Sectio Juridica et Politica, Miskolc, Tomus XXVIII. (2010). pp. 31-37
A KULTÚRA ÉS A TUDOMÁNY SZABADSÁGA AZ EMBERI JOGOK EGYETEMES TÖRVÉNYÉBEN HORVÁTH PÁL∗ A művelődéstörténet újabb és régi keletű eredményei nyomán láthatjuk az emberi jogok kiteljesedésének a történelmi folyamatát, amely a legújabb kori történelem szerves alkotóelemeként áll elénk. Nagy árat fizetve érte, végre a mi XX. századi történelmünk eljutott ugyanis a droits de l’homme egyetemes üggyé válásához. Két világháború megaláztatásain és szenvedésein okulva így váltak az Egyesült Nemzetek ismert 213. számú határozatában (1948) foglalt ajánlások (az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata) az emberi jogok egyetemes törvényének az alapjaivá. A világszervezet ezzel tette meg az első lépést egy jogi és erkölcsi erővel rendelkező nemzetközi törvény kidolgozása és egyre szélesebb elfogadtatása felé. Teljesen nyilvánvaló, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának az elfogadása a hármas egység, vagyis a tulajdonképpeni polgári (politikai), a gazdasági-szociális, illetve a kulturális jogok együvé tartozandóságának az akceptálását jelentette. A droits de l’homme egyetemes üggyé válásához tehát az (emberi) jogok triászának a megjelenésére volt szükség. Ezt a tényt konstatálva inkorporáltatott most már az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata a világszervezet alapokmányába kifejezetten azzal a nemes célkitűzéssel, hogy az így teljessé lett emberi szabadságjogok mindenki számára biztosíttassanak. Mindez persze továbbra is csupán morális erőként hatott a tagállamokra. Ezért is döntött az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága eleve az emberi jogok egyetemes törvényének a létrehozása mellett, amely majdan (minimum 35 tagállam csatlakozása által) nemzetközi jogi megerősítéssel hatályba is léphetett. Az ügy iránti odaadás tehát nem zárult le az emberi jogok napjának (dec. 10.) a meghirdetésével. Ellenkezőleg, céltudatos munka kezdődött el egy továbbra is morális tényezőként akceptálható deklaráció (alapelvek), illetve az azokat elfogadó államok számára már jogilag is kötelező egyezségokmány, illetve a végrehajtási rendelkezések megalkotása tárgyában.
∗
DR. HORVÁTH PÁL professor emeritus ELTE ÁJK, Egyetemes Jogtörténeti Tanszék 1053 Budapest, Egyetem tér 1.
32
Horváth Pál
Az alapelvek adottak (és elfogadottak) voltak, a konkrét egyezségokmányok, illetve a végrehajtási rendelkezések kimunkálására és az idevágó legkülönbözőbb érdekek egyeztetésére azonban – mint ismeretes – közel két évtizednek kellett eltelnie. Végtére is l966-ban azonban három történelmi jelentőségű okmány elfogadására került sor a világszervezet közgyűlése (dec. 16.) által, nevezetesen „a gazdasági, szociális és kulturális”, valamint az ún. „fakultatív jegyzőkönyv” nyilvánítására. Végérvényesen megnyílt tehát az út az emberi jogok egyetemes törvényének a megszületése felé, amely az egyezségokmányok legalább 35 állam által történt megerősítése által egy évtizeddel később (1976) perfektuáltatott. Azt hihetnénk, hogy az emberi jogok egyetemes nyilatkozatiban csupán a sokféle nép, vallás, kultúra és ideológia számára egyaránt elfogadható, elvont jogelvek lerögzítésére került sor. A kultúra, illetve a tudomány szabadságának a szerepét illetően azonban már az egyetemes nyilatkozat preambuluma rácáfolt erre a vélelemre: „Tekintettel arra, hogy az emberiség családja minden egyes tagja méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon, tekintettel arra, hogy az emberi jogok el nem ismerése és semmibevevése az emberiség lelkiismeretét felrázó barbár cselekményekhez vezetett és, hogy az ember legfőbb vágya egy olyan világ eljövetele, amelyben az elnyomástól, valamint a nyomortól megszabadult emberi lények szava és meggyőződése szabad lesz, tekintettel annak fontosságára, hogy az emberi jogokat a jog uralma védelmezze, nehogy az ember végső szükségében a zsarnokság és az elnyomás elleni lázadásra kényszerüljön, tekintettel arra, hogy igen lényeges a nemzetek közötti baráti kapcsolatok kifejlődésének előmozdítása, tekintettel (továbbá) arra, hogy az Alapokmányban az Egyesült Nemzetek népei újból hitet tettek az alapvető emberi jogok, az emberi személyes szabadság és értéke, a férfiak és nők egyenjogúsága mellett, valamint kinyilvánították azt az elhatározásukat, hogy elősegítik a szociális haladást és nagyobb szabadság mellett jobb életfeltételeket valósítanak meg, tekintettel arra, hogy a tagállamok kötelezték magukat arra, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezetével együttműködve biztosítják az emberi jogok és az alapvető szabadságok általános és tényleges tiszteletben tartását (végül pedig), tekintettel arra, hogy a jogok és szabadságok mibenléte tekintetében közös felfogás kialakításának a legnagyobb jelentősége van az említett kötelezettség maradéktalan teljesítése szempontjából a közgyűlés kinyilvánítja az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell abból a célból, hogy minden személy és a társadalom minden szerve, állandóan szem előtt tartva a jelen nyilatkozatot oktatás és nevelés útján is
A kultúra és a tudomány szabadsága az Emberi Jogok Egyetemes Törvényében
33
(kiemelés tőlem), előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartásának kifejlesztését, valamint azoknak fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi jogszabályok útján történő általános és tényleges alkalmazását és elismerését mind a tagállamok népei között, mind pedig a joghatóságuk alatt álló testületek népei között”. Mert „minden emberi lény szabadon születik és egyenlő méltósága és joga van. Az emberek (pedig) ésszel és lelkiismerettel bírván, egymással szemben testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek”. Az emberi méltóság és jog ebben az alaptételben tehát az ésszel bíró ember nevelésével került szoros és elszakíthatatlan összefüggésbe. Mintha csak az enciklopédisták, Diderot, illetve D'Alambert eszméit idéznék fel ezek az axiómák az emberi jogok egyetemes nyilatkozatában (1. c.). A tudatos emberi gondolat (az ész) elidegeníthetetlen szabadsága tehát egyfajta kiinduló tétele az emberi jogoknak. Ebből fakadnak alább a 18-19. cikkelyek egymásba fonódó rendelkező szakaszai: „Minden személynek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához, ez a jog (pedig) magában foglalja a vallás és a meggyőződés megválasztásának a szabadságát, valamint a vallásnak vagy a meggyőződésnek mind egyénileg, mind együttesen, mind a nyilvánosság előtt, mind a magánéletben oktatás, gyakorlás és szertartások végzése útján való kifejezésre juttatásának a jogát” (is). A tétel második összetevője (a 19. c.) azonban már a racionálisan kifejlett vélemény (gondolat, illetve eszme) útjában álló akadályok elhárításának a kötelezettségével idézi fel azt a heroikus küzdelmet, amely a megvalósult polgári társadalmak tapasztalatai nyomán maradt örökül ránk. „Minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához – mondja az emberi jogok egyetemes nyilatkozata – amely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt (senki) ne szenvedjen zaklatást és, hogy (állam) határokra való tekintet nélkül kutathasson, átvehessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon.” A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya – két évtizeddel később – még tüzetesebben precizírozta az idevágó elvárásokat. „Mindenkinek joga van a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságára” – mondja a nyilatkozat szövegével egybehangzóan az egyezségokmány 18. cikkelye. Ez a jog magában foglalja a vallás vagy a meggyőződés szabad megválasztását vagy elfogadását és azt a szabadságot, hogy vallását vagy meggyőződését vallásos cselekmények és szertartások végzése útján akár egyénileg, akár másokkal együttesen, nyilvánosan vagy magánkörben kinyilváníthassa, gyakorolhassa és taníthassa”. Íme, itt pedig már a maga teljességében előttünk áll a tanítás, illetve a tanulás szabadsága. Senkit sem lehet olyan kényszernek alávetni, amely csorbítaná azt a szabadságát, hogy saját… meggyőződése legyen, vagy hogy ilyent elfogadjon… A meggyőződés kinyil-
34
Horváth Pál
vánításának a szabadságát pedig csak a törvényben megállapított olyan korlátozásoknak lehet alávetni, amelyek a „közbiztonság, a rend, a közegészség, az erkölcs, vagy mások alapvető jogai és szabadságai védelmének érdekében szükségesek” (18. c. 2-3). A gondolat szabadságához visszatérve fel kell idézni még a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának a 19. cikkelyét, miszerint: 1. Nézetei miatt senki sem zaklatható. 2. Mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, ez a jog (pedig) magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli – szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő – keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is. A kulturális jogok illetve a kultúra és a tudomány szabadságának a garanciáit illetően még határozottabb (illetve konkrétabb) megfogalmazásokat találunk; az emberi jogok egyetemes törvényében par excellence a nevelés ügyéhez kapcsolódva. Már az emberi jogok egyetemes nyilatkozatának a 26. cikkelye azt mondja például, hogy (1) „Minden személynek joga van a neveléshez”, melynek alapfokon kötelezőnek és ingyenesnek kell lennie. Mert ,,…a nevelésnek (2) az emberi személyiség teljes kibontakoztatására, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartásának megerősítésére kell irányulnia. (Vagyis) a nevelésnek elő kell segítenie a nemzetek, valamint az összes faji és vallási csoportok közötti megértést, türelmet és barátságot…”. Ilyen értelemben joga van tehát minden személynek „a tudomány haladásában… való részvételhez (illetve), mindenkinek joga van az általa alkotott tudományos, irodalmi és művészeti termékkel kapcsolatos erkölcsi és anyagi érdekeinek a védelméhez” (27. c. 1-2). Ebből az alaptételből fakad nyilván, hogy a gazdasági szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmánya ab ovo a megvalósulás feltételeire helyezte át a hangsúlyokat. Mert „az egyezségokmányban részes államok felismerték, hogy… a félelemtől és a nélkülözéstől mentes szabad emberi lények eszménye csak akkor valósítható meg, ha olyan feltételeket hoznak létre, amelyek révén mindenki élvezheti gazdasági, szociális és kulturális jogait”. Ezért is „az egyezségokmányban részes államok elismerik, hogy mindenkinek joga van a művelődéshez. Egyetértenek (továbbá) abban, hogy az „iskolai nevelésnek (valóban) az emberi személyiség és az emberi méltóság érzetének teljes kifejlesztésére, az emberi jogok és alapvető szabadságok iránti tisztelet megerősítésére kell irányulnia. Egyetértenek továbbá a részes államok abban is, hogy az iskolai nevelésnek minden személyt képessé kell tennie arra, hogy hasznos szerepet töltsön be a társadalomban, előmozdítsa a megértést, türelmet és
A kultúra és a tudomány szabadsága az Emberi Jogok Egyetemes Törvényében
35
barátságot valamennyi nemzet, valamint minden faji, népi és vallási csoport között…” (13. c. 1). Ezért „az elemi oktatást mindenki számára kötelezővé és ingyenessé kell tenni, a középfokú oktatást… minden megfelelő eszközzel általánossá és mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni, a felsőoktatást pedig a képességek alapján (de ugyancsak) egyenlő feltételekkel” kell biztosítani. A megvalósulás feltételeihez újfent visszatérve deklarálták ezek a rendelkezések, hogy „az iskolai hálózat fejlesztését minden szinten tevékenyen elő kell mozdítani, megfelelő ösztöndíjrendszert kell kialakítani és a tanszemélyzet anyagi életfeltételeit állandóan javítani kell” (13. c. 1/e). Garantálták ezek a rendelkezések a szülőknek, illetve a törvényes gyámoknak azt a jogát is, hogy az adott nevelési-oktatási intézmények között szabadon választhassanak. Hogy pedig ez utóbbi igény valóban kielégíthető legyen, biztosítandónak tekintik az egyezségokmány idevágó rendelkezései, hogy az „egyének és a jogi személyek” egyaránt az „állam által meghatározott követelmények” figyelembevételével szabadon létesíthessenek oktatási-nevelési intézményeket. Végül mintegy összegező rendelkezéseket találunk a gazdaságiszociális, illetve a kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányában arra vonatkozóan, hogy a részes államok e jog(ok) teljes érvényesítése érdekében teendő lépéseinek ki kell terjedniük a tudomány és a kultúra megőrzését, fejlesztését és terjesztését biztosító intézkedésekre is; hogy az államok kötelezzék magukat, továbbá a tudományos kutató és alkotó tevékenységhez nélkülözhetetlen szabadság tiszteletben tartására, illetve a „tudomány és a kultúra területén történő nemzetközi kapcsolatok és együttműködés (15. c. 2-34) előmozdítására”. Önként vállalt jelentéstételi kötelezettség járul mindehhez az emberi jogok nemzetközi törvényében,1 illetve a polgári jogok egyezségokmányának a 2. cikkelyében foglalt kötelezettség, hogy a részes államok alkotmányos eljárásukkal és az egyezségokmányok rendelkezéseivel is összhangban gondoskodnak olyan törvényhozási és egyéb intézkedések meghozataláról, amelyek az imigyen elismert jogok érvényesüléséhez szükségesek. A csatlakozó államok tehát akár a speciális végrehajtási rendelkezések (az ún. Fakultatív jegyzőkönyv) elfogadása nélkül is sokoldalú garanciát vállaltak a kulturális jogok, illetve a tudomány szabadságának a megvalósítására. Ilyen értelemben csatlakozott a felidézett két egyezségokmány rendelkezéseihez Magyarország is – elsők között – az 1976. évi 8. illetve 9. tvr. útján,2 hogy valóban mindenki részeltessék „a tudomány haladásában”. Azt a kötelezettséget is magunkra vállaltuk ezzel, hogy országunkban a jövőben is „olyan rendszer uralkodjék,
1 2
Ld. Egyetemes Nyilatkozat 16. c. Hatályos Jogszabályok Gyűjteménye. I. köt. Budapest, 1984. 586-587. pp.
36
Horváth Pál
amelyben a (felidézett) jogok és szabadságok teljes hatállyal érvényesülhetnek”,3 melyben – miként az egyezségokmányok 1. cikkelyeit idéztük – „a népek valóban szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket”. Az idevágó nemzetközi kötelezettségeinket is számba véve jó tudni tehát, hogy éppen a kulturális jogok, illetve a tudomány szabadságának az alapozásában tiszteletre méltó történelmi hagyományokkal is rendelkezünk. Sokat tettek minálunk az elméleti (újabban az államjog illetve a politológia körébe sorolt) tudományok azért hogy a gazdasági-szociális jogok problematikájának a történelmi hátterét feltárják, de mindmáig sporadikusan jelentkezett azoknak az elemző vizsgálódásoknak az eredménye, amelyek a kulturális jogok szerepének, illetve az idevágó társadalmi tapasztalataink útvesztőinek a feltárását szolgálták volna. Pedig éppen ez az a terület, amelynek úgymond a történelmi felfedezésében némi részünk volt. Ezt bizonyíthatja a magyar tanszabadság-rendszer kialakulásának a feltárása, illetve az abban, felhalmozódó társadalmi tapasztalatoknak az általánosítása is. Mindezt persze nem l'art pour l'art tesszük csupán a nagy történelmi évforduló emlékének adózva, hanem azért, hogy a tudomány fölszabadításának a tapasztalataiból merítsünk. Mindazok a népek haszonnal forgatják ugyanis a polgári jellegű, tanszabadság írott történelmi emlékeit, amelyek a megkésett polgári forradalmak régiójába soroltak be egykoron. Mert még a típusjegyeket hordozó porosz– német Lehrfreiheit-szisztéma jóval életerősebb fáján sem érhettek be a gyümölcsök, az újabb korban, de ez ma már egy szélesebben ható történelmi törvényszerűségként ismeretes. Azokat az intézményformákat, azokat a haladó eszmeáramlatokat azonban, amelyeket – helyi eltérésekkel – az egy-másfél évszázados történelmi tapasztalatok is igazoltak, soha nem tagadta meg a kontinens ugyanezen régiójában kifejlődő modern tudományos gondolkodás. Múlhatatlanul szükséges tehát, hogy a polgári jellegű magyar tanszabadság egész intézményrendszerét a maga valóságában láttassuk. Miért ilyen későn tesszük ezt, kérdezheti az olvasó. A konkrét elemző vizsgálataink nem rejtik véka alá azonban, hogy az idevágó részletkutatás immár több mint egy évszázada teszi ezt. A modern egyetem kiteljesedésének az újfent jelentkező problémái pedig ugyancsak késztetik a konkrét történelmi előképek, illetve intézményformák módszeres vizsgálatát, nehogy megint csupán „a sok üres formaság” maradjon örökül ránk. Ezen túlterjedően pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy hajdan a Lehrfreiheit-szisztéma kialakulását az a
3
Ld. Egyetemes Nyilatkozat 28. c.
A kultúra és a tudomány szabadsága az Emberi Jogok Egyetemes Törvényében
37
körülmény is motiválta, amikor a „gazdasági-politikai megújhodás hiányzó lehetőségeit a szellemi (gondolati) építkezéssel” kellett helyettesíteni. Ma sem vagyunk gazdagok, de a legértékesebb intellektuális munka hatóerejének a megfelelő szinten tartása a jövőt illetően ma is némi jogos reményt ébreszthet számunkra. Eleink ezt a reményt származtatták egykoron a „szabadság magna chartájától”, vagyis a magyar polgári átalakulás által először legiszlált tanszabadságtól.4 Pál Horváth Freedom of science and culture in the Universal Bill of Human Rights Summary There are specific statements concerning cultural rights and regarding guarantees of freedom of culture and science in the Universal Bill of Human Rights. Article 26 of the Universal Declaration of Human Rights states, for instance, that (1) ‘everyone has the right to education’ that shall be free and compulsory at least in the elementary stages. Because ‘…education (2) shall be directed to the full development of the human personality and to the strengthening of respect for human rights and fundamental freedoms’, that is, ‘it shall promote understanding, tolerance and friendship among all nations, racial or religious groups…’ In this sense everyone has the right ‘to participate in scientific advancement and everyone has the right to the protection of the moral and material interests resulting from any scientific, literary or artistic production of which he is the author.’ [Art. 27 (1), (2)] Evidently it is a result of this axiom that international bills of economic, social and cultural rights ab ovo placed the emphasis on the conditions necessary to achieve this status. ‘The States Parties to the Covenant recognized that … the ideal of free human beings enjoying freedom from fear and want can only be achieved if conditions are created whereby everyone may enjoy his economic, social and cultural rights.’
4
Ld. Horváth Pál: A tanszabadság Magyarországon. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1989., Uő.: A tudomány szabadságának a történelmi szerepváltásai. Mundus Kiadó, Budapest, 1997. Kútfőként ld. Az emberi Jogok Nemzetközi Törvénye. A Magyar ENSZ Társaság Kiadványa, Budapest, 1987.
