Előfizetési díj egy évre: 228 Ft Egy szám ára: 38 Ft
SOMMAIRE Kristó, Gy.: L'Idée de la pureté et de l'antagonisme ethniques dans la mentalité hongroise médiévale Tarnai, A.: La parodie en Hongrie Gergye, L.: Les Gráces de Ferenc Kazinczy (Le début de la carriére poétique de Kazinczy)
425 444 470
Bulletin Török, L.: Problémes textuels dans les épigrammes de Janus Pannonius Szilágyi, M.: L a carriére d u pere de Mihály Csokonai Vitéz Szilágyi, F.: La traduction de Ferenc Kazinczy, L'Économie de la Natxtre Kulcsár, P.: Sur les remarques de Ferenc Szilágyi Stoll, B.: La nouvelle chronologie des poésies d'Attila József en 1922
499 506 510 514 515
Atelier Vtzkelety, A.: Remarques sur le livre d Ágnes Kurcz intitulé: La culture chevaleresque en Hongrie a u 13-14 e siécle Kolár J. — Husová, M.: La traduction de Bessenyei d u sermon portant sur Saint Thomas Kappanyos, A.: Approches de la Préface de Mihály Vörösmarty
520 528 539
Revue Mihály Bucsay: L'histoire d u protestintisme en Hongrie 1521-1945 (Balázs, M.) Kálmán Pálmai: Dezső Kerecsényi (Bitskey, I.) István Szerdahelyi: György Lukács (Péter, L.) Le sors et l'exemple. Études sur József Lengyel (Olasz, S.) Gábor Kelecsényi: Les bibliophiles célébres de notre passé (Héjjas, E.) Katalin Frank-Schneider: La reception de la littérature hongroise dans la République Fédérale Allemande (R. Takács, 0.) Gregorius Gyöngyösi: Vitae fratrum eremitarum Ordinis Sancti pauli primi eremitatae (Varga, I.) Lukács Pécsi: Des oraisons élevées et quotidiennes d u docteur Saint Augustin (Erdei, K.) Cher Anyóli! Les lettres d'Andor Gábor á Ferike Vidor (Kovács, J.) József Szőke: La bibliographie choisie de la littérature hongroise de Tchécoslovaquie 1945-1980 (Németh S., K.)
569
Chronique | Király István | (1921-1989) (Rónay László) [Molnár Imre] (1920-1989) (Bent Sándor)
571 572
558 559 560 562 562
Irodalomtörténeti Közlemények A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA IRODALOMTUDOMÁNYI INTÉZETÉNEK FOLYÓIRATA 1990 A TARTALOMBÓL Kristó Gyula: Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon Tarnai Andor: A paródia a XVI—XVIII. századi Magyarországon Gergye László: Kazinczy Ferenc Gráciái (Kazinczy ars poeticája)
563 564 566 568
Vízkelety András: Megjegyzések Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 1314. században című könyvéhez Jaroslav Kolár— Marcella Husová: A Szent Tamásról szóló prédikáció Bessenyei-fordí tása Kappanyos András: Közelítések az Előszóhoz
Király István (1921-1989) (Rónay László) 1 Molnár Imre] (1920-1989) (Bene Sándor)
IRODALOMTÖRTÉNETI KÖZLEMÉNYEK
Kedves Anyóli! Gábor Andor levelei Vidor Ferikének (Kovács József) Szőke József: A csehszlovákiai magyar irodalom válo gatott bibliográfiája 1945-1980. (Németh S. Katalin)
1990. XCIV. évfolyam 4. szám SZERKESZTŐBIZOTTSÁG Komlovszki Tibor felelős szerkesztő Bíró Ferenc Dávidházi Péter Horváth Iván Kiss Ferenc Kulcsár Péter Szabó G. Zoltán Tamás Attila Tarnai Andor Tverdota György
Kristó Gyula: Magyar öntudat és idegenellenesség az Árpád-kori Magyarországon Tarnai Andor: A paródia a XVI-XVIII. századi Ma gyarországon Gergye László: Kazinczy Ferenc Gráciái (Kazinczy ars poeticája) Kisebb
568 569
425
Krónika 444 470
|Király István] (1921-1989) (Rónay László) | M o m á r I m r e | (1920-1989) (Bene Sándor)
571 572
közlemények
Tőrök László: Szövegproblémák J a n u s Pannonius epigrammáiban Szilágyi Márton: Csokonai Vitéz Mihály apjának élet pályája Szilágyi Ferenc: Kazinczy Ferenc fordítása, a Természet Oeconomiája Kulcsár Péter: Szilágyi Ferenc észrevételeire Stoll Béla: József Attila 1922-i verseinek új időrendje
499 506 510 514 515
Veres András
* Kádár Judit technikai szerkesztő
Műhely Vi'zkelety András: Megjegyzések Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században című köny véhez Jaroslav Kolár — Marcella Husová: Adalék a Szent Ta másról szóló prédikáció Bessenyei-fordításához Kappanyos András: Közelítések az Előszóhoz
520 528 539
Szemle Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyar országon 1521-1945 (Balázs Mihály) Pálmai Kálmán: Kerecsényi Dezső (Bitskey István) Szerdahelyi István: Lukács György (Péter László) Sors és példa. Tanulmányok Lengyel Józsefről (Olasz Sándor) Kelecsényi Gábor: Multunk neves könyvgyűjtői (Héjjal Eszter) Frank-Schneider Katalin: A magyar irodalom fogadta tása a Német Szövetségi Köztársaságban (R. Takács Olga) Gregorius Gyöngyösi: Vitae fratrum eremitarum Ordinis Sancti Pauli primi eremitatae (Varga Imre) Pécsi Lukács: Szent Ágoston doctornac, elmélkedő, ma gam beszellö, es naponkent való imadsagi (Erdei Klára)
558 559 560 562
Terjeszti a Magyar Posta
562
Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapelöfizetési és Lapellátási Irodánál (HELIR) 1900 Budapest XIII., Lehel
563 564
u. 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 215-96 162 pénzforgalmi jelzőszámra. Példányonként megvásárolható az Akadémiai Kiadó Stúdium (1368 Budapest, Váci utca 22., tel.: 118-5881) és Magiszter (1052 Budapest,
566
Városház utca 1., tel.: 138-2440) könyvesboltjaiban. Előfizetési díj egy évre: 228 Ft Egy szám ára: 38 Ft
SZERKESZTŐSÉG 1118 Budapest Ménesi út 11—13.
Külföldön terjeszti a KULTÚRA Külkereskedelmi Vállalat H-1389 Budapest, Postafiók 149.
KRISTÓ GYULA MAGYAR ÖNTUDAT ÉS IDEGENELLENESSÉG AZ ÁRPÁD-KORI MAGYAR ORSZÁGON
Ha a r r a a kérdésre keressük a választ, hogy az Árpád-kori (10-13. századi) Ma gyarország történetében mikor jelentkezik a társadalmi és a politikai életet tartósan meghatározó tényezőként az idegenellenesség, figyelmünket alapvetően az elbeszélő források és a törvények felé kell fordítanunk. Két okból is ezt kell tennünk. Egyrészt azért, mert a tárgyalt négy évszázadból mindössze az utolsóban, a 13. században éri el az oklevelek s z á m a azt a mennyiséget, amely ilyen jellegű vizsgálatok számára elégséges alapul szolgálhat, másrészt pedig az oklevelek alapvetően jogbiztosító, jo got adományozó jellege még a 13. században sem nyújt igazán kedvező lehetőséget a kérdéskör kutatásához. Ezzel szemben a Magyarország történetét vagy egy szele tét hosszabb időköz a l a t t tárgyaló elbeszélő források (ha nagyjából pontosan tudjuk korhoz kötni őket), valamint az ugyancsak országos horderejű kérdéseket középpont ba állító törvények alkalmasak ilyen jellegű következtetések levonására. Míg t e h á t a narratív és dekretális emlékek a nagy összefüggések vonatkozásában igazíthatnak el, az oklevelek — főleg csak a 13. században — a részletekhez nyújthatnak segítséget. A 11-12. századból származó elbeszélő kútfők egyértelműen vallanak általában az idegenek, jövevények (hosptsek) megbecsüléséről Magyarországon. Az ezt bizonyító adatok élére — már csak kronológiai okokból is — méltán kívánkozik I. (Szt.) István királynak fiához intézett, az 1010-es években keletkezett erkölcstanító könyvecskéje (Libellus de institutione morum). Ennek 6. fejezetében ezt olvashatjuk: „A vendégek és a jövevények (hospites et adventitii) akkora hasznot hajtanak, hogy méltán állhatnak a királyi méltóság hatodik helyén [azaz a 6. fejezetben]... Mert amiként különb különb tájakról és tartományokból (ex diversis partibus et provinciis) jönnek a vendégek (hospites), úgy különb-különb nyelvet és szokást, különb-különb példát és fegyvert hoznak magukkal, s mindez az országot díszíti, az udvar fényét emeli, s a külföldieket (exteri) a pöífeszkedéstől elrettenti. Mert az egynyelvű és egy törvényű (uniusque moris) ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam: a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsd és becsben tartsd, hogy nálad szívesebben tartózkodjanak, mintsem m á s u t t lakjanak." 1 Szt. András és Benedek legendája (Legenda SS. Zoerardi et Benedicti), amely az 1064-1074 közti időben keletkezett, ekként tekint vissza a néhány évtizeddel korábbi, Szt. István kori viszonyokra: „Abban az időben, amikor a legkeresztényibb István király akaratából Isten ismerete és tisztelete Pannóniában még éppen csak kicsírázott, hallva a jó uralkodó híréről, más földekről (ex terris aliis) sok kanonok és szerzetes gyűlt
^ m e r i c u s SZENTPÉTERY, Scrivtores verum Hungaricarum. I—II. Budapestini, 1937-1938. (A továbbiakban: SRH.) II. 624—625. Az Intelmekre a gazdag szakirodalomból 1. Jenő SzÜCS, König Stephan in der Licht der modernen ungarischen Geschichtsschreibung. Südost-Forschungen 1972. 17—40.; U5., Szent István intelmei: az első magyarországi államelméleti mú\ In Szent István és kora. Szerk. GLATZ Ferenc — KARDOS József. Bp. 1988. 32-53.
425
össze hozzá mint atyjukhoz, nem annyira kényszerűségből, mint inkább hogy a szent szerzetesi élet új öröme együttélésükkel kiteljesedjék." 2 Több figyelemre méltó passzust olvashatunk a nagyobbik István-legendában (Le genda maior S. Stephani regia), amelyet a hagyományos felfogás az 1083 előtti évekre, újabb feltevés az 1100 körüli esztendőkre keltez. Ez Géza fejedelemről, I. István király apjáról akként emlékezik meg, hogy „hatalmaskodva bánt az övéivel [sut), de irgal masan s bőkezűen az idegenekkel (liberális in alienos), kiváltképpen a keresztényekkel". Ugyancsak Géza fejedelem „elrendelte, hogy a többi keresztényt, aki országába (regnum suum) be akar lépni, a vendégbarátság (hospitaütas) és a biztonság kegyében részeltessék." Szt. Istvánról — egyebek mellett — azt is szükségesnek t a r t o t t a leje gyezni a legenda: „Az irgalomnak és kegyelmességnek oly szélesre t á r t karjaival ölelte át Krisztus szegényeit, sőt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok (hospes et peregrinus) sem távozott tőle szomorúan, jóságának valamilyen vigasza nél kül." 3 Szt. István kisebbik legendája (Legenda minor S. Stephani regis), amely a 11-12. század fordulóján íródott, ugyancsak azt emelte ki az uralkodóval kapcsolatban — hasonlóan Szt. András és Benedek legendájához — , hogy „a világ különb-különb vi dékeiről (ex diversis mundi partihus), hallva tudományáról, sokan özönlöttek hozzá". Ugyancsak ez a kútfő hagyományozta ránk az I. István kori 60 besenyő történetét, akik rengeteg kinccsel igyekeztek az uralkodóhoz. Ám, már magyar területen, szol gák egy csapata a besenyőkre rontott, javaikat elvették, közülük többeket megöltek. A király úgy ítélte meg az idegenekkel szembeni bűnüket, mint az Isten által rendelt törvény áthágását, s a vétkeseket az utak mellett kettesével felakasztatta. Ezzel akar ta megfélemlíteni az ország lakóit: „aki nem nyugszik meg az Úr által meghirdetett igazságos törvényében, így jár." 4 I. (Szt.) László királynak a 12-13. század fordulóján készült legendája (Legenda S. Ladislai regis) a nagyobbik István-legendára emlékeztető módon szólt arról, hogy hőse „bőkezű a külföldiek iránt" (liberális in eztraneos).5 Visszhangot kapott az idegenek magyarországi megítélése a vitatott korban kelet kezett nagyobbik Gellért-legendában (Legenda maior S. Gerhardi episcopi). Mór pécsi püspök és Anasztáz pécsváradi apát beszélgetésében hangzik el a következő, a fris sen Magyarországra érkezett Gellérttel kapcsolatos mondat: „ Ültessük szekerünkre, vezessük [Szt. István] király elé. Nagy ajándéknak veszi majd tőlünk őt, hiszen megparancsolta, hogy minden jövevényt (omnes venientes) befogadjunk, és akiket al kalmasnak ítélünk, egyenesen az ő személye számára fenntartsuk." Gellérttel kap csolatban jegyezte le a legenda, hogy „sereglettek hozzá németek, csehek, lengyelek, franciák és mások is, felszentelésük u t á n ezekre bízta egyházmegyéje plébániáit". E legenda az egyetlen, amely a 11-12. században disszonáns hangként, de ellentétben önmagával (az éppen imént idézett passzussal) is, nyílt idegenellenességet tulajdo nít Gellért püspöknek. Eszerint azok a fiatalok, a nemesek és országnagyok (nobiles 2 SRH. II. 357. A legendára 1. Imre BOBA, S. Andreas-Zoerard: A Pole or an Istrianl Ungarn Jahrbuch 7. 1976. 65-71; Richard P R A Z Á K , A legenda sanctorum Zoerardi et Benedicti történelmi és kulturális összefüggései. ItK, 1980. 393-408. 3 SRH. II. 378-379., 387. Az 1083 előtti keltezésre 1. VARJÚ Elemér, Legendáé sancti regis Ste phani. Bp. 1928. 83-89, a Kálmán király (1095-1116) koridatálasra 1. KRISTÓ Gyula, A nagyobbik és a Hartvik-féle István-legenda szövegkapcsolatához. A.Univ.Szeg.A.Hist., 90. 1990. * SRH. II. 396., 398-399. A legendára 1. HORVÁTH János, Árpái-kori latinnyelvű irodalmunk stílusproblémái. Bp. 1954. 143—149. 5 SRH. II. 518. A legendára 1. GERICS József, Krónikáink és a Szent László-legenda szövegkap csolatai. In Középkori kútfőink kritikus kérdései. Szerk. HORVÁTH János — SZÉKELY György. Bp. 1974. 113-136.
426
et magnates) fiai, akiket Valter, a csanádi káptalani iskola mestere tanított a szabad művészetek tudományára (scientia artis liberális), lettek a csanádi Szt. György-monos torban az első kanonokok. „A püspök igen nagy gonddal nevelte őket, minthogy nem voltak idegenek, hanem országbeliek" (non essent alienigene, sed patriote).6 Ám, hogy ezen utóbb idézett, az idegeneket és a hazaiakat szembeállító későbbi betoldás, má sodlagos eredetű textus, több ok miatt is bizonyosra vehető. Egyrészt terminológiája idegen a 12. század elejétől, ahová általában a nagyobbik Gellért-legenda alapszöve gének keletkezését szokták tenni. (A nobiles és magnates még csak-csak magyarázható lenne, de a frissen létesült székeskáptalanok iskoláiban a szabad művészetek o k t a t á s a már nehezebben illik bele a képbe. 7 ) Másrészt aki ezt az interpolációt végrehajtotta, nem t a r t o t t a szem előtt, hogy maga Gellért is idegen (alienigena) volt Magyarorszá gon, lévén velencei származású, 8 aligha tehető fel, hogy a 12. század elején Gellértről legendát író szerző ezt nem t u d t a vagy elfelejtette volna. Végül: a híradás mind kólonvégein, mind mondatvégen szép veloxokat tartalmaz, azaz ritmikus prózában íródott, ami viszont valószínűsíti: a 13. század közepét követően jegyezték csak le. 9 Az elbeszélő források tehát a 12-13. század fordulójáig egyértelműen arról val lanak, hogy a magyar királyokat, forrásszerüen igazolhatóan Szt. István és Szt. Lászlót az idegenek megbecsülése, tisztelete h a t o t t a át, s mintegy hivatalos ideo lógiájukká tették a hospesek magyarországi befogadását és gyámolítását. A fentebb idézett passzusokból az is kiderül, hogy ez nem általános keresztényi türelmet jelen tett mindenféle — akár a Magyarországgal szemben ellenséges — idegenekkel szemben is, hanem csak azokat illette meg a tisztelet és támogatás, akik Magyarországon le telepedni, az itteni viszonyokhoz alkalmazkodni, igazodni akartak. Ezért állította szembe m á r Szt. István király az itt tartózkodni akaró külföldieket a pöffeszkedő külföldiekkel (arrogantia exterorum). Egyfelől tehát az Árpád-házi fejedelmek és ki rályok nemcsak hogy elnézték, hanem kezdeményezték, segítették a külországokból jövők magyarországi betelepedését, elfogadták a magyarétól eltérő nyelvüket, szoká saikat, törvényeiket, igénybe vették a magyarokénál fejlettebb fegyvereiket és egyéb más példáikat (documenta), de nem nézték el a külföldiek Magyarországgal szembeni bármiféle megátalkodottságát, pöffeszkedését. Az elbeszélő forrásokból kihüvelyezhető tanulságokat markánsan erősítik meg a 11-12. századi törvények. Mindenekelőtt Szt. István király 11. század elejéről való I. törvénykönyve visszaigazolja a jövevények — feltételezhetően nagyobb számú, h a már törvénybe bekerült — befogadását. Eszerint „ha valaki jóindulattal vendéget (hospes) fogad be, és ennek eltartásáról tisztességesen gondoskodik, a vendég, ameddig a megegyezésnek megfelelő eltartásban részesül, ne hagyja el eltartóját, és ne vigye másvalakihez szolgálatát" (1:24). A „közönséges" jövevények a későbbi törvényköny vekben is rendszeresen és megkülönböztetett figyelemben részesítve szerepelnek. Szt. 6 SRH. II. 486., 495. A nagyobbik Gellért-legendára 1. János HORVÁTH, Die Enistehungszeit der Grossen Legende des Bischofs Gerhard. Acta Antiqua Academiae Scientiarum Hungaricae, 1960.185-219.; CsÓKA J. Lajos, Szent Gellért kisebb és nagyobb legendájának keletkezéstörténete. In Középkori kútfőink kritikus kérdései, i. m. 137-145.; HORVÁTH János, A Gellért-legendák keletkezése és kora. In uo. 147-163. A fentebb idézett legendákra további bőséges irodalom található: Richard P R A Z Á K , Legendy a kroniky koruny uherské. P r a h a 1988. A legendák és az Intelmek magyar szövegét több szerző tolmácsolásában 1. Árpád-kori legendák és Intelmek. Bp. 1983. 7 Vö. MÉSZÁROS István, Az iskolaügy története Magyarországon 996-1777 között. Bp. 1981. 33. 8 László SZEGFŰ, Le missione politica ed ideologica di San Gerardo in Ungheria. In Venezia e Ungheria nel Rinascimento. A cura di V. B R A N C A . Firenze 1973. 23-36. 9 HORVÁTH János, Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk, i. m. 54-65., 98-103.
427
László király a más országokból lóvásárlás vagy más dolgok vétele miatt Magyar országra jövő vendégeknek (hospes) királyi engedély alapján biztosította a vásárlást (11:18). Kálmán király azon vendég-telepesek (hospes) számára, akik váröri földek szomszédságában laktak, vagy a várőrök katonai szolgálatában való részvételt írta elő — a birtok fele részének arányában — , vagy pedig 8 dénár fizetésére, természetbeni szolgáltatás megváltására kötelezte őket (1:35).10 A „közönséges" hospesek kiváltságai az 1222. évi Aranybullában és annak 1231. évi megújításában is — lényegében változatlan szövegben — hangot kaptak. Eszerint „a vendégeket is, bármi lyen nemzetből (hospites cuiuscumque nacionis) valók, a kezdettől fogva nekik engedett szabadságban kell megtartani" (1222:19, 1231:27). n Ugyanakkor — főleg vallási indítékokkal magyarázhatóan — az idegen szokások kal szembeni türelmetlenség is megfigyelhető a l l . század második felétől kezdődően. Ez még — az 1092. évi zsinati határozat tanúsága szerint — a keresztény „latinokra" (olaszokra, franciákra, vallonokra) is kiterjedt. A vonatkozó törvénycikk ekként szól: „Azok a latinok (Latint), akik a magyarok törvényes szokásával (Hungarorum consuetudini legiitime) egyetérteni nem akarnak, akik, miután a magyarok a húst elhagyták, ők azt még hétfőn és kedden is megeszik: ha a mi jobb szokásunkkal nem akarnak egyetérteni, ahová akarnak, menjenek. A pénzt azonban, amit itt szereztek, hagyják itt, hacsak talán észre nem térnek, és a húst velünk együtt nem hagyják el" (Lász ló 1:31).12 Bármennyire is érdekes lenne ezt a szöveghelyet összevetni azzal az idézett Szt. István-i passzussal, amely a különböző szokások dicséretét zengi, s r á m u t a t n i arra, hogy ehelyütt már a magyarok törvényes szokása számít mércének, s kárhoz tat andónak minősül az ettől eltérő szokás, társadalmi jelenséggé duzzadó idegenellenességről e cikkely kapcsán aligha lehetne szólni. Ehelyütt ugyanis egy sokadrangú kérdésben feszülő ellentmondásról van szó: míg ugyanis a magyarok a nagyböjtöt a hamvazószerda előtti vasárnapon kezdték (azaz az erre következő hétfőn és kedden már nem vettek húst magukhoz), addig a „latinok" hamvazószerdán kezdték a böjtöt. Jellemző egyébként, hogy a zsinati határozat időpontjában már meghozta II. Orbán pápa a beneventói zsinaton (1091) azt a határozatot, amely mai napig szóló érvénnyel a nagyböjt előtti utolsó napot húshagyókeddben, a nagyböjt első napját pedig — a magyar törvényben kárhoztatott „latin" szokásnak megfelelően — hamvazószerdában jelölte meg. 13 Sajátos kettősség tükröződik a korai törvényekben az izmaelitákkal és a zsidókkal kapcsolatban. Egyikük sem keresztény vallású népesség. Az előbbiek a mohamedán vallásnak hódoltak, az utóbbiak a zsidó vallásnak. A keleti származású (volgai bol gár, kazár stb.) izmaeliták irányában már a legkorábbi időktől kezdve az összeolvadás elősegítése volt a cél. A kabarok — amennyiben az izmaeliták közé számíthatók — 10. század közepi adat szerint együtt éltek a magyarokkal, a kazár nyelvre is megtaní tották a magyarokat, míg a kabarok megtanulták a magyarok finnugor nyelvét. 14 Az izamelitákat a magyarok a 11. században megkeresztelték, megkövetelték, hogy tartsák meg keresztény vallásukat (László 1:9), templomokat építsenek, fogyasszanak 10
ZAVODSZKY Levente, A Szent István, Szent László és Kálmán korabeli törvények és zsinati határozatok forrásai. Bp. 1904. 148., 171., 187-188. A törvényszövegek magyar fordítását 1. SZILÁGYI Loránd, Árpád-kori törvények. Bp. 1962. 11 ÉRSZEGI Géza, Az Aranybulla (A kétszázötvenedik évfordulóján). Fejér megyei Történeti Évkönyv 1972. 17.; S. L. ENDLICHER, Rerum Hungaricarum monumenta Arpadiana. SangaDen 1849. 432. 12 ZÁVODSZKY Levente, i. m. 163. 13 KNAUZ Nándor, A magyar egyház régi szokásai. Magyar Sión, 1868. 184-187. 14 MORAVCSIK Gyula, Fontes Byzantini históriáé Hungaricae aevo ducum et regum ex stirpe Árpád descendentium. Bp. 1984. 46.
428
disznóhúst, leányaikat ne izmaelitákhoz, hanem magyarokhoz adják feleségül. Száz évvel Szt. István u t á n már Kálmán király törvényeiben sem leljük az izmaeliták kal kapcsolatban — a Kálmán által példaként tekintett — Szt. István gondolatát: a szokások sokszínűségének országot erősítő h a t a l m á t . Ezzel szemben — hasonlóan a „latinokról" Szt. László törvényében szereplő passzushoz — itt is az ellenkezőjéről olvashatunk: az izmaelitákkal kapcsolatban a cél az, hogy „miképpen most egyfor m a szokásúak (unius moris) lesznek velünk az együttlakásban, úgy Krisztus egy és ugyanazon egyházában, ti. az isteni hajlékban is egyetértők (unanimiter) legyenek velünk" (Kálmán 1:46-49). 15 Eltérően az izmaelitáktól, a zsidók irányában nem a be olvasztás (egybeolvadás), hanem a kirekesztés (elkülönülés) érvényesült. Sorozatban tilalmazták a törvények és zsinati határozatok azt, hogy zsidók keresztény feleséget vegyenek vagy hogy keresztény szolgákat tartsanak, előírták, hogy zsidók csak püs pöki székhelyeken telepedjenek le, részletesen szabályozták a zsidók és a keresztények közti kölcsönügyletek lebonyolítását stb. (László 1:10, Kálmán 1:74-75, Kálmán 11:1— 7, esztergomi zsinat: 63-64). 1 6 A latinokkal, izmaelitákkal és zsidókkal kapcsolatos törvénycikkelyek a 11-12. században döntően vallási indítékúak, politikai következ ményeket alig hordoztak. Az elbeszélő források és a törvényszövegek mellett ugyancsak a Magyarországra vándorolt és itt letelepedett idegenek szabadságairól vallanak a 10-12. századi nép mozgások. Anonymustól értesülünk arról, hogy Taksony fejedelem (kb. 955-970) ide jén „sok vendég (muhi hospites) özönlött hozzá különféle nemzetekből (ex diversis nationibus), elsősorban izmaeliták keletről. 17 Géza fejedelem és Szt. István király, valamint más uralkodók korában a 14. századi krónikakompozíció szerint „csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták vagyis szaracénok, besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek, Rajna vidékiek, kunok, latinok" telepedtek be, akik a magya rokkal házassági kapcsolatba kerültek. 18 A korszak kihatásaiban is egyik legnagyobb szabású magyarországi bevándorlása a 12. század közepén, II. Géza király korában a németek (szászok) és flamandok (vallonok) nevéhez fűződik, akik Erdély jelentős részeit szállták meg, s akik 1224-ben II. András királytól megkapták Andreanum né ven idézni szokott kiváltságlevelüket. 19 A 13. század első harmadából való Váradi Regestrumból (Regestrum Varadiense) gazdag példaanyagot kapunk arra vonatkozóan, hogy a hospesek, illetve azok leszármazottjai szabadságot élveztek. Amikor 1221-ben a Borsod megyei csokvai és ományi várnépek, illetve várjobbágyok maguk közé akartak vonni mocsolyási, pelgi és tornai lakosokat, utóbbiak azzal hárították el a helyzetüket fenyegető veszélyt, hogy ők szabadok és cseh vendégek fiai (dixerunt se esse liberos etfilios hospitum Boemorum). 1213-ban a szolnoki vár jobbágyainak támadásával szemben a Gyou falusi Angelus azzal védekezett, hogy ő „latin" vendég fia és teljességgel sza bad (contendebat se filium Latini hospitis esse et absolute liberum).20 E hatalmas méretű népmozgalmak megtörténte, a külföldről ide betelepült népelemek kiváltságolt volta 15
ZÁVODSZKY Levente, i. m. 159., 189-190. Uo. 159-160., 192-193., 195-196., 205. 17 SRH. 1.114-115. PAIS Dezső Anonymus-fordítását 1. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Bp. 1975. 2 134-181. 18 SRH. I. 303-304. A 14. századi krónikakompozíció magyar fordítását 1. BELLUS Ibolya, Képes Krónika. Bp. 1986. 19 Zur Rechts- und Siedlungsgeschichte der Siebenbürger Sachsen. Köln — Wien 1971. A 11-12. századi magyarországi betelepülésekre vonatkozó irodalmat 1. K R I S T Ó Gyula, in Magyarország története tíz kötetben. Előzmények és magyar történet 1242-ig. Főszerk. SZÉKELY György. II. Bp. 1984. 1685-1688. 20 Joannes KARÁCSONYI — Sámuel BOROVSZKY, Regestrum Varadiense examinum ferri candentis ordine chronologico digestum. Bp. 1903. 272-273., 165—166. 16
429
önmagában is bizonyítja, hogy a befogadó magyar fejedelemség, majd királyság meg becsülte a jövevényeket, széles körű szabadságokat biztosított számukra a középkor korábbi századaiban. 2 1 A fent elmondottak — az elbeszélő források, a törvénykezési emlékek, valamint a népmozgások tanúságai — egyaránt arról vallhatnak, hogy a 10-12. században a társadalmi és a politikai életet tartósan meghatározó idegenellenességgel nem kell szá molnunk Magyarországon. Nem jelenti ez természetesen azt, hogy az imént érintett vallási ellentéteken túl (vagy éppen a vallási ellentétek mezébe burkolózva) rövid időre szólóan politikai indítékú idegenellenesség nem ütötte volna fel a fejét az Árpád-kor el ső három századában. E vonatkozásban a 10. századról mit sem mondhatunk. Amikor az interpolált pannonhalmi alapítólevél (1002) István és Koppány harcáról mint né metek és magyarok közti háborúról emlékezett meg, arról az ellentétről, illetve annak az ellentétnek etnikai színezetű megjelenési formájáról szólt, amely a magyarorszá gi feudális állam és keresztény egyház kialakulásában a keresztény hitre tért előkelők és a pogány tömegek között feszült. Az oklevél írója (betoldója?) azt a történel mi tényt j u t t a t t a e formában kifejezésre, hogy míg Istvánt a feleségével, Gizellával együtt bejött németek (bajorok) támogatták, Koppány oldalán a régi rendhez húzó magyarok álltak. 2 2 Aligha vitathatóan a politikai alapállású idegenellenesség jelent kezéseként kell értékelnünk Péter második országlásának (1044-1046) idejét, amikor a király — ha alig egy évre is — német hűbérré t e t t e Magyarországot, s a kormány zatban erős német befolyás érvényesült. Feltehető, hogy a Péter egész egyéniségére és mindkétszeri uralmára utóbb rávetülő német-barátság tárgyi alapját 1044-1046 köz ti, kétségtelenül németbarát politikája magyarázza. 2 3 Hasonló eset állt elő II. István alatt (1116-1131), főleg uralma vége felé. Ekkor erőteljesen támaszkodott a berrhoéi csata (1122) után Magyarországra menekült besenyőkre, főleg besenyő előkelőkre, akik katonai feladatokon kívül komoly politikai előnyöket is élveztek, s ez kiváltotta a magyar urak (főleg persze a hatalomban mellőzött magyar előkelők) tiltakozását. 2 4 Ám mindezek nem bizonyultak tartós jelenségnek. István legyőzte Koppányt, s miután mind több magyar hajtotta fejét keresztvíz alá, a kereszténység és az új rend elvesztette etnikai jellegét. Péter másodszori, alig két éves uralmát elsöpörte a Vataféle pogánylázadás (1046), s Pétert az egészen más kurzust folytató, a németekkel kétszer is háborúra kényszerülő I. András váltotta fel a magyar trónon. II. István szintén rövid néhány évre korlátozódó „besenyő" korszakának, egyszersmind magának uralmának halála (1131) vetett véget, őt pedig az Árpád-kori magyar történelem egyik legmarkánsabb rezsimváltásaként II. (Vak) Béla követte a hatalomban. A fenti okok miatt a politikai célzatú és indítékú idegenellenességnek a 11-12. században nem volt hosszú időn át élő alapja Magyarországon. A 11-12. századi úri csoportharcok rendre nem a magyar-idegen ellentét esetleges törésvonalai mentén folytak, hanem más, egyéb szférákban kereshető hatalmi szempontok alapján bonyolódtak le. 25 Pedig a 11-12. század fordulójától kezdve — nagy bizonyosságai megállapítható an — kialakult az a magyar öntudat, amely a közös (magyar) nyelven és a közös
21 Erik FÜGEDI, Das mittelalterliche Königreich Ungarn als Gastland. Vorträge und Forschun gen 18 (1974). Sigmaringen. 22 E R D É L Y I László, A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története. I. Bp. 1902. 589. Az esemény re 1. György G Y Ö R F F Y , Der Aufstand von Koppány. Studia Turcica. Bp. 1971. 175-211. 23 KRISTÓ Gyula, Megjegyzések az ún. „pogánylázadások" kora történetéhez. A.Univ.Szeg.A.Hist., 18. 1965. 24 M A K K Ferenc, Megjegyzések II. István történetéhez. Középkori kútfőink kritikus kérdései, i. m. 253-259. 25 f/ő., A XII. századi főúri csoportharcok értékeléséhez. A.Univ.Szeg.A.Hist., 71. 1981. 29-35.
430
eredethagyományon alapult. 2 6 Már idéztük más összefüggésben Kálmán király azon egyik törvénycikkét, amely egymás mellett említette az izmaeliták nemzetéből való leányt a „mi" ( = magyar) „nemzetünkből" (de gente ... nostra) való férfival (Kálmán 1:48). Még sokkal többet mond tárgyunk szempontjából egy másik cikkely, amely ekként hangzik: „Senki se merjen magyar nemzetiségű (in genere Hungarorum) vagy egyáltalán Magyarországon született rabszolgát vagy rabszolganőt, még h a idegen származású (alienigena) is, Magyarországon kívülre eladni vagy kivinni, kivéve olyan, idegen nyelvű rabszolgákat, akiket más országokból hoztak ide" (Kálmán I:77). 27 Ez a cikkely háromféle rabszolgáról szól. Az egyik idegen nyelvű és külországi szárma zású. Ez kétséget kizáróan minden ismérv alapján idegen. A másik típust az idegen származású, de Magyarországon született rabszolga képviseli. Ennek idegen volta szülei (elődei) idegen országbeli származásával és nyelvével függhet össze. Ezt ma gyarországi (Hungarus vagy de Hungária) minősítő jelzővel illethetjük a szónak abban az értelmében, hogy ő legfeljebb — modern szóval élve — állampolgárságát illetően magyar (Hungarus), illetve tartózkodási helyét illetően magyarországi (de Hungária). Őt idegen eredete és nem magyar nyelve mindezek ellenére sem teszi a szó etnikai népi értelmében magyarrá. Végezetül a harmadik csoportot a magyar nemzetiségű rabszolga alkotja. Ez nyelvét, eredettudatát illetően egyaránt magyarnak minősül. Az eredettudattal azonban csínján kell bánnunk. Igaz, vitatott időtől kezdve, de legkésőbb a 9. század közepe ó t a már létezett a csodaszarvas-monda mint a magyar ság ősi steppei elemeket magában foglaló eredetmondája. 2 8 Igaz, az együvé tartozás csoporttudata nem enyészett el a bizonytalan időben (talán a 9. században) Per zsia határvidékére szakadt szavárd-magyarok esetében sem, akik még a 10. század közepén is kapcsolatban álltak a Kárpát-medencébe került magyarsággal. 2 9 De ez a mondaanyag nagyon sokáig, sok-sok évszázadon át megrekedt a szóbeli irodalom szintjén, nem került á t az örökkévalóságot biztosító írásbeliségbe. Nincs semmi biztos nyom a r r a nézve, hogy a 13. század eleje előtt lejegyezték volna az ősi mondákat. 3 0 A 11—12. században a magyarok közös eredettudatát erősítő régmúltra, a magyar őstör ténetre vonatkozóan szinte semmi sem nyert megörökítést, a pogány kori magyarok egyértelmű elmarasztalásban részesültek a korábbi Árpád-korban. A nagyobbik Ist ván-legenda a Szt. István előtti magyarokat mint „a kárhozat és tudatlanság fiait, faragatlan, kóbor népet" említi, akik „a hamisság ú t j á r ó l . . . , a sötétség éjéből" lép tek az üdvözülés útjára. 3 1 A kisebbik István-legenda szerint „a magyarok barbár népe a hitetlenségben már régóta tévelygett, s a pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat követett." 3 2 Kálmán I. törvénykönyve bevezetőjének megfo galmazója akként írt a régi magyarokról, hogy országuk még Szt. István idejében is „a barbár müveletlenségnek szolgált." 3 3 Még a 12. század közepe táján keletkezett Imre-legendában is efféle megállapításokat olvashatunk a pogány kor magyarjairól, hogy a sötétségből j u t o t t a k el a hit fényébe, s az általuk lakott Pannónia „előbb a po gányság csúf szokásaival volt bemocskolva." 34 Varjú Elemér arra m u t a t o t t rá, hogy 26 27
Erre 1. SzÜCS Jenő, Nemzet
28
SzÜCS Jenő, „Gentilizmus". Gyula, Levédi törzsszövetségétől 29
és történelem.
Bp. 1974. 83-84., 251-252.
Z Á V O D S Z K Y Levente, »'. m. 190., 193.
M O R A V C S I K Gyula, i. m.
A barbár etnikai tudat kérdése. TörtSz, 1971, 199.; K R I S T Ó Szent István államáig. Bp. 1980. 73-78. 45.
30
KRISTÓ Gyula, ősi epikánk és az Árpád-kori íráshagyomány. Ethn, 1970. 113-135. 31 SRH. II. 378. 32 Uo. 394. 33 ZÁVODSZKY Levente, i. m. 182. 34 SRH. II. 449-450., 451. A legendára 1. TÓTH Sarolta, Magyar és lengyel Imre-legendák. A.Univ.Szeg.A.HÍ8t., 1 1 . 1962.; CSÓKA J. Lajos, A latin nyelvű történeti irodalom kialakulása
431
hitben buzgó magyar szerzetes nem is gondolkodhatott másként a pogány ősökről, mint azt a nagyobbik István-legenda szerzője tette: meg volt győződve arról, hogy a vad magyarból csak a keresztény hit faragott igazi embert. 3 5 Szűcs Jenő szerint „az első legendák írói a túl közeli pogány múltnak még az emlékét is igyekeznek kitö rölni a köztudatból." 3 6 Összecseng ezzel Máíyusz Elemér azon megállapítása, hogy a magyar krónikában olvasható kétféle őshaza-kép közül az őshazát és lakóit sötét színekkel ábrázoló tudósítás a korábbi. 3 7 A magyar öntudat és az idegenellenesség vonatkozásában gyökeres fordulat a 13. század elején következett be. Ennek első hírnöke Anonymus 1210 táján készült gestája. Legkorábban a névtelen jegyzőnél nyert megfogalmazást az a tény, hogy „Ma gyarország királyainak és nemeseinek származását" írja meg, vagyis éppen azt tegye munkája tárgyává, aminek megírásától a 11-12. századi tollforgatók — elsősorban ideológiai okokból — szükségszerűen visszariadtak. Anonymus az, aki vállalta a szkí t a - m a g y a r rokonságot, aki besorolta Attila hun királyt az Árpád-házi magyar ural kodók közé, aki — bár megvetéssel szólt róluk — beépítette írásába az ősi mondákat, „a regösök csacsogó énekeit meg a parasztok hamis meséit", aki éppen ott hagyta abba gestáját, ahol a korábbi történetírás kezdeni szokta, a keresztény Magyaror szág megszületésénél. 38 Anonymus nem kevesebbet tett meg a magyarság számára, mint megnyitotta a régmúltra vonatkozó emlékezetnek évszázadokon át elzárva tar tott zsilipjeit, az emlékezet kényszerű hézagait merész elképzelésekkel (végső fokon fiktív történelem koholásával) hidalta át, s a szkíták, illetve — Attila személyében — a hunok ősként vállalásával hosszú időre megszabta a magyar történeti gondolkodás kiindulópontját. Nem feledhetjük el, hogy mindennek elvégzése együttjárt a 11-12. század szigorú egyházias szemléletének háttérbe szorulásával, a korábban szentnek tekintett és hitt dolgok profanizálásával. Néhány évtizeddel korábban még elképzel hetetlen lett volna, hogy egy történetíró pogány vezért bármiféle kapcsolatba hozott volna a keresztény vallás szentségeivel, h a csak éppen nem elmarasztalólag. Nos, Anonymus könnyedén vezette vissza a pogány Álmos vezér hatalmát és bölcsessé gét a Szentlélek ajándékára, s magától értetődő természetességgel a d a t o t t az Istennel győzelmet a pogány magyaroknak Veszprémnél. 39 A magyar öntudat nem csupán a régmúlt dicsőségének megrajzolásában nyert ki fejeződést Anonymusnál, hanem a magyarok és elődeik, a szkíták tulajdonságainak felmagasztalásában is. Büszkén emlegette a szkíták szabadságszeretetét, független voltát, bölcsességét, szelídséget, harcban tanúsított keménységét, gyors lovaglását. Többször is egyenes párhuzamot vont a szkíták és a tőlük leszármaztatott magyarok között. A szkítákról szólva állapította meg: „kemény egy nemzet volt, hitem sze rint azt m a is megismerhetitek ivadékairól". Vagy más helyütt: a „szittya nemzet (Scithica gens) . . . az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is megítélhetitek." 4 0 Nem fukarkodott a magyarok dicséretével sem. Egyik helyütt a magyarok „igen vitéz és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzeté"-ről (gens... Hungarorum) tett emMagyarországon a XI-XIV. században. Bp. 1967. 199-226. 35 VARJÚ Elemér, »'. m. 90. 36 SzÜCS Jenő, A magyar irodalom története I. kötetéről. TörtSz, 1967. 126. 37 MÁLYUSZ Elemér, Haza és nemzet a magyarországi feudalizmus első századaiban. TörtSz, 1963. 5.; US.; Krónika-problémák. Száz, 1966. 718-719., 725. 38 SRH. 1.33., 87. Anonymus korára, személyére, művére 1. KíUSTÓ Gyula, Tanulmányok az Ár pád-korról. Bp. 1983. 369-392., 575-579.; G Y Ö R F F Y György, Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Bp. 1988. 39 SRH. I. 39., 44., 98-99. 40 Uo. 36-37.
432
lítést, más helyütt azt említette meg, hogy „a magyarok jobb vadászok, mint a többi nemzetek", ismét m á s u t t azt emelte ki, hogy „a magyarok a hadakozás megszokott viszontagságaiban legyőzhetetlenek." 41 Mindez szervesen összekapcsolódott az ide genek feletti magyar szupremácia hangoztatásával. Anonymusnál már töredékeiben sem élt az a Szt. István-i gondolat, amely az egynyelvű és egytörvényű ország gyen geségét fogalmazta meg. A magyarok és idegenek közötti harmonikus együttműködés egyetlen feltétele a névtelen jegyzőnél az idegenek feltétlen meghódolása a magyarok előtt. Nem csupán a gestája számos helyén megfogalmazott történet sugallja ezt, ha nem egy helyütt nyíltan ki is fejezte: „Midőn a szomszéd nemzetek (vicine nationes) hallották véghezvitt jeles cselekedeteiket [ti. a honfoglaló magyarokét], Árpád vezér hez özönlöttek; igaz hűséggel hódolva szolgáltak {serviebani) neki, de volt is részük jó gondoskodásban; így aztán igen sok vendég hazaivá vált" (plurimi hospites facti sunt domestict). Csak ilyen feltétellel igaz mindaz, amit néhány fejezettel később Anony mus a vendégekkel kapcsolatban általában mondott: „Bőségesen és pompásan éltek [a magyarok] valamennyi hozzájuk jött vendéggel (hospitibus) egyetemben. Árpád ve zér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá, és ujjongva vele mulatott." 4 2 A magyar ö n t u d a t felszínre törése az idegenek leértékelésében, becsmérlésében is kifejeződött Anonymusnál. Az oroszokat és a kunokat — irodalmi példa nyomán — Ál mos vezér szavaival kutyáikhoz hasonlította, akik uraik szavát hallva rögtön félelembe esnek. 43 Munkájában több helyütt visszatérően emlékezett meg a dölyfös bolgárok ról. 44 A vlachokról (románokról) a magyarok kéme, Agmánd apa azt a jellemzést adta, hogy „annak a földnek [Erdélynek] a lakosai az egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mivel vlachok és szlávok; aztán fegyverük sincsen más, csak íj és nyíl; a vezérük, Gyalu (Gelou) maga is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik helyt mernének állni a magyarok merész ségével szemben." 4 5 A németeket egy helyütt a dühös melléknévvel illette (furibundi Theotonici).*6 Ez utóbbi kifejezésnek azonban messze a középkori Magyarország h a t á r a i n túlmu t a t ó vonatkozásai vannak. A német düh (Juror Teutonicus) kifejezés az ókorból való, M. A. Lucanus Pharsa/iájából származik, a középkorban a németség jellemzésére elő ször Ekkehardus Uraugiensis használta a 11-12. század fordulóján, élt a kifejezéssel a 12. században a francia Suger és az angol Salisbury is, a 13. században a kifejezés pedig már közhellyé vált. 4 7 Bár Lucanus műve megvolt a pannonhalmi bencés apát ság könyvtárában annak 11. század végi katalógusa szerint, 48 mégsem gondolhatunk
41
Uo. 39., 42., 111. Uo. 88., 94. 43 Uo. 44. A névtelen jegyző oroszaira 1. V. P. SUSARIN, Russko-vengerskie otnosenija v IX v. In Meédunarodnye svjazy Rossii do XVII v. Moskva 1961. 131-180., kunjaira 1. SZEGFŰ László, Anonymus és a kománok. MKsz, 1969. 220-238. 44 SRH. I. 53., 81-82., 104-105. Anonymus bolgárjaira 1. ECKHARDT Sándor, Anonymus dölyfös bolgárjai. MNy, 1960. 248-250.; Gyula MORAVCSIK, Der ungarische Anonymus über die Bulgaren und Griechen. Revue des Études Sud-Est Européennes, 7 (1969) 167-174. 45 SRH. I. 66. A névtelen jegyző vlachjaira 1. INOKAI TÓTH Zoltán, Tuhutum és Gelou. Ha gyomány és történeti hitelesség Anonymus művében. Száz, 1945-1946. 21-84.; KRISTÓ Gyula, Rómaiak és vlachok Nyesztornál és Anonymusnál. Száz, 1978. 623-661. ™SRH. I. 114. 47 L u c . Phars. I. 255. L. továbbá J. HuiZINGA, Patriotizmus, nacionalizmus, é.n. 19—20.; MÁLYUSZ Elemér— KRISTÓ Gyula, Johannes de Thurocz, Chronica Hungarorum. II. 1. Bp. 1988. 281-282. 48 CSAPODI Csaba, A legrégibb magyar könyvtár belső rendje (Pannonhalma a XII. században). 42
433
arra, hogy nem külföldi kölcsönzés nélkül került Magyarországra, azaz hogy ez a kife jezés már a l l . századi ősgestában szerepelt volna. 49 Györy János szerint a 12. századi reneszánsz karolta fel az antikvitást: nemcsak az angol Geoffrey of Monmouth, ha nem a többi nyugat-európai epikusok is betéve t u d t á k a Pharsaliát. Mályusz Elemér arra hívta fel a figyelmet, hogy „a XIII. századi híres bolognai tanár, Boncompagno, levélírásra oktató ars dictaminis-tankönyvében az egyes népeket hátrányos oldaluk ról jellemezve már mint közhelyt említi, hogy a németeket dühöngésük, a franciákat kevélységük teszi nevetségessé." 50 Mivel ismeretesek azok a kapcsolatok, amelyek a magyarországi szellemi elitet előbb Párizshoz, majd Bolognához kötötték, 5 1 a kifejezés Nyugat-Európából való kölcsönzésének nem látjuk akadályát. Hogy ez a szókapcso lat a 13. század közepe táján Magyarországon is közhellyé vált, az bizonyítja, hogy 1245-ben IV. Béla király oklevelében is előfordul (Theuthonicalis fiirie tempestas).52 Nem kizárt persze, hogy Mályusz Elemér alábbi megjegyzése hordozza az igazságot a Ju ror Teutonicus kérdésében: „A filológiai átvétel helyett valahogyan logikusabb arra gondolnunk, hogy az azonos politikai viszoriyok azonos iskolai ismeretanyagból bon takoztattak ki közös felfogást." 53 Ez azt jelenti: meg kell találnunk azon politikai viszony-rendszert, amely lehetővé tette Magyarországon a furor Teutonicus megjelené sét és elterjedését. A fentebb az idegenellenességröl elmondottak is affelé mozdítanak bennünket, hogy e kifejezés magyarországi alkalmazásának, meggyökerésedésének és tartós használatá nak tárgyi alapján ne a 11-12. században, hanem a 13. század elejétől kezdődő időben keressük. Az első nyom magában Anonymus gestájában meglelhető. Amikor a név telen jegyző saját korára vonatkozóan — erősen kritikai éllel — arról ír, hogy „éppen most is a rómaiak {Románt) legelnek Magyarország javaiból", 5 4 akkor arra a — ma gyarok, a magyar előkelők számára terhes — uralomra céloz, amelyet 1205 óta a II. András feleségével, Gertrüddal a német-római császárságból bejött idegenek gyako roltak Magyarországon. 5 5 Anonymusnál, aki egyfelől a Magyarország javaiból legelő rómaiakról, másfelöl dühös németekről szól, a két népnév lényegében azonos érte lemben szerepel. A Romanus a német-római császárság alattvalóját, a Theotonicus pedig a német-római császárság meghatározó etnikumát, a németet jelenti. A két népnév jelentésbeli azonosságának igazolására elég arra hivatkozni, hogy a magukat imperátor Romanorumnak címező német-római császárokat a névtelen jegyző imperátor Theotonicorumnak nevezi, vagy elég utalni Anonymus azon helyeire, hogy a magyarok kal szemben vesztes és futásnak eredő rómaiak {Románt) életüket mentve a németek {Theotonicorum) földjére mentek, s a magyarok egészen a németek [Theotonicorum) ha táráig üldözték őket, illetve hogy a rómaiak {Romani) lappangva úszták át azt a folyót, amely P a n n ó n i a és a németek [Theotonicorum] h a t á r á n van. 5 6 Anonymus t e h á t 1210 táján készített gestájában a magyarországi német (a későbbi irodalmi alkotásokban szereplő „meráni") uralom ellen tiltakozott.
MKsz, 1957. 15. 49 L . így KUMOROVITZ L. Bernát, Száz, 1960. 918.; MÁLYUSZ Elemér, Száz, 1966. 721. 50 G Y Ö R Y János, P. mester franciaországi olvasmányai. Mságtud, 1942. 8.; Uő., Gesta regum — gesta nobilium. Tanulmány Anonymus krónikájáról. Bp. 1948. 38.; MÁLYUSZ Elemér, Száz, 1966. 721. 51 M E Z E Y László, Deákság és Európa. Irodalmi műveltségűnk alapvetésének vázlata. Bp. 1979. 123-159. 52 N A G Y Imre, Sopron vármegye története. Oklevéltár. I. Sopron 1889. 20. 53 MÁLYUSZ Elemér, Száz, 1966. 722. 64 SRH. I. 46. 55 K R I S T Ó Gyula, Tanulmányok az Árpád-korról, i. m. 379-382. 56 SRH. I. 56., 94., 97-98.
434
Az 1205-1213 közti magyarországi német uralomról a források csak töredékes ké pet őriztek meg. Egy közel kortárs nyugat-európai kútfő (Annales Marbacenses) példás tömörséggel szólt arról: Gertrúd királyné „a bárhonnan jövő németek iránt bőkezű és szívélyes volt." 6 7 Gertrúdtól nem maradtak fenn birtokadományozó oklevelek, de amint ezt a Gertrúddal együtt Magyarországra jött „meráni" (német) Adolf prépost számára t e t t 1209. évi adománylevél mutatja, a királyi adomány kieszközlésében dön tő szerepet játszott Gertrúd királyné, valamint két testvére, Bertold kalocsai érsek és a szintén Magyarországon tartózkodó Henrik isztriai őrgróf. 58 II. András király nak a „merániak" iránti kedvezését ékesen bizonyítja Bertold magyarországi karrierje. Bár Gertrúd öccse öt évvel elmaradt a kánoni életkortól, s szakmai szempontból is alkalmatlannak bizonyult (teljesen járatlan volt a kánonjogban és a szentbeszédek tartásában), II. András mégis elérte,-hogy sógorát kalocsai érsekké válasszák, s má sodszori próbálkozásra a pápától is megszerezte a megerősítést. II. András azonban nem elégedett meg ezzel, hanem kalocsai érsek sógorát 1209-ben dalmát-horvát bán ná, majd rövidesen erdélyi vajdává tette. 5 9 A magyarországi közhangulatra vet éles fényt II. András királynak 1214-ben a pápához intézett levele. Ebből az derül ki, hogy mivel a király Bertoldot „forrón szerette és mások fölé emelte, ezzel csaknem az egész ország különböző rangú embereinek (maioTurn et minorurn) gyűlöletét" ma gára vonta. 6 0 A németellenes magyarországi közhangulat legnyilvánvalóbb kifejezése magának Gertrúd királynénak a meggyilkolása volt 1213. szeptember 28-án, s csak a körülmények alakulásának köszönhető, hogy a merénylőknek nem sikerült kioltani uk az életét a Gertrúddal együtt időző VI. Lipót osztrák hercegnek, Bertold kalocsai érseknek, számos német előkelőnek, valamint Bertold több papjának. 6 1 A „meráni" uralom — bár alig néhány évig t a r t o t t — mélyreható nyomokat ha gyott a magyar társadalomban. Ennek egyik vetülete történeti síkon ragadható meg. Oly erős volt 1213-at követően az ellenérzés a német uralmat megvalósító Gertrúddal és rokonaival szemben, hogy ez még a magyar krónikában is hangot kapott. Termé szetesen sem II. András korában, sem II. Andrásnak Gertrúdtól született fia, IV. Béla király idején ezt nyíltan nem lehetett leírni, de a németellenes gyűlölet mégis u t a t ta lált a krónikába, igaz, 200 évvel korábbi eseményhez kapcsolva. (Hasonló eset a 14. században is előfordult: amikor nem merték leírni a magyarországi krónikások Záh Felicián 1330. évi bosszújának valóságos okát, azt, hogy Károly Róbert király lengyel sógora megbecstelenítette Felicián leányát, s ez váltotta ki a felbőszült apa merény letét a királyi család ellen, ezt az alaphelyzetet 100 évvel korábbra helyezték, s Bánk bánnak Gertrúd elleni merényleténél mesélték el, azzal a szándékolt tévedéssel persze, hogy Bánk bán a felesége erkölcsén Gertrúd egyik, idegenből j ö t t testvére által ejtett folt miatt gyilkolta volna meg Gertrúdot. 6 2 ) A mi esetünkben magának Szt. István királynak a felesége, Gizella esett az átfestés áldozatául. A 14. századi krónikakom pozícióban arról olvashatunk: Szt. István halála u t á n Gizella királyné cinkostársával együtt elhatározta, hogy a német vagy inkább velencei Pétert, a királyné testvérét [!]
57
Albinus Franciscus GOMBOS, Catalogus fontium históriát Hungaricae. I. Budapestini 1937. 152. 58 Richard MARSINA, Codex diphmaticus et epistolaris Slovaciae. I. Bratislavae 1971. 122. 59 A „merániakra" 1. E. OEFELE, Geschichte der Grafen von Andechs. Innsbruck 1877. Bertoldra 1. H. SCHMIDINGER, Patriarch und Landesherr. Die weltliche Herrschaft der Patriarchen von Aquileia bis zum Ende der Staufer. Graz — Köln 1954., Bertold magyarországi szereplésére 1. K R I S T Ó Gyula, in Magyarország története, II. í. m. 1280-1283. 60 Augustinus THEINER, Vetera monumenta historica Hungáriám sacram ilíustrantia. I. Romae 1859. 2. 61 KRISTÓ Gyula, in Magyarország története. II. i. m. 1286. 62 SRH. I. 464-465. L. HORVÁTH János, Árpád-kori latinnyelvű irodalmunk, i. m. 267.
435
teszik királlyá, s arra törekedtek, Gizella királyné kénye-kedve szerint Magyarország „akadálytalanul a németeknek vettessék alá." 6 3 S hogy itt valójában Gertrúd alakját öltötte fel a szent életű Gizella, azt a 13. század közepi Albericus Trium Fontium ma gyar eredetű híre mutatja. Eszerint „Gizella királyné, mint mondják, sok rosszat tett azon a földön [Magyarországon], és végül a szent király halála u t á n érdemei szerint megölték." 64 A töredékes adatok is mutatják, hogy a magyar társadalomra — a viszonylagos nyugalom évtizedei u t á n — traumaként szakadt rá a német uralom s az ennek el lenhatásaként felizzó idegenellenesség. Természetesen nincs arról szó, hogy ez a népi társadalom széles köreit átjárta volna, illetve hogy a falvak ezreiben továbbra is béké sen egymás mellett élő etnikumok viszonyában fordulatot hozott volna. Összhangban van ezzel az a körülmény, hogy az uralkodó rétegek szintjén éles idegenellenességröl tanúskodó 1222. évi Aranybulla a „közönséges" vendégek (hospes) számára, nemzeti hovatartozásukra való tekintet nélkül, biztosította „a kezdettől fogva nekik engedett szabadságot" (1222:19). 66 Igenis változás következett be viszont az uralkodó rétegek érdekellentéteiben. A hatalomból időlegesen, a németek miatt kiszorult — döntően magyar — előkelők a németekkel szembeni hatalmi ellentéteiket etnikai síkra terelték. Ezt az idegenellenességet, amely 1213 után nyugvópontra j u t o t t volna, továbbra is ébren t a r t o t t a és élesztgette II. András új gazdaságpolitikája, amely szerint a királyi jövedelemforrásokat izmaelitáknak vagy zsidóknak adta bérbe. 1218-ban szerepelnek a pesti böszörmények mint kamarabérlők. Mivel a bérleti rendszer a sógazdaságra is kiterjedt, a II. Andrással szemben elégedetlen előkelők köre az egyháziakat is átfogta, akik nagy kiváltságokat élveztek a királyi sógazdaságban. 6 6 A „meráni" korszak t r a u m á j á n a k emléke és az 1210-es években erőre kapó s nem magyar elemeket kedvező helyzetbe hozó királyi bérleti rendszer elleni tiltakozás egy aránt szerepet játszott az 1222. évi Aranybulla mindazon cikkelyeiben, amelyek az uralkodó osztály magyar eredetű tagjainak idegenellejiességéről tanúskodnak. A „me ráni" korszak emlékének másik vetülete a 13. századi törvényekben öltött testet, az efféle időktől való félelem motiválta az alábbi cikkelyeket: „Ha vendégek (hospites), tudniillik előkelő emberek (boni homines) jönnek az országba, az ország tanácsa nél kül méltóságokra ne emeljék őket" (1222:11). Vagy egy másik passzus: „Birtokokat nem szabad az országon kívüli (extra regnum) [személyeknek] adományozni. Ha ilye neket adományoztak vagy eladtak, meg kell engedni az ország lakóinak, hogy azokat visszaválthassák" (1222:26). Hangot kapott az 1222. évi Aranybullában az izmaelita és zsidó bérlők elleni elégedetlenség is, méghozzá idegenellenesség mezébe öltöztet ve: „Kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők az ország nemesei legyenek. Izmaeliták és zsidók ne lehessenek" (1222:24). 67 Lényegében hasonló cikkelyeket találunk az Aranybulla 1231. évi megújításában is, bár az 1222. évi cikkelyekkel való minimális eltérések roppant tanulságosak. Ekkor is tilalmazták idegenek méltóságviselését (1231:23), de három megszorítást tettek. Egy részt kiemelték, hogy ez a nemes vendégekre (hospites nobiles) vonatkozik. Másrészt csak akkor tiltották a tisztségviselést, ha az idegenek „nem akarnak itteni lakosok lenni", végül pedig az idegen tisztségviselőket azzal vádolták meg, hogy „az ilyenek viszik ki az ország gazdagságát". A nemes vendégekre szorítkozó passzus beiktatása indokolt volt, mert a „közönséges" vendégek 1231-ben is megkapták — nemzetre való 63
SRH. I. 322-323. Albinus Pranciscus GOMBOS, i. m. I. 28. L. KRISTÓ Gyula, /. István és családja történetírásunkban. A.Univ.Szeg.A.Hist., 40. 1972. 69-71. 64
65
É R S Z E G I Géza, :'. m.
66
17.
KRISTÓ Gyula, in Magyarország története. 67 É R S Z E G I Géza, i. m. 16., 18., 17-18.
436
II. i. m.
1279-1280.
Árpád-kori
tekintet nélkül — azt a jogot, hogy „a kezdettől fogva nekik engedett szabadságban kell őket megtartani", méghozzá az 1231. évi törvényszöveg pótlása szerint „örökké" (1231:27). Ugyancsak megtiltották 1231-ben is az országon kívüli személyek számára birtokok adományozását, biztosítva ilyen birtokok esetében az ország lakóinak vissza váltási jogát. Ehhez 1231-ben annyit fűztek hozzá: „vagy egyszerűen vissza kell venni azokat [ti. a birtokokat]" (1231:32). Lényegében 1222. évi intézkedést ismételt meg az 1231. évi megújítás akkor is, amikor kimondta: „A pénzverde, sókamarák és más állami hivatalok élére zsidókat és szaracénokat ne állítsanak" (1231:31). 68 Ez utób bi nyomvonalon haladt az 1233. évi beregi egyezmény is, amely tilalmazta zsidók és szaracénok (izmaeliták) pénzverés, sóügyek, adók, más közhivatalok élére, vezető ál lami tisztségbe állítását, s intézkedett a zsidók és izmaeliták keresztényekkel szembeni magatartásáról. 6 9 Még el sem ültek a „meráni" uralom, valamint az izmaelita és zsidó bérlők kel tette hullámok, máris újabb etnikai ellentét borzolta a kedélyeket: a kunok megjele nése. Mivel IV. Béla király támaszt látott a kunokban, bizonyos kedvezményekben részesítette őket, ami kiváltotta a magukat — akár más okok miatt is — háttérbe szorítottnak érző magyar előkelők dühödt támadását a kunok, illetve a kunoknak kedvező király ellen. A politikai és anyagi-gazdasági hatalomért való harc újra az idegenellenesség mezébe öltözött. Könnyítette az előkelők dolgát, hogy a nomád ku nok nem csupán nekik okoztak erkölcsi, hanem az egyszerű magyar embereknek is anyagi károkat, tehát a főemberek sérelmeiket országos, az egész magyarságot ért sé relmekként a d h a t t á k elő. Nem véletlen, hogy Rogerius váradi kanonok IV. Béla és a magyarok közti gyűlölködés első okaként éppen ezt említette: „Amikor pedig a ku nok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a magyaroknak legelők ben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb javaikban. És ami még rettenetesebb volt — mivel ezek nomád emberek voltak — , undorító módon föld re teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a hatalmasok (potentes) á g y á t . . . És h a egy magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnal igazságot szolgáltattak a kunnak, úgyhogy más m á r nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte, a pofázásért pofonokat kapott cseré be." Hogy elsősorban a magyar előkelők sérelmeiről volt szó, jól példázza a király és a magyarok közti gyűlölködés ötödik oka. Eszerint amikor a magyarok „hívásra vagy hívatlanul a királyi udvarba mentek, nem volt alkalmuk a királyt látni, hacsak nem távolról, és csupán közvetítő útján volt lehetőségük vele beszélni, de h a a legutol só kun j ö t t oda, azonnal nyitva állt előtte az ajtó, és be is léphetett; és a kunokat mind az üléseken, mind a tanácskozásokban és mindenben a magyarok elé helyezte a király." 70 S éppen úgy, mint Gertrúd esetében, a kunok vonatkozásában is a magya rok idegenellenessége gyilkosságban kulminált. A Magyarországot ért 1241. évi t a t á r t á m a d á s közepette a magyarok megölték Kuthen kun királyt. Az a megalapozatlan gyanú terjedt el róla, hogy része volt a t a t á r o k betörésében, s így mint Magyarország pusztulására törő árulót érte a halál. Ám hogy e lépést idegenellenesség is motiválta, az mutatja, hogy a Kuthen ellen fellépő magyarok a királyt is szidalmazták: „Harcol jon a királyunk, aki a kunokat a mi gyűlölségünkre (in nostrum ódium) behozta." S
68
S. L. E N D L I C H E R , i. m.
432., 432-433.
69
Richard MARSINA, i. m. I. 295-296. 70 SRH. II. 554., 556. Rogeriusra 1. ALMÁSI Tibor, Megjegyzések Rogerius magyarországi méitóságviseléséhez. A.Univ.Szeg.A.Hist., 86. 1988. 9-14. Rogerius magyar fordítását 1. HORVÁTH János, in A tatárjárás emlékezete. Bp. 1981. 111-148.
437
hogy e hangok elsősorban a tehetősebbektől eredtek, onnan tudható, hogy a király ellenes jelszavak között ilyen is előfordult: „Harcoljon azokkal a király, akiknek a mi birtokainkat odaadományozta." 7 1 A fentiek alapján bizonyosra vehető, hogy Magyarországon, elsősorban a birtokos osztály körében, a 13. század első felében újfajta törésvonal keletkezett: az idegenellenesség, amely politikai ellentéteket etnikai mezbe öltöztetett. Ám az idegenelíenesség kiváltotta a magyarországi idegen eredetű előkelők ellentámadását. Ezt a harcot nem a csatamezőn, hanem a toll fegyverével vívták meg, s ennek köszönheti létét a magyar krónika advena-listája, amely a legjelentősebb idegen eredetű magyarországi előkelő családok, nemzetségek rövid történetét foglalta össze. Ez a 14. századi króni kakompozícióban betétként, Kézai Simonnál önálló könyvként megőrzött rész 72 nem kevesebbre vállalkozott, mint annak bemutatására, mit köszönhet Magyarország az idegeneknek. A krónikakompozícióban az idegenekkei foglalkozó rész első mondata arról szól, hogy a jövevények nemessége egyenlő a magyarokéval (hospites... nobilitate pares Hungaris), az utolsó pedig arról: a különböző idegen eredetű népek, akik soká ig tartózkodtak az országban, a magyarokkal házassági kapcsolatokat létesítettek, és hasonló módon (pariter) nemességet és szállásbirtokot nyertek. 73 Ez t e h á t az a keret, amelybe a szerző a jövevényekről szóló rövid művét elhelyezte. A keret önmagában sokatmondó: azt hangoztatja, hogy nincs különbség a magyarok és a Magyarországon hosszabb ideje élő idegenek között a jogok és a társadalmi helyzet vonatkozásában, az idegenek a magyarokkal azonos nemességet élveznek, azokhoz hasonlóan szállásbirto kot (descensum) birtokolnak. Ez az elvi alapállás nyilván válasz volt arra az anonymusi koncepcióra, amely Magyarország elfoglalását a hét honfoglaló vezérnek tulajdonítot ta, s az országalapítás nagy művében az idegeneknek legfeljebb a behódoltak szerepét j u t t a t t a . Amit azonban e szerző a keretet képező két mondat közé helyezett el, az még világosabban tanúskodik felfogásáról. A kialakuló magyar állam megannyi fontos mozzanatában döntő szerepet j u t t a t o t t az idegeneknek, számos esetben fiktív szemé lyeket és eseményeket költve. így pl. a nyitó mondat utáni fejezetekben csupa olyan dologról olvashatunk, amelyek mindegyike a jövevények kiemelkedő jelentőségét húzza alá. A 38. krónikafejezet szerint Szt. Istvánt a sanseverinói Deodatus (kitalált figu ra!) keresztelte meg Szt. Adalbert prágai püspök társaságában. A 39. fejezet arról tudósít, hogy Wolfger és Hedrik már Géza fejedelem (valójában II. Géza király) korá ban favárat és kolostort épített. A 40. fejezet akként fogalmaz, hogy a bajorországi Vecelin Szt. Istvánnal együtt Somogyban megölte Koppány vezért. A megfogalmazás aligha véletlen: nem Szt. István ölte meg Koppányt Vecelinnel együtt; vagyis Vecelinnek nagyobb szerepet tulajdonít Koppány leverésében, mint Istvánnak. A 41. fejezet szerint Szt. Istvánt német szokás szerint övezték karddal a Koppány elleni összecsapás előtt, s az idegenből jött Hont és Pázmány „tanácsára és segítségével állítottak ki rályt a magyarok fölé". Nem kevesebbet jelent ez, mint annak kimondását: a magyar királyság idegen intézmény, s mind Koppány leverése, mind a kereszténység győzel me Magyarországon az idegenek érdeme. Világosan kiderül ez utóbbi körülmény a keret nyitó mondatát is tartalmazó 37. fejezetből. Innen arról értesülünk, hogy „Gé za fejedelem... megkezdte a magyarok népének keresztény hitre térítését. És midőn intelmekkel nem t u d t a megtéríteni őket, mert buzgón hódoltak a pogány szertartá soknak, kénytelen volt némelyeket fegyverrel elnyomni; hogy ezt megtehesse — mivel többen voltak a hit ellenzői, mint követői — , hírül kellett adnia szándékát a ke-
71
SRH. II. 566. L. K R I S T Ó Gyula, in Magyarország története. II. i. m. 1426. SRH. I. 294-304., 187-192. Kézai Simon magyar fordítását 1. BOLLÓK János, in A magyar középkor irodalma. Bp. 1984. 115-163. 73 Uo. 294., 303-304. 72
438
resztény királyoknak és fejedelmeknek. Kívánságát hallván azok nemcsak segítséget küldtek, hanem személyesen is eljöttek, mert a magyarok kegyetlensége ártalmas és gyűlöletes volt számukra." Bár a magyar történeti kutatás mérvadó vonulata az advena-lista keletkezését V. István korára (1270-1272) teszi, és szerzőjéül többen Ákos mestert tekintik, 7 4 úgy tűnik, van mód e kis terjedelmű, de a középkori magyar ideológiatörténet szempont jából nagy jelentőségű mű keletkezési idejének viszonylag pontos meghatározására. Mivel a 49. fejezet említi Búzád bán nemzetségét, márpedig ő csak 1226-ban lett bán (és 1241-ben meghalt), így az advena-lista 1226 előtt nem keletkezhetett. 7 5 Viszont a 45. fejezet — amint m á r Pauler Gyula felfigyelt erre — II. Frigyes császárt még mint élőt látszik említeni, 76 azaz ez 1250 előtti keletkezésére vall. Az 1226-1250 közti idő szaknak inkább a végét, azaz az 1240-es éveket vehetjük gyanúba az advena-listában szereplő más személyek szereplési ideje miatt. (így sokat nyom a latban, hogy az 50. fejezetben szereplő Keled-fiakra csak 1244-től kezdve vannak adatok. 7 7 ) Ha ez a keltezés megállja a helyét, bizonyosra vehetjük: az advena-lista válasz volt a r r a az idegenellenességre, amely az 1205-től kezdődő évtizedekben elöntötte Magyarországot, s kiváltképpen a társadalom felsőbb szféráiban hódított. A jövevénylajstrom dolgában már Pauler Gyula mértékadóan foglalt állást, jólle het ő — erős kivételként a szakirodalom később általánossá váló értékítéletéhez képest — a hun-történettel együtt keletkezését a 13. század második-harmadik évtizedére he lyezte. Szerinte ekkor már „tekintélyes emberek voltak sok idegen jövevény utódjai: a Huntpazmánok, és Jakok, a Pothok, a Guthkeledek, kik nem szívesen vehették, ha eleiket valami jött-ment népnek tekintik"; ezek a 13. századi urak hadi szolgálataik ra hivatkoztak, amelyeket elődeik Géza fejedelemnek és az első magyar királyoknak tettek, és inkább az ő igényeiket, felfogásukat tünteti fel e lista, semmint a történeti valóságot. 78 Felfogásunk igen közel áll ehhez a koncepcióhoz. Mivel a krónikaszerző általában a valóságosnál korábbi időre t e t t e az idegenek bejövetelét, több nemzetsé get illetéktelenül sorolt a hospes eredetűek közé, célzatossága aligha vitatható. A 13. század elejétől lábra kapó idegenellenességgel szemben (amely alapvetően a hatalom ból kiszorított magyar előkelők ideológiájaként jelent meg, s tiltakozást jelentett az idegenek tisztségviselésével, „túlzott" anyagi előnyeivel szemben) történeti síkon akar t a igazolni az előkelő hospesek utódainak jogát, jogosságát magyarországi ingatlanok birtoklására, országos hivatalok viselésére. Ezen eleddig ismeretlen szerző munkájára, amely az idegenek érdemeit ecsetelte, két irányból érkezett válasz. Az egyiket a valóban V. István kori krónikás, azaz Ákos mester adta. 0 vállalkozott arra, hogy kidolgozza a hét honfoglaló magyar vezérnek a 14. századi krónikakompozícióban jelenleg is olvasható történetét. 7 9 Vállalt felada t á n a k eleget téve, nem riadt vissza az aktualizálástól sem. Az egyik honfoglaló vezér (Gyula) leszármazói sorába saját kortársát, a 13. század második felében élt László fia Gyulát is becsempészte. A hét vezér korábbi krónikában is már szereplő ösztövér listájának viszonylag kerek történetekké való kikerekítése önmagában jelzi: magyar származású és érzelmű előkelő volt. Ákos mesterrel való azonosítása esetén a nagy 74 DOMANOVSZKY Sándor, Kézai Simon mester krónikája. Bp. 1906. 120., 128-130.; G Y Ő R F F Y György, Krónikáink és a magyar őstörténet. Bp. 1948. 152.; HORVÁTH János, Árpád-kori la tinnyelvű irodalmunk, i. m. 342-343.; CsÓKA J. Lajos, A latin nyelvű történeti irodalom, i. m. 426.; MÁLYUSZ Elemér, Az V. István-kori gesta. Bp. 1971. 75 KARÁCSONYI János, A magyar nemzetségek a XIV. század közevéig. II. Bp. 1901. 122-123. 76 PAULER Gyula, A magyar nemzet története az Arpádházi királyok alatt. IL Bp. 1899. 2 604. 77 GYÖRFFY György, Krónikáink és a magyar őstörténet, i. m. 170. 78 PAULER Gyula, Szent-István és alkotmánya. Száz, 1879. 27-29. 79 SRH. I. 287-292. L. MÁLYUSZ Elemér, Az V. István-kori gesta, i. m. 53-61.
439
múltú és hatalmú Ákos genus sarja. Magyarságát azonban mellé- vagy még inkább alárendelte társadalmi állásának. Ebből a szempofrtból roppant tanulságos, amit a 35. fejezetben, a hét honfoglaló vezér történetének elmondása után megjegyzett: „A többi nemzetség pedig, amely eredetét nézve ezekkel egyenlő és hozzájuk hasonló, tet szése szerint szerzett magának szálláshelyet (descensum). Ha tehát egyes kódexek azt tartalmazzák, hogy Pannóniába ez a hét kapitány jött be, és Magyarország csupán általuk keletkezett és alakult ki: honnan jött akkor Ákos, Bor, Aba és a többi magyar nemes nemzetsége, hiszen ők valamennyien Szkítiából származnak, nem jövevények (kospites)" Mivel azt kellett megállapítania, hogy a hét honfoglaló vezér leszármazottainak sorában számos nagyhatalmú nemzetségnek — közte saját genusának — nem j u t o t t hely, kitágította a honfoglaló — azaz vitathatatlanul magyar származá sú — vezérek, előkelők körét, ezzel megannyi kortárs magyar nemzetség számára a d t a meg az elvi lehetőséget, hogy ősüket az ekkor már a mesék ködébe vesző honfoglalás korába vezessék vissza. Mindenesetre azzal, hogy a nemzetségek jelentős részét elha tárolta a jövevények körétől, világosan kifejezésre j u t t a t t a : még az 1270-es években is élt — legalábbis a történeti irodalomban — a magyarországi előkelők bennszülött és idegen eredetű csoportokra osztásának gyakorlata. Ákos mester azonban nem j u t t a tott túlzottan nagy szerepet munkájában az idegenellenességnek, a hangsúly inkább társadalmi, semmint etnikai kérdésekre esett nála. A nagybirtokosság történetírója ként saját osztálya szemszögéből értékelte a történelmet. Amint — Horváth János nyomán — Mályusz Elemér megállapította: „Ákos mester azon nagybirtokos arisz tokraták közé tartozott, akik a XIII. század közepére felzárkózva a hatalom korábbi haszonélvezői mellé, jogot formáltak arra, hogy a király az ő érdekeiket is kímélve, sőt istápolva uralkodjék." 80 A másik választ az 1280-as évek első felében, IV. (Kun) László király korában Kézai Simon adta. Egyfelől továbbépítette mindazt a magyar ö n t u d a t t a l kapcso latos gondolati anyagot, amelyet már évtizedekkel korábban Anonymus lefektetett. Míg azonban a névtelen jegyzőnél csak Attila és az Árpádok álltak rokonságban, addig Kézai Simon széles történeti tablón a hun és a magyar nép rokonságát, illet ve azonosságát vázolta fel. Ezzel önmagában véve óriási szolgálatot t e t t a magyar öntudatnak, messze évszázadokra kitágította a magyar történet időbeli kereteit, s Attila nagyságában a magyar nemzetnek állított dicsőséges emléket. Kézai Simon az első magyarországi író, akinél a nemzet (a születési-nyelvi egység) jelölésére a gens szót következetesen felváltotta a natio. Kézai — a magyar öntudat markáns középko ri megfogalmazója, akinek egyébként a magyar eredetmonda, a csodaszarvas-monda legelső írásbeli lejegyzése is köszönhető — egy sajátos idegenellenesség megfogalmazá sával nem tagadta meg a 13. századi magyarországi történeti irodalomban fellelhető fejlődésvonalat. Amint Szűcs Jenő kimutatta, Kézai — egyébként nem túlságosan terjedelmes — krónikája négy könyvből áll. Az első és a második könyv a hun és a magyar történel met tartalmazza. Mivel a mondai Hunor és Magyar fiai az ősi 108 nemzetség alapján 108 tartományra (provincia) osztották fel Szkítiát, Kézai szerint ebből „a 108 nem zetségből és nem többől áll a tiszta (púra) Magyarország". E 108 nemzetség minden keverék nélküli (absque omni missitalia) nemzetség volt. Vagyis a 108 nemzetségből adódó tiszta (púra) Magyarország — a félreérthető megnevezés ellenére is azt kell mon danunk — fajtiszta, volt; /a;tisztasága abban nyilvánult meg, hogy keveredés nélküli hun-magyarokat foglalt magában. Már ebből világos, hogy Kézai krónikájának alap vető szerkezeti felépítését etnikai (mi több: bizonyos értelemben faji) alapon konst-
80 HORVÁTH János, Árpád-kori V. István-kori gesta, i. m. 53.
440
latinnyelvű
irodalmunk,
i. m.
345-349.; MÁLYUSZ Elemér, Az
r u á l t a meg. A másik két könyv pedig éppen a nem hun-magyarok, hanem a többiek (az idegenek) történetét adja. Mint Kézai írja: a többiek, azaz a 108 nemzetségen kí vüliek, „még h a csatlakoztak is hozzájuk [a hun-magyarokhoz], jövevények (advenae) vagy pedig foglyoktól eredtek". Ennek megfelelően a harmadik és a negyedik könyv a keverék (missitalia) népességről szól, méghozzá társadalmi tagozódás szerint. A har madik könyv címében is hordozza a jövevény netnesekkel foglalkozó tárgyát (De nobilibus advenis), a negyedik könyv pedig a nemtelen jövevényekről, a szolgáltatónépek (conditionarii) eredetéről szól. 81 Szűcs Jenő megállapítása szerint Kézai történetszem lélete szigorúan etnikai alapon áll: „az idegenekkel, a »keverék«, »korcs« népséggel szemben a hun-magyarok »igazi« vagy »tiszta« n e m z e t e . . . azóta, mióta az ősidőkben Hunor és Magyar fiai 108 nemzetséggé gyarapodtak, egészen a jelenig intakt (vagy legalábbis többé-kevésbé érintetlen) eredetközösséget képvisel", más szavakkal: „a fő kohéziós e r ő . . . Kézai víziója szerint a »tiszta magyarság«, azaz az eredet tisztasága, a »kevertségtől« való mentessége." 8 2 Már Szűcs Jenő leírta a kemény értékítéletet: Kézai munkájában „konok módon érvényesített vérségi teóriáról" van szó, 83 amelyet magunk szélsőségesen túlhajtott, már-már faji jellegű etnikai alapállásnak tekintünk. Ebből az alapállásból következik, hogy Kézai nem oszthatta egyik krónikás-előd jének, a jövevényjegyzet összeállítójának azon tételét, hogy a jövevény nemzetségek nemessége a magyarokéval azonos, s hogy az idegenek a magyarokkal házassági kap csolatokat létesítve nyertek nemességet és szállásbirtokot. A dolog lényegét tekintve Kézai tétele Anonymus elképzelésével m u t a t rokonságot. A névtelen jegyzőnél az ide genek magyarok általi befogadásának alapvető f e l t é t é ^ volt meghódolásuk a magya rok előtt. Kézai a jövevények szolgálatát hangsúlyozta. így írt: „Mind Géza fejedelem, mind más királyok idejében bejöttek [az országba] csehek, lengyelek, görögök, bese nyők, örmények és a világon létező minden idegen nemzetből (ex omni extera natione) csaknem mindenfélék, akik a királynak vagy az ország többi urainak szolgálván (servientes) tőlük hü bérbirtokokat (pheuda) nyerve idővel nemességet szereztek." 84 Nem árt újólag emlékezetünkbe idézni, hogy az advena-lista összeállítójánál a vonatkozó helyen — amely bizonyos pontokon Kézai számára forrásként szolgált — a következő szöveg található: „Mind Géza király és Szt. István király idejében, mind más kirá lyok napjaiban jöttek azután Magyarországra csehek, lengyelek, görögök, spanyolok, izmaeliták vagyis szaracénok, besenyők, örmények, szászok, thüringiaiak, meisseniek és Rajna vidékiek, kunok, latinok, akik sokáig tartózkodtak az országban, és bár a nemzetségüket nem ismerjük, a magyarokkal különböző házassági kapcsolatba keve redvén hasonló módon nemességet és szállásbirtokot (descensum) nyertek." 8 5 A formai rokonság, a nyilvánvaló szövegkölcsönzés ellenére is a különbség egyértelmű. Míg a korábban alkotott, idegen érzelmű szerző fontos szempontnak l á t t a az idegeneknek a magyarokkal kötött házasságát, azaz a vérkeveredést, addig Kézai mélyen hallgat erről. Nála mi sem számít elvetendőbbnek, mint a keverék (missitalia) jelleg. A nemes ségre jogosító kritériumok sorában ennek helyén nála a szolgálat szerepel, méghozzá nemcsak a király, hanem az ország többi urai számára (caeteris regni dominis) is. Esze rint a jövevény nemesek az Árpád-házi uralkodókon kívül a magyar előkelőknek (a 108 tiszta hun-magyar nemzetség kései utódainak) is szolgáltak. Ezt az értelmezést teszi kétségtelenné az az egy szóra szorítkozó különbség, hogy míg az advena-lista írója sze rint a jövevények szállásbirtokot (descensus), Kézai szerint hűbérbirtokot (pheudum)
81
SRH. I. 146., 187-188., 192. L. S z ű c s Jenő, Nemzet SZŰCS Jenő, uo. 476., 478. 83 Uo. 497. 8 * SRH I. 192. 85 Uo. 303-304.
és történelem,
i. m.
470-475.
82
441
nyertek. Az advena-lista összeállítója szerint a jövevény nemesek szállásbirtoka jogi lag teljesen azonos a honfoglaló magyar előkelők leszármazottainak ugyancsak szál lásbirtokként nevezett birtokával. 8 6 Ez a szóhasználat tehát egybemosta a magyar és idegen nemesek birtokát, s ezzel is dokumentálta, hogy az idegen nemzetségek ne messége azonos a magyar eredetűekével. Ezzel szemben Kézai a Nyugat-Európában használatos pheudum szót használva éles különbséget tett a honfoglaló hun-magyarok ősi szállásbirtoka és a Géza fejedelem korától kezdve Magyarországra jött idegenek szolgálat fejében kapott hűbérbirtoka között. Ezzel egyszersmind kétségbe vonta azt is, hogy a két tábor nemessége azonos lenne, miként Nyugat-Európában is különb ség van a hűbérúr (a hűbérbirtok adományozója), illetve a hűbéres (a hűbérbirtokért szolgálatot teljesítő személy) között. Kézai Simon — szemben Ákos mesterrel — nem magyarságát rendelte mellé vagy inkább alá társadalmi helyzetének, hanem éppen fordítva: magyarsága fontosabbnak bizonyult társadalmi állásánál. Nála a tiszta (púra) Magyarországnak a keverék (missitalia) jövevényekkel szembeállított b e m u t a t á s a az alapvető kategória, s az, hogy ö — megint csak szemben Ákos mesterrel — nem a nagyurak, hanem a köznemesség törté netírója, másodlagos szempont. Mindamellett a Kézai-krónika elemzése során számos ponton sikerült kitapintani a nyíltan vagy burkoltan felszínre törő köznemesi érdeke ket, elsősorban a vágyat a királyi hatalom és a köznemesség összefogására a nagy úri-bárói törekvések érvényesülése ellenében. 87 Lényegében ugyanerre utalt Szűcs Je nő is, amikor azt húzta alá, hogy a Kézainál az idézett helyen megjelenő „hagyomá nyos magyar servttfium-gondolat... a 13. században főként az alakuló köznemességnél (a servientes remisből alakuló nobiliíasnál) virulens." 8 8 Az 1205 utáni Magyarországon végbement társadalmi és t u d a t i fejlődés eredmé nyeképpen — bizonyos, inkább csak haj szálgyökerek formájában tetten érhető előzmé nyek u t á n — kialakult, a közéletbe, a közgondolkodásba mintegy „berobbant" a sokáig szunnyadó magyar öntudat, és tartósan jelen volt a korábban csak rövid időszakokra fellángoló idegenellenesség. Nyilvánvaló, hogy — bár mindkettő külön pályát futott be — nem egymástól függetlenül formálódtak. Mindkét vonatkozásban a kiteljese dést Kézai Simon gestája jelentette az Árpád-kori Magyarországon, amely egyrészt hun előképpel gyarapodott magyar öntudatával, „nacionalizmusával" (azaz a natiot középpontba állító szemléletével, illetve a hun-magyarokat kedvező színben l á t t a t ó be állításával), másrészt az évtizedeken át érlelődő idegenellenesség markáns (már szinte a fajiság h a t á r á t súroló) koncepciójával hosszú évszázadokra szóló szellemi muníciót adott a magyarságnak.*
86 Ákos mester szerint a hét honfoglaló vezéren kívüli nemzetségek szállásbirtokot (descensum) szereztek maguknak. L. uo. 292. 87 K R I S T Ó Gyula, Kézai Simon és a XIII. század végi köznemesi ideológia néhány vonása. ItK, 1972. 1-22. 88 SzÜCS Jenő, Nemzet és történelem, i. m. 500. Kézaira összefoglalóan 1. Uő., Theoretical elements in Master Simon of Kéza's Gesta Hungarorum (1282-1285 A. D.). Studia Historica Academiae Scientiarum Hungaricae, 96. Bp. 1975. * E tanulmány német nyelvű szövege a NATIONES sorozatnak a középkori magyar királysággal foglalkozó kötete számára készült.
442
Gyula Kristó L'IDÉE DE LA PURETÉ ET DE L'ANTAGONISME ETHNIQUES DANS LA MENTALITÉ HONGROISE MÉDIÉVALE
Les étrangers étaient bien estimés en général en Hongrie aux l l e et 12e siécles, mais dés le début de la deuxiéme moitié du l l e siécle on peut remarquer l'apparition d'une certaine intolérance qui peut s'expliquer par des motifs religieux. Puis une antipathie s'est présentée qui ne durait pas longtemps, pendant certaines p>ériodes du régne des rois Saint Étienne, Pierre et Étienne II. C'es.t dés le tournant des l l e et 12 e siécles qu'on peut parier de la formation d'une conscience hongroise qui était basée sur la langue commune (le hongrois) et sur la tradition commune de l'origine. Un tour radical s'est produit au début du 13 e siécle, comme la Gesta d'Anonymus écrite vers 1210 nous le prouve. La conscience hongroise s'est manifestée dans ce texte par le dessin de la gloire hongroise et scythe des anciens temps et eile s'est aussi exprimée dans la dévalorisation et la dépréciation des étrangers. Aprés 1205, c'était tantöt le régne allemand pendant les premieres années du roi András II, tantöt le pouvoir économique des fermiers ismaélites et juifs au cours du premier tiers du siécle, tantöt l'apparition des Comans et les difficultés de leur assimilation dans la société hongroise qui soutenaient cetté aversion de temps en temps. Ce préjugé qui était présent aussi dans le texte des lois du 13 e siécle, et il a transformé les oppositions politiques en oppositions ethniques. Mais la réplique des seigneurs d'origine étrangére ne s'attendait pas longtemps, a, l'aide de laquelle ils voulaient justifier leurs droits du point de vue historique en Hongrie. Alors qu'au début des années 1270 Mait re Ákos a accentué dans son oeuvre les questions sociales et non ethniques, Simon Kézai, vers 1285, a dépassé les antécédents en ce qui concerne la conscience hongroise et l'antagonisme ethnique. H les a attisés en se servant l'histoire des Comans et dans son aversion il est arrivé jusqu'á la conception qui est proche du racisme.
443
