A kulturális gazdaság szerepe a városok megújulásában – Pécs adottságai és esélyei Megjelent: Trócsányi A. 2008. A kulturális gazdaság szerepe a városok megújulásában – Pécs adottságai és esélyei. In: Pap N. (szerk.): Kultúra – Területfejlesztés. Pécs – Európa Kulturális Fővárosa 2010-ben. Geographica Pannonica Nova 2. PTE FI – Imedias Kiadó, Pécs, pp. 231244.
Trócsányi András
1. A kulturális gazdaság fogalmi kérdései A posztindusztriális szakaszba lépett fejlett világban lezajló tercializálódás megkésve, elhúzódva és jelentős területi sajátosságokat magára véve érte el Kelet-Közép-Európát. Az ipar tartós leépülésével, a (térbeli és vállalati) racionalizációval, kiszervezéssel, informatika mozgatta termelési technológiai modernizációval, fogyasztói-felhasználói technikai forradalommal és a nem utolsó sorban demográfiai átalakulással fémjelzett tercializáció a termelő ágazatok visszaszorulását, a nem anyagi javak felértékelődését hozta. Ez a széles körben ismert szerkezetváltási folyamat azonban egyre inkább gazdasági paradigmaváltásként is értékelendő, hiszen a legtágabban értelmezett szolgáltatói szektor belső differenciációja mentén is kiszélesedve életre hívta az információ alapú, magas szintű oktatási, tudományos kutatási, hírszerzési, szervezési, menedzseri és művészeti tevékenységeket is magába foglaló kvaterner szektort. E negyedik gazdasági ágazat a fejlett térségekben növekvő jelentőségre tesz szert, nem anyagi jellege (információ, ötlet, tudás, képesség, tehetség stb.) a termelésben és a fogyasztásban is új szemléletet és struktúrákat hív életre. A gazdasági-társadalmi szerkezetváltás települési lenyomatai mind a rurális, mind az urbánus terekben tetten érhetők, de a jelentősebb volumenű településszerkezeti változások leginkább a városokban nyomozhatók. Közép-Európa keleti része leginkább akként különíthető el a tőle nyugatabbra fekvő, szerencsésebb helyzetű nagyrégióktól, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődés fő áramaiban helyezkedik ugyan el, de az egyes hatások késleltetve, gyakran egymásra torlódott, néha gyengébben vagy éppen némileg torzított formában jutnak el idáig a centrum országaiból. A rendszerváltozás után igen intenzíven zúdult a magyar városokra mindaz, amit a gazdasági szerkezetváltás elmaradása nyomán felgyülemlett problémák eredményeztek. Kiegészült mindez a politikai és társadalmi átalakulások települési következményeivel, a közösségi tervezés időleges háttérbe szorulásával (mind az átgondolt jogi eszközrendszer, mind pedig a források folyamatos hiányában), a piac mindenhatóságával, illetve a hiánygazdaság következtében elmaradt beruházások miatt számos ponton megfigyelhető építészeti és erkölcsi értelemben vett amortizációval. Másképpen fogalmazva: a posztindusztriális és posztszocialista vonások hazánkban egymásra torlódtak, amellyel a szerkezetváltás sajátos verzióját hívták életre. Ezt a folyamatot elsősorban a nagyvárosokra, mindenek előtt a térség fővárosaira koncentrálva több kutató is leírta, illetve modellezte. Kovács Zoltán (1999) például a poszt-szocialista városi átalakulás modelljében különválasztja a politikai és a gazdasági átalakulás hatásait, a központi tervezésvégét és a piaci szabályozás uralomra jutását, illetve e folyamat két legfontosabb szegmensét, az ingatlanpiac és a munkaerőpiac átalakulását. Ezek a lépések vezetnek el modelljében az új városi rend kialakulásához. Ulrike Sailer-Fliege (1999) a poszt-szocialista városi átmenetet vizsgálva az átalakulás öt alapvető faktorát emeli ki: a neoliberális ideológia elterjedését, a gazdasági átalakulás nyomán
megjelenő dezindusztrializációt és tercializációt, a társadalmi különbségek növekedésével járó szociális átrétegződést, a várostervezés „apályát”, valamint az állam szerepének regresszióját. Modelljében leszögezi, hogy a poszt-szocialista város sokat megőrzött elődjének kompakt jellegéből, így az egyes funkcionális övek homogenitása még mindig viszonylag nagy. Fontos tényező a szolgáltató szektor által elfoglalt területek növekedése, nem csak a CBD kiterjedésével, hanem dekoncentrációs folyamatok révén például korábban homogén lakóövezetekben is. Az átalakulás számos mások által is leírt tényezője (dzsentrifikáció, szuburbanizáció, szegregáció) mellett kiemeli az ipari barnaövek keletkezését és problémájuk megoldatlanságát. A poszt-szocialista társadalmakra jellemző jelentős különbségek kialakulása intenzív szegregációt indított el, hozzájárult az egyes városrészek átértékelődéséhez. A slumosodás, helyenként gettósodás (újra) jellemzőjévé vált ezeknek a városoknak is (Ladányi J. 1993, Kovács Z. 1998), és nem csak az alulhasznosított ipari, hanem a leromló – bizonyos értelemben szintén alulhasznosított – lakónegyedek is városfejlesztési/rendezési problémaként jelentkeztek (Lichtenberger, E. – Cséfalvay, Z. – Paal, M. 1994). Hol a helye ebben a folyamatban a kultúrának a gazdasági, illetve a térbeli szerkezet változásában? A nem anyagi jellegű javak előállításának növekvő szerepe a posztmodern vagy posztindusztriális fejlődés fontos ismertetőjegye. Nem létezik olyan tudományos konszenzus, amely kellő vezérfonalat nyújtana a téma tanulmányozásához abban a tekintetben, hogy egészen pontosan hol húzódnak a kulturális gazdaság határai, melyek a jól körülírható alkotói, részhalmazai. A kulturális ipar – tulajdonképpen már az elnevezésben sem sikerült eddig egységes álláspontot kialakítani – Andy C. Pratt meghatározása szerint előadás, teljesítmény, illetve alkotás, amely a képzőművészetekben vagy az irodalomban nyilvánul meg, valamint ezek reprodukciója (és terjesztése) könyvek, újságok, folyóiratok, filmek, televízió- vagy rádióműsorok és adathordozók formájában, továbbá olyan tevékenységek, amelyek összekapcsolnak különböző művészeti ágakat (ilyennek tekinti a reklámot is). Beleérti a nyomtatott és elektronikus média materializálódott termékeinek létrehozását és elosztását, sugárzását éppúgy, mint a múzeumok, könyvtárak, színházak, galériák vagy akár night clubok működését (Pratt, A. C. 1997). Hall azzal a megjegyzéssel egészíti ki ezt a definíciót, hogy a felsorolásból hiányzik a sport, a turizmus és a szórakoztatás (entertainment), amelyek nyilvánvalóan közeli rokonságban állnak a kulturális iparral (Hall, P. 2000). Enyedi Gy. (et al. 2005) két fő csoportot, nevezetesen a kulturális szolgáltatásokat és a kulturális termékipart nevezi meg. Süli-Zakar I. (et. al. 2005) esetében komplex értelmezésekkel is találkozunk, amelyeknek a fő dimenziója a versenyképességben betöltött szerep, míg Rechnitzer J. (2007) a kereslet és kínálati elemzésének oldaláról közelíti meg e témát. Felfogása szerint a kulturális gazdaság a kulturális infrastruktúra (Trócsányi A. – Tóth J. 2002) és az azok által kínált programok összessége, illetve ezek fogyasztása (műemlékek, múzeumok, kiállítóhelyek, színházak, szabadtéri játékok, koncerttermek, fesztiválok, művelődési házak, mozik, könyvtárak, irodalmi és kulturális folyóiratok, média) mentén írható le. Megítélésünk szerint szorosan kapcsolódik ide az a szegmens, amely a kulturális intézmények speciális elemeihez, elsősorban a felsőoktatási intézményekhez és a kutatóintézetekhez kötődő szellemi, gazdasági potenciált az előbbitől elkülönítve leginkább tudásgazdaságként definiálják (du Gay, P. – Pryke, M. 2002). Mivel azonban az egyetemeknek a szorosan értelmezett oktatási és kutatási funkción túl a tágabban értelmezett kultúra terjesztésében és művelésében is kiemelt szerepük van, megítélésünk szerint ez a szektor is besorolható a kulturális gazdaság fogalmába. Védhetőnek látszik az az álláspont, miszerint a kulturális gazdaság a kultúrához kapcsolódó szolgáltatások és termékipar együttese, térbeli vetületei pedig elsősorban a kulturális funkciók, valamint a kulturális termékek előállításával, kereskedelmével és fogyasztásával összefüggő kérdései mentén elemezendők. A kulturális gazdaság városmegújító szerepéről már csak azért is érdemes kiemelten beszélni, mert kifejezetten városi, az urbanitás lényegéhez kötődő elemről van szó. A globalizált világ vezető országaiban ez a felismerés és ez a törekvés előbb jelentkezett és számos eredményre vezetett. Brigit Wehrli-Schindler – több más szerző között – tanulmányában nem csak azt emeli ki, hogy a kultúra mennyire fontos tényezője a város telephelyi értékének, hanem az egyes
városrészek megújulásában szerepet játszó tényezőket, például egy-egy kulturális megaprojekt, múzeum építésének szerepét hangsúlyozza. London (Tate Gallery), Párizs (Pompidou) és Bilbao (Guggenheim) példáján keresztül elemzi a kérdést, de megemlít hasonlóan sikeres beavatkozásokat kisebb városokban (Basel, Bregenz, Luzern) is, és részletesen bemutatva egy komplex kulturális- és szórakoztatónegyed, a Zürich West fejlődését (Wehrli-Schindler, B. 2002). A fentieken túl is számos példát lehet hozni: a közelmúlt és a jelen európai és globális várostervezési gyakorlata hemzseg az olyan projektektől, ahol a megújulás és fejlődés kulcsát kulturális célú közösségi terek létrehozásában látták. A kérdés csupán az, hogy ezek a tényezők és irányok mennyiben fedezhetők fel és mennyiben működhetnek egy magyar város esetében? Azok a tényezők, amelyek a posztszocialista városok átalakulásának kísérői voltak, nem kedveztek a kulturális városrehabilitáció elterjedésének. Ugyan a dezintusztrializáció és a gazdasági szerkezetváltás együtt azt jelentette, hogy a tér mögül sok helyen hirtelen eltűnt a funkció, alulhasznosított területek egész sora jött létre a városokban, sokszor egészen közel a centrumhoz, elméletileg kiváló terepet kínálva a kulturális gazdaság megtelepedéséhez. A legfontosabb hátráltató tényező azonban a közösségi tervezés és beavatkozás alacsony és visszaszorulóban lévő szintje és hatékonysága volt. Az átalakulás motorjává a magántőke vált, a fejlődés bizonyos értelemben nem posztmodern, hanem kora-modern elemeket öltött magára, számos tekintetben a XIX. század szabályozatlan, szabadversenyes kapitalizmusának világát felidézve. A városi terek szakadozottságának, foltszerű átalakulásának (patchwork city) érzetét az is erősítette, hogy az új fellendülés első jelei többnyire zöldmezős beruházások voltak. Az új gazdaság szimbólumaivá a városok peremén, a bevezető utak mentén felépülő bevásárlóközpontok, logisztikai bázisok és az univerzális, kompakt architektúrába simuló feldolgozóipari üzemek lettek. A belső terek rehabilitációs projektjei is szigetszerűen, saját világukat felépítve (sokszor emlékeztetve az egykori hazai szovjet laktanyák települési izolációjára – város a városban) alakultak, megteremtve a maguk sajátos mikrokörnyezetét új csomópontok kialakításával, burkolat-felújítással, precízen nyírt pázsittal, fásítással, szökőkúttal, térbútorokkal tovább erősítve az átalakuló városok kollázs-jellegét (Lukovich T. 2001). A kultúra és a kulturális gazdaság nehezebben élte meg az állami szerepvállalás minden téren tapasztalható zsugorodását. A magántőke számára közel sem kínált gyors és biztos megtérülést, így 1990 után évekig a financiális krízisben vergődő állam és a feladatit részben átvevő helyi önkormányzatok inkább csak szemlélői voltak a meglévő kulturális infrastruktúra leépülésének, és nem vállalkoztak/hattak ezen a területen jelentős beruházásokra. Ebben az időben, az 1990-es évek első felében talán indokoltabb még kulturális szektorról/szféráról, mint gazdaságról beszélni, mert az ágazat iparszerűvé válása csak vontatottan indult meg. Ahhoz ugyanis, hogy a kulturális gazdaság meghatározó lehessen egy város életében, szükségesnek látszik az ágazat átalakulása, olyan feltételek között, ahol a kultúra nem csak az állam, illetve az önkormányzatok által fenntartott és támogatott szolgáltatás, hanem olyan – bár természetesen speciális – piac, ahol valódi kínálat és kereslet mellett verseny alakulhat ki, amely minőségi szolgáltatásokra kényszeríti az ágazat szereplőit. Összességében azt lehet mondani, hogy a kulturális gazdaság Magyarországon még gyenge lábakon áll. Hogy a problémák közül csak néhányat említsünk, hiányzik a jelentős diszkrecionális jövedelemtömeg, de a differenciált kínálattal (és, tegyük hozzá, sokszor a kereslettel) is gondok vannak. Ilyen közegben még az 1990-es évek második felétől egyre gyakoribbá váló, többnyire presztízs okok által is motivált, szimbolikusnak szánt beruházások is meglehetősen szigetszerűek maradtak. Budapest ebből a szempontból kivételes helyzetben van: mint főváros – és az egyetlen valódi magyarországi nagyváros – első számú kedvezményezettje a presztízs-építkezéseknek. Ennek jegyében egy elvetélt EXPO-ötlet után a korábban felszámolhatatlannak tartott Ferencvárosi teherpályaudvar helyén megvalósult Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája, az évtizedekig megújulásra váró Ganz-telep helyén megépült a Millenáris Park multifunkcionális rendezvényközpontja. Ezek sikeres példái voltak a barna mezők kulturális célú rehabilitációjának, és napjainkban már, ha némi késéssel is, de kimutathatók azok a hatások, amelyeket a környező,
tágabb terület megújulását hozhatták. Joggal mondhatjuk, hogy Budapest keresleti és kínálati oldalon is elérte azt a „kritikus tömeget”, hogy esetében már beszélhetünk valós, működő és differenciált kulturális gazdaságról. Számos tekintetben persze a Budapest kapcsán elmondottak érvényesek a magyarországi nagyvárosokra is, éppen csak sokszor a fizetőképes és igényes kereslet és a differenciált kínálat fent említett „kritikus tömege” hiányzik. A hazai városállomány fővárost követő második szintjén álló, 150-200 ezer fős regionális központok európai mértékkel mérve középvárosok, ahol, amint ezt a Pécsről szóló alábbi esettanulmány is bemutatja majd, a kulturális gazdaság csak potenciálisan játszhat meghatározó szerepet, és ahol az ilyen jellegű fejlesztések inkább megelőző jellegűek, és nem annyira a helyi igények által kiköveteltek.
2. A kulturális gazdaság szerepe Pécs szerkezetváltásban Pécs méretében és kapcsolatrendszerében is távol áll a globális városok szintjétől, amelyek többek között a globalizált és uniformizálódó kultúra elsődleges centrumai is. A Dél-dunántúli régió központjaként az ország ötödik, a Dunától nyugatra fekvő országrész Budapestet nem számítva legnagyobb városa. Nemzetközi léptékkel mérve középváros (2006-ban 156 ezer lakossal), amelynek ugyan léteznek univerzális értékei, például világörökségi helyszínként, vagy Európa 2010-es Kulturális Fővárosaként szerepel a térképeken (Pap N. 2006), és nemzetközi regionális kapcsolatrendszere is lélekszámát, vagy gazdasági erejét meghazudtoló, ám a globális nagy kihívások csak másodlagosan formálják a település belső textúráját. Pécs évszázadokon keresztül látta el térségének központi funkcióit piaci, intézményi és kulturális tekintetben, nagyvárossá azonban csak az ipari forradalom hatására, a környezetében kitermelhető bányakincsek (szén, uránérc) kiaknázásával vált. Ezt jól fejlett, differenciált könnyűés élelmiszeripar egészítette ki, amely tényezők együttesen a szocializmust építő Magyarország legfejlettebb városai közé emelték az 1970-es és 1980-as években. A szerkezetváltás azonban hirtelen teljesen eltűntette a fontos megélhetési forrásnak számító kitermelő-ipart és széles rendet vágott a könnyűipari üzemek között is. A hátországának számító régióban a pécsit is meghaladóan mély gazdasági és szociális válság bontakozott ki, ami szintén akadályozta a város felzárkózását. Pécs mindig is szívesen definiálta magát a kulturális, sőt a számos nép (a magyarokon kívül német, szerb, horvát, bolgár lakói is voltak és vannak a városnak) történelmi együttéléséből adódóan multikulturális városként, amely Magyarországon egyedi, szubmediterrán jegyeket is hordoz magán (Aubert A. – Berki M. – Mészáros B. 2007.). Nagyon nehéz azt megítélni, hogy ennek történelmileg milyen alapjai nyomozhatók: a kultúra tömeges intézményesülése idején, a XIX. században Pécs nem tartozott a magyar városállomány közvetlen élvonalába. Debrecen és Szeged, vagy az akkor még Magyarországhoz tartozó Kolozsvár, Kassa, illetve Pozsony ekkor méretben, szerepkörben a kulturális intézmények és funkciók számában és jelentőségében is megelőzték. Polgári hagyományai pedig gyengébbeknek tűnnek több nyugat-magyarországi városénál. Ebben az értelemben felzárkózása 1920 után indult meg, amikor a Trianonban megvont új határok közé szorított ország elvesztette legfontosabb regionális központjait. A (kulturális) intézményrendszer területi struktúrájának új határok közötti kiépülése, például a felsőoktatás megtelepítése, muzeális intézmények létrehozása stb. folyamatosan zajlott a XX. században, és ezen folyamat révén Pécs legalább is felzárkózott a többi magyarországi nagyvároshoz. Ugyanakkor 1990-ig megmaradt elsősorban iparvárosnak – amelynek következtében akkoriban az elérhető mutatók, például az átlagjövedelem szempontjából a hazai jellemzőnél magasabb életszínvonalat nyújtott lakóinak. A kulturális funkció 1990 utáni felerősödése részben relatív volt: a dezindusztrializációval párhuzamosan a meglévő kulturális szolgáltatások és kulturális gazdaság aránya jelentősebbé vált.
Jelentős mértékben hozzájárult ehhez, hogy ebben az időszakban a város felsőoktatási intézményeit integráló PTE sikeresen lovagolta meg az egész országra jellemző felsőoktatási expanzió hullámait, és a legnépesebb hallgatói létszámmal rendelkező egyetemmé, egyszersmind a régió legnagyobb foglalkoztatójává is vált. A másik tényező a város változó önmeghatározásában keresendő, abban a megközelítésben, ahogy Pécs – talán nem is teljesen tudatosan – igyekszik túljutni az elhúzódó válságon. Számos, az elmúlt években dinamizmust mutató magyar várossal ellentétben Pécsett nem működött a külső befektetőkre alapozott stratégia, azon egyszerű oknál fogva, hogy egy kivételtől eltekintve nem jelentek meg a városban tőkeerős vállalatok. Nyilvánvalóan szükség volt valamilyen endogén stratégiára, és ebben a kulturális örökség, a kulturális ipar és a tudásalapú gazdaság egyre tudatosabban egyre nagyobb szerepet játszik. E folyamat legfontosabb állomásai közül ki lehet emelni: •
a 2000. évet, amikor Pécs egy korábbi sikertelen próbálkozás után (amelyben az egész, meglehetősen heterogén történelmi belvárosát kívánta védelem alá helyeztetni) az ókeresztény emlékek révén felkerült az UNESCO világörökségi listájára; • a 2005. évet, amikor az EU 2007-2013 közötti költségvetési időszakára készülve megalkották és elfogadták a Pécs Pólus Fejlesztési Stratégiát, amely három pillérre (kulturális, egészség- és környezeti ipar) építve képzeli el a város felzárkózását, mindhárom téren az egyetem jelentős közreműködésével; • valamint a 2006. évet, amikor Pécs elnyerte – Brüsszel által is jóváhagyottan – az Európa Kulturális Fővárosa 2010 címet. Mindhárom eseményben közös vonatkozás, hogy egyre inkább felértékelte a kultúra szerepét a város megújításában. A világörökségi helyszín inkább csak azt jelentette, hogy Pécs némi előnyhöz jut a turisztikai piacon zajló versenyben, neve ismertebbé, egy attrakciója nemzetközileg minősítetté, elismertté válik. A cím elnyerése nem hozott érdemi áttörést sem az idelátogató turisták, sem a kapcsolódó gazdasági tevékenységek tekintetében, ugyanakkor alapjává vált egy viszonylag jelentős rehabilitációs projektnek, amely nem csak a világörökségi helyszínek bemutatását hanem ezek építészeti környezetének megújítását is célozta. A Pólus Program esetében a cél az volt, hogy Pécs tágabb térsége, a Dél-Dunántúl fejlődésének jelentős kisugárzással bíró pólusává váljon. A program meglehetősen heterogén fejlesztési elképzelések mozaikjaként híresült el, bár koncepciójában a tudásintenzív iparágak, az egyetemi K+F kapacitások és a vállalkozói szféra közötti kapcsolat elmélyítését célozta. Kulturális pillérében eredetileg jelentős hangsúlyt kapott a filmipar helyi megtelepítése és több olyan intézkedés, amely a kreatív ágazatok meghonosításához szükséges miliő megteremtését célozta volna. A Pólus Program azonban többé-kevésbé háttérbe szorult a Kulturális Főváros-projekt mögött, nem utolsó sorban azért, mert az utóbbiban megfogalmazott tervek finanszírozására az előbbi terv mögött álló eszközöket (forrásokat) csoportosították át.
3. A határtalan város – az EKF projekt településszerkezeti hatásai A címben jelzett határtalan város a kulturális fővárosi pályázatban megfogalmazott szlogen, amely több értelmezési lehetőséget is kínál. Egyrészt természetesen utal a Balkánra, amelynek irányába tradicionálisan Pécsen keresztül nyílt az egyik kapu. Másrészt azonban jelenti a városban húzódó virtuális és fizikai határok tudatos lebontását is. A kulturális főváros projekt kulcsberuházásai helyszínének kiválasztásában tükröződik az a szándék, hogy összekapcsolják a „barna mezőkkel” elvágott városrészeket, olyan területeket vonjanak be a kultúra terei közé, amelyek eddig ebből a szempontból terra incognitaként voltak jelen a város térképén. A városi térben ezek az utóbbiak sokszor nagyon is konkrétan jelennek meg, Pécs esetében a tradicionális és modern, de idejétmúlt városrészek között. Az elképzelések szerint e határokat is hivatott feloldani a stratégia, egységes,
posztmodern városi arculatot teremtve. A távlati cél természetesen az áhított szerkezetváltás: olyan kulturális gazdaság megteremtése, amely képes arra, hogy betöltse az ipar hanyatlásával támadt űrt, és amely a tágabb, határokon átnyúló értelemben is regionális központtá teheti a várost. A stratégia megvalósításának oroszlánrésze öt kulcsprojektre vár. Ezek közül három térben koncentráltan valósul meg. A pályázat központi eleme volt a Zsolnay Kulturális Negyed megvalósítása. A nagy múltú gyár épületegyüttese ipartörténeti és építészeti emlék, az elmúlt évek tapasztalatai azonban azt mutatják, hogy pusztán a termelő tevékenység már nem képes fenntartani az üzemet. Az új funkciók a várostervezés posztmodern elveinek megfelelően keverednek: a szecessziós jegyeket felvonultató, belső udvarán saját parkkal büszkélkedő komplexumban ipartörténeti témapark, inkubátorház, a Művészeti Kar alkotótelepe és kiállítóhelyei, valamint vendéglők és szálloda települnek majd. A negyedet a belvárossal összekapcsoló tengely mentén épül majd fel a Regionális Tudásközpont (könyvtárként és kompetencia-központként számos korábban széttagoltan működő funkciót egyesít majd), illetve a konferencia- és hangversenyközpont, amellyel a remények szerint az ismertségének növekedését kihasználó város képes lesz bekapcsolódni a nemzetközi konferencia-turizmus jövedelmező vérkeringésébe. A másik két kulcsprojekt közül egyik szorosan, a másik csak lazán kapcsolódik a kulturális gazdasághoz. A város a tervek szerint új nagy kiállítótérhez jut, amelyben egy helyen lesznek láthatóak a korábban szétszórt, de jelentős modern művészeti gyűjtemények. Ennek helye a történelmi belvárosban, a már eddig is egyedi „Múzeumok utcájának” folytatásaként kerülne megvalósításra, kicsiben leképezve a világ több nagyvárosában megtalálható múzeumi negyedet, a kulturális turizmus fő attrakciójává válhatna. A fennmaradó, ötödik projekt a város arculatának apró részleteiben történő, de meghatározó átalakítását célozza, és a közterek és parkok újjáépítésére, a belváros megújítására vonatkozik. Ennek a projektnek központi eleme a belváros észak-déli tengelyének megújítása, de ezen kívül tartalmazza a városrészi decentrumok meglehetősen lelakott állapotban lévő közterületeinek rekonstrukcióját, a lokális lakókörnyezet minőségének javítását is. Jelenleg az EKF-programban, két évvel az események kezdete előtt, sok a bizonytalanság. Az eredeti, fent ismertetett tervek igen nagy hangsúlyt fektettek a kulturális célú beruházásokra, amely védhető álláspont, tekintettel arra, hogy Pécsett sok olyan létesítmény hiányzott, vagy elavult, amely az eddigi kulturális fővárosokban már eleve adott volt. Sajnos a kulturális „hardware-rel” kapcsolatos tervezőmunka mögött a „software”, a programok, rendezvények, a kínálat nem infrastrukturális elemei háttérbe szorulni látszanak. Hasonlóan bármely magyarországi nagyberuházáshoz – beleértve a korábban említett kulturális presztízsépítkezéseket – a projektet éles viták, a finanszírozással kapcsolatos problémák és a fenntarthatósággal kapcsolatos aggályok kísérik. Noha ma még nem lehet látni, mennyire lesz majd a város szempontjából sikeres a 2010-es esztendő, annyi bizonyosnak tűnik, hogy a felépülő új létesítmények komoly impulzust adhatnak általában Pécsnek, és azoknak a településrészeknek is, amely érintettjei a beruházásoknak.
4. Az egyetem szerepe a kulturális gazdaságban és a város szerkezetében Pécs egyeteme 1367-es alapítási dátuma révén ugyan első a magyar felsőoktatási intézmények sorában, azonban néhány évtizedes középkori működését hosszú szünet követte, így a mai intézmény modern elődje csak 1923-tól fogadja hallgatóit a városban. Azt ez követő évtizedekben több önálló főiskola és egyetem is létrejött, amelyeket végül az ezredfordulóra kiteljesedő integrációs folyamat olvasztott egybe. Ma az egységes PTE 10 karon több mint 30 ezer hallgatót képez, ezzel – a mérőszámtól függően – az ország 1-3 legnagyobb egyeteme, 5000 oktatójával és más dolgozójával az egész régió legnagyobb foglalkoztatója.
Az egyetem így már pusztán méreteinél fogva is igen jelentős szerepet játszik a város kulturális gazdaságában. Pécs jelenlévő népességének több mint 10%-a egyetemista, míg a város aktív népességének közel 10%-a a PTE alkalmazottja. Tovább egyszerűsítve: tíz pécsiből kettő kötődik az egyetemhez akár hallgatóként, akár alkalmazottként. Figyelembe véve, hogy az egyetemisták 79%-a (2005) nem helyi állandó lakos, az is nyilvánvaló, hogy az általuk generált fogyasztás más településeken megtermelt jövedelmek helyben történő elköltését is jelenti (Gyüre J. 2007). A fogyasztási struktúra mibenlétére vonatkozó felmérések (Gyüre J. 2007, Stefán, K. et. al. 2007) bizonyították, hogy a hallgatók igen komoly összeget költenek a városban. A hallgatók közel kétharmada (63%) átlagosan mintegy 45 000 Ft-ból gazdálkodik havonta, az egyik legjelentősebb, Pécs ingatlanpiacát is meghatározó tétel az albérletre fordított összeg, amely manapság a nem helyi diákok közel felét (42%) érinti. Nappali tagozatos hallgatók körében végzett reprezentatív kérdőíves felmérés tanúsága szerint a lakhatási költség átlagáron (24 000 Ft/fő), tízhónapos szezonnal számolva 1,15 Md Ft bevételt hoz a lakáskiadásban érdekelteknek, kb. 2500 lakástulajdonosnak, így közvetve a város gazdaságának. Az egyetemi hallgatói tömeg elvileg kultúrafogyasztóként is hozzájárulhatna a város szellemi alapú gazdaságának felvirágzásához. Az általunk végzett empirikus felmérések ezt a feltételezést nem feltétlen támasztják alá. Egyharmaduk, saját bevallásuk szerint szakirodalmon kívül semmilyen könyvet nem vásárolt a vizsgált időszakban, a könyvre, sajtótermékekre, kultúrcikkekre költött összeg jellemzően alacsony, havonta legfeljebb egy-kétezer forint. A nem tárgyiasult kultúra fogyasztása is meglehetősen differenciált: rendszeres színházlátogatónak csak a hallgatók egytizede tekintheti magát, és a város legrangosabbnak fesztiváljának tekinthető Pécsi Országos Színházi Találkozó rendezvényeit is ebben az arányban látogatták. A zenés rendezvények egyetemi látogatottsága nagyobb (bár tömegesnek itt is csak a könnyűzenei események tekinthetők), igazán népszerűek viszont a nyári félévben gyakori, és Pécs szubmediterrán miliőjét erősítő fesztiválok, amelyek elsősorban gasztronómiai jelleghez kapcsoltan képesek eladni kulturális programokat ebben a fogyasztói körben. Összességében a felmérések végeredményeként az egyetemistákban inkább csak potenciális keresletet láthatunk, közel 70%-uk nem vesz részt rendszeresen kulturális rendezvényeken, eseményeken, nem fordít(hat) jelentős összeget kultúrára – olyan csoport, amelynek kulturális fogyasztása a megfelelő kínálat – és nem mellékesen a diszkrecionális jövedelmek bővülése – hatására jelentősen bővíthető. Az egyetem és a hallgatói a város szerkezetére is hatással vannak. Pécsett a felsőoktatási képzés nem csak szervezetileg, hanem földrajzilag is széttagolt volt, és az előbbi integrációja nem hozta magával az utóbbiét. Nem épült egységes campus, az egyetem és klinikái meglepően széttagoltan helyezkednek el a városban – amely tényező egyébként nem segíti elő a költséghatékony üzemeltetést sem. Ennek ellenére kialakult három jelentősebb koncentráció a képzési helyek tekintetében. Mindegyikhez tartozik egy vagy több kollégiumi épület is, és javarészt ezek környékén koncentrálódnak a hallgatók által preferált lakóövezetek is (Gyüre J. 2007). A három központ közül egy a történelmi belváros délkeleti pereméhez közel, kettő pedig a nyugati városrész lakótelepeinek szomszédságában alakult ki. Különösen az utóbbi kettőnél vált látványossá az egyetem szerkezetváltó hatása: a lakónépesség részben kicserélődött – hiszen jó befektetés volt itt lakást venni, majd kiadni – és megjelentek az egyetemistákra alapozott kereskedelmi- és szolgáltató egységek: könyvesboltok, fénymásoló „szalonok”, bankfiókok, éjjel-nappali boltok és persze kocsmák, illetve vendéglők minden mennyiségben. Ami egyelőre látványosan hiányzik, az az egyetemi humán erőforrásokra alapuló spin-off vállalkozások – noha van elképzelés például ilyen kezdeményezések támogatását szolgáló inkubátorház létrehozására, egyelőre a kapcsolódás az egyetem és a vállalati szféra között még mindig gyenge. Éppen ezért feltehetően hosszú távon is fennmaradt az az állapot, amelyben az egyetem egyik legfontosabb gazdasági hatása a tudásexport, és az ennek révén megjelenő jövedelemtranszfer. Ezt a jelleget erősítheti a külföldi hallgatók részarányának folyamatos emelkedése. Nemzetközi összevetésben a Magyarországon szerzett diploma ár-érték aránya még mindig kifejezetten kedvező. Ennek köszönhetően már
több mint 1000 külföldi diák tanul Pécsett, elsősorban az orvosi karon, többségük Németországból, illetve a skandináv országokból érkezik. A külföldi hallgatók nem csak a képzésért fizetnek többet, hanem a lakhatásra és megélhetésre is többet szánnak magyar társaiknál.
5. Formálódó kulturális tengely a város szívében – a városszerkezetre ható tényezők összegzése Elemzéseink szerint a kulturális gazdaság még gyenge lábakon álló, de – fogalmat tágabban értelmezve – létező jelenség Pécsett. A jelenlegi tendenciák, illetve a tudatos, már folyamatban lévő fejlesztések révén nem csak általában, hanem részleteiben, a település szerkezetéig hatóan képes Pécs fejlődésének befolyásolására. A város kulturális térszerkezetére 1990 előtt a történelmi belváros túlsúlya volt jellemző, a kulturális szolgáltatások (zömmel a magaskultúrába tartozó kínálattal) hagyományosan ebben a térben összpontosulnak. A szocialista településfejlesztés több kísérletet tett ennek oldására, azonban kultúra piacosodása éppen ezeket a dekoncentrált intézményeket (művelődési házak, mozik) hozta lehetetlen helyzetbe, majd számolta fel. A fentiekben áttekintett két tényező, jelesül az egyetem expanziója és az egyetemi hallgatókra épülő gazdaság megjelenése, valamint az EKFberuházások jelenleg prognosztizálható hatásai mind a térbeli koncentráció oldódása irányába hatnak. Különösen a belvárostól keletre koncentrálódó EKF-projektek városmegújító hatása lehet jelentős, hiszen az utóbbi időben több olyan befektetői szándékot is bejelentettek (élményfürdő, szálloda, borskanzen), amely a városrész megújulását, presztízs-növekedését felgyorsítja. Ezek a tényezők pozitív visszacsatolásokon keresztül egymást felerősítve hathatnak a lakáspiacra is, ezáltal remélhető a tágabb település környezet teljes körű megújulása is. 1. ábra. A kulturális gazdaság térformáló hatásai Pécsett
Szerk. Pirisi G. – Trócsányi A.
A megújulás fő területei kijelölik Pécs új kulturális tengelyét, amely irányaiból és kapcsolataiból következően olyan (univerzális értékektől a szubkultúráig) kínálati struktúrát teremthetne, amelyben a város teljes lakossága, egyetemistái, turistái is örömet, míg fenntartói némi hasznot is lelnének. Összekapcsolja az EKF által teremtett új kulturális negyedet a megújulásra váró lakóövezeteken keresztül a kulturális funkcióját elmélyítő belvárossal, és az attól nyugatra fekvő, lakóból egyre inkább kimondottan egyetemivé váló városrésszel. A város legfontosabb feladata az infrastruktúra építése és összehangolt fejlesztése, nem megfeledkezve az országos és nemzetközi megközelíthetőséget jelentő gyorsforgalmi tengelyért történő eltökélt és kitartó lobbytevékenységről. A kultúrára – melyben meglévő és fejleszthető komparatív előnyökkel rendelkezik Pécs – alapozott imázsformálás hatékony módja a városmarketingnek, amely a megkezdett folyamatok fenntarthatóságát is szolgálja.
Felhasznált irodalom Aubert A. – Berki M. – Mészáros B. (2007): Örökségmenedzsment és városfejlesztés Pécsett In: Pap N. (szerk.): A területfejlesztés a gyakorlatban. Lomart K., Pécs, pp. 115-133. Enyedi Gy. – Keresztély K. (szerk.) 2005: A magyar városok kulturális gazdasága. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, 221 p. Froessler, R. 1998: Tendenzen der Stadterneuerung in Europa. Befunde, Beobachtungen und Thesen. DISP 133, pp. 22–27. Gay, du P. – Pryke, M. (eds.) 2002: Cultural Economy. Sage, London, 240 p. Gyenizse P. et al. 2008: Pécs alaprajzi fejlődését befolyásoló természetföldrajzi adottságok térinformatikai vizsgálata. Területfejlesztés és Innováció, 2. évf. 1. sz. pp. 21-34. Gyüre J. 2007: Pécsi egyetemisták a térben. OTDK dolgozat, Pécs, 28 p. Hall, P. 2000: Creative Cities and Economic Development. Urban Studies 37, pp. 639-649. Kovács, Z. 1998: Ghettoization or gentrification? Post-socialist scenarios for Budapest. Netherlands Journal of Housing and the Built Environment. Vol. 13. No. 1. pp. 63-81. Kovács Z. 1999: Cities from state-socialism to global capitalism: an introduction. GeoJournal 49. pp. 1-6. Ladányi J. 1993: Patterns of residential segregation and the Gypsy minority in Budapest. Int. Journal of Urban & Regional Research. Vol. 17. No. 1. pp. 30-41. Lichtenberger, E. – Cséfalvay, Z. – Paal, M. 1994: Stadtvervall und Stadterneuerung in Budapest: vor der politischen Wende und heute. Wien, Verlag der Österr. Akad. der Wissenschaften, (Beiträge zur Stadt- und Regionalforschung; 12.), 162 p. Lukovich T. 2001: A posztmodern kor városépítészetének kihívásai. Pallas Stúdió, Budakalász, 193 p. Pap N. 2006: A dél-nyugati korridor jelentősége Magyarország számára. In: Pap N. (szerk.): A Balatontól az Adriáig. Lomart, Pécs, pp. 9-32. Pratt, A. C. 1997: The cultural industries production system: a case study of employment change in Britain, 1984-91. Environment and Planning, Vol. A. 29.11, pp. 1953-74. Pratt, A. C. 2004: The Cultural Economy: a call for spatialized ’production of culture’. Perspectives. International Journal of Cultural Studies 7.1, pp. 117-128.
Rechnitzer J. (szerk.) 2007: Nyugat-Dunántúl. MTA Regionális Kutatások Központja – Dialóg Campus Kiadó, Pécs-Budapest, 454 p. Sailer-Fliege, U. 1999: Characteristics of post-socialist urban transformation in East Central Europe. In: GeoJournal, 49, pp. 7-16. Stefán, K. – Gyüre, J. – Pirisi, G. – Trócsányi, A. 2007: One element of cultural economy: the impact of university on the economic and spatial development of the city. Kézirat. Süli Zakar I. – Teperics K. – Ekéné Zamárdi I. – Kozma G. 2005: A kulturális gazdaság szerepe Debrecen versenyképességének fokozásában. In: Enyedi Gy. – Keresztély K. (szerk.) 2005. A magyar városok kulturális gazdasága. MTA Társadalomkutató Központ, Budapest, pp. 179216. Trócsányi A. 2006: A kulturális főváros projekt térformáló hatásai Pécsett. III. Magyar Földrajzi Konferencia Tudományos Közleményei. MTA FKI, Budapest, 12 p (CD ROM – ISBN 963 9545 12 0). Trócsányi A. – Tóth J. 2002: A magyarság kulturális földrajza II. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 361 p. Wehrli-Schindler, B. 2002: Kulturelle Einrichtungen als Impulsgeber für Stadtentwicklung? Beobachtungen am Beispiel Zürich West. DISP 150, pp. 4-10.
