki (Morvaország, Bohémia, Szudéták), Lengyelország és Magyarország is ebbe a kategóriába sorolható. Ezen országokban a városrobbanás az erős városi hagyományokkal is rendelkező fővárosokra koncentrálódott (Budapest, Varsó) (Lichtenberger, 1996). A harmadik körbe azok az országok tartoznak, ahol az iparosodás csupán a XX. század elején indult meg, és nem is vezetett olyan mértékű városi fejlődéshez, mint az előző három országban. A Balkán országaiban az un. városrobbanás szakasza a szocializmus idején zajlott le, a tervszerű iparosítások hatására (Enyedi, 1988). A második világháború után gyorsan fejlődő, de a városi társadalmat és hagyományokat nélkülöző városok esetében (pl. Szófia, Belgrád) a városi infrastruktúrák és funkciók kialakulatlansága nyilvánvalóan megnehezíti a városversenybe való bekapcsolódást. A negyedik csoportba sorolhatjuk az 1989 után kialakult új nemzetállamok fővárosait, melyek az állami önállóság elnyerése után új gazdasági-politikai státuszt kaptak s így a városok versenyében új pozícióba kerülhetnek (pl. Pozsony, Ljubjana).

79

Ebben a történeti-urbanizációs felosztásban Magyarország kedvező helyen szerepel. Budapest Prágával és Varsóval nemcsak a rendszerváltás következtében, de hagyományosan is a térség vezető városi térsége. Magyarország esetében azonban az ipari-urbanizációs hagyományok csupán a fővárost érintik és nem terjednek ki a többi nagyobb magyarországi városra. A főváros utáni nagyobb városok a szocialista időszakban indultak erőteljes növekedésnek, az iparosítás és a lakásépítések következtében. Magyarország versenyképessége a közép-kelet-európai városhálózatban Budapest-központúság 1994-ben Grimm és Buchholz a különböző városi funkciók alapján felvázolták Középés Kelet-Európa városhálózatának tipológiáját. (Az elemzés „hiányossága” azonban, hogy nem érinti a Balkán országokat, és az egykori Jugoszlávia utódállamai közül is csak Szlovéniát.) 1 Tanulmányukban a közlekedési kapcsolatok, gazdasági és népességi megoszlás, specifikus központi funkciók és történeti fejlődés alapján öt féle városkategóriába osztották a közép-kelet európai városokat. A legmagasabb „A” kategóriába 7 nagyvárost soroltak: azokat a fővárosokat, melyek lakosságszámuk (1 millió lakos felett), területi, gazdasági dominanciájuk, relatíve magas szintű tercier és quaterner funkcióik, közigazgatási, pénzügyi, gazdasági központi szerepkörük, valamint nemzetközi funkcióik miatt a városhierarchia élén állnak: Szent-Pétervár, Minszk, Kijev, Varsó, Prága, Budapest, Bukarest. A „B” centrumok közé a kisebb államok fővárosai, illetve a nagyobb államok regionális központjai kerültek. E városok néhány százezer lakost számlálnak, kulturális, gazdasági, történelmi központi szerepkörrel rendelkeznek, nemzetközi funkciókat is ellátnak, azonban jelentőségük elmarad az „A” kategória nagyvárosaitól. Ide tartoznak a kisebb új keletű nemzetállamok fővárosai (Riga, Vilnius, Ljubjana, Pozsony), illetve a nagyobb fővárosok melletti regionális központok. A „C” centrumok közé a kisebb méretű, elsősorban nemzeti jelentőségű, de a fővárosoktól való távolságuk illetve valamely specifikus funkciójuk miatt fontos központi, akár korlátozott nemzetközi szerepet is játszó városok kerültek. Magyarországon ezek közé sorolódott Győr és Debrecen. A negyedik, „D” kategóriába a közvetlen környezetükre kiható, de csupán nemzeti jelentőséggel bíró városok kerültek. Magyarországon: Miskolc, Pécs és Szeged. E kategóriában legnagyobb számmal a viszonylag nagy népességű, de funkcióiban nem jelentős ukrán városok szerepelnek. Végül az „E” kategóriába a közlekedési illetve gazdasági szerepeik miatt (pl. a tercier szektor viszonylag magas színvonala) fontos megyeszékhelyek tartoznak. 19. táblázat: A közép-kelet-európai városok hierarchiája Grimm-Buchholz szerint Országok és területük: Románia 237,5 km2

„A” kategória

„B” kategória

„C” kategória

„D” kategória

„E” kategória

Bukarest

Kolozsvár

Temesvár, Brassó,

-

Galaţi

1

A vizsgálatban szereplő országok: Románia, Magyarország, Szlovákia, Csehország, Lenygelország, Ukrajna, Belorusszia, Litvánia, Lettország, Észtország, Oroszország.

80

Magyarorsz ág 93 km2 Szlovénia 20,3 km2 Szlovákia 49 km2 Cseh Közt.

Craiova, Iaşi, Constanţa Győr, Debrecen

Budapest

-

-

Ljubjana

-

-

Pozsony

-

Prága

Brno

-

Varsó

Krakkó, Katowice, Poznan, Szczecin, Gdansk Lvov, Odessza

Wroclaw, Lodz

Ushgorod

Luck, Rovno, Zsitomir, Tyernopol, Hmelnyickij, Vinnyica, IvanoFrankovszk, Csernovci, Cserkasszi, Nyikolajev

-

-

Vilnius

Kaunas

-

-

Riga

-

-

-

Tallinn

Tartu

-

Klaipeda, Siauliai, Panevezys Liepaja, Daugavpils -

-

Kisinyov

-

Tyiraszpol

Belci

Minszk

-

-

Gomel

Mogiljov, Vityebszk

127,9 km2

Lengyelorsz ág 312,7 km2 Ukrajna

Kijev

603,7 km2

Litvánia 65,2 km2 Lettország 64,5 km2 Észtország 45,1 km2 Moldova 33,7 km2 Belorusszia

Miskolc, Szeged, Pécs

Maribor

Besztercebá Nyitra, Zilina nya, Kassa Plzen Karlovy Ostrava Vary, Usti n. L., Liberec, Hradec Kralove, Pardubice, Olornouc, Zlin Lublin, Bialystok, Bydgoszcz

A fenti táblázat alapján kiderül, hogy Magyarországon a főváros illetve a kisebb jelentőségű „C” központok között nincsen átmenet. A „B” kategóriájú városok hiánya 81

arra utal, hogy hazánkban a főváros az egyetlen olyan város, amely jelentős nemzetközi, illetve gazdasági, pénzügyi stb. központi funkciókat lát el. Ez az „egyközpontúság” természetesen az ország méretével is magyarázható: Magyarország a városhálózat nagysága és a fővároson kívüli városok mérete, jelentősége szempontjából nyilván nem hasonlítható össze a nála háromszor nagyobb Lengyelországgal. A hazánkkal területe alapján egy kategóriába sorolható Cseh Köztársaságban viszont szintén találunk olyan várost, amely a főváros mellett ellát nemzetközi, illetve központi funkciókat, s amely nagyságában is meghaladja a magyarországi középvárosokat (Brno). A magyarországi városhálózat erőteljes koncentrációját bizonyítja K. Junius felmérése (Junius, 1997), mely a világ különböző országait hasonlította össze a városi népesség koncentrációja szempontjából. A vizsgált 15 európai ország között Magyarország a negyedik helyen áll: 20. táblázat: A városi népesség koncentrációja néhány európai országban(1997): Portugália 50% Ausztria 48% Írország 46% Magyarország 31% Dánia 30% Franciaország 23% Bulgária 21% Svédország 20% Románia 17% Lengyelország 14% Spanyolország 14% Olaszország 12% Belgium 11% Cseh 10% Köztársaság Németország 9% Az erőteljes városi koncentráció, illetve a szélesebb központi, nemzetközi funkciókat ellátó városok hiánya miatt Magyarországon jelenleg egyértelműen Budapest az egyetlen város, amely az európai városhierarchiában érdemleges szerepet kaphat. A főváros ilyen értelemben vett különállása azonban mind Lengyelország, mind a Cseh Köztársaság esetében felmerül. A Grimm által felvázolt városhierarchiában szereplő kategóriák nem feleltetethetőek meg a nyugat-európai hasonló csoportosításokkal. A legmagasabb, „A” kategóriába kerülő városok nyilvánvalóan nem állíthatók párhuzamba a nyugat-európai legmagasabb kategóriába kerülő városokkal, de még a lakosságszám alapján megfelelő nagyságú városokkal (pl. Lyon) sem. KözépKelet-Európa sajátos helyzete miatt a városok más szerepköröket látnak el, ráadásul az 1990-es évek átalakulása folytán az új szerepkörök sem igazán tisztázottak. Vagyis: bár a Grimm-féle kategóriákban Brno nemzetközi jelentőségű városként lett feltüntetve, e jelentőségét csupán a közép-kelet-európai méretekben szabad értelmeznünk. Összeurópai szinten az egykori szocialista blokkból jelenleg a három közép-európai ország fővárosa, Prága, Budapest és Varsó az, amely – egymás mellett illetve egymással „versengve”- nemzetközi funkciókat ellátó, az európai városhálózatba integrálódó központként kezelhető: e városok képezik a közép-kelet-

82

európai városhálózat magját, s ezek biztosítják a kapcsolatot a kelet- és a nyugateurópai városhálózatok között. Budapest, Prága és Varsó versengése Az 1990-es évek elején a rendszerváltás után a kelet-európai városok átmenetével kapcsolatos tanulmányok fő kérdése az volt: a három főváros közül melyik lesz az, amelyik Közép-Kelet-Európa regionális központjaként fog funkcionálni. A három város közül Budapest előnyének számított a piacgazdaság és nemzetközi nyitás korai megjelenése, hátrányának számított viszont Bécs közeli elhelyezkedése illetve a magyar főváros szűk hátországa (Musil, 1993, Enyedi, 1998). Az évtized második felére azonban fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy ebben a versenyben nem létezik „győztes”. A három főváros gazdasági ereje, szerepköre egyformán súlyos maradt Közép-Kelet-Európában, s ezzel párhuzamosan egyedülálló regionális központi szerepkör kialakítására egyik városban sem került sor. Az évtized elején felvetett központi szerepkörökről alkotott elképzelések (regionális nemzetközi pénzügyi központ, a transznacionális vállalatok regionális székhelye) ugyanis nem voltak reálisak: a vállalatok, bankok pénzügyi, kutatásfejlesztési bázisai jórészt továbbra is a nyugat-európai illetve a tengerentúli országok nagyvárosaiban maradtak. Közép-Kelet-Európa fővárosai ezért csak „alközpontokként” szolgálhatnak a jövőben is.(Bellon, 1998, p. 78.) Budapest, Varsó és Prága tehát regionális központ helyett inkább „kapuszerepet” töltenek be Nyugatés Kelet-Európa között (Enyedi, 1998). A magyar városhálózat esélyei a versenyképesség növelésére Magyarország Nyugat-Európát a Balkánnal összekötő kapu-szerepe erős történelmi hagyományokon alapul. Ezt a kapuszerepet megerősíti az az úthálózat-koncepció, melyet az 1997-es Helsinki Konferencián dolgoztak ki. A páneurópai úthálózatban Magyarország kulcsfontosságú szerepet kapott: a Konferencián meghatározott folyosók közül hat érinti hazánk területét. A IV. folyosó ÉNy-DK irányban halad át az országon (Bécs-Budapest-Konstanţa), az V. folyosó DNY-ÉK felé (Kijev-LvovBudapest-Ljubjana), az V/b Budapest-Zágráb, a IV/c Budapest-Szarajevó, a X/B Budapest-Belgrád összeköttetésű. Ez az úthálózat elsősorban Budapest regionális szerepkörét emeli ki (mely Varsóval és Prágával szemben is előnyös pozíciót jelent), de a későbbiekben jelentős hatással lehet a magyarországi középvárosokra is (Szeged, Miskolc, Nyíregyháza, Debrecen).

83

Felhasznált irodalom Barta Gy. (1999): Aktív gazdaságpolitika. In: Tosics-Pallai (projektvezetők): Budapest Városfejlesztési Koncepciója. Munkaközi anyag szakmai-társadalmi vitára, Budapest. Barta Gy. (szerk.): (1998): Budapest, nemzetközi város - MTA, Budapest. Barta Gy. (2000): Kistérségek tőkevonzó képessége. – Kézirat. MTA RKK, Budapest Beluszky Pál: Magyarország településföldrajza. – Budapest-Pécs, 1999. Beluszky Pál-Győri Róbert: A magyarországi városhálózat és az EU-csatlakozás. – Tér és Társadalom, 1999/1-2. 1-30. Beluszky, P. (1999): The Hungarian Urban Network at the End of the Second Millennium, MTA-RKK, Discussion Papers, Pécs. Buchholz, H.-J.-Grimm., F.-D. (1994): Zentrensysteme als Träger des Raumentwicklung in Cattan, N.-Pumain, D.-Rozenblat, C.-Saint-Julien, Th. (1994): Le système des villes européennes, Paris, Anthropos. Csatári Bálint: A magyarországi kistérségek néhány jellegzetessége (Kistérségi folyamatok és a területfejlesztési politika lehetséges beavatkozási térségtípusai Magyarországon). – MTA RKK, Kecskemét, 1996. Dostál, P.-Hampl, M. (1992): Urbanization, administrations and economies: future geopolitical and geo-economic changes, in: Dostál, P.- Illner, M.-Kára, J.-Barlow, M.(eds): Changing Territorial Administration in Czechoslovakia, Amsterdam. Dostál, P.-Hampl, M. (1996): Transformation of East-Central Europe: General Principles under Differentiating Conditions, in: Carter, W.-Jordan, P.-Rey, V. (eds.): Central-Europe after the fall of the Iron Curtain, ed. Peter Lang, Frankfurt am Main., 113-127. Enyedi György (1995): Városverseny, várospolitika, városmarketing. – Tér és Társadalom, IX. 1-2. sz. 1-3. Enyedi György (1997): A sikeres város. – Tér és Társadalom, XI. 4. sz. 1-7. Enyedi György (200): Globalizáció és a magyar területi fejlődés. – Tér és Társadalom, XIV. 1.sz. 1-10. Enyedi, Gy. (1988): A városnövekedés szakaszai, Akadémiai, Budapest. Enyedi, Gy. (1996): New Regional Processes in Post-Socialist Central-Europe, in: Carter, W.- Jordan, P.-Rey, V. (eds.): Central-Europe after the fall of the Iron Curtain, ed. Peter Lang, Frankfurt am Main., 129-135.

84

Enyedi, Gy. (1998): Transformation in Central European Post-Socialist Cities, MTARKK Discussion Papers, Pécs. Hall, P. (1993): Forces Shaping Urban Europe, in: Urban Studies, Vol. 30, No. 6., 883-898. Junius, K. (1997): The determinants of Urban Concentration, Kiel Working Paper No. 835. Kapcsolatok a határokon átnyúló együttműködések fejlesztéséért, Eurorégiók és utak Magyarországon 2000., FŐMTERV - Budapest, 2000. Lados Mihály (témavezető): A növekedés tényezőinek eloszlása a vidéki térségekben. – Győr, 1999. Lever, W.F. (1993): Competitive Cities in Europe, in: Urban Studies, Vol. 36, Nos. 5-6, 1029-1044. Lichetnberger, E. (1996): The Geography of Transition in East-Central Europe: Society and Settlement Systems, in: Carter, W.-Jordan, P.-Rey, V. (eds.): CentralEurope after the fall of the Iron Curtain, ed. Peter Lang, Frankfurt am Main., 137-152. Mittel – und Osteurope Forschungsarbeit in Auftrag des BMBau, in: Beiträge zur Regionalen Geographie, 37/1994. Moriconi-Ebrard, F. (1996): La base de données GEOPOLIS: pour une approche comparative de l’urbanisation européenne, in: Pumain, D.-Saint-Julien, Th. : Urban Networks in Europe, Paris, INED. Musil, J. (1993): Chaning Urban Systems in Post-Communist Societies in CentralEurope: Analysis and Prediction, in: Urban Studies, Vol. 30., No. 6, 899-905. Nemes Nagy József: Centrumok és perifériák a piacgazdasági átmenetben. – Fölrajzi Közlemények, 1996/1. 31-48. Nemes Nagy József: Soprontól Nyíradonyig. Városok a piacgazdasági átmenetben. – Comitatus, 1995/8-9. 15-22. O'Donell, R. (1997): The Competitive Advantage of peripheral Regions: Conceptual Issues and Research Approaches. pp. 47-80. In: Fynes, B. and Ennis, S. (eds): Competing from the Periphery. Oak Tree Press, Dublin. Porter, M. (1990): The Competitive Advantage of Nations. Macmillan. Rechnitzer János: Szétszakadás vagy felzárkózás. – Győr, 1993. Török Ádám: A versenyképesség-elemzés egyes módszertani kérdései. – Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Budapest, én.

85

Török, Á. (1996): A versenyképesség-elemzés egyes módszertani kérdései. Műhelytanulmányok. Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem, Vállalatgazdaságtan Tanszék.

86