A „magyar birodalom” elfeledett reprezentációja: a Magyar Korona országainak koronázási zászlói a 16–17. században PÁLFFY GÉZA Egy ötletadó különleges forrás: a koronázási országzászlók legkorábbi ábrázolása (1618) Mintegy fél évtizede a koronázási lakomák történetét kutatva a Magyar Országos Levéltár kancelláriai levéltárában egészen különleges forrásra bukkantam. II. Ferdinánd király (1619– 1637) 1618. július 1-én Pozsonyban tartott koronázása latin nyelvű rendtartásában a ceremónia során vitt különféle országzászlók kapcsán – a szokásoktól eltérően – nemcsak az egyes országok nevei és a zászlók vivőinek felsorolása tárult elém, hanem gyönyörűen festett képeik is. Már akkor sejtettem, hogy a kutatói szerencse különleges forrással ajándékozott meg. Azt azonban nem gondoltam, hogy történetük több esztendőn át tartó, szinte különleges nyomozásnak nevezhető feltárása teljesen új világba kalauzol majd el. Egy olyanba, amely a történettudomány mellett számos rokon diszciplínát gazdagít alapvető újdonságokkal: a politikatörténettől és a ceremónia-kutatástól kezdve a heraldikán és művészettörténeten át – miként e gyönyörű ábrázolás alapján rögtön láthatják – számos egykori és jelenlegi középkelet-európai ország állami-nemzeti szimbólumainak vizsgálatához. Ráadásul ha kicsit alaposabban szemügyre veszik e zászlósort, rögtön felismerhetik, hogy a rajtuk lévő címerek közül mind a mai napig több ott díszeleg a magyar Parlament főbejárata felett is. Mindezek ismeretében megdöbbentőnek tartható, hogy a magyar királykoronásokon vitt országzászlókról egy újabb horvát katalógus- és egy néhány soros magyar nyelvű lexikonszócikket kivéve csupán 1954-ben a kiváló címer- és zászlótörténész, Kumorovitz L. Bernát, őt megelőzően pedig – nem tévedés – 1792-ben megjelent koronatörténetében az ismert írólapszerkesztő, Decsy Sámuel foglalkozott; ám ők is csak néhány oldalon. Az utóbbi nevezetes művében a koronázási jelvények bemutatását az alábbi sorokkal zárta: „A királyi klenódiumokon kívül 10 egymástól különböző zászlói vannak az országnak, melyek nem tartoznak ugyan szorosan ezek rendibe, mindazonáltal azoknak is, mint a magyar birodalom példázoló [értsd: például szolgáló] címereinek jelen kell lenni a királyoknak beiktatásakor...” Sőt, Decsy volt az első, aki egy színezett metszet formájában közölte a Magyar Koronához egykor tartozott ún. társ- és igényországok (Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Bosznia, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia és Bulgária) koronázási zászlóit, nevezetesen II. Lipót király (1790–1792) 1790. november 15-én, Pozsonyban tartott szertartása alapján. S noha a képen látható zászlókról részletes leírást, illetve velük kapcsolatban a társ- és igényországokról rövid történeti-földrajzi áttekintést adott, koronázásokon játszott szerepükről és históriájukról érdemi információkkal nem szolgált. Pusztán az ősinek tűnő hagyományőrzést összegezve állapította meg: a magyar uralkodók által egykor bírt országok elfoglalásának emlékére viszik a szertartásokon a tíz ország címeres zászlaját. Két zászlósorunkat összehasonlítva rögtön megállapíthatjuk: a hagyományőrzés 1618 és 1792 között mind a zászlók színeit, mind címereit tekintve sikeres volt. Ám rögtön hozzáfűzhető az is, hogy a hagyomány azután egészen az utolsó magyar királykoronázásig, 1916 végéig továbbélt, bár a 10 zászlóhoz 1867-ben és 1916ban a Magyar Királysághoz időközben „visszatért” Erdély zászlaja is csatlakozott. Zászlóteremtő magyar politikai elit: a koronázási zászlók kialakulása Napjainkban már kevesen tudják, hogy az említett országok a 13. század folyamán perszonálunió formájában vagy ún. vazallusállamokként ténylegesen az Árpád-ház kormányozta Magyar Királysághoz tartoztak. Így a Magyarország részét képező Szlavóniát kivéve az 1270-es évektől teljes számban szerepeltek a magyar királyok titulatúrájában is – így utóbb a 16–17. században Habsburg uralkodóink címsorában is. Ráadásul ezek az országok
annak idején egy olyan jelentős államhoz tartoztak, amelynek területe nélkülük is mintegy 320.000 km2 volt, azaz alig kisebb a mai Német Szövetségi Köztársaságnál. Jelentőségét tovább növelte, hogy a magyar állam a 14–15. században – az Anjou-, a Luxemburgi-, a Habsburg-, majd a Jagelló-dinasztiának köszönhetően – gyakran állt perszonálunióban Lengyel- és Csehországgal, sőt olykor még a Német-római Birodalommal is. Így a Magyar Királyságot és a hozzá tartozó társ- és igényországokat, azaz a Decsy által említett „magyar birodalmat”, a késő középkorban teljes joggal emlegették a kontinens első három-négy országa között, és tarthatjuk mi történészek is a korabeli Európa egyik vezető közép-, sőt olykor nagyhatalmának. Mindezek ismeretében meglepő igazán, hogy noha az 1790. évi koronázáson a tíz zászló felvonultatása már valóban ősi hagyománynak számított, ennek gyökerei – ellentétben a koronázási jelvények többségével – mégsem a középkorba nyúltak vissza. Kereken 300 esztendővel II. Lipót koronázása előtt, 1490 szeptemberének közepén II. Jagelló Ulászló király (1490–1516) székesfehérvári szertartásán ugyanis a koronázási jelvények sorában utolsóként még csupán egyetlen egy (a királyi) zászlót, azaz a Magyar Királyság országzászlaját vitték. II. Lajos (1516–1526) 1508. évi koronázásán ugyanakkor már hét zászló szerepelt. Ezekről azonban jelenleg nem tudjuk biztosan, hogy a Magyar és a Cseh Korona országai közül pontosan melyek lehettek, a Jagelló-uralkodók vezette késő középkori magyar–cseh középhatalmat viszont jól szimbolizálták. Ezt igazolja az is, hogy az utolsó székesfehérvári koronázáson, I. Habsburg Ferdinánd (1526–1564) 1527. november 3-ai szertartásán a zászlók száma ugyan ismét változott, hiszen ekkor öt magyar nagyúr öt ország (Magyarország, Csehország, Dalmácia, Horvátország és Ausztria) zászlaját vitte, ezek mégis szemléletesen mutatták, hogy a Jagellók magyarországi kihalta után Közép-Európában a korábbi magyar–cseh középhatalom szerepét az osztrák főherceg születőben lévő, új összetett állama, az osztrák, magyar–horvát és cseh területekből létrejövő Habsburg Monarchia veheti át. A koronázási zászlók 16. század eleji magyarországi gyarapodása jól jelezte azt a fejlődési folyamatot, amelynek eredményeként a késő középkorban a címerek-címerpajzsok, majd a címeres zászlók a politikai-hatalmi és művészeti reprezentációban Európa-szerte, különösen a jelentősebb dinasztikus államokban, egyre nagyobb szerephez jutottak. Magyarország vonatkozásában elegendő Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) sajnos elpusztult budai címertornyára, valamint Hunyadi Mátyásnak a Thuróczy-krónikában vagy a korvinákban szereplő szép számú címereire gondolnunk. Ám ugyanezt jelzik a Habsburg Albert magyar, cseh és német király (1437–1439) 1439. évi vagy Hunyadi Mátyás (1458–1490) 1490. áprilisi székesfehérvári, valamint III. Frigyes császár (1444–1493) bécsi temetésén (1493), végül I. Ferdinánd és II. Miksa (1564–1576) prágai gyászszertartásán vitt címeres ország- és tartományzászlók. Ezek az adott uralkodó által bírt vagy igényelt országokból összeálló dinasztikus államokat érzékletesen szimbolizálták. A koronázási zászlók száma az első pozsonyi királykoronázáson (Székesfehérvár ugyanis 1543-ban oszmán fennhatóság alá került), Habsburg Miksa főherceg 1563. szeptember eleji szertartásán ismét növekedett. Magyarország, Dalmácia és Horvátország mellett ekkor már Szlavónia, Szerbia, Bosznia és Bulgária is önálló zászlót kapott. Ez több tekintetben is komoly változás volt. Egyrészt az előző szertartásokkal ellentétben ettől kezdve a magyar király osztrák vagy cseh uralkodói címét többé már nem jelképezte zászló, másrészt a királyi titulatúra ez időben már tízre gyarapodott országából (elődeivel ellentétben ugyanis I. Ferdinánd az 1540-es évektől már rendszeresen használta a rex Sclavoniae címet is) hét zászlaját vitték. Ezekre a magyar politikai elit legfőbb képviselői tettek konkrét javaslatokat – amit Ferdinánd szűk tanácsadó testülete, a Titkos Tanács is elfogadott. A Nádasdy Tamás nádor és a humanista Oláh Miklós esztergomi érsek vezette magyar világi és egyházi tanácsosok azonban az egykori társ2
és „hűbéres” országok között 1563-ban még különbségeket tettek. Döntésüket az motiválhatta, hogy az általuk még valamivel jobban ismert közelebbi múltban (a megelőző két évszázadban) az említett hat délszláv ország vagy országrész mindegyike vagy állandóan (Horvátország és Szlavónia), vagy hosszabb-rövidebb ideig (Dalmácia, Szerbia, Bosznia és Bulgária) a Magyar Királyság társországa vagy tényleges része volt, melyek ráadásul előretolt „ütközőállamokként” a magyar állam törökellenes védelmében is meghatározó szerepet játszottak. Ez a 13. században birtokolt Galíciáról és Lodomériáról vagy Kumániáról viszont nem volt elmondható. Ennek dacára a ceremóniára érkező külföldi követeknek és a szép számú Habsburgudvartartásnak már a hét zászló is jól mutatta a török hódítás miatt ugyan fogyatkozó Magyar Királyság, pontosabban fogalmazva „a Magyar Korona és a hozzá tartozó országok” egykori nagyságát és előkelő európai szerepét. A Magyar Korona országainak 1618-ból ismert tíz zászlaja a magyar történelemben elsőként a következő koronázáson, I. Rudolf 1572. szeptember 25-én, Pozsonyban tartott szertartásán szerepelt. Másként fogalmazva a magyar uralkodói titulatúra mind a tíz országa először ekkor kapott saját, díszes címeres zászlót. Utólag persze a sors furcsa fintorának tarthatjuk, hogy ez éppen annak a Rudolfnak a koronázásán történt meg, aki utóbb az egyik legkevésbé kedvelt Habsburg-uralkodónkká vált. Az újabb zászlógyarapodás azonban – ez kiemelten hangsúlyozandó – ez esetben is a magyar rendek elitjének konkrét javaslatára történt. Az ekkortájt is egy humanista főpap, Verancsics Antal esztergomi érsek-helytartó vezette Magyar Tanács tagjai az eseményt megelőzően ugyanis több alkalommal részletesen kifejtették véleményüket a koronázásról és azon a magyarok feladatairól, illetve tettek javaslatot mind a tíz zászló alkalmazására. A Magyar Királyság rendi elitjének hosszú távra meghatározó 1572. évi döntésében több tényező játszott szerepet. Egyrészt: a királyi titulatúra tíz országának való teljes számú címerés zászló-megfeleltetés, azaz az ezek kapcsán való rendteremtés. Másrészt, s ez a leglényegesebb: Szigetvár és Gyula várainak 1566. évi török kézbe kerülésével a középkori magyar állam ekkor már hatalmas területvesztését így legalább szimbolikusan ellensúlyozhatták. Amikor tehát Hunyadi Mátyás, majd Jagelló utódai „magyar birodalmának” több mint fele oszmán megszállás (török hódoltság) vagy befolyás (Erdélyi Fejedelemség) alá került, a magyar politikai elit ezt a ceremóniák eszköztárának és a hatalmi-művészeti reprezentáció segítségével igyekezett csökkenteni. E törekvés ugyanakkor egybeesett a Habsburg-dinasztia érdekeivel is, hiszen a magyar királykoronázás alkalmával a ceremónia külföldi résztvevői számára – a zászlókat szemügyre véve – nem lehetett kérdéses, hogy a Habsburg Monarchia 1526 után egy régi, különleges „magyar birodalommal” gyarapodott. E téren a magyar „rendi nemzet” és a Habsburg-dinasztia érdekei tehát a 16. század közepén nagymértékben egybeestek. Ez döntő szerepet játszott a Magyar Korona országai koronázási zászlainak, sőt címersorának megteremtésében. S mivel a 18. század elejére a Habsburgok állandó hadseregének és Közép-Európa összefogásának segítségével az oszmánok kiűzése a középkori magyar állam területéről sikerült, a 18–19. századi koronázásokon teljesen érthetően még inkább őrizték e fontos hagyományt. A zászlóvivők: a világi elit hatalmi reprezentációja A koronázási országzászlók nem csupán a „magyar birodalom” egykori jelentős politikaihatalmi státusának hangsúlyozására kínáltak lehetőséget. Mivel a koronázás a kora újkorban a Magyar Királyság legfőbb politikai, hatalmi és művészeti reprezentációs eseménye volt, amely az ország jelentőségét, régi hagyományait és szuverenitását egyaránt hangsúlyozta, a tíz címeres zászlót – a Szent Koronával együtt – saját hatalmuk reprezentálására a magyar rendi elit legfőbb képviselői is rendszeresen felhasználták. E téren elsősorban a világi rendek, azaz a
3
nagyurak voltak kedvezőbb helyzetben. Egyrészt a zászlókat hagyományosan mindig világiak vitték, másrészt 1608-tól évszázadokon át legfőbb képviselőjük, a nádor és a királyi udvarmester jelölték ki a zászlóvivők személyét. Végül az utóbbiak szerepét számottevően növelte, hogy ők a koronázási ceremónia szinte minden helyszínén kiemelt helyet kaptak. A zászlóvivők minden helyszínre párosával érkeztek, mégpedig a királyi titulatúrával éppen fordított sorrendben, azaz elsőként mindig Bulgária és Kumánia, utolsóként Dalmácia és Magyarország zászlaja. A koronázó-templomban az oltárnál azután – miként az 1655. évi metszeten látható – általában két csoportra oszlottak: öt zászlóval a nádor, öttel pedig a lovászmester mellett sorakoztak fel. Mivel a zászlók jelentős méretűek (a fennmaradt kora újkori példányok alapján kb. 150x300 cm nagyságúak) voltak, messziről is felhívták magukra és vivőikre a figyelmet. Az egyházi szertartást követően a koronázási menetben ismét kettesével, a már említett sorrendben vitték őket, az egyes állomáshelyeken (a lovaggá avatás és a világi eskü helyszínén, majd a négy égtáj felé való nevezetes kardvágás alkalmával a koronázási dombnál, végül az ünnepi díszebéden) újra és újra előkelő helyre kerültek. Mindezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy koronázási zászlót vinni komoly megtiszteltetés volt. A zászlóvivők többségét ezért mindvégig a Magyar Királyság vezető arisztokrata famíliái adták. A 17–18. század fordulóján így már csekély számban akadhatott olyan közöttük, aki ne grófi címmel rendelkező családból származott volna. A zászlóvivőket kijelölő nádorokkal való kapcsolat és a gyermekek aktuális száma miatt a zászlóvivők névsorai persze nem nyújthatnak a magyar arisztokráciáról tényleges „tükörképet”. Mégis önmagáért beszél, hogy az 1563 és 1712 között tartott kilenc királykoronázás 87 zászlóvivőjét többségében a korszak hosszú időn át meghatározó famíliái adták: az Esterházy (9 fővel), a Forgách (7), a Nádasdy (5), az Erdődy (4), a Pálffy (4), a Rákóczi (3), a Zrínyi (3), a Thurzó (3), a Széchy (3) és a Barkóczy család (3). A zászlóvitel tehát a legbefolyásosabb régi arisztokrata családok gyermekei esetében általában csupán egy állomás volt az ifjú pályáján. Egy-egy feltörekvő arisztokrata életében ugyanakkor ez akár igen fontos, sőt jelképes esemény is lehetett. A későbbi neves nádornak, Esterházy Miklósnak 1618-ban bizonyosan az volt, hiszen a koronázás alatt a bárók közül elsőként ütötték aranysarkantyús vitézzé, másnap pedig már királyi udvarmester, azaz országos főméltóság lett. De ugyanekkor Károlyi Mihály is örülhetett annak, hogy noha utolsóként vitte Bulgária zászlaját, frissen (1609) nyert bárói címe után később oly nevessé vált családjából elsőként ő érezhette magát igazán a világi elit befogadott tagjának. Mivel pedig – noha ez ugyancsak kevéssé ismert – az országzászlókat vivőik a koronázás után hazavihették, azt többnyire nagy becsben őrizték. Erre számunkra legjobb például éppen az 1618. évi koronázás Magyar Királyság-zászlaja szolgál. Ennek mind terve, mind említett festett ábrázolása, mind Esterházy Miklósnak hála eredeti példánya is fennmaradt a család fraknói gyűjteményében. Ez ugyan ez eredeti tervekkel ellentétben végül nem fehér, hanem kék tafota (taft) anyagból készült, ám a régi hagyományoknak megfelelően fecskefarkú és arany lángnyelvekkel díszített zászló volt, rajta a „REGNI HVNGARIAE 1618.” felirattal. Ám értékét kiemelten növeli az is, hogy – hadd adjam ezt Tisztelt Hallgatóimnak egy újabb különleges ajándékként – a magyar címer felett a zászló mindkét oldalán a Szent Koronának egy ez ideig sohasem vizsgált, igen kvalitásos, elölnézeti ábrázolása látható. Esterházy Miklós azonban utóbb nemcsak az általa vitt zászlót őrizte meg, hanem mesterien ismerte fel a zászlókban a hatalmi reprezentáció lehetőségét is. 1625-ben, III. Ferdinánd soproni koronázásán immár nádorként ugyanis már két testvérét (Dánielt és Pált) juttatta be a zászlóvivők közé. Hasonló csupán 1608-ban a későbbi nádor (1609–1616) Thurzó Györgynek, 1625-ben és 1647-ben a volt nádor (1618–1621), Forgách Zsigmond befolyásos családjának, 1655-ben a Barkóczyaknak, végül 1712-ben a híres Esterházy Pál nádornak
4
(1681–1713) sikerült. Ő ekkor családja különböző ágaiból – nem tévedés – már három fiút protezsált be a tíz zászlóvivő közé. Különleges utótörténet: egy hagyományőrző levéltáros az utolsó királykoronázáson Az 1618. évi nevezetes forrás története nem ért véget a 17. században. Azt ugyanis eredetileg nem a Magyar Királyi Kancellária, hanem a Magyar Kamara levéltárában őrizték – feltehetően amiatt, hogy a zászlók elkészítését fizető kamara ennek segítségével rendelhesse meg azokat. 1725. október 22-én azonban a bécsi Magyar Királyi Udvari Kancellária a következő kéréssel fordult a pozsonyi pénzügyi kormányszervhez: mivel arról értesültek, hogy a kamara rendelkezik „az ország Szent Koronájához tartozó országok igazi és valódi rajzaival”, ezért ezeket küldjék át a kancelláriához. Miután a kamarai levéltár iratai között a festett országzászlókat valóban megtalálták, december elején a kamara eleget tett a kancellária kérésének. Forrásunk így került át későbbi őrzési helyére, a kancelláriai levéltárba, ahol a 19. század végén a történész-levéltáros Tagányi Károly (1858–1924) által rendezett Acta diaetalia irategyüttesben nyert végső elhelyezést. Historikus-elődeink közül ő láthatta először a becses iratot, s jóllehet a heraldika ügyeiben is jártas történész volt, nem tette azt közzé. Ám ugyanez igaz Takáts Sándorra (1860–1932) és Bartoniek Emmára (1894–1957), akik 1917-ben és 1919ben mindketten látták forrásunkat. Az akkori szokásoknak megfelelően ugyanis az Országos Levéltár több dokumentummal együtt II. Ferdinánd koronázási rendtartását is kikölcsönözte számukra. Takátsot ugyanis a Képviselőház a magyar koronázások történetének megírásával bízta meg, főként a kora újkorra vonatkozóan, Bartoniek pedig a középkori szertartásokat kutatta. Az Osztrák–Magyar Monarchia hamarosan bekövetkező bukása után, a király nélküli királyságban a koronázások története ugyanakkor kiesett a történészek érdeklődésének köréből. Így az is komoly eredménynek számított, hogy Bartoniek 1939-re elkészítette monográfiáját a magyar királykoronázások történetéről. Ebben a zászló-ábrázolásokról azonban nem tett említést. Mindezek dacára a nevezetes 1618. évi zászlósor a 19–20. században több ízben szerepet kapott. Sajnos azt jelenleg nem tudjuk, hogy 1725-ben a magyar kancelláriának miért volt rá szüksége. A Német-római Birodalom bukása (1804) után viszont 1806-ban az új uralkodói nagy titkospecsét és a királyi nagycímer újratervezésekor a magyar politikai elit konkrétan felhasználta annak érdekében, hogy a Magyar Korona országainak régóta éltetett hagyományát a pecséten és a címeren egyaránt érvényre juttassa. Ám hiába terveztette meg éppen az 1618. évi különleges irat alapján Pálffy Károly kancellár a titkospecsét szívpajzsába Magyarország és kilenc igényországa címerét, törekvése nem járt sikerrel. Az osztrák (Habsburg) dinasztikus és a magyar állami/rendi érdekek – ellentétben a 16. század második felével – Galícia és Lodoméria (Volhínia) kapcsán az aktuálpolitikai helyzetnek megfelelően ekkor már annyira eltértek egymástól, hogy Bécsben nem fogadták el a Lengyelország 1772. évi felosztásakor megszerzett tartományoknak a Magyar Korona alá tartozását. A királykoronázásokon a Magyar Korona országainak hagyományát ugyanakkor a magyar politikai elit szívósan éltette tovább. Még akkor is, amikor a 20. század elején, az I. világháború kudarcai közepette az egyre kiúttalanabbnak tűnő jelen és a visszavágyott dicső, középkori múlt között már óriási szakadék tátongott. IV. Károly király (1916–1918) 1916. december 30án tartott budai koronázásáról így joggal, ám a kora újkor kutatói számára óriási meglepetést keltve jegyezték fel a következő esztendőben megjelent Koronázási albumban: „Az ország zászlóvivőinek csoportja egy darab újjáéledt történelem [...]. Ősi szokás szerint minden koronázásra új zászlók készülnek. A mostani koronázáson használt zászlókat a II. Ferdinánd király koronázása alkalmára készült zászlók mintájára tervezte Csánki Dezső országos főlevéltáros utasításainak megfelelően Sebestyén József festőművész. Fecskefarkú alakúak,
5
egyforma nagyságúak voltak ezek a zászlók, amelyek azonban szín dolgában nem alkalmazkodtak az 1618-iki mintához; minden zászlóhoz a címer alapszínének megfelelő másmás egyszínű selymet választottak.” A Koronázási album leírása megfelelt a valóságnak. Bár elsőre szinte hihetetlennek tűnik, de az utolsó magyar királykoronázáson, 1916. december végén az eddig ismert legkorábbi, 1618 nyári koronázási országzászló-ábrázolás szolgált mintául. Mégpedig ezúttal is a régi hagyományok továbbvitele jegyében, egy kiváló történész-levéltárosnak, Csánki Dezsőnek (1857–1933) köszönhetően. Csánki országos főlevéltárnokot ugyanis 1916. december 2-án Balogh Jenő magyar királyi igazságügyminiszter felkérte, vegyen részt a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság munkájában. A neves középkorkutató akadémikus azután nem csupán a koronázási hitlevél szövegét szerkesztette meg, hanem a koronázási zászlók megtervezésében is döntő szerepet játszott. Noha eleinte bizonyos problémák adódtak, december 9-ére a ceremónia „főrendezőjével”, a Magyar Királyi Operaház és a Nemzeti Színház kormánybiztosával, Bánffy Miklóssal is sikerült mindenben megállapodni. Az ügyet ekkor teljességgel Csánki „bölcs belátására” bízták, és 5000 koronát utaltak ki munkája segítésére. A 17. századi ceremónia- és udvarmesterekkel ellentétben a történész-levéltáros nem a megelőző koronázás iratanyagát vagy a róla készült szép számú beszámolót kerestette elő. Pedig a nyomtatott „emlékkönyvek” egy részében könnyen megtalálhatta volna a zászlók részletesebb leírását. Csánki egészen más utat választott. Mivel 1916 végén már három és fél évtizede az Országos Levéltár munkatársa volt, az ekkor „családias jellegű” intézményben vagy Tagányi Károlytól, vagy más beosztottjától bizonyosan értesült a különleges dokumentumról. Azt ugyanis hivatalosan nem kerestette, a megtisztelő feladatot a miniszteri megbízatásnak megfelelően személyesen intézte el. Beosztottjaival egyszerűen előhozattatta II. Ferdinánd 1618. évi nevezetes rendtartását. Majd ennek zászlóábrázolásai alapján azt az általa jól ismert, erdélyi származású Köpeczi Sebestyén József heraldikust (1878–1964) bízta meg a koronázási zászlók megfestésével, aki akkor az Országos Levéltár megbízott címerfestője volt, és aki az 1915. évi államcímerek tervezésében is kiemelt szerephez jutott. Az egykorú részletes leírások, filmek és fotók, valamint a Magyar Nemzeti Múzeumban eredetiben fennmaradt három (a dalmát, a horvát és a szlavón) 1916. évi koronázási zászló alapján Köpeczi Sebestyén – Csánki főlevéltárnok „szakszerű útbaigazításával” – a rövid idő alatt gondos munkát végzett. Bár a színek és a magyar zászló címere tekintetében nem mindenben követte a forrás zászlóképeit, összességében (a zászlók és a címerpajzsok alakjától a címerképekig) igyekezett ragaszkodni a háromszáz esztendővel korábbi hagyományokhoz. Így a koronázási zászlókkal 1916-ban valóban szinte „újjáéledt a magyar történelem”, amit még vivőik személye is elősegített. A tizenegy zászlóvivő többsége ugyanis ugyanazokból a famíliákból (Andrássy, Batthyány, Erdődy, Esterházy, Károlyi, Keglevics) származott, akik az 1608 utáni évszázadban is adtak már ifjú arisztokratákat a politikai elitbeli hatalmuk szimbolizálására. S míg a festő Köpeczi Sebestyénnek az 5000 koronányi summából szép rész jutott, addig a koronázással kapcsolatban teljesített szolgálataiért Csánki 1917 elején a Lipót Rend lovagkeresztjét kapta. Az viszont már a 20. századi magyar történelem szomorú fintora volt, hogy az évszázados hagyományokat megőrizni igyekvő 1916. évi királykoronázás országzászlóinak erdélyi származású festője 1921-ben már az új román állam címerét tervezte Bukarestben, majd kapta meg érte 1922 júliusában a román uralkodótól, I. Ferdinándtól a Román Királyi Koronarend lovagkeresztjét. 1916 decemberében tehát – Tisztelt Hölgyeim és Uraim! – a Magyar Korona országait, azaz a középkorban valóban jelentős hatalomnak számító „magyar birodalom” dicső múltját megjelenítő országzászlók megfestésével Köpeczi Sebestyén József 16–17. századi zászlófestő elődei, a kiváló középkorász Csánki Dezső pedig 16. századi humanista politikus-történész6
elődjei örökébe lépett. Bár tevékenységük, miként az egész 1916 végi koronázási ceremónia, a hamarosan összeomló történeti Magyarország életében csupán az utolsó szalmaszál jelképes fellángolását jelentette, a hatalmi, politikai és művészeti reprezentáció területén mégis jól mutatta a 17. század elejétől megszilárdult és a középkori középhatalom múltjára építő hagyományőrzés jelentőségét.
7
