HADTUDOMÁNY
Dr. Szántó Mihály
A KÖZPONTI HATALMAK ROHAMHARCÁSZATRA ÉPÍTETT ELKÉPZELÉSEI 1918-RA
1917 novemberében a Ludendorff gyalogsági tábornok vezette német vezérkar úgy határozott, hogy 1918 elején a német támadás első csapását az észak-francia partvidéket oltalmazó angol és belga erőkre méri. Ennek két fő indokát adták. Helyzetértékelésük szerint a kontinensen tartózkodó angol csapatok kisebb erőt és gyengébb harcértéket képviselnek, ugyanakkor ők védelmezik a partvidéket, ahová a francia utánpótlás nagy része érkezik. Így az utánpótlástól elzárt, magára maradt francia haderőt is képesek lesznek térdre kényszeríteni.[1] Tehát a Ludendorff-terv gyakorlatilag 1918 tavaszára két támadást írt elő: az elsővel az angol—belga csapatokat akarták megsemmisíteni, a másodikkal pedig a franciákat térdre kényszeríteni, még mielőtt az amerikai gazdasági és katonai erő rendelkezésre állna, és túlerőt biztosítana a antant számára. (1. sz. ábra)[2]
Azt remélték, hogy gyorsan áttörik az angol védelmet, birtokba veszik St. Quentint és elérik a Somme folyót. Itt a balszárny 18. hadserege védelembe megy át és elhárítja az esetleges francia ellentámadási kísérleteket. A jobbszárnyon és középen elhelyezkedő 2. és 17. hadsereg pedig északnyugat felé fordulva kijut az angol erők hátába és az egész partvidéket birtokba veszi. Az előkészítés alatt a németek kétszeres erőfölényt alakítottak ki. A támadáshoz 76 hadosztályt, 6608 löveget, 3534 aknavetőt, 1070 repülőgépet és 10 harckocsit összpontosítottak.[3]
1. sz. ábra. A Ludendorff-terv 1918-ra
Nagy gondot fordítottak az álcázásra. A lövegeket éjszaka vitték tüzelőállásba és a zajcsökkentés érdekében a kerekeket zsákvászonba tekerték. (2. sz. ábra, 1. sz. támadás) [4]
2. sz. ábra.Német támadások 1918-ban nyugaton
Március 21-én négyórás intenzív tüzérségi előkészítés kezdtek meg, melynek hatását fokozta a jelentős mennyiségű gázlövedék is. A meginduló támadás teljes meglepést okozott, és a természetes köd csak növelte a tűzelőkészítés hatását. Az előző tanulmányban leírt Hutier-rendszer[5] nagyszerűen bevált, különösen az 5. brit hadsereggel szemben. A pontos és nagy erejű tüzérségi előkészítés súlyos veszteséget okozott a védőknek, réseket nyitott a műszaki akadályokon, rombolta a tábori erődítményeket. Így a kiválóan felkészített német rohamcsapatok kihasználva a tüzérségi előkészítés eredményeit és a rossz látási viszonyokat, a keletkezett réseken mélyen behatoltak a védelembe, átkarolták az ellenálló támpontokat és kijutottak az első védőöv mögötti szabad területre. A sikeres támadás megtörte az 5. brit hadsereg erejét. A siker méretét és a két hadsereg (brit és német) ellátása közötti különbséget jelezte, hogy a németek 2 millió palack whiskyt zsákmányoltak, miközben stratégiai fontosságú anyagokat (pl. réz, gumi) nélkülöztek.[6] Az 5. brit hadseregtől délre a 6. francia hadseregre is kiterjedt a németek első támadása, a térnyerés itt is meglepően sikeres volt. Ludendorff azonban az északi szárnyon igyekezett a további térnyerésre úgy, hogy a két szövetségest szétválassza, és az angolokat a tengerbe szorítsa, viszont a 3. brit hadsereg sikeres ellenállása feltartóztatta a németeket. Eközben délen, a franciákkal szemben 6 nap alatt több mint 70 kilométert nyomultak előre. Úgy tűnt, hogy itt valóban sikerül Ludendorffnak megteremtenie a mozgó háborúba való átmenetet, de a hadászati sikerek eléréséhez a németek már nem rendelkeztek kellő anyagi és személyi feltételekkel.[7] Ez azért fordulhatott elő, mert amikor a német vezérkar a támadás súlypontját délre helyezte át, és megkezdte a roham- vagy beszivárgásos harcászat által elért siker hadászati méretűvé transzformálását, már elkésett. A legkisebb ellenállás irányába való betörés — amelyre a beszivárgásos harcászat is épült — azt követelte volna meg, hogy a támadó harcászat sikere és a védelem ereje alapján határozzák meg a hadászati támadás irányát. Ugyanis először a harcászati célok elérhetőségét kellett megfontolni, mert teljesítésük nélkül a hadászati jellegű cél elérése is lehetetlen volt. Így az északi szárnyon a 3. brit hadsereg ellen alkalmazott német tartalékok már nem a hadászati cél eléréséért harcoltak. Erőiket elaprózták, ezzel időt biztosítottak a franciáknak, hogy a 17. gyalog- és a 4. lovashadosztállyal megerősítsék a 6. francia hadsereget, melyekkel meg tudták állítani délen a kezdeti siker kiaknázására fordított német erőfeszítéseket. Március végén már a németeknek nem volt esélyük ebben az irányban a sikert kimélyíteni, a szövetségeseket szétválasztani. A németek a harcok kezdetén jelentős győzelmet arattak, a védők vesztesége meghaladta a támadókét. A német csapatok széles arcvonalon áttörték a védelem teljes mélységét és szabad területhez jutottak. Ez azonban csak harcászati sikert jelentett, mert hadászatilag nem tudták kiaknázni. Ezt jórészt a gyorsan mozgó
csapatok hiánya, valamint az utánszállítás és ellátás nehézségei okozták. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a németeket a logisztikai korlátaik akadályozták meg a harcászati siker hadászativá való kifejlesztésében. Az új szervezetű rohamharcászatra kiképzett német hadosztályok megfelelő időben elérték a harcászati sikert, de a felszaggatott talaj, a szétrombolt utak és hidak megakadályozták a német tartalékokat, a tüzérséget, a szükséges nagy tömegű lőszer- és egyéb anyagi utánpótlásokat abban, hogy követni tudják az áttörés harcászati sikerét elérő rohamalegységeket. Ezzel szemben a védőknek az arcvonal mögött rendelkezésre álltak a francia vasutak, amelyek időben tudták a helyszínre juttatni a tartalékokat és az utánpótlást. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a támadók csak harcászati mozgékonysággal rendelkeztek, miközben a védők a funkcionáló vasutakon hadászati manőverezéssel hárították el a jórészt lóvontatású szállítással bajlódó németek támadását.[8] Március végén, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy az eredeti hadászati célt nem érik el, a német vezérkar megkezdte az angol vonalak elleni újabb támadás tervének kidolgozását. A támadás arcvonalát Diksmuide és La Bassée között jelölték ki. (2. sz. ábra, 2. sz. támadás) Azt feltételezték, hogy erről a szakaszról az angolok az előző hadműveleteik során erőik jelentős részét déli arcvonalra irányították. A stratégiai cél nem változott, most is az angol erők teljes megsemmisítése volt a fő cél, azzal a különbséggel, hogy az áttörés után a csapást egyidejűleg északra és délre mérve kívánták bekeríteni, majd felszámolni az angol arcvonalat.[9] A kitűzött arcvonal déli szárnyán április 9-én a 6. német hadsereg kezdte meg a támadást, amelyhez egy nappal később az északi szárnyon a 4. német hadsereg is csatlakozott. Így összesen 29 hadosztály, 2300 löveg és 500 repülőgép vett részt a hadműveletben. Köztük volt néhány magasabbegység, amely már az előző tevékenységben is részt vett, így ezek meglehetősen fáradtak voltak.[10] Azonban ez a támadás sem hozott átütő sikert a németeknek. A néhány kilométeres területnyereségen túl a németek vesztesége 86 ezer, a szövetségeseké 100 ezer fő volt. Ugyanakkor a német sikerek kikényszerítették a szövetségesek részéről az egységes parancsnokság létrehozását, melynek élére Ferdinand Foch (1851—1929) került, akit augusztusban Franciaország marsalljává nevezték ki.[11] A kudarc után a németeknek időre volt szükségük az újabb támadáshoz, és a szövetségesek sem tudtak azonnal átmenni ellentámadásba. A németek mindenképpen meg akarták tartani a kezdeményezést, de újabb támadás már nem kecsegtetett eredményekkel, mivel az elszenvedett veszteségeket az angolok nagyon gyorsan pótolták.[12] Ludendorff ezért úgy gondolta, hogy egy a franciák ellen indított megtévesztő támadással kimozdítja az északon (Amiens alá és Flandriába) összpontosított tartalékokat, így megteremti az angolok megsemmisítésének feltételeit.[13] A németek most is rendkívül körültekintően készítették elő a támadást, még légi fényképezést is végeztek saját csapataik felett, az álcázás megbízhatóságának
ellenőrzése érdekében. Ludendorff a támadásra a Montdidier és Reims városok közötti 120 kilométeres arcvonalat jelölte ki, amelyhez 38 hadosztályt, 5263 löveget, 1233 aknavetőt, 3080 gázgránátvetőt és 500 repülőt összpontosított. (2. sz. ábra, 3. sz. támadás) A franciák az érintett területet 21 hadosztállyal és 1400 ágyúval védték. Mivel a térség terepviszonyai nem voltak kedvezőek támadó feladatok végrehajtására, a francia vezetés nem számolt nagyobb erejű német akcióval. Ráadásul felderítésük nem tudta időben felderíteni a támadáshoz gyülekező német erőket.[14] Május 27-én reggel a gránátok szokásos hurrikánja után a 7. német hadsereg által indított támadás nagy lendülettel bontakozott ki. A rohamcsapatok a hézagokat kihasználva teljes mélységében leküzdötték a felkészületlen francia védelmet, és az első napon több mint 20 kilométert nyomultak előre. A Hutier-rendszer most is kifogástalanul működött, Ludendorffot is meglepte a gyors siker. Csapatai 50 kilométer mélyen beékelődtek a francia védelembe, kijutottak a Marne menti Château-Thierry-ig és Domans-ig, és Párizstól már csak 85 kilométerre voltak.[15] A hadászati siker azonban most is elmaradt. Az utánpótlási nehézségek miatt le kellett állítani a támadást, mert a vasúton beérkező francia tartalékok a mélységben új, jobb ellenállási vonalakat alakítottak ki.[16] A németek számára ez a mély beékelődés kedvezőtlen volt, mert a keskeny sáv akadályozta a keresztirányú manővereket, a megbízható utánpótlást és a kommunikációt. Ugyanakkor a vérrel szerzett terület feladása a győzelembe vetett hitüket, a moráljukat rombolta volna. Így csak az a lehetőség maradt számukra, hogy megpróbálják a márciusban elért mély betörést és az utóbbi sikert egyesíteni. A feladatra a németek 21 hadosztályt, 2500 ágyút és 500 repülőgépet összpontosítottak. (2. sz. ábra, 4. sz. támadás) A június 29-én indított támadás azonban már nem érte váratlanul a franciákat és néhány kilométeres térnyerés után megállították. Így a németek a mély beékelődés északi szárnyát veszélyeztető helyzetet elhárítani nem tudták.[17] A német vezérkar még mindig reménykedett a győzelem lehetőségében. Ezért most Reims városának kétoldalú átkarolásával akarta a sikert kicsikarni. (2. sz. ábra, 5. sz. támadás) A most foganatosított rendszabályok azonban már korántsem voltak olyan gondosak, mint a korábbiak. A szövetséges légifigyelők felderítették a csapatmozgásokat, és a hiányosan álcázott utánpótlást. Az entente főparancsnok 15 hadosztályt vezényelt a fenyegetett térségbe és további 8-at készenlétbe helyezett, a körzetben tevékenykedő légierőt pedig 9 századdal erősítette meg. Ezzel nemcsak fokozta a légi felderítést, de csapásokat is tudott mérni a német erőkre.[18] A 4. francia hadsereg parancsnoka értesülve a német csapatösszevonásról, aktivizálta a földi felderítést. A július 17-én végrehajtott vállalkozás során ejtett foglyoktól értesült, hogy a támadás másnap indul és hogy a németek sok
gázlövedéket fognak alkalmazni. Ennek figyelembevételével intézkedett. Az első lépcsőben védő erőit hátravonta, az első állásokban csak fedező erőket hagyott. A fogoly vallomásában szerepelt idő előtt 10 perccel tüzérségi ellen-előkészítést hajtott végre azokra a területekre, ahol feltételezte a német csapatösszevonásokat.[19] A német tüzérségi előkészítés négy órán át tartott, az ágyúdörgést a 80 km-re lévő Párizsban is hallották. A gyalogság rohama könnyedén leküzdötte a védelem első vonalát, nem jöttek rá, hogy a franciák ezt a területet kiürítették. A megleptés akkor következett be, amikor a francia második vonal előtt a drótakadályok mögül szervezett tűz — puska, géppuska, könnyűaknavető és 1500 löveg — fogadta a támadókat. A németek súlyos veszteségek árán tudtak csak visszavonulni. Máshol nem volt ilyen súlyos a kudarc, de a támadás sehol sem rendítette meg a francia védelmet.[20] A német vezérkar egymást követő támadásai felőrölték a feladat végrehajtására felkészített és a rohamharcászat szabályai szerint kiképzett friss erőket. Az öt támadás közül gyakorlatilag négyben harcászati méretű sikert értek el, azaz áttörték a szövetségesek védelmét, tehát a rohamharcászat kiállta a gyakorlat próbáját. A harcászati sikereket azonban nem tudták hadászativá transzformálni, ebben megakadályozta őket a szövetségesek tartalékainak nagyobb mozgékonysága. A jobb összeköttetés, a vasútvonalak, — amelyeket a szövetségesek visszavonuló és tartalékerői igen jól kihasználtak —, lehetővé tette számukra az áttört arcvonal újraképzését, bármilyen harcászati vereség után is.[21] Az, hogy 1918 első felében a németek a rohamharcászatra alapozottan nem tudták elérni a háborús győzelmet, a rohamharcászat alkalmazhatóságát nem csökkentette. Végső soron ez a harceljárás kiutat mutatott az állásháború zsákutcájából, miután a gyakorlatban bizonyította, hogy van olyan módszer és eszköz, amelynek segítségével az állásrendszerű védelem áttörhető. Erre a tényre figyeltek fel az Osztrák—Magyar Monarchia katonai vezetői is. A különböző arcvonalakon tevékenykedő hadsereg-, hadtest- és hadosztályparancsnokságai saját kezdeményezésből már 1917 elejétől szerveztek rohamcsapatokat. Ezek szervezetére, felszerelésére, kiképzésére és harcászati alkalmazására azonban a hadsereg-főparancsnokság részéről egységes elgondolás, útmutatás nem lett kiadva. Így a létrehozott kötelékek nagysága, összetétele, felszereltsége igen változatos volt. Felkészítésüknél, kiképzésüknél a német forrásokból származó utasításokat, útmutatásokat használták, illetve a közelben lévő német alakulatoktól kért oktatószemélyzet közreműködésével képezték ki az állományt. Így is, az állásharcok időszakában végrehajtott vállalkozásoknál egyre nagyobb szerepet kaptak, az őket létrehozó magasabbegység elit-csapatának számítottak, és feladatuknak valóban jól megfeleltek.[22]
A hadsereg-főparancsnokság 1917. július 30-án kelt 42363. számú hadműveleti intézkedésében foglalt először állást a rohamcsapatok létrehozásáról, kiképzéséről, felszereléséről az egységesítés érdekében.[23] Az intézkedés bevezető részében a következőket írta: „A megerősített állásokért folyó harcok szükségessé tették azt, hogy a kiképzés új elvek szerint történjék. Ez utóbbi végső célja — MELYET LEHETŐLEG A GYALOGSÁG ÖSSZESSÉGÉNEK KELL ELÉRNI — a rohamcsapatok mostani tevékenységében jut kifejezésre. A rohamcsapatok tehát a gyalogság ama parányi részei, melyeket az eddig rendelkezésre álló idő alatt, az új irányelvek szellemében, korszerűen ki lehet képezni. Az emberanyag nagy tömege mellett még soká fog tartani, míg a gyalogság összessége korszerű értelemben kiképezhető lesz. Ezért ezt az újszerű kiképzést a hadjárat végéig aligha fogjuk befejezhetni, Az — teljes alapossággal — már csak a jövendő békekiképzés folyamán fog érezhetővé válni. Ebből kifolyólag tehát addig, amíg a gyalogságnál az egységes, korszerű kiképzés lehetősége hiányzik, olyan zárt alakulatok kellenek, melyeket az állásharc különböző vállalkozásainál lehet használni és amelyek CSEKÉLY VESZTESÉG MELLETT sikeresen működhetnek…” Ez a megfogalmazás arra utal, hogy az osztrák—magyar katonai vezetés felismerte, hogy a megerődített állásokért folytatott harcban csak a rohamkiképzésben részt vett alakulatok jöhetnek számításba, mert a csak szuronyrohamtól eredményt várni már nem lehetett, ráadásul a veszteségek óriási méretűvé nőttek. Ezért akarták az egész gyalogságot kiképezni a rohamharcászat irányelvei szerint. Az intézkedés a rohamalegységek számáról, összetételéről, kiképzéséről az utasítás további részében a következőket határozta meg: „A jelenleg már meglévő rohamcsapatok állománya szerint egyes seregtesteknél már most, másoknál viszont rövid idő alatt el lehetne érni azt, hogy MINDEN HADOSZTÁLYNÁL EGY ROHAMZÁSZLÓALJ létesíttessék. Ennél minden századra egy járőr (kb. 10 fő), azaz minden zászlóaljra 1 szakasz, minden ezredre (a zászlóaljak száma szerint) 3-4 szakasz, azaz 1 rohamszázad a hadosztályra, tehát egy 3-4 századból álló rohamzászlóalj esnék. Azoknál a hadosztályoknál, ahol az ezredek rohamszázadokkal már rendelkeznek, ezeket a hadosztály rohamzászlóaljává nyomban össze lehetne vonni. Ott pedig ahol ez még nem történhetik, a rohamcsapatok fejlesztésének folytatólagosan kellene történnie. E célból elsősorban is a jelenlegi hadseregközvetlen rohamzászlóaljakat kellene feloszlatni és embereiket a hadosztály rohamzászlóaljak megalakítására felhasználni. Az ezek után még fennálló hiányokat a rohamszolgálatban mind nagyobb számban kiképzettekkel kell pótolni. Már kiképzett tiszteknek és legénységnek az arcvonalból való kivonása csak a legszűkebb mértékben korlátozandó.
A hadosztály rohamzászlóaljak egyúttal tanzászlóaljat képezzenek az általános rohamkiképzés számára. Ezért egy hozzájuk csatolt kiképzési kerettel is rendelkezzenek. A hadosztály rohamzászlóaljnak, mint tanzászlóaljnak ugyanis a hadsereg rohamzászlóaljjal mint tanzászlóaljjal szemben az a nagy előnye, hogy egyazon hadseregen belül több kiképzési test áll rendelkezésre, miből kifolyólag a gyalogság összességének kiképzése is sokkal gyorsabban történhetik.” A kiképzésen túl fontosnak tekintették a rohamzászlóaljak különleges harceszközökkel történő ellátását. Az utánpótlási nehézségek miatt a különleges harceszközöket a rohamzászlóaljak ritkábban szervezetszerűen kapták meg, de többségében csak ideiglenesen osztották be hozzájuk. Különleges harceszközök rohamzászlóaljanként: ¨ egy géppuskás század vagy szakasz; ¨ egy-két gyalogsági ágyú; ¨ kettő-hat aknavető; ¨ négy-tizenkettő gránátvető; ¨ hat-nyolc lángszóró; ¨ egy távbeszélő raj; ¨ három-hat fényszóró. A különleges harceszközökkel való felszerelésről az intézkedés a következőket mondta: „A különleges harceszközök tekintetében figyelembe veendő, hogy csakis a jelenleg már meglévő rohamcsapatokhoz beosztott harceszközöket lehet igénybe venni, mivel a hadsereg-főparancsnokság nincs abban a helyzetben, hogy a rohamzászlóaljak számára szükséges harceszközöket rendelkezésre bocsássa. Ezért egyelőre a hadosztályoknak kell gondoskodni arról, hogy rohamzászlóaljaik az eseténként tartalékban álló csapatoktól kapjanak harceszközöket, illetve ez utóbbiakat a hadosztály körletéből a vállalkozás helyére összpontosítsák.” Összességében kimondhatjuk, hogy a Központi Hatalmak katonai vezetői 1917— 1918-ban a rohamharcászatra kiképzett csapatokban vélték felfedezni azt az erőt és harceljárást, amely kiutat mutat az állásháború zsákutcájából. Ezt a nyugati arcvonalon 1918 első felében végrehajtott német támadások csak részben igazolták. A harcászati mélység áttörése ugyan sikerrel járt, de annak hadműveleti-hadászati kifejlesztése nem valósult meg. Ennek az a magyarázata, hogy a támadó mozgékonysága (gyalog- és lóvontatású eszközök miatt) lényegesen alatta maradt a vasútvonalakra támaszkodó védők hadműveleti mozgékonyságának. Az új harceljárás nem eredményezte a háborús győzelmet, de mint a megerődített
védelem áttörésének egyik lehetséges módszere, továbbra is megőrizte létjogosultságát. Következő tanulmányunkban a rohamharcászatnak a két világháború közötti továbbélését, fejlődését vizsgáljuk meg.
FELHASZNÁLT IRODALOM GALÁNTAI JÓZSEF: Az első világháború. Gondolat, Budapest, 1980. JONES, A.: Hadművészet a nyugati világban. Eredeti cím: The art of war in the western world. Fordította: SZABÓ FERENC. University of Illinois Press, Urbana és Chicago, 1987. MAJOR MIKLÓS: Az osztrák—magyar rohamzászlóaljak végleges szervezését előkészítő intézkedés. Magyar Katonai Szemle, 1933. III. ÖLVEDI IGNÁC—SZABÓ LÁSZLÓ: Hadművészet története. Tankönyv, Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, 1971. SZÁNTÓ MIHÁLY: A német rohamharcászat kialakulása az első világháborúban. Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, 2000/2. sz., Budapest, 2000. A világháború története. Szerkesztette: Pilch Jenő. Franklin társulat kiadása, Budapest.
[1] Galántai József: Az első világháború. Gondolat, Budapest, 1980, 445. o. [2] Uo. 44. o. [3] Uo. 446. o. [4] Uo. 447. o. [5] Szántó Mihály: A német rohamharcászat kialakulása az első világháborúban. Nemzetvédelmi Egyetemi Közlemények, ZMNE, 2000/2. sz., Budapest, 2000.
[6] Jones, A.: Hadművészet a nyugati világban. Eredeti cím: The art of war in the western world. Fordította: Szabó Ferenc. University of Illinois Press, Urbana és Chicago, 1987, 905. o. [7] Uo. 446. o. [8] Uo. 906. o. [9] Galántai József: id. m., 449. o. [10] Uo. 450. o. [11] Ölvedi Ignác—Szabó László: Hadművészet története. Tankönyv, Zrínyi Miklós Katonai Akadémia, 1971, 146. o. [12] Galántai József: id. m., 450. o. [13] A világháború története. Szerkesztette: Pilch Jenő. Franklin társulat kiadása, Budapest, 195. o. [14] Galántai József: id. m., 451. o. [15] A világháború története. id. m., 195., 196. o. [16] Ölvedi Ignác—Szabó László: id. m., 908. o. [17] Galántai József: id. m., 452. o. [18] Jones, A.: id. m., 910. o. [19] Uo. 910. o. [20] Uo. 911. o. [21] Uo. 909. o. [22] Major Miklós: Az osztrák—magyar rohamzászlóaljak végleges szervezését előkészítő intézkedés. Magyar Katonai Szemle, 1933. III. 214. o. [23] Uo. 215—218. o. Major Miklós előbb idézett cikkében a hadsereg-főparancsnokság intézkedését teljes terjedelmében közli.
