A lány, aki tudott repülni. Victoria Forester

El kell olvasnia mindenkinek, aki szereti az olyan regényeket, amelyekben találkozik a valóság és a képzelet. A történet egy kedves, kis vidéki közösségben kezdődik, majd hirtelen egy Harry Potteri fantáziavilágba röpít. Ha elolvasod ezt a regényt, remekül megírt, részletes képet kapsz egy olyan, ámulatba ejtő világról, amellyel még soha egyetlen könyvben vagy filmben sem találkoztál. A történet annyira magával ragadó, hogy le sem akarod majd tenni a könyvet a kezedből. Roppant kedves történet! Tele van nagyszerű csavarokkal és fordulatokkal, vicces és szívszorító pillanatokkal, s mindeközben annyi mindenre tanít, hogy azóta is a rabja vagyok. A befejezés mindenképpen folytatást kíván, amit én egész biztosan el is fogok olvasni. Lebilincselő regény egy nagyszerű kis hősnőről, aki sohasem adja fel. Nagyon tetszett, hogy a történet teljesen más irányt vett, mint amit az első oldalak után vártam. Remekül szórakoztam! Imádom az olyan regényeket, amelyek meg tudnak lepni! A befejezés annyira meglepett, hogy amikor letettem a könyvet, azt vettem észre, hogy remeg a kezem és szaggatottan lélegzem. Sokkal nagyobb hatással volt rám, mint valaha is hittem volna, azóta sem tudom kiverni a fejemből. Ez egy remek könyv! Az első ötven oldalt igazán élveztem, a következő kétszázötvenet pedig egyenesen IMÁDTAM! Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem. [email protected]

Victoria Forester

A lány, aki tudott repülni Egy igazi csajt nem lehet megzabolázni… hacsak nem a megfelelő módszert használod. Piper McCloud tud repülni. Csak így, egyszerűen. Tény, hogy a hátramenet még nem igazán megy neki, és a fordulatai is kissé esetlenek, de bukfencben nagyon profi. A probléma csupán annyi, hogy Lowland egyszerű lakosai félnek Pipertől. A szüleinek fogalma sincs, mit kezdjenek vele, így jó ötletnek tűnt, hogy a kislányt elküldjék a farmjukról, és beköltöztessék egy szupertitkos, szigorúan őrzött iskolába, ahol csupa kivételes képességgel megáldott gyerek tanul. Eleinte nagyszerű is volt minden: ott volt az a sok új barát, olyan adottságokkal, mint a szuper-erő vagy a szuper-zsenialitás – nem is beszélve a rengeteg házi sütésű almás pitéről. De Piper még a különlegesek között is különleges volt. És ennek bizony vannak következményei. A következmények pedig túl szörnyűek ahhoz, hogy beszélni lehessen róluk. Túl eszelősek, hogy megfontolásra méltók legyenek. És túl veszélyesek, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket. Victoria Forester első regénye – hol szívderítő, hol rémisztő fordulataival – a lázadás és bátorság felejthetetlen története. Főhőse egy leigázhatatlan kislány, aki tud, aki fog, akinek muszáj… repülni. Tizennégy éves kortól ajánljuk

A lány, aki tudott repülni

Victoria Forester

Victoria Kanadában nőtt fel egy elhagyatott Ontario-beli farmon.  A Torontói Egyetem elvégzése után a történetmondás szenvedélye a forgatókönyvírás felé sodorta. Először egy rövid filmet írt és rendezett a CBC számára, majd miután következő filmjét (The Pony’s Tale) bemutatta a Global Television, Los Angelesbe költözött. A híres független film-producer, Roger Corman adott neki lehetőséget, hogy megírhassa és megrendezhesse első komoly filmjét, a Circuit Breakert, Richard Grieco és Corben Bernsen főszereplésével.

Victoria Forester

A lány, aki tudott repülni

élményt keresőknek – pont neked

Ezt hamarosan követte a Macon County Jail David Carradinenel és Ally Sheedyvel, majd a Cry of the White Wolf  a Disney Channel számára. Ezután Victoria megrendezte a Teen Scorcery című filmet, amely csintalan tiniboszorkányokról szól, akiket Romániában lelőttek. A lány, aki tud repülni szintén forgatókönyvnek készült a Paramount Pictures megrendelésére, de Victoria annyira megszerette a történetet, hogy elhatározta, könyvet is ír belőle. Ez az első regénye, de nagyon várja az alkalmat, hogy még számos továbbit is írhasson. Jelenleg is Los Angelesben él férjével, pici lányával és nevetségesen narancssárga színű macskájával, Rufusszal.

3 999 Ft

Vörös pöttyös könyvek

Victoria Forester

elragadó

„Ez a regény a Kis ház a prérin és az X-man különös, édes keveréke. Egész végig mosolyogtam (kivéve azokat a helyeket, ahol sírtam). Készülj fel a szívmelengető élményre!” - Stephenie Meyer, a Twilight saga szerzője

Itt barátokra találsz; még jobban szeretheted, kitárgyalhatod, lájkolhatod a Vörös pöttyös könyveket: http://www.facebook.com/vorospottyos És bele is szólhatsz a sorozatba.

V IC TORIA

F OR E STER

A LÁNY, AKI TUD REPÜLNI

•1•

V I C T OR I A

FO R ESTER

A LÁNY, AKI TUD REPÜLNI

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2011

•3•

Ahhoz, hogy önmagad legyél – egy olyan világban, amely éjjel-nappal arra törekszik minden erővel, hogy olyanná tegyen téged, mint akárki más – a legnehezebb csatát kell megvívnod, amit csak lehet emberileg, és sosem szabad abbahagynod a harcot. E. E. Cummings

•5•

1. fejezet

P

iper elhatározta, hogy leugrik a tetőről. És ez nem hirtelen ötlet volt. Ez volt a terve – felmászni a tető gerincére, azon végigfutva felvenni a kellő sebességet, aztán elrugaszkodni. És végül a legfontosabb: nem leesni. Arra az esetre, hogy mi lesz, ha leesik, nem dolgozott ki külön tervet, mert ha leugrasz a háztetőről, és a fejeden landolsz, onnantól kezdve valójában semmiféle tervre nincs szükséged. Ezt még Piper is tudta. Szóval ezt tette: egyszerűen leugrott a háztetőről. De még mielőtt elmesélném, mi történt azután, nem ártana, ha a kedves olvasó megtudna egyet s mást néhány dologról. Piper anyjával és apjával élt egy farmon. Igazából nem is annyira farm volt ez, csupán egy ócska deszkabódé és egy rozoga istálló, amely veszélyesen balra dőlt. A McCloudok emberemlékezet óta mindig Lowlandben éltek, ugyanazon a húszholdnyi, kövekkel teli földön. Piper nagyapja, dédnagyapja, ükapja, és az ő őseik, mindmind ugyanabban a házban vették első, utolsó és az összes közbeeső •7•

lélegzetüket, ahol Piper is született, így aztán a McCloudok soha nem is gondoltak rá, hogy máshol éljenek. Betty McCloud szerint úgy helyes, ha az ember nem túl sokat mozgolódik, hogy a Mindenható tudja, hol találja, ha keresi. – Ha a jóisten azt akarná, hogy a dolgok folyton változzanak, akkor biz’ a nap sem ugyanúgy kelne föl minden áldott reggel. – Betty egyszerű, józan gondolkodású és rendíthetetlenül tisztességes as�szony volt, aki mindössze két dologban hitt: a Szentírásban és még valamiben, amit ő úgy nevezett: a „gondviselés”. Mint például: – Én biz’ megmondtam Millie Mae-nek, hogy ne bolondozzon azzal az újmódi kapával. Nem csodálkozom, hogy azok a fekete bogarak az összes paradicsomát megcsócsálták. Ez a gondviselés. Mondom nektek: a gondviselés. Millie Mae-vel ellentétben Betty McCloud sohasem kísértette a gondviselést. Joe McCloud, akinek szikár termete és megbarnult őszi falevelek színét idéző, napcserzett bőre volt, soha egy szót sem beszélt a gondviselésről, bár ő semmiről sem beszélt túl sokat. Ha mégis nekiszegeztek egy kérdést, hosszú ideig töprengett megfelelő szavak után kutatva, majd a maga kimért módján végül így felelt: – No, a dógok mán csak így mennek. És ahogy a dolgok mentek, azzal Joe McCloud tökéletesen meg is volt elégedve. Így élt hát Betty és Joe, csendesen végezve munkáját, tisztességesen művelve földjét, és az évszakok meg az évek úgy szálltak el fölöttük, hogy lényegében nem is tudták őket egymástól megkülönböztetni. És Lowlandben soha senki nem mondhatta, hogy a McCloudok nem úgy tették a dolgukat, ahogy azt kell. Vagyis amíg valaki egészen pontosan ezt nem mondta. •8•

Amikor Bell doktor kijelentette, hogy Betty McCloud terhes, az asszony így vitatkozott: – Nem, nem lehetek. Ez nem a dolgok rendje. Hiszen nem kevesebb, mint huszonöt, meddőségben eltelt házasév után Betty igazán nem számított már fiatal asszonynak. Négy hónappal később aztán Betty McCloud életet adott egy kislánynak. A gyermek a Piper nevet kapta. Piper McCloud. A kislány születésének híre szélsebesen terjedt Lowland gyéren lakott földjein, ahol egy emberre kilencvenhárom szarvasmarha jutott. – Ez nem a dolgok rendje – jegyezte meg csípősen Millie Mae is, az asszonyok kedd délutáni varrókörén, ahol a résztvevők egytől egyig közelebb hajoltak hozzá, pletykára éhes fülüket hegyezve. – Csak képzeljétek el, ahogy egy asszony az ő korában egy újszülöttel sétálgat fel-alá nagy büszkén! Ha! Először szülni ilyen idősen! Ez nem helyénvaló, oszt’ kész! Az asszonyok egyetértően bólogattak. Szörnyű jóslatok következtek arról, hogy a gyermek biztosan csodabogárként fog felnőni ilyen körülmények között, ráadásul úgy, hogy testvére sincs. Betty McCloud életében először kísértette a gondviselést. És ezzel tisztában is volt. Egyáltalán nem kellett hozzá a helyi pletyka, hogy felvilágosítsa erről. Abbéli igyekezetükben, hogy helyreállítsák az egyensúlyt, és megbékítsék a gondviselést, Betty és Joe elhatározta, hogy Pipert szigorúan ugyanúgy nevelik majd, ahogyan az összes McCloudot. Vagyis minden hűhó és értelmetlen úri bolondság nélkül, ehelyett inkább egy jó adag nehéz munkával a farmon. Egyszerű és becsületes parasztemberek voltak, és nem értettek egyet semmiféle újmódi gyereknevelési elvvel, amit a városi emberek mostanság gyakran hangoztattak. •9•

Legnagyobb megkönnyebbülésükre Piper épp olyan volt, mint a többi kisbaba. Legalábbis eleinte. A kislány fejlődése csak akkor vett hirtelen gyökeresen más irányt, amikor a legtöbb gyerek mászni kezd. Ugyanolyan csütörtök délután volt, mint a többi. Betty hozzáfogott, hogy kicserélje Piper pelenkáját a konyhaasztalon, éppúgy, ahogy azelőtt is tette már legalább százszor. Ám, amikor egy pillanatra elfordult valamiért, Piper villámgyorsan átgördült az asztal peremén. Nos, ilyen esetben minden más gyerek azonnal a földre zuhanna, és keserves sírásra fakadna. De nem Piper. Betty legnagyobb döbbenetére ő egyszerűen lebegni kezdett a levegőben az asztal mellett. – Isten segíts! – kapkodott levegő után Betty, kezeit mellkasára szorítva, hogy lecsillapítsa kalapáló szívét, miközben Piper kacarászva lebegett fel és alá a levegőben. Az asszony gyorsan elkapta, és rémülten szorította magához a gyereket. Attól a pillanattól kezdve jóformán el sem akarta engedni többé. Agyán átvillant a szó: gondviselés. Lám, ezt kapod, amikor nem úgy cselekszel, ahogy kellene, mondta magának. Ahogy telt az idő, Betty őszinte imái ellenére a helyzet nemhogy javult volna, hanem egyre rosszabbodott. Pipert gyakran kapták azon, hogy a tisztaszoba mennyezetén lebeg, és vagy nem akar, vagy nem tud onnan lejönni. Joe-nak nemegyszer ki kellett mennie a szerszámosbódéba a létráért, hogy leszedje. Vagy máskor, az éjszaka leglehetetlenebb órájában Joe majd’ egy méterre a kiságy fölött lebegve találta Pipert, amint jóízűen alszik. Aztán ott volt az a viharos nap, amikor a kislány hirtelen lebegni kezdett, mire a szél felkapta, és három szántóföldnyire repítette, míg végül fenn nem akadt egy fa ágán, és Joe nagy nehezen le nem tudta szedni. • 10 •

Amikor Piper ötéves lett, és még mindig az volt a szokása, hogy a legváratlanabb pillanatokban lebegett át a szobán, Betty végül úgy döntött, itt az ideje, hogy előhozakodjon az üggyel az orvosnál. – Azt hiszem, a kölök nem normális… – dadogta tanácstalanul Bell doktornak – úgy értem… – Hogy érti? – húzta fel a szemöldökét a doktor. Nem egy lowlandi generációt látott már felnőni, és sok furcsaságot megtapasztalt, ami a városban történt. Látta, ahogy a legkisebb Smith fiú felköhög egy csavarhúzót és egy egész csomag százas szöget. Ott volt akkor is, amikor Clara Cassie Mareken feje száznyolcvan fokban hátrafordult, majd vissza. Sőt, még egy olyan férfit is ismert, aki visszafelé kezdett beszélni, miután fejbe verték egy szénabálázóval. De a kislánynak, aki most lábát lóbálva üldögélt a vizsgálóasztalon, tíz ujj volt a kezén és a lábán is. Nem volt sem magasabb, sem alacsonyabb, sem okosabb, sem butább, sem soványabb, sem kövérebb, mint amilyennek az ő korában lennie kellett. Röviden szólva: olyan volt, mint bármely másik parasztgyerek Lowlandben. – Hát, Mr. McCloud meg én azt vettük észre, hogy a lyány… – makogott Betty, nem tudván biztosan, hogyan írhatná le Piper állapotát – szóval, hogy ő… sokszor van… hogy úgy mondjam, emelkedett hangulatban. Bell doktor alig tudta elfojtani nevetését, és elfordult a vizsgálóasztaltól, hogy megmossa a kezét. – Egy gyereknek, a Piper korában, kell is, hogy túláradó jókedve és energiája legyen – mondta mosolyogva –, de ez nem olyasmi, ami miatt aggódniuk kellene. Adjanak neki lehetőséget, hogy sokat mozogjon, főként a szabad levegőn. Nincs ezzel a kislánnyal az égvilágon semmi baj, éppen olyan normális, mint maga vagy én. • 11 •

Ám amikor visszafordult, és azt látta, hogy Piper valami rejtélyes módon felhúzta magát öt láb magasságba, és most a mennyezeti csilláron lógott, majd hintázni kezdett előre-hátra, dr. Bell egy rövid pillanatra rámeredt Betty riadt arcára, és átvillant az agyán, hogy Piper McCloudnak talán mégsem egyszerűen csak a hangulata emelkedett. De mivel Bell doktor a tudomány embere volt, egyszerűen tudomásul vette a tényt. – Maga valódi kis artistát kapott az Úrtól, Mrs. McCloud – csupán ennyit jegyzett meg mosolyogva. És erre az orvosi diagnózisra alapozva Betty nagy megkönnyebbüléssel úgy döntött, békén hagyja a gyereket. Mindenesetre azt gondolta, bölcsebb dolog lesz Pipert otthon tanítani mindaddig, amíg az emelkedett hangulata – legyen az bármily normális is –, nos… kissé kevésbé lesz emelkedett. Mire Piper kilencéves lett, gesztenyebarna haja hosszúra nőtt, s mindig két copfban összefonva hordta. Élénken ragyogó kék szeme (amit szeretett) volt, s több szeplője, mint égen a csillag (amit utált). Leghűségesebb társa a magány volt, néhány más érzéssel együtt, amelyre nem igazán tudott nevet találni. – Érezted már úgy, apa, hogy valami nincs rendjén, de nem tudtad kitalálni, mi a baj? – kérdezte egyszer a kerítés tetején ücsörögve, miközben nézte, amint az apja megerősít egy kilazult ekevasat. Joe bizonytalanul megvonta a vállát. – Olyan ez, mintha valami csiklandozna itt – folytatta Piper, a gyomra közepére mutatva. – Folyton csak csiklandoz és csiklandoz, de nem férek hozzá, mert belül van. Szerinted van valami, amivel elállíthatnám ezt a csiklandozást? Joe újra megvonta a vállát. Gyakran volt zavarban, ha Piper beszélt hozzá. Nem mintha a szavak, amiket a kislány használt, nagyon • 12 •

különbözőek lettek volna azoktól, amelyeket ismert. Nem, Piper ugyanúgy beszélt, mint bárki más Lowlandben. Viszont azok a gondolatok, amelyek a gyerek fejében születtek! Olyan kérdéseket tett fel, amelyek Joe-nak millió év alatt sem jutottak volna eszébe, a válaszokról pedig halvány sejtelme sem volt. – Beszéltem erről mamának is valamelyik nap, és ő azt mondta, biztos azok a bolond gondolatok okozzák, amik a fejemben vannak – folytatta Piper, mit sem törődve apja zavarával. – Én nem hinném, hogy az én gondolataim bolondok lennének, de mama azt mondja, jobban tenném, ha csendben maradnék, ha lenn tartanám a lábam a földön, és csak a saját dolgaimmal foglalkoznék. Azt mondja, nem helyénvaló az időmet ilyen kérdésekre fecsérelni, miközben rengeteg munka vár elvégzésre. De én nem értem, hogy lehetne egy kérdés nem helyénvaló. Te érted, papa? Mama szerint a Biblia megmondja, hogy mi helyes és mi nem, szóval nekünk nem kell ezen törnünk a fejünket, de nekem úgy tűnik, hogy ez nem olyan egyértelmű. Mint amikor múlt héten levágtad Foltost, és én nem akartam belőle enni, mert ő volt a kedvenc tehenem, az ös�szes közül a legszelídebb. Mama azt mondta, bűnös vagyok, mert pazarolom az ennivalót. Én azt feleltem, hogy talán nem kellene megölnünk és megennünk a marhákat, amikor azok olyan békések. Mama erre azt mondta, ez bolondság, és hogy Isten csak azért teremtette a jószágot, hogy mi megegyük. De ez nekem nem tűnik túl jó üzletnek az ő szempontjukból. Nincs egy hónapja, hogy a prédikátor azt mondta nekünk, hogy Isten minden egyes teremtményét szereti, de hát miféle szeretet ez, ha Isten csak azért teremt valamit, hogy abból ennivaló legyen? Azok a marhák sohasem ártottak nekünk. Azt gondoltam, hogy talán félreértettünk valamit, és lehet, hogy a marhák életének is van valami célja, amiről • 13 •

mi nem tudunk. Lehet, hogy ez titok. Szóval figyelni kezdtem a marhákat, csendesen, hogy ők észre ne vegyék, hátha kitalálom az életük célját. Azt hiszem, sikerült, papa. Igen, most már tudom. Akarod hallani? Joe alkarját homlokára tette, hogy kissé lecsillapítsa a szédülését. Ez a beszélgetés valahogyan kicsúszott az irányítása alól, és most éppen ott tart, hogy hamarosan megtudja a marhák titkos küldetését. De Joe McCloud erre még nem állt készen. Távolról sem. Ha tudta volna, hogyan akadályozza meg Pipert, hogy folytassa, bizonyosan megteszi. De sajnos nem tudta, így nem tehetett mást, mint hogy áll ott földbe gyökerezett lábbal, és tehetetlenül várja, hogy Piper megossza vele a nagy titkot. És a lány ezt természetesen meg is tette. – Az árulta el őket, ahogyan a farkukkal csapkodtak, amikor a legyeket hessegették. – Piper közelebb hajolt Joe-hoz, és titokzatosan lehalkította a hangját, nehogy a tyúkok véletlenül meghallják, amit mond. – Tudod, mindegyikük csinálta, kivéve egyet. Az a barna szemű fekete tehén csak állt ott mozdulatlanul, és egyfolytában a szomszéd szántóföld felé bámult, ahol a birkák legelésztek. A legyek zümmögve röpködtek körülötte, ugyanúgy, ahogy a többiek körül, de ő meg sem mozdította a farkát. Ezért elkezdtem figyelni. Csak bámult, bámult mozdulatlanul. Aztán végre rájöttem, hogy mit néz. – Mit? – kérdezte Joe lélegzet-visszafojtva, s észre sem vette, hogy feltette ezt a kérdést. – Azt a helyet, ahol a borja hat hónappal ezelőtt elpusztult. Emlékszel, papa? Joe bólintott. Tényleg emlékezett. Nehéz ellés volt, és a legyengült borjú mindössze néhány órát élt. • 14 •

– Rettenetesen gyászolja őt, és én azt hiszem, hogy ha egy tehén így tud érezni a borja iránt, akkor biztosan mindenféle más dolog iránt is vannak érzelmei. Olyanok, amikről mi semmit sem tudunk. És aztán arra jutottam, hogy ha minden marhának ugyanúgy vannak érzelmei, ahogy nekünk, akkor az is lehet, hogy az ő életük célja sem különbözik semmiben az emberekétől. És akkor elkezdtem gondolkozni a mi életünk célján. És rájöttem, hogy az embernek meg kell ismernie a saját célját, ha tenni akar valamit érte ebben az életben. Érted, miről beszélek, papa? Piper apja arcába nézett, de ott nem látott mást, csak mérhetetlen zavarodottságot. – Piper McCloud!!! – rikoltotta Betty, amikor a tyúkólból kilépve meglátta, hogy Joe megint úgy áll ott, akár egy balfácán, és szájtátva hallgatja a gyereket. Joe röstelkedve tért vissza az ekejavításhoz, Piper pedig lemászott a kerítésről. – Én csak azt mondtam papának, hogy… – kezdte volna a lány, de az anyja bosszúsan közbevágott: – Csöppet sem érdekelnek a zavaros ötleteid és történeteid, kölök, amikor temérdek munka vár rád. Na nyomás, de ízibe, te naplopó! Egy nyári délután Piper a rekkenő hőségtől a farm legmagasabb tölgyfájára menekült. Amikor félig felmászott rá, hogy élvezhesse az ágak között lengedező szellőt, az a különös csiklandozó bizsergés visszatért, és nem hagyta nyugodni. Piper átfordult az ágon, és a gyomrára szorította a kezét. Éppen rálátott egy közeli vörösbegyfészekre, és nyugodtan figyelhette, ahogy a tojó kövér kukacokkal eteti a fiókáit. Miközben a vörösbegyet nézte, hagyta, hogy gondolatai szabadon vándoroljanak. • 15 •

Lehet, hogy a többi gyereknek is van ez a furcsa csiklandozás a gyomrában, gondolta. Lehet, hogy ha beszélhetnék velük, ők meg tudnák mondani, mit kell tenni, hogy elmúljon. Erre persze nem volt sok esélye így, hogy ki sem mozdulhatott a farmról. Soha nem megyek sehová, és nem csinálok semmi érdekeset, gondolta elkeseredetten. Ös�szesen két helyen voltam életemben a farmon kívül: a templomban és Bell doktornál. – Miért nem járhatok én is iskolába, mint a Miller gyerekek? – faggatta Piper az anyját már ezerszer. A szénapadlásról nézte őket minden reggel, ahogy gyalogoltak az iskola felé. Szívesen odaadta volna akár az egyik tejfogát is azért, hogy velük mehessen. – Azér’, mer’ itthon is épp olyan jól megtanulsz mindent. – Betty, mint mindig, ilyenkor is egyszerű és lényegre törő volt. Pipert a töprengésből hirtelen egy váratlan dráma zökkentette ki, amely a szemei előtt bontakozott ki a faágon: a vörösbegy tojó egyszer csak elkezdte az egyik fiókáját a fészek pereme felé lökdösni. Az alig volt nagyobb, mint Piper hüvelykujja, a tollai is alig pelyhedztek. Az anyja végül csőrével egy utolsót taszított rajta, s ezzel ki is lökte a fészekből. Piper rémületére a fióka átbukfencezett az ágak között, és úgy zuhant lefelé, akár egy kő, kétségbeesetten csapdosva szárnyaival. Ám épp még mielőtt a földbe csapódott volna, erőfeszítéseit siker koronázta. Először csak lassult a zuhanása, majd elkezdett lassan, nagyon lassan emelkedni. Ott és akkor, Piper szeme előtt, az a pici madár megtanult repülni. – Atyaég! – hüledezett a kislány, és hitetlenkedve csóválta a fejét. Ez volt a legfantasztikusabb dolog, amit valaha látott. Aztán az anyamadár megismételte az egész rituálét a második fiókával, és ő is megtanult repülni. Éppen azelőtt, hogy az anyja a harmadik fiókát

• 16 •

is kitaszította volna a fészekből, Piper fejében szöget ütött egy megdöbbentő gondolat. Olyan hirtelen ült fel az ágon, hogy majdnem leesett. Két kézzel megkapaszkodva biztonságba helyezte magát, miközben a gondolatai úgy cikáztak ide-oda, mint a mezei nyúl. Mióta megszületett, tud lebegni. Ez neki olyan természetes, akár a lélegzés. És mert mindig is képes volt rá, nem is tartotta nagy dolognak. Egyik pillanatban még a kandalló előtti szőnyegen ücsörgött, a következőben pedig már a plafonon csüngött. Olyan jó móka volt, hogy gyakran szórakoztatta így magát. Az egyetlen problémát a lebegéssel kapcsolatban az jelentette, hogy sohasem tudhatta, mikor jön rá a lebeghetnék. Ez alapvetően nem volt olyan rossz, csak az ember időnként szereti egy kicsit jobban irányítani az életét, mintsem hogy ki legyen szolgáltatva bármely erősebb szellő szeszélyének. De a lebegés és a repülés között óriási a különbség. A felhők lebegnek. A léggömbök lebegnek. De a madarak repülnek. Lehet, hogy mama és papa egyszerűen csak elfelejtett kilökni engem, mint a madárfiókákat, töprengett Piper. Hamarosan rádöbbent: mostantól a saját kezébe kell vennie a dolgot. Itt az ideje, hogy megtanuljak repülni is. Mivel egy percet sem akart elvesztegetni, fürgén lemászott a fáról, és azon nyomban hozzáfogott, hogy kidolgozzon egy tervet. Másnap reggel kakasszó előtt felébredt. A hajnali fény épp csak derengeni kezdett az égbolt keleti peremén, amikor ő már kiugrott az ágyából. Kinyitotta a szobája ablakát, átmászott a párkányon, és addig nyújtózkodott, amíg az egyik lába fel nem ért a zsindelyig. Aztán nagy nehezen felkapaszkodott a tetőgerincre. Négykézlábra ereszkedett, és lassan elindult előre.

• 17 •

A tető csúszós volt a harmattól. Egyetlen rossz mozdulat, és egy pillanat alatt lecsúszik. Feljebb húzta hosszú, fehér hálóingét, nehogy megbotoljon benne. Csak akkor ébredt rá, hogy mennyire fél, amikor felmászott a tető csúcsára, és elkezdett a gerincen egyensúlyozni. Pontosabban rettegett. Hirtelen rá kellett jönnie, mekkora különbség is van aközött, hogy valamit eltervezünk, vagy hogy valójában meg is tes�szük. A tető meredek és magas volt, és alatta a talaj kőkemény. Ha a dolgok nem jól sülnek el, megsérül, mégpedig nem is kicsit. Piper szíve a torkában dobogott, és egy pillanatig levegőt is alig kapott. Aztán a gondolatai gyors egymásutánban kezdtek dörömbölni a fejében: Mi van, ha nem tudok repülni? Mi van, ha fejjel csapódok a földbe? Ha szétloccsan az agyam, akkor soha nem megyek el a farmról sehová, és soha nem találok barátokat. Talán az lenne a legjobb, ha gyorsan visszabújnék az ágyamba, és elfelejteném az egész ötletet úgy, ahogy van. Nos, vagy azért, mert Piper még nem hitt abban, hogy a dolgokat lehet jól és rosszul is csinálni, és ezért számára még minden lehetségesnek tűnt; vagy mert az a bizsergés a bensőjében, amire senki, legkevésbé ő maga sem tudott magyarázatot találni, annyira felerősödött, hogy majdnem megőrjítette; vagy ugyanabból az okból, ami miatt lebegni is tudott – ami, hogy őszinték legyünk, senki előtt sem volt ismeretes; nos, bármi is volt az ok, Piper fennmaradt a tetőn, és nem ment vissza az ágyába. Ehelyett felemelte a karjait, kitárta őket, ahogy a repülőgép szárnyai is állnak, majd óvatosan elkezdte egymás elé helyezni a lábait. És a félelem, a bátorság és a várakozással teli izgalom különös elegyével a gyomrában elindult a hosszú tetőgerincen. • 18 •

Éppen Piper alatt Betty McCloud hirtelen felriadt álmából. Hallott valamit, abban bizonyos volt. – Mr. McCloud… – suttogta. Joe meg sem moccant. – Mr. McCloud! – Betty ezúttal keményen Joe bordái közé vágta a könyökét, ezzel adva nyomatékot a szavainak. A férfi azonnal tágra nyitotta a szemét. – Van valaki a tetőn! – Mi az? – motyogta Joe félálomban. – A tetőn! Van valaki a tetőn! – mutatott az asszony felfelé, és ekkor már Joe is hallotta a csoszogó neszeket a feje fölött. Piper minden megtett lépéssel egyre gyorsabban ment, míg végül már futott a tetőgerincen, és sebesen közeledett ahhoz a helyhez, ahol a pirkadó égbolt alól már elfogy a tető. – Úgy fogok repülni, mint a madarak! – biztatta magát, lelki szemei előtt felidézve a vörösbegyfiókákat. Aztán már csak egyetlen lépés maradt hátra. És miután azt is megtette, teljes erőből elrugaszkodott, és átadta magát a hajnali levegőnek. Nem volt más szemtanú, csak a mezőn legelésző marhák. Amit pedig azok láttak, az egy kicsi lány volt, hosszú, fehér hálóingben, aki leugrik a tetőről, bele a hűs levegőbe. Egy üdvözült pillanatig Piper úgy lebegett az égen, akár egy angyal. Aztán a pillanat tovaszállt, és a kicsi lány fejjel lefelé zuhanni kezdett, úgy gyorsulva tehetetlenül, akár egy tehervonat, az alatta elterülő föld felé. A marhák sohasem látták azelőtt, hogy egy ember ilyesmit tett volna, és egyetlen mukkanás nélkül, döbbenettel figyelték. A farmon aligha történt valaha is bármi érdekes, így ők is örültek némi izgalomnak. • 19 •

Amikor Piper éppen a szülői hálószoba ablaka felé zuhant, az hirtelen kitárult, és Joe, tizenkettes kaliberű vadászpuskájával a kezében, kidugta a fejét. A férfi meg volt győződve róla, hogy egy csintalan mosómedvével lesz dolga, vagy azzal a pimasz barna mókussal, amely már megint a tető réseiben akar magának odút keresni. Az is eszébe ötlött, hogy talán az egyik bosszantó Carlton fiú garázdálkodik odafent. De egy szeme előtt lefelé zuhanó kislány, amint karjaival eszeveszett szárnycsapásokat imitál, Joe McCloud számára teljességgel elképzelhetetlen volt. – Ááááááá! – sikított Piper, szemeit szorosan összeszorítva. – Mi a…??? Joe szemei kidülledtek a látványtól, amint Piper éppen felé zuhant. A férfi ösztönösen hátraugrott, hogy elkerülje az ütközést, így aztán belebotlott Bettybe, aki férje mögé bújva próbált kukucskálni kifelé az ablakon. Joe hosszú lábai összegabalyodtak, és a férfi elvágódott a hálószoba padlóján, ami kifejezetten hasznos volt, mert így tökéletesen kipárnázta a helyet, ahová Betty huppant egy pillanattal később. Így aztán egyikük sem látta, amint a lányuk elzuhant az ablakuk előtt. Még három másodperc, és Piper fejjel csapódik a földbe. És az fájni fog… de nagyon. Nos, három másodperc nem hosszú idő. Gyorsabban el lehet számolni háromig, mint ezt a mondatot elolvasni… Ugye? A legnagyobb termetű, máskor oly hallgatag tehénből, amelyiknek nagy fekete folt volt a jobb szeme körül, tőle meglehetősen szokatlan módon kiszakadt egy hangos búúúú. Ha lehetséges volna megérteni a marhák bőgését, eléggé valószínű, hogy ez a tehén figyelmeztette volna Pipert.

• 20 •

A kislány még mindig teljes erővel összeszorított szemekkel és eltorzult arccal várta a pillanatokon belül bekövetkező ütközést. Egyetlen szívdobbanásnyi időre volt attól, hogy a kemény földbe csapódjon, amikor megtörtént a csoda. Mint egy repülőgép a légibemutatón, Piper egy merész bukfenccel lekaszálta a füvet, megfordult, és arcát a földtől az ég felé fordította. Aztán váratlan lendülettel és egy F–22-es Raptor precizitásával vitorlázott felfelé. Eközben még mindig szorosra zárt szemekkel készült a becsapódásra, ami csak nem akart sehogyan sem bekövetkezni. – Kukurikúúú! – rikkantott a kakas. Csak akkor engedte meg magának, hogy résnyire kinyissa a jobb szemét, amikor a reggeli égbolt kékje és a felkelő nap aranya felderengett a szemhéja mögül, és arcát a köd párája finom, hűvös cseppekkel csiklandozta. A látvány azonban olyan elképesztő és hihetetlen volt, hogy gyorsan újra visszacsukta a szemét. Aztán kinyitotta a bal szemét is, de ugyanazt látta újra. És akkor lassan, nagyon lassan mindkét szemét kinyitotta. Ó, micsoda világ tárult elé! Üde zöld mezők terpeszkedtek mindenfelé, melyeket néhol csillogó vizű kék patakocskák szeltek át. A szellő egyre magasabbra emelte a lányt, és a felhők, ahogy közelebb repült hozzájuk, beleolvadtak a ködbe. Piper alámerült és felemelkedett, pörgött és forgott a kora reggeli égen, amely a fehértől a kéken és narancson át a rózsaszínig mindenféle színben pompázott. – Juhéééé! – kiáltott a kislány ujjongva. – REPÜLÖK! – rikkantott oda az aranyló napnak. – TUDOK REPÜLNI!!!

• 21 •

Lent a farmházban Joe és Betty nehézkesen talpra állt, aztán a párkány szélébe kapaszkodva kikémleltek az ablakon. Ekkor látták meg a kislányt, amint lobogó hosszú, fehér hálóingében ide-oda röpdös az égen. Ebben a percben mindkettőjük számára egyszer és mindenkorra világossá vált, hogy az ő lányuk, Piper McCloud bizony igencsak másképp csinálja a dolgokat, mint ahogy azt Lowlandben megszokták. Életében először Bettynek semmi sem jutott eszébe, amit mondhatott volna. Ehelyett csak nézte, nézte, ahogy Piper cikázik összevissza a levegőben. A világ egyszer csak forogni kezdett az asszon�nyal, szemei előtt fekete pontok jelentek meg, és ájultan rogyott össze a padlón.

• 22 •

2. fejezet

–H

a a jóisten azt akarná, hogy az emberek repüljenek, akkor adott volna nekik szárnyakat. Úgy biza! – fortyogott Betty, miközben megállás nélkül fel s alá járkált a tisztaszobában, akár egy elázott tyúk, akiben hemzsegnek a tetvek. Joe az eseményektől még mindig egészen kábult volt, és az aggodalom miatt a rosszullét környékezte. Vagy némán rázta a fejét, vagy egyetértően bólogatott, akármit is mondott az asszony. Piper eleinte arról ábrándozott, hogy a szülei majd el lesznek ragadtatva. Később már elégedett lett volna azzal is, ha csak örülnek. Ebben a pillanatban pedig már azzal is kiegyezett volna, ha nem lennének dühösek rá. – De hát… nem láttátok? TU-DOK RE-PÜL-NI! – mondta, minden szótagot külön hangsúlyozva, ha esetleg bárki számára nem lett volna elég világos, hogy mi is történt. – A repülés nem normális dolog – ismételte az anyja immár sokadszor. – Nem természetes. Magasságos istenem, ha ezt az új lelkész látta volna, a jó ég tudja, miféle szentbeszédet tartana rólunk a templomban! • 23 •

– De hát… – És ha Millie Mae elkezd erről pletykálni… akkor oszt tényleg isten óvjon bennünket! Hát látsz te bárki más kölköt is az égen kódorogni, mi? – Én egyáltalán nem látok semmilyen más kölköt, ugyanis te nem engeded – feleselt Piper, amikor végre szóhoz jutott. – Hallod-e, vigyázz a szádra, kisasszony! Nem arra neveltelek, hogy visszabeszélj itt nekem – emelte fel az ujját Betty fenyegetően. – Megmondhatom én neked, hogy más kölök biz’ nem repül. És neked sem kéne. Ez egyszerűen nem helyénvaló, oszt kész. – De hát… – Ez nem a dolgok rendje, no! – ragadta meg Betty a kislány hálóingét dühösen. – Megértetted, amit mondtam, Piper McCloud? – De mama… – A bensőjében, ahol alig több mint egy nappal azelőtt még az az elviselhetetlen bizsergés tombolt, most valami egészen újfajta izgalmat érzett. – Lehet, hogy van ennek az egésznek valami oka. Valami különleges. Te mondod mindig, hogy isten útjai kifürkészhetetlenek, és… – Isten nevét szádra hiába ne vedd! – De én… – Piper, én mán döntöttem, és fölösleges vitatkoznod, úgysem gondolom meg magam. A világon semmi értelme, hogy egy kölök beleártsa magát az égi dolgokba. Jól figyelj arra, amit most mondok, hallod-e! – szegezte Betty a legnagyobb komolysággal Pipernek a mutatóujját. – Nincs több repülés, oszt egy szót se tovább erről. Megértetted? – De… – próbálkozott még egyszer Piper, de az anyja tekintetéből sugárzó szilárd eltökéltség azonnal a torkára fagyasztotta a szót. De hát ez tiszta őrület, füstölgött tovább, most már csak magában. • 24 •

Hogyan várhatják el tőle, hogy hátat fordítson a repülés csodájának? Ilyen erővel azt is megtilthatnák neki, hogy levegőt vegyen. A helyzet az, hogy attól a perctől kezdve, hogy ízlelőbimbóidat először táncolja körbe a kék égbolt, soha többé nem tudod távol tartani magad tőle. És csöppet sem számít, mekkora bajba sodrod magad ezzel. Betty és Joe a lány döbbent hallgatását beleegyezésként értelmezte. – Egész biztos, hogy előbb vagy utóbb neked támadna valami ádáz ragadozó madár. Nincs ott fent helye egy ilyen kölöknek – jelentette ki Betty, és ezennel a témát lezártnak is tekintette. Piper pedig engedelmesen bólintott, és hagyta, hogy szülei azt higgyék, amit akarnak. De amint tehette, azonnal kirohant a hátsó legelőre, ahol nem láthatták. Várakozástól remegő lábakkal felmászott a domboldalból kiugró kőszirt csúcsára, nagy lendületet vett, elrugaszkodott, és… fenékre esett. HÚ, DE KEMÉNY. – Jujjjjj! Villámgyorsan felkelt, leporolta magát, és újra megpróbálta. És megint ugyanaz történt. Piper akkor sem lehetett volna jobban a földhöz ragadva, ha a talpa be lett volna kenve ragasztóval. Na, nem mintha ez egy pillanatra is elvette volna a kedvét attól, hogy újra próbálkozzon. Megint ugrott. És megint leesett. És megint ugrott. És megint leesett. Így telt gyakorlásának első napja. Ez finoman szólva igen elkeserítő volt, de megtanította Pipert egy fontos dologra: a repülés nem jön könnyen, még akkor sem, ha született lebegő vagy. Maga a tehetség nem elég, azzal csak eddig juthatsz, a többi sok-sok gyakorlás, kitartás és erőfeszítés kérdése. Az első ugrásnál nyilván szerencséje volt. A kezdők sokat emlegetett szerencséje. De innentől kezdve foggal-körömmel fog küzdeni, hogy újra feljusson az égbe, és igazi, hamisítatlan repülő váljon belőle. • 25 •

Hetek teltek el, és Piper minden áldott nap folytatta a gyakorlást, olykor egész kicsi, de leginkább semmilyen sikerrel. Gyakran kívánta, hogy bárcsak lenne valaki, aki tanítaná, ahelyett, hogy neki magának kellene mindent egyedül kitapasztalnia. Minden hiba egyegy újabb zúzódást vagy puklit eredményezett. A teste hamarosan a sok elhibázott próbálkozás kék-fekete krónikásává vált. A legelső lecke, amit Piper gyorsan megtanult, így szólt: soha ne gondolj a földre. Soha. Abban a pillanatban, amint a leghalványabban is felmerült benne a gondolat, hogy akár le is eshet, akkor le is esett, és valamijét alaposan beütötte. Célja az égbolt volt, és úgy edzette az elméjét, hogy csakis arra gondoljon. Amint sikerült elsajátítania a gondolatait illető tananyagot, újra fel tudott emelkedni a levegőbe, és ekkor tanulta meg a kettes számú leckét: repülhetsz anélkül is, hogy leugranál valami magaslatról. Ahhoz pedig, hogy ezt elérd – ahogy tapasztalta –, az első lépés az, hogy állj meg mozdulatlanul, és hunyd le a szemed. És aztán minden erőddel gondold a következőt: Könnyű vagyok, mint a felhő, s szabad, mint a madár. Része vagyok a kék égnek, s tudok repülni már. A trükk az volt, hogy csakis erre lehetett gondolni, és semmi másra, és meg kellett tartania az elméjében ezt a gondolatot hosszú, hosszú ideig. Ki lehet próbálni, sokkal nehezebb, mint az ember gondolná. Ekkor az egész teste ellazult, és az a bizsergető érzés elindult kifelé a szívéből, és futótűzként terjedt szét az egész testében, amíg végül már úgy nem érezte, hogy menten elég. Ez az a pillanat, amikor a lába elemelkedik a földtől, és repülni kezd. • 26 •

Két héttel azután, hogy elkezdte a gyakorlást, Pipernek végre sikerült felemelkednie a levegőbe, és ott is maradnia. Egy keddi napon történt. Szörnyen melege volt, már hosszú órák óta állt a tűző napon az árnyéktalan legelőn, és minden porcikájával, tiszta erővel koncentrált. – A fenébe az egésszel! – füstölgött, miután a harmadik felemelkedési kísérlete is kudarcba fulladt. De aztán összeszedte magát, újra felvette a kiinduló testhelyzetet, mozdulatlanná merevedett, és minden erejével arra az egy bizonyos gondolatra összpontosított. Érezte, ahogy a csiklandozó bizsergés egyre jobban szétterjed a testében. Még erősebben koncentrált. Része vagyok a kék égnek, és tudok repülni már. A bizsergés betöltötte az egész testét, és ekkor történt, hogy a lába elemelkedett a földtől. Könnyű vagyok, mint a felhő, s szabad, mint a madár. Egyre magasabbra emelkedett. Minél távolabb került a talajtól, annál kön�nyebbnek érezte magát, és közben még mindig csak arra az egyetlen dologra gondolt. Végül negyven láb magasságban, magasabban, mint ameddig valaha is jutott, megállt. – Tudok repülni… – suttogta. Hatalmas megkönnyebbülést és büszkeséget érzett. Olyan természetesnek tűnt, hogy a felhőkkel teli égbolton van, és innen-onnan madarak repülnek el mellette! Mintha hazaért volna. Azt is észrevette, hogy amikor odafönt van a magasban, a gondolatok, amelyeket lenn hagyott a földön, hirtelen már nem is tűntek olyan fontosnak. Hiszen olyan parányiak voltak, az ég pedig oly hatalmas. A szántóföldek fölött szállva időről időre alámerült, hogy leszakítson egy-egy gabonaszárat, néhány szál búzát, zabot vagy árpát. Gyönyörködve nézte, amint színpompás halak úszkálnak mélyen a • 27 •

Clothespin-patak vizében. Olyasmi volt ez, amit az ember két lábbal a földhöz ragadva sosem láthat. Annyi minden volt még, amit meg szeretett volna ismerni, de mire észbekapott, vacsoraidő lett, és ideje volt leszállnia. Attól a pillanattól kezdve a repülés nem volt többé akadály. Az elkövetkező napokban Piper végre, életében először felfedezte a világot, vagy legalábbis Lowland világát. Látta, amint Mr. Stanovislak pálinkát árul az erdő mélyén rejtőzködő szeszfőzdéjéből; amint Jessie Jake megcsókolja Beth Belle-t, a legjobb barátja kedvesét a tehénistállójuk mögött; és amint Gertie Gun, a magányos vénlány drámai hangon olvas fel egy filléres szerelmes regényt a tökföldjén. És azt is látta, ahogy egy fiatal szarvasborjú életében először iszik a patak kristálytiszta vizéből; hogy egy nagy barna medve olyan erővel dörgöli egy sziklához a hátát, hogy a szikla elmozdul és legurul a domboldalon; egy magas tölgyfa tetején pedig felfedezte a legnagyobb méhkaptárt, amivel valaha is találkozott. Később, öt fullánkkal a testében aztán úgy döntött, a jövőben azt a tölgyfát inkább messze elkerüli. És ugyan akaratlanul, de Piper volt a felelős az öreg Jessup Istenhez való megtéréséért is. Mialatt Jessup a háztetőn dolgozott, a szeme sarkából megpillantotta, amint Piper elrepül fölötte. Természetesen angyalnak hitte, akit a nemrég elhunyt felesége küldött hozzá. Az öreg, aki gyászában megesküdött, hogy soha többé be nem teszi a lábát a templomba, azon nyomban térdre rogyott, bevallotta minden bűnét, és mindenki legnagyobb csodálkozására attól a naptól egyetlen miséről sem hiányzott többé. Az új lelkész köszönetet mondott Istennek. Piper pedig a szerencsés csillagainak, hogy az öreg Jessup a tetőn nem viselte a szemüvegét.

• 28 •

A kislány gondosan beosztotta az időt, amit odafenn töltött. Komoly repülőnek tartotta magát, nem pedig városnéző turistának. Ambiciózus ütemtervet állított össze magának, amely egyaránt tartalmazott landolási, emelkedési, süllyedési és lebegési gyakorlatokat, valamint sebességkontrollt. Sajnos azonban nem tanult valami gyorsan, repülésében sokkal gyakoribb volt a hiba, mint a sikeres próbálkozás. – Piper, nem vagy önmagad mostanság – szólalt meg egy este váratlanul Betty, miközben átadott a lányának egy tál zöldbabot. Piper szörnyen kimerült volt, különösen nehéz nap állt mögötte, és gondolni is alig bírt a vacsorára. Amikor felnézett, észrevette, hogy anyja és apja aggodalmas arccal fürkészi őt. – Mióta azon a reggelen rajtakaptunk, hogy… no hát, amióta az történt, teljesen fel vagy pörögve. Ha éppen nem tanulsz, vagy nem a munkádat végzed, akkor azonnal eltűnsz, tudj’ isten, hová, oszt olyan vézna is lettél, hogy lassan a szemünk előtt fogysz el, hallod-e. – Betty nem tudta nem észrevenni, hogy a gyerek teljesen megváltozott, és maga is megdöbbent, mennyire üresnek és némának érzi a házat Piper végeérhetetlen kérdései és váratlan lebegései nélkül. Olyan volt, mintha a gyerekből kihunyt volna a szikra, és Betty attól félt, hogy a lelke is összetört. – Bocsánat, mama – felelte Piper elcsigázottan. Az igazság az volt, hogy összes energiáját felemésztette a tanulás, és teste folyton sajgott az egymás hegyén-hátán halmozódó zúzódások miatt. Legtöbbször este már a vacsoraasztalnál ülve elaludt, még mielőtt hozzányúlt volna az ennivalójához. – Apád meg én beszéltünk rólad – folytatta Betty –, alig ismerünk rád, és látjuk, hogy nem vagy mán olyan jókedvű, mint voltál,

• 29 •

ezér’ oszt arra gondoltunk, épp itt az ideje, hogy elvigyünk a július negyediki piknikre. Hátha ez kicsit felvidít majd. – Piknikre?? – Piper úgy megrökönyödött, mintha ajándékot kapott volna. – Én is elmehetek a jövő heti piknikre, mama? Úgy érted, ahogy a többi gyerek? – Na, meg ne bomolj itt nekem, hallod-e! Igen, jöhetsz, ha továbbra is a jóistennek tetszően viselkedsz. Piper majdnem a plafonig repült örömében, torkaszakadtából kurjongatva, akár egy megkergült csirke, hogy: „Juhééééé!!” De csak majdnem. Ehelyett megpróbált Istennek tetszően viselkedni, és elfojtani a bensőjében őrjöngő ujjongást. A következő héten szünet nélkül a pikniken járt az esze. P-I-KN-I-K, betűzgette magában újra és újra. Vagy néha visszafelé: K-IN-K-I-P. Amikor pedig éppen nem ábrándozott, akkor az anyját bombázta kérdésekkel: – Lesznek más gyerekek is a pikniken? – Lesznek biza! – Gondolod, hogy játszanak majd velem? – Mér’ ne? – Maradunk a tűzijátékra is? – Az ég szerelmére, hallgass mán el, kölök! Piper őszintén meg is próbálta, de mindig csúnyán csődöt mondott.

• 30 •

3. fejezet

–L

eszel a barátom, Piper? – kérdezte Sally Sue remény-

kedve. Piper mosolygott. Egy tökéletes piknik tökéletes befejezése. Megosztották egymással a jégkrémjüket, majd Sally Sue elárulta Pipernek a legnagyobb titkát (hogy egyszer elcsente az anyja rúzsát, és használta az iskolában). Piper elmondta Sally Sue-nak a legszebb álmát (hogy valamikor majd körberepüli a világot). Aztán Sally Sue megtanította Pipert dzsiggelni, és addig táncoltak és hahotáztak a fák között, amíg meg nem fájdult a hasuk a sok nevetéstől. Amikor pedig elérkezett a tűzijáték ideje, egymás mellett feküdtek a hűs fűben, és együtt gyönyörködtek az éjszakai égen robbanó színes gombolyagokban. Így barátkozott össze Sally Sue és Piper. Később elválaszthatatlan bizalmasok lettek, még később pedig nyoszolyólányok egymás esküvőjén. Azután egymás mellett vettek házat, és a gyerekeik mindig együtt játszottak. Barátnők örök életre… Biztosan így lesz. Legalábbis Piper így képzelte. Újra és újra, a legapróbb mozzanatra kiterjedően végigjátszotta magában a hőn • 31 •

remélt jövő eseményeit, olyannyira, hogy fejében már-már összekeveredett a képzelet és a valóság. Aztán eljött a nap, amikor végre-valahára nem volt szükség több fantáziálásra, mert Piper a valóságban is ott állt Betty és Joe között a templom kertjének gyepén, ahol egész Lowland ott tömörült a szeme előtt. Mind a kilencvenheten. Piper számára több mint félelmetes volt ekkora embertömeget egy helyen látni. Az asztalok roskadoztak az ínycsiklandozó illatú barackos süteményektől, cseresznyés pitéktől, friss gyümölcsöktől, hegyekben álltak az aranysárga, puha szemű csöves kukoricák, mellettük ízlésesen tálakra rendezett sonkaszeletek és sült csirkék, a grillsütők rácsain pedig egymás után pirultak a borjúbordák. A fákon és az asztalokon mindenfelé transzparensek és léggömbök hirdették július negyedike dicsőségét. Gyerekek ugráltak versenyt almákért, férfiak dobáltak célba lópatkókkal, az új lelkész és a felesége a Straitharn fiúk bendzsó- és hegedűjátékát hallgatta, az asszonyok pedig limonádét kortyolgatva legyezgették magukat a fák alatt. Nem volt olyan hely, ahol Piper ne látott volna valami érdekeset. – Ide hallgass arra, amit mondok – hajolt Betty a lánya felé –, tartsd a lábad… – Tartsam a lábam a földön. Tudom – fejezte be a már századszor hallott mondatot Piper szórakozottan. Figyelmét ugyanis már teljesen lefoglalták a történések. – Már annyiszor elmondtad, mama – tette még hozzá, hogy megnyugtassa az anyját, de ebben a pillanatban meglátott három, jégkrémet majszoló lányt, és szíve nagyot dobbant. A piknik máris tökéletesen olyan volt, mint álmaiban. Ami viszont Bettyt illeti, ő csuromvíz volt az idegességtől. Most, hogy itt álltak a gyep szélén, a piknik küszöbén, hirtelen már nem volt annyira biztos benne, hogy jó ötlet volt idejönni. Miközben • 32 •

Pipert egész életében távol tartotta az emberektől, megtanulta, hogy semmit se bízzon a véletlenre. Vasárnaponként úgy intézte, hogy csak néhány pillanattal a mise kezdete előtt érkezzenek a templomba, és az utolsó sorban ültek le úgy, hogy Pipert két oldalról szorosan közrefogták. Abban a pillanatban, amint az igehirdetés véget ért, azonnal elhagyták a templomot. A születésnapi partimeghívásokat, amelyeket a kislány kapott, Betty rendre udvariasan, de határozottan visszautasította, és semmilyen más társasági rendezvény sem jöhetett szóba. Még amikor Bell doktorhoz kellett menniük, Betty akkor is ragaszkodott hozzá, hogy ők kapják a legelső reggeli időpontot, hogy akkor érjenek oda, amikor a váróterem még üres. Ezek után nem csoda, hogy most, amikor hirtelen szembetalálta magát ennyi emberrel és a mulatsággal, Bettynek minden csepp akaraterejére szüksége volt, hogy ne terelje vissza azonnal Pipert a farmra. Lehet, hogy elhamarkodta a dolgot, és túlságosan sürgetni akarta az eseményeket. Talán a gyerek még nem is áll készen. Joe szája is idegesen remegett, mintha mondani akarna valamit, de nem tudná kitalálni, hogyan adjon hangot annak, amit gondolt. Amikor észrevette, hogy Millie Mae Miller fürkészi őket a túloldalról, majd gyakorlatilag sprintelni kezd feléjük, kis híján eléugrott, hogy elgáncsolja. Ki nem állhatta Millie Mae-t és a gonosz pletykálkodásait. Egészen biztos, hogy mindenféléket összehord majd Piperről, még mielőtt kettőt pislognak. – Kaphatok jégkrémet, mama? – kérdezte Piper, miután meglátott egy szőke hajú, barna szemű lányt, aki a jégkrémre váró gyerekek sora felé közeledett. – Csak vigyázz a ruhádra – felelte Betty, aki szintén észrevette Millie Mae kíváncsi közeledését, és megkönnyebbült, hogy így Piper legalább egy időre megmenekül az alapos vizslatás elől. • 33 •

Pillanatokkal később Millie Mae már oda is ért hozzájuk, és nem is leplezte csalódottságát, amiért Piper már nem volt ott. – Csak nem a ti Piperetek volt az? – kérdezte olyan élénk érdeklődéssel, amely már-már a mániával volt határos. Millie Mae vezette Lowland nem hivatalos pletykairodáját, és ez olyan pozíció volt, amit roppant komolyan vett. Semmi sem történhetett a környéken, amiről ő ne tudott volna, és amit ne adott volna tovább aprólékos részletességgel és meglehetős terjedelemben bárkinek. Aki a leghalványabb érdeklődést is mutatta, az nem menekülhetett előle, sőt azok sem, akiket egyáltalán nem érdekelt a dolog, csak elég pechesek voltak ahhoz, hogy Millie Mae sarokba szorítsa őket, és durvaság nélkül nem tudtak volna elmenekülni. Ha Betty legnagyobb félelmei két szóban összefoglalhatóak lettek volna, ez a két szó bizonyosan a Millie Mae lett volna. – Túlságosan magadhoz láncolod azt a gyereket, Betty. És ez biz’ nem jó neki. Épp itt az ideje, hogy eljárjon ide-oda – szipogott Millie Mae. – Eddig nem láttam jónak elengedni sehová. Meg egyébként sem tudok senkit, aki érdemes volna arra, hogy Piper az idejét pazarolja rá, oszt kész – vetette oda Betty fölényesen. Joe alig tudta elrejteni a mosolyát, amikor látta, hogy Betty tőrdöfése mennyire telibe találta Millie Mae-t. – Valóban? – vágott vissza Millie Mae. – Azt beszélik, inkább azér’ nem engeded, mer’ ő nem olyan, mint a többi kölök. – Igazság szerint az egyetlen ember, aki valaha is bármit beszélt Piperről, az maga Millie Mae volt. – Ez szemenszedett hazugság! Csak egy bolond állítana ilyet. A kölök épp olyan normális, mint te vagy én. Kérdezd csak meg Bell doktortól! – felelte Betty ingerülten. • 34 •

– Köszönöm szépen, de azt hiszem, inkább saját magam győződök meg róla. Ezzel Millie Mae peckesen elviharzott, csak úgy füstölgött magában. Millie Mae Miller nem érdemtelenül kapta meg „a város pletykafészke” rangot, zsigereiben érezte, hogy Piper McClouddal valami nincs rendjén. És ha a jóisten is megsegíti, ma a végére jár ennek az ügynek. Piper beállt a jégkrémre várakozók sorába egy lány mögé, aki éppen olyan idősnek tűnt, mint ő maga. Jól tudta, hogy a lányt Sally Sue Millernek hívják. Hosszú évek óta nap mint nap irigyen figyelte a szénapadláson kialakított magasleséből, amint Sally Sue reggel iskolába ment, majd délután jött hazafelé. Most végre Sally Sue itt állt előtte teljes életnagyságban. És csodával határos módon a lány, aki egy ilyen forró délutánon semmire sem vágyott jobban, mint hogy a hűs jégkrém szétolvadjon a szájában, izgatottan odafordult Piperhez, és kijelentette: – Én az őszibarack ízűt szeretem a legjobban! És te? – Én is! – felelte Piper ragyogva. Roppant boldog volt, hogy máris mennyi közös van bennük. – Gondolkoztál már azon, miért hívják őszibaracknak? Úgy értem, nem is ősszel érik, hanem nyáron. Sally Sue-nak ez még sohasem jutott eszébe, de most, hogy belegondolt, el kellett ismernie, hogy ez a dolog valóban meglehetősen furcsa. – Ó, igazad van – mondta töprengve. – Talán inkább nyáribaracknak kellene hívni. Vagy szőrösbaracknak. – Vagy édesbaracknak. – Vagy ragacsosbaracknak. – Én még soha életemben nem neveztem át semmit. • 35 •

– Gondoltál már arra, milyen lenne mindig jégkrémet enni, és semmi mást? – Piper már igen. – Én borjúborda jégkrémet ennék vacsorára kukorica jégkrém körettel. Sally Sue felvihogott: – Én meg szalonnás tojás jégkrémet reggelire. – Ricinusolaj jégkrémet, ha beteg vagyok – képzelődött tovább Piper. – És jégkrém fogkrémet tennék a fogkefémre lefekvés előtt. – Jégkrém szendvicset vinnék az iskolába tízóraira. – Sally Sue helyet adott Pipernek, hogy álljon mellé a sorban. – Az én nevem Sally Sue. És a tiéd? Minden éppen úgy történt, ahogy álmaiban képzelte. – Piper. Piper McCloud – felelte ragyogó mosollyal. Sally Sue hirtelen hátralépett: – Piper McCloud? – kérdezett vissza elkomolyodva. – A mamám már beszélt rólad. Azt mondta, valami nincs rendben a fejeddel. Piper felháborodva kapkodott levegő után. – Semmi baj sincs a fejemmel! – jelentette ki sértődötten. Sally Sue közelebb hajolt, hogy alaposan megnézze Piper fejét, és megállapította, hogy tényleg nincs vele semmi baj. De azért megvonta a vállát: – Az én anyukám azt mondja, hogy van, és ő még sohasem tévedett. – Sally Sue oda mutatott, ahol Millie Mae állt, és ebben a pillanatban is őket figyelte. Piper azonnal felismerte. – Hát én megmondhatom neked, hogy ez esetben téved – mondta, miközben szemei szikrát szórtak a pletykafészek irányába. Hogy merészel az a nő ilyet állítani róla?! Ez olyan igazságtalanság, hogy ordítani tudott volna tehetetlen dühében. Ehelyett azonban inkább

• 36 •

azt mondta: – Különben is, az anyukádnak nem kellene kutyákat rugdosnia! Sally Sue eltátotta a száját, és mélyen elvörösödött. – Az én anyukám nem rugdos kutyákat – motyogta lesütött szemmel. – De igen! – felelte Piper felbátorodva. Hiszen saját szemével látta, amikor Millerék háza fölött repült el alig egy héttel azelőtt. – De nem! – szedte össze magát Sally Sue. – És különben is, honnan tudhatnád? – kérdezte kihívóan, csípőre tett kézzel. – Onnan, hogy láttam. A házatok mögött pipázott, a kutya pedig ugatott, mire ő úgy belerúgott a hátsó felébe, hogy az felnyüszített. Piper diadalmasan nézett körül. Győzelmi mámora azonban igen rövid ideig tarthatott, mert Sally Sue szemei azonnal megteltek a szégyen könnyével. – Nem is ismersz minket, hogy tudhatsz rólunk ilyen dolgokat? – suttogta, és még egy lépést hátralépett. Mielőtt Piper válaszolhatott volna, Sally Sue bátyja, Rory Ray viharzott oda hozzájuk. – Sally Sue, most rögtön hagyd abba a bőgést, mert mama hazaparancsol mindnyájunkat! – figyelmeztette a húgát. Rory Ray oldalán mintegy nyomatékul azonnal ott termett a négy fivére. Mint egy olyan lánynak, akinek öt fiútestvér jutott, Sally Sue élete valódi kínszenvedés volt, és a folytonos stressz meg is mutatkozott rajta. Még az anyjának is el kellett ismernie, hogy roppant könnyen elsírta magát. – Nem is bőgök – pityergett most is. – Dehogynem. De szétverlek, ha miattad haza kell mennünk. – Ő tehet róla – intett Sally Sue a fejével Piper felé.

• 37 •

– Hé, te tetű, miattad bőg a húgom? – Rory Ray a haragját most Piperre irányította át. – Aha. – Pipernek fogalma sem volt, mit kellene felelnie. Ilyen forgatókönyvet egyáltalán nem képzelt el, amikor a piknikről fantáziált. Sally Sue hangosan szipogott. – Dugulj el, Sally Sue! – förmedt a húgára Rory Ray. – Mama errefelé néz! – Az öt fiú Sally Sue köré gyűlt, akinek az arca vörös volt a sírástól, szemei duzzadtak a további könnyek miatt, és az alsó ajka remegett. Nem volt biztos benne, hogy meg tud szólalni, ezért csak az ujjával bökött Piper felé. Rory Ray erre nagyot taszított Piperen. Ahogy a lány a földre esett, a por felkavarodott körülötte. Akármerre nézett, csak piszkos gumicsizmákat látott. – Hagyd békén a húgom, te buggyant! – nézett le rá fenyegetően Rory Ray. – Hé, nem te vagy az a csaj, akinek valami baj van a fejével? – kérdezte egy másik fivér, miközben port rúgott Piper arcába. Piper nem bírt megszólalni, csak köhögött, fojtogatta a homok. – Akár dilis vagy, akár nem, hagyd békén a húgomat. Megértetted, hígagyú? – Gyere már, Rory Ray. Jégkrémet akarok! – unszolta a fiút az egyik öccse. Rory Ray elkapta Sally Sue grabancát, és maga elé rántotta a sorban, mit sem törődve többé a földön fekvő Piperrel. A lány megsemmisülten ült a homokban. Néhány rövid perc leforgása alatt megtalálta és elveszítette a legjobb barátnőjét. Szörnyű csapás volt ez, és mialatt a por egyre csak örvénylett körülötte, Piper elgyászolta a szülinapi partikat, a diplomaosztókat, az esküvőket és • 38 •

a közös babavárásokat, amelyek immár soha, de soha nem történhetnek meg. A por lassan leülepedett, Piper felnézett, és látta, hogy Millie Mae Miller gúnyos mosollyal az arcán, mereven bámulja őt. Gyűlölte Millie Mae-t, azért is, mert kinevette, és azért is, mert olyan dolgokat terjesztett róla, amelyek nem voltak igazak. Hogyan mernek az emberek ítélkezni fölötte, miközben nem is ismerik? Ez nem helyes. Piper fejlett igazságérzetét szörnyen bántotta a dolog, és azonnal elhatározta, hogy majd megmutatja mindenkinek, mennyire tévednek. Gyorsan talpra állt, és leporolta magát. Dacosan magasra emelte a fejét, az állát előrenyomta, és egyenesen odamasírozott, ahol látta, hogy egy csapatnyi gyerek labdázik. Ha az emberek azt gondolják, hogy valami baj van a fejével, akkor majd megmutatja nekik, hogy nem így van. Hiszen csak meg kell ismerniük. Majd gondoskodik róla, hogy Millie Mae Millernek a piknik végén vissza kelljen szívnia minden egyes igaztalan szót, amit terjesztett. És ha megüli a gyomrát a sok visszaszívott hazugság, hát ő csöppet sem fogja sajnálni. Herkulesi erőfeszítései ellenére a késő délután mégis úgy érkezett el, hogy Millie Mae semennyire sem volt közelebb ahhoz, hogy vis�szaszívja a szavait, és Piper sem volt közelebb ahhoz, hogy találjon egy barátot. Bo Bo és Candy Sue, a napbarnított Hassifer ikrek eleinte ugyan nagyon bírták, de egy idő után már zavarta őket, hogy Piper furcsa ötletei újra és újra kizökkentik őket a csinos fiúkról való parttalan fecsegésükből, és a kiválasztottakkal való szünet nélküli flörtölésből. És amikor Piper nem volt hajlandó bemenni velük a közeli bokrok közé az izzadságszagú Stubing fivérekkel, akkor végérvényesen el is küldték. • 39 •

Ha Piper el tudott volna tekinteni attól, hogy Jessie Jean Jenkin kedvenc szórakozása az volt, hogy szerencsétlen legyek szárnyait kitépje, aztán pedig megetesse az áldozatot a pókjával, Belzebubbal, akkor talán elfogadta volna Jessie Jean ajánlatát, hogy mindketten szúrják meg az ujjukat egy tüskével, és kössenek vérszerződést. Sajnos azonban – legalábbis Jessie Jean számára sajnálatos módon – Piper ezt nem tudta elfelejteni. Arcát természetesen sok gyerek felismerte a templomból, és Millie Mae Millernek köszönhetően a híre messze megelőzte őt, annak ellenére, hogy sohasem beszéltek vele egy szónál többet. A lowlandi gyerekek közül egyetlenegy sem volt hajlandó megtenni neki azt a szívességet, hogy legalább kételkedjen a pletykákban. Miközben nem akarta elismerni, hogy kudarcot vallott, Piper nem tudta nem észrevenni, hogy a dolgok határozottan nem úgy mennek, ahogy eltervezte. Épp akkor hívták össze a gyerekeket egy baseballmeccsre, mikor már kezdte belátni a tévedését. A meccs megteremtette Piper számára a tökéletes lehetőséget, hogy helyrehozza a dolgokat, és megmutassa igazi értékeit. A mezőn gyülekező gyerekek közé furakodva, elragadtatva nézte, ahogy a fiúk és lányok nyomakodva, huzakodva és egymást túlkiabálva megpróbálták két csapatba szervezni magukat. Junie Jane, egy igazi kemény csaj, aki jól elagyabugyált mindenkit, aki őt lánynak merte nevezni, gyorsan kikiáltotta magát az egyik csapat kapitányának, míg Rory Ray lett a másik. Ezután következett a kiválasztás. – Billy Bob! – kiáltotta Rory Ray. Billy Bob, egy deltás fiú, aki képes volt a holdig ütni a labdát, kibattyogott a várakozó csoportból, és elfoglalta a helyét Rory Ray mögött. A többi gyerek – köztük Piper is – lökdösődni kezdett, hogy a csapatkapitányok jobban lássák őket. • 40 •

– Piggy Pooh! – rikkantott Junie Jane. – Lizzie Lee! – vágta rá Rory Ray. – Sally Sue! – kiáltott Junie Jane. Piper szíve egyre jobban összeszorult, ahogy egymás után választották ki a gyerekeket, míg végül már csak ő és Timmie Todd maradt. Timmie Todd épp csak betöltötte a hatot, és korához képest is apró termetű volt. Ráadásul az a hír terjedt róla a gyerekek között, hogy túrja az orrát, és amit kitúr, azt meg is eszi, arról nem is beszélve, hogy hetente maximum egyszer fürdik. Timmie Todd mellett állni kifejezetten megalázó volt. Aztán, mintha ez nem lett volna elég, Rory Ray még gondolkodott is, hogy melyiküket válassza. – Ó, na jól van, jöjjön Timmie Todd – mondta végül kelletlenül, miközben nagyot rúgott a porba. Piper ezzel hivatalosan is az utolsóként kiválasztott lett, és megaláztatása kiteljesedett. Vagy legalábbis azt hitte, de ezzel nem volt vége. – De én nem akarom őt a csapatomba! Valami baj van a fejével! – háborgott Junie Jane, bevezetve Pipert a megaláztatás még mélyebb bugyraiba. – Ha nekem be kellett vennem ezt – mutatott Rory Ray fintorogva Timmie Toddra –, akkor neked be kell venned azt – Piperre szegezte az ujját. – Ez így igazságos. – Ó, a fenébe! – köpött Junie Jane, de Pipernek végül is lett csapata. Az egész közösség a délutáni napfényben fürdő domboldalra csoportosult, hogy végigszurkolják a gyerekek baseballmeccsét. Betty és Joe McCloud egész nap le sem vette a szemét Piperről. Végignézték számtalan próbálkozását, hogy barátot szerezzen, és minden alkalommal, amikor látták, hogy lányukat elutasítják, majd’ a szívük szakadt meg. • 41 •

– Első labda! – kiáltott Junie Jane, és a játék elkezdődött. BAMM! Billy Bob nagy erővel ütötte meg a labdát, a hátsó mező irányába… egyenesen Piper felé. A lány kesztyűjét felemelve lábujjhegyre pipiskedett. Olyan magasra nyújtózkodott, amilyenre csak bírt, de vigyázott, hogy a lábai nehogy elemelkedjenek a földtől. Ám minden erőfeszítése ellenére a labda elszállt a feje fölött, és tízlábnyira mögötte a földre esett. Gyorsan megpróbált még érte mászni, de lábai ügyetlenül egymásba gabalyodtak. Pillanatokkal később arccal a föld felé feküdt a porban. – Ó, Jézus! – köpte ki a rágóját Junie Jane undorodva. Betty és Joe felsóhajtott, Millie Mae Miller pedig az asszonyok felé biccentett, elégedetten nyugtázva, hogy Piper produkciója valóban őt igazolta. Bármilyen rosszul is alakultak eddig a dolgok Piper számára, amikor a játék tovább folytatódott, valahogyan sikerült tovább romlaniuk. Rory Ray következett, aki egy egyszerű papírgalacsinnal is védhetetlent tudott dobni. Piper elszántan foglalta el a helyét vele szemben, baseballütőjét harcra készen a magasba emelve. Már a meccs felénél jártak, és csapatának nagyon kellett volna ez a bázis. Reményeik Piper ütőképességén álltak vagy buktak. Rory Ray nekiveselkedett, és minden erejét latba vetve elhajította a labdát; Piper egész lényével koncentrált, mindent beleadott… – Kiestél! – ujjongott egy pillanattal később Rory Ray. Piper csapattársai egy emberként nyögtek fel. A kilencedik menet végén, két elfoglalt bázissal és két kiejtéssel a háta mögött Billy Bob önelégült mosollyal helyezkedett el a hazai bázison, magabiztosan készülve arra, hogy hazafutást üt, és ezzel csapata megnyeri a játékot.

• 42 •

Junie Jane, aki arról volt híres, hogy mindig a végsőkig küzd, időt kért, és odahívta magához Pipert és Jimmy Joe-t. – Billy Bob fog ütni, erősen és messzire. McCloud, a kispadra. Jimmy Joe, te veszed át McCloud helyét a pályán. Junie Jane tudta, hogy Jimmy Joe képes puszta kézzel elkapni egy legyet egy holdfény nélküli éjszakán. Piper egész meccs alatt egyetlenegy labdát sem bírt elkapni vagy elütni. Jimmy Joe a Piper kezében levő kesztyűért nyúlt, de Piper nem adta oda neki. – El tudom kapni, Junie Jane – mondta elszántan. – Egy náthát se tudnál elkapni, még akkor sem, ha az Antarktiszon állnál télikabát nélkül. – El tudom kapni! – Piper most már könyörgőre fogta. – Adj egy esélyt, Junie Jane, és ígérem, nem foglak cserbenhagyni. Így görbüljek meg, ha hazudok! Piper miközben beszélt, folyamatosan hadonászott a kesztyűvel. – Add ide! – fogta meg keményen Jimmy Joe a kesztyűt, de Piper még mindig erősen tartotta. Junie Jane nem volt egy lágyszívű lány. Ő nem pátyolgatott kölyökkutyákat, utálta a rózsaszínt, és az iskola többi lányával ellentétben sohasem álmodozott arról, hogy Rory Ray megcsókolja. De most tőle szokatlan módon hirtelen szánalmat érzett Piper McCloud iránt. Ha más lett volna a helyzet, ha nem lett volna semmi baj a lány fejével, Junie Jane valószínűleg adott volna neki egy esélyt. De a helyzet az volt, ami volt, és Junie Jane nem hagyta bukni a mérkőzést egy gyengeelméjű kedvéért. – Add ide! – rántotta ki végül a baseballkesztyűt Piper kezéből olyan erővel, hogy a lány a földre huppant. – A kispadra, McCloud!

• 43 •

– kiáltotta még egyszer, miközben már rohant is a dobódomb felé, és az esze a játék folytatásán járt. Így esett, hogy Piper, aznap már másodszor, újra a porban fekve találta magát, egész Lowland szeme láttára megalázva. Millie Mae Miller győzedelmesen vigyorgott, miközben együttérzést színlelt – ami, valljuk be, nem lehetett egy egyszerűen kivitelezhető arckifejezés számára. A gyerekek mind gúnyosan vigyorogtak Piper felé. Piper látta, hogy Betty és Joe úgy ül magába roskadva a domboldalon, mintha szíven szúrták volna őket. Tekintetükből félreérthetetlenül sugárzott a sajnálat, amitől Piper mélyen elszégyellte magát. Miért nem volt ő képes elkapni vagy elütni egyetlen labdát sem? Miért nem tudott szerezni egy nyamvadt barátot? Nincs annál szörnyűbb, mint hogy a saját apád és anyád úgy néz rád, mintha senki volnál. És Piper valóban senkinek is érezte magát. A szégyen pírjával az arcán feltápászkodott a porból, és elkullogott a pályáról, otthagyva csapot-papot. Fogalma sem volt, hová megy, és az sem érdekelte, hogy odaér-e valaha. A dobódombon eközben Junie Jane ráköpött a labdára, meglengette, és óriási erővel hajította Billy Bob felé. Billy Bob hatalmas vállait megdöntve előrehajolt. Lowland összes szempárja izgalommal teli várakozással szegeződött rá. Az emberek lélegzet-visszafojtva és mozdulatlanul nézték, amint a kis fehér labda pörög, pörög a levegőben a széles vállú fiú felé, aki egy kopott faütőt tartott a kezében. Amikor a labda odaért, Billy Bob tiszta erőből meglendítette az ütőjét, és – KRAKK! Az ütő a lendítés intenzitásától kettétört. A labda rakétaként lőtt ki a levegőbe. Ám az összegyűltek, és főleg Junie Jane legnagyobb megrökönyödésére nem a jobb hátsó mező és az ott várakozó Jimmy Joe kezei felé tartott, amire mindenki számított. Billy Bob • 44 •

bebizonyította, hogy több esze van, mint amit bárki, az anyját is beleértve, kinézett belőle, és a labdát a bal hátsó mező felé küldte, ahol Gomer Gun éppen álmosan szedegette a mocskos zsírt az abnormálisan nagy füleiből. Szülők, nagyszülők, dédnagyszülők, sőt még a lelkész is talpra ugrott, és megigézve követte szemével a labdát, amint egyre magasabbra emelkedett a levegőben. Billy Bob gyorsvonatként robogott az első bázis felé, ami azonnal szégyentelen üdvrivalgást váltott ki a saját csapattársaiból, míg az ellenfelet szabályszerű pánikrohamba sodorta. – Kapd el, Gomer Gun! – üvöltötte Junie Jane. – Fuss, Billy Bob! – ordította a másik csapat teli torokból. Gomer Gun ébrenlétközeli állapotba rázta magát, és hórihorgas alakját olyan pozícióba helyezte, amellyel úgy gondolta, talán van némi esélye elkapni a labdát. – Gyerünk, Gomer! Gyerünk, Gomer! – üvöltötték kórusban a csapattársai. A domboldalon szurkoló apák közül némelyek elismerően füt�tyentettek, mások álmélkodva ingatták a fejüket, ahogy a labda egyre csak kúszott még tovább az ég felé. Alatta Gomer Gun úgy hadonászott, mintha egy vadalmát akarna megkaparintani egy magas ágról. De hiába. A labda, mintha szárnyakat növesztett volna, mármár az égi szférákba emelkedett. Gomer Gun reménytelenül eresztette le nyurga karjait, és ahogy mindenki más, ő is megállt, és csak bámulta, amint a labda a mennyei birodalom felé repül. – Óóóóóóóó! – dühöngött Junie Jane. – A fene! Nem túl sportszerűen földhöz vágta a kesztyűjét, és olyan dolgokat mormogott, amelyek igen komoly elnáspángolást eredményeztek volna, ha valamelyik szülője hallótávolságon belül van. Miután • 45 •

látták, ahogy a labda elszállt, az egész csapaton úrrá lett a csalódottság, és vagy a port kezdték el rugdosni elkeseredetten, vagy levették a baseballsapkájukat, és nagyokat sóhajtoztak. Mindeközben Rory Ray csapatában az ujjongó izgatottság hágott a tetőfokára, amint Billy Bob, holtbiztos lévén a győzelemben, úgy korzózott a maradék bázisok felé, mintha kényelmes vasárnapi sétáját tenné. A nagy kavarodásban Bettyn és Joe-n kívül mindenki megfeledkezett Piper bánatosan kullogó figurájáról. Így Betty látta meg Pipert először. A lány megállt, és azt figyelte, ahogy a labda magasan a levegőben felé tart. És az is Betty volt, akinek elsőként tűnt fel, hogy Piper felélénkült lelkesedéssel néz fel. Betty azonnal talpra ugrott. Tágra nyílt szemekkel, mindkét kezével a szívéhez kapva suttogta: – Édes istenem, ne! Piper egész testében érezte azt a bizonyos bizsergést. Hamarabb, minthogy tisztán tudott volna gondolkodni. Semmi kétsége nem volt afelől, hogy mit kell tenni. El fogja kapni a labdát, és megmutatja mindenkinek, hogy mit is ér ő. Ezt nézd, hogy csinálja egy gyengeelméjű, te vén patkány, üzente magában bőszen Millie Mae-nek. A következő pillanatban lábai felemelkedtek a földről, és Piper rakétaként lőtt ki a levegőbe. – Szentséges tehénlepény! – hüledezett Jimmy Joe megmerevedve. – Oda nézzetek! – Betty és Joe után ő volt az első ember, aki látta Pipert repülni. Csak nézte, nézte földbe gyökerezett lábbal, és az arcából kiszállt a vér. Reakcióját látva minden gyerek odafordult. A zavarodott ámulat és értetlenség hirtelen mindenki arcára kiült, aki csak a mezőn ácsorgott. Piper nyílvesszőként száguldott a labda nyomában. Nagyon ügyelt a testtartására – a karok és a lábak maradjanak egyenesen és • 46 •

mereven. Az iránykorrigálási technikákat még nem gyakorolta eleget, és egy labdát követni a levegőben nehezebb, mint gondolnánk. Amint elérte a megfelelő magasságot, növelte a sebességét, és a labda után vetette magát. – Meg tudod csinálni – biztatta magát fennhangon, amint látta, hogy a távolság egyre kisebb lett közte és a labda között. A következő pillanatban az ujja hegyével már el is érte a labdát. Előrelendült, hogy megkaparintsa, de elvétette, és egy másodpercig veszélyesen ingadozott a teljes kontrollvesztés határán. De aztán jobb karját szilárdan tartva sikerült visszanyernie az egyensúlyát, lábait ismét a megfelelő pozícióba helyezte, és minden erejét megfeszítve újra a labda felé fordult. Még egy utolsó nekiveselkedés, és a pörgő-forgó bőrgolyó végre Piper győzedelmes kezeiben nyugodott. A lány egy pillanatra megállt a levegőben, és döbbenten nézett a labdára. Megcsináltam, suttogta egyszerre boldogan, izgatottan és felvillanyozva. Szívét annyira elöntötte a győzelmi mámor, hogy muszáj volt csinálnia egy tripla csavart hátraszaltót. Amikor befejezte, a labdát magasan a feje fölé emelte, épp úgy, ahogy egy baseball csapatkapitány emeli fel a világbajnoki kupát, és hatalmasat kurjantott: – JUHÉÉÉÉÉÉÉ!!!!!!! Fülsiketítő csönd követte ujjongó kiáltását. Piper még ott fönn a magasban is tisztán hallotta, hogy az égvilágon senki sem éljenzi vagy ünnepli. Amikor pedig lepillantott, nem látott mást, csak csupa leesett állú, döbbenten bámuló gyereket és felnőttet. Várt egy kicsit, de az éljenzés csak nem akart kitörni. Senki sem ujjongott. Egyetlen gyerek sem kérte meg, hogy játsszon vele. Sally Sue nem szaladt oda hozzá, hogy a bocsánatáért és a barátságáért • 47 •

esedezzen. Ehelyett a felnőttek értetlenkedő tekintete hamarosan aggodalmassá változott, gyorsan elkapták a gyerekeik kezét, és elsétáltak – vagy mondjuk inkább így: elinaltak – Piper közeléből, mintha a lánynak valami fertőző betegsége lett volna. – Ez az ördög műve – szólt oda az egyik asszony sötéten egy másiknak. – Bűnös gondolatokat ébreszt a mi gyerekeinkben is – rázta a fejét egy férfi. Amint Piper lába földet ért, Betty és Joe azon nyomban, egyetlen szó nélkül elrángatta onnan. Hallgatagon tették meg az egész utat hazafelé. Betty csak akkor eresztette ki a mérgét, miután a konyhaszékre ültette Pipert. – Az ég szerelmére, mi az ördögöt műveltél, Piper McCloud?! – De mama, elkaptam a labdát! – mutatta fel Piper a bőrgolyót. Olykor úgy tűnt, hogy az anyja és az apja egyáltalán nem érti a lényeget. Mindazok után, ami történt, ez egy nagyon nehéz, roppant felkavaró nap volt Piper számára. Semmi sem úgy történt, ahogy remélte, és mégis, mindezek ellenére végül diadalmaskodott, és győzelmet aratott azzal, hogy elkapta a labdát. Ettől egészen biztosan megváltozik majd az emberek véleménye. – Hát nem ez az, amiről az egész játék szól, és ami miatt mindenki mindig éljenez? Hát nem megtettem? – Repültél!! És a kutyafáját, mán százszor mondtam neked, hogy… – De mama, te azt állítottad, hogy a repülésnek semmi haszna sincs, pedig van. Látod? – Piper újra felemelte a labdát, hiszen az valódi, megcáfolhatatlan bizonyíték volt. – És még több hasznos dolgot is kigondoltam. Mint például meg tudom javítani az istállótetőt vagy a… • 48 •

– PIPER McCLOUD! – De mama, ha csak egyszer is kipróbálnád a repülést, tudom, hogy te is imádnád. És én meg tudom neked mutatni, hogyan kell csinálni. Nem olyan nehéz, és én már megtanultam sok-sok nehéz leckét, szóval neked már nem kell, hogy olyan fájdalmas legyen a tanulás, mint nekem, és… – Itt oszt biz’ nem lesz több repülés! Egy szót se akarok erről többet hallani, és meg ne lássalak még egyszer fönt a levegőben! És ez alkalommal tényleg komolyan gondolom. – Betty nagyot dobbantott. – MENJ A SZOBÁDBA, Piper McCloud!

• 49 •

El kell olvasnia mindenkinek, aki szereti az olyan regényeket, amelyekben találkozik a valóság és a képzelet. A történet egy kedves, kis vidéki közösségben kezdődik, majd hirtelen egy Harry Potteri fantáziavilágba röpít. Ha elolvasod ezt a regényt, remekül megírt, részletes képet kapsz egy olyan, ámulatba ejtő világról, amellyel még soha egyetlen könyvben vagy filmben sem találkoztál. A történet annyira magával ragadó, hogy le sem akarod majd tenni a könyvet a kezedből. Roppant kedves történet! Tele van nagyszerű csavarokkal és fordulatokkal, vicces és szívszorító pillanatokkal, s mindeközben annyi mindenre tanít, hogy azóta is a rabja vagyok. A befejezés mindenképpen folytatást kíván, amit én egész biztosan el is fogok olvasni. Lebilincselő regény egy nagyszerű kis hősnőről, aki sohasem adja fel. Nagyon tetszett, hogy a történet teljesen más irányt vett, mint amit az első oldalak után vártam. Remekül szórakoztam! Imádom az olyan regényeket, amelyek meg tudnak lepni! A befejezés annyira meglepett, hogy amikor letettem a könyvet, azt vettem észre, hogy remeg a kezem és szaggatottan lélegzem. Sokkal nagyobb hatással volt rám, mint valaha is hittem volna, azóta sem tudom kiverni a fejemből. Ez egy remek könyv! Az első ötven oldalt igazán élveztem, a következő kétszázötvenet pedig egyenesen IMÁDTAM! Írd meg, ha tetszett! Vagy ha nem. [email protected]

Victoria Forester

A lány, aki tudott repülni Egy igazi csajt nem lehet megzabolázni… hacsak nem a megfelelő módszert használod. Piper McCloud tud repülni. Csak így, egyszerűen. Tény, hogy a hátramenet még nem igazán megy neki, és a fordulatai is kissé esetlenek, de bukfencben nagyon profi. A probléma csupán annyi, hogy Lowland egyszerű lakosai félnek Pipertől. A szüleinek fogalma sincs, mit kezdjenek vele, így jó ötletnek tűnt, hogy a kislányt elküldjék a farmjukról, és beköltöztessék egy szupertitkos, szigorúan őrzött iskolába, ahol csupa kivételes képességgel megáldott gyerek tanul. Eleinte nagyszerű is volt minden: ott volt az a sok új barát, olyan adottságokkal, mint a szuper-erő vagy a szuper-zsenialitás – nem is beszélve a rengeteg házi sütésű almás pitéről. De Piper még a különlegesek között is különleges volt. És ennek bizony vannak következményei. A következmények pedig túl szörnyűek ahhoz, hogy beszélni lehessen róluk. Túl eszelősek, hogy megfontolásra méltók legyenek. És túl veszélyesek, hogy figyelmen kívül lehessen hagyni őket. Victoria Forester első regénye – hol szívderítő, hol rémisztő fordulataival – a lázadás és bátorság felejthetetlen története. Főhőse egy leigázhatatlan kislány, aki tud, aki fog, akinek muszáj… repülni. Tizennégy éves kortól ajánljuk

A lány, aki tudott repülni

Victoria Forester

Victoria Kanadában nőtt fel egy elhagyatott Ontario-beli farmon.  A Torontói Egyetem elvégzése után a történetmondás szenvedélye a forgatókönyvírás felé sodorta. Először egy rövid filmet írt és rendezett a CBC számára, majd miután következő filmjét (The Pony’s Tale) bemutatta a Global Television, Los Angelesbe költözött. A híres független film-producer, Roger Corman adott neki lehetőséget, hogy megírhassa és megrendezhesse első komoly filmjét, a Circuit Breakert, Richard Grieco és Corben Bernsen főszereplésével.

Victoria Forester

A lány, aki tudott repülni

élményt keresőknek – pont neked

Ezt hamarosan követte a Macon County Jail David Carradinenel és Ally Sheedyvel, majd a Cry of the White Wolf  a Disney Channel számára. Ezután Victoria megrendezte a Teen Scorcery című filmet, amely csintalan tiniboszorkányokról szól, akiket Romániában lelőttek. A lány, aki tud repülni szintén forgatókönyvnek készült a Paramount Pictures megrendelésére, de Victoria annyira megszerette a történetet, hogy elhatározta, könyvet is ír belőle. Ez az első regénye, de nagyon várja az alkalmat, hogy még számos továbbit is írhasson. Jelenleg is Los Angelesben él férjével, pici lányával és nevetségesen narancssárga színű macskájával, Rufusszal.

3 999 Ft

Vörös pöttyös könyvek

Victoria Forester

elragadó

„Ez a regény a Kis ház a prérin és az X-man különös, édes keveréke. Egész végig mosolyogtam (kivéve azokat a helyeket, ahol sírtam). Készülj fel a szívmelengető élményre!” - Stephenie Meyer, a Twilight saga szerzője

Itt barátokra találsz; még jobban szeretheted, kitárgyalhatod, lájkolhatod a Vörös pöttyös könyveket: http://www.facebook.com/vorospottyos És bele is szólhatsz a sorozatba.