Tudattalanba kényszerített tudott Grünhut Zoltán Bevezetés Jelen írás pszichoanalitikus elemzésnek aligha nevezhető, talán szubjektív, talán spekulatív, semmiképpen sem tudományos igényű, de szándékai szerint intellektuális jellegű végiggondolása az angol Daughter alternatív-rock, indie-rock, indie-folk együttes „Still” című hivatalos videoklipjének. A dal úgy zeneileg, mind szövegét tekintve igen érzelmes, megkapó és megindító. Kiváló harmóniában van zene és szöveg, amelyet a klipben tökéletesen életszerű, kifejező és elgondolkoztató történet-elbeszélés tesz még inkább hatásossá, főként mert annak tartalma mindennapos, többségünk által megélt érzést mutat be. A dolgozat nem foglalkozik sem a szöveggel, sem a zenével, pusztán a klipre koncentrál, azt elemzi, előbb az események kontextusa, majd a tényleges eseménysor, végezetül pedig az események interpretálása mentén.
Az eseménysor kontextuális elemei A történetnek két szereplője van: egy lány és egy fiú. Nevüket, korukat, foglalkozásukat, iskolai végzettségüket, családi hátterüket, társadalmi státuszukat, más hasonló személyes és szociodemográfiai adatokhoz hasonlóan nem tudjuk meg, s bár bizonyos tényezőkkel összefüggésben felté-
telezésekkel élhetnénk, fogadjuk el, hogy az eseménysor bemutatása során ezen ismérvek azért nem kerülnek említésre, mivel az elbeszélni szándékolt történetre nincsenek érdemi befolyással. Ami egyértelműen kiderül, hogy egy párról van szó, mégpedig egy válságban lévő – lehet adott szakaszában már csak egykoron volt – szerelmes párról. Az nem világos, hogy házasságban élnek-e, a lány kezén mindenesetre nincs karikagyűrű.
Maga az eseménysor A történet a lány hazaérkezésével kezdőik. Lépcsősor vezet fel a bejárati ajtóhoz. Késő esti, esetleg kora hajnali időpontra tehető a pillanat (később tisztázódik, majd újra zavarossá válik e részlet), amelynél bekapcsolódunk. Hűvös van, a lány lehelete látszik. Öltözéke fiatalos, divatos, csínos és nőies. A rövid ruhát (ekkor még hihetjük, hogy miniszoknya) felül fekete kabát (inkább dzseki) és sál takarja, alatta alig áttetsző fekete harisnyát és rövidszárú csizmát visel a lány. Elegáns női táska van nála, amelyet a rövidebb füleit használva, az alkarjára eresztve hord. Barna, sima haja kontyba fogva. Visszafogott és harmonikus sminket visel, ami egyértelműen a szemre helyezi a hangsúlyt, arca más részein nem tűnik ki szépítők használata. A lány tehát kétségtelenül kellemes és igen feminin jelenség, öltözékén túl, kiegészítői, mozgása, s a gesztusai is nőiessé teszik.
A lépcsősoron egy darabig macska kíséri. A lakáskulcsot a kabátja zsebéből veszi ki. Arcát, profilból, először akkor pillantjuk meg, amikor kinyitja az ajtót. A zár elforgatása során mély levegőt vesz, de különösebb érzelem nem tükröződik arcán. Belép, becsukja maga mögött az ajtót. Innentől válik a történet kétszereplőssé, ráadásul az eseménysorban egyfajta párhuzamosság is okvetlen. A hálószobában egy fiú van, mint rövidesen megtudjuk a lány párja, aki egy táblagéppel foglalatoskodik. Már az ágyban van, lefekvéshez készülődve, erre utal legalábbis öltözéke (póló, boxeralsó vagy valami hasonló és zokni). Fiatal, korban a lányhoz illő, rövid, barna hajú, borotvált arcú srácot látunk – pusztán egy másodpercre csak. Felkapja a fejét az ajtócsukódásra. A kamera visszavált a lányra, aki az előszobaszekrényre ledobja a táskáját, majd egy pillanatra elgondolkozik, a hálószoba felé tekint. A fiú közben leteszi a táblagépet, előrecsúszik a matracon (merthogy az ágy valójában csak egy matrac), s részint a szemközti, igen impozáns méretű tükrön keresztül, részint közeli felvételben azt látjuk, ahogy leveszi a zokniját, félredobja, majd feláll, s leveszi a pólóját is (utóbbi mozdulatsort csak árnyékként látjuk). A kamera visszavált a lányra, aki leveszi a kabátját, s felakasztja a fogasra, majd újra a fiú van színen, amint – a tükörben látjuk ismét – befekszik az ágyba, elrendezi a párnáját és betakarózik. Ezt követően megint a lányon a kamera, leveszi a kardigánját is, ledobja a szekrényre, majd tétova és habozó lépésekkel, megtorpanva elindul a háló
felé. Arca, szeme, noha csak pillantásra látjuk, kifejező, egyfajta félsz mutatkozik meg benne. Aztán ismét a fiú cselekvéseire koncentrál a történet: leteszi a karóráját, amin 11 múlott pár perccel, lekapcsolja a lámpát és behunyja a szemét. Okkal tehetjük az eseménysor első szakaszpontját ide, mivel ezt követően a lány belép a hálóba, tehát a két szereplő egy légtérbe kerül. A lány lépései továbbra is határozatlanok, mozdulatai esendőek, látszik, hogy valami mélyen foglalkoztatja, elgondolkoztatja, hatása alatt tartja. A hálóba való belépése aztán dinamikusabb lesz, ám a fiú látványa, illetve a tény, miszerint a párja lefeküdt már, s eloltotta a lámpát, hirtelen megakasztja a lány lendületét, arca letörtséget sugall, a szituáció az ajtóban való megkapaszkodásra készteti. A lány leül a matrac végére. A hálószoba berendezése felemás. Egyes bútordarabok hiánya, ágy helyett matrac, éjjeli szekrény helyett könyvekből felhalmozott asztalalkalmatosság feltűnő, mégis fiatalosságot, otthonosságot, trendi jelleget áraszt. Másikak, például a hatalmas tükör, az ódon ruhásszekrény a sarokban, mellette a régi bőröndök, az antik polcon, egy kopott kézitáskán álló öreg televízió, vagy a szőrmeszőnyeg kissé ódivatúak, de a képbe valahogy ennek ellenére harmonikusan beleillenek, adnak egyfajta karakterességet. Érdekes, hogy az eseménysor szempontjából jelentősnek nevezhető, többször előkerülő fésülködőasztal elhelyezése
a térben problémás, nem tudni pontosan hol van. A szobának azért van némi kaotikus jellege, a dolgok elhelyezése esetleges, kifejezett tervezettség és tudatosság aligha fedezhető fel, rendetlenség nincs, de mégis olyan átmeneti kissé az atmoszférája. A matrac végében ülő lány először a csizmáit veszi le, amelyeket maga mellé dob a földre. A két lábfejét ezt követően végigsimítja, feltehetőleg valamilyen fájdalmat szeretne kimasszírozni belőlük. Szemét lassan a tévére emeli, amelyben a zenekar játszik. Nyilván ennek a klip miatt van funkciója, így a további ismertetés során nem térünk vissza rá. A lány ezt követően az ominózus fésülködőasztal elé lép (esetleg le is ül, nem derül ki világosan). Az asztalon rendetlenség van, főként kozmetikai és sminkszerek, ékszerek, illetve egy üveg víz, pohár foglalják el a felületét – egyértelműen a lány dolgai. Az asztalhoz – hagyományosan – többféle tükör tartozik. Fontos megjegyezni, hogy az asztalon áll az a kép a párról, amely egyrészt a kapcsolatuk boldog óráit idézi, másrészt – emiatt – explicit kontraszt a jelennel szemben (legalábbis kialakulóban van már az érzésünk, hogy valami nincs rendben). A lány – újra és újra a tükörre pillantva, abban önmagával szembenézve – először a hosszabb nyakláncát veszi le, majd a gyűrűit húzza le. Ez utóbbi művelet csak nehezen, erőlködve sikerül. Ezt követően lassan kigombolni kezdi ruháját, leengedi vállain annak pántjait, majd ismét a tü-
körbe nézve, megáll, hosszasan elgondolkodik. Arclemosóvattáért nyúl, szeme körüli sminkjét kezdi letörölni. A vattákat maga elé dobja az asztalra, vizet kortyol, majd ismét a tükörre pillant, egyre nehezebben szembenézve önmagával (ekkor már a rövidebb lánc sincs a nyakában). Itt érkezünk el a második szakasztöréshez. A lány ezt követően, immáron csak fehérneműben és harisnyában a matracra ül, közvetlen a fiú mellett, a túloldalon. Leveszi a melltartóját, a földre dobja, majd ülve előrehajol, s a térdeire dől. Arcát előbb végigsimítja a kezével, majd a karjai közé temeti. Ezt követően fejét felemeli, maga is kissé kiegyenesedik, s hátát – kissé talán durva módon – masszírozni kezdi. A mozdulatsor mindenestre kifejez egyfajta gyötrelmet, talán nem túlzás azt mondani: lelki gondokból fakadó fizikai megterheltséget. Előbb előre pillant, majd oldalra, a fiú felé, aki neki háttal van, de a szemei nyitva. A fiú megmozdul, szemét lehunyja, a lány irányába fordul. A lány erre gyorsan és határozottan felpattan a matracról, melleit egy selyempizsama felsőrészével eltakarja, s az ablak felé lép. Furcsa, hogy az ablakon keresztül természetesnek tetsző, leginkább pirkadatira hasonló fény ömlik be, holott egyértelmű sötétség volt a lány hazaérkezésekor, s a fiú órája is éjszakai időpontot mutatott. E paradoxont nehéz megmagyarázni, de talán nincs is jelentősége. A lány felhúzza a pizsama-felsőrészt, majd lassan leveszi a harisnyáját, amit a földre dob. Noha arcát ekkor nem látjuk, a
kamera inkább a fiúra fókuszál, aki mozdulatlanul, csukott szemmel, összekulcsolt kézzel a hátán fekszik, a háttérben egyértelműen tétova, melankolikus mozdulatokat tesz a lány, s kifelé tekint az ablakon. Ezt aztán egy félreérthetetlenül explicit pillanat követ: a lány arcán könnycseppek csordulnak végig, miközben haját kibontani igyekszik, sírással küzd, szomorúsága elhatalmasodik rajta. A harmadik szakasztörés előtt tehát az élethelyzet kiviláglik előttünk: a pár válságban van, a lány sír, a fiú – meglehetősen rosszul – alvást tettet, nem tudnak egymásra nézni, interakcióra lépni. A következő jelenetben a lányt lassan, a lábaitól veszi a kamera. Megtörten áll – mint az a vágásból kiderül – a fésülködőasztal előtt (noha azt eleddig nem ide képzeltük). Arca ismét a tükörben, de feltűnik a fénykép is, fokozva a múlt és jelen közötti szakadékot. Haját bontja ki a lány, a csatok beleakadnak a fürtjeibe, még elviselhetetlenebbé teszik számára a helyzetet. Sikerül valamennyit kivennie, az asztalra dobja őket, majd nehéz döntés elé kerül: oda kell feküdnie a párja mellé. Arca megviselt amint elindul, visszatekint a nagy szobatükörre, betakarja magát, a fiúnak hátat fordítva elhelyezkedik, s lekapcsolja a lámpát. Az utolsó jelenetben egymás mellett fekszenek, a fiú hirtelen kinyitja a szemeit, a plafon felé tekint, miközben a lány neki háttal, az ablak irányába néz.
Az eseménysor értelmezése Aligha szubjektív interpretáció azt mondani, hogy egy elkerülhetetlennek látszó szakításról szól a történet. Nem tudjuk mi vezetett ide, de az egymástól, verbális és nonverbális érintkezéstől való kölcsönös viszolygás okán van okunk feltételezni, hogy klasszikus elhidegülés esete áll fenn. A szerelem elmúlott, a ragaszkodás, megszokottság pedig már nem elég a szeretet, a kapcsolat fenntartásához. A közös életszakasz véget ért, a pont azonban még hiányzik a lezáráshoz. Könnyű szakítás csak akkor következik be, ha a felek ugyanakkor, ugyanazon felismerésre jutnak. Ehhez az kell, hogy a „nem megy tovább így” állapotot egyazon időben tudatosítsák maguk számára, ráadásul alternatív megoldási opciók helyett, mindketten az elválásban lássák a kiutat. Természetesen ez is egyénileg megterhelő lehet, ám a vizsgált történetben bemutatott válságperiódus elhúzódását a közös pro-aktivitás, az egyetértés képes megakadályozni, keretek közé szorítani. Noha nem állíthatjuk biztosan, a film mégis azt sugallja, hogy nem egy éppen kialakulóban lévő krízissel van dolgunk, sokkal inkább egy lassan, de biztosan mélyülő, kilátástalanságba torkolló szakításdráma játszódik le a szemünk előtt. Ebből arra következtethetünk, hogy a felek nincsenek közös nevezőn a „hogyan tovább?” kérdése kapcsán, valamelyikük életben akarja tartani, amiről a másik
egyre inkább lemondani akar. Nem kétséges, a válság mindkettejük számára felismert tény, ám vagy a fiú, vagy a lány nem hajlandó a „tudott” állapotot a „tudatosított” állapotba átvezetni, s így a feltétlenül szükséges döntést meghozni, vagyis kölcsönös felelősséget vállalni az elválásért. Ezzel okvetlenül megnehezíti a másik fél helyzetét, hiszen utóbbi már nem akarja folytatni a kapcsolatot, tehát átlépett a „tudottból”, a „tudatosítottba”, ám az érzelmi zsarolás, a másik iránti múló, de élő szeretet, tisztelet miatt önzőségnek és egoizmusnak érzi az elkerülhetetlen sürgetését. E vívódás aztán a kapcsolat lassú és lelkileg felőrlő agonizálásába torkollik, ami rendszerint csúnya szakítással ér véget. De vajon történetünkben melyik fél az, aki már átlépett a „tudatosított” állapotba? A filmet nézve több tényező miatt is a fiú látszik az elválást szorgalmazó félnek. Mik utalnak erre? A lány hazaérkezése után a fiú az, aki szándékoltan nem akar interakcióra lépni a lánnyal: amikor meghalja az ajtócsukást, inkább lefekszik, lekapcsolja a lámpát, hátat fordít. A lány, ugyan nehezen, de azzal a céllal és elhatározással lép be a hálóba, hogy érintkezzen a fiúval, ám miután észleli annak elutasítását, összetör. Még így is az ágyon ülve figyeli a fiút, s bár ő sem kezdeményez, sírása, melankolikussága, bizonytalankodásai azt jelzik, másra számított hazaérkezése előtt. Okkal gondolhatjuk, a fiú azért nem üdvözli a lányt, azért nem beszél vele, azért nem pillant rá, mert nem akar színlelni, nem akarja erőltetni, amit nem
lehet már, nem tudja felszínességgel a szőnyeg alá seperni, ami nyilvánvaló. Elég világos és megalapozott interpretációja ez a filmnek. Ám a jelek dacára teljesen téves értelmezés! Valójában a fiú az, aki nem hajlandó a „tudott” állapotból a „tudatosítottba” átlépni, s az elválásért kölcsönösen felelősséget vállalni. Mivel magyarázható e nézőpont? Az eseménysort onnantól, hogy a lány belép a hálóba, illetve azt megelőzően, amint a fiú lecsukja a szemét, igazából a fiú merengéseiként kell értelmeznünk. Az e pontot követő történések valósak, ténylegesen lezajlanak a szobában, mégpedig ugyanazon sorrendben, ahogy mi, külső szemlélők látjuk, de a cselekmény interpretációja megváltozik. A fiú éberen, de behunyt szemmel követi, hogy a lány mit csinál körülötte, hallja, érzi, elképzeli, de nem látja, hiszen a szeme csukva, legalábbis nem pillant rá. A fiú merengése sűrűn átitatott a lány iránt érzett szerelmi és szexuális vonzódással, ami azt jelzi, hogy nem akar kilépni e kapcsolatból, nem akarja lezárni azt, részéről nem ért véget semmi. Annak, ahogy a lány leveszi a csizmáit, ahogy kigombolja a ruháját, ahogy leengedi a ruhapántokat, ahogy fehérneműben leül az ágyra, leveszi a melltartóját, ahogy melleit eltakarja a selyempizsamával, ahogy leveszi a harisnyáját, leengedi a haját, ahogy bugyiban áll az ablak majd a tévé előtt, mind-mind csak akkor van értelme a történet szempontjából, ha ezek a fiú merengései. E momentumok az eseményfolyamhoz nem tesznek hozzá semmit, pusztán a
fiú szemszögéből nézve. Nem véletlen tehát, hogy a lány inkább főszereplő a történetben, s a fiú ki-kimarad, mivel önmagáról a srác nem képzelődik. E szexuális tartalmú cselekményeken túl, egyébként mit csinál még a lány? Vegyük górcső alá gyorsan ezeket! Számtalanszor, szimbolikus módon szembenéz önmagával a tükörben, amit a fiú nem tesz meg egyszer sem; félsz van benne, habozik, gondolkozik, meg-megáll, gyötrődik, sír, marja, emészti belülről a számára elviselhetetlen helyzet, nem akar befeküdni az ágyba, nem akarja folytatni ezt az egészet. A fiú ragaszkodása úgy, olyan teherként hat rá, mint az ékszerek, amelyeket alig tud levenni magáról, vagy a csatok, amelyek beleakadnak a hajába. A fiú tehát „tudja”, hogy a párja szenved mellette, de nem „tudatosítja” ezt maga számára. Behunyt szemmel is látja, ahogy a lány gyötrődik, sír, megviselt állapotban van, mégis az egyetlen irányában tett gyenge kezdeményezést akkor mutatja, amikor az mellette ül, félig mezítelenül. Nyilván ez aligha véletlen. A lány erre rögtön ellép, s magára húzza a felsőjét, semmi esetre sem akarja, hogy így lássa a párja. A fiú merengései tehát folytatódnak, érintkezés nem alakul ki, az általa elképzeltekben továbbra is keverednek a szexualitás momentumai és a lány szenvedései. Majd a fiú kinyitja a szemeit, visszatér a valóságba, s annyit lát csupán, hogy a lány neki háttal fekszik mellette, betakarózva…
