A közelmúlt feltárásának felette szükséges voltáról A második világháború befejezõ szakaszának, valamint az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc erdélyi sorsfordító történései voltak terítéken az utóbbi napokban olvasókkal, illetve szakmai berkekben folytatott beszélgetések-egyeztetések során. A beszélgetéseken kiderült: a történések emléke elevenen él az idõsebb nemzedékben, fõleg az eseményeket megélt emberekben. Alig két hét leforgása alatt két brassói illetõségû, de a barcasági magyarság szellemi pallérozásáért folyton ügyködõ civil csoportosulás szervezett a közelmúltat felidézõ eseményt. Elõbb az Apáczai Csere János Közmûvelõdési Egyesület szólította gyülekezõre mindazokat, akiknek nem lehet közömbös az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc, ezen belül annak erdélyi történései és a vérbefojtást követõ megtorlás. Az egyesület Brassóban a Reménység Háza falán 2006-ban állított emléktáblát a Cenk alatti városban az 1956. november 4-i szovjet támadás napján megalakult Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége 79 elítélt tagja iránti tisztelet jeléül. Már az avatón elhangzott, hogy a Memento libertatem – 1956 emléktáblát kiegészítik mindazok nevével, akiket ugyan más csoportok tagjaiként ítéltek el, de akik Brassóban vagy Brassó megyében születtek, esetleg a városhoz vagy a térséghez kötõdnek. Ennek valóra váltására azután nyílt lehetõség, hogy Dávid Gyula szerkesztésében 2006-ban megjelent az 1956 Erdélyben. Politikai elítéltek életrajzi adattára 1956–1965 címû munka; így további 28 elítélt, illetve letartóztatott ember nevével egészülhetett ki az emléktábla. Az eseményen szép számban voltak jelen erdélyi 56-os bajtársak, az õk, valamint a beszélgetést irányító Ambrus Attila, a Brassói Lapok fõszerkesztõje segítségével sikerült körbejárnunk az erdélyi 56-os kutatás, az emlékek rögzí-
tése mai állását. Egyebek mellett elhangzott: az 1989 elõtti kommunista diktatúrában természetesen tabutémaként kezelt 56-os forradalom és szabadságharc a rendszerváltozás után az õt megilletõ méltó helyére került. Ezt az is elõsegítette, hogy 1989 után a romániai magyar – és részben a román – sajtó az egykori politikai elítéltek számos visszaemlékezését, illetve az akkori történéseket összefoglaló írások sorozatát közölte, ráadásul az egykori elítéltek (Csiha Kálmán, Varga László, Aurel Baghiu, Alexandru Maier és mások) keze alól is remek és hasznos visszaemlékezés-kötetek jelentek meg. A forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján erdélyi volt politikai foglyok autóbusznyi csoportja járta végig meghurcoltatásának néhány állomását, ezen belül a marosvásárhelyi volt Securitate székházát, a marosvásárhelyi, a szamosújvári, a jilavai börtönt, valamint a Dunadelta egykori hírhedt politikai fogolytáborát és kényszermunkatelepét, Peripravát, illetve a Brãila Nagy-szigetén levõ Luciu Giurgeni-t. Errõl az útról kötet és film alakjában dokumentumriportok jelentek meg. Mindezek mellé az utóbbi bõ évtizedben – fõleg azt követõen, hogy 2000-ben megkezdte mûködését Bukarestben a volt Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács, közismertebb nevén a CNSAS – már a történetkutatói szakma is hozzátehette a maga részét olyan szakemberek jóvoltából, mint például Pál-Antal Sándor, Tófalvi Zoltán, Stefano Bottoni, Varga Andrea. A mostani megemlékezésen egykori elítéltek – Kelemen Csongor, Lay Imre, Mózes Árpád, Szilágyi Árpád – elevenítették fel emlékeik néhány mozzanatát, majd a napot Zorkóczy Zenóbia színmûvész estje zárta, aki Kovács Réka zongorakíséretével múlt század eleji hangulatot felidézve, eredeti megzenésített formájukban adott elõ Ady-verseket. Az erdélyi magyar lutheránus-
evangélikus egyház a Kolozsváron kiválóan mûködõ Járosi Andor-mûhelyhez hasonlóan indított nemrég civil mûhelyt a Bartalis János Egyesület keretében. Ennek a meghívására – az idõben kicsit visszaugorva – a második világháború néhány erdélyi eseményét, jelesen a Iuliu Maniu Önkéntes Zászlóalj szárazajtai magyarellenes vérengzését, annak elõzményeit, hátterét és következményeit sikerült megvilágítani a sepsiszentgyörgyi lutheránus-evangélikus templom gyülekezeti termében, valamint a négyfalusi közösségi házban. Elhangzott: a második bécsi döntést követõ, 1940. szeptember eleji észak-erdélyi magyar bevonulás során a szilágysági Ippon és Ördögkúton helyi román civilek és magyar katonák között lezajlott tûzpárbaj, valamint az ezt követõ szörnyû románellenes megtorlás éppoly sajnálatos és megmagyarázhatatlan, mint a Maniu-gárda négy évvel késõbb, 1944 szeptemberében-októberében például Szárazajtán és Csíkszentdomokoson végrehajtott magyarellenes vérengzése. Bár cselekményében és motivációjában a két tragikus esemény teljesen eltér egymástól, nem lehet szem elõl téveszteni, hogy mindkettõ esetében kulcsszerepet játszott a vakdüh. Míg Ippon és Ördögkúton a Magyarországhoz visszatérõ Észak-Erdély elvesztése miatt feldühödött román civilek részérõl kapott rajtaütésszerû támadások dühítették fel annyira a bevonuló magyar katonák egy részét, hogy parancsra õk is tüzet nyitottak, sõt, Ippon mondhatni válogatás nélkül tüzeltek, addig 1944 õszén a Iuliu Maniu nevével fémjelzett Nemzeti Parasztpárt sajtója ugyanolyan vakdühöt és vérbosszút hirdetett. Egyebek mellett Ippért és Ördögkútért is, innen pedig már csak egy ürügy kellett ahhoz, hogy Szárazajtán megtörténhessen, ami megtörtént. Valamennyi helyszínen elhangzott: az eddig feltárt rész-
3
letek a képet tisztító, kiegészítõ adalékai az erdélyi második világháborús, illetve 56-os történéseknek, bõven van tehát még munkája a mai s a majdani kutatóknak egyaránt. A második világháborús tanúk és túlélõk lassan elmennek, talán még fel lehet keresni az utolsó hírvivõket, hogy az utókor újabb adalékokkal legyen gazdagabb. Mindezekkel egy idõben a magyar Országgyûlésben is történtek újabb lépések a második világháborút követõ tömeges deportálások erkölcsi jóvátétele terén. Terítéken van ugyanis az az országgyûlési határozattervezet, amely a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánítaná november 25ét. A tervezethez természetesen a szakma is hozzászól, egyebek mellett a pontatlanságokat és a terminológiát kiigazítandó. A határozattervezet címe – A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjáról – ugyanis csak a második világháború befejezése után Magyarországon berendezkedõ, szovjet irányítású kommunista hatalom alatt politikai okokból elhurcoltakra utal, mellõzve azokat a hadifoglyokat és internáltakat, akiket jóval a szovjet-kommunista diktatúra Kárpát-medencei berendezkedése elõtt, az 1944 õszi hadi eseméA brassói 56-os megemlékezés
nyek adta helyzetben 1. Kárpátmedencei, 2. szovjetunióbeli, sõt 3. nyugati fogolytáborokba hurcoltak. Ráadásul a határozattervezet a mai Magyarország területérõl elhurcoltakról kíván megemlékezni, tehát nem érinti a mai Magyarország határain kívül élõ, de a két bécsi döntéstõl a második világháború végéig az anyaországhoz tartozó nemzetrészt. Márpedig õk is hozzátartoztak a határozattervezetben említett mintegy 800 ezer elhurcolthoz. Másrészt a tervezet csak a Szovjetunióba hurcoltakról rendelkezik, de nem téveszthetjük szem elõl, hogy Kárpátalja, Románia, Csehszlovákia, Ausztria lágereiben sem voltak emberibbek a körülmények, sõt, elegendõ forrás tanúskodik arról, hogy a nyugati lágerekben is embertelen körülmények között sínylõdtek és pusztultak el (a) magyar honfitársak (hadifoglyok). A romániai magyar- és németellenes elhurcolások fontosabb mozzanatai között meg kell említeni, hogy 1944. augusztus 25-i 43599. számmal a román Nagyvezérkar utasítására hivatkozva a Csendõrség Fõfelügyelõsége elrendelte: le kell tartóztatni a Német Etnikai Csoport valamenynyi vezetõjét, mindazokat, akik a szász és a sváb lakosság részérõl ellenállást tanúsíthatnak, valamint a magyar lakosság elöljáróit, ha felmerül a gyanú, hogy ellenállást szervezhetnek. Augusztus
27-i 43617. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége elrendelte: minden 16 év feletti német, aki a Német Etnikai Csoport tagja, illetve más ország állampolgára, köteles a rendõrõrsökön jelentkezni, a veszélyeseknek tekintettek pedig románok lakta helységekben létrehozott rögtönzött lágerekbe internálandók. A Csendõrség Fõfelügyelõsége 1944. szeptember 11-i 44146. számmal utasítást adott a romániai németség, valamint a magyarság egyes vezetõinek a letartóztatására, szeptember 19én 44328. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége viszont már elrendelte: a zsidók kivételével azonnal le kell tartóztatni és a Tg. Jiu-i lágerbe kell internálni valamennyi német és magyar alattvalót, családtagjaikkal együtt. 1944. szeptember 20-án a Belügyminisztérium kidolgozta és elfogadta a szeptember 12-én megkötött szovjet–román fegyverszüneti egyezménynek a magyar és a német alattvalók internálásáról rendelkezõ 2. szakasz alkalmazását, amelyet végrehajtásra szeptember 29-i 44759. számmal a Csendõrség Fõfelügyelõsége körrendeletben adott ki. Eszerint: „annak ellenére, hogy a bécsi diktátum megsemmisítése nyomán ÉszakErdély valamennyi lakosa minden külsõ beavatkozás nélkül és visszamenõleg újra román állampolgárnak tekintendõ, a magyar útlevéllel rendelkezõ és a román ellenõrzés alatt álló területen tartózkodó észak-erdélyi magyar és német nemzetiségûek a fegyverszüneti egyezmény elõírásaitól függetlenül internálandók”. Így kapott nemzetiségi jelleget és tartalmat – ezt erõsíti meg a körrendelet 3. szakasza is, amely szerint a Románia területén, tehát Észak-Erdélyben is magyar útlevéllel tartózkodó román nemzetiségûek nem internálandók –, és így teljesedett ki az elhurcolás az akkor Romániában tartózkodó magyar és német állampolgárok mellett az õshonos erdélyi – és romániai – teljes magyarságra és németségre.
BENKÕ LEVENTE
4
ANTAL DÁNIEL EMLÉKEZETE Születésének 110. évfordulóján Antal Dániel mezõgazdasági szakíróra, a Kolozsvári Mezõgazdasági Fõiskola egykori tanárára emlékeztek az Erdélyi Múzeum-Egyesület agrártudományi szakosztályának legutóbbi ülésszakán. Antal Dániel Szatmárnémetiben született 1901. június 20-án. Apai nagyanyja, Bogdánffy Rozália örmény származású volt, nagyapja, Antal Dániel szintén. Szülei: Antal Sándor ügyvéd és Bikfalvy Lenke. Elemi és gimnáziumi tanulmányait szülõvárosában végezte. 1919-ben érettségizett, és beiratkozott a debreceni gazdasági akadémiára, ahol 1922-ben végzett. Szatmárnémetibe visszakerülve azzal szembesült, hogy a földbirtokreform miatt nem alkalmaznak intézõket, ilyen körülmények között pedig tisztviselõi állást keresett, és a Szatmári Takarékpénztár Egyesületnél alkalmazták. 1923-ban feleségül vette Bendiner Krisztina Margit Augusztát, 1924-ben azonban elváltak. 1927-ben elõbb a szatmári 87-es gyalogezrednél teljesített katonai szolgálatot, majd áthelyezték a nagykárolyi ezredhez. Innen visszavezényelték Szatmárra, aztán a dési 81. gyalogezredhez irányították. Itt ismerkedett meg második feleségével, Gogomán Katussal, aki szintén túl volt egy sikertelen házasságon. 1929. január 6-án házasodtak öszsze. Ezt követõen Antal Dániel Szilágy megyében és a Mezõség több birtokán – Farkasmezõn, Esztényben, Szatmárhegyen, Berkenyesen – dolgozott, és a megélhetés érdekében erdõõri állást is elvállalt. 1938-tól Gogomán Ferenccel az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) vándoroktatója volt Mezõkeszüben, Érszakácsiban és Tasnádon. 1939-ben elõadóként dolgozott egy nagyenyedi négyhetes tanfolyamon, majd Paul Kamillal tanfolyamokat tartott Bálványosváralján, Jobbágytelkén, Dedrádszéplakon, a Nyárád menti falvakban.
Az EMGE mezőségi gazdatanfolyamának részvevői
A következõ évben Korponay Kornéllal tartott elõadásokat. Az 1940. évi, második bécsi döntést követõen megjelent Dedrádszéplak helyzetképe címû munkája, decemberben pedig az Országos Magyar Gazdasági Egyesület felkérésére Erdély északi részének állattenyésztésérõl tartott elõadást, 12 pontban ismertetve javaslatait. Kinevezték az EMGE központi felügyelõjének és felsõházi póttagnak, jelen volt a Sztójay-kormány beiktatásánál. A szovjet csapatok bevonulása után kinevezték Szamos megye fõnökévé, de javaslatára csak helyettesi megbízatást kapott, amelyrõl 1945 augusztusában lemondott. 1946-tól a Magyar Népi Szövetség egyik országos alelnö-
kévé választották, 1949-ben pedig kinevezték a növénytermesztés elõadótanárává. 1949 õszén a szocialista törvényesség megsértésének vádjával bebörtönözték. 1952-ben szabadult, visszatért katedrájára, ahonnan 1961-ben nyugdíjazták. Gyakorlati kézikönyveket írt a növény- és gyümölcstermesztés kérdéskörében, ezek közül feltétlenül említést érdemel a László Gáborral közösen írt Mezõgazdasági termények és termékek tárolása (1955, második, bõvített kiadás 1961), valamint a több társszerzõvel közösen írt A cukorrépa termesztése és magtermesztése (1957, második, bõvített kiadás 1959), valamint a Szántóföldi növénytermesztés (1957) címû munkája.
Az EMGE-tanfolyam előadói, középen Antal Dániel
5
1971-ben a Kriterion Könyvkiadó gondozásában, Balogh Edgár bevezetõjével jelent meg Család és szolgálat címû emlékirata. A család múltjából ihletett történelmi elbeszélését halála után Kassay Miklós rendezte sajtó alá Antal Márton indulása címen 1976-ban. Antal Dániel édesapámmal katonáskodott Désen. Édesapám, id. Farkas Zoltán, mielõtt berukkolt, nagyapám barátja, a tordai földbirtokos Gogomán János arra biztatta, hogy keresse fel dési rokonait. Egy ilyen alkalommal magával vitte Antal Dánielt is, aki ekkor ismerte meg leendõ, második feleségét, Gogomán Katust. Amikor 1955ben felvételiztem a kolozsvári mezõgazdasági fõiskolára, meglátogattuk az Antal családot. Ahányszor találkoztunk, mindig érdeklõdött a tordaiak felõl, néha behívott az irodájába. 1971-ben örömmel értesültem Család és szolgálat címû önéletrajzi könyvének megjelenésérõl. Megvettem, elolvastam, és arra gondoltam, hogy felkeresem volt tanáromat, hadd dedikálja a kötetet. Abban az idõszakban a torockói mezõgazdasági termelõszövetkezetben voltam fõmérnök, és
Az EMGE szövőtanfolyamának részvevői
meglehetõsen nehezen tudtam eljutni Kolozsvárra. Így csak 1972 februárjában látogathattam meg Antal Dánielt, s miután dedikálta a könyvét, még elbeszélgettünk egy kicsit, és megkért, hogy postázzam egy írását a téli gazdasági tanfolyamokról a Falvak Dolgozó Népe szerkesztõségének. Mikor visszavittem a feladói igazolást, Katus néni megkért, hogy ne zavarjuk Dani bácsit, mert kissé rosszul érezte magát és lepihent.
Négy nap múlva telefonált Katus néni, hogy Dani bácsi meghalt. Mi, diákok nagyon tiszteltük Antal tanár urat. Kellemes modoruk és elegáns megjelenésük alapján tanáraink közül négyet igazi úriemberként emlegetünk ma is: Antal Dánielt, Dankanits Lászlót, Lazányi Endrét és Nyárádi Antalt. Már egyikük sem él. Nyugodjanak békében!
FARKAS ZOLTÁN
VERES PÉTER ÖRÖKSÉGE
6
Megtiszteltetés számomra, hogy a 20. századi magyar parasztság jelképévé vált kiváló író és politikus, a nemzetépítõ és nemzetmentõ férfi legendás alakját fölidézhetem, méltathatom. Veres Pétert falusi parasztgyerekként az ötvenes években, családi összejöveteleken, tanyázásokon hallottam emlegetni. Félve dicsérték és suttogva mondták róla, hogy Rákosiék kimarták a politikából, mert különb ember volt mindegyiküknél. Azok nem tûrték soká, hogy egy csizmás paraszt dirigáljon és szónokoljon nekik... 1956 lélekemelõ napjaiban új remény ébredt Dózsa népében. Hallottuk, hogy Veres Péter ismét színre lépett. Õ beszélt a Bem szobornál… Pár napig lángolt a lelkünk, azután megint fájó csönd következett… Ekkoriban kezdtem olvasni mûveit, s a Mit ér az ember,
ha magyar címû könyvével fölvillanyozott, mert egy parasztfiúhoz írt leveleivel nekem is üzent... A hatvanas évek közepén a Bölcsészkar diákokkal zsúfolt elõadótermében láttam és hallottam elõször. Szálfatermetû tanárunk, Czine Mihály kísérte az elõadói asztalhoz a szürke ruhába, nyakig gombolt fehér ingbe öltözött, középtermetû, szelíd arcú, bajszos parasztot, akit nagy reverenciával köszöntött és mutatott be nekünk. Õ égszínkék szemével körbepillantott közönségén. Csizmásan csorvási nagybátyáimra emlékeztetett, s mielõtt megszólalt volna, már a szívembe zártam. Amikor pedig elkezdett beszélni a magyar társadalom minket is foglalkoztató jelenségeirõl, az ország gondjairól, közös feladatainkról, már nemcsak az én szívem dobogott vele. Magá-
Veres Péter val ragadta a hallgatóság zömét. Az ideológiailag szigorúan ellenõrzött egyetem falai közé – ízes
tájszólásával, okos, világos és sokrétû elõadásával – behozta a való életet. Kérdések özönét váltotta ki, vitapartnerekre is talált. Egyenrangú félként bánt velünk. Érdeklõdéssel figyelt mindenkire, mindig türelmesen válaszolt, vitázott. Lenyûgözõ ismeretanyagát, élettapasztalatát érzékeltük, ám szellemi fölényét sohasem fitogtatta. Ez eléggé szokatlan volt e teremben. Embersége, tudása, természetes intelligenciája átszivárványozta a közönséget. Délután kezdõdött, de este kilenckor alig tudtuk berekeszteni a találkozót. Ezután ismerõsként kerestem vele a találkozást, részt vettem Kiss Ferenc meg Czine tanár úr szemináriumán, olvastam a lapokban megjelent írásait, könyveit. Ismerkedtem vele… Veres Péter 115 éve, 1897. január 6-án Balmazújvárosban, szegényparaszti környezetben született. A kötelezõ négy elemi után dolgoznia kellett, volt kisbojtár, napszámos, részes arató, majd a vasútnál pályamunkás. Részt vett az alföldi agrárszocialista mozgalmakban, tagja lett a Földmívelõ Egyletnek, melynek könyvtárában szerezte meg mûveltségének alapjait. 1919ben megnõsült. Élete párjával, Nádasdi Juliannával, megteremtették a kisparaszti lét feltételeit, s gyarapodó családjukkal 1946-ig Kadarcs utcai házukban laktak. Istenáldotta tehetségének és szorgalmának köszönhetõen íróvá nevelte önmagát. Szellemi munkásként is szorgos gazda maradt. Írói pályáját az alföldi parasztok életét feltáró szociográfiája (Alföld parasztsága, 1936), majd önéletrajzi jellegû könyve (Számadás, 1937) alapozta meg. Nagy Lajos, Móricz írtak róla, Püskiék kiadták, a népi írók alakuló tábora befogadta õt. A 30-as években a Századunk, a Korunk, a Válasz, a Kelet Népe s más folyóiratok is közölték cikkeit, elbeszéléseit. Szenvedélyes hangú publicisztikai írásokban mondott véleményt a kor legégetõbb társadalmi kérdéseirõl (földkérdés, német veszély, népi– urbánus vita, a parasztság sorsa, a nemzet jövõje), ami miatt gyakran támadták, olykor bántalmazták is a radikális írót. József Attila Hazám címû költeményének egyik verszszaka eredetileg így szólt: „De férfit, mint Veres Pétert,/ ki gondra bátor és okos,/ és nem szorongva fal be ételt/ a közigazgatás botoz”. Halhatatlanná ez így nemesült: „S a
gondra bátor, okos férfit,/ ki védte menthetlen honát, /mint állatot terelni értik,/ hogy válasszon bölcs honatyát.” Veres Pétert, a népi mozgalom egyik hangadóját, 1937-ben a Márciusi Front alapítói között találjuk. A híres 1943-as Szárszói Találkozón kiegyensúlyozó szerepet játszott a népiek táborában, csakúgy, mint 1945-tõl 1949-ig a Nemzeti Parasztpárt elnökeként. Németh László a Falusi Krónika (1942) kapcsán közölte a nyilasokkal, hogy a nemzet vezérének õ egyedül Veres Pétert ismerné el. Pár év múlva, az „új kor hajnalán”, ezt vallotta az ország parasztsága is. Született néptribun volt. Olvasónaplói érzékeltetik holtig tartó tanulási kedvét, tájékozottságát, prédikátori hajlamát. Csodás szónoki képességével, õszinte, világos beszédeivel, majd’ minden fórumon megnyerte hallgatóságát. Parasztnépét a nemzetbe integráló határozott kiállásával, szolid, öntudatos fellépésével erõt adott. Erõt, a vesztett háború és az elsõnél is szörnyûbb, idegen elnyomással tetézett, második trianoni csapás átvészeléséhez, az ország talpra-állításához. Hallatlan tekintélyének, bölcs türelmének, hûséges híveinek köszönhetõ, hogy a baloldali NPP pártszakadás nélkül túlélte a moszkoviták aknamunkáját, s a kommunisták fiókpártja szerepébõl is kitört. Növekvõ népszerûségét politikai riválisai nehezen tûrték, Rákosiék sápadoztak tõle. Így hát a koalíciós partnerek 194748-ban szövetkeztek ellene. Neki, a volt „közlegénynek”, kizárólag a honvédelmi miniszteri posztot ajánlották föl, az általa igényelt földmûvelésügyi tárca helyett. Végül vállalta: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni!”. Becsülettel szolgált, s átvészelte a „pojácás” megalázásának szánt hadügyi évet, sõt a likvidálására irányuló merényleteket is. A legnagyobb csapás ezután, a ma ismét aktuális Paraszti jövendõ miatt érte. Ebben az 1948 elején, sebtében írt mûvében fölvázolta a kis- és középbirtokosságra, a HANGYA típusú szövetkezésre épülõ mezõgazdaság, a magyar falu és a parasztság általa óhajtott jövõképét. A kommunisták hevesen támadták a kolhozrendszer elhárítására született könyvét. Õ, a honi földosztás atyja, az új meg az újjáéledõ kis- és középparaszti gazdaságok nagyüzemekbe
olvasztásának, illetve államosításának a gondolatát sem bírta elviselni. Aztán hírhedt kecskeméti beszédében, a diktátorrá vált Rákosi – minden korábbi megállapodást, ígéretet fölrúgva – a szovjet típusú nagybirtokrendszert, a kolhozosítás programját hirdette meg 1948. augusztus 20-án. Beszédében Veres Pétert élesen támadta, kikényszerítette a politikából. Így õ „a paraszti alkalmazkodás vonalán” visszatért az irodalomba. Népmûvelõ íróként mentett, amit tudott. Egymás után (1950, 1952) két Kossuth-díjat adományoztak neki. 1954 és 1957 között az Írószövetség elnöke lett. Õrzõ a strázsán, aki állandó perlõje volt a tékozló hatalomnak, védelmezõje a magyar hagyományoknak, értékeinknek. Az októberi forradalom után számára is tartós szilencium következett, de haláláig a nemzet élõ lelkiismerete maradt. A népi írók mozgalma és mûvelõdéspolitikája címû diplomamunkámban – a népi írókat elítélõ 1958-as párthatározattal szemben, tényekkel alátámasztva – bizonyítottam, hogy a demokratikus magyar mûvelõdéspolitikát éppen õk, Veres Péter és társai alapozták meg. Példájuk nyomán Kisfalu- és Tanyakutató Csoportot alakítottunk az Eötvös Kollégiumban, amelyben részt vettek fõvárosi és határon túli diáktársaink is. A felkészítõ munkába sikerült megnyernünk Illyés Gyulát és Flóra nénit, még halála elõtt Veres Pétert, támogató-elõadóként pedig Erdei Ferencet. 1970-es másfél hónapos somogyi kirajzásunk, munkánk eredményeirõl a Valóság közölt összeállítást. Életre szóló emlék marad ez a félszáz falukutatónak, csakúgy, mint az 1971 tavaszán, az Egyetemi Színpadon szervezett Veres Péter-emlékmûsorunk. Akkor a Falukutató Csoport vezetõjeként méltathattam õt, „aki példaképe marad szellemi örököseinek, a nemzethû magyar ifjúságnak”. Hálás vagyok, hogy négy évtized múltán, most ismét szólhattam róla, amikor életmûve, nemzetépítõ munkássága immár bekerült a Magyarság Láthatatlan Szellemi Múzeumába. Magyar Örökség, akit éltetnünk kell, amíg a nemzet élni akar.
BAKOS ISTVÁN
7
Magyar közművelődés a román fővárosban
8
„Az Úristen nekünk, regáti magyaroknak adta meg azt a kegyelmet, hogy itt lehet egy legalázatosabb és legtürelmesebb, legemberségesebb magyar nemzeti öntudatot kifejleszteni, amely úgy tudja szeretni a maga nemzetét, hogy ártalmára ne legyen másnak, és úgy tud alkalmazkodni máshoz, hogy az önmagához való hûségben csorba ne essék.” Néhai Nagy Sándor bukaresti református lelkész szavai olvashatók annak a kötetnek* az elsõ lapján, amely a román fõváros magyar lakossága több mint két évszázados történelme, a megmaradásért folytatott küzdelme fontos mozzanatait, közmûvelõdésének intézményeit, azok létrehozóit és elkötelezett munkásait hivatott elénk tárni, emlékezetüket ápolni. A kötet szerzõje Bántó István (Hadad, 1929. január 8.), a Szilágyság szülötte, a zilahi középiskola neveltje. A Bolyai Tudományegyetemen 1951-ben nyert orosz nyelv és irodalom szakos oklevéllel került a fõvárosba, a Külföldi Kultúrkapcsolatok Román Intézetébe. 1958-tól 1990-ig a Tanügyi Újság, 1990–1993 között a Közoktatás fõszerkesztõje. Azt az értelmiségi típust képviseli, aki a napi munkán, hivatásán túlmenõen is adni kíván, befogadó közössége elkötelezett, értékmentõ, építõ tagjaként szolgálni az idegenbe sodródott töredékmagyarság életét. A több mint hat évtizedes fõvárosi élet alapozta meg azt az ismerethalmazt, amely e kötet írásaiban testet ölt – tiszteletadásként, elismerésként, örök mementóként azon személyiségek elõtt, akik nemcsak önmaguk nemzeti identitását, szellemi arculatát kívánták megõrizni, hanem mindazon erdélyi magyar sorstársakét is, akiket a kenyérgond vagy a politikai kényszer a regáti – értsd: havasalföldi, illetve ókirályságbeli – fõvárosban és annak egyes vidéki városaiban leltek munkára, otthonra, megtartva nemzeti identitásukat, ápolva anyanyelvüket, kultúrájukat, vallásukat. A kötet címe is jelzi, Bántó István úgy ítéli meg, hogy e heroi-
kus küzdelemben, törekvésben a közmûvelõdésnek volt a meghatározó szerepe. A közmûvelõdés fogalmában, tágabb értelemben, minden olyan szellemi tevékenységnek helye van, amely a kezdetben maroknyi, késõbb számbelileg megnövekedett tömeggé vált magyar közösség spirituális önfenntartását, megmaradását, emelkedését szolgálja – egyházi, oktatási, kulturális téren – közösségi és egyéni vonatkozásban egyaránt. „A szétszórtságban, az elszigeteltségben a közmûvelõdés jelentõsége felértékelõdik a közösségek teremtésében, egyesületek alapításában, ezek ugyanis egybegyûjtik a szórványban élõket, kialakítják a társulati életet, erõsítik az együvé tartozás érzését.” Az egyesületek az idegenségben élõk esetében rendkívül felértékelõdtek, „támasztékul szolgáltak a nemzetiség, az anyanyelv, a nemzeti kultúra fenntartásában, és gátat emeltek – pillanatnyilag vagy huzamosabban – az asszimilálódás elé”. A kötet elsõ részében Bántó István a 19. század második felében létrejött egyesületek áldásos munkáját idézi fel. Köztük az elsõ az 1856-ban Koós Ferenc református lelkész kezdeményezte Olvasóegylet. Sikeres mûködése arra buzdította az alapítókat, hogy tovább lépjenek. Az 1857. novemberében megalakított Hunnia Magyar Társulat – „az elsõ regáti magyar közmûvelõdési egyesület” – programjában célként tûzte ki „a nemzeti tudat, az anyanyelvi kultúra ápolását és terjesztését, megfogalmazta és gyakorlatba ültette a nemzetiségben, anyanyelvben, vallásban megmaradás gondolatát, a népszokások megõrzését”. Késõbb, 1873ban, több kisebb egyesülésbõl jött létre a Bukaresti Magyar Társulat, amelynek a Zalomit utcában immár állandó otthona is lett. „Hat évtizedes fennállása alatt nemzeti szellemiségû, sokrétû közmûvelõdési tevékenységet fejtett ki (…), rendezvényei, tartalmukat tekintve, állhatatosan a magyar szellemiség ismertetését és fenntartását szolgál-
Bántó István: Magyar közművelődés a román fővárosban
ták.” Keretében színjátszó csoport, dalárda mûködött, szabadelõadásokat tartottak. Katolikus egyházi kezdeményezés volt az 1900-ban, Bálinth János római katolikus lelkész kezdeményezésére létrejött Szent István Király Egyesület, mely „felkarolta a bukaresti önálló magyar katolikus egyházközség létrehozásának, saját templom építésének, magyar iskolák alapításának ügyét (…), nemzeti öntudattal töltötte el a magyar katolikusok közösségét, a honszerelem, az anyanyelvhez való ragaszkodás, a szolidaritás érzelmeit és értékeit tudatosította és terjesztette”. E két szervezõdés mellett több más kulturális társulás is mûködött: Târgoviºtén, Piteºti-en, Brãilán, Giurgiuban, Krajován… Az elsõ világháborút követõen új helyzet teremtõdött. Azelõtt a bukaresti magyarság külföldiként élt a fõvárosban, 1920 után pedig román állampolgárként, egyesületi tevékenységük fokozott ellenõrzés alá került. A rohamos fejlõdésnek indult fõvárosba tömegesen települtek munkát és jobb megélhetést keresõ erdélyi magyarok. Az impériumváltozást két magyar egyesület élte túl: a Bukaresti Magyar Társulat és a Szent István Király Egyesület. Az eredményesebb, hatékonyabb munkához ésszerû megoldás volt a két megmaradt szervezet egyesítése. Az 1921. má-
jus 8-án tartott alakuló közgyûlésen született döntés az új szervezet – Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat – létrehozásáról, amely több mint negyedszázadon át mûködött. A Bukarest magyar közmûvelõdési életében fontos mozzanat volt az 1925. szeptember 27-én megalakult Koós Ferenc Kör. Rendtartási Szabályzata szerint „a kör mûvelõdési egyesületként és szellemi mûhelyként mûködik (…), célja a valláserkölcsi értékek erõsítése, a nemzeti kultúra közvetítése és az anyanyelv megõrzése, a gyülekezeti élet pártolása, egyetértõ és együtt érzõ közösség formálása, a tagok önmûvelésének és mûvelõdésének felkarolása, a kulturális idõtöltés és civilizált magatartás formálása”. Keretében jött létre a Koós Ferenc Kör Diákszakosztálya, amely a román fõvárosban tanuló egyetemi hallgatókat volt hivatott megszólítani. Ugyancsak a húszas években alakult meg a Református Iparos Kör (1925), a Bukaresti Magyar Dalkör (1929), majd a Pax Társaskör (1931) és még több más csoport és egyesület. A bécsi döntés után nem csupán a nagymértékû számbeli megfogyatkozás, hanem a mind fokozottabb szélsõjobboldali hangulat is bénítólag hatott a kisebbségi kulturális megnyilvánulásokra. 1945 és 1990 között a túlélés kihívásaival kellett szembenézniük. A Szent Istvánnal Egyesült Magyar Társulat 1948-ban megszûnt, a Zalomit utcai székházat államosították. 1948 és 1990 között magyar közmûvelõdési egyesület nem mûködhetett. Állami ellenõrzés alatt mûködött az 1969-ben alakult Petõfi Sándor Mûvelõdési Ház. Az 1989-es politikai fordulat után megalakult a Bukaresti Petõfi Sándor Mûvelõdési Társaság (1991); 1999-ben birtokba vehette a Zalomit utcai Petõfi Házat. Falai közt élénk tevékenység alakult ki. Keretében megalakult a Petõfi Színkör, a Zenekedvelõk Klubja, az Idõsek Klubja, sajtó és ifjúsági klub, a Lyceum Consort régizene-együttes, folyamatosan gazdagodott a Petõfi Könyvtár… Zágoni Albu Zoltán református lelkész kezdeményezésére újra aktiválódott a nagy múltú Koós Ferenc Kör. „A köri tevékenység tengelyébe állították továbbra is a közmûvelõdést és a bukaresti-
regáti magyarság létkérdéseinek, történelmének tanulmányozását, dolgozatok összeállítását, elõterjesztését és megvitatását a köri öszszejöveteleken.” Az identitásõrzés másik fontos bázisa az anyanyelvi iskolák létesítése és mûködtetése volt. Bukarestben a kuruc felkelés leverése után kezdõdött a magyarok tartós letelepedése. Az önszervezõdés elsõ lépcsõje a felekezetek szerinti tömörülés volt. A következõ az iskolaalapítás. Az elsõt Sükei Imre egyházteremtõ református lelkész hozta létre 1815-ben. Azt követõen a templom mellett egy tantermes iskolát építettek. Ezzel szinte egyidejûleg, 1816-ban, Bodor Lajos plébános irányításával a katolikusok is megszervezték a maguk iskoláját. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverését követõen újabb magyar emigránshullám gyarapította Bukarest magyar lakosságát, ami a tanulólétszám növekedéséhez vezetett. A református egyház 1856-ban téglából emeltet új, 50–60 gyermek befogadására alkalmas oktatási intézményt. Késõbb, 1875-ben és 1889-ben újabb bõvítések jelzik a megnövekedett igényt. 1902-ben a fiúiskola mellé lányiskolát építenek, a két tanintézménybe 246 tanulót vehettek fel. 1907-ben egy másik városnegyedben hat tantermes iskolát nyitnak. 1907–1908-ban a két iskolában 354 gyermek tanult; 1908-ban óvodát is nyitottak. Ehhez hasonló dinamikájú a katolikus iskolák fejlõdéstörténete is. A 20. század elején a magyarországi Szent László Társulat hatékony segítségével új épületet emelnek. Az 1906–1907-es tanévben a katolikus iskolákban 745 növendék tanult. Ugyanennek a társulatnak köszönhetõen magyar katolikus iskolák létesültek Buzãuban, Krajován, Giurgiuban, Piteºti-en, Târgoviºtén, Turnu Severinben is. A fejlõdés méreteit jelzi, hogy „az 1913–1914-es tanévben a regáti magyar katolikus iskolákban 1829 gyermek tanult. Az elsõ világháború elõtt érte el a bukaresti magyar oktatás virágkorát: az „1913–1914-es tanévben 6 felekezeti iskola oktatottnevelt magyar nyelven 1682 gyermeket, ebbõl a reformátusokéban 458, a katolikusokéban 1224 tanult.” Az elsõ világháborút követõen, Trianon következményeként új helyzet teremtõdött. „A hábo-
rú elõtt idegen állampolgárként joguk volt fenntartani iskolákat anyanyelven. Most azonban, amikor román állampolgárok lettek, a hatóságok megtagadták ezt a jogukat.” A katolikus egyház maga is a románosítás eszköze lett, az iskoláiban csak román és német nyelven folyhatott oktatás. A reformátusok tízéves szünet után, 1929-ben, nyithatták meg újra az iskola kapuját, 177 növendékkel az 1932–1933-as tanévtõl nyilvánossági jogot nyertek. A további gyarapodás jele volt, hogy 1937-ben a keleti, 1939-ben a déli városrészben új tanodákat nyitottak. Az 1939–1940-es tanévben a református iskoláknak 294 tanulója volt. Ennek ellenére a Bukarestben élõ magyarság gyermekeinek csak 7 százaléka tanulhatott anyanyelvén. A bécsi döntés újabb fordulópontot hozott a magyar oktatásban. A repatriálás következtében rendkívül megcsappant a tanulók száma, az 1940–1941-es tanév végére már csak hetvenen maradtak. Az 1940-es földrengés és az 1944. áprilisi bombázás súlyos károkat okozott az iskolaépületekben. Az 1944. október 16-án megnyitott tanév mindössze 22 tanulót számlált. 1945-ben reményteli jövõ virradt: minisztériumi határozat értelmében az iskolát gimnáziummá fejleszthették Egységes Magyar Gimnázium néven, amely az államosítást követõen, 1949-ben Bukaresti Magyar Vegyes Líceum néven mûködött. Folyamatossága – idõnként más-más néven, 1985 õszétõl vegyes tannyelvû középiskolaként – mindmáig töretlen. Önállóságát 1990 után nyerte vissza, az Ady Endre Gimnázium ma I–XII. osztállyal mûködik. Amint a fentiekbõl kitûnik, az önszervezõdés hátterében a kezdetektõl ott találjuk az egyházakat. Szerepük, áldásos tevékenységük nem csupán az egyesületek létrehozásában, mûködtetésében mutatható ki. Az egyházak voltak azok, amelyek sajtótermékek kiadásában is meghatározó szerepet játszottak. Azokat az egyházszervezõdés, az evangelizáció elõsegítésén túlmenõen a nemzetiségi sorskérdések felvetése, a megoldások keresése szolgálatába állították. Az elsõ sajtókiadvány – Bukuresti Magyar Közlöny (1860) – Koós Fe-
9
10
renc és Oroszhegyi Józsa nevéhez fûzõdik, melyet több más, hoszszabb-rövidebb életû lap követett. Annál gazdagabb és változatosabb a két háború közötti kiadványok palettája. Bántó István könyvében a református egyházközség által 1929–1941 között kiadott Egyházi Újság – „a regáti magyar élet szemléje” – történetével példázza számunkra azt a szerepet, amelyet „egyháztársadalmi lapként” felvállalt: „a regáti reformátusság, szélesebb értelemben a regáti magyarság ügyének szolgálatát, hirdeti a keresztyén eszmeiségû magyar szellemi élet szükségességét, kapcsolatot teremt a regáti reformátusok, magyarok között, s egy új, megértõbb állásfoglalást szorgalmaz a »regáti kérdésben«”. Fõ témái: „az egyházi élet, a vallásos nevelés, a regáti magyar valóság, az anyanyelvû oktatás, az egyház kebelében alakult társadalmi és mûvelõdési egyesületek munkálkodása”. Alapító fõszerkesztõje, Nagy Sándor bukaresti parókus lelkész által vezetett lapot tematikai következetesség, gondolatgazdagság, tényszerûség, adatbõség jellemezte. Homlokterében az egyházi élet krónikája állt. Hirdették, hogy „a hit megtartó erõ, az egyház pedig szilárd támasz. (…) A bukaresti idegenségbe szakadt református magyarnak az egyház jelentheti az igazi közösséget”. A bukarestin kívül odafigyel a többi regáti városban – Ploieºti-ben, Azugán és Buºteni-ben, Galacon, Brãilán, a bukovinai Andrásfalván, Piteºti-en, Konstancán – kibontakozó református közösségi életre is. Az ottani lelkészek híradásaiból, beszámolóiból képet alkothatunk a református magyarság lélekszámáról, egyesületeirõl, törekvéseirõl, a hitükben és magyarságukban való megmaradásért vívott küzdelmérõl. Központi téma az igehirdetés, a vallásos nevelés és az anyanyelvi oktatás elmélyítése, a vasárnapi iskolák mûködésének szemlézése, a társadalmi és közélet problémái. Például néhány szerzõ és cím: Babos Sándor: A végeken, Udvari András: Hittestvéreink Olténiában, Holoubek László: Magyar pünkösd Craiován, Udvari András: A Regátban élõ magyarság lelki elváltozásai, Horváth László: A szigeten, Nagy Sándor:
A bukaresti magyarság szervezeti kérdései… A tanulmányíró a lap monografikus feldolgozásában külön fejezetben foglalkozik Nagy Sándor fõszerkesztõ 1931 és 1935 között A regáti kérdés címmel közzétett cikksorozatával. „A regáti magyarságot történetiségében, szélességében és mélységében bemutató, problémáit belülrõl, tisztánlátóan, õszintén elemzõ dolgozat gazdag tartalmánál fogva elengedhetetlenné teszi különálló ismertetését.” A korabeli szerzõ kardinális kérdése: „hogyan tartsuk meg ide jövõ nemzettestvéreinket hitükben és nyelvükben?”, olyan környezetben, ahol „hazafias kötelességszámba ment a törekvés az »idegenek« beolvasztására, bármilyen aggály, fenntartás nélkül”. Megfigyelései és tapasztalatai szerint taglalta a különbözõ idõkben érkezettek identitástudatát, magyarságuk és a magukkal hozott kultúrájuk õrzését és ápolását, erkölcsi tartásukat, az elidegenedés és az asszimiláció folyamatát, az azt meghatározó körülményeket, tényezõket, az anyanyelvi oktatást, az anyanyelvhez való ragaszkodást, a reményt és reménytelenséget, az anyanemzet gondoskodásának jelentõségét, a katolikus egyház románosító törekvéseit, a regáti magyarság felelõsségét sorsa alakításában… Sorozata befejezõ részében szorgalmazta azt, hogy „a regáti magyarság megismertesse magát, irodalmi, kulturális, mûvészi értékeit a román többséggel”, evégett alapvetõ célként jelölte ki „egy magyarságot ismertetõ román nyelvû sajtókiadvány, egy Collegium Hungaricum létrehozását” Bukarestben. (A cikksorozatot a szerzõ Svájcban élõ fia, Nagy Csaba 2000-ben könyv alakban is megjelentette.) Az események alakulása és alakítása mögött mindenkor fellelhetõk oly személyiségek, akik meghatározó szerepet töltöttek be a magyar közösségek életében. Az iskolaalapító Sükei Imre református lelkész, „a regáti magyar protestantizmus atyja”, a templomépítõ Bálinth János római katolikus plébános, Koós Ferenc református lelkész, az 1849es emigráció nagyjai és még sokan mások a „vigyázók” sorából. Bántó István könyvében Koós Ferenc, Nagy Sándor, Udvari András, dr.
Bakk Elek, Szemlér Ferenc, Lõrinczi László életútját, munkásságát, életpéldáját villantja fel – cseppben a tenger –, azokét, akik a bukaresti magyarság megmaradásáért, hitbéli és szellemi felemelkedéséért küzdöttek évtizedeken át. Erre a küzdelemre utalnak a kötet befejezõ részében közölt recenziók Németh László romániai útirajzáról – Nagy Sándor tollából, Hencz Hilda Magyarok román világban címû kötetérõl, Zágoni Albu Zoltánnak a bukaresti református egyházközség 180 éves évfordulójára készült dolgozatáról, Lõrinczi László mûfordításairól, Murvay László Körkép. A romániai magyar oktatásról 1990–2007 címû kötetérõl. Személyes vonatkozású, de Bántó István személye által a fõvároshoz kötõdõ témájú a Hadad regõs krónikája és a Harminckét esztendõ jussán. Tanügyi Újság 1957–1989 címû írás. A Felhasznált irodalom címmel közölt bibliográfiai utalás nem csupán a forrásmunkákra tett hivatkozásként hasznosítható, hanem a jövendõ kutatók számára is irányjelzõ lehet. Bántó István könyve a bukaresti magyarság kétszáz esztendõnél is nagyobb történelmének egy igen fontos szegmentumára – jelesen: közmûvelõdési életére – hívja fel az olvasók figyelmét. Nem egybefüggõ monografikus feldolgozás, hanem a bukaresti magyarság közmûvelõdése egyegy fontosabb szegmentumára vet fényt, azt hozza elõtérbe. Erõt adó mintaként szolgálhat a mai fõvárosiaknak jelenük és jövõjük alakításában; példaként minden kisebbségben élõ, a nemzettestrõl leszakított magyar nemzeti közösségeknek a megmaradásért folytatott küzdelemben – éljenek azok a nyugati diaszpórában avagy az utódállamok intoleráns, asszimilálódásukat sürgetõ környezetében. A kötetet a kiváló író, mûvelõdéstörténész és mûfordító, a tavaly elhunyt Lõrinczi László emlékének ajánlja.
MÁRIÁS JÓZSEF *Bántó István: Magyar közmûvelõdés a román fõvárosban. Tanulmányok, jegyzetek, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2011.
Galéria
NAGY TIBOR VILÁGA 2009 õszén, a Sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenõ Képtárban nagyarányú kiállítás nyílt, a 80 éves Barabás Miklós Céh egykori és jelenlegi tagjainak munkáiból, ugyanakkor vaskos, gyönyörû album is megjelent ebbõl az alkalomból. Lapoztam a kötetet, és a 151. oldalon új névre és érdekes munkájára lettem figyelmes: Nagy Tibor A hegy sebei, 20x15,4 cm, pasztell, kollázs, nyomtatás, 2009 (m. t.). Vegyes technikával készített, színes, drámaian kontrasztos, töredezett s újraépített dombhajlat. De persze, a társítások itt nem érnek véget, a többi a nézõ fantáziájára van bízva. Aztán késõbb kiderült, hogy Nagy Tibor mûvészcsaládba született, édesapja a kitûnõ kolozsvári képzõmûvész, Nagy Endre. Így minden a helyére került, honnan kapta indíttatását, a környezeti hatásokat, neveltetését, világlátását. A családi fészek mindenképpen megfertõzte. Nagy Tibor 1963. december 18-án született Kolozsvárt. 1974 és 1981 között a kolozsvári Képzõmûvészeti Szakközépiskola diákja volt, majd tanulmányainak kényszerû megszakítása után autodidakta módon képezte tovább magát, mint mondja, magángrafikai iskolát végzett. 1983-ban és 1984-ben a Kolozsvári Állami Magyar Színházban volt díszletfestõ, kivitelezõ, mely évek bizonyíthatóan nyomot hagytak és fontos hatással voltak késõbbi alkotói munkájára. 1988-tól kõfaragó és kirakatrendezõ volt, majd reklámgrafikusként dolgozott. 1995 óta mint bõrdíszmûves tevékenykedik. Sepsiszentgyörgyre költözése után saját cége biztosít megélhetést számára, ugyanakkor szabad idõt is az alkotáshoz. Az évek során, bár változó ritmusban, de végig alkotott. Szoros kapcsolata volt a képzõmûvészettel. Mint jó értelemben vett autodidakta és kibontakozó mûvész, akárcsak atyja, õ is kísérletezõ egyéniség. Alkotó hajlama sokféle technikát kipróbált. A kezdeti bemutatkozás óta már többször szerepelt különbözõ rendezvényeken. 2010. augusztus 3-án nyitották meg egyéni kiállítását a Képzõmûvészet Éve Háromszéken – 2010 rendezvénysorozat keretében, szintén a Sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenõ Képtárban. A kiállítást Sántha Imre Géza mûvészettörténész és Bogdán László író nyitották meg, tudósítottak róla a Krónika, a Háromszék, a Székely Hírmondó napilapok. 2010 óta mint grafikus és iparmûvész a Barabás Miklós Céh tagja, így részt vett azon a közös tárlaton is, mely 2011. december 6-án nyílt meg, a céh kolozsvári csoportjának rendezésében, a Minerva-házban. Ekkor írta Németh Júlia mûkritikus a kiállított munkáiról: „Nagy Tibor pedig a ceruza és a legmodernebb technikai eszközök felhasználásával teremt sajátosan
Plakátterv
Színes házak
11
Játék a genetikával Fatörzs
12
kifejezõ drámai légkört rajzaival”. (A klasszikustól a posztmodernig. Szabadság, 2011. december 6.) Egy CD-rõl nézem Nagy Tibor utóbbi években készült munkáit, ezek ceruzarajzok, akvarellek, kollázsok, tematikailag portrék, fura szerkezetek, kagylók, csigák, szürrealisztikus tájak, csendéletek, keresztek (Csodaautó, Játék a genetikával, Változások kora, Inga, Meseváros stb.). Többnyire grafikát mûvel, de festészettel is foglalkozik, számítógépes grafikával kísérletezik. Hogyan határozza meg magát? Hajlik a szürrealizmus felé, kifelé zárkózott alkat, de belülrõl gazdag lelkivilággal rendelkezõ, álmodozó egyéniség. Útját saját maga szabja meg, mint mondja, ábrándozni jó dolog, képzeletben bármerre barangolhat. A jövõben tovább szeretné fejleszteni mind grafikusi, festõi, mind iparmûvészi egyéniségét. Nagy Tibor alkotásain a valóság elemei keverednek szürrealista látomásokkal, ezekbõl néha meghökkentõ asszociációk születnek, a beavatottak egy olyan világba nyernek betekintést, melyet a mûvész a valóságból kiindulva újrateremtett. A tárgyi valóság és a képzelet látomásai keverednek, ötvözõdnek, kiegészítõdnek, találkoznak és egybefolynak, egymásba csúsznak. A valóság elemeit felbontja, felszabdalja, széttöri, majd újramontírozza, ugyanakkor hozzákeveri látomásait és újraszövi az egészet, új világot teremtve – így alakul ki egy Nagy Tibor-i jellegzetes képi világ. Alkotásain igen fontos szerepet kapnak a különbözõ kódolt jelek, írásjelek, sõt hosszabb szövegek is. Munkáiból ítélve szeret rajzolni. A rajz az ember egyik legõsibb kifejezési eszköze, furcsa, hogy sokáig mellékes segédeszköznek tekintették. Pedig a mûvész életrajzi adataivá válik, magán viseli keletkezése körülményeit, születésének bélyegét. Nagy Tibor a város szülötte, városok zajos forgatagában nõtt fel, itt él a nyüzsgõ környezetben, gyökerei innen erednek, urbánus mûvész. Munkái is mûtermi munkák, mind városi örökség, itt szerkeszt, épít, komponál. Rajzolt, írott képei mind egy-egy üzenet, alkotójuk lelki tükre. Érdekes megfigyelni, ahogy nosztalgiázva rajzolja a színház világát, kelléktárát, a színfalak mögötti világot, a kulisszák titkát, díszleteket, maszkokat, jelmezeket, színházi pózokat, egy titkos valóságot. Rajzai tiszták, beszédesen szûkszavúak, maximális hatás elérése érdekében leegyszerûsített eszköztárral dolgozik. Különbözõ nyomatékkal rajzol, hol vastagabb, hol vékonyabb, hol erõsebb, hol puhán eltûnõ foltokkal. Igen, foltokkal, mert gyakran nem vonalakkal, hanem pontozott folthatásokkal építkezik, szinte kézileg készített (és nem vegyszeres) foltmaratással. A síkon is a teret keresi, a fény–árnyék játékával és a perspektivikus torzulásokkal, ferdülésekkel, elhajlásokkal. Finom folthatások váltják egymást nagy fehér felületekkel. Fontos szerep jut a nagy fehér foltoknak, a papír fehérjének. Tisztaság, világosság árad szét az egyenletesen kezelt rajzfelületeken. Az élettel megtelt fehér tömegeket árnyékfoltok szövik át és tartanak egybe. Így hullámzó formák, domborzatok születnek, ritmikus fény–árnyékok. A papíron is modellál, szétszedi, széttöri, szabdalja, elemzi a formát, majd újraszerkeszt, montíroz, újraragaszt, kollázsol. Képei statikusak vagy dinamikusak, lebegnek vagy masz-
Kereszt I.
szívan állnak, általában aszimmetrikus kompozíciós építmények. A kompozíciók szilárdságát, súlyát a geometria és az emberi, illetve tárgyi formák ötvözete adja. Munkái sokszor fehér gipszplakettek hatását keltik. Így születnek rajzolva, festve, ragasztva vagy elektronikusan készített önálló grafikái. Nagy Tibor
Kereszt II.
megérkezett a leegyszerûsített, stilizált, elvonatkoztatott formákhoz, az absztrakt szépséghez, eljutott az ábrázolástól a jelzésig.
ORBÁN ISTVÁN
Dombos erotika
13
Enciklopédia
Miért van két emlékműve Rákóczi tiszabecsi győztes ütközetének? „Minden kõ, régi tettek helyén emelve; minden dal, régi hõsrõl énekelve; minden bokor, régi jámbor felett plántálva; minden történetvizsgálat, régi századoknak szentelve; megannyi lépcsõ, magasabbra emelkedhetni. Azért keressetek alkalmat a hajdanra visszanézhetni, s érte melegülni. Nem költõi ábránd ez: hanem a fennmaradás, az emelkedés érzelme.” (Kölcsey Ferenc) Az 1990-es évek közepén egyik nagykárolyi kastélylátogatásom alkalmával a központi nagy hallban egy 40-50 cm-es kis obeliszkre lettem figyelmes, rajta egy szöveges tábla, mely arról tudósítja az érdeklõdõt, hogy ez a makettje a tiszaújlaki Rákóczi emlékmûnek. Érdeklõdésemre elmondták, hogy évek A tiszabecsi református templom
14
óta a kastély kápolnájában porosodott, s nemrég került erre a mindenki által megszemlélhetõ helyre. Ez indított el, hogy utánanézzek az obeliszkállítás történetének. Az 1903. május 21-i Szatmár vármegyei törvényhatósági ülésen Nagy Sándor tb. vármegyei fõjegyzõ feltette a kérdést: „Ha emlékkõ áll a Rákóczi szabadságharc leáldozásának helyén, hát akkor az elsõ gyõzelem napja maradjon emléktelen? Ünnepet Rákóczinak!” Indítványozta, hogy a 200. évforduló alkalmából a tiszabecsi gyõzelmet ünnepeljék meg és állítsanak emlékjelet. Hogy mi, mai emberek közelebb kerülhessünk a már 300 évvel ezelõtti eseményekhez, próbáljuk meg felidézni azokat, segítségül híva magát a vezért, aki emlékezésében képet nyújt nekünk az általa vezetett szabadságharcról s annak induló napjairól. Rákóczi az elsõ gyõztes csatára így emlékezik: 1703 júliusában parasztságból verbuválódott csapatai, melyhez kijevi dragonyosok, valamint lengyel és magyar lovasok társultak, szembe találták magukat „Bereg és Ugocsa megyék nemességével, száz német gyalogossal Szatmár helyõrségébõl és ugyanannyi lovassal a Montecuccoli ezredbõl, akik Tiszabecs falunál foglaltak állást Csáky István, a két nevezett vármegye fõispánjának parancsnoksága alatt. Az volt a szándékuk, hogy megakadályozzák a folyón való átkelésemet. A lovassággal megérkeztem Beregszász közelébe. Ott megtudtam, hogy csak 25 német és ugyanannyi magyar lovas kelt át a folyón, a többiek a túlsó parton maradtak azzal a szándékkal, hogy szemmel tartanak, mert a hír rendkívül megnagyította seregemet. Elhatároztam, hogy hatalmamba kerítem azt a gázlót, melyen azok átkeltek. A németekbõl és magyarokból álló portya visszafelé közeledett, mit sem sejtve arról, mi történt. Csapatokat állítottam lesbe bekerítésükre. De a németek felfedezték és a folyó (Tisza) egyik kanyarulata mögé vonultak vissza. Azok a magyar lovasok, akikrõl említettem már, hogy Zavadkánál csatlakoztak hozzám, nagy bátorsággal megtámadták õket. De féltem, hogy elvesztem a legvitézebbeket közülük, s ezért elhatároztam, hogy a gyalogság megérkeztéig abbahagyom a támadást. De odaérve ez a lovasság zárt sorokba támadva szétszórta az ellenséget; egyik része a Tiszának szaladt és belefulladt a mocsárba, a többiek futással akartak menekülni. Ezeket elfogták vagy megölték. Ez volt az elsõ, habár jelentéktelen összecsapás. A magyar lo-
vasok bátorságát még a németek is megcsodálták. E siker után a vélemények megegyeztek abban, hogy meg kell kísérelni az átkelést a Tiszán”. Tulajdonképpen ez a Rákóczi szabadságharc kezdete, az igazi zászlóbontás, mely megadta az önbizalmat ennek a még mondhatni szervezetlen seregnek. A fentebb említett ülésen az indítványt örömmel és lelkesedéssel fogadták, elhatározva, hogy Tiszabecsen a hídfõnél állítsák fel az emlékmûvet a lakosság adományából, mert csak így fogja magáénak érezni Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegye népe. A felállítás idõpontjaként 1903 szeptemberét jelölték meg, és a gyûjtés megindítását ígérték. Szatmárnémeti és Ugocsa vármegye azonnal pozitívan válaszolt, míg Bereg vármegye egy közgyûlési határozatra várt. Domahidy István gyûjtõívek kiküldését javasolja a fehérgyarmati, csengeri, mátészalkai, szatmári járások részére, valamint minden felekezet lelkészének. A gyûjtés szinte azonnal megindult, például Szatmár egy táncmulatsággal egybekötött hangversenyt szervezett, melyen Csengery Gusztáv eperjesi teológiai tanár tartott a történelmi eseményekkel kapcsolatos felolvasást, de a vidék sem maradt le, Mikolában Szabó Lajos csûrjében táncmulatságot szerveztek adománygyûjtés céljából, bevétel 90 K 18 f. A gyûjtés lezárásának határideje augusztus elseje volt, mely napig Szatmár vármegyében 2527 K, Ugocsa vármegyében 2000 K, míg Szatmárnémetiben 1000 K gyûlt össze. Bereg vármegye nem válaszolt a felhívásra, mivel a tarpai kuruc vezér, Esze Tamás Beregszász városának fõterén, a mai Rákóczi téren, 1703. május 22-én történt, a kuruc szabadságharc zászlóbontásának 200 éves emlékezetére rendezendõ külön ünnepségre készült. A zászlók felirata így hangzott: „Istenért, Hazáért és a Szabadságért”. A Szatmár vármegyei alispán, Nagy László vezetésével egy bizottságot hoztak létre, melynek feladata az emlékmû megterveztetése és megrendelése, helyszínének pontosítása, az ünnepély programjának és helyének rögzítése. Ebben részt vett Szatmárnémeti város, Ugocsa vármegye, a nagykárolyi Kölcsey Egyesület, a szatmári Kölcsey Kör. A jelentést a következõ vármegyei közgyûlés elé kellett terjeszteni. Ezt megelõzõen a bizottság Szatmáron az érdekelt vármegyék képviselõivel ülést tartott, ahol elhatározták, hogy a három törvényhatóság (Szatmár, Ugocsa, Bereg) együttes összefogásával bonyolítják le a rendezvényt és az emlékmûállítást, melyre meghívják az országos pártokat, a tudományos és közmûvelõdési egyesületeket. Az emlékhely pontosítására júniusban Tiszaújlakra utaznak, ahol a Korona szállóban tartott találkozón rögzítették a helyszínt. A kijelölt napra Kepes Sándor szinérváraljai emlékés sírkõgyártót is meghívták, aki 1:10 méretben öt tervet mutatott be, ezek közül az elsõt fogadták el, melynek tetejét bronzból készült egy méter magas turulmadár fogja díszíteni, karmai közt egy kardot tartva. A turul ilyen megjelenítéséhez azért is ragaszkodtak, mert a legenda szerint ebben az ütközetben Rákóczi feje fölött ott lebegett egy turul-
madár, s mikor a harc során Rákóczi kezébõl kiesett a kard, a madár az ellenségre támadt, majd karmai közé ragadva a kardot, visszaadta a vezérnek. Ennek az oszlopnak a makettje maradt meg a nagykárolyi kastélyban. Szövege a hasáb alakú oszlopon: Istennel a hazáért és a szabadságért / II. Rákóczi Ferenc / szabadságharcának / kezdetén vívott / 1703. évi július 14-iki / a tiszabecsi gyõzelem / 200 éves emlékezetére. A lábazatra vésve: Szatmár vármegye / Ugocsa vármegye / Szatmár-Németi szab. kir. / város közönsége / 1903. szept. 20. Az alapon: Kepes Sz. Váralja Az emlékmû körül díszes kerítés lesz, melyet csak késõbb állítanak fel, és a helyszín Tiszaújlak tiszai hídfõje, tehát Ugocsa vármegye területe.
Az ellentétek kezdete
A csata helye és a tiszai átkelés a tiszabecsi régi református templom mellett történt, a szájhagyomány szerint Rákóczi a folyón átkelve istentiszteletet tartatott. Ezt az átkelési helyet a Tisza már elmosta. A korabeli újságok szinte egymást követõen cikkeznek fõleg a felállítás helyszínérõl. „Az volna a helyes, ha az emlékoszlop legközelebb esne az egykori helyszínhez. De mivel ez félreesõ hely, felállítható lenne például a Batár híd mellett, vagy a református templommal szemben az országút mentén. Szinte komikus, hogy a Szatmár megyei csata emlékmûvét Ugocsa vármegye területén állítják fel, A tiszabecsi emlékmű
15
Rákóczi-relief a tiszabecsi obeliszken
16
csak azért, mert az egy nagyobb helység (mint Tiszaújlak, mint Tiszabecs). A tévedés még jóvátehetõ.” GE-vel szignózza cikkét a szerzõ, melyet a Szamos 1903. július 9-i számában jelentetett meg. Július 30án egy ismeretlen szerzõ hosszabb eszmefuttatást közöl A tiszabecsi csataemlék címmel, mely kiáll az emlékmû Tiszabecsen és nem Tiszaújlakon való elhelyezése mellett, mondván, „hogy csak azért, mert az utóbbi nagyobb helység, hiszen a pusztaszerit sem Szegeden, a biharit nem Nagyváradon, a zákárit nem Nyitrán, a cenkit nem Brassóban állították fel, pedig azok nagyvárosok mellett vannak. Nincs szükségünk a tiszaújlaki csataemlékre. Tiszabecs ingyen adja a helyet, míg Tiszaújlak 300 koronát kér. Ha nem lesz emlékmû Becsen, a falu maga állít fel olyat, amilyet tud” – fejezi be gondolatait a cikk. Az egység Szatmár vármegyében megbomlott, határozzon a megyei törvényhatósági közgyûlés – vélekedtek többen. Az elõkészítõ bizottság augusztus 1-jén tartott ülésén végül az a döntés született, hogy minden marad a régiben, a helyszín Tiszaújlak és az esti bált is e városban rendezik. Összeállítják a leleplezés programját, ami szeptember 20-án fog zajlani, az emlékmûvet Domahidy István országgyûlési képviselõ adja át a vármegye részérõl Ugocsa vármegyének. Luby Gézának, a vármegyei Függetlenségi és 48as Párt elnökének a rendezvénnyel kapcsolatos javaslatát mivel nem fogadták el, valamint Nagy László alispán erõsen meg is bírálta, mondván, hogy ez a rendezvény pártpolitikától, egyházi és nemzetisé-
gi különbségtõl független kell hogy legyen. Nagy kijelentette, a párt nem vesz részt a rendezvényen és külön oszlopot állít Tiszabecsen. Augusztus 9-én délután 3-ra pártértekezletre jönnek össze a faluban, s Thury Zsigmond fehérgyarmati pártalelnökkel és a helyiekkel elhatározzák, hogy álláspontjukkal kapcsolatosan közzétesznek egy felhívást, mely a Szamos VIII.16. számában meg is jelent: „Felhívás honfiakhoz és honleányokhoz!” A Függetlenségi Párt mivel a leleplezés programjában nem kapott szónoki helyet, és mivel az esti bált is Tiszaújlakon tartják, elhatározza: 1. Nem vesz részt az ünnepélyen. 2. Elkövet mindent, hogy szerényebb emlékoszlopot szerezzen be, és azt Tiszabecsen állítsák fel. 3. A leleplezést a hivatalos oszlop leleplezésének napján (szeptember 20.) tartja meg, egy órakor pedig bankett Tiszabecsen.” E felhívást egy késõbbi lapszámban a következõképpen indokolták: „Felhívás Szatmár vármegye közönségéhez A mi szent érdekünk és kötelességünk elsõsorban tiltakozni minden olyan intézkedés ellen, mely a történelmi igazságot, s a vármegye szent érdekeit oly kevésre becsüli, hogy a megyén kívülre helyezi az emlékmûvet. Nem kicsinyeskedõ elégedetlenség, s nem pártpolitikai féltékenység vezet ezen eljárásban, hanem az az erkölcsi szempont, mely az igazságért bárkivel szembeszáll, s az az önzetlen törekvés, mely nem nézheti szó nélkül, hogy Szatmár vármegye egyik híres csataterének emléke Ugocsa vármegyébe állíttassék fel, s ott ünnepeltessék meg. Legyen a mi emlékezésünk önzetlen honfiúi lelkesedéstõl áthatott, s a nagy szabadsághõs elsõ gyõzelméhez méltó.” Ezt követõen felgyorsult a szervezés: adománygyûjtés a becsi emlékkõre, a részvevõk meghívása a leleplezésre – akik hamarosan vissza is jeleztek, mint Kossuth Ferenc, Barabás Béla, Eötvös Károly, Herman Ottó, Luby Géza, Gabányi Miklós és mások, valamint a program összeállítása.
A tiszaújlaki emlékmű
A falutól délre, a Tisza jobb oldali lapályán, a Tisza-híd közelében került elhelyezésre egy mesterséges dombon, melyhez Magyarország 34 vármegyéje egy-egy szekér földet küldött. A magaslaton elhelyezkedõ alacsony, díszes vaskerítés övezte 8 m magas emlékmûhöz a szembeni oldalról impozáns lépcsõsor vezet fel. Maga az oszlop négy részbõl áll: az alapból, a szöveges alapzatból és az obeliszkbõl, melyet egy gömb, rajta a csõrében kuruc kardot tartó turullal zár le.
A tiszabecsi emlékmű
Szinte a Tiszára lenyúló Tiszabecs falu központjában a református templom cintermében a fõútra nézõen helyezték el a Szatmár megyei emlékmûvet, melyet szintén Kepes Sándornál rendeltek meg, akinek Szinérváralján (akkor Szatmár, ma Máramaros megye) volt a mûhelye, de Szatmáron fenntartott egy bemutató lerakatot az Attila utca (ma Calea
Traian) 1. szám alatt. A megrendelt követ már szeptember 10-én felállították Tiszabecsen.
Szeptember 20., az ünnepnap
9 órakor érkezett meg a vendégekkel az utolsó vasúti külön szerelvény az eufórikus hangulatban úszó tiszaújlaki állomásra. Népviseletbe, díszmagyarba öltözött nõk, férfiak, gyerekek, lovas bandériumok (egyazon zászló alatt harcoló katonai egység, modern formája a díszbe öltözött katonai egység), forgótollas csákók, zászlókkal díszített szekértábor várta az érkezõket, akiknek még nemigen volt részük ehhez hasonló fogadtatásban. Az egymással szót alig értõ két tábor egy szerelvényen volt kénytelen utazni, mivel mind a tiszaújlaki, mind a tiszabecsi emlékmû avatása ezen a délelõttön zajlott. A lovasok patájának dobogása a köves úton, a kocsik, szekerek zaja, a szélfújta zászlók s a felszálló porfelhõ jelezte a 4 km-es menetet, mintha hadikészületbe vonulna egy nagy tábor Rákóczi vezénylete alá. Ez a menet tanúságot tett arról a nemzeti szokásról, hogy a nemzetet csak lelkesedéssel lehet és szabad ünnepelni, ehhez pedig úgy értünk, mint talán a világon egyetlen nemzet sem. A menet élén díszmagyarban Nagy Iday Ferenc egy feldíszített paripán léptetett elöl, kezében egy Rákóczi-zászlóval, utána egy 300 tagból álló bandérium vonult, melyet pompás fogatokkal Hugonnay Béla Szatmár vármegye és Csáky László Ugocsa vármegye fõispánja követett, majd a tiszaháti magyarság lobogó ingben, a Batarcs vidékiek pedig román népviseletben következtek. 10.20-kor érkeztek a tiszai hídfõhöz, ahol is a menet kettéoszlott „mintegy 400-an haladtak át Tiszabecsre, míg a többség a híd tiszaújlaki oldalán maradt az ott lévõ emlékmû avatására” – írta egy korabeli lap. Bereg vármegye, ha anyagilag végül nem is járult hozzá az emlékmûvek felállításához, de a leleplezési ünnepségre való meghívásnak eleget téve szép számmal érkeztek Beregszászról, Mezõvári, Mezõtarpa, Vásárosnamény nagyközségekbõl. A megyét Jobszty Gyula alispán vezetésével 12 felnõtt és 60 diák képviselte, akik megoszolva úgy rendezték, hogy mindkét helyszínen ott legyenek.
A tiszaújlaki ünnepség
Szatmár vármegye részérõl jelen volt Böszörményi Sándor, Domahidy Elemér és Sándor (1872–93 között Szatmár megye országgyûlési képviselõje), Ugocsa vármegye alispánja, Becsky Elemér, valamint Nagy László, id. Perényi Zsigmond, Budapest részérõl Teleki Géza volt belügyminiszter. A fél 11-kor kezdõdõ rendezvényt mozsárágyúk dörrenése jelezte, majd a Himnusz hangzott el, ezt a megnyitó beszédek követték: Csáky László ugocsai fõispán, Fechtel János szatmári tanár, majd Nagy Sándor szatmári alispán emelkedett szólásra, aki beszédében érdekes összevetéssel ecsetelte a török és osztrák elnyomást. „Kollonits (Kollonich Lipót 1631–1707 esztergomi érsek, a bécsi udvari kamara elnöke) kimondta a végzetes kijelentést: Magyarországot elébb szegénnyé, azután katolikussá, végül
A tiszaújlaki emlékmű németté kell tenni. A hatalom mindent elkövetett ennek megvalósítására. A török csak a keresztény harangokat némította el, a német a gondolatot is el akarta némítani. A török meghagyta nyelvünket, vallásunkat, mert megvetette azt, a német ki akarta ragadni lelkünkbõl a hitet, mert gyûlölte azt, ki akarta szánkból tépni a nyelvet.” A beszéd alatt lehullt a lepel az impozáns oszlopról, melynek talapzatára a következõ feliratokat vésték: – a szembenézõ lapon: Istenért, Hazáért, Szabadságért, / II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának kezdetén vívott / 1703. július 14-iki tiszabecsi gyõzelme 200 éves emlékezetére. – a jobb oldali lapon: Si Deus pro nobis quis contra nos – a bal oldali lapon: Emelte: Szatmár-Ugocsa vármegyék és Szatmárnémeti szabad királyi város hazafias közönsége 1903. szeptember hó 20-án. Ezt követõen Domahidy István átadta az emlékmûvet Becsky Emil ugocsai alispánnak, majd a koszorúzás következett. Ugocsa nevében az egykori fõispán Perényi Zsigmond helyezte el az emlékezés virágait, koszorúzott még a Magyar Tudományos Akadémia, a Petõfi Társaság, Szatmár város, Máramaros vármegye, Kolozsvári Tudományegyetem, Nagykároly, Kölcsey Kör, Bereg, Szilágy vármegye, Ugocsa Tiszántúli járása, valamennyien rövid beszéd keretében. Délben díszebéd a Korona szálló udvarán, ünnepi mûsor, vezérszónok Csáky László, aki annak a Csáky Istvánnak a leszármazottja, aki
17
1703-ban a kurucok ellen védte a révet, beszédében kiemelte, hogy „II. Rákóczi Ferenc elévülhetetlen érdeme, hogy a lappangó paraszti lázadást a nemzet szent jogait kiküzdõ szabadság háborújává tette.” Nagy Sándor Szatmár részérõl Rákóczi életútját mutatta be. A nap egy kuruc hangversennyel, majd ezt követõen a szállóban rendezett bállal zárult.
A tiszabecsi ünnepség
A tiszabecsi ref. templom környékét 10 órára már megtöltötte a várakozó tömeg, hiszen a templomtól alig 30 lépésnyire a cinteremben kapott helyet az avatandó emlékmû, melynek leleplezéséhez a következõ programot tervezték: 1. Szózat – botpaládi dalárda, 2. Megnyitó beszéd – Luby Géza, 3. Ünnepi beszéd – Osváth Elemér tanár, 4. A megjelent Függetlenségi Párt képviselõinek beszéde, 5. Szalay Károly budapesti ev. református gimnáziumi tanár szavalja Rákóczi címû költeményét, 6. Kuruc dalok – elõadó a dalárda, 7. A képviselõk beszédei, 8. Biki Károly esperes átadja az emlékmûvet a tiszabecsi egyháznak, 9. Kallós Péter átveszi, 10. Himnusz – dalárda. Az ünnepély a már felsorolt program szerint zajlott. Luby Géza emelvényre lépését hatalmas taps fogadta, hisz õ volt ezen emlékoszlop felállításának élharcosa. „Ha az emlékmû nem is nagy, de nem a közadóból emeltetett, a közönség lelkesedése, adománya emelte” – mondta megnyitó beszédében, majd Osváth Elemér tanár történelmi visszaemlékezése következett. A koszorúkat a szomszédos falvak díszmagyarba öltözött leányai helyezték el a talapzathoz. A leleplezési ünnepélyt a Bartha József házánál szervezett közebéd követte, több mint 350 részvevõvel, melyet a délutáni táncmulatság zárt volna be, de a lampionokkal feldíszített csûr kigyulladt, sokan még ruháikat sem tudták kimenteni. Ez az emlékmû átvészelte a rendszer- és impériumváltásokat, s ma gondozottan, tujákkal, fenyõkkel övezve emlékeztet a magyarság szabadságért vívott küzdelmeire. A tiszabecsi emlékkõ azért is kevésbé ismert, mint a tiszaújlaki, mivel a magyar–ukrán határátkelõhöz vivõ út elkerüli a falu központját, s így az átutazó csak elõismeretek révén juthat el hozzá. Az emlékmû három részbõl áll: a talapzatból, az alapzatból és az obeliszkbõl. A közel kockatest alakú alapzat szövege: Hirdesse ez emlékoszlop, / hogy a hõs kuruczok, / 1703. július 14-én / községünk határában vívták / II. Rákóczi / elsõ gyõzelmes csatáját / Emelte a honfiúi kegyelet / 1903. szept. 20. A téglatest alakú alapra vésve: Itt ragyogott legelébb a szabadság égi sugara / mely diadalra vivé bajnoki fegyveretek, / s bár ha vak éjbe borult ragyogása él szívetekben, / hirdeti nagy nevetek, s honszerelemre hevít.
A tiszaújlaki emlékmű a történelem sodrában
18
1945-ig állt az emlékmû, amikor is a helyi vezetõk, bizonyítva lojalitásukat a szovjet hatalom felé, az emlékmûvet lebontották, egyes források szerint katonai parancsot hajtottak végre, maga a katonaság
rombolta le. Az emlékmû köveit a településen felállított szovjet katonai emlékoszlophoz használták fel, a turul pedig az ungvári várba került. A várbeli turulról viszont olyan vélemény is van, hogy az egy ideig a város határában álló határ-emlékjel lehetett. 1944-ben lebontották és elásták, csak a Szovjetunió felbomlása után került újra napvilágra, és helyezték el a vár udvarában. Véleményem szerint ez a turul alakjában eltér a tiszaújlaki emlékmû madarától, mivel szárnyai szinte vízszintesen állnak, szemben az eredetivel, mely inkább V-alakban tartja, talapzatára pedig Millennium szó van vésve. 1987-ben Bíró Andor, a péterfalvi kolhoz akkori elnöke, aki az Ukrán Legfelsõ Tanács egyetlen magyar képviselõje volt, kezdeményezte az emlékmû eredetiben való helyreállítását. Az ügy igencsak elhúzódott, egyes hivatalok az eredeti alakzat helyett egy kuruc lovast láttak volna szívesebben, de végül is az alsóbb szinten jóváhagyott egykori felépítésre bólintottak rá, így az 1945-ben lebontott emlékmûvet 1989-ben sikerült eredetiben újra visszaállítani, de az új turul már nem a karmai közt, hanem a csõrében fogja a kardot, mert a legendának egy ilyen verziója is van. Az egyesek által eredetinek tartott turult az ungvári várban pihenni hagyták, s helyette egy egész más jellegût helyeztek el a gömbben záruló oszlop tetejére. Az emlékmû mai szövege: a fronti rész latin feliratú: Cum Deo / Pro Patria et Libertate. Az oldalsó táblákon, jobb oldalon cirill betûs ukrán, a bal oldali táblán magyar szöveg: „A kuruc szabadságharc (1703–1711) / elsõ gyõzelmes ütközetének / és az 1703. július 14–16. / Tiszai átkelés emlékére.” Így 1989. július 16-án ünnepélyes keretek között másodszor is megtörténhetett az avatás. Azóta minden év júliusában itt tartják a Rákóczi Népeinek Találkozója címû Turul-ünnepségeket.
FAZEKAS LORÁND Irodalom
Borovszky Samu: Magyarország városai és vármegyéi, Szatmár vármegye, Bp. 1908. 559–561. Kölcsey Ferenc: Nemzeti hagyományokról. In Élet és Literatura 1826 II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai, Akadémiai Kiadó, Bp. 1978, 303–310. Révai Nagy Lexikona. Bp., 1914. 11. köt. 804, Bp., 1924. 16. köt. 47–48. Bereg. Társadalmi és megyei hetilap, 1903. aug. 30., szept. 6., 24. Szamos, 1903. május 23.–szept. 20. Szatmár és Vidéke, hetilap 1903/42 Ugocsa, Társadalmi, közgazdasági, szépirodalmi hetilap, 1903. szept. 27. A tiszaújlaki Rákóczi ünnep
Finály Henrik és Trefort Ágoston A Mûvelõdés 2010. júliusi számában Orbán István értekezett Finály Henrikrõl, e sorok írója pedig a Mûvelõdés 2011. februári számában Réthy Mórné Finály Etelkáról. Koltai Károly budapesti mérnök, családfakutató olvasván írásaimat a Réthy és a Finály családokról, az általa összegyûjtött Finály családra vonatkozó adatokat a rendelkezésemre bocsátotta. Továbbá Lõwy Dániel monumentális mûvében (A Kálváriától a tragédiáig) nagyon értékes adatok olvashatók Finály Henrikrõl. Ezek alapján ki tudom egészíteni a Mûvelõdésben megjelent írásomat. Véleményem szerint Koltai Károly kutatásainak legértékesebb dokumentumai, melyek az erdélyi olvasóknak is érdekesek, Finály Henrik családfája és három gyászjelentõje. A Finály család életfáját Gálosi Soma állította össze, még a 19. sz. végén élt „Finályõsatyák” hozzájárulásával és Kempelen Béla közölte a Magyar zsidó családok címû mûvében (Bp. 1837): „Egyike a XVIII. század elsõ felében Óbudán megtelepedett családoknak a Finály család is. Neve után ítélve olasz eredetû, és valószínûleg valamelyik Finale nevû olasz helységbõl való származása nyilatkozik meg benne. Az 1735. évi óbudai összeírás 15. helyén elõfordul egy Dávid, akinek felesége és két gyermeke is szerepel az összeírásban, amelybõl még az is kitûnik, hogy cselédet is tartott. Valószínû, hogy ez a Dávid a család õse. Az 1785/86. évi összeírás 68. tétele alatt pedig elõfordul Löbl Bassist, akirõl késõbb Lévi Bass, majd Lõbl Musicant néven is megemlékeznek az írások. Foglalkozására nézve zenész volt, háza volt Óbudán. A királyi korona-uradalomtól 1780. február 18-án német nyelvû védelmi levelet kap, amelyet a család tulajdonában levõ eredeti okmány tanúsága szerint Jeszenovszky Samu »de eadem«, »Õ császári királyi Apostoli Felsége Óbuda királyi coronális mezõvárosának Praefectusa« írt alá.” Finály Henrik zsidónak született, késõbb, felnõttként vette fel a katolikus vallást. Réthy Mór feleségül vette Finály Henrik húgát, Finály Etelkát, és Finály Henrik volt házasságkötésük egyik tanúja. Réthyék hõsi halált halt Zsigmond fia a Házsongárdi temetõben pihen, sírja fellelhetetlen. Réthy Mór legnagyobbik fia, Réthy Oszkár azt írja, hogy Etelka és Zsigmond együttes sírja közel volt Finály Henrik sírhelyéhez. Viszont Finály Henrik sírkövét a mai Házsongárdban átköltöztették a lutheránus temetõi rész bejáratához. (l. Réthy O. 7. l.) Réthy Mór zsidó vallását élete végéig méltósággal megtartotta, bár akkor a gyors és sikeres karrier érdekében elõnyösebb lett volna, ha kikeresztelkedik. Lõwy Dániel Finály Henriket mint a kolozsvári zsidóság egyik kiemelkedõ képviselõjét méltatja a kötet Kolozsvár büszkesége: Finály Henrik honvéd fõhadnagy címû alfejezetében. Lõwy könyvének minden sorában érezhetõ a jól dokumentáltság és a természettudósokra jellemzõ precizitás. Éppen ezért zavart egy Finály Henrikrõl közölt – Don Péter–Raj Tamás gyûjteményébõl átvett – „kedves anekdota”, melyet e sorok írója valótlannak tart: „Amikor Trefort Ágoston 1872 õszén vallás- és
közoktatási miniszter lett, a kolozsvári egyetemet már készen örökölte. Igaz volt-e vagy sem, de a kolozsvári tanárok abban a meggyõzõdésben éltek, hogy a miniszter ezt az egyetemet nem kedveli, és a fejlõdését semmiképpen sem akarja elõmozdítani. Finály Henrik professzor azt mondogatta, hogy a miniszter úgy van a kolozsvári egyetemmel, mint az asszony a leány korában született gyermekével. Megölni sem meri, de táplálni sem szívesen táplálja, mert jobban szeretné, ha nem élne. Midõn ez fülébe jutott Trefortnak, ezt mondta: – Finály csak tanítson és ne csináljon rossz vicceket!” (Lõwy D. 26–27. l.) Azért tartom valótlannak, mert éppen ellenkezõleg, Trefort Ágoston miniszter nagyon is vigyázott arra, hogy a frissen létrehozott kolozsvári egyetemen, ne a provinciális tekintélyek kerüljenek professzori székbe, hanem a nemzetközi tudományosság által már elismert szaktekintélyek, vagy legalábbis a külföldi egyetemeket már megjárt és doktorált tehetséges fiatalok. Ebben Trefortnak a legfõbb tanácsadója báró Eötvös Loránd volt! Tehát a Lõwy Dániel által idézett anekdota cáfolására leírnám Réthy Mór személyes vallomását, amelyben beszámol Trefortnál tett kihallgatásáról. Elõzményként annyit, hogy Réthy Mór (eredeti nevén Rothbaum Mór), nagyon szegény nagykõrösi zsidó fiú volt, akinek az édesapja elsõként tanította magyarul a Tórát Nagykõrösön. Réthy Mór édesapja nagy, erejét meghaladó áldozatot hozott, hogy fiát Bécsben és Pesten taníttassa. (Napi eledele sokszor csak sült krumpli volt.) Ilyen körülmények között Réthy tudományos pályájának alakulásához döntõ módon hozzájárult Eötvös Loránd javaslatára a Trefort miniszter által biztosított külföldi tanulmányi ösztöndíj elnyerése. Réthy Mór kihallgatása Trefort Ágoston közoktatásügyi miniszternél, 1872. október elsején (Réthy Mór naplója alapján): „Türelmetlenül vártam Trefortnál, de azon elhatározással, hogy fél négy elõtt nem hátrálok. Végre megjött háromnegyed háromkor. Ajtóban állva intett, hogy lépjek be. Trefort: Csak kérem röviden elmondani, hogy hívják Önt? Réthy: Nevem Réthy Mór, Körmöcbánya… Trefort: Igen, igen – szólt vállamat ütögetve –, lám, lám majd meg nem ismertem. Hát? Réthy: Nagyméltóságú Miniszter Úr! E héten megválasztattam a budai polgári tanodához; miután azonban… azért bátorkodom… Trefort: Én azt mondom Önnek, hogy hacsak nem gondolja, hogy anyagilag segít magán a budai állás által, azt tanácsolnám, hogy ne vállalja el, hanem csak menjen külföldre. Vagy még most, vagy jövõ év januárban megkapja az ösztöndíjat. Folyamodványa nálam van már, csak menjen külföldre. …Szünet Réthy: Könyörgök alássan, nem lehetne az ösztöndíjnak megadását most elrendelni, és azt csak januártól kezdve utalványozni? Mert mégis…
19
Trefort: No, hála Istennek nincs semmi bajom, három hónap múlva csak fogok még élni, s amikor szavam adom, csak bízhat. Réthy: Ments Isten, hogy ilyesmire gondoljak. De nem lehet tudni, mi jõ. Hátha más minisztériumot méltóztatik elvállalni? Trefort: Ah, ah! Az nem fog megtörténni. Rövid szünet után szólék: Réthy: Egy föltétel mellett örömmel mennék ki Trefort: S ez? Réthy: Ha a körmöcbányai tanári állásom számomra fenntartatnék. Trefort: Jó, jó, helyettest állítunk, csak menjen külföldre; meglehet, hogy lesz pénz, menjen Mészároshoz, nála van folyamodványa. Köszönetemet kifejezve a nagy kegyért, azon érzéssel távoztam, hogy most már szerencsés ember vagyok. Olyan voltam, mint éj után a napfényt és meleget fogadó bimbó!” 1872. október 20-án Trefort miniszternél tiszteleg: „Hosszú várakozás után két órakor Trefort elé jöttem: Trefort: Ugye megnyerte, amit kért? – szólt hozzám. Réthy: Igen, s megköszönni jöttem a nagy kegyet. Trefort: S mit fog tanulmányozni? Réthy: A tiszta mennyiségtant s a mathematikai physikát. Trefort: Az jó lesz! Látja erre Kolozsvárra nem is neveztem ki tanárt. Csak legyen szorgalmas, s szép karriert fog csinálni. Aztán írjon néha-néha, s ha hazajön, látogasson meg.”
Finály Zsigmond Óbuda 1808–1876
Finály Finály Teréz Simon Óbuda 1807–
Óbuda 1809–1878
Finály Finály Adolphe Henrik Óbuda
Réthy Mórt 1874-ben, miután Heidelbergben megszerezte a doktorátusát, Trefort Ágoston azonnal kinevezte professzornak a Kolozsvári Egyetem elméleti fizika tanszékére. Ez egy valós történet. És ismerve Finály Henrik tudósi habitusát, nem tarthatta a Kolozsvári Egyetemet szerelemgyereknek.
OLÁH-GÁL RÓBERT Irodalom
Don Péter–Raj Tamás: Magyar zsidó históriák (Anekdota lexikon). Makkabi Kiadó, Bp. 1997. Kempelen Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetû családok. I–III. köt. Bp., 1937–1939. Lõwy Dániel: A Kálváriától a tragédiáig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2005. Oláh-Gál Róbert: Eötvös Loránd és Réthy Mór levelezése. Fizikai Szemle. 2009. okt. Oláh-Gál Róbert: Réthy Mór (1846–1925). A modern felsõfokú matematikai oktatás és kutatások elindítója Erdélyben. Természet Világa 141(2010)2. febr. Oláh-Gál Róbert: Réthy Mórné Finály Etelka, Mûvelõdés, 2011. február. 22-23. l. Orbán István: A kolozsvári Finály család, Mûvelõdés, 2010. július. 15–16. l. Réthy Oszkár: Réthy Mór (1846–1925), Bp. 1940 (a Réthyutódok számára készített kézirat). MTA Könyvtár Kézirattár: Réthy Mór hagyatéka Rupp Mária: Családunk története (Az apai és anyai családunkról, Intermezzo, Réthy Mór élete a XX. sz. elsõ negyedében, kézirat belsõ használatra), Bp., 2009.
Óbuda 1825 Kolozsvár 1898
Finály Róza
Ismeretlen
Finály Teréz
Finály Mózes
Finály Móric
Ismeretlen
Ismeretlen
Finály Ábrahám
Finály Feischl
Óbuda 1811
– 1821
A Finály Henrik családfája
Finály Kati
Finály Etelka
Óbuda– Kolozsvár
Óbuda
Óbuda
Ismeretlen Finály Lõbl Musicant
20
Finály Mina
Ismeretlen
Finály Dávid Óbuda –
Vadrózsa
SZTÁNA ÜDÜLŐTELEP (2.) 1. Éjszaky Károly MÁV vezérigazgató, mérnök és író 1866-ban vásárolta a leendõ (most már a régi) állomás melletti nagyobb, kb. 3 holdnyi kaszálót, amelyen a vasútépítés (1867–69) után fából rakott falú, verandás villát építtetett. Éjszaky Károly unokahúgát (nõvére lányát) vette feleségül, kitõl két fia (Géza és Ödön) és két lánya (Sára és Marcsa) született. A népi emlékezet szerint Éjszaky nagyon sokat keresett: egyik idõs nádasi ember (Partenia) szerint – aki gyermekkorában naponta vitte nekik a bivalytejet – amikor a vezérigazgató Budapestrõl jött a feleségéhez, rendszerint egy erszény aranyat (arany 10 és 20 koronást) öntött a felesége ölébe. Éjszakyné kövér asszony volt (ezért a nádasi románok csak Grasának, azaz Kövérnek nevezték). Olyannyira, hogy amikor vonattal utazni akart, a cselédlány a vonatlépcsõhöz elõbb egy zsámolyt helyezett el, hogy valahogy fölléphessen az asszony a kocsiba. Éjszaky Károly gyermekei közül egyik sem házasodott meg (talán orvosi intelembõl sem), pedig a lányai – anyám szerint – nagyon szépek voltak és udvarlóik is akadtak, az egyiküket éppen a sztánai birtokos, Gothárd kérte meg. A fiúk csak idõnként jelentek meg Sztánán, de a lányok késõ öregségükben bekövetkezett halálukig (az 1970-es évekig) ott éltek az elvadult egykori díszfák és díszbokrok közt omladozó épületben, a rengeteg macska és majorság társaságában. Gyermekkoromban még gyakran hallgattuk esténként a közvetlen szomszédos vénkisasszonyok játékát az egyre inkább lehangolódó zongorájukon, egy Chopin-etûdre még most is szívesen emlékezem viszsza, mint boldog gyermekkorom járulékára. Anyám, amíg ki-kijött Sztánára feleségemmel, a 60-as
évek végéig, mindig meglátogatta az elhagyatott Éjszaky-lányokat. A lányok késõ öregségükig a nyaralónak épült házban laktak állandóan, míg csak 1955 tájt öszsze nem omlott. Innen átköltöztek az üresen álló közeli Gyergyay-villába, s mikor ez nemsokára leégett, akkor az ugyancsak Éjszaky tulajdonban levõ, romos, egykori bolt-épületben éltek halálukig. Az összeomlott Éjszakyvilla még ép fa- és faragott kõ maradványait az új szomszédok s mások elhordták, az óriási platánokat és gesztenyefákat kivágták, s az egész telket jelenleg (1986) benõtte a bozót és repkény. Mivel az 1970-es években hozott törvény értelmében az örökösök már nem adhatták el (az ország elhagyása miatt), állami tulajdon lett a telek. 1a. A terjedelmes Éjszaky-telek alsó (az út és patak közti) részét 1973-ban az Éjszaky-örökös Gyergyayaktól a sztánai földmûvesbõl lett vasúti elõmunkás Mátyás István vásárolta meg. Kiirtotta az elvadult bozótos részeket és kivágta az elvénült gyümölcsfákat, de az ott levõ hatalmas tölgyfák nagy részét is (mert részben ezek eladásából fizette ki a vételárat). A gyümölcsfa sarjadékokat és
gyökérhajtásokat meghagyta s még ültetett is lent, a patakparton szilvacsemetéket, fent az út felõl pedig szép veteményest létesített s az egész nagy helyet bekerítette, az út mentén élõsövényt hagyott. A sorompó felõli gödörben egy kis szerszámkamarát is épített, mert emberi lakás építését ekkor már törvény tiltotta. A gyermektelen Mátyás házaspár a közeli régi állomás épületében lakik. 2. Gyergyay Árpád (sz. 1881, mh. 1960 körül) fül–orr–gége orvosprofesszor volt a kolozsvári egyetemen. Az 1919–1940 között magángyakorló orvos, számos szakcikk szerzõje, az EKE balneológiai szakosztályának egykori elnöke Éjszaky Károly unokaöcssógoraként jutott az Éjszaky-telek felsõ végén egy házhelyhez, amelyen 1905 táján verandás fanyaralót építtetett. Két ugyancsak orvos fia (Árpád és Ferenc) és három lánya (Judit, Ánika és Kornélia) 1960 tájt adták el a közben leégett ház helyét Vulpanovici beszszarábiai menekültnek, aki orosz nyelvet tanított a telepen létesült román nyelvû bentlakásos algimnáziumban. Vulpanovici hozzáfogott magának új házat építeni, de 1969-ben mégis eladta a házhelyet és félig megépült házát
Kós Károly ceruzarajza a sztánai Varjúvárról, rajta a legkisebbik fia, dr. Kós Károly és az unokák: Géza, Béla, Zoltán aláírása
21
A sztánai Gégenbauer-villa, amely telkének felső részén épült a Varjúvár (1936, ekkor Margit-villa – dr. Kós Károly felvétele)
22
Boros Tibor vasúti bádogosnak (az egykori kalotanádasi kovács fiának), aki itt központi fûtéses, parkettes, essingeni rolós, vízvezetékes házat épített, s a kiirtott bozót helyén veteményeskertet telepített (de a ház üres, mert Borosné gondnokként férjestõl az egyetemi villában lakik). A Gyergyay fiúk, kik közül az egyik Kolozsvárt, a másik Marosvásárhelyt volt fül-orr-gége orvos, Magyarországra távoztak, a Boros fiú és lány is Kolozsvár külvárosaiba házasodtak, román beköltözõkhöz. A Boros-ház évek óta üresen áll. 3. Kiss Mór (sz. 1857) 1879– 1919 közt a kolozsvári egyetemen a római jog professzora és több szakmunka szerzõje. Tüdõbeteg emberként Éjszaky Károlytól vásárolt helyen, egy bõvizû forrás mellett, 1896-ban tornyos fanyaralót épített. 1919-ben történt nyugdíjaztatása után villáját Póczy ügyvédnek adta el, majd ez Selényinek (kereskedõ?), utóbbitól végül (1945 nyarán) a sztánai földmûves születésû Dan Iuon (a hasonnevû volt bíró fia) egeresi, majd helybeli állomásfõnök vásárolta meg, aki most is lakja. 1944ig a Kiss Mór-féle forrás feleslegvize vezetéken a régi állomás közelében lévõ sorompóig folyt le, anyám is ennek csorgójáról hordatta cselédeivel az ivóvizet. Kiss Mór fia, Kiss Géza (sz. 1882) Kolozsvárt végzett („sub auspiciis regis”), a római jog professzora volt a debreceni egyetemen (1914–1919), ahol 1919-ben rektori minõségben fogadta a kom-
mün leverésére az antant által küldött román hadsereget. Ezért lett Trianon után a román igazságügyi minisztérium tanácsosa és liberális párti szenátor is, viszont 1944 után a Kommunisták Romániai Pártjának lett tagja és egyetemi tanár. A 20-as években többször megfordult Sztánán, de szüleim elkerülték. Ennek és a köztünk lévõ kor- és egyéb különbségeknek dacára 1944 után akárhányszor találkoztunk az utcán, õ messzirõl rám mosolyogva üdvözölt. 4. Nemes pályafelvigyázó 1910 táján épít házat egy Deák nevû kolozsvári ügyvédtõl (Kiss Mór sógora) vásárolt telken, a vasúti töltésen túli gödörben. Nemes 1920-ig lakott itt, mikor is mivel a román állam nem alkalmazta, eladta egy kolozsvári román tanárnak, akitõl 1930 táján Ghibu Onisifor (sz. 1883), a kolozsvári román egyetem pedagógiatanára vásárolta meg. Ghibu apám terve szerint bõvítette az épületet, a telket szépen körülkerítve gyümölcsfákkal beültette s a bejárathoz egy „romános” tölgyfafedeles kaput állíttatott. Ghibu szelistyei gazdag pásztorcsaládból, felesége, Veturia pedig havasalföldi (talán görög?) kereskedõ családból származott. Ghibuné tanult énekesnõ volt, mikor hozzájuk látogattunk, rendszeresen énekelt zongorakíséretével Brediceanu feldolgozású román népdalokat, de kuruc dalokat is, és nagyra értékelte az én 1937-ben Pányikon végzett román népdal- (hóra-,
dojna-, kolinda-) gyûjteményemet. Ghibu, mint dél-erdélyi ortodox román, nem szívlelte a Habsburgok által 1700-ban létrehozott görög katolikus egyházat és egyáltalán a pápistákat, amit ex cathedra és brosúrában is kifejtett. De a protestánsokkal szemben nem volt kifogása. Ezért és mert tökéletesen beszélt magyarul s a gyermekei is jórészt tudtak magyarul, a 30-as években gyakran látogattuk egymást családostól vagy külön is. Érdekes módon náluk is négy gyermek volt, mint nálunk, ugyancsak három fiú és egy lány (Octavian, Nana, Onisifor és Mihai), s mi több, az apám és a mi születési éveink is egybeestek. Így aztán a két család mindenik tagjának megvolt a maga beszélgetõ és játszó partnere. Apám szerette volna, hogy az üdülõtelep önálló igazgatást kapjon s Ghibut kérte fel, hogy vállalja el ennek bírói tisztét. A bécsi döntéskor azonban Ghibuék a kolozsvári román egyetemmel Szebenbe kerültek, s állítólag Ghibu a kolozsvári egyetemi katedrájának ajtajára eltávozáskor azt írta föl magyarul: „Még visszajövök!” A román egyetem 1946-ban visszajött ugyan, de õ már nem, mert reakciósként Szebenben házi õrizet alatt tartották. Csupán kórházi ápolásra jöhetett néha Kolozsvárra, lányához. 1951-ben engem is meglátogatott a múzeumban, igaz örömömre. 1980-ban Ghibu legidõsebb fia, Octavian András bátyámat kérte, hogy apja rehabilitálása érdekében esetleg apámtól megmaradt levelezésekkel vagy dedikációkkal segítse. (A sors fintora, hogy alig pár év múlva, 1983-ban már apám egykori magatartása szorult volna a román párt elõtt valamiféle védelemre a közben rehabilitált Ghibu részérõl, ha az apám elleni vád nem lett volna elõre megtervezett.) 1944 után az állami tulajdonba vett volt Ghibu-házban a moldvai származású és Sztána faluból nõsült Barbu iskolaigazgató által létrehozott bentlakásos algimnázium (1949– 1972) tantermeit rendezték be, majd ennek megszûntével, 1975 tájt az államtól egy román pályafelvigyázó vásárolta meg a házat.
5. Pisztory Mór kolozsvári jogász, az Éjszaky Károlytól vásárolt helyen 1905-ben egy tornyos és verandás, részben fából rakott nyaralót épített, amit 1919-ben, mikor Magyarországra repatriált, eladott Hintz kolozsvári gyógyszerésznek, õ meg Kauffmann Jenõ (sz. 1886) nagykárolyi fûszer- és rövidáru nagykereskedõnek. Utóbbi Baruch Hugó bánffyhunyadi közjegyzõnek (sz. 1880) adta el, akinek paralízises lánya, Sárika egész nyáron a kertben levegõzött. Ezután lett a korábbi Ella-villából Sárika-villa. Baruchék kóser zsidók voltak, kisgyermekként engem is megkínáltak sólettel, máskor meg habos csokoládéval (mindkettõt itt ettem elõször és utoljára). 1937-ben Ferenczy Gyula (Szentimrei Jenõ sógora) vette meg a villát, aki 1944 õszéig, míg nyugatra menekült, itt élt állandóan egykor dizõz feleségével. Mint zenével is foglalkozó volt színiigazgató, Sztánán is komponált egy operettet, amiben nõvéremre is szabott egy szerepet, azonban ennek elõadására már nem került sor. Az államosított házban az említett Barbunak lett lakása és az általa vezetett iskola konviktusa, egészen Barbu halálával bekövetkezett megszûntéig. 1972 táján az épület az özvegy gondatlanságából leégett. A telket rövidesen egy süketsége miatt nyugalmazott állambiztonsági ezredes, Johann Florea Toma vette bérbe a községtõl, a rom helyén egy kis emeletes villát épített, azóta itt lakik feleségével, sokat járja a környéket, vadgyümölcsöket és gyógyfüveket gyûjtöget és kertészkedik. 6. Gégenbauer József német (svájci?) származású zenész (apja talán festõ volt), felesége pedig háztartás iskolát tartott Kolozsvárt, ahol varrást és német nyelvet is tanított. Az Éjszaky Károlytól vett parcellán (a szekérút alatt és fölött), már idõs korukban, 1890 tájt nagy, rakófás falú, emeletes, erkélyes és verandás nyaralót építettek. Évente József naptól (március 19.), Szent Mihályig (szept. 29.) tartózkodtak itt. Naponta fölsétáltak a meredek hegyoldalon kialakított szerpentin ösvényen az erdõszéli kis padig, innen gyö-
nyörködtek a szép kilátásban. 1909-ben apám megvásárolta tõlük e felsõ részt az itt lévõ kis parasztházzal, csûrrel és pincével együtt, ahol eredetileg a villát is gondozó ember élt. 1919 után az alsó, házas telket Gutfried kereskedõ, a kolozsvári Gólya áruház és New York szálló-vendéglõ-kávéház tulajdonosa vásárolta meg, ekkor kapta az épület a Margit-villa feliratot. A nagy, hatszobás nyaralónak egy-két szobája mindig kiadó volt. Így pl. a 20-as években itt nyaralt Nagy Lajos újságíró feleségével, Tessitori Nóra szavalómûvésznõvel, majd Litteczky Endre és felesége, Krausz Ilona festõmûvészek, végül Barabás Márton festõmûvész és felesége. 1932-ben aztán az egész épületet kiadták a kolozsvári zsidó iskola nyaraltatására. Az épp a mi házunkkal szemben nyaraló gyermekekkel naphosszat magyar és zsidó énekeket gyakoroltattak. Engem nagyon bosszantott ez a csendháborítás, s a gyermekeket titokban meghajigáltam, csúfoltam. Persze a tanítóknak nem volt nehéz fölfedezniük, hogy a tettes csakis a kamaszodó szomszédfiú lehet, bepanaszoltak anyámnál, aki – épp egy hosszú iszalagot húztam az erdõbõl hazafelé – hirtelenében adott is nekem jó néhány pofont. A következõ évben Bene István háromszéki ifjú dzsentri vásárolta meg a házat, telket, és megszöktetett feleségével, Domahidy Amáliával állandóan itt élt 1944 õszéig. 7. Bene István a felesége szatmári földbirtokos szülei által kiadott hozományából 1938-ban az elõbbi ház mellett egy hatszobás, hallos és teraszos panziót építtetett téglafalakkal és cseréptetõvel, ahol a vendégek teljes ellátást kaptak. Benéné fõzött a cselédlánnyal, aki fityulát kötve fejére felszolgálóvá minõsült. Ugyanígy az egyetlen férfi szolga, mikor nem kint a földeken dolgozott, libériát öltve az inas szerepét játszotta el a vendégek ámulatára. Bene mindezt kedélyesen rendezte, és elõttünk bizalmasan, nem csekély öniróniával kommentálta. Tõszomszédunk lévén fiatal házasként Málikával rendszeres látogatónk
volt. Zsófia nõvéremmel zongora mellett felváltva énekelték végig az újabb sanzonokat, a Fényes Szabolcs-féle dalokat vagy a Reinitz Béla megzenésítette Ady-verseket (Egyedül a tengerrel, Kató a misén, Az Értõl az óceánig stb.), a népszerû slágereket (mint pl. a La Paloma, Sorrentói emlék stb.). Most is fülemben csengnek a dallamok foszlányai, amelyek a 30as évek sztánai szombat estéinek számomra páratlan hangulatát idézik fel. Akárcsak apám, a Bábonyban mintagazdaságot vezetõ Balázs bátyám, vagy a hunyadi birtokos Albrecht Dezsõ, Bene is egylovas, kétkerekû, rugós giggel (leptika) közlekedett a rossz utakon a környezõ falvakba vagy a vásárokba. A Dâmbul Crucii hegy Tóttelke– Jegenye felé esõ nyúlványán vásárolt kb. 15 holdas birtokára lóháton ment ki, ahol csak igazgatott, de õ nem dolgozott. Tele volt jobbnál jobb ötletekkel a meggazdagodásra, azonban ezek közül csak a felesége pénzén beállított panziót valósította meg, némi sikerrel. Szerette a kedélyes, tréfás társaságot, a bor melletti nótázást (de õ maga nem ivott). 1944 õszén a kommunizmustól félve családostul nyugatra ment. Állítólag Franciaországban egy színésznõ birtokának lett gazdatisztje, ott rövidesen elvált feleségétõl, de késõbb újból összeházasodtak. Az államosított Bene-féle házakban az említett Barbu-féle iskola hálótermeit rendezték be. 1960 körül a régibb (Gégenbauer) ház roskadozó emeletét, majd a földszint nagy részét is lebontották. A megmaradt két helyiségben és a volt panzióépületben 1970 körül Dan Liviu (az állomásfõnök fia) a Turista hivatal alkalmazottjaként menedékházat és falatozót (inkább kocsmát) rendezett be, de a vállalkozás rövidesen megbukott a szomszédok szerencséjére. 1975-ben a Gégenbauer-ház maradékát az almási néptanácstól Suciu kolozsvári sörgyári technikus vásárolta meg. A volt panzióépületet a kolozsvári egyetem szerezte meg a Szentimrei-féle Alkotások Háza kiegészítésére, azonban a sosem használt, elhanyagolt épület a 80-
23
24
as évektõl egyre romlik, várható az összeomlása. 8. Török Artúr kolozsvári mérnök, Pisztory veje, egy sztánai földmûvestõl vett helyen, az elõbbi épületektõl kissé távolabb, északkeletre, a vasút mellett (a jelenlegi állomás közelében) 1903-ban egy háromszobás fa házat épített, amelynek nagy elõszobáját Veskán Laci nyárszói bútorfestõ asztalossal rendeztette be. Az elõzõekben Benével kapcsolatban említett birtokot is õ vásárolta meg a nádasiaktól, és ennek egy részére gyümölcsöst telepített. 1919-ben aztán Török is repatriált, a házát, telkét és birtokát egy bukovinai eredetû, tüdõbeteg Cernãtescu nevû tanult embernek adta el, aki aztán szép feleségével bezárkózva itt élt 1930-ig, mikor is mindenét eladta a háromszéki lófõszékely származású fiatal Bene Istvánnak. Hogy kúriaszerûbb legyen a ház, Bene egy kis verandafélét épített a bejárat elé. 1933-ban Bene az olasz eredetû bányamesternek, Demartininak adta el e házat, telket és még egy közelebbi földet. Demartininak a tóttelki görög katolikus paplány feleségétõl született három gyermeke közül egyik fia 1944 õszén Ausztriába távozott, lánya Kolozsvárra ment férjhez, Lajos fia azonban itt maradt és gazdálkodik. Ennek feleségétõl, Vermesy Anikó tanárnõtõl (kinek elsõ férje Nagy Károly egyetemi oktató volt) van egy állatorvosnak készülõ fia. 1970 tájától Demartini bérli a Kós-telek füvét. 9. Veress Elemér orvos, a kolozsvári egyetem professzora (a festõ fivére) a Török Artúré mellett vásárolt telken épített magának villát, ugyancsak szép kilátással az Almás völgyére és a Meszes-hegységre. 1919-ben e házat a kis telekkel Pártos kolozsvári Dermata gyári orvosnak (Pártos Gyula építész, Lechner Ödön társának fia) adta el, akitõl viszont a Romániába emigrált 1919-es igazságügyi népbiztos jogász, Ládai István bérelte nyaralónak. 1946-ban Román Viktor (Asztalos István író sógora) vásárolta meg, halála után pedig 1981 tájától két gyermeke és unokaöccse, ifjabb Asztalos István geológus használja élettársával nyaraló- és hétvégi házként.
10. Mikó Miklós kolozsvári ügyész, majd Budapesten kúriai bíró, 1900 táján építtet magának romantikus stílusban bástyás, alápincézett, erkélyes és verandás kõházat egy, a Gégenbauerével délrõl szomszédos helyen, amelyet egy sztánai földmûvestõl vásárolt. A telkét egyik oldalról a Nádasra vivõ szekérút, másik oldalon az ebbõl kiágazó, a Szénafüvek felé vezetõ dûlõút határolja, harmadik oldalon pedig a nádasi határban eredõ csermely mély árka. Az 1900–1910-es években Mikóék nyaranta vidám életet folytattak: bálokat rendeztek az itt nyaralók számára, Szent Iván napján (jún. 24.) pedig a környékbeli falusi ifjúságnak különféle mókás versenyeket. Ilyen versenyszám volt pl. az, hogy egy földbe ásott és faggyúval megkent magas pózna tetejére egy szép kendõt tettek, s akinek sikerült a síkos oszlopon ide fölmásznia, az elnyerte a kendõt és szeretõjének adhatta. A lepényevõ verseny pedig abban állott, hogy sütöttek egy hatalmas, szilvaízzel töltött lepényt, amelynek töltelékében egy arany tízkoronás volt elrejtve s a körben felálló versenyzõk mindenike azon volt, hogy olyan gyorsan egyék a lepénybõl, hogy õ találja meg az aranypénzt. Ezen kívül még volt szamár ügetõverseny és egyéb látványos bolondságok. Az 1919 után Budapesten maradt Mikó család után a telek magára maradt 1932-ig, amikor apám megvásárolta Balázs bátyám számára. Az idõközben romossá lett épület kövét új ház építése céljából ölbe raktuk, a telek alsó sarkában meg teniszpályát létesítettünk. 1943-ban szóba került, hogy Balázs eladja a telket a Schlachta Margit-féle katolikus szerzetnek, de 1945 után ezt feloszlatták, az építõköveket pedig (az új alagút építéséhez vagy máshova) elhordták. 1967ben Balázsnak szándékában állott, hogy a nagy telek egy részét eladja Pünkösti Miklós sztánai ref. lelkésznek, hogy a pénzen szakszerû méhészetet állítson be. Megbetegedése miatt engem kért meg, hogy segítsem nyélbe ütni a vásárt, azonban erre Balázs halála miatt már nem került sor. Halála után még összehoztam az
özvegyét Pünköstivel, de Ibolya oly nevetségesen keveset kért a szóban forgó részért, hogy a család lebeszélte az eladásról. Pedig a Kós-teleknek biztonsági szempontból is jól fogott volna, ha a szemközti üres Mikó-telken egy rendes ember házat épít, hogy szabad idejében itt kertészkedjen, majd ide is költözzék. A háború után elhagyatott telek fokozatosan olyan átjáró lett a benõtt bokrok és vízmosások miatt csak nehezen közlekedõ sztánai és nádasi szekeresek számára, amit én a 60-as évek közepén csak pár évig akadályozhattam meg a Kós-telek elvadult sövényébõl kivágott ágaknak az egykori kerítés helyére rakásával. A füvet használó Demartini sem tett semmit a telek rendben tartására. Ezért 1984-ben tanácsomra Ibolya sógornõm egy megfelelõ ajánlattal jelentkezõ nádasi embert (Dãnuþ) bízott meg azzal, hogy a fû kaszálása és némi kerthasználat fejében a telket is rendbe teszi. A terep elegyengetése, a nagy fák felnyesése, a bozót kiirtása, a telek legereblyézése és ágakkal való bekerítése, valamint gyümölcsfa csemeték ültetése révén állta is a megállapodást. Azonban jelenleg arról van szó, hogy Ibolya ennek az embernek valami nevetséges okon idõ elõtt felmond azért, hogy ott nõvére (dr. Nagy Ferencné Lászlóffy Etelka) „felesként” kertészkedhessen, ugyanakkor azt is megengedve, hogy a telek hozzánk közeli alsó sarkában egy víkendezésre alkalmas ún. szerszámkamrát építtethessen. 11. Kós Károly (1883–1977) építész, grafikus majd író is, mint nekem mesélte, még mûegyetemista korában (1907 körül) egy alkalommal Körösfõtõl a Riszegtetõn át vezetõ úton a sztánai állomásra tartva – hogy menyasszonyához Türébe utazzon – kedvelte meg eme üdülõtelep környezetét és határozta el, hogy õ is itt épít majd magának villát. 1909-ben Gégenbaueréktõl megvásárolta a szekérúttól az erdõig esõ meredek telekrészt, és nagy földmunkával 1910-ben felépíttette a hegyoldalban álló, tájba beillesztett tornyos nyaralóját. Aztán rövidesen megvásárolta a sztánai földmûves Boldizsár
családtól a jelenlegi kúton felüli parcellát, amelynek az úton túli részét átadta Mikóéknak, cserébe megkapta tõlük az út és az erdõ közti részt. (Mivel eleinte Mikóék húzódoztak e cserétõl, apám a Boldizsár-parcellának a Mikó-villa közeléhez esõ részén rakatta le mindig a szemetet és trágyát, így kényszerítve ki a cserét.) A házterv valójában a szüleinek a kolozsvári Brétfûbe épített ház tervének egy tökéletesebb változata. Nem téglafallal, hanem kõbõl és fenyõgerendából Pietro de Pauli pallér és Melczer Károly Kecskemétrõl szerzõdtetett építõmester építették föl. A Gégenbauertõl vett telekrészen egy kis parasztház, kis félcsûr és egy pince is volt. Ezek az épületek, valamint Balás nagyapám halála után maradt gazdasági felszerelések ösztönözték apámat arra, hogy maga is földet vásároljon és gazdálkodjon. Ez aztán családját végleg Sztánához kötötte, s így a nyaraló családi házzá minõsült. Azonban petróleumlámpa helyett csak rövid ideig (1915–1922) volt villanyvilágítás és villanycsengõ – amit egy állomási forgalmista (Reich Loránd, Kós Szidónia nagynéném késõbbi férje) szerelt föl vizes elemekbõl álló teleppel. 1922 után újból csak petróleumlámpánk volt és madzaghúzós csengõ az emelettõl a konyháig, ami a 12 éves Balázs ötlete és szerelése. Az eredetileg tervezett vízvezetékes fürdõszoba helye üresen maradt, s az ablakok, ajtók is szimplák maradtak. Anyám pénzbeli örökségébõl apám nem e hiányokat pótolta, hanem 1925ben a házhoz a hegy felõl egy toldalékot építtetett, a hegybe vájt új konyhával, fölötte a külön kijáratú dolgozószobával az ugyanekkor épült Szentimrei-villától maradt hulladék anyagokból, nádasi kontár építõk munkájával. (Volt is elég reparálnivalóm e traktuson késõbb, amióta családommal – éveken át Boldizsár János Basa bérlõjeként – ezt a helyiséget is lakni kezdtük!) A Varjúvárnak elnevezett kõpadlós, kandallós, szellõs nyaraló az elsõ világháború éveiben gyermekeivel együtt itt maradt anyámnak állandó otthona lett
– én is itt születtem. Apám viszont a háború éveiben mint ittott katonamundérban dolgozó, majd pedig a 20-as évektõl mint politikai és irodalmi szervezõ és a Szépmíves Céh igazgatója csak keveset volt otthon (Kolozsvárt a szülõi házban levõ külön szobájában, vagy a Céh irodai díványán aludt). Így anyámnak a ház komfortnélkülisége miatti panaszait apám nem tette magáévá, mikor lett volna rá pénze, akkor inkább földet vásárolt, tanyát épített és „gazdálkodott”. 1944. október végén aztán a többi villával együtt a mi házunkat is teljesen kirabolták a fegyveres „Maniu-gárdisták” s nyomukban mások. Az ajtókat, ablakokat is elvitték, de a cserépkályhákat is szétszedték s a padlókat fölszedték kincset keresve. Szüleim minden elõzetes hír és figyelmeztetés ellenére az utolsó pillanatig otthon maradtak, csak a lövöldözést hallva menekültek az erdõn át a nádasi román kommenciós cselédhez, aki elõzõleg már apám minden féltettebb holmiját megmenekítette. Innen ment be apám Kolozsvárra (gyalog), anyám meg Sztána faluba. Elõzõleg a „védelmem” alá helyezkedõ nagynénémmel és unokahúgommal, s természetesen menyasszonyommal már az erdõbe vonultunk pokróccal s némi élelemmel, majd háromnapi bujkálás után ugyancsak Nádasra, a derék
Boboº Mitru kántorhoz mentünk. Mikor már ott is kérdezõsködtek felõlünk, egy hajnalban Sztánára a papilakra indultunk, onnan pedig Kolozsvárra (1944. október 31-én). Így aki nem menekült a kommunizmus elõl, menekülnie kellett a gyilkos, rabló, soviniszta bandák elõl. E napokra is illett Reményiknek még az elsõ világháborút követõen írt verse: „Magyarnak lenni: tudod mit jelent?/ Küzdelmet, fájót, végesvégtelent,/ Úgy teremtõdni erre a világra,/ Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,/ Hogy amikor már érik a vetés,/ Akkor zúgjon rá irtó jégverés...” De akkor még mi mindnyájan, apám is a maga szívósságával s én is ifjú energiámmal, teljes hittel mentünk be Kolozsvárra, hogy ott segítsük a felocsúdást, megújulást. Apám tanyáját miután kiürítették, rövidesen földig rombolták, szó sem lehetett többé gazdálkodásról; kolozsvári állásunk különben is mindnyájunkat már teljesen a városhoz kötött. Az üres villákba pár évig a vasutat és az alagutat újraépítõ munkáscsaládokat telepítettek, majd helyükbe az ekkor létesült Barbuféle iskola költözött: a Kós-házba a tanárok. A sztánai házunkba 1945 után csak én mentem ki ifjú feleségemmel és apró gyermekeimmel s gyakran még anyámmal, más senki. Így apám elõször a „birtokát” (1949), majd a Varjúvá-
Kós Károly: Varjúvári lakásbelső
25
rat is leírta (1950), elõbbit Nádas falunak ajándékozta, utóbbit meg eladta a sztánai földmûves Boldizsár János Basának, hogy az árán Kolozsvárt vegyen telket, ahova fákat ültethet, s építhet rajta kis házikót. Azonban ehhez sem volt szerencséje: az apró emeletes házacskát, mivel a tordaszentlászlói ács lopott fából építette, a beszállításkor elkobozták, a Donát úti telket pedig 1974-ben kisajátították. A telekre mégis felállított víkendház anyagából Zsófia nõvéremék garázst építettek, a telekért kapott inkább csak jelképes kisajátítási összegrõl pedig én és András bátyám lemondtunk a Balázs bátyánk árvái javára. Számomra a „birtok” elajándékozása apám részérõl helyes lépés volt (bár sose próbálkozott volna a gazdálkodással!), azonban a ház eladásával nem tudtam egyetérteni. Hiszen nekem szü-
lõházam és nevelkedési helyem volt, és többgyermekes családom számára kitûnõ nyaralóhelynek bizonyult 1945 után, már csak a környéke miatt is. Ugyanakkor az erdélyi magyar jelképként számon tartott Varjúvár eladását az ismét kisebbségi helyzetbe kerülõ magyarság körében roszsz hangokat keltõ feladásnak is minõsítettem. Ezért kezdettõl azon voltam, hogy valamiként, esetleg Balázs bátyámmal összeállva, vagy apósom anyagi támogatásával, részben vagy egészben megvásároljam. Feleségem és anyám biztatására is éveken át tartó alkudozás után, miután Boldizsár minden gazdasági melléképületet lebontott és elszállított, 1962-ben sikerült egy általunk kifizethetõ (20 000 lej) összegben megállapodnom (ennek ötödét anyám állotta, a fent maradót pedig én és testvéreim). Így a ház
újból Kós tulajdon lett. Mivel én, s fõleg feleségem s gyermekeim az év jelentõs részében kint voltunk, s a visszavásárlást is én intéztem, anyám lebeszélt arról, hogy a Mezõségen vegyek családi nyaralót magamnak, megígérve, hogy az általa elfoglalt szobát is átadja nekem. Így a házban testvéreim egy-egy szobát, én pedig kettõt lakhattam és lakom most is, mint saját részemet. Viszont az is igaz, hogy eddig a ház és a telek rendbe hozása és rendben tartása is egyedül rám maradt. Így lett lehetséges az apám lemondásának jóvátétele, az, hogy az én szülõházam gyermekeim s unokáim számára is fontos nevelkedési hely lett, és hogy a gondozott ház és környéke hirdetheti az otthoni megmaradás lehetõségét, a szülõföldön való létfolytonosságot.
DR. KÓS KÁROLY
Jobbágytelki táncos aratókaláka
26
Jobbágytelki piros párizs Hej, piros az én rózsám is. Szép a falu s a vidéke, De százszor szebb a szeretõm. Szép az alma az ágtetõn, Csuhajaj! Dolgos kezû jámbor népe. Szebb ott még a fûzfaág is, Mint máshol a gyöngyvirág is. Csuhajaj! Dolgozatomat egy rövid falutörténettel kezdeném, majd a jobbágytelki táncos aratókalákát vizsgálom, mint eseményt. Jobbágytelke Marosszék keleti részén, a hodosi Darvas patak mellett, a Tarbükk alatt fekszik, Marosszék utolsó székely községe. Szomszédai: keletrõl Köszvényes, Mikháza, Deményháza; délrõl Hodos; nyugatról Oláhtelek; északról Köhér. Mindenfelõl hegyekkel van körülvéve, csak délrõl közelíthetõ meg. Már közmondássá vált, hogy Jobbágytelke úgy be van a Görgényi-havasok közé ékelve, hogy be lehetne fedni. A hagyomány szerint elsõ lakói görgényi várjobbágyok voltak, innen kapta a falu a nevét (Kodori R. Cs. 5). Jobbágytelke az 1567. évi regestrumban mostani nevén fordul elõ; egy 1614-es okmányban Jobbágitelkiffalwá-nak íratik (Orbán B. 4. 84). 1781-ben elválik Hodostól a falu és önálló egyházközség lesz. Jobbágytelke a Nyárád mente legtisztább magyar katolikus községe. Az emberek alapfoglalkozása a mezõgazdaság és szalmafonás (Gligor R. L. 33–37).
Koszorús ünnepi felvonulás
A falu közepén fekszik a római katolikus templom, amely 1786-ban épült. 1786 elõtt egy Szent Lõrinc tiszteletére szentelt fakápolnában végezték az istentiszteletet. A kápolna 1619-ben épült, majd leégett és a helyén most a falu katolikus temetõje van (Kiskaczoni B. K. 178). A jobbágytelki iskola 1876-ban épült. Az elsõ tanító Petres József volt, akinek legidõsebb fia, Petres Kálmán a kolozsvári Marianum leányiskola igazgatója volt. A faluban 1884-tõl mûködik tánc- és énekkar. Petres József 1979. febr. 6-án írt levelébõl tudjuk, hogy népdalokat gyûjtött Bartók Béla a faluban. Bartók Béla 1910-ben jött Jobbágytelkére, Petres József akkori kántortanítót kereste fel…(Dézsi Ö.) Ilyen népdalokat gyûjtött, mint Már minálunk babám, az jött
be szokásba; Erdõ, erdõ, erdõ, marosszéki kerek erdõ; Kivirágzott már a nád; Piros kukorica szára (K. Kiss F.) Az aratókalákában megfigyelõként vettem részt. A népszokásról képeket, videófelvételeket és interjút készítettem Miklós Bódi bácsival az aratási hagyományokról. A megfigyelésekre, képekre és vallomásokra támaszkodva szeretném az eseményt alaposan bemutatni, odafigyelve a kódrendszerekre, szimbolikusságra, emberekre, történésekre, hiedelmekre stb. A népszokás szubjektuma (Niedermüller P. 182– 184), aki az eseményt az öregek vallomásai alapján rekonstruálta, megrendezte és kivitelezte, Balla Veronka és fia, ifj. Orbán Kálmán, akik jelenleg a jobbágytelki néptáncegyüttes vezetõi. A szokásban részt vevõ személyeknek (Niedermüller P. 156) a kiválasztása a falu teljes korosztályát átfogta. A meleg júliusi napon vágta a búza szárát a 63 éves Bálint Irén, a 60 éves Bereczki Pauli, ott volt a 84 éves Szántó Antal, aki ügyesen kalangyált. A 10 éves Bereczki Henrietta, a 8 éves Orbán Júlia Szidónia a szalmából kévekötözõ köteleket készítettek, mert szeretnek segíteni a felnõtteknek. A 16 éves, népviseletbe öltözött Bakó Botond Endre azért ment ki az aratókalákára, mert ezt nem tanították az iskolában, kíváncsi volt, milyen is ez a hagyomány élõben. A hagyomány fenntartásában és újraalkotásában nagy részt vállalt a hattagú Jobbágytelki Kulturális Egyesület. A budapesti Stoller Antalnak, a Vasas Néptáncegyüttes vezetõjének, aki 1971-tõl jár Jobbágytelkére, a 90-es években vált szorosabbá a kapcsolata a helybeliekkel. Hozzájárult a Balla Antal-emlékház létesítéséhez, az idén pedig az aratókaláka megszervezését egy pályázat elnyerésével támogatta. A zenészeket: Vavrinecz Andrást (hegedû), Adorján Istvánt (brácsa), Nagy Andrást (bõgõ) és az eseményt reklámozókat õ hívta meg Budapestrõl, akik végig jelen voltak az aratáson. A Jobbágytelki Kulturális Egyesülettel közösen az a célja, hogy a következõ években turistákat hozzon Jobbágytelkére egy-egy ilyen és ehhez hasonló, hagyományokat éltetõ eseményre, amelyeket a külföldieknek is érdemes megismerni sajátosságuk miatt, hisz az aratókaláka is az európai népi hagyományok részét képezi. A domboldalon tûzõ napsütésben kezdõdött az aratás – sarlóval. Régi hagyomány, hogy az asszonyok vágják a búzát, fiatalok, gyerekek, készítik a kévekötõ szalmafonatot, a férfiak kötözik a kévéket és kalangyába rakják. Szigorú szabály: 22 kéve egy kalangya és sarlóval kell aratni. Az aratási munka nemek szerint elkülönült. Minden szokás helyhez kötött (Verebélyi K. 25). A színpad, azaz az aratás helyszíne egy régi helybeli térbeosztás része és szorosan összekapcsolódik más népszokásokkal: a határkerüléssel és a búzaszenteléssel. Hogy a falu hármashatár-elméletét megérthessük, vázolnom kell röviden az említett szokásokat. A térbeosztás a falu vallásosságát tükrözi és a bibliai hármas számon alapszik. Húsvét vasárnapján hajnali négy órakor összehúzzák a harangokat. Valaki végigjárja a falu utcáit, közben dobol és kiabálja, hogy Jézus feltámadott. Felébreszt mindenkit. Ismét harangoznak, a hívek öszszegyûlnek a templom elõtt. Elvégzik a reggeli imát,
Az aratókaláka
elénekelnek egy feltámadási éneket és indulnak ki a határra. Útközben énekelnek, és az olvasót mondják. A falu határának csak egyharmadát kerülik meg. Minden harmadik évben kerül sor ugyanarra a területre. Ez a falu hármashatár-elméletének köszönhetõ. Mit jelent a hármashatár? A falunak három nagyobb, szõlõtermesztésre alkalmas része van: Falbükk, Csere-oldal és Nagyszõlõ; ugyanakkor három gabonatermesztésre alkalmas része: Nyír–Cseremege (a falu déli része), Kovácine–Bükk (a falu keleti része) és Székerek–Hodosréte (a falu északnyugati része). Határkerüléskor mindig kötelezõ az egyik gabonatermõ vidék, az ahhoz legközelebb esõ szõlõs és a Nagyszõlõ megkerülése. A falu határa három nagy megkerülendõ részre oszlik: 1. Dombhát – Falbükk – Hermánykapu – Csere-oldal – Hodosréte – Kovácine – Ötfenyõ – Kalányos; 2. Cserépcsûr – Kovácine – Szõlõfû – Bükk – Hodosi keresztfa; 3. Csámpi – Ötfenyõ – Szõlõfû – Bükk – Hodosi keresztfa – Nyír – Cseremege – Cseretetõ. A falu különbözõ pontjain határkerüléskor szentelt barkát ásnak el kereszt alakban, hogy Isten megáldja a vetéseket és a munkájukat: 1. Falbükktetõ – Hermánykapu keresztfája – Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa; 2. Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa; 3. Simatetõ – Ötfenyõ – Szõlõkapu – Hodosi keresztfa – Cseretetõ. A kerülésbe mindig beleesik egy erdõterület, ahol botokat vágnak, virágot kötnek rá: Simatetõ-Toplós, Bükk és Keresztény (három erdõs terület). A feldíszített botokkal és lobogókkal indulnak vissza a templomba. Közben a mindenszentek litániáját éneklik. A templomba a pap várja és áldásban részesíti õket. Ezt követi az ételszentelés: tojás, bárányhús, kalács és kenyér. Ezt mindenki viszi a határkerülésre és ekkor kipakolja az oltár elé (Miklós Boldizsár, 1931. jan. 8. Felszeg/289). A névadásban a beszéd mint szokás jelenik meg (Verebélyi K. 60). A búzaszentelés esetében is a hármashatár elve mûködik. Mindig azon a gabonatermõ vidéken történik a búzaszentelés és a körmenet, amelyen az adott évben történt a határkerülés. A hármas határnak megfelelõen osztották be a termesztett növények helyszínét is: egyik részen gabonát (búza, zab, rozs, árpa), másikon törökbúzát és pityókát termesztettek. A harmadik részen volt az ugar, ahol libákat, disznókat, juhokat, teheneket legeltettek a földet trágyáztatva. Õsszel erre a területre vetették mindig a búzát.
27
A kalákázó fiatalok egy csoportja
28
A 14 ár búzaparcella, amely a cselekvés jelenlegi színhelye Cseretetõn, Nagyborozda fertályban van (3. nagy egység), amely egyike azoknak a domboknak, amelyek körülölelik Jobbágytelkét. Fent, a kissé sima és nem nagyon meredek oldalakon kalapszalmás (nevezik még csóréfejû vagy kalászosnak) búza, alább pedig takarmány terem. Ezt a fajta búzát ma csupán Jobbágytelke környékén termesztik, mert a szalmája alkalmas a szalmakalap és egyéb dísztárgyak készítésére. Az arató munkának legfontosabb eszközei, tárgyai (tárgyi kódok mint funkciójelek mûködnek – Niedermüller P. 186–187): kasza takaróval, fagereblye, favilla, sarló, marokszedõ kuka, kaszaüllõ, kaszakalapács, kaszakõ, tokmány és cserépkancsó. A korsó, kanna öblös, szûk nyakú, egyfülû edény folyadékok tárolására. A leveles indákkal, ivó madarakkal díszített kancsók az élet vizét adó kutat jelképezik. A boroskancsó az Oltáriszentségre utal. A sarló a magyar nyelvnek még honfoglalás elõtti török jövevényszava. Két alapvetõ formáját különböztetjük meg: az egyik a fogas, a másik a sima élû, más néven kaszasarló. Az elõbbinek görbülete és a nyélhez történõ kapcsolódása alapján két típusa ismeretes a Kárpát-medencében. Az egyik a horgas forma, melynek pengéje a nyélbõl kiindulva jó darabig egyenesen folytatódik, és csak a vége felé görbül el. A másik mindjárt a nyél fölött kiöblösödik, ívessé válik, majd csak azután folytatódik felfelé. Ez általában erõteljesebb, sok esetben vastagabb is a másiknál. Ezeket a szerszámokat csak a gabona levágására használták, ezzel szemben a kaszasarlókkal korábban füvet vágtak, de késõbb sokfelé arattak is velük, majd a kasza térhódításával marokszedésre szolgáltak. A sarlóval történõ aratás többnyire asszonyi munka, férfiak ritkábban, inkább csak a legfiatalabbak és a legidõsebbek vettek benne részt. Az arató egyik kezével a gabona szárából annyit fog össze, amenynyi a markában elfér, majd ezt alulról felfelé irányuló mozdulattal levágja, és az elõre kiterített szalmakötelekbe helyezi. A kévéket többnyire a férfiak kötik be, és ugyancsak az õ feladatuk azoknak a különbözõ méretû csomókban történõ összerakása. A sarló az élet és a halál jelképe. Alakja a fogyó
hold alakját utánozza, szimbolikus jelentése az idõ hatalma az ember felett. A gabonavágásra szolgáló másik szerszám a kasza. Eredetileg a fû levágásának munkaeszköze. A magyar kasza 70–110 cm hosszú, kissé görbülõ acéllemez, melynek egyik oldalán az orma, a másikon az éle fut végig. A nyele a vele dolgozó magasságának megfelelõen 170–200 cm. A hegyvidéken egy, a síkságon két fogója van. Jobbágytelkén az egyfogós változatot használják. Az utóbbi segítségével a kaszát a földre jobban leengedhetik, és alacsonyabb tarlót vághatnak. A pengét karikával erõsítik a nyélhez, és a végzendõ munkának megfelelõ szögben állítják be. Aratáskor 2–3 vesszõbõl csapót erõsítenek rá, hogy ezzel a levágott gabonát jobban le tudják teríteni. A jobbágytelkiek ezt vászonnal vonják be, hogy a kipergést még jobban csökkentsék. A kasza élét vasüllõn kalapáccsal kikalapálják, majd ha veszít élességébõl, megfenik. A kaszával csak férfiak dolgoznak, míg a marokszedés az asszonyok feladata. A kévék bekötése, öszszehordása ismét férfimunkának számít. A kasza a parasztgazdaságok legmegbecsültebb szerszáma, a kaszálás a legfontosabb paraszti munkák közé tartozik. Elsajátítása fiatalembereknél a felnõtté válás, a felnõtt munkásként való számbavétel feltétele. A jó kaszásnak tekintélye van Jobbágytelkén. A kasza ismerete, vásárlása (minõség, forma, nagyság), beállítása (a penge nyélre szerelése), állagának megóvása és az élesítés tudománya szintén a kaszálás mesterségéhez tartozik. A jó kaszát tulajdonosa szereti, és személyes tárgyként féltve gondozza. Az õszi gabonát többnyire rávágják, vagyis a szálak a még álló gabonafalnak dûlnek. Ez esetben egy asszony vagy lány háttal megy a kaszás után, és fakampóval vagy sarlóval szedi fel a szálakat. Amikor már elegendõ gyûl össze, akkor azt az elõre kiterített szalmakötélre fekteti. Az összekötött kévéket, akárcsak a sarlós aratásnál, keresztekbe rakják. A keresztek négy lábába úgy helyezik a kévéket, hogy a kalászuk belül egymáson feküdjék, míg a torzsuk kifelé nézzen. A tetejére egy kévét húznak. A keresztben elhelyezett kévék száma változik. Jobbágytelkén a kalangya 22 kéve. Az aratás elengedhetetlen eszköze a korondi kõkorsó, amibe tárolták és vitték a bort, a pálinkát és a vizet. Azért volt ez a legjobb korsó, mert hidegen tartotta az italokat. A korondi fazekasokat tisztelték és mindig tõlük vásároltak. Amint Miklós Bódi bácsi mesélte, régen egy-egy aratókaláka egész napos volt, a gazda meghívására arattak, utána aratókoszorút készítettek, átadták a gazdának, aki megvendégelte az aratókat, este pedig aratóbálra hívta. Így történik ez ma is, annyi különbséggel, hogy szombaton az aratókoszorút a kultúrotthonban Orbán Sándor polgármesternek, a község gazdájának adták át. A koszorú kör alakú dísz. A gyõzelem, a siker, a jutalom, a halhatatlanság szimbóluma. A kör a tökéletességet, a teljességet, a világmindenséget, az összefogást jelzi. A táncban is gyakori a kör motívum. A gazda legfõbb ajándéka az volt az aratók számára, hogy három egymás után következõ vasárnap õ fizette ki a zenészeket és ingyen bált szervezett. A szokás mindig idõhöz kötött (Verebélyi K. 25).
Július az aratás hónapja. A búza érésének szakaszait, idõpontjait így határozzák meg: Szent György-nap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettõl kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást. Jobbágytelkén Szent János napján (június 24.) szakad töve a búzának. Az aratás napját gondosan megválasztják. Újholdkor nem kezdenek hozzá, de Illés napját sem tartják szerencsésnek, nehogy a villám beléjük csapjon. Ha éppen péntekre esett volna az aratás elsõ napja, akkor már csütörtökön levágtak egy kévére valót, hogy a szerencsétlennek tartott napon ne kelljen hozzáfogniuk. A falu kisbúcsúja augusztus 10-én van, Szent Lõrinc vértanú napján. Ez a falu fogadott ünnepe. Egyszer a falu határát úgy elverte a jég, hogy semmi nem maradt. Hogy Isten segítõ kegyelmét elnyerjék, fogadalmat tettek, hogy ez a nap az Úr napja lesz, nem fognak dolgozni és a mezõre egyáltalán nem mennek ki. Egyvalaki megszegte a parancsot, aznap vihar kerekedett és a villám megemésztette. Sarlós Boldogasszony napján nem szabadott a gabonához nyúlni, mert ha valakinek a szeméhez ért a búza, élete végéig fájlalta a szemét. A hiedelmek és a vallásosság szoros egységben áll a jobbágytelkiek életében. A táplálkozás szerint tagolták a napot (Verebélyi K. 138). Reggel 8 óra, déli 12 óra, délután 17 óra és este 20 óra: reggeli, ebéd, uzsonna, vacsora. A parcellán az arató munkát kétszer szakítják félbe: déli harangszókor leveszik a kalapot, a kendõt, körbe állnak, eléneklik az Úrangyalát, ezt követi az ebéd. Az ebéd helyszíne a legközelebb lévõ fa árnyékában történt, ami diófa vagy cseresznyefa. Az evés helyszínének a népi kultúrában mindig többletjelentése van (Verebélyi K. 140). A fa az életfát vagy az égig érõ fát jelenti, amely körül zajlanak az emberélet fontos eseményei. Jobbágytelkén a diófa összetartó erõt képvisel. A diófa árnyéka közösségformáló és nemzedékeket köt össze. Diófa alatt enni, mulatni, szerencsét hozó. A cseresznye a csók, száj, üdeség, vidámság jelölõje. Mindent magába foglal abból, ami a fa árnyékában történt pihenés közben. Az ebédet a gazda felesége és legközelebbi nõ rokonai hozták ki harangszóra. A megfelelõ ételfajták kiválasztása az étkezés idejétõl függött (Verebélyi K. 138). A megszokott étel a húsleves volt, pityókával és hússal, bor, pálinka és kalács. Az ebédet tánc követte, hogy a Laci ne üljön a munkások nyakába. Öt órakor volt az uzsonna ideje. Uzsonnakor zöldséget, szalonnát és kenyeret falatoztak. Rövid ideig tartott. Az evés legfontosabb eszköze mindenkinek a saját szarvasagancsnyelû bicskája, hisz a székelyek körében férfiember nem lehet meg saját bicska nélkül, hisz az a „székely bulletin”. Az aratás befejezése örömünnepnek számított, melyet a szokások és hiedelmek gazdagon átitattak. A magának arató család nem rendezett a munka befejezésekor különösebb ünnepséget. A módosabb gazda már részes aratókkal dolgoztatott. Amikor elõször kiment megnézni a munkát, az asszonyok és lányok szalmakötéllel fonták körül a lábát, és csak akkor engedték szabadon, ha pénzt adott, bort vagy ennivalót ígért. Azt tartották, hogy ennek elmulasztása esetén nem eresztene jól a búza.
Hazafelé a szérűről
Az aratás befejezésekor néhány szálat a földön hagytak, hogy a zivatar, vihar a következõ évben ne tegyen kárt a vetésben. Az aratók a végzés napján szándékosan lábon hagytak egy kis gabonát, amit másnap reggel levágtak. A lányok kalászkoszorúkat fontak. Ezt lányok vagy legények nyakba akasztva vagy kézben, párban vitték hangos nótaszóval, zenészek kíséretében a gazda udvarába. A gazdasszony néhány csepp vizet hintett rá, hogy jövõ évben a termés ne legyen üszkös, közben az aratógazda versben köszöntötte a ház gazdáját. A koszorút a mestergerendára vagy csûrkapura akasztották, és alatta megkezdõdött az ebéd vagy vacsora, melyrõl a bor sem maradhatott el. Ezután következett az arató- vagy kepebál, mely éjfélig, de sokszor hajnalig is eltartott (Paládi-Kovács A.) Reggel 8-9 óra között a népviseletbe öltözött legények összeölelkezve körbejárják a falut, és a következõ szavakat kiabálva mindenkit a táncos-aratókalákába hívnak: Gyertek elé legények és leányok a táncos kalákába! Elé a sarlót, a kaszát, vágjuk le az egész határt! – Itt a beszéd, mint cselekvés jelenik meg (Verebélyi K. 60). A hívogatás után összegyûlnek a meghívó személy udvarán. A kalákát szervezõ fogadta a zenészeket, akik a munkát zenével kísérték végig. A gyülekezés után a gazda megkínálta a munkásokat, azok vállukra tették a recés sarlót, összeölelkeztek, sorba álltak, aratási énekeket dalolva kivonultak a határra. A felvonulás mindig fontos része a szokásoknak. A ruha, a koszorú, a munkaeszközök, a kalap, a bokréta a szokás dekorativitását fokozta. A sor elején a zenészek vonultak, utána a hívogatók és a gazda, majd a lányok, asszonyok, fiúk, legények, férfiak. Útközben és aratás közben helyi búzával és aratással kapcsolatos dalokat énekeltek: 1. Még a búza ki sem hányta a fejét/ Már a madár mind elhordta a szemét./ Mind elhordta az õ árva gyenge fiának,/ A szeretõm mást keresett magának. 2. Megérett a búza, megcsillan a kasza/ A jó Isten adta mi meg hordjuk haza./ Gyere, rózsám mellettem van a te helyed,/ Szüret után úgyis bekötöm a fejed./ Megfenem, a kaszám sûrû rendet vágjon,/ A marokszedésnél vigyázz meg ne vágjon./ Majd vigyáz rám a szeretõm erõs karja,/ Hogyha a babája ölelni akarja. 3. Hej, búza, búza, de szép tábla búza,/ Közepében hat szál piros rózsa./ Aki azt a
29
30
búzát learatja,/ Hej, azé lesz a legszebb piros rózsa. 4. A búzának meg kell érni,/ Szárazon kell learatni./ Szívemnek meg kell hasadni,/ Hogy minden nap újból érik, ej haj haja csuhaj. Ne menj kislány a tarlóra,/ Gyenge vagy még a sarlóra./ Elvágod a gyenge kezed,/ Ki süt nékem lágy kenyeret, ej haj haja, csuhaj. / Az aratást alig várom,/ Akkor veszlek el galambom./ Meg is nézem minden reggel,/ Sárgult-e a kalász éjjel, ej haj haja, csuhaj. A szöveg mindig a szokás része. A fenti dalszövegek felfoghatók rítusszövegeknek is, amelyek nélkül a cselekvés nem nyerne értelmet (Verebélyi K. 63). A gazda házához megérkezve köszöntötték a gazdát. A gazdát köszöntõ rigmusok gyakran võfélyversekre emlékeztetõ dagályos szövegek, de vannak köztük énekelt, népköltészeti jellegû változatok: Gazduramnak tisztelettel jelentsük,/ Az aratást ma délbe befejeztük. / Adja Isten, kövér legyen minden búzaszem,/ Fehér lisztbõl omlós kalács, puha kenyér sülhessen. Az aratóbált mindig aratótáncokkal kezdték. A nõk sarlót és a párjuk kalapját kézben tartva kezdik a táncot. Az összeölelkezõ legények hívogatnak. A táncban fontos elem a kör-motívum, amely az összetartozást, az egységet jelképezi. Fontos elem a fenék kelletése, hiszen hajolva dolgoztak és a legények figyelmét így akarták felhívni. Az aratás a szerelem ideje is. A szerelmet csak titkolva lehetett munka közben jelezni. Aki lemaradt, mert fiúra figyelt, a következõ szavakkal csúfolták: Mi az, hé, lyukas a sarlód? A táncban helyet kap a munkavégzés jellegzetes mozgása és gesztusnyelve is. A munka befejezése után a legények összeszedik a sarlókat, és kezdõdik a mulatság. A nõk tánc közben a kivonulást és a bevonulást úgy jelenítik meg, hogy párban, kezüket összefogva táncolnak. A táncban mindvégig a nõké a fõszerep. A reggeli gyülekezés, a kivonulás, a pihenés, az ebéd, az uzsonna, a bál jó beszélgetési alkalmak (Verebélyi K. 65) voltak a munkások és a fiatal párok számára. A munkát népviseletbe öltözve végezték. Ruhával jelezték a nemek közti különbséget, a társadalmi viszonyukat és a hovatartozásukat, identitásukat (Verebélyi K. 115). Férfiviselet: fehér vászoning, magasan gombolódó nyak, az ing bõ ujját csukló felett keskeny pánt fogja össze, a gombok jobb és bal oldalán szegõ van. A fehér abaposztó harisnya ellenzõjének szélére fekete zsinórt varrtak. A zseb szélén fekete posztópánt van, alatta kék vagy zöld díszítés. A varrások mentén fekete zsinórozás van. A harisnyához fekete keményszárú csizmát viselnek. A csizma szárának széle, elöl középen, szív alakúra van bevágva, a bevágás alatt bõr rozetta-dísz található. Nyáron szalmakalapot viselnek. Ünnepi alkalmakkor a szalmakalapra muskátlit, szegfût és rozmaringot tesznek. Az ingre mellényt vagy lajbit vesznek, amely sötétpiros-fekete szõttes, kihajtott fazonos gallérral, kétoldalt zsebek. A kihajtó szélét, a mellény elejét, a zsebek körül és a mellény hátát kék zsinórral díszítik. Sárgaréz gombbal gombolják össze. A sárga a hatalom, felség, hit kifejezõje (Horváth–Lõrincz 8). Nõi viselet: A nõk inge vagy blúza fehér vászonból készül, a nyak magas, hátul csukódik. A nyak szélén, körbe fodor van. Az ing ujja bõ, csukló fölött keskeny pánt fogja össze. A lajbi egyszínû élénkpi-
ros bársony. Kivágása kerek és elég mély. A kivágás körül, a derékon és az elõnek mindkét szélén a lajbit fehér dresszzsinórozás díszíti s elöl horgos kapocscsal fogják össze. A lajbi alatt, a nyakban, háromszögûre hajtott tarka, rózsás kasmírkendõt viselnek, a kendõ széle rojtos, a lajbi alól kétoldalt kihúzzák. A szoknyát középkék delin szövetbõl varrják, lábszárközépnél lejjebb ér, a szoknya alján háromsoros fehér szatenszalag van. A szoknya felhajtása piros szövet. Az alsószoknya fehér vászon, nem túl bõ és derékban húzott. Az alján fehér hímzés, fodor van. A rakott kötény fehér vászon, szélén körbe csipkével, alján hímzés kék-pirossal. A lányok fekete fûzõscipõt viselnek. Hajukat simán hátra fésülik, két ágba fonva és a fonatokban piros szalag. A szalagot csokorra kötik, a fonatokat hátul leengedik. A nyakban szorosan, kétsoros piros üveggyöngyöt viselnek, a gyöngyöt csokorba kötött piros szalaggal fogják össze (Horváth–Lõrincz 9–10). A viselet mindig jel. A viseletben mindig fontos, hogy hol és hogyan nyílik, hogyan van a testre igazítva. A ruha tagolása, szabásvonala, színe, díszítése másodlagos jelentéssel bír (Verebélyi K. 111–112). A nõk a kornak megfelelõen zöld, piros, sötét és világos kávészínû szoknyát is viselnek, de a szoknya díszítése mindig ugyanaz. Fehér, zöld üveggyöngygyel díszített sötétpiros, zöld, sötétkék és fekete bársonylajbit is viselnek. A férfiak, fõleg idõsebbek és házasok fekete barackmagos lajbit viselnek. A nevét a fekete barackmag formájú fekete üveggyöngyrõl kapta. A népviselet színe mindig korjelzõ volt, jelezte a nemek közti különbséget, a liturgia színéhez igazodtak (Verebélyi K. 114). A népviselet alapszínei mélyebb jelentést hordoznak: Fehér – egyszerûség, tisztaság, öröm, vigasság, béke, jóakarat; Zöld – remény, természet megújulása, fiatalság, élet; Bordó – szív, szeretet, szerelem, kihívás, határozottság, erõ; Barna – föld, termékenység, szorgalom, hétköznapiság; Kék – nyugalom, tenger, ég, természetfölötti, barátság, belsõ béke; Fekete – szomorúság, özvegység, gyász. A kenyérgabona betakarításának sikerét számos hiedelemmel és szokással igyekeztek biztosítani. A parasztember szoros kapcsolatban élt a természettel, ezért mágikus cselekvései mindig a haszonnövényekre irányultak (Verebélyi K. 152). A munkát fohászkodással, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. Jelentõséget tulajdonítottak az elsõ kévének. Ebbõl a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. A föld szélén letérdeltek, keresztet vetettek. Az eszközöket a templom falához tették, a pap megszentelte. Az ima és a fohászkodás pozitív varázslásnak (Verebélyi K. 50) számított, mellyel Isten segítségét és áldását kérték. Az újoncokat fenekükkel a földhöz verték, majd a marokszedõk elkapták õket és bekötötték marokba. Az aratókat elsõként meglátogató gazdát vagy családtagját a learatott gabona szalmájával megkötözték, s csak akkor engedték szabadon, ha borral vagy pénzzel kiváltotta magát. A gazda a kötözõknek pálinkát, a marokszedõknek fejkendõt adott. Az utolsó kévéhez is különféle hiedelmek, szokások kötõdnek. Ebbõl készül az aratókoszorú. Aratóko-
szorút általában a földesúrnak készítettek, de az utolsó kalászokból kis csomót mindenki vitt haza, és az õszi vetõmag közé elegyítették. Az aratók egy kisebb kévét kötöttek, amit a házigazda áldomással váltott ki. A kévét másnap a tyúkoknak adta, hogy jól tojjanak. Az utolsó kalászokból készített aratókoszorú különféle formájú és nagyságú lehetett: csigaszerû, korona formájú, koszorú alakú. A koszorút a legszebb búzakalászokból fonták, gyakran mezei virágokkal és szalagokkal is díszítették (Ujvári Z.). A nagyobb uradalmakban az aratókoszorú vitele, átadása ünnepélyesen ment végbe. Megindul a mezõrõl a nagy sereg tarkázva párosan, ének- és zeneszóval, bemennek a faluba az uraság házához vagy gazdatisztje lakához, ott átnyújtják a kalászkoszorút, s jót kívánnak. Erre kezdõdik a vacsora, ivás, tánc, mely néha estétõl reggelig tart. Ha a gabona jól fizetett, jó dolga van az aratóknak, ha nem, akkor még koszorút sem kötnek. A gazda házához érve nyakon öntik a koszorúvivõt: azt akarja jelenteni, hogy a búzának az esõ ne hiányozzék. A falubeliek a kapuk, kerítések mögött meghúzódva várták az aratók érkezését, mindenhonnan öntötték a vizet a koszorúvivõkre (Paládi-Kovács A.). Az aratóbál helyszíne a gazda csûrje volt. A mezõrõl való megérkezés után a csûr elõtt eljárták az aratótáncot, a gazda borral, gabonapálinkával, kaláccsal kínálta meg a dolgozókat. A koszorút a csûrkapura akasztották, majd a gerendára. Az aratás közbeni csók és udvarlás szégyennek számított, ezért elsõsorban viccelõdtek és csujogattak. A legények kalangyáltak és versenyeztek, ki rakja szebben, aki a legügyesebb volt, minden kalangya után egy pohár bort töltött neki a gazda. A test használata a paraszti munka alapja. A testi erõ és ügyesség elismeréssel, megbecsüléssel járt. A parasztság életében a testi készségek közül a kézügyesség megbecsülése volt a legfõbb érték (Verebélyi K. 84). Mi történik a szalmakalapos búza begyûjtése után? A kérdésre Orbán Veronka (1961. aug. 10., Csereszeg/161) válaszolt: – Fél marok szalmát kihúzunk a kévébõl, a fejét (kalász) levágjuk, ezt késõbb kicsépeljük cséplõgéppel. A fej nélküli szálakat megtisztítjuk, majd megválogatjuk, ezután ötféle szalmát kapunk: a gurgyést, ami a legvastagabb, a vastagot, a vastag közrendût, a vékony közrendût és a halánkot, az erõsen vékonyat. Az utóbbiból a gyerekek már óvodáskorban kukuláncot készítenek, emlékül a kilincsre, szegre, lámpára, csillárra akasztják. De a gyerekek készítenek négyszálú fonatot, recét, csipkét, és így szép lassan felnõttkorukig belejönnek a szalmakalap-fonásba, a díszek készítésébe. Egész télen fonjuk a szalmakalapnak valót, mások varrnak is itthon kész kalapokat. Régebb a szalmakalapokat a helybéliek által megbízott emberek, eladók hoszszú rudakon vitték gyalog Szovátára, Szászrégenbe, Besztercére. Ezeket ma is értékesítjük, kevesen piacolnak Szovátán és más településeken. A legtöbb szalmakalap-készítõ termékét a faluból viszik el. A szalmakalapnak valót megfonjuk, 40 métert egy kötegbe tekerünk, ebbõl 3-4 kalapot lehet varrni. Ezeket a kötegeket viszik el a kalapvarrók. Ebbõl ma már nem lehet megélni, de jó mellékjövedelmet biztosít. Ezért is csináljuk, meg azért is, mert ebben nõttünk
fel és szeretnénk, ha gyerekeink is folytatnák ezt, a nemzedékek által végzett, nem könnyû munkát. A mag kicsépelését a döngölt padlójú csûrben vagy a gazdaság udvarán végezték. Vagy nyomtató lovakkal tapostatták, vagy cséphadaróval püfölték a kalászokat, míg abból teljesen kihullott a gabonamag. Ezután a kicsépelt gabonát kiterítették száradni, és idõnként szórólapáttal forgatták. Miután megfelelõen kiszáradt, bezsákolták, és csak arra várt, hogy jó szél fújjon és elvihessék a legközelebbi szélmalomba õrletni.
BALLA LÓRÁNT
Irodalom Dézsi Ödön: Mint földbõl a forrás. In Vörös Zászló – Maros megyei napilap, 1981. febr. 4. Gligor R. László: Hazahív a rögök szava, Nyárádszereda 2000 Horváth Margit–Lõrincz Lajos: Táncok, Marosvásárhely, 1965 K. Kiss Ferenc: Bartók Jobbágytelkén. In Új Élet, 1981/5 Kisbaczoni B. Károly: Marosszék ismertetése 1860– 1861 Kodori R. Csilla: Népzenei motívumok Jobbágytelkén, Marosvásárhely, 1995 NiedermüllerR Péter: A „vesszõzés” és az analóg népszokások szemiotikai elemzése. In Voigt Vilmos–Szépe György–Szerdahelyi István (szerk.): A társadalom jelei. Szemiotikai tanulmányok. Bp., 1976 Niedermüller Péter: A szokáskutatás szemiotikai aspektusai. In Hoppál Mihály (szerk.), Elõmunkálatok a Magyarság Néprajzához 9. Bp. Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 4. köt. Paládi-Kovács Attila: Magyar néprajz – Népszokás, néphit, népi vallásosság, VII. köt. Szokások. Jeles napok – Ünnepi szokások. Akadémiai Kiadó, Bp. (vmek.oszk.hu/02100/02152/html) Ujvári Zoltán: Agrárkultusz, Debrecen, 1981 Verebélyi Kincsõ: Mindennapok – jeles napok, Timp Kiadó, 2005
Hazafelé
31