A kötet címe: Kisváros peremén. Szerkesztette és lektorálta: Kemény Vagyim

Kisváros peremén

A tanulmány megvalósulását a Szociális Építőtábor Egyesület és a Társadalomelméleti Kollégium TÁMOP-4.2.2/B-10/1-2010-0023. pályázata tette lehetővé. A felhasznált interjúk készítése és a terepmunka 2012. augusztusában zajlott. A kötet címe: Kisváros peremén Szerkesztette és lektorálta: Kemény Vagyim A kutatásban és az adatgyűjtésben részt vettek: Bihari György, Fehér Katalin, Gimes Dóra, Ivanics Zsófia, Kecskeméti Zoltán, Kovács Veronika, La-Torre Krisztina, Müller Kinga, Neumann Péter, Pintér Ádám, Tabajdi Eszter, Vigvári András és Virág Tünde Tördelőszerkesztő: Kádár Ágnes 2013, Budapest

2

TARTALOM 1. Bevezető



4

Fehér Katalin, Vigvári András, Virág Tünde

2. Lakhatási kérdések egy alföldi kisvárosban

10

Fehér Katalin, Müller Kinga, Tabajdi Eszter

3. Kisebbségi képviselet a kisvárosban

38

Fehér Katalin

4. Egy szegregált bérlakás-tömb és lakóinak státuszváltozásai egy alföldi kisvárosban

53

Fehér Katalin, Virág Tünde

5. Úri és Poros utca – Élet a kisváros peremén

68

Gimes Dóra, La-Torre Krisztina, Müller Kinga, Tabajdi Eszter

6. Egy alföldi kisváros bérlakás szigete - szociális bérlakásban élők reciprocitása

84

Neumann Péter, Vigvári András

3

Bevezető Fehér Katalin, Vigvári András, Virág Tünde

Jelen kutatásunk célja a szociális bérlakás-rendszer, a lakhatási szegénység és a lakóhelyi szegregáció összefüggéseinek, ezekre a problémákra adott egyéni és intézményi szintű válaszoknak, valamint a szociális bérlakásban élő emberek helyzetének vizsgálata volt. Kvalitatív terepmunkán alapuló kutatásunk célja egyrészt a helyi viszonyok megismerése, a lakhatási problémák tágabb társadalmi-gazdasági kontextusban való értelmezése, másrészt a lakhatási szegénység kezelésére fókuszáló, helyben megvalósuló állami, önkormányzati és civil kezdeményezések elemzése, hatása a szegény családok lakhatási helyzetére, a különböző önkormányzati döntések, fejlesztések hatása a helyi szociális bérlakás piacra, a szegény családok városon belüli térbeli elhelyezkedésének változására. Kutatási kérdésünk egyrészt arra irányult, hogy a város vezetőinek, a szociális bérlakások elosztása és hasznosítása felett rendelkező szakembereknek milyen elképzelései vannak a lakhatási problémákról, a szociális bérlakások és szegregált telepek helyzetéről, az ehhez kapcsolódó elképzelések és tervek hogyan jelennek meg a helyi narratívákban? Hasonlóképpen a szegény emberekkel kapcsolatban álló különböző szakemberek (családsegítő és gyerekjóléti szolgálat, cigány kisebbségi önkormányzat, oktatási intézmények) szerint melyek azok a városrészek, amelyekben szegény emberek élnek, mi jellemzi őket. Emellett szerettük volna a lakhatási viszonyokat az érintettek, a bérlakások és szegregátumok lakói szemszögéből, az elbeszélései szerint megismerni: az ő életükben megjelenik-e a kirekesztettség, mennyire érzik megbélyegzettnek a lakóhelyüket, milyen mobilitási lehetőségeik vannak? A városok térbeli, társadalmi szerkezetének, azon belül az eltűnő és újratermelődő szegénytelepek dinamikus változása figyelhető meg az elmúlt évtizedekben. A várostervezést, a várospolitikát formáló vezetők, a városi lakosok szegényekhez, más etnikai csoportokhoz való viszonyát tükrözi a város térbeli-társadalmi szerkezete: az elkülönülő terek, a telepek, szegregátumok számossága, a városrészek közötti határok élessége, a városrészek átjárhatósága, a különböző társadalmi csoportok közötti társadalmi kapcsolatok intenzitása vagy visszaszorulása. Azaz a városi térben élő különböző társadalmi csoportok a közöttük levő társadalmi távolságot térbeli elkülönüléssel is igyekeznek megjeleníteni. Egy-egy társadalmi, etnikai csoport térbeli elhelyezkedése és annak változása a társadalmi egyenlőtlenségek térbeli vetületeként értelmezhető, vagyis a térbeli és társadalmi távolság szorosan összefügg egymással. (Duncan-Duncan, 1955) Értelmezésünk szerint a városlakók és a városvezetés által kialakított elkülönült (alacsony vagy magas státuszú) terek, illetve a megjelölésükre használt fogalmak nem önmagukban létező, állandó, objektív kategóriák, hanem a gazdasági, társadalmi környezet hatására folyamatosan változnak és alakulnak. Ezek a terek mindig is léteztek, és létezni fognak egészen addig, amíg lesznek olyan családok, amelyeket a többség cigánynak, szegénynek tart, amíg lesznek olyan emberek, akikkel a többségi társadalom tagjai nem szeretnének közös térben létezni. Ugyanakkor az antropológiai kutatások a városok térbeli-társadalmi átalakulásának vizsgálatakor felhívják a figyelmet arra, hogy a gettó szó használata erős általánosításhoz, sztereotípiák kialakuláshoz vezet, és a statisztikai adatokban társadalmilag és gazdaságilag homogénnek tűnő terek heterogenitásának, belső differenciáltságának vizsgálatára helyezik a hangsúlyt. (Small, 2008) A magyar városok térszerkezetét és a kialakuló szegregátumokat nagyban befolyásolta a rendszerváltásig működő kelet-európai lakásmodell. A piacgazdasági átmenet részeként a lakásállomány harmadát 4

privatizálták, kisebb arányban pedig az eredeti tulajdonosához kerültek vissza (Hegedűs-Tosics, 1998). A bérlakások privatizációja azonban nem érintett minden réteget azonosan: a már a szocializmus időszaka alatt is fennálló lakhatási és jövedelmi egyenlőtlenségeket tovább polarizálta (Bodnár, 1996). A megmaradó önkormányzati bérlakásokban azok a lakók maradtak, akik a rendkívül alacsony áron történő megvásárlást sem engedhették meg maguknak. A nem privatizált, különösen pedig az egy tömbben elhelyezkedő bérlakások a fizikai és szociális romlás magas kockázatát hordozzák magukban. Az alacsony társadalmi státuszú lakosság lakhatásában a rendkívül szűkös, és gyakorta a szegénytelepeken vagy azok közelében elhelyezkedő olcsó lakhatást kínáló önkormányzati bérlakásokon túl fontos szerepet játszanak a hagyományos cigány- vagy szegénytelepek, illetve a kilencvenes évektől kiépülő új, „szocpolos” telepek. A települések térszerkezetét a mai napig meghatározza, hogy a hatvanas-hetvenes években volt-e a településen belül, vagy közvetlen közelségében nagyobb cigánytelep, illetve az, hogy a telepet az adott tanács milyen koncepció szerint igyekezett felszámolni. A hatvanas években a cigánytelepek többsége általában a legközelebbi lakott területtől távol, gyakran több kilométerre helyezkedett el. A telep legközelebbi lakott településtől való távolsága egyben jelezte azt a társadalmi távolságot, amit a település ideálisnak vélt a nem cigány társadalomtól; ez a távolság szimbolizálta a külterületi cigány telepek társadalmi kivetettségét. A hatvanas években az állam által támogatott telep felszámolási programban a kedvezményezettek kedvezményes hitelt és ingyenes telket kaptak csökkentett komfortfokozatú, azaz „Cs-lakások” építésére. Az általában szoba-konyhás, a népesebb családok számára eleve szűkös, villan�nyal általában ellátott, de nem közművesített Cs-házak a tanácsok által kijelölt, általában gazdálkodásra, konyhakert kialakítására, állatok tartására alkalmatlan apró telkeken épültek fel, a település legkevésbé értékes, gyakran belvizes területén, ahova nem vezetett kövezett út, távol volt a település központjától és intézményeitől. A Cs-lakásokat rendszerint egy tömbbe építették, így azok a települések szélén újratermelték a szegregált cigánytelepeket, ahova olyan családok költöztek, akiket sokszor meg sem kérdeztek szándékaikról, igényeikről – a fejük felett döntöttek. (Berey, 1990) A szocializmusban lezajlott telep-felszámolási akciósorozat átrendezte és a mai napig meghatározza a roma családok településen belüli térbeli elhelyezkedését, hiszen a rendszerváltást követően napjainkig országos szinten nem történt számottevő, a lakhatási integrációt célzó fejlesztés. Ugyanakkor az elmúlt másfél évtizedben jelentős mértékben átalakultak a roma családok lakhatási körülményei: az állam a gyermekek száma alapján minden család számára vissza nem térítendő lakásépítésre (szocpol), később használt lakás vásárlására (félszocpol) irányuló támogatást nyújtott. (Őrszigethy, 1999) A szegény/cigány családok számára épült szocpolos házak számára általában a települések legszélső utcáiban jelölt ki az önkormányzat telkeket. Ezzel a települések többségében egy új szegregációs forma jelent meg, a szocpolos sor. Számos helyen a hetvenes években felépült CS-házas telepek épültek át szocpolos teleppé, konzerválva a lakóhelyi kirekesztést. Az NFÜ kezdeményezésére készült kérdőíves felmérés eredményei szerint jelenleg 823 településen és 10 fővárosi kerületben – a települések egynegyedében – összesen 1633 szegény- és cigánytelep, szegregátum található (Domokos-Herczeg, 2010). A TÁRKI kutatásai rámutatnak, hogy az etnikai szegregáció egy településen annál erősebben jelentkezik, minél nagyobb a népességen belül a cigány lakosság települési számaránya, illetve minél nagyobb a település mérete lakosságszám alapján (Kopasz, 2006). Ladányi János 2001-es népszámlálási adatok másodelemzése révén megállapította, a település mérete és betöltött szerepe negatívan korrelál a szegregált körülmények között élő lakosság arányával, ám arányaiban mégis a nagyobb településen nagyobb lakosságszámot érint. Eredményei szerint a lakosság 17,8%-a él szegregált körülmények között, közülük minden harmadik városi. Az alacsonyabb ingatlanárakkal rendelkező terü5

letek felé történő vándorlás a budapesti lakosság körében magasabb, mint a többi városban, ezt a mutatót elsősorban az befolyásolja, hogy mennyire tudott az adott város a posztindusztriális gazdaság térszerkezetébe integrálódni (Ladányi, 2011). Fontos megjegyezni, hogy kutatásunk konkrét előzményekre is tudott támaszkodni: a hetvenes évek végén ugyanebben a városban, hasonló szándékkal szerveztek terepmunkát társadalomtudósok. 1979-ben hat kutató, a Forrás folyóirat szerkesztőségének tagjai a város gazdasági, szociális és kulturális jellemzőit igyekeztek feltárni, amely kutatásból később tanulmánysorozatot szerettek volna leközölni, de végül a terveknek csak egy része valósult meg. Így ír erről Varga Csaba Baj-gyűjtemény című, 1980-as, szintén a sorozat keretein belül megjelent tanulmányának előszavában: „E számunktól kezdődően előreláthatólag 4-5 hónapon át [kisvárosról] szóló szociográfiai írásokat adunk közre. Sorozatunk előzménye az, hogy 1979 tavaszán és nyarán hat fiatal író tartózkodott a városban, társadalomrajzot készítendő a [helyi] állapotokról, gazdasági, kulturális és szociális jelenségekről. E vállalkozásra a Forrás szerkesztősége és a KISZ […] megyei Bizottsága jóvoltából került sor, utóbbinak áldozatos anyagi támogatásával. Jóllehet, a [kisvárosi] szociográfiai publikációkat sorozatszerűen most indítjuk, ám a tavalyi novemberi számban A harmadik hullám címmel napvilágot látott írás már a szóban forgó vállalkozás keretein belül született.” Érdekes adalékkal szolgál azonban az eredmények fogadtatását illetően Gergely A. András „Kisváros és nyilvánosság. Egy empirikus városkutatás tapasztalataiból” című írása: „Egy várostalan falu, majd egy tradicionális mezőváros és a megyeközpont szociografikus földolgozását vette tervbe a hetvenes évek végén a megyei tanács, mintegy folytatásaként annak az önismereti törekvésnek, mely ugyanezt a megyei vezetést már 1969-ben Végh Antal „Állóvíz” című írása nyomán arra vezette, hogy közéleti vitát nyisson a megye állóvizeiről. Fülöpszállás kutatása után, 1979-ben [kisváros] fölmérésére vállalkozott néhány kutató, alkalmi képet rajzolva a kultúra, az értékrend, a közéletszerveződés és az intézményrendi kapcsolatok köréből (Varga Csaba; 1980; Kamarás István, 1980; Csató Károly, 1980; Keresztes Ágnes, 1981), A hétrészesre tervezett publikációsorozatot azonban a [kisvárosi] városvezetés a második közlemény után leállíttatta, hivatkozván a pártvezetőség álláspontjára, mely szerint: „a megfelelő egyeztetés hiánya miatt” a vizsgálódás figyelmen kívül hagyta a helyi vezetők szempontjait, s „szűk körre kiterjedő” interjúzással nem lehet objektív képet nyújtani. A pártbizottság [kisvárosi] titkára lemondott, mondván: ha a megyei vezetés egyetért evvel a városképpel, akkor nem tehet mást, érdemtelenül működik fél évtizede már.” Mindezek tükrében fontos kérdésnek tartottuk, hogy megvizsgáljuk a kutatási terepünket adó kisvárosban a szegények és cigányok lakhatási lehetőségeit, azok térbeli és időbeli dinamikus változásait, valamint a városnak a viszonyulását e csoportokhoz.

A kutatás módszertana Jelen kutatás kezdeményezője a Társadalomelméleti Kollégium (TEK) és a Szociális Építőtábor Egyesület részben közös tagsága volt. Az elméleti, kritikai társadalomtudományi tevékenysége mellett a szakkollégiumban a kétezres évek első évtizedének végén egy aktivista, a társadalmi problémákra közvetlenül is reagáló, beavatkozó irányvonal kezdett kibontakozni, melynek egyik megjelenési formája volt a szociális 6

bérlakásokban, illetve általánosságban lakhatási szegénységben élők helyzetén javítani kívánó Szociális Építőtábor Egyesület. A szociális építőtábor koncepciója a hátrányos helyzetű, eladósodott bérlakók lakásainak felújítását tűzte ki céljául, az érintettek és önkéntesek bevonásával. Az első, 2010-es nagykanizsai építkezést követően fogalmazódott meg az igény arra, hogy az építkezés helyi közösségeiben szerzett tapasztalatokat tudományos formába öntsük, másrészt terepmunkán alapuló, empirikus kutatást végezzünk a bérlakásokban élők helyzetével, a városi bérlakásszektor tágabb összefüggéseivel kapcsolatban. A kutatást megelőző félévben a TEK szervezésében a kutatásban részt vevő hallgatók a kutatási témához kapcsolódó hazai és nemzetközi városszociológiai szakirodalom feldolgozásával, a kutatás helyszínéül kiválasztott kisváros statisztikai adatainak, elérhető dokumentumainak feldolgozásával készültek fel a kutatásra. A fél éves szemináriumon az egyetemi hallgatók elsajátították a közösségkutatás elméleti irodalmát, megismerkedtek azokkal a szociológiai kérdésekkel, melyek a terepeinken relevánsak, betekintést nyertek a hely- és régiótörténet forrásaiba és irodalmaiba, valamint részletesen felkészültek a terepen használatos módszerek alkalmazására. A terepmunka előtti adatgyűjtéskor a nyilvános statisztikai adatbázisokat, a településtörténeteket, helyi forrásokat, illetve a településről és tágabb térségéről írt néprajzi, szociográfiai, szociológiai leírásokat, regionális elemzéseket, fejlesztési terveket és dokumentumokat, valamint a sajtót használtuk. Az előzetes terepbejárás során készített szakértői interjúk, a helyben beszerezhető dokumentumok alapján a terepkutatás előtt meghatároztuk azokat a területeket, ahol a családi interjúk készülnek. A város által rendelkezésünkre bocsátott címlista alapján meghatároztuk, hogy a város mely részein helyezkednek el tömbszerűen szociális bérlakások. Ezt összevetettük a városi dokumentumokban, és az előzetes szakértői interjúk során szegregátumként meghatározott területekkel. A két dimenzió alapján meghatározott városrészek közül a következő terepeket választottuk ki: 1. Alacsony státuszú, szegregátumként meghatározott lakótömb magántulajdonban levő lakásokkal 2. Alacsony státuszú szegregátumként meghatározott lakótömb szociális bérlakásokkal 3. Közepes státuszú lakótömb szociális bérlakásokkal Mindeközben körvonalazódtak a szakértői és családi interjúk kérdéskörei, legfontosabb témái, amit a következőképpen összegezhetünk: Lakáspolitika: Mi jellemzi kutatási terepünk lakáspolitikáját? Hogyan alakult az önkormányzati bérlakások száma és városon belüli elhelyezkedése az elmúlt évtizedekben? Milyen kapcsolódó önkormányzati stratégiákat, a városfejlesztési koncepciókat alkottak meg a szociálisan elmaradott városrészek fejlesztésére, milyen lépésekre került sor ennek érdekében? Bérlakás-rendszer: Milyen rendszerben működik a szociális bérlakások kiutalása, milyen látható és rejtett mechanizmusok működnek? Hogyan látják mindezt a hivatali dolgozók és a lakosság? Mennyire átlátható a rendszer, az érintettek mennyire vannak tisztában a lakáselosztás és lakáskiutalás folyamatával, annak szabályaival? Mennyire érvényesülnek a szociális szempontok, érezhetőek-e diszkriminatív szempontok a lakáselosztás folyamatában? Szegregáció: Vannak-e lehatárolható szegregátumok a városban? Mi jellemzi és különbözteti meg ezeket a területeket, milyen narratívák élnek a lakosság és a városvezetés szemszögéből? Milyen szerepe van a szegregációban a bérlakás-tömböknek, miben különböznek a magántulajdonú szegregátumoktól? Vannak-e különbségek a szociális bérlakás-tömbök között, és ha igen, vajon mire vezethető mindez vissza? Milyen lakóhelyi mobilitás figyelhető meg a város szegények lakta területein, milyen lakástörténet jellemzi a szegregátumok lakóit? Szociális ellátórendszer: Milyen szerepet töltenek be szociális ellátórendszer intézményei a szegény 7

családok életében? Milyen más szervezettel, intézménnyel állnak kapcsolatban, hova tudnak krízis esetén fordulni? Hogy érzékelhetőek a szociális ellátórendszer változásai a lakosság, bérlakók életében? Milyen kapcsolatban áll az ellátórendszer a lakáspolitikával?

A terepmunka 2012 augusztusában az egész kutatócsoport tíz napot töltött együtt a városban. Terepmunkánk során a közösségtanulmány (community study) módszerét alkalmaztuk, mely módszer lényege az egymással összefüggő, egymást átható társadalmi folyamatok leírása és értelmezése egy világos társadalmi kereten belül, amelynek körvonalait mind a kutató, mind a vizsgált csoport tagjai személyesen érzékelik. (Sárkány, 2000:57) A módszer voltaképpen a törzsi társadalmakat vizsgáló kulturális antropológia holisztikus elvének kiterjesztése a komplex, modern társadalmakat vizsgáló terepmunkákra, ahol egy földrajzilag illetve térszerkezetileg megragadható egység, mint esetünkben kisebb városrészek, telepek, szegregátumok, háztömbök, lehetőség nyílik olyan komplex folyamatok áttekintésére, kutatására, melyek a maguk egészében egy-egy módszer segítségével nem vizsgálhatóak. (Sárkány, 2000) A kutatóműhely tagjai így napról napra ugyanazt a földrajzilag és térszerkezetileg jól behatárolható városrészek illetve utcák szomszédságait keresték fel, mely egyfelől könnyítette az adatgyűjtés hatékonyságát, másrészt pedig hozzájárul az általunk vizsgált terek komplexebb megértéséhez. A terepmunka során felmerülő további kutatási kérdéseink megválaszolásához pedig szakértői interjúkat készítettünk a városhoz tartozó közintézmények és civil szervezetek képviselőivel. Az intenzív terepmunkát esténként terepnapló írás követett, ennek során lehetőségünk nyílt arra, hogy a napközben különböző szereplőkkel, a különböző városrészekben interjúzók esténként megbeszélhették tapasztalataikat. Ezek az esti beszélgetések nemcsak a műhelytagok közötti együttműködéseket erősítették, hanem létrehoztak egy folyamatosan formálódó közös tudást is a terepről, ami jelentősen megkönnyítette a kutatók egyéni munkáját, és lehetőséget adott arra, hogy terepmunka közben is formálódjon a kutatás fókusza, a felkeresendő személyek köre. A terepen készült interjúk alapján két tematikus fejezetet írtunk: az egyik a város több évtizedes lakáspolitikáját, a lakhatási problémákra adott különböző válaszokat, modellkísérleteket és ezek eredményeit, illetve a város jelenlegi lakáspolitikáját, a különböző városrészekben megjelenő eltérő lakhatási problémákat mutatja be, míg a másik tanulmány a városban megjelenő lakhatási problémák egy szűk metszetére fókuszál és a kisebbségi érdekképviselet, elsősorban a CNÖ munkáján keresztül mutatja be a cigány családok lakhatási helyzetének változását a városon belül. A kötetben szereplő további három tanulmány a városon belül kiválasztott városrészekben készült családi interjúk alapján bemutatja a város szemében megbélyegzett szociális bérlakás-tömb életét, az ott élő családok differenciált helyzetét, a város két, egymás mellett elhelyezkedő stigmatizált és kriminalizált utcájának életét, ahol a családok többségében saját tulajdonú házban élnek, illetve egy olyan, a város szemében konszolidáltnak, rendezettnek tartott bérlakás-tömb lakóinak mindennapjait, akik az elmúlt években élték meg az elszegényedést, eladósodást. Kutatásunkban szeretnénk a terepünk helyszínéül szolgáló alföldi kisváros anonimitását megőrizni, hiszen nem a konkrét személyek és események, hanem a megismerésük révén felismerhető tanulságok és mechanizmusok azok, amelyeket lényegesnek tartunk. Ennek megfelelően megkérdezett szakértőink és interjúalanyaink nevét valamennyi tanulmányunkban megváltoztattuk. Az idézeteket a könnyebb olvasás érdekében részben szerkesztve, kódolás szerint hivatkozva közöljük.

8

Felhasznált irodalom: Berey Katalin (1990): A szociális követelményeknek meg nem felelő telepek felszámolása, 1961-1986. In: Berey Katalin - Horváth Ágota. 1990. Esély nélkül. Budapest, Vita Kiadó. 5-72. o. Bodnár Judit (1996): „He That Hath to Him Shall be Given”: Housing Privatization in Budapest after State Socialism. International Journal of Urban and Regional Research, 20: 616–636.  Domokos Veronika – Herczeg Béla (2010): Terra Incognita: magyarországi szegény és cigánytelepek felmérése – első eredmények. Szociológiai Szemle, 2010/3. Duncan, Otis – Duncan, Beverly Lakóhelyi szegregáció és foglalkozási rétegződés In: Szelényi Iván (szerk.) (1973): Városszociológia. Válogatott tanulmányok. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 182-202. Hegedűs József - Szemző, Hanna (2010). Shaping the new welfare regime in transition countries: the interplay of public policies and households’ strategies (case of Hungary), kézirat. Hegedűs József – Tosics Iván (1998): A közép-kelet-európai lakásrendszerek átalakulása, Szociológiai Szemle, 1998/2. Kopasz Marianna (2006): Lakóhelyi szegregáció és társadalmi feszültségek a magyarországi településeken. Tárki, 2006. Elektronikus verzió: http://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a811.pdf Ladányi János (2011): Városi és falusi gettósodás az ezredforduló Magyarországán. Pro Publico Bono Online Támop Speciál, 2011. Őrszigethy Erzsébet (1999): Szocpolpanoráma Nyertesek, vesztesek és adományozók Kritika 11. 14-18. Sárkány Mihály (2000): Közösségtanulmányok és összehasonlításuk lehetőségei. In: uő:Kalandozások a 20. századi kulturális antropológiában. Budapest, L’Harmattan, 57-73. Small, Mario Louis (2008): Four Reasons to Abandon the idea of the Ghetto http://home.uchicago.edu/~mariosmall/documents/Small_CC_2008.pdf (letöltés ideje: 2013. 07. 17.)

9

Lakhatási kérdések egy alföldi kisvárosban Fehér Katalin, Müller Kinga, Tabajdi Eszter

Jelen írásban a kutatási terepünket adó kisváros azon főbb lakáspolitikai eseményeivel foglalkozunk, melyek a szegény lakosságot érintették. Írásunkban kitérünk a ’70-es évekbeli cigánytelep felszámolására, és az akkor létrejövő cs-lakásos utcákra, melyek máig otthont adnak a rossz státuszú, elsősorban cigány lakosságnak. Emellett megvizsgáljuk a különböző szociális bérlakás-tömböket, amelyekben megfigyelhető a lakosság differenciált beköltözése vagy beköltöztetése, ezáltal jobb és rosszabb, akár cigánytelepnek is értékelhető tömbök létrejötte, egyéb gazdasági, társadalmi folyamatok tükrében pedig az egyes tömbök státuszváltása. Végül számba vesszük azokat az intézményeket, helyeket, melyek cselekvő szereplői a lakáshelyzet kezelésének, illetve lakhatási lehetőséget nyújtanak a szegény családoknak, akik az elsődleges vagy másodlagos lakáspiacról, a városi lakhatás lehetőségéből kiszorultak. A kisváros lakossága a 2011-es népszámlálás szerint közel 30 000 fő, ez a 10 évvel korábbi adathoz képest körülbelül 1000 fős csökkenést mutat. A népszámlálásban körülbelül 1500-an (5,5%) vallották magukat roma nemzetiségűnek. Különböző helyi szociális szakemberek 2000-2500 körülire teszik ezt a számot, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat 2006-ban körülbelül 3000 főre becsülte a cigány népességet. Becsléseik szerint 2500 fő él a ’70-es évek telepfelszámolása során épült cs-lakásokban, cigány szegregátummá vált önkormányzati bérlakás-tömbben, vagy a külterületi tanyasi részen, további félezer fő elszórtan a városban. Ezek alapján az adatok alapján láthatjuk, hogy a cigány lakosság körülbelül 10%-os arányt képvisel a teljes lakosságon belül, ennek durván 70%-a a szegény népesség közé sorolható. Ha a város szociális térképét szeretnénk felrajzolni, akkor a cigányok által lakott utcákon kívül 3 bérlakás-tömb jelent nagyobb sűrűsödési pontot. Emellett megfigyelhető a külterületekre, tanyavilágba való áramlás, melynek oka, hogy az ott található olcsó ingatlanok jelentenek megfizethető lakhatást.

1. Régi cigánytelep felszámolása és a létrejövő cigány utcák a kisvárosban 1.1. Cigány lakosság a régi cigánytelepen A kisvárosban több cigány csoport él, akik között természetes módon létezett egy korábbi hierarchia és távolságtartás, mely elválasztotta a régieket az újonnan érkezőktől, a foglalkozási ranglétra különböző fokain állókat egymástól. Három nagyobb csoportot különböztettek meg azok a megkérdezett szociális szakemberek, akik közül szinte mindenki foglalkozott legalább hobbi-szinten az itteni cigányság kérdésével. Legnagyobb arányban az – a jelenlegi cigány lakosság nagyjából háromnegyedét kitevő – oláh cigány lakosság van jelen. Közöttük két csoport különböztethető meg, a csurárok és a mácsárók. Köreikben gyakori a vegyes házasság, és 80%-ban sok magyar szóval tarkított cigány nyelvjárásban beszélnek. Az oláh cigányok hagyományosan a város déli részén elterülő cigánytelepen laktak. Náluk sokkal kisebb arányban vannak jelen a beás cigányok, akiket jakaboknak hívnak, ugyanígy a köznyelv szerint jakab nyelvjárást beszélnek. Eredetileg teknővájó cigányok voltak, az alföldi kisvárosba a ’60-es években érkeztek a Nyírségből, hogy feltöltsék az ipari termelésben megjelenő munkaerőhiányt. A cigányteleppel szemben akkor körülbelül 4 család leszármazottai laktak 10-12 földbe vájt kunyhóban, akik mostanra szétszórtan élnek. 10

A harmadik cigány csoportot a romungrók vagy magyar cigányok alkotják, akik szintén alacsony számban vannak jelen, ők zenész múltjuknak köszönhetően korábban és jelenleg is integráltan élnek. Napjainkra a korábbi városszéli cigánytelep területe a város szerves részévé vált, jelenleg egy tüzép áll a helyén, korábbi funkciójára egyedül a szomszédos „cigány iskolából” kialakított Cigány Közösségi Ház emlékeztet. A régi cigánytelep hagyományos képet festett: földbe vájt nádfedeles kunyhókban élt az akkori lakosság, nagyon szegényes tárgyi környezetben. Folyó víz a telep központjában egy helyen volt, villany be sem volt vezetve. Az egyetlen telepen összpontosult tehát a beás és oláh lakosság nagy része. Nagyjából 5-6 jómódú oláh cigány család élt csak a városban, illetve körülbelül 200 magyar cigány. A „cigány vonalas nyomozó” adataira támaszkodva 1960-ban egy körülbelüli 900 fős telepről lehet tudni a Cigány Nemzetiségi Önkormányzat vezetője szerint. „Azt mondanám, én gyerekkorom óta létezett egy cigánytelep, ahol körülbelül 2600-2700 cigány élt egy helyen. Akkoriban nagyon-nagyon ritka volt, hogy valaki az utcában tudott venni ingatlant, ahhoz az jutott, akinek volt egy kis pénze. Mink, a szegény réteg, az szinte mind együtt volt a cigánytelepen. Nem volt ekkora helyiség, egy 3×3-as szinte putri volt, nem volt lebetonozva, nádas fedele volt, szinte ajtó- ablak minimális picike volt. És sajnos ott nőttünk fel. A nagyszüleim építették, utána örökölték a szülők. Hát, hála istennek nem nagyon nőttünk fel ott, mert 16 éves korunktól azért már kijöttünk onnan. Most a Cigány Közösségi Ház helyén volt akkor az iskola, de csak a cigányok járhattak ott. Mi a központban cigányok nem járhattunk, oda csak a magyarok.” (HK3) A hagyományos vályogvető foglalkozásnak megfelelően a cigánytelep a város szélén jött létre. Az egykori mezőváros cigány lakossága a vályogvető, favágó tevékenység és a mezőgazdasági idénymunkák mellet az egyre fejlődő ipari termelésbe is bekapcsolódott. Ettől függetlenül életmódjuk mindig is a munkalehetőségeknek megfelelően alakult, azaz ők is rugalmasan költöztek a munka után, ahogy a munkáltatók is a szezonalitáshoz alakították saját termelésüket. „Hát a cigány szinte hetven százaléka vályogvetésből élt. Van egy hatalmas mező, ahol agyagos a föld. Ugye azt ki kellett termelni, lehantolni, bevizezni, átformálni, szalmával átszórni, átgyúrni 2-3 alkalommal. Oszt voltak ilyen kis 12×25x6 centis forma. Oszt úgy a mezőn, bele a sarat és kihúzni a formát. A napon megszáradt, hát úgy egy hét alatt. Ugye forgatni kellett, [...] ez nem olyan egyszerű a vályogvetés. [...] Volt köztünk mondjuk a nagybátyám is, ugye ezek ebbe nőttek fel oszt mutatták, hogy köll csinálni. Én is mentem a faterommal, de hát akkor még szinte kis taknyos gyerek voltam, annak a fortélyát már lehet, hogy nem tudnám megcsinálni.” (HK3) „Gyakorlatilag a ’50-‘60-’70-es években nyáron a cigánytelep kiürült, az egész család gyerekestül elment vályogot verni, vidéken dolgoztak nyáron: TSZ-ek, szüret, kukoricaszedés, kapálás, vályog. Szomszéd települések környékén, Csongrád megyében verték a vályogot. Ott tanyákon, nádkunyhókban éltek, amiket csináltak - évek múltán is ugyanazokba jártak be, ott voltak kint az edényei, ott főztek, verték a vályogot egész nyáron. Ősszel jöttek vissza, jó volt, télre volt tűzre való. Akkor télen is volt munka. Jól kezelték a vállalatok ezeket az embereket, tudták úgy ütemezni a munkát a gyárak, üzemek, TSZ-ek, hogy a vályogvetés után visszamenjenek dolgozni hozzájuk szeptember-októbertől. Üzemek voltak a Ganz-Máv, a Fémmunkás, papíripar, gépgyár, Vörös Szikra és Vörös Október TSZ, KTSZ, közút, állami gazdaság.” (SZ5)

11

A cigánytelep mellett volt a cigány iskola épülete, ahova kifejezetten csak a telep lakói jártak. „A ‘60-as évekig a cigánytelepről senki nem járt iskolába, nem engedték őket. ‘60-ban megépült a [mostani] cigány közösségi ház, ami cigány iskola volt. ’70-es években toldottak hozzá, az lett a végső formája. Ide kellett 2 évig járni, aki az első két évet bukás nélkül teljesítette, az mehetett magyar iskolába. [...] 1960-ban 128-an iratkoztunk be a cigány iskolába, ‘68-ban ért véget a 8 osztály, abból a garnitúrából már ötödikben egyedül maradtam, többiek vagy túlkorosak, vagy buktak.” (SZ5) Alapvetően a korábbi tanulók pozitívan emlékeznek régi iskolájukra, ahol figyelemben részesültek, a nem cigány tanárok pedig munkájuk során a cigány nyelvet is megtanulták. „Lent a cigánytelepen jártam iskolában. […] Jól működött. Ott magyar nem volt egy se, tanárok is cigányok voltak. Nem voltak úgy rosszak [a gyerekek], hogy bántottak volna. Rend volt, nem volt piszkosság, vagy valami. Tiszta volt tényleg minden, az egész osztály. Amelyik rossz volt, a tanár akkor ráhúzott. Nem voltak rosszak, de ha mondták neki, hogy ezt kell csinálni, és nem azt csinálta, akkor ráütött. Nem fogadtak szót, és akkor volt olyan tanár, engemet is megvert, amikor késtem az iskolából. 8-ra kellett volna bemenni, és én volt, hogy utána mentem.” (K4)

1.2. A cigánytelep felszámolása Az alföldi kisváros cigánytelepének felszámolása a ’60-as évekre jellemző államilag ösztönzött telepfelszámolások jellegzetességeit mutatja. Országosan 1964-től kezdődtek el azok a telepfelszámolást elősegítő intézkedések, melyek a „szociális körülményeknek meg nem felelő telepek” felszámolásáról voltak hivatottak gondoskodni. A költözést egyszerű és olcsón kivitelezhető, úgynevezett „cs” (csökkentett értékű)1, 1-2 szobás-konyhás-kamrás családi ház műszaki tervével, illetve egy kapcsolódó hitelkonstrukcióval támogattak: OTP hitelt vehettek fel a saját vagy tanács által biztosított telekre, azok a legalább két éves munkaviszonnyal rendelkezők építkezhettek, akiknek jövedelmük elért egy minimális összeget (Kállai-Törzsök, 2006). Ezt különböző módosításokkal a hatvanas évek közepétől egészen a nyolcvanas évek végéig kínálták. Fontos megjegyezni, hogy a telepfelszámolások civilizatórikus szándékát az 1971es állapotokhoz hasonlított 1995-ös viszonyok sikeresnek ítélték, azaz a javuló lakásviszonyok csökkentették a hátrányokat (Havas-Kemény, 1995). Mára azonban a ’80-as években kialakult cs-telepek, illetve az azóta létrejött bérlakás-szegregátum mellett ismét csak elszáguldott az idő, és mára szinte az eredeti problémákkal – zsúfoltság, egészségügyi kockázatok, nem kielégítő lakhatási körülmények és közműellátottság hiánya – kell a lakóknak megküzdeniük. A létrejött telepeken lakók a korábbiakhoz hasonlóan röghöz kötöttek, lakhatási biztonságuk folyamatosan veszélybe kerül. Magának a telepfelszámolásnak is többféle változata volt jellemző. A cs-lakások, illetve árvizes és belvizes területekre való építkezések esetén jellemzőbb volt az önkéntes, saját erőre támaszkodó költözés. A jobb módúak önkéntes kiköltözését a telep szanálása és az utolsóként maradók kötelező kiköltöztetése követte. A lakás az építkező anyagi helyzetétől függően saját, OTP vagy az Ingatlankezelő Vállalat tulajdonába került (Kemény, 1976). Már az 1971-es Kemény-féle kutatás megmutatta, hogy az újonnan létrehozott cs-házas telepek hamarosan újratermelték azokat a körülményeket, amik a korábbi cigánytelepeket 1 A cs-lakások építése a ’60-as évek folyamán terjedt el. A lakásokra mutatkozó növekvő igény az alacsonyabb státuszú lakosságnak készülő lakások minőségének csökkentésével járt. Ez azt jelentette, hogy a lakásba a kor színvonalának megfelelően elvárható fürdőszoba nem került, minimális szobaszámmal épült meg. Forrás: Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a 20. században: Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság. Babits Kiadó, Szekszárd, 1997. 12

jellemezték. A felnövő új generációk a telepen belül tudtak csak házhoz vagy szobához, esetleg egy melléképülethez jutni, így az utcák és lakások hamarosan ugyanolyan zsúfolttá váltak, mint a korábbi telepen (Havas-Kemény, 1995). A városban a régi telep lakóit a ’70-es években kezdték el kiköltöztetni. Egyesek szerint a telep látványa kínossá vált a jugoszláv határ felé irányuló megnövekedett turistaforgalom szempontjából. Az újonnan épülő lakásoknak 4 területet jelöltek ki, ebből kettőt korábbi mocsaras-belvizes terület lecsapolásával tettek lakhatóvá, így ezek a kezdetektől alacsony forgalmi értékkel bírtak. „A ’40-es években kezdődően, ’50-es években lecsapolták a tavakat. A felszabaduló területekre, telkekre, a medrekben rakták be a roma népességet – ezek olcsó telkek voltak. Meg hogy a város szélére kerüljenek – ez egy megfontolás volt.” (SZ11) Az utolsó kiköltözők 1987–ben hagyták el a telepet: az építkezéshez szükséges kölcsönt csak a munkaviszonnyal rendelkező, jobban szituált cigány családok engedhették meg maguknak, így utolsóként a munkaképtelen, idős, betegséggel küzdő vagy egyedülálló családok maradtak. „Akik nem tudtak cs-lakás építeni, azokkal nem lett semmi, ezért húzódott el nagyon a felszámolás. Ők kihaltak, vagy rokon befogadta őket. Volt olyan, hogy egy szobakonyhában húszon-néhány ember lakott. Négy ágy volt, felváltva aludtak.” (SZ11) Az új cs-lakások gyors tempóban épültek fel. A város a területeket ingyen a lakók rendelkezésére bocsátotta, akik aztán saját forrásból és hitelből építkeztek – bár a köztudatban mostanában inkább ingyen lakhatásként él a program. „A cigánytelep tanácsi terület volt, 1924-ben odaadták cigányoknak. Vitám volt erről az újkori tanácsvezetéssel. ‘72-74-ben kormányhatározat a cigánytelep felszámolásáról, utolsó három házat ‘87-ben számolták fel. Ekkor épül meg a Templom tér, Patak, Úri, Poros, Szél, Mátyás, Kárpát utcák, József utca alsó-fölső része, ezek lettek a kijelölt cigánylakta települések. Nem volt jó öltet így egyszerre megcsinálni. [...] Összefüggően építették cs-lakásokat. Szobakonyha, fürdő nincs, víz kint van, ivókút. Nincs villany, volt kerítés, vagy sem. KTSZ építette fel, a tanács kommunális cége, ők építették fel ezeket a lakásokat. Megtévesztő, hogy a város épített a cigányoknak házakat – ahogy a jereváni rádió mondaná hír igaz, csak nem így. A város földet adott egyedül, a cigánynak kellett, hogy legyen munkája, saját pénzükből építették fel a házakat, munkahely, munkahelyi támogatás, szocpol kellett hozzá – város nem adott pénzt.”(SZ5) A telekkijelölésnél azonban megtörtént – a szintén nem egyedülálló jelenség –, hogy a beköltöző családok rokonsági viszonyait, korábbi lakóhelyét a tanács megbízottai nem vették figyelembe, így olyan családok kerültek volna egymás mellé, akik a korábbi telep hierarchiájában nem egy szinten voltak, más csoporthoz tartoztak, akik között esetleg konfliktusok is fennálltak. A beköltöző családok ezeket a viszonyokat maguk között igyekeztek elrendezni, ám ennek megfelelően a lakáscserék nem kerültek telekkönyvi hivatalosításra, ez később sok problémát okozott. „Az elképzelés nem volt rossz, ne szegregáltan éljenek, magyar embertől is tudjanak tanulni, a kultúrát vegyék át, könnyebb a kommunikáció, könnyebb az együttélés. Az integráció ekkoriban elsősorban a közös 13

munkában történt, a gyárakban látható volt a fejlődés. [...] Jó elképzelés volt, csak szervezni kellett volna. [...] A városvezetőség a lakásokat a műszaki osztályra bízta, és nagyon kevesen abba a lakásba költöztek ki, amelyiket a földhivatal jelölt ki – ők mondták, hogy amellé nem megy, stb. Le kellett volna ülni a cigány bíróval, vagy összehívni az embereket, utána jegyezték volna be a lakásokat – mert egyforma lakások voltak. Felvesznek hitelt a házra, mert bővíteni akarták. de nem is abba laktak, amelyikre felvették, a mai napig nincsenek elrendezve ezek a dolgok. Családsegítősként egy-kettőt rendeztem, de összeset nem tudtam. Közben egymás között is cserélték. [...] Csatornát sem fizeti senki, mert nem az övé.” (SZ5)

1.3. Élet a cs-telepeken A volt szocialista üzemek leépülésével a cigányság előrelépési, kiköltözési lehetősége csökkent, mára szinte megszűnt. Néhány család tudott olyan vállalkozásba kezdeni – elsősorban mezőgazdasági idénymunkák, földmunkák szakképzetlen munkaerejének megszervezésével –, amivel sikerült némi vagyont felhalmoznia, és így be tudott költözni egy „városi” lakásba. Interjúalanyainktól hallott számos történetben szerepel, hogy a jelenlegi felnőtt generációk szülei elutasították, vagy másodlagosnak tartották a cigány nyelv használatát, és gyerekeiktől is a magyar nyelv használatát várták el. Ezek a szülők voltak, akik a város fellendülő gazdaságában szakmunkásként jelentek meg, stabil fizetéssel, egzisztenciával rendelkeztek, saját életükben gyökeres pozitív változást hozott a szakma és az újonnan épített lakás, felfelé tartó társadalmi mobilitást. Számukra a politikailag is támogatott asszimiláció elérendő célt jelentett. Az ő leszármazottaik azonban ismét a munkamegosztás legalsó fokán találták magukat, mivel a stabil megélhetést egyre inkább elveszítve mezőgazdasági idénymunkákra és instabil, időszakos foglalkoztatási periódusokra kell támaszkodniuk. „Mink a Galamb utcában laktunk, nem ott [a régi cigánytelepen]. Nagymamámé meg nagypapámé volt, de már nem tudom, honnan. A Galamb utcában volt a régi ház, voltunk vagy húszan, ha nem többen. Volt egy kis főzőkonyha, és volt, aki ott is aludt. Nem lehetett úgy tisztálkodni, nem mindig volt fürdő, meg benti wc, nagyon szarul éltünk akkorában, de most még rosszabban élünk. Fürdőszoba nem volt. De nem volt olyan drágaság, az embernek, ha volt 1-2 ezer Ft, akkor megélt. Nem úgy, mint most 5-10 ezer Ft elmegy a boltba, azt sem tudja, mit vesz érte, mit nem. Ezelőtt 200 Ft-ból lehetett főzni, más volt 25-30 éve.” (K4) A cs-lakásokba való költözés mindenképpen nagy előrelépést jelentett számos családnak, ám az azóta eltelt időben lakásviszonyaik semmit sem javultak, és a lakások fenntartását sem tudták megoldani. „Egységesen ívelt lefele a lakások minősége a különböző utcákban. Egy idő után karban kell tartani, festeni, nyílászárók, stb. – ha nincs jövedelem, nem lehet karbantartani. Persze nem csak jövedelmi, hanem igény kérdése is. De aki putriban volt telepen – bepucolatlanul, nyílás ablaknak, ajtó fóliával, semmi nincs, középen valami tűzféle, extráknál tégla és platni, így főzni is tudott. Ahhoz képest ez csodálatos volt, de szociokulturálisan nem tudtak felnőni ahhoz sok család, hogy ezt-azt kell csinálni a házzal, meg nem is volt miből. Sokat jártak ki akkor ez ügyben, meszet osztottak, wc építés volt kertben budi, adtak anyagot is. Azt is karban kell tartani.” (SZ11) A mezőgazdaságban, iparban dolgozó segédmunkások fiatalon kezdtek el dolgozni, általában 18 éves koruk előtt csatlakoztak valamelyik vállalathoz, de az idénymunkát már ennél is hamarabb elkezdték. 14

A nagyobb vállalatok felszámolásával mostanra a legtöbbeknek csak a szezonális munka és a közmunka lehetősége maradt. „Én a baromfi-feldolgozóban dolgoztam. Ott kezdtem. Ott voltam három évig, aztán szépen kirúgtak mindenkit, az igazgatótól kezdve a munkaügyisig, a szakmunkásokat. Majdnem 15 évet, igen, elküldtek, az igazgatót is elküldték, mindenkit. Először feketén mentem dolgozni, akkor még lehetett feketén dolgozni, úgy, hogy napi 3000 Ft-ot kerestünk, és minden hét végén fizettek. A szombati nap meg négyezret fizettek, és ez a heti 19 ezer, ez nagyon jó volt. Megtetszett a munkám a főnökasszonynak, […], aztán végén legyökereztem a Barneválban. Baromfit kellett bontani, darabolni – hát én darabolásból vizsgáztam. Mindenből 4-esre vizsgáztam, a higiéniából jelesre vizsgáztam. A férjemnek 8 általánosa van, aztán a papíriparban kezdett, aztán a Barneválban volt, őt is leszázalékolták. Nem is tudom, de aki nem halt meg, az tüdőbeteg lett. A legtöbben meghaltak tüdőrákban [aki a Barneválban dolgozott]. Gondolom, amiatt, ami a kacsákban volt, meg a libákban.” (K6) „Nekem nem volt kár, hogy menjek csavarogni vagy bármi, otthon maradtam. Mentem dolgozni inkább, minthogy jártam bulizni, meg diszkóba. Mentem kapálni inkább. Szerettem dolgozni inkább, mentem mindig – volt, amikor szombaton is mentem. Mindig, most is szívesen mennék. 16 éves lettem volna, amikor itt még ilyen gyár volt, itt velünk szemben van az iskola, ez gyár volt ezelőtt. Ilyen lepedőt csináltak. És itt dolgoztam 8 hónapig. 3 műszakban voltunk, volt olyan hét, amikor 6-14, 14-22, 22-06. És akkor úgy jöttem be a munkába, és itt kezdtem, fiatalon itt jöttem bele, nagyon szerettem dolgozni, máig szeretek dolgozni. Azon vagyok, hogy dolgozzak. Nem akartak felvenni, de mindig jártam – ott dolgozott a legnagyobb testvérem, aki fent lakik a dombon. És én mindig kekeckedtem utána, hogy menjek én is dolgozni vele. És akkor egyszer felvették, és jártam dolgozni velük. 8 hónap után, akkor már nem volt gyár, az volt a baj.” (K8) A cs-lakások rendezetlen tulajdonviszonyai, hivatalossá nem tett, „tenyérbe csapva kötött” üzletek még a ’90-es, 2000-es években is problémát okoztak, amikor is gyakorivá vált az eladósodott családok lakásainak árverezése. Így egy nem saját bejegyzett lakásában lakó család a tulajdoni lap szerinti tulajdonos tartozása miatt is szenvedhetett kilakoltatást. Ekkoriban sok lakást árvereztek lakottan, amelyek nem egyszer egy ügyvéd tulajdonába kerültek, aki egyéb ingatlanbefektetések mellett a cigánysorok lakásaira szakosodott. Ezzel egyrészt befektetési célja volt, hiszen rebesgették egy nagyáruház vagy elkerülő út építését is az érintett területekre, másrészt reagált az olcsó ingatlanok iránti kereslet növekedésére. A lakottan vásárolt lakások esetében gyakori, hogy a benne lakók visszabérlik, akik valamilyen szintű fizetési hajlandóság mellett maradhattak a lakásban. Volt néhány botrányszámba menő kilakoltatás, ám az ezt kísérő közfelháborodás miatt a tulajdonos igyekszik az ilyen helyzeteket elkerülni. Az ügyvéd ingatlanügyeiről legendák keringenek a lakosság körében, ő azonban a törvényesség keretein belül mozog. Több forrás is állította, hogy az önkormányzatnak javaslatot tett, hogy a lakók lakásfenntartási támogatását egyenesen neki utalják, ám ez az elképzelése nem valósult meg. Az eladósodottság egyébként szinte minden háztartásra jellemző. A közműtartozások a ’90-es évek közepére váltak általánossá, a lakásra terhelt kis összegű OTP tartozások szintén a rendszerváltást követő munkanélküliségben, illetve a hitelek felértékelését követően váltak fizethetetlenné. Van olyan háztartás, ahol nem éri meg a családnak legálisan munkát vállalnia, hiszen bankszámlájukat inkasszó terheli, van, ahol a néhány százezerről több milliósra növekedett banki kölcsönnel az egyébként pénzügyileg tudatosan tervező családfő már nem is foglalkozik, annyira irreális a visszafizetése. 15

„Nincs hitelem, az [egyik pénzintézetnél] van, de az már jó néhány éves. Á, szó sem lehet róla fizetni, sok volna az nekem, közel 400 ezer forint. Százvalahány ezret vettem fel, abból is kézhez csak 70 ezret, a többi jótállási keret vagy mi volt az. Akkor dolgoztam, azt is számlákra. Azelőtt az elsőt azt visszafizettem, a 100 ezrest, most ez maradt meg, ez a 300 valahány ezer. Most már ennyi. De ezen nem gondolkozok, mert nincs mit, ezen nem tudok gondolkodni.” (H3) A hitelek legtöbbször a lakás megvásárlását, felszerelését fedezték. Abban azonban mindenki egyetért, hogy mind az OTP, mind más hitelekhez túlságosan könnyen hozzájuthattak az akkori igénylők. „Nem, ez olyan kölcsön volt, hogy amikor még apósom, meg anyósom úgy bírta megvenni a bútorokat, hogy vettek fel hitelt, OTP-t. Úgy bírtak venni bútorokat, és még az a rész. És annak a kamatjának a kamatja már 7 vagy 8 millió. Eredetileg nem tudom, azt nem kérdeztem anyósomtól. Hát nem sokat, szobabútort vettek belőle, tévét. Annak már mennyi a kamatja, százszorosa a kamatja. Részleteteket fizetni már nem lehet, sok nagyon. remélem ez úgy lesz, ha jó lesz hozzánk az, aki megveszi, hogy úgy lenne reális, ha valamit adna, annyit, hogy bírunk valami lakást venni. Vagy mindenki szétszóródik, mindenki megy albérletbe, ki merre lát, azt kész. [...] Szerintem mindenki megy albérletbe, akinek sok adóssága van. Igen, már mondjuk a miénk is árverezve volt, csak mi nem tudtunk róla. Nem vette meg senki. Pár hónapja volt. Nem mondtak semmit, csak azt mondták, utána, amikor megvolt, küldtek papírt, hogy árverezve volt. Senki nem fogja megvenni ezeket a lakásokat, azért, mert itt van a csatorna. Hacsak azért nem veszi meg valaki, hogy bontásra, és szétbontja az egészet.” (H1)

1.4. Cs-telepek sorsa A négy, a város különböző részein létrehozott telep közül mára egy teljesen megszűnt, egyet pedig felszámolásra ítéltek. A város déli és keleti területein a már-már összefolyó cigányok lakta utcák határai az eredetileg kijelölt cs-sorokon mára túlmutatnak. Két fontosabb terület van jelenleg, a keleti oldalon észak-déli irányban húzódó Úri és Poros utca, illetve a déli oldalon előzőre merőleges József, illetve a Kárpát utca. Utóbbit két részre szokta a lakosság osztani, az alvégre és felvégre. A déli és keleti cigányok lakta utcákat az Úri-Poros utcákon kívül kutatásunkban nem vizsgáltuk. A Mátyás utca a város északi részén helyezkedik el, ide korábban 4 ikerházba költöztettek cigány családokat. Többféleképpen írják le a történteket a szakemberek: egyesek szerint egy rosszul sikerült integrációs próbálkozás volt, ami végül nem működött. E szerint a nézet szerint a 8 család között akadt problémás is, de legfőképpen a gondot a hirtelen költözés, és a helyzet későbbi kezelésének a hiánya okozta. Más szerint egy képviselői program volt a sor megszüntetése – az ő segítségével nem cigány családok vásárolták meg a lakásokat, amivel a korábbi lakók jól jártak, hiszen tudtak másik lakást vásárolni a városban vagy tanyán. Az bizonyos, hogy az ott lakó családok leszármazottai közül többen ma a Marosi úti bérlakás-tömbbe kerültek. Vizsgálatunkba két cs-lakásos utcát vontunk be, ezek közül az egyik a növekvő lakosságú, zsongó Poros és a szomszédos Úri utcákkal külön tanulmány foglalkozik. Lakáspolitikai elemzésünkben a Szél út esetét vizsgáljuk részletesebben. A Szél út jó példája a látványosan szegregált, a lakáspolitikai beavatkozásnak köszönhetően – és a Poros-Úri utcákkal ellentétben - csökkenő lakásszámú, ám a felszámolás útján megakadt, stagnáló területnek, ahol a lakosság jövőjét áthatja az a bizonytalanság, melyet a felvásárlás reménye és a meglevő adósságok kereteznek. 16

1.5. Félig bontott házak – évek óta felszámolás alatt a Szél út A Szél úti régi cs-lakások igazi szegregátumot képeznek. A város körcsatornája választja el a megmaradt 6 lakást a Szél út hagyományos városias kinézetű páratlan oldalától. Eredetileg ikerházak épültek ide, ám több épület egyik felét már a telep felszámolását célzó városi határozat értelmében lebontották és a családok a házat alkotó építőelemeket az utolsó tégláig magukkal vihették. A korábbi 5 ikerházból így már csak kettő áll sértetlenül, kettő pedig félig lebontva. Ezek közül néhányban több önálló, elválasztott háztartás él – vagy több generáció együtt, vagy akár nem rokon családok is nyitottak új ajtókat a saját szobájuknak. Szinte csak cigány családok élnek itt, elsősorban a beás csoporthoz tartozók. Maga a szegregátum két oldalról közelíthető meg, egyik oldalon egy kis gyalogos híd, másik, jóval távolabbi oldalán egy gépjárművek áthaladására is alkalmas híd köti őket a városhoz. A csatorna telepi oldalán nincs betonút vagy járda, a szemetet is a híd elől szállítják.

A lakók között sok rokoni szál fűződik, a kapcsolat a szomszédos Marosi úti bérlakás-telepre is kiterjed. Van olyan lakó, aki a cigánytelepről költözött ide, most gyerekei is külön-külön háztartásokban itt laknak. A rokonsági kapcsolatok a mára körülbelül 30 fősre csappant lakosság szoros együttműködésében is érzékelhetőek. „Én szüleim úgy volt, hogy úgy vették. Először albérletben lakták, akié volt, aztán úgy volt, hogy el lett adva, és akkor úgy vették meg anyukámék, úgy, hogy már benne laktak. Most saját, ez meg anyósomé. Anyósomék úgy vették meg, és akkor úgy építették még ezt a részt hozzá, ahol most én vagyok, ezt úgy építette hozzá apósom. Lehetne bővíteni, de azt mondják, hogy tilalom van. Mert azt mondják, hogy nemsokára el fogják venni ezeket a házakat. [...] Úgy-úgy, ki szoktuk egymás segíteni, főleg, akinek nincsen, akinek gyerekük van. Még az a jó, hogy van összetartás. Nem, mint máshol, hogy egy ezressel nem tud a másiknak segíteni, hogyha kér kölcsön, pedig akinek van gyereke. Sok helyen van így, hogy nincs összetartás. Még az a jó, hogy itt azért összetartanak a romák. Szerintem azzal jó [itt], hogy a család össze van, nem össze-vissza van, hogy egyik van Jánoshalmán, másik van Pesten, meg ki tudja merre, így jó.” (H1) Annak ellenére, hogy a korábbihoz képest kevesebb háztartás maradt itt, illetve rokonságon kívüli új beköltözők sincsenek, mégis megjelennek az általában túlzsúfolt, szegényes környezet problémái. 17

„Nem jó, maga a környék nem. Ez egy, hogy mondjam, sokan vagyunk egybe. Az ember hiába törekszik, hogy jobbá, vagy szebbé tegye, másnap ugyan az van, mert rongálnak. Hányszor volt, hogy hoztak konténereket, meg minden másokat, hogy fel legyen takarítva. Eltüntették a szemetet, és akkor rá egy hónap-kettőre megint ugyan az van. Itt is hiába volt takarítva, azért van így hagyva. Le volt fűnyírózva, ültettünk ide szép fákat, meg minden másokat, de ami ki van takarítva, az másnap délutánra már ugyan olyan, mint volt. Szét van dobálva minden. A gyerekek, és nem tudnak odafigyelni a gyerekekre, hogy kicsit odafigyelőbben, vagy jobb módon próbálkoznának, de nem.” (H3) Több épület mögött házilag tákolt disznóólak helyezkednek el – ennyi előnnyel mindenképpen jár az, hogy a házsor annyira elszigetelt, hogy senkit sem érdekel, ha egy-egy kis kunyhó felbukkan hátul. „Állatok csak most voltak, főleg ezek a tyúkok. Itt van 3 malac, eltartásra, télen le kell vágni, fel kell dolgozni. Mienk. Télirevaló már megvan a kaja, minden évben szoktunk vágni, úgy, hogy kicsiket megveszünk, azt szép lassan fel kell nevelni. Volt kettő, egy. Most drágák voltak, 13 ezer volt egy. Előtte 7-8 ezer volt, vettünk 4-5 ezerért. Minden évben drágább. Csak egyszer dobja ki az ember a pénzt, aztán szép lassan megeteti őket, és akkor is van a gyereknek télire ennivaló. Tápot veszünk.” (H1) A lakások leromlott állapotban, házilag javítgatva vannak. Sok helyen nem foglalkoznak a bizonytalanságokkal, és hosszú távú spórolást követő nagyobb felújításban gondolkodnak, legtöbben azonban anyagi helyzetükből fakadóan sem tudnak ilyennel tervezni. „Szél utcában szakmások? Kötve hiszem... Valakinek megvan az 1-2 osztálya, már gyerekük van. Meg örülnek, ha már megélnek az alkalmi munkából. Nem úgy, mint régen, hogy voltak, munkanélküliek, segélyből élnek. [...] Sokan most már úgy élnek, gyesből, meg élettárs elmegy dolgozni, keres. Mert előtte mind dolgoztunk. Bejelentve, Barneválon, én is csak 3 hónapig bírtam dolgozni. Utána nem bírtam, és akkor el lettünk küldve mind. 29 éves vagyok, és 3 hónapos munkaviszonyom van az összes. [...] 3 hónapig dolgoztam csak. Jó, amikor maszekon ott sok évig dolgoztam. Ott is minden hétvégén volt fizetés. Akkor jó volt, két műszakban dolgoztam Barneválon kacsával. Délelőtt dolgoztam libával, délután én maszekban dolgoztam kacsával. Már hozzászoktam, olyan könnyű volt. Akkor tényleg jó volt. Nem voltak gyerekeim, dolgoztam, mindegy mi volt, de akkor is dolgoztam. Akkor volt munkalehetőség. Két műszakban dolgoztam, egy héten kétszer kaptam fizetést.” (H1) A város tervei szerint az önkormányzat minden évben felvásárol egy lakást, hogy aztán az évek folyamán (az IVS szerint 2013-ig) a telepet felszámolják. A szándék érthető, hiszen a rendkívül elzárt területre sáros időben még a mentő sem tud bejutni. 2001 és 2008 között 3 lakás került megvásárlásra, az utóbbi években ez a tevékenység abbamaradt, jelenleg senki sem tudja, mi várható a házakkal. Van, aki biztos a hamarosan megtörténő felvásárlásban, más nem reménykedik nagyobb összegben, hiszen úgyis a hitelei törlesztésére, és nem új lakásra kellene fordítania. „Az egyikben kihalt, a másikban elköltöztek. Az úgy volt, hogy beadták a kérőlapot, és elvették szabályosan a házukat, adtak érte pénzt, és a Kossuth utcában vettek érte házat. Az önkormányzat vette meg. Ha már bírtak venni az utcában házat – akkor jó ár. Már elég rég, 8-9 éve. Le is bontották. Itt volt mindjárt az ő házuk, mert ezek ikerházak voltak. Ahol az ól volt, ott volt a házuk. Ők elmentek, emitt meg a két öreg meghalt. Nem tudom, szerintem nem is fogják [megvenni a házat tőlük], míg be nem nyújtsuk azt a kérelmet. Meg, ha nem 18

fogok mindig a nyakukra járni, hogy vegyék el. Mert nagymamám azt csinálta, beadták, és mindig a nyakukra jártak, hogy fizessék ki. Ők nagyon odáig voltak, hogy vegyék meg a házat. És pont annyi pénzt adtak, hogy bírtak venni egy házat. Én azt nem szeretném, hogy adnak érte 1 milliót, de nem tudok azért egy házat venni, egy üres portáért annyit kérnek, mint egy házat már lehetne érte venni. 4 meg 5 milliókat kérnek egy üres portáért.” (H1)

2. Szociális bérlakások a lakáséhség csillapítására A szegény lakosság lakhatásának biztosításában kulcsszerepet játszhat a szociális bérlakás-rendszer, ám jelen pillanatban a bérlakások nemhogy a tartós lakhatáshoz vezető út egy átmeneti lépcsőfokát jelentik, de még a tartós lakhatás igényét sem elégítik ki. A 2001-es teljes lakásállományon belüli 4,6%-os önkormányzati tulajdon 2012-re 3%-ra csökkent országosan2. Alföldi kisvárosunkban is megfigyelhető ez a tendencia, a rendszerváltás előtti több mint ezer tanácsi lakás 2011-re körülbelül 350 önkormányzati bérlakásra zsugorodott, ami a teljes lakásállomány kevesebb, mint 3%-át jelenti3. A meglevő lakásállomány állapota romló, teljes körű felújítások nem jellemzőek, az ingatlanok kezelője az aktuális problémák megoldására koncentrál. A bérlakások nem átmeneti lakhatási megoldást jelentenek, sokkal inkább állandó lakhatást biztosítanak bérlőiknek. Az állandó lakhatási funkció sok anomáliával jár együtt: a lakók annak ellenére, hogy régóta élnek a bérleményekben, mégsem szeretnének nagyobb tőkét az ingatlan szükségszerű javításába fektetni, hiszen egy potenciális kiköltözés esetén ezt elvesztik. A vagyonkezelő mindemellett nem tartja reálisnak, hogy minden terhet viseljen, így nem is ad lehetőséget a befektetett érték elszámolására. A bérleti szerződés szerint egyébként a lakók a lakásuk belső tereiért, az önkormányzat pedig a ház külső állapotáért felelős. Amellett, hogy szűkös forrásaikat nem érzik biztonságosnak az ingatlanba fektetni, az ingatlant más tekintetben nagyon is magukénak érzik, hiszen évtizedek óta laknak ezekben a lakásokban, más önálló lakóhely megszerzésére sem nekik, sem az jelenlegi bérlők gyermekeinek nincs reális esélye, így nem ritkán az öröklés is felmerül, mint fontos megoldandó cél. Utóbbi jelenség jól mutatja azt, hogy bizonyos rétegeknek és generációknak reménytelen a saját ingatlanhoz vagy albérlethez jutás. A szociális bérlakás ideális funkciója szerint átmeneti lehetőséget nyújt arra, hogy a nyomott árú bérleti díj és a rezsi kiadása mellett a bérlők megteremtsék maguknak a továbblépés anyagi feltételeit. Erre azonban a legtöbb lakónak nincs módja. A bérlakás pályázatoknál igyekeznek kiszűrni azokat, akiknek túl magas a jövedelmük, ám a rendszer a túl alacsony jövedelműeket is kizárja azzal, hogy a jelenlegi szabályozás szerint háromhavi lakbért kell kauciókén befizetni. E korlát ellenére a bérlakások lakói között mindennaposak a megélhetési problémák, nagyon magas a munkanélküliek, illetve a csak szociális transzferekben részesülők aránya. Ennek megfelelően lakbér- és közmű hátralékok is gyakran jelentkeznek a családoknál. A városvezetés lakáspolitikájára nem volt jellemző a kilakoltatás, a vagyonkezelő egyfajta szociális intézményként aposztrofálta magát. A folyamatosan növekvő kintlévőségek, romló fizetési morál és az önkormányzat felől érkező nyomás azonban a vagyonkezelőt is megterheli, és kezdi szigorúbban érvényesíteni a szerződésbe foglalt fizetési határidőket. Értelmezésük szerint bizonyos lakók visszaélnek a szociális szempontú hozzáállással, és visszaszorulóban van az a fontos elvük, hogy a bérlő is részt vállaljon a lakás fenntartásából, illetve igyekezzen velük együttműködni.

2 http://www.ksh.hu/thm/2/indi2_7_7.html (letöltés ideje: 2013.08.30) 3 TEIR adatok (letöltés ideje: 2013.08.30) 19

„Tehát van az az elv, hogy az emberek úgy szoktak hozzáállni, hogy amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. […] Ha normális és bejön ide, hogy 140 ezerrel tartozik. Volt már ilyen, felbontottuk a szerződését. Nem bontotta fel a leveleket. Küldtünk értesítést. Hát ő nem bontotta fel. Igaza van, végül is a leveleket nem szoktuk felbontani. És akkor ezután jött be, hogy felbontották a szerződését. Tényleg? Kicsoda? Hát maguk. Hát, de küldtünk magának felhívást, hogy tartozik.” (SZ6) A vagyonkezelő egyrészt tudatában van annak, hogy a befolyó bérleti díjakat nem forgatják vissza az épületekre, emellett azonban él a feltételezés, hogy a lakbértartozásokat valójában ki tudják a lakók fizetni – amire a legjobb bizonyíték, hogy kilakoltatás előtt mindig sikerül törleszteni a hátralékot. Mindemellett minden szakember állítja, hogy valóban azok laknak a bérlakásokban, akiknek ezt anyagi helyzete indokolja. A kutatásunk idején a kilakoltatással fenyegetett családok igyekeztek előkeríteni a hátralék befizetéséhez hiányzó forrást – volt, aki a CNÖ segítségével szervezett munkát a család fiatal fiútagjainak, de az önkormányzat is igyekszik őket az aktuális közmunkánál előnyben részesíteni. A kisvárosban is megfigyelhető, hogy szociális bérlakások az igénylő családok számánál jóval kisebb arányban állnak rendelkezésre, így sokan kerülnek tartósan a várólistára vagy adják le rendszeresen pályázati igényüket (Habitat, 2013). Bár az arányokról nem állnak rendelkezésre konkrét adatok, de tapasztalatunk azt mutatta, hogy a szegregált telepeken lakók közül sokan elkeseredettségükben feladták a bérlakás-igénylést: „Tanácsi házat nem adnak nekünk. Próbálkozunk, de nem. Sógornőmnek már 7 vagy 9 éve, hogy bent van a kérelem, de még mindig nincsen semmi. Igen, adtam le, el lettem utasítva, aztán mondom, engem nem érdekel, én nem adom le, nem is igényeltem vissza. Mondom, most arra hiába várok, hogy most adjanak, lehet, hogy hamarább találok olcsó albérletet. Csak az sincs.” (H1) Kutatásunk során három nagyobb bérlakás-tömböt vizsgáltunk: a város északi részén elhelyezkedő Marosi úti tömböt, a város nyugati részén elhelyezkedő Mária téri tömböt és a kertvároshoz közeli József Attila utcait. Mindegyik sajátos jellemzőkkel bír elhelyezkedésében, az épület kialakításában és a lakások nagyságában, melyek determinálták lakóinak szociális státuszát is. A Marosi utcai tömb a városközponttól távolabb, egy ipari területbe ékelődve helyezkedik el. A telep a bérlakás-tömbök közül a legkisebb, földszintes, régi laktanyaépület, összesen 14 lakás van benne. A lakásokat kis kertek szegélyezik, az udvaron pedig alkalmanként kisebb csoportok gyűlnek össze. Lakói közül sokan évtizedek óta élnek itt, az utolsó beköltözők is legalább 3 éve érkeztek – ez is mutatja, hogy alacsony fluktuációja révén évek óta egy kis közösség él együtt. Ez mindamellett nem azt jelenti, hogy valójában ne változnának a lakók – sok rokon érkezik, költözik be egy átmeneti időszakra, új családok alakulnak, leggyakrabban az itt lakó fiatalok együtt kezdenek közös életet valamelyik szülő lakásában. Jelenleg a tömb lakosságának egyharmadát gyerekek teszik ki. Egyetlen régi lakó kivételével a teljes lakosság ma már cigány családokból áll. A tömb egyértelműen a megbélyegzett, gettósodott településrészek közé tartozik. Kutatásunk idején három háztartás ellen kezdeményeztek kilakoltatást felhalmozódott tartozásaik miatt. A Marosi útról készült részletesebb tanulmányt lásd az 53. oldalon. A József Attila utcai tömbök a belvároshoz közel első, kertvárosias területen fekszenek, nem mes�sze a központot átszerlő főúttól, így a városközponttól sem. Az épületegyüttes - a három bérlakás-tömb közül egyetlenként – eredetileg is tanácsi bérlakásnak épült, a négy külső gangos, egyenként 8 lakásos ház közül három maradt önkormányzati tulajdonban, a negyedikből a privatizációt követően társasház 20

lett. A 24 bérlakásban körülbelül 50 fő lakik, a többi tömbhöz képest jóval alacsonyabb az átlagosan egy lakásban élők száma. A lakások ötödében jellemző a fluktuáció, ezekbe a lakásokba az utóbbi 10 évben költöztek, főleg labilis anyagi helyzetű családok. Mindemellett a lakók jelentős többsége állandó, évek óta itt élnek, körülbelül egyharmaduk nyugdíjas. A cigány lakosok aránya ezekben a tömbökben alacsony, ami körülbelül 2 háztartást jelent. A József Attila utcai tömb az önkormányzat által leginkább preferált bérlakás-együttes, igyekeznek jobb státuszát megtartani. Ezzel együtt a lakóknak ugyan úgy meg kell küzdeniük egy-egy nagyobb, 8 lakásos épület javításért. Ezekben a házakban is találkoztunk hátralékosokkal, a többi tömbhöz hasonlóan az elmúlt 10 évben itt is ritka volt a kilakoltatás. A József Attila utcai tömbről készült részletesebb tanulmányt lásd 84. oldalon. Az Mária téri tömb státuszát tekintve a lecsúszott Marosi út és a magasabb pozíciót eddig megtartó József Attila utcai tömb között helyezkedik el. Jelenlegi helyzetét a lecsúszás jellemzi, a lakások alacsony alapterületéhez képest nagyobb családok beköltözésével a feszültségek borítékolhatóak. A háztömb szintén nem esik távol a központtól, kellemes kertvárosi részen, ám maga a hatalmas ingatlan elhanyagolt hátsó kertjével önmagában is egy sivár világot képvisel, s a lakók sem tartanak fenn kapcsolatot a tágabb környezetükkel. Az épület az ’50-es években nővérszállónak épült, így a lakások kis alapterületűek, a sötét folyosók és a zsúfoltság jellemzi az épületet. A tömb nem tartós lakhatásra épült, mégis az elsők között alakították bérlakássá. A lakók együttélése nagyon problémás ezen a zsúfolt területen, az egyszobás lakások vékony falakkal, ablaktalan konyhával, átlátszó üveges bejárati ajtóval rendelkeznek – a lakók elmondása szerint, amit a szobában mondanak, az áthallatszik a szomszédhoz is. Az egyik városvezető így fogalmazta meg az Mária téri lakások helyzetét: „Én sose tartottam azt egy jó szociális környezetnek. Az az épület nővérszállónak épült. Amikor a kórház megépült, azt azért építették, hogy ha letelik a szolgálata a nővéreknek, akkor oda menjen a kis kuckójába, főzőcskézni, pihenőre hajtja a fejét és megy dolgozni. Tehát ez tényleg egy kis élettér, 22-30 m2-es lakások. És ide betenni egy két gyerekkel rendelkező családot, mondjuk 4 főt, hát. Mikor látjuk, hogy a jogszabály úgy rendelkezik, hogy egy személyre 35 m2 adható, két személyre akkor duplája. De, ha egy személyre számolhatok 35-öt, akkor ide hogy teszünk be hármat? De kénytelenek vagyunk.” (SZ25) A lakások állaga is elhanyagolt: vannak, akik saját anyagi ráfordítással javították a lakásukat, de a legtöbb lakásban nem ez a jellemző. Számos helyen tükröződik az épület problémája: amellett, hogy gyakoriak a penészes falak, beázások, a lakók sem szellőztetnek, hiszen a vékony falak, rossz nyílászárók amúgy is kihűtik a lakásokat, magas rezsiköltséget okozva. Az önkormányzat évek óta nem végzett nagyobb felújítást, pedig számos szerkezeti problémája van az épületnek, azonban a javítások nagyobb beruházást igényelnének. A tömbben a legrégebbi lakók egyedülálló nyugdíjas nők, közülük van, akik 20-25 éve élnek itt, de akad, aki nővérként került a tömbbe. Az apró lakások ellenére számos kisgyerekes család költözött ide, a gyerekek hangoskodására, rongálására a lakók sokszor panaszkodnak. Ám a legnagyobb feszültség a régi egyedülálló lakók és az utóbbi 10-15 évben beköltöző fiatal, gyerekes cigány családok között húzódik. Az önkormányzat korábban nem jellemző politikáját egy lakó így fogalmazta meg: „cigánytelepet csinálnék mögin, de mosmán ebből a házból sajnos, az lött.” (E4) A lakók között az egyedülálló idősebb korosztályon kívül az egyedülálló anyák is nagy számban előfordulnak, megfigyelhetően magas a pszichiátriai problémákkal küzdő, mentális betegek aránya. Az elmesélések a közösségen belüli ellenséges viszonyokról szólnak: „Itten csak úgy tudunk egymáson segíteni, hogy följelentjük egymást.”(E4) Ennek ellenére jellemzők a folyosói beszélgetések, és néhányan (etnikailag vegyes csoportban) délutánonként együtt, a ház előtt 21

múlatják az idejüket. Jellemző, hogy néhány lakó elszigetelve, kitaszítottként él, nem ápol szomszédsági kapcsolatokat. Ebben a tömbben emlegették jellemzően a bűnözést, betöréseket, ám sokaknak valódi tapasztalatuk erről nem volt. Az itt lakók általában nem elégedettek a bérleményükkel, de nem minden lakó költözne el – ez elsősorban attól függ, hogy ide milyen körülmények közül érkezett. A tömbök státuszát leginkább a beköltöztetett cigány lakók arányában mutatkozó önkormányzati lakáspolitika határozza meg, azaz, hogy intézményi szintem mennyire igyekszenek a tömb státuszát magasan tartani, esetleg „beáldozzák” azt. Ehhez járul hozzá a háztömb állapota, illetve a lakások nagysága (azaz szűkössége), zsúfoltsága: a nem hosszú távú lakhatás céljára épült lakások állapota rohamosan romlik, és ezt a lakók egymáshoz való viszonya is megsínyli.

Valamennyi tömbről elmondható, hogy a szociális bérlakás alapvetően átmeneti jellege sehol nem él. Ráadásul a fluktuációt pont azok a lakók okozzák, akik valamilyen tekintetben problémákkal küzdenek, tehát nem érvényesül az az elv, hogy a szociális bérlakás továbblépteti az itt helyzetét stabilizálni tudó családokat más, önálló lakhatásba. Az itt cserélődő lakók más állami intézmény lakói között tűnnek fel újra, esetleg szívességi lakáshasználók lesznek rokonaiknál, és csak a legritkább esetben jutnak saját albérlethez. Ez a problémakör szorosan összefüggésben áll azzal, hogy leggyakrabban azok a lakók is legalább időszakosan tartozást halmoznak fel, akik munkahellyel rendelkeznek, azonban fizetésük nem jelent elegendő forrást a stabil megélhetésükhöz, lakhatási költségeik jövedelmükhöz képest pedig igen jelentős terhet képviselnek. 22

3. Lakáspolitikai újítások a kisvárosban A városban a rendszerváltást követően számos olyan program vette kezdetét, amely a lakáshoz jutást célozta meg. Annak ellenére, hogy a 2000 előtti években a lakáskérdést országosan nem tekintették társadalmi problémának (Hegedüs, 2006), a helyi szociálpolitikában – köszönhetően néhány jó probléma-felismeréssel rendelkező szociális szakembernek – a lakáshoz jutás már ekkor fókuszba került. A bérlakások erőteljes privatizációja révén kialakult, elsősorban a szegény családokat sújtó lakáshiány kezelésére két megoldási kísérlet is született a ’90-es évek folyamán. Az egyik egy új szociális bérlakás-tömb létrehozása az Alföldi úton, mellyel a sűrűsödő bérlői problémákat igyekezte a város orvosolni. A másik egy szociális szakemberek vezetésével, támogatásával megvalósult „szocpolos” lakásépítési projekt, ahol élve az állami kedvezménnyel, két utcában a családsegítő saját lakáshoz juttatott cigány és nem cigány nagycsaládosokat.

3.1. Az Alföldi úti bérlakás-tömb zsákutcája „Alföldi út százszor rosszabb, az rendes gettó volt. Az a laktanyarész volt, az csak egy szint volt. De a nagybátyám az ott lakott kint. Ott nem foglalkoztak semmivel sem, csak ittak, szétbontották a lakásokat, elvitték a villanyóráikat, egymástól lopták az áramot. Az egyik cigány gyerek meg is halt, mert felment, aztán agyonütötte az áram. Az oszlopról lopta az áramot. Volt ott 20 család.” (K11) A városból kivezető Alföldi úton a volt szovjet laktanyaépületből a 90-es évek elején az önkormányzat teljesen felszerelt, összkomfortos lakásokat alakított ki szociális bérlakásnak. Az egyszintes barakképület 12-12 lakása két sorban állt. A bérlakások létrehozásának indoka azonban már determinálta a tömb sorsát: a máshol tartozó, „lakókörnyezetére veszélyt jelentő”, problémás családokat ide költöztették, akárcsak a kilakoltatott, más megoldást nem találó lakókat. Sok esetben a lakók elszórtan épített tanyáról, vagy rendkívül rossz lakhatási körülmények közül érkeztek, ilyen szoros, társasházi formában korábban nem éltek. Eleinte a bérlakás-tömb működtetésében fontos szerepet játszott a beköltöző családok szociális munkával való támogatása. Volt egy családgondozó, akinek kifejezetten a háztömb lakóinak segítése, felügyelete volt a feladata, ezáltal pedig az ingatlan állapotának megőrzése, a fizetési morál fenntartása, valamint a közösségben adódó feszültségek kiküszöbölése: „Rendszeresen kijárt, ellenőrizte, tanácsot adott, volt, amikor parancsolt is.” (SZ11) A szoros, hathatós szociális munkával egy időre sikerült az előre látható romlást megakadályozni. A tömb fénykorában, a ’90-es évek második felében körülbelül 120 főnek adott otthont, cigány és nem cigány családok vegyesen éltek benne. A lakások aprók voltak, „inkább szükséglakásnak mondhatók”, saját fürdőszobával rendelkeztek. 1997 körül következett be a fordulat, amikor a családsegítő munkatársát visszavonták a területről, ezután rohamosan elkezdődött az épület leromlása. Ennek köszönhetően megnőttek a tartozások, a berendezéseket bizonyos lakók eladták vagy költözéskor elvitték magukkal, a ki- és beköltözések átláthatatlanná váltak, és megjelentek jogcím nélküli lakók is. Az épületek szép lassan lakhatatlanná váltak. A tömb felszámolását megelőzően már csak 30-40 fő maradt az épületben, sokan maguktól elhagyták korábbi lakóhelyüket. Végül 2004-ben költöztették ki az utolsó lakókat, majd le is bontották. 23

Az elmesélések alapján a korábbi lakók főleg a környező kistelepülésekre költöztek, ahol olcsón lakáshoz tudtak jutni, illetve sokan szocpolos kedvezménnyel tudtak építkezni. Az elmesélések szerint az önkormányzat is támogatta őket ebben, mintegy exportálva a szegény, problémásnak tekintett családokat. Ám egy-másfél év múlva megkezdődött a korábbi kisvárosi lakók visszatelepülése, hiszen a nagyobb város több lehetőséggel kecsegtetett, illetve a szegény családok esetén oly fontos rokoni védőháló (Messing – Molnár 2011b) pedig továbbra is ide húzta a családokat. Az Alföldi úti szociális bérlakás-program nagy beruházás volt a város részéről lakhatási problémák megoldására, ám olyan emberek egy lakóközösségbe költöztetése, akik egyenként is már máshol problémát jelentettek, súlyos, többek között anyagi gondokkal küzdöttek, eleve hibás koncepció volt. Egy, a körülményekhez alkalmazkodni jól tudó szociális munkás elodázta a terület leromlását, ám a jelenléte nélkül az állapotok nem voltak sokáig tarthatóak. A problémákra a szegregált lakókörnyezet nem nyújtott megoldást, így hosszú távon tekintve nem javult, hanem tovább romlott a helyzet.

3.2. Szocpolos építkezés – máshogy A rendszerváltást követően Magyarországon jelentősen visszaesett az új lakások építése, aztán 1995 és 1997 között a köznyelvben “szocpolnak” nevezett szociálpolitikai kedvezmény megemelése fellendülést eredményezett. A támogatási forma több gyerekkel rendelkező családoknak juttat támogatást új lakás építéséhez, a támogatási összeg nagysága a gyermekszámtól függött (Hegedüs, 2006). A szocpol támogatása lehetővé tette bizonyos önerő felmutatása mellett új lakások építésének állami támogatását. A kisvárosban az akkori Családsegítő Szolgálat vezetője fejében fogant meg a gondolat, miszerint a szocpol igényléséhez szükséges önerő megszerzésében és az építkezés levezénylésében szüksége van a szegény családoknak segítségre, így az erre jogosult sokgyerekes, de önerőt felmutatni nem tudók is ki tudják használni ezt a támogatási konstrukciót. A program másik, kevésbé sikeres eleme a hajdani kalákát idéző építőközösségek létrehozása volt, akik aztán egymást segítve építkeznek, majd közösséget alkotva laknak a felépített szomszédságban. A program ismertetésében a kutatás során készített interjúkon túl nagyban támaszkodunk Oraveczné Bodor Piroska két tanulmányára, melyek közül az egyik még az építkezés alatt, másik pedig utána összegzi a helyi lakáshelyzetet, illetve az építkezés tanulságait (Oraveczné 1998, 2005). A lakásépítések pénzügyi alapját tehát a lakáspolitikai kedvezmény jelentette, melyhez szükséges volt 35% önerőt felmutatni. Az önerőt részben az emberek építkezésen történő segédmunkája, munkáltatói támogatás, illetve egy holland alapítványtól nyert 6 millió Ft értékű támogatása egy- egy háztartásra eső része biztosította. Fontos szempont volt, hogy három, vagy több gyerekes családok kerülhettek a programba, hiszen számukra jelentett a szocpol akkora összeget, hogy más hitelforráshoz nem kellett folyamodniuk. A helyi önkormányzat létrehozott egy alapítványt, és a rendelkezésére bocsátott 20 háznak való építkezési telket, illetve tőlük származtak az épülő lakások engedélyezett építési tervei is. Az építkezés koordinálását az alapítvány kuratóriumának elnöke, azaz a családsegítő vezetője vállalta, az ő munkáját egészítette ki egy műszaki ügyekért és egy pénzügyekért felelős építésvezető. A szakemberek foglalkoztatása az alapítványon keresztül történt, akiket a leendő tulajdonosok bíztak meg a feladattal. A cél 2 szobával, konyhával, fürdőszobával, kamrával rendelkező 70-80 négyzetméteres ikerházak létrehozása 24

volt úgy, hogy használható legyen a lakónak, azonban a berendezésről, csinosításokról neki kellett gondoskodni. A lakás tetőterét úgy alakították, hogy hosszú távon a lakók beépíthessék. A holland alapítvány támogatása az eredeti konstrukció szerint csak cigány családok lakhatását támogatta, így a nem cigány családok részére ez kölcsön volt, melyet az építkezés végére visszafizettek. Fejenként 300.000 Ft segítette az alapozás és lábazat elkészültét, az így elismert 35%-os készültségi fokra már le lehetett hívni a szocpol összegét, mely a lakhatási engedély kiadásával rendeződött véglegesen, az alapítvány is eddig végezte az építkezés koordinációját. A projekthez kapcsolódva saját telekkel rendelkező családok is kamatmentes kölcsönhöz jutottak, így ők is neki tudtak látni saját lakásuk építéséhez önállóan. A program nagycsaládosoknak szólt, és 10-10 cigány és nem cigány családot kezdtek el bevonni. Közülük sokszínű háttérrel, de egy család kivételével valamennyien kilátástalanok voltak az önálló lakhatás kérdésében. A cigány családok kiválasztásánál a Cigány Nemzetiségi Önkormányzat (CNÖ), illetve a családok között vezetőként is közreműködő, máig az utca tekintélyt parancsoló személyének tartott családfő közreműködött. Fontos szempont volt ugyanis, hogy egy rokonsági rendszerbe tartozó, egymást jól ismerő személyek kerüljenek össze – elkerülve a cs-lakás építési programot követő zavaros költözéseket és cseréket. A cigány lakosok kiválasztásánál nagy szerepe volt a szubjektív szempontoknak: „Mert nem minden családot hozhattunk ide. Azt én választottam ki, hogy ki érdemli meg. Aki nem piszkos, nem hanyag, nem kártyázik, nem diszkózik, ilyen családot próbáltunk kiválogatni.” (HK3) Akadt olyan cigány család, aki nem akart cigányok között építkezni, más nem akart aktív részese lenni az építkezésnek, ezek a személyi változások némi késlekedést okoztak az építkezés folyamán. A cigány családok lakta utca területét az önkormányzat a CNÖ kezelésébe adta, ahol még jelenleg is vannak felhasználható házhelyek. A nem cigány családok kiválasztása a családsegítő feladata volt: voltak köztük korábban albérletben vagy szociális bérlakásban lakók, Erdélyből érkezett család, akik mozgássérült gyermekük megfelelő ellátásának érdekében érkeztek a kisvárosba, de a helyi kórház orvoshiányát is egy ide költöztetett orvos házaspárral tudták megoldani. A program levezénylését a Családsegítő Szolgálat vezetője irányította, és a városvezetéssel, szociális szakemberekkel egyetértésben külön cigány és nem cigány házsor felépítését szervezte meg. Ezzel az elkülönítéssel mindenki egyetértett, és fontos kritériumot jelentett a városvezetés támogatásának megszerzésében is. A város két különböző pontján elhelyezkedő Mező utcában és a Templom téren 10-10 házhelyet jelöltek ki – utóbbi, egyébként is cigány lakosok által lakott utca közvetlen szomszédságába kerültek a cigány családok házai. A munkák majdnem 2 évig tartottak, a családok ez alatt hétvégente, munka mellett segédmunkát végeztek a fogadott mesterek helyett. Az építkezés során igyekeztek kreatív, mindenki számára előnyös megoldásokat találni. A városban hagyományosan sok vályogvető cigány élt, akiknek a leszármazottai még ekkor is értettek a szakmához, azonban ezzel nem tudtak a munkaerőpiacon érvényesülni. Az építkezésen használt vályogtéglát ők verték, saját házaikban önerőként, a nem cigány utca házaiba vásárolt termékként került be. „Hát ez úgy kezdődött, hogy kaptuk a tanácstól a telket, és a hollandoktól kaptunk 350 ezer Ft támogatást. Akkor megkaptuk a szocpolt, és az összes segédmunka volt az önrészt. És az összefogással – 8 család fogtunk hozzá. Megépítettük az alapokat egyszer. [...] Ami segédmunka volt, azt mind mi csináltuk, kőműves mellett, ács mellett, ha kellett, alapokat mi ástuk, betonozásnál mi voltunk csak, meg mester volt egy, mi kevertük, vittük, hordtuk. 2 évig tartott. Ahogy kaptuk a pénzt [úgy haladt]. Fel kellett húzni egy háznak a falát, akkor 25

kaptuk a pénzt a másik házra, hogy fölhúzzuk a falát, utána harmadiknak, amikor azt felhúztuk, kaptunk pénzt a tetőre. Minden családból dolgoztak, hívtak segítséget, hogyha kellett, munkatársat, volt munkatársat, és akkor ilyen kaláka formában. Gyerekek, mindenféle, mindenki itt volt és csinálta.” (HK1) A cigány és nem cigány családok között nem volt valós átjárás, csak az egyes házsorok leendő lakói dolgoztak össze. Mindkét területen egy-egy vezető volt kijelölve a résztvevők közül, aki hivatalosan képviselte a csoportot, jelen volt például minden pénzfelvételnél. Minden résztvevő valamennyi szomszédjánál segédkezett, hiszen csak úgy tudtak tovább lépni az építkezés fázisaiban, ha minden lakás azonos szintig eljutott. Az építkezés előrehaladásával azonban a külső, családi segítségek megcsappantak, nem sikerült valódi közösséget létrehozni. „Sokfelől jöttünk, mások voltunk. Mi románok voltunk – ez mindig így van, a másik megint másabb volt, mert még szegényebb volt, és akkor ez volt. De jó vége lett, és kész. Nekünk az életet jelentette, mert soha házat nem tudtunk volna venni úgy, hogy adósság ne maradjon a nyakunkon, az biztos. Volt, aki nem becsülte meg a házat, mert eladták, elmentek innen. Itt vannak a városban, elváltak, szétköltöztek. Eladósodás – volt, nem közművekkel, hanem más adóssággal, de nem akarom részletezni, nincs közöm hozzá. Ezt, ha meg lehet csinálni, sok embernek jobb lenne.” (HK1) Igyekeztek jogi eszközökkel is megvédeni és eredeti céljai felhasználására megtartani a programot, így értékesítési tilalmat vezettek be a lakásokra, az alapítvány elővásárlási jogot kapott, illetve kikötötték, hogy a tulajdonos a házába idegeneket nem fogadhat, válás esetén pedig a tulajdonrészről a gyerekek javára le kell mondani. A rendszer azonban nem működött tökéletesen, egy idő előtti adásvételt jelentős kártalanítással tudtak csak rendezni, egy ház a cigány családok részén pedig nem tudott megépülni. Egy kezességvállalási adósságot nem sikerült kezelni, így az érintett család elesett a lakásépítési kedvezménytől, így pedig ikerház-társaik is áldozatul estek a megtorpant építkezésnek. Az alapítványon keresztül a program koordinátora túl sok feladatot vállalt, igazából ő jelentette a garanciát a megvalósulásra a résztvevőknek, így nem tettek kellő erőfeszítést, hanem hagyták, hogy az alapítvány mindent elrendezzen. „Utólagos értékelés szerint jó akció volt, jó lett volna országossá tenni, Irénke jogos elismerést szerzett emiatt, nagykereszttel tüntette ki a köztársasági elnök. De nem folytatódott – érthető, mert a város finanszírozása egyre nehezebbé vált, ebben a témában nehezebb finanszírozáshoz jutni. Másik fele, hogy a lakók jelentős százaléka kicserélődött, főleg roma lakásokban. Értékrendek másak voltak, aztán eladták, szép lakást eladták, megint azt lehetett hallani, hogy beköltött a putriba, a Poros utca szobakonyhában van tizennyolcadikként a cs-lakásban” (SZ11) A város szocpolos programjának köszönhetően 14 családnak lett saját lakása, az egykori résztvevők mai napig hálásak a programnak, hiszen enélkül nem jutottak volna lakáshoz. A 2004-es utánkövetéskor az eredeti lakók kevesebb, mint kétharmada maradt az építkezésben résztvevők közül ezekben a lakásokban. A nem cigány családoknál elsősorban válás vagy továbbköltözés volt a lakás elhagyásának az oka, és minden esetben jobb lakhatási környezetbe kerültek. A cigány családok kisebb arányban hagyták el a lakásokat, két esetben nem történt hivatalos, csak informális lakáscsere. A program folytatása végig a levegőben volt, még egy találkozót is összehívtak a lehetséges folytatás jegyében, ám végül a pénzügyi források elapadásával és az önkormányzat kevésbé támogató hozzáállásával ezek a terveik kútba estek. 26

3.3. A Családsegítő Szolgálat, a lakhatási ügyek korai felkarolója Kisvárosunkban a Családsegítő- és Gyermekjólét Szolgálat mindig is fontos szerepet töltött be a lakhatási kérdések közpolitikában való megjelenítésében, napirenden tartásában, az újítások bevezetésében. A fent említett két példa is jól mutatja azt a tevékenységet, amit a szegények számára nyitott lakhatási lehetőségek kibővítése érdekében folytattak a ’90-es évektől. Mára az intézmény a lakhatási kérdésekben aktív, kezdeményező szerepét elvesztette, ám még mindig sokszínű szolgáltatási palettával rendelkezik a kötelezően ellátandó feladatokon túl. A családsegítő 1987 elején alakult meg, Kísérleti Családsegítő Szolgálat néven, ugyanis a város egyike volt annak a hét településnek, amelyekben elindult az országos kísérlet. Az itt szerzett tapasztalatokra is támaszkodott az 1993-as szociális törvény, amelynek meghozatala után alakult meg a családsegítők rendszere országos szinten is. Alapító tagjai nagyrészt jelentős szerepet töltöttek be a város későbbi életében. Kezdeti munkatársai közül került ki a jelenlegi vezető, egy korábbi alpolgármester, országgyűlési képviselő, CNÖ-vezető, de a Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat jelenlegi munkatársai közül is néhányan a kezdetektől tagok voltak, az ő közéleti elkötelezettségüket jelenleg is aktív városi-intézményi részvételük bizonyítja. A szolgálat megalapításakor nem voltak kötött jogszabályi keretek az intézmény működtetésére, így az intézmény feladatkörét az alapító tagok alakították, határozták meg. A helyi intézményben nagy hangsúlyt fektettek a szakképzésre és a munkatársak folyamatos szakmai fejlődésére, mire a 2000es működési rendet szabályozó rendelet életbe lépett, a munkatársak mind megfelelő képzettséggel rendelkeztek. Sokan érkeztek tanulmányozni az intézményt és kértek tanácsot családsegítő-működtetéssel kapcsolatban. Jellemzően az első munkatársak nem szociális gondoskodásból érkeztek, a munkát más területen szerzett tapasztalataik és szociális érzékenységük irányította. A családsegítőt alapító vezetője óriási elkötelezettséggel állt a munkájához, többek között részt vett a helyi Pető Intézet 1982-es alapításában is, leköszönése után pedig egy alapítvány keretében folytatta segítő tevékenységét. A családsegítő elsődleges célja az ügyfeleik támogatása, segítése volt problémáik megoldásában, kezdetben nagy szerepet kapott működésükben a személyes beszélgetéseken keresztül folytatott családgondozás. A lakhatási kérdések fókuszba helyezését a rendszerváltást követő gazdasági és társadalmi változások indokolták, melyeket a családsegítő szolgálat egyik munkatársa így ír le: „Rendszerváltás után jött a nagy leépítés, innentől omlott össze a rendszer, nem tudták fenntartani, karbantartani, nem tudták fizetni a törlesztéseket, egyebeket. Önkormányzati magas lakásszám fenntartása drága volt, mindenféle megoldásokat kitaláltak, hogy ha lelakják, akkor csinálják meg a bentlakók – de honnan csinálták volna meg, nekik sem volt munkájuk. Másik fele, hogy jött az ötlet, hogy dobjuk piacra őket: benne lakóknak fillérekért – ami nem baj – eladták, az vette meg, aki tehetősebb volt. Ezzel leszűkült a lakásállomány a semmibe, innentől kezdve nem volt mozgástér. Közben adósságok, egyebek miatt árverések, családok az utcára kerültek. Új lakáshoz jutás pedig egyáltalán lehetetlen volt. Életerős, fiatal, tán még foglalkoztatott emberek egyszerűen nem tudtak lakáshoz jutni, nem tudtak lakásakcióba bekerülni. Csak használt lakás, aminek nagyon magas volt az ára.” (SZ11) Az önkormányzattal vagy önállóan szervezett nagyobb lakhatási programokon túl nagyobb léptékű program nem valósult meg, a családsegítő, illetve a CNÖ munkatársai azonban részt vettek a bérlakások bérlő27

inek kiválasztásában, és általában szem előtt tartották a rászorulók lakáshoz juttatását. Ugyanekkor volt olyan időszak, amikor az Alföldi úti tömbbel, mint egységgel foglalkozott a családsegítő szociális munkása. A bérlőkijelölésben a családsegítő korábbi vezetője az érintettekre, a családrendszerek ismerőire igyekezett bízni a beköltözők kiválasztását, ami alapvetően a telepfelszámolást követő nem hivatalos költözések és lakáseladások után nem volt meglepő. A kiválasztás ezen metódusa kifejezetten fontos volt a szocpolos építkezéseknél, ahol ikerházakba költöztek új lakók. „A CNÖ vezetőjét kidelegáltam a városházára, hogy őt kérdezzék meg mindig, amikor cigány családnak adnak lakást, hogy akkor ő oda jó- e. [...] Ő ismer mindenkit, ő telepen született.” (SZ16) Nem minden esetben volt azonban zökkenőmentes az együttműködés a különböző önkormányzati és szociális szereplők között. Akadtak ellentétek a családsegítő és a CNÖ elnöke között – így a szocpolos építkezésnél keletkezett nézeteltérések miatt végül az elnök nem is vett részt az építkezés megvalósításában végig. Itt a CNÖ-nek kitüntetett szerep jutott, hiszen a telket az önkormányzat az ő kezelésükbe adta, így ők dönthettek, ki költözhet oda. Ezen a területen még jelenleg is vannak olyan porták, ahova új házakat lehetne építeni. Ezekben az esetekben a régi lakók beleegyezését is kikérik a beköltözők személyével kapcsolatban. A lakáskiutalásoknál jelenleg a papírok kitöltésében működnek leginkább közre a munkatársak4, az informális személyi kérdések a CNÖ-nél maradtak, nem a családsegítőben: „Általában lakókörnyezet tekintetében, ha megüresednek lakások, kikérjük a nemzetiségi önkormányzat véleményét is. Valamikor ők mondják, hogy az illetőt egyáltalán nem javasolják abba a lakókörnyezetbe. Mert azt ők is látják, hogy nem jó ötlet egy, a szocializáció alacsony szintjén megrekedt, jövedelemmel nem rendelkező családot berakni egy normálisabb lakóközösségbe. Feszültséget generálna és pillanatokon belül ki is penderülne onnan, mert nem tudja teljesíteni a feltételeket.” (SZ25) A családsegítő intézményének formalizálódásával a kezdeti lendület új színt kapott. Az országos trend, mely szerint a szolgáltatást igénybe vevők száma a szolgáltatást végző intézmények kapacitásához képest jelentősen megnőtt5, a kisvárosban is érezhető volt: „A rászorulók mennyisége nőtt meg. Régebben családon belül sok mindent meg tudtak oldani, egyik családtag a másikat ki tudta segíteni. Most már nincs így. Ha valahol egy fő, vagy ne adj Isten, mind a kettő munkanélkülivé válik – ami a városban elég gyakori-, onnantól az a család beáll, nincs miből megélni.” (SZ1) A kötöttebb keretekkel megnőttek az adminisztrációs terhek, amelyek más vezetési stílust kívántak - elsősorban ez a kérdés okoz törésvonalat a kezdő gárda és a mai résztvevők között6: 4 A lakáskérelem benyújtását követően a Népjóléti Osztály tanulmányt készít a kérelmezőkről, a megüresedett lakások tekintetében pedig a Vagyongazdálkodási Zrt. szolgáltatja az adatokat. A tanulmányt önkormányzati bizottság elé terjesztik, általában 1-1 lakásra 3 igénylést versenyeztetnek meg. A nyertes pályázó először 1 évre kapja meg a lakást, ha addig nem halmoz fel tartozást, akkor a kiutalás következő körben 3 évre meghosszabbítható. 5 KSH statisztika - Családsegítő szolgáltatások: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_fsg003a.html (letöltés ideje: 2013.08.30) 6 Nagyjából a korábbi, közvetlen, kevésbé kötött stílusú családsegítést folytatja jelenleg a CNÖ, miután nem szociális intézmény, 28

„Ha valaki jól csinálja a dolgát, el kell dönteni, hogy kinek felel meg: ha a szakmának, akkor mindig a családoknál vagyunk, vagy a hivataloknak és folyton írunk. A kettő együtt nem megy.” (SZ13) A családsegítő jelenlegi működését a beérkező panaszokra alapozza. Ügyfélkörük nincs területileg elosztva, érkezési sorrendben látják el az eseteket. Egy nap 30-70 ügyfél is beérkezhet, a legtöbben azokon a napokon jönnek, mikor a lakásügyekkel foglalkozó Népjóléti Osztálynak ügyfélfogadási ideje van, valamint a piacnapokon. „Aki ide segítségért jön, annak próbálunk segíteni. És legtöbbször elégedetten mennek el, annak ellenére, hogy nem anyagi segítséget adunk. De sokszor nagyon sokat számít, hogy el tudja mondani. És én ott nem is tudok segíteni, de jön a telefon és az összeköttetések, küldjük tovább és ott kap segítséget.” (SZ1) A kutatás időpontjában a családsegítő a Többcélú Kistérségi Társulás Szociális Szolgáltató Központjának volt a része, és egy épületben működött a gyermekjóléti központtal. A törvény által előírt, kötelezően nyújtandó alapellátásokon felül az integrált intézmény keretében működik egy 90 férőhelyes Időskorúak Otthona, körülbelül 30 férőhellyel működő Fogyatékosok Otthona, valamint szintén 30 férőhellyel üzemel a Férfi Hajléktalanszálló is. Korábban a hatáskörükbe tartozott az adósságkezelés is, ám jelenleg ezt a szolgáltatást felfüggesztették. Amellett, hogy a szolgálat által ellátott terület a társulási formával együtt megnőtt, és sokrétűbb szociális szolgáltatásokat nyújtanak, sokkal formalizáltabb keretek között, a hangsúly is áthelyeződött a lakhatási kérdésekről – a családsegítő jelenlegi vezetője elsősorban a pszichológiai, mentálhigiénés és mediációs segítségnyújtást emelte ki, mint helyi különlegességeket.

4. Alternatív lakhatási lehetőségek A városban a szociális ellátórendszer személyes szociális szolgáltatásai között számos olyan elem szerepel, mely a lakhatást valamilyen formában támogatja, vagy lakhatási lehetőséget biztosít egy- egy csoport számára. Bizonyos szolgáltatásokat kötelező nyújtani a település lélekszámából adódóan, például ilyen az ellátás hajléktalanok számára, de ezek mellett itt több olyan intézmény is létezik, amely a helyi körülményekre reflektálva, a szociális ellátórendszer eszközeivel igyekszik elősegíteni a helyiek lakhatási körülményeinek javítását. Ezek alternatív megoldásként jelennek meg és szükségességüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy egyre többen veszik igénybe, vagy szeretnék igénybe venni ezeket a lehetőségeket. Ilyen intézmény a Kastély, mely családok átmeneti otthonaként állandó túljelentkezéssel üzemel, illetve a tanyasi kollégium, melyet a tanyákon élő gyerekek számára alapítottak, hogy könnyítsék iskoláztatásukat és hétköznaponként a kollégiumból könnyen eljussanak az iskolába. Egy más szempontú alternatívaként szolgál a várost övező kiterjedt tanyavilág is, mely az alföldi kisvárosban rendhagyóan nagy arányban fogadja be a lakosságot, a kiköltözők száma pedig folyamatosan növekszik. Ugyan nem intézményesült formában, de a tanyavilág lakhatást biztosít a szegény családoknak, akik itt nagy arányban fordulnak elő. Ezt a szociális ellátórendszerhez való szoros kapcsolódásuk is jelzi, például a családgondozás, a mezőőrség és a jelzőrendszeres segítségnyújtás révén. nem is szabályozott e kérdésben. Erről bővebben lásd X. fejezetet. 29

Az alternatív lakhatási lehetőségekre pedig főképp az anyagi problémák súlyosbodása miatt van növekvő igény, így az ezeket igénybe vevők, vagy igénylők száma folyamatosan növekszik.

4.1. Családok átmeneti otthona a Kastélyban A jelenleg családok átmeneti otthonaként működő, a helyiek körében Kastélyként emlegetett intézmény egy régi nemesi kúria épületében található. Először fogyatékosok és időskorúak számára kialakított szociális intézményként funkcionált, majd az épületet a családsegítőnek ajánlották fel, hogy anyás gyermekotthont hozzanak létre. Ezt követően az épület a szocpolos építkezést is bonyolító alapítvány kezelésébe került, a jelenlegi két épülettömbje közül először az alsó részben hoztak létre átmeneti otthont, majd felújították a felső épületet is, így megnőtt a befogadóképesség. Hamarosan a teljes intézmény ismét felújításra került EU-s támogatásból, 1999 óta pedig az önkormányzat fenntartásában áll. Jelenleg egy 40, illetve egy 25 férőhelyes épülettel működik – melyek az intézmények kitagolását célzó jogszabályok miatt különálló egységekként üzemelnek. Gyakorlatilag a különálló működés költségvetési terheteket ró az intézményre, hiszen minden adminisztrációt, vezető személyzetet meg kellett duplázni. A családok átmeneti otthona gyermekvédelmi intézmény, ami befogadja a krízishelyzetbe került gyermekeket családjukkal együtt, akik az intézményben tölthetnek 12 hónapot (ami egyszer meghosszabbítható), amíg helyzetük rendeződik. Az intézmény tehát úgy lett kialakítva, hogy a gyermekek érdekeit tartsa elsősorban szem előtt, ezen érdekek közé tartozik az is, hogy a gyermek családja körében nőjön fel. A városban azonban a családok átmeneti otthona sok esetben a gyerekes családok lakhatási problémáinak megoldását jelenti, ahova hosszabb-rövidebb időre túlzsúfolt lakásokból, albérletekből, várostól távoli tanyákról kerülnek. „Általában lakásprobléma miatt [kerülnek ide]: szűkösen élnek, kirakták őket onnan, ahol eddig laktak. Akiket én ismerek. Szóval, amit a gondozók mesélnek. Az egyik család is albérletben lakott és nem tudták fizetni a tűzifát és ezért börtönbe került és ezért került be. Na, most bántalmazottunk nincsen, aki bántalmazás miatt került be. Előfordult már, hogy a gyermekjóléti szolgálat betett ide, de gyorsan visszamennek.” (SZ13) Az intézménybe általában személyes felkeresés útján jutnak be családok, de a gyermekjóléti szolgálat jelzőrendszeren keresztül is szokta értesíteni az intézményt, ha tudomást szerez olyan családról, akinek lakhatási körülményei nem megoldottak. A felvételt egy kérdőív kitöltése előzi meg, ekkor felkerülnek a családok a várólistára. A krízishelyzet feltételrendszere nem szigorú, ha van hely és nincs rászorultabb egyén a listán a jelentkezőnél, akkor bekerülhet. Nem egy család rendszeres visszatérő, van olyan lakó is, aki már szüleivel is itt talált menedéket, majd most saját családjával is ide kényszerült. A saját lakás híján szüleikkel maradó fiatal párok, családok jellemző önállósodási terepe a Kastély, ahol kikerülve a rokonoknál elérhető saját szobából, átmenetileg önálló háztartást alapíthatnak. Egy évre kapnak lehetőséget, melyet további 6 hónappal meghosszabbíthatnak, és az adott tanév végéig is kitolhatják az itt töltött időintervallumot. Jellemzően ki is használják a teljes időkeretet. „Mi úgy voltunk, hogy eljöttünk anyámtól, és akkor ott maradtunk az anyjánál két napig, és akkor kijöttünk ide szólni, és akkor mondták, hogy költözzünk be. Rögtön jöhettünk. Mert nem volt hova, csak azt a két napot ott a M.-nál, mert ott sincs azon a tanyán csak egy szoba, meg az a kis konyha. Nem fértünk el, meg a lánynak is a körülmények itt jobb, mint ott. Nem maradhattunk volna, mert az a kockázat is felállt volna, mert 30

van még egy lánya, aki Kecelen van férjnél. Neki is barátja van, mert nem házasodtak össze, és akkor hogyha visszamegy, akkor mi hol vagyunk? Hát hogyha véletlenül veszekednek, mert van ilyen esetleg. Mert 3-an vannak azon a szobán, meg konyhán, nekik is kell valamennyi hely.” (B1) A bentlakás számos szabály elfogadásával jár, aminek az első lépcsőfoka a házirend betartása. Mivel az intézménynek egy reszocializációs szerepet is szánnak, a házirend betartása komoly kritérium. Sok családnak megterhelő, hogy állandó felügyelet alatt van, ezen kívül itt is kis helyen sokan laknak. A családok saját szobákkal rendelkeznek, de a konyha, mosdó, mosóhelység közös. „És ott is arra törekednek, amit én is papagájként emlegetek, a szocializációt az ott dolgozók segítségével: megtanítsák, hogy hogyan kellene élni. Megpróbálják kapacitálni őket arra, hogy legyen munkahelyük, megtakarításuk. Fizetniük kell valami térítési díjat, tekintettel arra, hogy nem ingyen van ez. De ez egyfajta rákészítés az életre, hogy tudjanak majd boldogulni. […] Itt igyekeznek egymáson bevasalni a szabályokat, nem egyszerű persze. De aki ott él, annak rá kell jönnie, hogy tudni kell alkalmazkodni, békésen egymás mellett élni, segíteni, ha arról van szó.” (SZ25) Az intézmény a későbbi sikeres lakhatást azzal is igyekszik elősegíteni, hogy a bent lakók számára kötelezővé teszi bizonyos összeg megtakarítását, amelyet később albérlet fizetésére fordíthatnak. „Ők döntenek, mennyit raknak félre. Van, amikor kevesebbet, van, amikor többet. Ilyen ötezret. Családi kas�szát anyuka kezelte. Most be tudom osztani, mert annyi kell, bevásárolni. Veszek ilyen mosogatószereket, olajat, meg ilyesmiket, paprikát, meg ilyesmik, és akkor nem megy annyi pénz, hanem csak veszek hozzá mittudomén mit, és akkor csak fel kell rakni. Korábban is tudtam főzni, csak nem mindent. Itt segítettek azért.” (B1) A szabályok betartása kötelező, de nem mindenkinek könnyű, ezért előfordul, hogy valaki számára a Kastély egy kényszermegoldás, és amint lehet, távozik. „Egy évet [laktunk ott]. Rossz volt, mert olyan, mint egy börtön. Van egy szoba, aztán viszontlátásra. Közös konyhán van az ember, az meg nem jó. Nagyon gyakran tűntek el dolgok. Lejárt a szerződés, azt el is jöttünk.” (H3) Gyakoribb azonban, hogy egy- egy család a szerződés lejárta után kiköltözik, majd újabb igénylést ad le és ismét kihasználja a teljes időkeretet, amit bent tölthet, hisz arra, hogy valóban bekerüljön az átmeneti otthonban töltött idő után a szociális vagy piaci alapú albérletekbe, bérlakásba, nincs garancia. „Mi ismerjük egymást a Családok Átmeneti Otthonának vezetőjével, már nem ez az első alkalom, már tán négyszer vagy ötször vagyok itt. Most 15 éves lesz októberben a lány. Két és fél éves volt a kislány, mikor legelőször ide kikerültem. És akkor ilyen időszakonként. Volt úgy is, hogy férjemmel együtt, meg volt úgy is, hogy nem.” (B2) A visszaköltözések legjellemzőbb oka, hogy a lakhatási problémáikat a családok nem tudják megoldani: ez összefügg a szociális bérlakások alacsony számával, a szegény családok számára nyújtott szociális alapú anyagi segítség csökkenésével, de az átmeneti, mégis otthont adó intézmény nyújtotta biztonság is egyedülálló lehet ezeknek a családoknak az életében. 31

„Itt mindenki mindenkinek a rokona, szóval itt, ha nem követjük őket, akkor is mindent tudunk. Meg nagyon sokszor visszajönnek, hogy van-e hely. A szociálpolitikai kedvezmények, a szocpol… szerintem nincsenek olyan kedvezmények, amit igénybe tudnának venni. Ezelőtt volt nekik, hogy itt voltak másfél évig, tudtak spórolni, fel tudták venni és vettek egy tanyát. El tudtak indulni. Megszűnt a szocpol, olyan lehetőségeket írnak le, amit szerintem magyar ember nem tud igénybe venni. Önkormányzati bérlakás nagyon kevés van, volt már, hogy kiköltöztek szociális bérlakásba, de nagyon ritka. Amit tehetnek, az az, hogy visszaköltöznek, ahonnan jöttek. A családhoz. Itt megtanulták azt, hogy naponta kétszer takarítunk. Délben is, fönt is. Minden napra megvan a felelőse. Itt megvan a mosás. Szóval itt tényleg más körülmények között élnek, de visszamennek ugyan oda: Marosi út, Poros utca, József út… és egyszerűen hiába szeretne, nem fognak tudni kitörni ebből. Majd, ha felmennek, remélem, látják majd, hogy rend van. De ebből az ördögi körből nem tudnak kitörni. Mert próbáltak, eljut valahova, utána kimegy és ott ugyan úgy él, meg a többi ugyan úgy visszahúzza és visszajön. ” (SZ13) A Kastély a legtöbb lakó számára egy jó opció, mely biztonságot, stabilitást és – legalábbis a bent töltött időszakban – állandóságot nyújt. Sokaknak egy utolsó lehetőséget jelent arra, hogy összeszedjék az önállósodáshoz, talpra álláshoz szükséges anyagi hátteret, kikerülésükkor pedig az átmeneti otthon vezetősége javasolhatja család szociális bérlakáshoz juttatását az önkormányzat irányában – ám ez a kapcsolódási lehetőség az esetek többségében nem történik meg. A Kastély az egyik legfontosabb lakhatási megoldás a krízishelyzetben lévő családoknak a kisvárosban. Ahhoz azonban, hogy az átmeneti funkció előnyeit a családok is lássák, egy szociális lakáspolitika rendszerébe kell, hogy illeszkedjen – ahol a kikerülő családoknak lehetőségük van lakhatási problémáik megoldására. A jellemző bérlakás-szűkösség meggátolja az intézmények pozitív együttműködését, enélkül pedig a Kastély átmeneti megoldáson túl egy pont lesz abban a várost körülölelő gyűrűben, amiben a szegény családok más lehetőségek híján bolyonganak.

4.2. Tanyasi kollégium A város alternatív lakhatási megoldásainak egy másik fontos intézménye a tanyasi kollégium. Az épület 1976-ban épült, elsősorban azért, hogy a külterületekről bejáró tanyasi gyerekek iskolába járását kön�nyítsék, és hétköznaponként a városban maradhassanak. Ekkor még csak a tanyavilág általános iskolai diákjai laktak benne, de később, az 1980-as években középiskolások előtt is megnyitották a kapukat, majd egy szakközépiskola diákjai is beköltözhettek. Ma már az óvodás korosztály számára is nyitott az intézmény, így gyakorlatilag 5-től 20 éves korig laknak gyerekek, országos szinten is kivételessé téve a kollégiumot. Nem csak a korosztály bővült, hanem a funkciók is, mert egyre fontosabb szerepet játszott a beköltözők oktatásának és fejlődésének támogatása, majd a hátrányos helyzetű gyermekek is egyre nagyobb arányban kaptak helyet az intézményben. Sok gyermek azért kerül be ide, mert egy szülő neveli, aki több műszakban dolgozik, és egyedül nem tudja ellátni gyermekét, de általánosan előforduló, a gyermekek életére alapvetően kiható lakhatási és más nehézségeket is orvosol a kollégiumi elhelyezés, így itt saját lakótérhez jutnak a gyerekek, biztos fűtött szobához, rendszeres étkezéshez. Ennél az intézménynél is – mint minden szociális ellátásnál – nagy szerepe van a szomszédsági, családi, baráti, egyéb informális csatornákon terjedő információknak a jelzőrendszer mellett, az intézmény vezetője mégis azt hangsúlyozta, hogy biztosan sok olyan gyerek marad ki ebből az ellátásból, akik rászorulnának. A kollégium a jelentős kereslet ellenére sem működik teljes kihasználtsággal. Jelenleg az alapító okiratban 204 a férőhelyek száma, és olyan 70-80%-os telítettséggel dolgoznak. 32

„Többféle módon [kerülnek be ide], információ alapján, tehát egymás között is gondolom, ezek a családok tudnak egymásról, segítik egymást; a családsegítő intézmény részéről is, illetve az általános és középiskolába a gyermekvédelmi felelősök segítik ezt a munkát, hogy akinek itt a helye, azok ide is jussanak. De én úgy gondolom, hogy még nagyon-nagyon sokan vannak a városban és a környékén kinn, akiknek jó lehetőséget biztosítana ez az intézmény. Ugye a cigány kisebbségről, vagy nemzetiségről, vagy etnikumról, ha szó van, ők ragaszkodnak a gyermekeikhez, de nem tudják a megfelelő feltételeket biztosítani. Tehát elindult egy olyan folyamat, hogy egy részük már szívesen behozza ide, sőt, amikor már rájönnek, hogy jó helyen vannak, akkor már vasárnap délután négykor nyitunk, de már háromkor itt vannak, és pénteken délután a legutolsó pillanatban viszik őket haza. De nagyon sok család ugye ragaszkodik a gyerekhez, még akkor is, ha nem tudja a megfelelő körülményeket biztosítani számára.” (SZ4) A bentlakó gyerekek szülőivel nem könnyű az intézménynek a kapcsolattartás. Gyakran fordul elő, hogy nem lehet elérni őket, mert néhány hét alatt is megváltozhat a címük vagy telefonszámuk, így kénytelenek akkor beszélni velük, amikor hétvégén hozzák-viszik a gyerekeiket. Gyakoriak az agyagi okokból fakadó elmaradások a szükséges felszerelés terén, például nincs papucs, gyógyszer vagy tisztasági csomag. Az indulás éveiben még volt családlátogatás, amihez az anyagi és eszközbeli feltételek is adottak voltak a város részéről, ez azonban az utóbbi években már nem adott, így a családlátogatás megszűnt, maximum probléma esetén mennek ki a dolgozók saját autóval, önköltségen. Az intézményben nem egyszerű a korosztály, családi háttér, rászorultság és tanulmányi előrehaladás szempontjából egyaránt széles skálán mozgó gyerekek felügyelete, mégis fontos szerepe van a Kollégiumnak a gyermekek életében. 15 fős pedagógusi testülete vegyes összetételének köszönhetően sokoldalúan tudja szolgálni a gyerekek fejlődését. „Az együtt nevelés, az valóban itt nálunk teljes mértékben megvalósul, együtt mosakodnak, együtt kelnek, együtt fekszenek, együtt étkeznek. Tehát ilyen intézmény szerintem nincs még egy az országba, ahol ez en�nyire megvalósul. És el is fogadják egymást a gyerekek, érzékelhetően.” (SZ4) Azoknál a fiataloknál, akik már évek óta bentlakók, megfigyelhető, hogy jobb eredményeket érnek el az iskolában, de a gyerekek „egymást is nevelik”. Ha azonban eljön a nyári szünet, otthon ugyanolyan körülmények között töltik a gyerekek a nyarat, és a pedagógusok ősszel a nevelést szinte kezdhetik elölről. A bentlakó gyerekek stabil napi rutint követnek, és számos szabályhoz kell igazodniuk. „Itt is azért lazábbak lettek a kötelékek, házirend alapján működünk, és akkor mindig azt szoktam mondani a beköltözőknek, hogy ez nem börtön. Ahhoz képest, hogy reggeltől estig csavarog valaki, ahhoz képest idézőjelben börtön, de nem. Inkább azt mondanám, hogy vannak kötöttségek. A kötöttségek abból állnak, hogy rendszerességet tanuljon, hogy tisztaságot, tiszteletet tanuljon, hogy megtanuljon egyáltalán írni, olvasni. Az együttélés legalapvetőbb dolgait én továbbra is azt mondom, hogy csak így lehet. Tehát eredményt nem lehet elérni fegyelem nélkül. […] Délutáni időbeosztásuk van. Van egy kis szabadidejük, akkor van 3 óra szilencium, utána megint jön a vacsora, udvari lehetőség, kis szabadidő, esti tanulás. Én úgy gondolom, hogy lazábbak a kötelékek, mint hajdanán az indulásnál, ott sokkal nagyobb szigor volt, a ‘70-es, ’80-as években. Érdekes módon akkor állítom, hogy 1 éjszakai nevelő elég volt a fiú-lány szintre, most nem elég.” (SZ4) A kollégium az évek alatt oktatási profilja helyett mára már kvázi gyermekvédelmi intézményként mű33

ködik, hiszen rászorultsági alapon ad helyet a fiataloknak. Emellett a lakhatási problémák megoldásában betöltött szerepe is egyre jelentősebb, a lakhatási szegénységben élő gyerekeknek nyújt alternatívát.

4.3. Tanyavilág Az alföldi kisváros a tanyás mezőváros típus egyik megtestesítőjeként mindig is kiterjedt tanyavilággal rendelkezett. Az ’50-60-as években számos külterülete önálló településsé vált. Más tanyás területekkel ellentétben a Duna-Tisza közén a homoki tanyák népessége a szocializmus időszakában sem csökkent, köszönhetően a helyi adottságoknak megfelelő szakszövetkezeti gazdálkodásnak (Petrás 2006). A levált települések ellenére arányaiban kiugróan magas a város külterületén élők száma, a 22 ezer hektáros területen a lakosság kb. 15%-a él (IVS 2008). Míg a város közelében viszonylag magas a lakósűrűség, a földutakon távolodva jellemzőbbek a lepusztuló, elszórtan épült tanyák (Csatáry – Kiss 2004). Bár nem mondható, hogy a tanyavilágot kizárólag a szegény népesség lakná, kutatásunk szempontjából a tanyavilág elsősorban az itt koncentrálódó szociális problémák miatt jelentős. A tanyákon megtalálható az idősebb, egyedülálló nyugdíjas korosztály, akik hosszú évtizedek után nem akarják elhagyni hajdani lakhelyüket, az önellátás nehezedésének ellenére sem. Közülük sokan a hajdani tsz-ekhez kapcsolódó munkaköröket töltöttek be, és azóta sem költöztek be a városba. Ezt a réteget is erősen érinti a szegénység, ám ők nem a frissen kiszoruló, hanem az itt ragadt réteget képviselik. Az elöregedő nyugdíjas réteggel ellentétben a tanyasi létet kényszerből választják azok a gyerekes családok, akiknek kiköltözése az utóbbi években dominál. A tanyákon olcsóbban lehet telekhez és házhoz jutni, és több lehetőség adódik a háztáji növénytermesztésre és állattenyésztésre egyaránt, ami a megélhetés költségeit csökkenti. Emellett azonban a várossal a kapcsolat nehézkesen tartható, azaz pont a munkalehetőségektől, illetve a gyerekek esetén a közeli iskolától vagy óvodától vágják el magukat ezek a családok. Jellemző, hogy azok találnak a városi lakhatás helyett itt alternatívát, akik tartósan kiszorultak a munkaerőpiacról, a továbbiakban a szűkös szociális transzferjövedelmeiket szeretnék növelni. A tanyavilágra jellemző a városhoz képest elmaradott infrastruktúra, mivel korábban inkább hétvégi házakként, hobbiként funkcionáltak az itteni építmények. A tanyasi infrastruktúrát az Integrált Városfejlesztési Stratégia is a fejlesztendők közé sorolta, 2008-ban a következő adatok jellemezték a több, mint 700 tanyából álló egységet: állandó lakosokkal körülbelül 550 tanya rendelkezik (78%), ennek felében idősek laknak (31%), közel felében a lakók megélhetési gondokkal küzdenek (36%), a házak 15%-ában nincs villamos-energia ellátás. A városi stratégia a tanyavilág megőrzését, élhetővé tételét tűzte ki céljául, hogy ezáltal megőrizzék az önellátás évszázados hagyományait amellett, hogy az ellátásbéli és infrastrukturális hiányokat pótolják (IVS 2008). A mindennapi életre az infrastruktúra jelenleg kevéssé alkalmas, ami a betonutak hiányában és a közművesítés hiányában is megmutatkozik. Innen nem könnyű a bejárás a városba, mindamellett, hogy van buszközlekedés, a buszmegálló akár kilométerekre is lehet egy- egy tanyától. „Utcák nincsenek, dűlők vannak. Vannak tanyacsoportok – mikor 2-3 ház közelebb van, de olyan is van, hogy az egyik szomszéd a másik szomszédtól 5-6 kilométerre lakik. Itt találták ki a GPS-es rendszert, hogy egyáltalán megtalálják a lakókat, mert a házszámok se úgy vannak, hanem helyette helyrajzi számok vannak. De itt vannak a mezőőrök, akik nagyon jól ismerik a tanyavilágot, az orvosoknak és a mentőknek is tájol34

tak már be tanyát, hogy merre menjenek. Vannak olyan csoportosulások, ahol közel van 1-2 tanya és sokan laknak benne, de vannak olyan öregek is, akik messze laknak egymástól. Ez változó, de nagy a tanyavilág itt a körzetben. Itt az Alföldön eleve nagy a tanyavilág, de mostanában sokan ki is költöztek. Ennek az az oka, hogy a városban már nem tudják azt a minimális díjakat se fizetni, kommunális, vízdíj, mert ugye kint aggregátor, meg ilyenek működnek. Ebből kifolyólag költöznek ki, mert ott olcsóbb a megélhetésük. Olcsóbb a telek, és nem nagyon művelnek ott földet, mégis, legalább lehetőségük van egy kis konyhakert megművelésére. De igazából nem is tudja, hogy elfoglalják vagy megveszik ezeket a telkeket, mert egyszer csak kimennek és ott élnek. De akik beíratják az óvodába a gyereküket, azoktól a lakcímkártyát el kell kérni, így be vannak jelentve valahová. Mert az értesítéseket is ki kell tudniuk küldeni valamilyen címre. Az, hogy két nap múlva hol lakik, az más kérdés. Az ott élők nagy része nem a földműveléssel foglalkozik, sőt, sok a munkanélküli.” (SZ2)

4.4. A tanyavilág ismerői – a mezőőrök A tanyavilág összességében egyre több ember számára jelenti az egyetlen alternatívát a kilátástalan anyagi helyzetből, hosszú távú, nem feltétlenül optimális, de utolsó megoldást önálló lakhatás megteremtésére, vagy családjának támogatására. Az itt működő mezőőrségnek köszönhetően – akik egyfajta kapcsot képeznek a város és a tanyasiak között – a szociális szolgáltatások az itt élőkhöz is eljutnak. A tanyavilág az ismeretlen számára elsőre megfejthetetlen világ, ahol egyedül nehezen boldogulna. Lakossága a gyakori ki- és beköltözések miatt a hivatalosan nyilvántartottól jelentősen eltér. A városban a mezőőrség az az intézmény, mely a legjobban ismeri a tanyavilág zegzugait, és az itt lakókat. A mezőőrség az önkormányzat rendészeti csoportjának részeként látja el a tanyavilág felügyeletét. A családsegítő szolgálatnak, a mentőknek és az oktatási intézményeknek is rendszerint a mezőőrök segítenek megtalálni a keresett tanyát vagy személyt. A mezőőrség közvetlenül, akár napi szinten is részt vesz a tanyákon élők életében, például segítenek a bevásárlásban, jeleznek az orvosnak probléma esetén, közvetítenek a helyiek és az önkormányzat vagy szociális ellátórendszer között. Emellett helyismeretük nagy segítség a rendőrség számára is, gyakran vesznek részt szabálysértések vagy bűncselekmények felgöngyölítésében. „Tehát erőszakos cselekménnyel járó rablás, az azt hiszem, hogy egyre emlékszem, amikor egy időst megvertek és akkor valamit elvittek tőle. És merem remélni, hogy csak ennyi, ennek mi is részese vagyunk. Nagyobb volumenű állatlopás viszonylag ritkán fordul elő, előfordul, de alapvetően úgy, hogy tehenet, lovat, birkát, tehát így az viszonylag ritka, de előfordul. Alapvetően, ami jellemző, de azért ez a lakosságnak a biztonságérzetét, azt azért negatívan befolyásolja, két dolog van. Az egyik a kerti lopás, ami jellemző, nyilván amikor konyhakert van, télen viszonylag kevés van belőle, nyilván ennek megvan a maga idénye, illetve a kisállat lopás, tehát a tyúk, kacsa, liba, tehát ez az, ami jellemző. […] Alapvetően azért, hogy megegyék őket, tehát nem bonyolult a rendszer, semmilyen jövedelmem nincs, gyerekem van, családom van, nem is kicsi, nem akarunk éhen halni, akkor valamit tenni kell.” (SZ27) A szociális ellátórendszerrel formálisan a jelzőrendszeres házi segítségnyújtásban működik együtt a mezőőrség, ezt a funkciót 2009 óta a szociális otthontól vette át. A rendszer jelenleg közel 150 végponttal üzemel a kistérségben, melynek körülbelül harmada van a tanyavilágban bekötve. A bekötött házakban bármilyen probléma – orvosi szükséglet vagy egyéb krízishelyzet – esetén jelezhetnek a végpontról, a jelzés a Városi Rendészet diszpécserszolgálatához fut be és a mezőőr azonnal segítségükre siet. A mezőőrök 35

azonban nem csak jelzés esetén mennek, hanem rendszeresen bejárják a területet, ellenőrzik a lakókat. A fent említett segítségeken kívül egyik legjelentősebb segítségüknek azt érzik, hogy váltanak néhány szót az egyébként elszigetelten élő, gyakran egészségük miatt lakásukba zárt idős emberekkel. Helyismeretük, a lakók ismerete hatalmas tudást és így segítséget jelent a városi intézményeknek. A mezőőrség e speciális segítő-felügyelő szerepét jelenleg összesen 6 fő látja el, napi 24 órás, 3 műszakos munkarendben, 1 szolgálati autóval – így a túlterheltségük állandó. A mezőőrök jelentősége elsősorban a személyes, helyben segítő szociális munkának is nevezhető jelenlétben rejlik. Működésük sokat jelent az egyedülálló, szomszédi felügyelet nélküli idősek fizikai és lelki támogatásában, másrészt folyamatos helyszíni ellenőrzéseik során tisztába kerülnek valamennyi család helyzetével, ennek megfelelően tudják is őket segíteni. Úgy tűnik, hogy a tanyasi élet fenntartása egyrészt a városi politika által preferált irányvonal, másrészt a szegény családok helyzete szülte kényszer. Természetesen a két irány nem ugyanazt a tanyasi jövőt vetíti előre, a városi lakáspolitikának mindenesetre nagy szerepe lehet abban, hogy a tanyák ne a szegény családok hátrányokat konzerváló lakóhelye legyen. Tanulmányunkban kifejtettük, hogy milyen lakhatási lehetőségek voltak adottak a rossz szociális helyzetű lakosságnak a rendszerváltást megelőzően, ez hogyan hatott a jelenlegi lakáshelyzetre, illetve milyen változó szerepük volt a különböző intézményeknek a probléma kezelésében. Tanulmánykötetünk további részében egy-egy intézmény és terület részletesebb elemzésén keresztül mutatjuk be a lakhatási problémák változó arcait.

36

Felhasznált irodalom: Csatári Bálint – Kiss Attila (2004): Tanyai Kaleidoszkóp. A 2002-2003. évi tanyakollégium munkájának eredményei. MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet, Kecskemét. Havas Gábor – Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle. 5. 1995. 3. (3-20) Hegedüs József (2006): Lakáspolitika és a lakáspiac – a közpolitika korlátai. In: Esély, 2006/5. Éves jelentés a lakhatási szegénységről 2012. http://www.habitat.hu/files/jelentes_veglszoveg_web.pdf (letöltés ideje: 2013. 08. 30) Kállai Ernő – Törzsök Erika (szerk.): Átszervezések kora – Cigánynak lenni Magyarországon, Jelentés 2002-2006. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006. Kemény István: Beszámoló a magyarországi cigányok helyzetével foglalkozó, 1971.ben végzett kutatásról. Budapest, 1976, Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézet IVS (2008): Kiskunhalas Város Integrált Városfejlesztési Startégiája. http://www.terport.hu/ivs/kiskunhalas/ivs.pdf Messing Vera – Molnár Emilia (2011a): Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái, Esély 2011/1. Messing Vera – Molnár Emilia (2011b): Bezáródó kapcsolati hálók: szegény roma háztartások kapcsolati jellemzői. Esély, 2011/5. Oraveczné Bodor Piroska (1998): Többgyerekes családok lakásépítési programja Kiskunhalason. Esély, 1998/4 Oraveczné Bodor Piroska (2005): „Lakni kell!” A lakástámogatási rendszer legújabb változásai egy lakásépítési projekt tükrében. Esély, 2005/4. Petrás Ede (2006): Fönntartható-e a tanyai településforma? Családi gazdaságok a kiskunhalasi tanyavilágban. In: Madarász B. – Kovács A. (szerk.): III. Magyar Földrajzi Konferencia tudományos közleményei. CD kötet. Budapest, MTA FKI. 2006. 9 oldal. Szalai Júlia (2010): A szabadságtalanság bővülő körei. Az iskolai szegregáció társadalmi „értelméről”, Esély 2010/3.

37

„Az embernek van egy ilyen kötelességtudata, hogy itt nőttem fel a cigánytelepen.”

Kisebbségi képviselet a kisvárosban Fehér Katalin

Tanulmányomban kutatási helyszínünk Cigány Nemzetiségi Önkormányzatának (CNÖ) szerepét fogom vizsgálni a szegények és a szegregátumok szempontjából, a szervezet programjain és elnöke személyén keresztül. A szervezet jelentősége mind hosszú múltra visszatekintő állandó szociális és kulturális tevékenysége, mind a kifejtett társadalmi hatása tekintetében különlegesnek mondható.

1. A nemzetiségi önkormányzatok1 csapdája Kisvárosunk intézményi példájának vizsgálata előtt fontos látnunk, hogy milyen jelentős eltérések mutatkoznak jelenleg a cigány kisebbségi önkormányzatok jogkörrel ellátott feladatai és valós tevékenységük között, ami gyakran sikertelenségekhez és ellentmondásokhoz vezet. A kisebbség politikai képviselete a rendszerváltást követően vált önálló üggyé, a magyar országgyűlés 1993-ban fogadta el a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvényt, ezt követő évben megalakulhattak az első kisebbségi önkormányzatok. Ezzel az intézménnyel lehetőség nyílt a sajátos kisebbségi érdekek megfogalmazására és érvényesítésére a közéletben. Az volt a szándék, hogy a romák különbözőségük megtartásával válhassanak egyenlő tagjává a társadalomnak (Kállai, 2005). A rendszerváltást sem az etnikailag járó kisebbségi jogok, sem a szegénységből fakadó elosztáspolitikai jogosultságok létrehozása nem kísérte, így a leszakadók szegénysége kisebbségi üggyé vált (Szalai, 2000). Különösen a roma kisebbség esetén tér el egymástól a valós tevékenység és a kisebbségi törvényben meghatározott képviseleti szerep. Amellett, hogy a cigány politikai vezetők leggyakrabban a többséghez való „felzárkózást” képviselik, természetes módon szeretnének az általuk képviselt közösség elvárásainak is megfelelni, így a törvénybe foglalt kulturális autonómia védelme helyett kénytelenek az amúgy hiányzó szociális lobbi szerepét betölteni (Molnár, 2004). A települési önkormányzatok szociális feladatkörének átvételét sokszor addig tekintik elfogadhatónak, míg az az ő vállukról veszi le a terhet. Gyakran a cigány lakosság „megfegyelmezése” is a kisebbségi önkormányzat feladata közé sorolódik, a rendfenntartó szerep delegálása más hatósági feladatok ellátásával együtt lehetőséget ad a települési önkormányzatnak, hogy a konfliktusok alól mentesüljön, hárítva az ezzel járó felelősséget (Váradi, 2002). A kisebbségi önkormányzatok szociális lobbiként való fellépése azonban a szociális kérdések további etnicizálódásának veszélyét hordozza magában (Molnár, 2004). Tevékenységük pedig azért sem lehet sikeres, mert ehhez sem jogi, sem anyagi kereteik2 nem adottak, így tehát sem a kisebbségi választók, sem a képviselők nem lesznek az eredményekkel maradéktalanul elégedettek. 1 A korábbi Kisebbségi Önkormányzatok nevét hivatalosan 2011. év végén változtatták Nemzetiségi Önkormányzatokká, ám a köznyelvben nem terjedt el ez a kifejezés. 2 A korlátozott állami támogatáson túl a kisebbségi önkormányzatok jórészt a települési önkormányzat jóindulatára vannak bízva (Váradi, 2002). A cigány kisebbség esetén a magántőke bevonása sem tud érthető okokból jelentős szerepet betölteni, bizonyos kisebbségi jogaikat pl. intézményalapítás sem tudják a többi kisebbséghez hasonló mértékben gyakorolni (Szalai, 2000). 38

A kisebbségi önkormányzatok rendszere tehát nem alkalmas arra, hogy a cigányság tömeges, társadalmi kirekesztettségben, mélyszegénységben élő részének problémáira megoldást találjon (Váradi, 2002). Abban azonban fontos szerepet tud betölteni, hogy a helyi problémákra felhívja a figyelmet, azok kezelését előmozdítsa. Kisvárosunk Cigány Nemzetiségi Önkormányzata számos itt felsorolt ellentmondást magában hordoz. A CNÖ tevékenysége jelentős mértékben szociális kérdésekre, a szociális körülményeit tekintve a mélyszegénységben élő népesség felzárkóztatására irányul. Azt azonban az általunk vizsgált CNÖ tevékenysége is jól példázza, hogy a cigány lakosság érdekeinek folyamatos képviselete és a várossal együttműködve történő problémakezelés nagyban hozzájárulhat a szegregátumokban élő, rossz szociális helyzetű lakosság problémáinak tematizálásához.

2. A CNÖ szociális és kulturális tevékenysége A kisebbségi önkormányzat irodája a régi cigánytelep és az akkori cigány iskola épülete mellett található a kisvárosban. Utóbbiból lett kialakítva a Cigány Közösségi Ház, amely most kulturális rendezvényeknek, képzéseknek, találkozóknak ad otthont, illetve a lakosok is kikölcsönözhetik magánrendezvények számára. Ezzel szemben áll a CNÖ munkatársainak irodája, ahol nagyszámú ügyfélforgalom bonyolódik, illetve itt történik a szociális transzferek kifizetése is. Végül az itt álló harmadik épületben a ház gondnokának szolgálati lakása található. A közösségi ház és az iroda is egy korán felismert probléma megoldásaként született: azaz kellett olyan közösségi tér, amihez egyrészt hozzáférhetnek az érintettek, másrészt felügyelet alatt tartható. „15-16 éve elmondtam, hogy csináljunk valamit, mert probléma lesz. Az itteni önkormányzati vezetés hallgatott rám, és csináltunk valamit tényleg. Megcsináltuk a Cigány Közösségi Házat. Ne az utcában bulizzanak, amikor például csinálnak egy keresztelőt, vagy névadót, vagy valami születésnapot. Most már mi van: főleg most, hogy csendrendelet megvan, hiába jelenti be a rendezvényt, ha a szomszéd kétszer beszól, meg kell szüntetni. Ezért azt gondoltam, jöjjenek le ide, itt ordibálhat, csinálhat bármit. Legfeljebb a J. mondja, hogy szólj már rájuk, hogy vegyék lejjebb, vagy lejön ő, és rájuk szól, ismerik jól, halkabbra veszik. De itt általában nem szokott probléma lenni. Ugyanis ha probléma, baj van, ki vannak tiltva egy-két évre. Ja, ti voltatok itt? Ne is kérjétek, mert nem adjuk ki a területet! Kisebb rendetlenségek voltak, de komoly itt nem volt soha.“ (CNÖ elnök) A CNÖ egy elnökből és három tagból áll össze. A tagok egyike szociális területen tevékenykedik, egy másik vállalkozóként idénymunkában dolgozik együtt a cigány lakosság egy részével. A hivatalos ügyvitelt 2002-től folyamatosan segíti egy állandó irodai alkalmazott, illetve az elnök felesége is. A CNÖ tevékenységének egy jelentős részét a napi szintű, szociális és adminisztratív problémák teszik ki. Ezen a munkán keresztül rendszeres és jó kapcsolatot tartanak fenn a Polgármesteri Hivatal különböző osztályaival, más közszolgáltató intézményekkel. „Jók a kapcsolatok a különböző intézményekkel. Tehát azért próbálunk összefogni az oktatási intézményekkel, hogy leküzdjük a hiányzásokat, akkor a rendőrséggel próbálunk megfelelő kapcsolatot, meg minden igazgatási szervvel, minden oktatási intézménnyel, akár óvodával vagy kórházzal, Munkaügyi Központtal, 39

tehát az, hogy a cigányság érdekében együtt dolgozzunk. […] Jó a jelzőrendszer, tehát az iskola azért küld nekünk egy-egy listát, a nagyon problémás gyerekekkel, hogy nem járnak iskolába. Akkor mi is megpróbáljuk a családdal fölvenni a kapcsolatot, és rábírni arra, hogy járjon a gyerek. Akkor az óvodát, az óvodai beíratásoknál meggyőzni a szülőket, hogy nagyon fontos az óvodába járás, ott jelzik nekünk, és mi meg akkor megpróbálunk segíteni. Vagy ugyanúgy a Polgármesteri Hivatallal is a kapcsolat, az rendkívül jó, főleg a Népjóléti Osztállyal,3 mert ugye az ő munkájuk kapcsolódik a mi munkánkhoz szorosan.” (SZ26) A CNÖ és a szociális ellátórendszer intézményeinek kapcsolatát több forrás is hektikusnak ítélte, mindemellett vannak személyi átfedések, így informálisan is zajlik az információáramlás a különböző intézmények között. „A családsegítő meg a CKÖ elnöke között elég komoly konfliktusok vannak. Mert a családsegítő a jogszabályhoz ragaszkodik, az elnök meg az élethez szeretne ragaszkodni. És keményen ütközik a kettő egymással.” (SZ22) Az önkormányzati vezetéssel való jó kapcsolathoz tartozik, hogy a szociális osztály igyekszik a problémás kérdéseket, például a fautalványok kedvezményezettjeinek kiválasztását a CNÖ-re bízni, vagyis átterhelni. Az ilyen döntési munkában a kisebbségi önkormányzat egész testülete részt vesz. „Javaslatokat tesz mindenki, most mindegyik utcából csak három kapjon, a következőnél meg a többi család, amelyik nem kapott. Próbálunk úgy összehozni dolgokat, hogy ne veszekedjenek. Ha ügyet intéznek, ahhoz be kell menniük, beadják a papírokat, mint mindenki. Lakáskiutalásnál is be kell adni a házigénylést.” (SZ3) Jellemző ügyek közé tartoznak a közüzemi díjak, közszolgáltatások, szociális ellátások, egészségügyi, adózási, bírósági kérdések, különböző nyomtatványok kitöltésében való segítségnyújtás. Emellett munkalehetőségek szervezésében, lakhatási kérdések tűzoltásszerű megoldásában is részt vesznek. A szolgáltatással nagyon sokan élnek, szinte folyamatos a mozgás az irodánál. A CNÖ 2011-es beszámolója4 büszkén említi, hogy egyre több nem cigány ügyfél keresi fel irodájukat. Az ügyintézés jellemzője, hogy az ügyfelek igényeinek megfelelően szolgáltatnak, sokszor közvetlenül, egymás életét, napirendjét ismerve, családi kapcsolatokon keresztül továbbítanak üzeneteket, információkat, dokumentumokat. „Tehát minden ügyes-bajos dolgukat itt intézik. Minden problémájukkal ide jönnek, minden levelezésüket mi bonyolítjuk le, a tanácsokat is eljönnek és kérik, hogy próbálunk segíteni nekik, amiben tudunk. Nagyon túlterhelt: régebben még sokkal többen dolgoztunk itt, mára én vagyok az egyetlen fizetett alkalmazott. A főnököm felesége társadalmi munkában szokott besegíteni, illetve végzi sok esetben az elég komoly feladatokat, meg bírósági tárgyalásokra jár végrehajtási ügyekben. Munkaügyi dolgokban tanácsadást ad. Tehát ő közigazgatási szakember tulajdonképpen.” (SZ26) Korábban jellemzőek voltak a CNÖ szervezésében a szakmai konferenciák, tapasztalatcserék, ám ezek mára megfelelő forrás hiányában elmaradnak. Kulturális programok szervezésével is foglalkoznak, így például gyereknapot, gyerektábort, évente Cigány Napot tartanak, illetve hagyomány a Szüreti Feszti3 Jelenleg Szociálpolitikai Csoport. 4 Beszámoló a Cigány Önkormányzat 2011-ben végzett munkájáról (2012). 40

vállal párhuzamosan megrendezett Cigány Fesztivál is – mely tekinthető a cigány lakosságnak a másik városi programtól való eltérítésének is. „Szüreti bál majd most lesz. A cigányoknak szokott adni a polgármester, hogy csak a városba ne jöjjenek bulizni. Hogy főzzenek külön, egy placcon, a Piac téren főznek nekik külön, ingyen, bográcsba. Csak hogy ne menjenek be a városba. Na, most mindegy, most minket is ezzel lealacsonyítanak, mert ezzel egy kalap alá veszik a cigányokat.” (SZ3) Sokat számít a betérő ügyfeleknek az a személyes ismeretség, bizalom, amellyel itt találkozhatnak. Ennek a bizalomnak a megszerzése sokéves együttműködés eredménye. Emellett a munka, hasonlóan más szociális területen végzett feladathoz, megterheli a benne résztvevőt: mivel a lehetőségeik korlátozottak, napi tapasztalatuk a kudarc. „Erre csak az a példám, hogy én mikor 2002-ben idejöttem, akkor fél évig csak akkor kérték a segítségemet, ha életbevágóan szükség volt. Benéztek, megkérdezték, hogy az akárki éppen vagy az Elnök úr itt van-e, „Nincs itt”- mondtam. „Nincs, én nem leszek jó?” És kifordult az ajtón és elment. Tehát meg kellett dolgozni azért, hogy egyáltalán a segítségemet kérjék. Hogy megszokják, hogy bízzanak bennem. Tehát ez a bizalmatlanság, ez az ő részükről is megvan, főleg azért, mert ugye ami igaz az igaz, azért sok diszkriminatív hatás éri őket. [...] Tehát ez egy nagyon-nagyon nehéz… Meg az ember sokszor belefárad ám abba, hogy küzd, harcol, ő is érdektelenné válik, mert már belefásult. Aki intézi, már a végén már az is belefásul, kiég. Tehát ránk ugyanaz… Hogy minden nap a nyomorral, minden nap a nyomorral találkozunk, minden nap… Tehát sokkal több a kudarc, mint a sikerélmény. Volt nekem is, például nagy sikerélményt okozott az, hogy megmentettem egy családnak a házát az elárverezéstől. Újra prolongáltattuk az OTP hitelét, azóta is fizeti, és megmaradt a ház. Tehát vannak ilyenek. De ez ritka. Sajnos ez ritka. De hát az is sikerélmény, hogy ha minden nap, vagy minden hónapban behozza, és akkor itt leadjuk az ő állását. Az is egy sikerélmény.” (SZ26) A CNÖ szociális tevékenységének sokszínűsége, magas esetszámai is mutatják, hogy milyen igény mutatkozik egy olyan szociális szolgáltatás iránt, amely a személyességre és rugalmasságra alapul. Emellett azok a kulturális programok sem merültek feledésbe, amelyek a CNÖ kulturális autonómia megőrzését szolgáló tevékenységét jelentik, és amelyek egyrészt a cigány lakosságnak, másrészt a szervezet szakmai érintettjeinek szóltak. A folyamatos szociális és kulturális jelenléten túl a kisebbségi önkormányzat három mintaprogram kidolgozásában, megvalósításában vett részt. Ezek közül jelenleg csak a cigány szociális segítő hálózat működik részlegesen, a többi program forrás vagy éppen érdeklődés hiányában háttérbe szorult. A CNÖ elnöke az utcabizalmi és a cigány szociális segítő hálózat koncepciójáért állami elismerésben is részesült.

2.1. Cigány szociális segítő hálózat A cigány szociális segítő hálózat célja, hogy a cigány családok problémáiban tudjanak segíteni olyan módon, hogy munkatársai jelen vannak az iskolákban, óvodákban, kórházban, rendőrségen, azaz minden olyan intézményben, ahol az emberek megfordulhatnak, a képzett szociális segítőik pedig a cigány lakossághoz közvetlenebbül, személyre szabottabban tudnak szólni. Munkájukkal az intézményeket is segítik a családgondozás, iskolai és óvodai ellátás megszervezésében. 41

A program 1995-ben indult, és az intézményi segítség dimenziója mellett munkanélküli cigány fiatalok képzéssel egybekötött foglalkoztatására is lehetőséget nyújtott. „A cigány koordinátor egy önkormányzati feladatvállalás volt, hogy volt itt egy felsőfokú képzés, és ott kerültek ki ilyen gondozók. És akkor ebben az önkormányzat is segíti az iskolákat is azzal, hogy egy ilyen segítő hálózatot épít, és minden iskolában biztosított egy ilyen státuszt. Feladata egyértelműen a cigány szülőkkel való kapcsolattartás. Tehát ott, ahol az osztályfőnök nehezen boldogul, meg látja is, hogy a szülő ellenérzéssel van, nem jön be szívesen, akkor utána megy, értesíti, hogy szülő értekezlet van, az integrációs foglalkozásra nem jár a gyerek, és így tovább. Tehát próbálja a kapcsolatot tartani, hogy élő legyen ez a kapcsolat. Tehát jobban ismerik, általában ismerik a cigány családok ezeket az embereket. Egyértelműen hatékony. Hát, mi most éppen ebben a státuszban egy romológia szakot, főiskolát végzett fiatal kolléganőt alkalmazunk. Itt már nem annyira nagy gondot jelent, tehát odáig eljutottunk, hogy már az nem akkora gond, hogy kapcsolatot tartsunk a szülőkkel, mert azért az most már bejáródott. És akkor így itt a cigány kisebbségi program keretében a népismeret, a szocializáció, ebben segít, úgyhogy ez már egy kicsit magasabb szint akkor.” (SZ10, iskolaigazgató) A rendszer lényege megalkotója szerint, hogy a segítő a cigányság családrendszereiben beágyazott személy, így könnyebben tudja megkérni az érintetteket a személyes ügyeik rendezésére, mert „melyik hülye cigány az, aki a családján belüli megbízottal ujjat mer húzni?” A segítőket a feladatra képzéssel készítették fel, így könnyebben tudják a konfliktusokat kezelni. „De el kell mondanom, hogy a cigány óvodában – de nem így szoktuk mondani, mert József úti óvoda, kizárólag magyar nyelvű oktatás folyik, etnikai hagyományok megőrzése mellett. Van, ahol két nyelven folyik a nevelés-oktatás, náluk csak kizárólag magyarul, és mellette a cigány nyelvű mondókákat, hagyományokat, verseket, meg az ilyeneket őrzik. De ezt mind a CKÖ kérésére. [...] Mert itt vannak az iskolákban is cigány kisegítők, akik ha sok cigány gyerek van egy osztályban, akkor beül és fordít. Mert a képeket nem tudják a fogalomhoz kötni. [...] A cigány származású dajka azért van ott az oviban, hogy ha olyan kisgyerek jön be az oviba, aki nem beszél magyarul, annak segítsen fordítani, de külön magyar nyelvoktatás nincs az óvodában. Az olyanoknál fordul elő, hogy nem beszél a gyerek magyarul, akik nagyon elmaradottak, például a vályogvető cigányok, akik nem is akarnak kilépni abból a körből. De nagyon ritka. Vagy kint laknak a tanyavilágban, ahol nem is találkoznak senkivel, csak magukkal. Ott nem találkoznak más emberekkel, így a gyerekek sem hallanak magyar szót”. (SZ2, óvodavezető) A programnak 2005-től az akkor alapított módszertani központ volt a fenntartója, a Cigány Nemzetiségi Önkormányzat támogatásával, és a CNÖ döntött, hogy kik kerüljenek a programba. 2011-re ez a tevékenység leépült, mivel nem sikerült a finanszírozást a továbbiakban megoldani. A cigány szociális segítő hálózat megyei szinten is kiépült, országosan pedig több helyen átvették a programot, ám jellemzően – többek között az ellátórendszer támogatása híján – abbamaradtak (Szále, 2009). Jelenleg két intézményben, egy szakközépiskolában illetve egy speciális iskolában dolgoznak szociális segítők.

42

2.2. Rend a cigányok lakta utcákban – az utcabizalmi hálózat Az utcabizalmi hálózat – akár csak adott településen belül – országosan is sokféle értelmezést kaphat. Lényege azonban mindenképpen egy lokális, informális kapcsolatokra épülő, segítő-kontrolláló közösségi viszony. Az eltéréseket is épp e két jellemző, a kontroll és a segítés közötti hangsúlyok eltolódása okozza, ugyanígy ez alakítja az egész program megközelítésmódját is. Akad országos példa a település összes utcájára kiterjedően működő hálózatra, mely egy rendkívül demokratikus intézményként írható le. Az önrendelkező közösség egyik alkotóeleme, a közösség „idegrendszerét” jelenti - információkat közvetít a lakosság és a városvezetés között, segít a várospolitika valódi igényekhez történő alakításában, illetve a felbukkanó általános problémák megoldására a helyi erők is mindenhol segítségül sietnek.5 Más helyen ugyanezt a kezdeményezést úgy értelmezik, mint a közrend fenntartásának, „problémás elemek” kiszűrésének a programját, amely a szegényebb területek, emberek rendszabályozását tekinti elsődleges feladatának.6 A kisvárosban a CNÖ kezdeményezésében indult el az utcabizalmi hálózat, a CNÖ elnöke minden cigányok lakta utcában (7-9 helyszínen) egy, a helyiek által választott megbízottat alkalmazott, aki felelős volt az utca rendben tartásáért, a különböző intézményekkel való kapcsolattartásért. Az utcabizalmi tehát ügyel a rendre, az utca tisztaságára, megszervezi a szemétszállítást, a csatorna közös szippantását, iskolába küldi a hiányzókat, segít megtalálni a keresett személyeket a mentőknek, a rendőröknek vagy a mezőőröknek. Hozzáállástól és kedvtől függően a CNÖ szociális és közösségi tevékenységében is részt vehet a helyi lakosok érdekében. Az utcabizalmi személyének kiválasztásában fontos szempont, hogy büntetlen előéletű, mindenki által elfogadott személy legyen, aki kvalitásaiban a hajdani vajda szerepét tudja betölteni. Az utcabizalmi tevékenységéért alacsony összegű fizetést, illetve egy telefont kapott. A CNÖ elnöke – R. úr - hangsúlyozta, hogy ha valaki tekintélyt akar szerezni, akkor fontos, hogy ne legyen segélyezett, legyen erkölcsije, tiszta legyen a háza, járjanak a gyerekei iskolába és ne igyon – hiszen ha a saját magának, családjának nem tud parancsolni, akkor hogyan tudna másoknak. Néhány utcabizalmit le is kellett váltani időről-időre. A helyi konfliktusok kezelése alapvetően az utcabizalmik feladata volt, de sokszor az elnök maga is megjelent az események helyszínén. Minden utcabizalmi a saját utcájáért felelős, hiszen máshol nem is rendelkezik megfelelő tekintéllyel. Ennek tükrében fontos látnunk, hogy R. bármelyik területen megjelenhetett, mert mindenhol elfogadott volt. „Nem kellett képzettség vagy végzettség. Nevezett utcákban, azokon a területeken legyen egy ember, akire hallgatnak, van valami tekintélye. Kicsit olyan, mint régebben a cigánytelepen a vajda. Ez azért hasonlít, mert ők választották – nem én mondtam, hogy ki legyen, hanem összehívtuk az utcákat, mondjátok meg, kire hallgattok. Válasszátok meg. Szavazással dőlt el. Nemmel szavaz – akkor javasoljon. Ha nem, akkor tartózkodás. Ez abszolút demokratikus volt.” (CNÖ elnök)

5 Pázmándi példa: http://www.vedegylet.hu/index.php?page=news&news_id=1469, illetve http://klimabarat.hu/node/431. (letöltés ideje: 2013. 05. 30) 6 Megjelenés a Jobbik Dunaújvárosi Alapszervezetének 2013-as választási programjában http://jobbik.hu/sites/default/files/ cikkcsatolmany/valasztasi_program_vegleges_13-02-24.pdf, illetve javaslat Ceglédet illetően: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=580367. (letöltés ideje: 2013. 05. 30) 43

Az utcabizalmikat alapvetően az önkormányzat koordinálta, havonta rendszeresen találkoztak a szociális bizottság tagjaival. Ha valamelyik területen gond volt, valami nem működött, akkor akár heti rendszerességgel is összejöttek az érintettek. Emellett az eseményekről a CNÖ elnökének is rendszeresen beszámoltak. „Én nagyon sajnálom a mai napig, hogy nem működik ez a hálózat. Mert addig ezeknek az embereknek az életkörülményein is javított, másrészt meg havi rendszerességgel találkoztak ezek az emberek velem, vagy az aktuális osztályvezetővel. Az aktuális változást megbeszéltük. Támogatásokkal tisztában voltak ezek az emberek, errefelé terelgették a jónépet, ami a megélhetést segítette. Elosztásban tudtak közreműködni, tudták ki az, aki sumákol. Mert nehogy már olyan ember álljon sorba fautalványért, akinek gáztüzelése van. Vagy tudták, hogy kinél van kikapcsolva a gáz. A másik a kapcsolattartás: ha azt mondtam, hogy XY-t kerítse elő, akkor, ha nem a közelben dolgozott, akkor 2 órán belül megtalálta. Ennek több előnye is volt: ha nem mozdította a füle botját sem, mert buta, lusta, valami baja volt, akkor ők szót értettek velük. Mindenféle tekintetben segíteni lehetett ezeknek az embereknek. De ezek az idők elmúltak, nincs pénz. Nem tudom, hogy ez a pénztelenség még meddig lesz így, de ha így marad, ezeknek az embereknek sokkal rosszabb lesz. Azok a cigány segítők, akik ebben közreműködtek, elfáradnak, beállnak a többi közé és azzal lesz elfoglalva, hogy neki jobb legyen.” (szociális osztály vezetője) Az utcabizalmik bűnüldözési feladata a rendőrség segítésén túl is terjedt, bizonyos bűncselekményeket önállóan is jelenteniük kellett. Itt nehezen húzható meg az a vonal aközött, ami még elnézhető, és ami már nem – ez csak szubjektív ítéleteken múlhat. „Nem tyúklopás vagy három paradicsom, hanem ha olyan dologra készültek, akkor szóltak. Az aprókról nem, nem azért voltak, ezzel magát veszélyeztette volna. Az a rendőségnek a dolga. Előre elmondtam a lakosoknak, hogy azt is kérem az utcabizalmitól, hogy aki rosszat csinál, az neki kell, hogy segítsen. Ott el lett mondva [...] Fa kivágását, természetkárosítást és erőszakos bűncselekményt kötelező volt jelenteni. Ezért nem haragudtak rájuk – mondtam, hogy akárhonnan, de megtudom. Vannak olyan dolgok, amiket nem tűrünk el. Mert ez által a helyi cigányság megítélése ne legyen a nógrádi, szabolcsi, borsodi vagy éppen a somogyi vagy a Baranya megyei.” (CNÖ elnök) A források elapadásával azonban sok utcabizalmi nem vállalta az olykor konfliktusos feladatot. A CNÖ 2011-es beszámolójában már a szinte teljesen leépült utcabizalmi hálózatról esik szó. R. így vélekedik az utcabizalmi rendszerének jelentőségéről: „Nagyon kevés emberrel, nagyon kevés támogatással, nagyon nagy segítséget kapott a város.” Az utcabizalmi feladata, intézménye sokféleképpen értelmezhető, amely elsősorban magának az utcabizalminak a személyétől függ. Egyrészt kapcsolatot létesít a cigány utcák lakossága és a különböző intézmények között kölcsönös segítségnyújtás keretében, másrészt tisztaságot, rendet tart, ebben az értelemben az utca gondnokává válik, figyel a rendszeres iskolába járásra, végül pedig a rendvédelembe is beszáll. Megtalálható benne a vajdarendszer egy új lakhatási szerkezethez igazodó módosulása is: az egy tömbben lakó cigány lakosságot egy mindenki által elfogadott, köztiszteletben álló személy igazgatja, képviseli a nem cigány lakosság felé. Maguk az utcabizalmik is egy vezető, mégpedig jelen esetben a CNÖ elnök vezetése alatt állnak, neki számolnak be tevékenységükről.

44

A rendszer azonban magában rejt egyfajta törvényen kívüliséget: olyan alrendszerek képződnek a társadalomban, melyek nem illeszkednek a jogrendbe: a bűnmegelőzés eszközeként nem nevesített és nem szabályozott a szerepe, szubjektíven meghúzott határokon belül mozog, sok bizalmas, személyes információt áramoltat szabályozatlanul. Emellett egy ilyen szerveződés lehetőséget teremt a városi hivataloknak törvényi kötelességeik elmulasztására, azáltal, hogy nem kívánatos feladataikat (pl. bizonyos kiváltságok, tűzifautalvány, közmunka kiosztása) ki tudják szervezni. Ezzel együtt az állampolgárok egy nem teljesen átlátható, bizalmi kapcsolatokra épülő rendszerben találják magukat – ami rugalmassága, közvetlensége szempontjából előnyös lehet, ám az itt esetlegesen érdemtelennek minősített, hátrányosan megkülönböztetett személyek teljesen ellehetetlenülnek. Álljon itt egy részlet egy volt utcabizalmival készített interjúból arról, hogy ő hogy látta a feladatait, és miért tartotta az intézményt fontosnak: „Én is voltam utcabizalmi, két éven keresztül két utcának is: Templom térnek, meg a Marosi útnak. Volt, amikor az összes utcabizalmit én felügyeltem. Az utcabizalmi szerep az, hogy a gyerekek – főleg itt iskolakezdésnél nagyon oda kell erre figyelni, hogy tiszták legyenek, hogy az utcák tiszták legyenek. Takarítás. Én minden hétvégén takaríttattam velük. Elkértem a gépeket. És hát ilyenkor a tűzoltókkal, a rendőrséggel, a háziorvossal, mindegyikkel a kapcsolat meg kell, hogy legyen. Gyerekorvossal. Mindegyikkel. Mert, ha valami baj volt a gyerekkel vagy a szülővel, akkor egyből hívták az utcabizalmit, aki meg tudta, hogy melyik családról van szó. Mert ha az utcabizalmi azt mondja, hogy ’na, fiam, én itt vagyok reggel 7-re és addigra fölhúzod a cipődet és mész az iskolába…’. Ha lopás van, akkor is az utcabizalminak szólnak. A rendőr odamegy az utcabizalmihoz. Ha az tudja, hogy ki volt, akkor elmondja a rendőrnek. De ilyenkor úgy is megy az egymásra mutogatás. [És hogyan viszonyulnak a lakók az utcabizalmihoz?] Nem mennek neki, vagy ütik meg. Mert jobban tekintik, mint bárkit, mint a rendőrt. A rendőr is nagyobb balhé esetén az utcabizalmival megy. Meg mikor volt az a gyújtogatás a Porosban, felgyújtották hátul a rétet. Akkor is mindenki mást mondott. Az utcabizalmi segített nekik mindenben. Az utcabizalmi minden hónapban elmegy az R.hez és minden családról beszámol. Na, ez a család, nekik sok hiányzást jeleznek az iskolából, és a kisebbséginek is. És, ha van valami, mondjuk faosztás vagy ilyesmi, akkor az a család kapja, akinek a gyereke mondjuk nem hiányzik az iskolából. Ezekre azért odafigyelünk. Az utcabizalmi a jövedelmeket is ismeri. Mindent. Tudjuk, hogy melyik család iszik, melyik nem úgy foglalkozik a gyerekével és akkor ezeket jelentjük a kisebbségi önkormányzatnak. És javaslatokat is teszünk, hogy ki ne kapjon támogatást, mert az például elissza [...] Az utcabizalmi működik még, de látom a kapcsolatokat, egyesek nem is foglalkoznak már vele. Régebben kaptak 10.000 Ft-ot az utcabizalmik, de most már a polgármester úr a költségvetésbe nem tette bele, és most már anélkül van egy pár éve. És azért van mit kockáztatni, tényleg ki kell állni. És ki is álltak azért a szaros 10 ezerért. És volt és most már nem. És így is állnak hozzá: lopott, akkor lopott, nem az én dolgom. Jobban odafigyeltek, mert úgy érezték, hogy ezért kapnak valamit. És nem nagy összeg volt, de ellátták a munkájukat. [...] Az R. tényleg azokat vette ki, akik azért azoktól a cigányoktól jobban élt, meg normálisabb is volt. És R.-t is ismertem, úgy volt is, hogy közösen döntöttük el, hogy ki legyen, akire tényleg hallgatnak. [...] De olyanokat, akik komolyan is veszik a munkájukat és nem még őket verik meg. Nem elég kinevezni valakit. Ha nincs bizalom, hiába jelölnek engem ki… A Templom téren 500 cigány lakos van, és az összeset tudtam irányítani. Én nem parancsoltam csak kértem, de vannak olyanok, akik parancsolgatnak. Én összeszedtem a gyerekeket. Én a gyerekekkel dolgoztam. Én a gyerekekkel szedettem össze az utcán a szemetet és akkor a szülő is hozzászokik. De olyan aranyosak voltak. Mondtam is a R.-nek, hogy valami csokit vagy üdítőt adjunk majd nekik. És olyan szépen dolgoztak, öröm volt velük. És ezért mondom, hogy nem mindegy, hogy 45

hogyan beszélünk a másikkal. Mert volt olyanra is eset, hogy megverték az utcabizalmit. Nagy volt a szája, a végén meg szétverték a fejét. Meg a rendőrség felé se lehet visszaélni azzal, hogy ő utcabizalmi. És nem lehet akármit csinálnia, mert a törvények rá is ugyan úgy vonatkoznak.” (SZ3)

2.3. Rendőrségi párbeszéd és bűnmegelőzés Egy rendőrségi bántalmazási ügy kapcsán került sor az első beszélgetésre a CNÖ képviselője és a helyi rendőrkapitány között, melynek a vége egy 1992-es írásos megállapodás lett a rendőrségi referensi pozícióról. A referens kapcsolatot tart a cigányság és a rendőrség között, a párbeszéd célja a hatékonyabb munka mellett a kölcsönös előítéletek és konfliktusok csökkentése. „A ’90-es évek elején, ismerve a cigányok és rendőrök kapcsolatát, azt mondtam, hogy üljünk le a rendőrséggel. Állományi gyűlésre elmentünk, mindenki megismert minket. Kérték, hogy tartsunk előadást, meg családoknak is. Családrendszerekre van leosztva a cigányság, fontos, hogy belülről ismerjék meg a cigányságot, tudni kell, hogy melyik családrendszer, sőt, kivel hogy érdemes beszélni, magasabb hangon vagy alacsonyabb hangon, netán azt mondani neki, hogy uram, mert erre kapja fel a fejét.” (CNÖ elnök) 1996-ban került sor az első országos találkozóra, melyen az Országos Cigány Önkormányzat vezetői vettek részt, illetve a megyei rendőrkapitányok. 2002-re megyei szintű kapcsolatrendszer is kiépült, és R. lett az országos cigány referensi szolgálat főreferense (Szále, 2009). R. az Országos Bűnmegelőzési Bizottságban is dolgozott 5 évig. 2006-os beszámolójában a CNÖ kiemeli, hogy különösen jó a kapcsolatrendszerük a rendőri szervekkel, pártfogó felügyelettel. Igyekszenek a büntetés-végrehajtási intézetekből szabaduló cigány emberek társadalomba illeszkedését elősegíteni, illetve bűnmegelőzési munkát folytatni – ennek egyik eleme az utcabizalmi hálózat. Mostanra a rendőrséggel való kapcsolat legyengült, hamarabb érkeznek a lakosságtól a jelzések, mint a hivatalos szervektől. Az országos találkozókat 4 éve már nem tartják meg, míg korábban a megállapodás szerint a CNÖ által kijelölt személy tartotta a helyi önkormányzattal a kapcsolatot – akik általában a CNÖ elnökei voltak –, most civileket jelöltek ki erre a posztra.

2.4. A kisebbségi képviselet eredményei a kisvárosban A szociális segítő hálózat és az utcabizalmi intézményei országosan terjesztett mintaprogramok lettek, melyek hatása helyi szinten érezhető volt. Ezek létrehozásán túl a kisebbségi önkormányzat vezetője és munkatársa is kiemelik, hogy a CNÖ sokat tett az iskoláztatásért: 1995-ben nem volt érettségivel rendelkező cigány ember a városban, 2006-ban 10 fő tanult valamilyen felsőoktatási intézményben, közülük 4 szerzett abban az évben diplomát. A korábban szakmunkás bizonyítványt szerzők száma megnégyszereződött, általánosságban pedig csökkentek az iskolai hiányzások. Az ismertetett programokon látszik, hogy a CNÖ milyen sok irányból közelíti a cigány lakosságot: szól azokhoz is, akik integrált körülmények között élnek, illetve hangsúlyt helyez a telepszerű utcák fejlesztésére is. Egyszerre igyekszik az oktatás, szociális szolgáltatások, rendezett életmód felé terelni a lakosságot. 46

A CNÖ 2011-es beszámolójából is kiderül, hogy egyre nagyobb nyomás nehezedik a szervezetre, hiszen egyrészt növekvő számú cigány lakosságot kell ellátnia, akiknek jelentős részét érinti a munkanélküliség, a megélhetési lehetőségek szűkülése. Az adminisztratív terhek folyamatos növekedése mellett a szervezet anyagi támogatásai csökkennek. Mára sem az utcabizalmi hálózat, sem a cigány rendőrségi referensi pozíció nem működik, a szociális segítő hálózat pedig csak részlegesen – hiányuk a CNÖ munkatársa szerint határozottan érezhető. A megkérdezettek és a CNÖ-sök egyaránt a kisebbségi önkormányzat eredményének tekintik, hogy a nagyszámú, mélyszegénységben élő cigány lakó helyzete nem eredményezett elmérgesedett viszonyokat a településen. A segítő programok melletti, tekintélyre alapuló, kontrollt is alkalmazó tevékenységben kimondottan azzal a céllal igyekszik megregulázni a rossz útra térőket, hogy ne hozzanak szégyent az egész helyi cigányságra, ne növeljék a helyi lakosság cigányellenességét. Természetesen ebben a rendszerben kulcsfontosságú a vezető személye, hiszen egyrészt ő alakította ki a komplex rendszert, másrészt tekintélyként maga is napi szinten részt vesz az ügyek, konfliktusok rendezésében. „Kapcsolatot tud létesíteni a különböző családokkal. De ez nagyon sok munka. Ez egy állandó szolgálat. Tehát nem is munka, ez egy szolgálat. Ami éjjel-nappal, hétvégén, vasárnap, karácsonykor, tehát ez mindig szól. Igen, ezt úgy lehet mondani, hogy ez az ő személyes érdeme. És a városnak ez a szerencséje, mert azért 10 százalék cigány lakosság a többséghez képest, az nagyon magas szám. Tehát azért nagyon sok konfliktusforrást eredményezhetne. De szerintem itt elég jól kezeli a főnök ezt a konfliktusokat. Tehát hogy nem alakul ki nagyobb probléma.” (a CNÖ munkatársa)

3. Karakteres vezető a kisebbségi képviselet élén Ahhoz, hogy megértsük, mik ösztönözték a kisebbség vezetőjét az előbbiekben vázolt rendszer kialakítására, amelynek tevékenysége mind szociális, mind kisebbségi ügyekben rányomta a bélyegét a városra, valamint a cigány lakosság helyzetére is, érdemes jobban megismerni az életét. Így a segítő, közösségi és kontrolláló mintázatokat is megfigyelhetjük.

3.1. Szakmunkás a telepről R. 1953-ban született a kisvárosban, és az akkori cigánytelepen nevelkedett tíz testvérével együtt. A közösségi vezető szerepét már kisgyerekkorában megfigyelhette, hiszen nagyapja és apja is fontos szerepet töltöttek be a cigánytelep életében. Nagyapja vajda volt, aki a telepen élőket képviselte, ezáltal a legtekintélyesebb embernek is számított az itteniek között. Amellett, hogy a cigányság körében általános tiszteletnek örvendett, kapcsolatban állt a többségi társadalommal is. 1959-es halálával megszűnt a vajdarendszer, utána fia, R. édesapja bíró lett. Ez a pozíció a szabadon választott vajdával ellenben egy rendőrség által kijelölt szerep volt. Feladata a kapcsolattartásra korlátozódott: a rendőrség, vagy bárki más a városból hozzá fordult, rajta keresztül szervezhetett például munkavállalókat. Egy tyúklopási ügyben faggatták a rendőrök, amikor kiállt azért, hogy az ő feladata nem a bűnügyek megoldása, hanem a cigányság képviselete. A rendőrök ezért durván megverték, és ezt követően le is mondott a bíróságról. Az édesapa szakmáját tekintve vasutas volt, a 8 általánost esti iskolában végezte el, ami kiemelkedő karriernek számított a telep akkori lakossága körében, akik között mindössze testvérével ketten tudtak írni-olvasni. 47

R. a teleppel szomszédos „cigányiskolában” kezdett el tanulni, ami a ’60-as évek legelején épült. Ide két évig kellett a telepi gyerekeknek járniuk, és ha bukás nélkül teljesítették, akkor járhattak a „magyar iskolába”. 1960-as évfolyamból 5. osztályra egyedül maradt, aki nem bukott vagy nem volt túlkoros. Később is jobb tanulónak számított, de meg kellett tanulnia, hogy neki sokkal többet kell teljesítenie azért, hogy elismerjék. Fiatal korában aktívan bokszolt, később futballbíró lett. Az általános iskolát követően lakatos, majd hegesztő szakmát szerzett, a Fémmunkás Vállalatnál dolgozott eközben, nemzetközi szinten is elismert hegesztő lett. Amikor a Fémmunkásból Ikarus lett, akkor hagyta ott a vállalatot (Szále 2009).

3.2. Munka a kísérleti családsegítőben R. 1987-ben csatlakozott a frissen alakult Családsegítőhöz, melyet a szociális szakmában újnak számító, ám elkötelezett emberek alapítottak. Eleinte azzal a céllal hívták, hogy legyen egy cigány férfi, aki „tud bánni a fajtájával”, és erre a szerepre R. ragyogóan megfelelt. A felvételére így emlékszik a családsegítő akkori vezetője: „R.-t a tanácselnök javasolta, mert mondtam neki, hogy kell legalább egy fél-cigány. Hogyha valaki a hátamba teszi a kést, akkor valaki kiveszi. Nagyon nagyot tévedtem ezzel kapcsolatban, most belátom, engem nagyon szeretnek a cigányok. Ha bajban lennék és nem volna mit enni, egy tányér levest mindenhol kapnék, biztos lehetsz benne. […] A tanácselnök onnan ismerte az R.-t, hogy focizott. Az R. akkor a Fémmunkásban dolgozott, valami szakmunkás volt, nagyon értelmes gyerek. [...] Ugyanaz volt a feladata, mint az én feladatom. De az R. még szigorúbb volt a cigányokhoz, mint én, hú, nagyon. Hát az R., az nagyon jó szakember, én nagyon jónak tartom, amikor még nem tanult, akkor is. Abszolút tehetséges. Mentálhigiénés beszélgetést öröm volt vele csinálni, nagyon jó érzékkel csinálta.” (SZ16) R., akárcsak a többi családsegítős, a mindennapi tapasztalatok alapján folytatott munka alatt továbbképezte magát. Családsegítői tevékenysége mellett végezte el az ELTE Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola szociális munkás szakát. „Lakásügyek volt a másik tipikus probléma a családsegítő indulásakor, ebben R. komám volt. Sok önkormányzati lakás volt akkor [...] ’90-es évek elején, cigány családokkal kapcsolatban: oda egy határozott ember kellett, általában férfi, a nőket nem is nagyon fogadták el.” (SZ11) R. tehát szociális affinitását a családsegítőben végzett munka keretében kezdte kibontakoztatni, ahol ennek megfelelő képzettséget is szerzett. Az itt végezett munka évei alatt alapította meg a helyi CNÖ-t is.

3.3. Hatás a lakásügyekre R. neve összefonódik a lakásügyekkel, amelyeket mint családsegítős és mint a kisebbség képviselője is éveken keresztül képviselt. A tanácselnök, majd a polgármester utasítására a hivatal rendre kikérte a véleményét egy-egy család lakáshoz juttatásával kapcsolatban. Bár nem az ő szava volt minden esetben a döntő, mégis sokat jelentett. “Javaslataimnál mindig figyelembe vettem ezt, hogy ha olyan családról van szó, hogy önkormányzati lakást kinek ad a város, a polgármester mindig megmondta az aktuális osztályvezetőnek, hogy ilyen családoknál, nem csak cigányoknál, bizonyos esetekben kérje ki a véleményemet. Ismertem a családokat, főleg a mély48

szegénységben élő embereket. Nagyon örültem neki, és természetesen nem mindig adtam az áldásomat. Fel kellett vállalnom ezt is. [...] Nem voltam senkinek a főnöke, csak nem akartam a magyar-cigány ellentétet növelni. Azt néztem, hogy melyik család érte el azt a szintet, hogy együtt élhet itt, vagy ott. Cigánytelepen nőttem fel, a cigányokat gyerekkorom óta ismertem, minden családrendszert ismertem, hogy melyik mire képes, melyik esetében lesznek egy hét múlva harmincan a lakásban, nekem ezt át kellett látnom. [...] Nem tehettem meg, hogy azt javaslom, aki hú, de nagy szarban van, neki nagyon kell a lakás, de ha bemegy oda, akkor ugyanúgy fog élni. Mindaddig, amíg ugyan az az életforma van, változás nem volt meg, addig én nem javasoltam. Ha már lehetett javasolni a tízből, akkor annak, akinek rendesen jár a gyereke iskolába, netán ha van munkahely, meg tiszták. Emiatt nem voltak konfliktusok, de nem a nyilvánosság előtt volt ez. De volt olyan is, hogy kimentem fél évvel előtte: mondjátok meg, hogy kinek adjam? Neked? A gyereked nem jár iskolába. Hogy képzelted ezt? És te jössz ezzel, ha adjak neked lakást?” (CNÖ elnök) A lakásba jutók kiválasztásának szempontja, hogy a család leendő lakóhelyén be tudjon illeszkedni, ennek megítéléséhez R. személyes ismeretségeit használta. Ezt a döntési módszert alapvetően a cigányság konfliktusmentes beilleszkedésének és az előítéletek megelőzésének érdekében használja, ám nagyon szubjektív. Természetesen a kiválasztás ilyen módja konfliktusokat is szült: „Ilyen problémák voltak. R. nem volt mindig objektív és nem volt mindig a helyzet magaslatán. [...] Hát a fajtáján belül voltak [konfliktusok]. Voltak, amikor nekem panaszkodtak, és én mindig elhárítottam, mondtam, hogy nincs rá ismeretem és ezt R.-el kell megbeszélni őszintén, szembenézve, ennek az a módja. Én ezt ennyiből megoldottam.“ (SZ16) Ez a rendszer jelenleg is így működik, bár a CNÖ vezetőjének véleményét a polgármester már nem kéri ki minden cigányságot érintő projektben vagy ügyben, ám a szociális osztállyal megmaradt a jó kapcsolat. A kisebbségi vezető lakásügyekben való megjelenése jó példát szolgáltat arra, hogy a szociális szakemberi és a közösségileg beágyazott vezetői szerepek együttállása hogyan hoztak létre egy személyes viszonyokra támaszkodó kisvárosi informális alrendszert.

3.4. „Magyarországi cigányság átka, hogy mindenki azt mondja, minden rendben” – kisebbségi politikusi karrier R. így számol be a kisebbségi önkormányzat kezdeti munkájáról, viszonyulásáról a városi önkormányzathoz, illetve arról, hogy milyen szellemben indította el a CNÖ-t: „’89-ben megalapítottuk a helyi érdekképviseleti szervezetet, ami utána megyei lett. ’90-től képviselő voltam, okafogyottá vált, hogy civil szervezet képviseljen, nem volt rá szükség, mert a városvezetőkkel, az önkormányzattal rendkívüli módon egyetértettem. És ami énrám nagy terhet rótt, a város hallgatott rám, a javaslataimat elfogadta. Engem ez kötelezett, hogy nem vitatkoztak rajta, azt mondták, mivel én magam megéltem ezt a dolgot, és nyilvánvaló, hogy nekem kellett hozzá a legjobban érteni. És nem minden áron védtem meg a fajtámat - mert abban az esetben, ha rosszat csinált valaki, akkor nem álltam oda mellé, azért, mert cigány valaki, nem támogatom. Én amikor futballbíró voltam, ugyanilyen voltam. Nem minden áron kell megvédeni a mundér becsületét. Meg kell védeni, de van egy határ, amikor már nem lehet. És éppen ezért, az önkormányzatnak a többsége, akivel mondhatni együtt nőttem fel, de ismertük egymást, én a sportból, meg egyéb ilyen közéleti vagy más tevékenységből, a szakmámból, így szerencsés helyzetben voltam, mert 49

ismerték az édesapámat, engem meg természetesen ismert a város, hiszen én is ugyanolyan vagyok, várostartozék vagyok lassan, és akkor is ugyanolyan voltam. Tehát azok a városvezetőkkel szinte gyerekkorom óta ismertük egymást. És akkor, amikor megbíznak az emberben, vagy egy véleményre hallgatnak, és nem azt mondják, hogy ilyen vagy olyan származású, vagy ilyen, vagy olyan pártállású vagyok, nem mondtak ilyet. Hanem azt mondták, hogy jól van, akkor ez biztos, hogy jó. [...] Ez ugyan az, amit – a pénzügyekhez, gazdasághoz én nem értek, én arra voltam hivatott, hogy a döntés meghozatala előtt egy bizonyos támogatást a költségvetésnél, nyilván egy olyan szakemberre hallgattam, aki értett hozzá. Ők gyakorlatilag ezt viszonozták, és olyan természetes volt, hogy ebben az ügyben nem 100%-ig az én szavam döntött, a szakmával együtt az én állásfoglalásomat vették legjobban figyelembe. Nem is emlékszem olyanra, hogy azt mondták volna, hogy nem, ezt nem lehet megcsinálni, az R. félrebeszél, vagy nem ért hozzá, vagy mittudomén. Hanem tudták azt, hogy ha azt kérem, hogy cigányügyben így döntsünk, akkor nekem oda kellett teljes mellszélességgel állni. És engem egyben kötelezett is ez a dolog, hogy a város javát ezzel hogyan...” (CNÖ elnök) A cigányság képviselőjeként a társadalmi szakadékok csökkentése érdekében fontosnak tartja a helyi hiteles személyek kiemelésén keresztüli fejlődést – mely elv mind a szociális segítő, mind az utcabizalmi intézmény alapját képzi. “Jobban meg kéne mutatni a képet, ahogy a cigányság él. Hazudunk, nagyon sokat hazudunk, hogy minden rendben van minden településen. Ugyanakkor másik oldalon vannak a problémák. Mert ha azokat az embereket bízzuk meg a mikrokörnyezetében, akire ő hallgat, hogy jár-e a gyerek iskolába, hogy rendet tartson maga körül, meg mittudomén, akkor nem kellett volna sok százmillió forint a szeméttelepek felszámolására [...] Ezeknek az embercsoportoknak bizony ott kell lenni az életében, és bizony figyelmeztetni kell, hogy ez egészségtelen életmód, ez nem igazán vezet jóra. Kik lehetnek a környezetükre hatással, azokat az embereket kell kiválasztani, azokat kell tanítani, nem az, hogy föntről megmondják neki, hogy ne én legyek a kapcsolattartó, mert én nem vagyok ennek a szervezetnek tagja, hanem amaz legyen. Most ez történik az országban, és ez visszaveti az egész cigány ügyet, még az ittenit is.” (CNÖ elnök) R. jelentős politikai pályát futott be a kisebbségi politikán kívül is, 1990 és 2006 között a települési önkormányzat képviselője, a ’90-es évek elején pedig megyei képviselő volt (Szále, 2009). 2005-ben létrejött a módszertani központ, mely többek között a szociális segítőket foglalkoztatta és a CNÖ-vel együtt működött. Jó kapcsolatainak, elismert szakmai munkájának köszönhetően könnyebb volt kisebbségi képviselőként is érvényesülnie.

4. Egy modern vajda – „Minden cigány asszony szoknyáján ültem én, ezért ismernek a családokban elég sokan” R. nem tekinthető tipikus kisebbségi önkormányzati képviselőnek. Nagyon régóta fontos szerepe van szociális és kisebbségi ügyekben a városban, tevékenységét egyfajta elhivatottsággal végzi. A cigányság jelentős részének körében köztiszteletben áll, minden rokonsági rendszerben elfogadott, maga is a cigánytelepen nőtt fel, sokakkal személyes kapcsolatban áll. Igyekszik következetes elveket érvényesíteni tevékenységében, például nem támogatja a fiatalkorúként házasodókat, régóta hansúlyozza a tanulás fontosságát. A súlyos méretekben működtetett uzsora felszámolását is többen hozzá kötik – elsősorban személyes ráhatással késztette meghátrálásra a pénz kölcsönzőit. 50

A kísérleti családsegítő fontos résztvevője volt, ennek révén már „letett valamit az asztalra” azokban a szociális kérdésekben, amik a lakosságot foglalkoztatják. Jó kapcsolatot ápol a városvezetéssel és települési képviselő is volt. Maga R. is nagy jelentőséget tulajdonít saját beágyazottságából fakadó ismereteinek, ami a cigány lakosságot személyi, családok közötti viszonyrendszer szintjén érinti. “Másik az, hogy kire hallgatnának? Szerintem én olyan vagyok a városban, mit a fehér holló, vagy Semmelweis Ignác. Nem lehet mindenki Semmelweis Ignác. Én egy szerencsés helyzetben voltam, valószínűleg az édesapám miatt. Merthogy itt laktam a cigánytelepen, és együtt nőttem fel a cigányteleppel. Talán minden álszerénység nélkül állíthatom, hogy nem használtam ki az embereknek a tudatlanságát, ami nagyon lényeges. Ha történik valami a cigányságon belül, nagyon hülye példát mondok, egy veszekedés, vagy vita – az átlag cigány vezetők 90%-a kinek fog igazat adni? Hát a hozzá közelebb állónak, vagy a rokonának. A városban nincs olyan cigány, aki azt mondja, hogy unokaöcsémmel, öcsémmel, vagy bátyámmal, vagy nagynénémmel összeveszett, és én igazat adtam a nagynénémnek, holott nincs igaza. Ha ezt elmondják, én bárhol leborulok. […] Nyilvánvalóan az ember a családját megvédi, de akkor hol marad a tekintélye – hát elveszítem abban a pillanatban. […] Tudtam, hogy mikor mit lehet mondani. Mert azzal megsérteném egyébként a cigány életmód szerint – mert egy idegen ne mondja neki. Mert a húgomnak mondhatom, söpörj már fel, a franc essen beléd, de aki nem rokonom, annak nem mondhattam, mindaddig, amíg nem éreztem, hogy mondhatom. Mert ha bizalmas hozzám, akkor én is bizalmasan tudok vele beszélni. Ezeket a dolgokat úgy kell előadni... […] Mindig minden mértékre, lépésre oda kell figyelni, különben elmegy a hajóm, és a kutya sem fog rám hallgatni.” (CKÖ elnök) Azt vizsgálva, hogy ki tudna egy hasonló közösségi vezetői szerepet betölteni a jövőben, egyelőre nem akad jelölt. Nincs olyan személy, aki mindegyik családrendszerben elfogadható volna. Egy, a kisebbségi önkormányzatban résztvevő vállalkozót például eleve kizár, hogy cigány idény- vagy alkalmi munkásokkal is dolgozik, így sosem lehet elég igazságos abban, hogy kit vesz fel dolgozni. R.-ben is megfogalmazódott a gondolat: „Vannak fiatalok, akiket 8-10 éve szerettem volna utánpótlásnak, amikor mondtam, nem vállalták, azt hitték, ezzel fizetés is jár.” R. a családsegítő, de az összes intézmény szerepét is látja az előítéletek kezelésében, azaz az ő felelősségük is, hogy milyen körülmények között élnek a cigány családok, és ezáltal milyen kép alakul ki róluk a lakosság körében: „ha oda kell állni keményen, akkor oda kell állni.” Ez a gondolat vezeti az utcabizalmi hálózat létrehozását is, és ezt az elvet alkalmazza sok területen a paternalista felügyeletet lehetővé tevő, évek alatt kiépített tekintélye, információs rendszere segítségével. „Néha direkt elmegyek tárgyalásokra – azok így húzódoznak: igen bírónő, így volt. Ne forduljon hátra! Előtte úgy hazudott, mint a vízfolyás, de szégyelli magát előttem, és nem mert hazudni. Akkor maga kéne minden tárgyalásra! Ezért mondom, hogy szóljanak a nyomozók is, ha van valami. Gyorsítaná, kapacitálná az embereket. Már ők hívnak, menjek a tárgyalásra. De aki hazudik, annak a tárgyalására nem megyek el.” (CKÖ elnök) A városvezetés részéről egy kompromisszumokra kész, ám mégis karakán személyt nyertek, aki vállalta, hogy a cigánysággal kapcsolatos kérdéseket, konfliktusok saját hatáskörében rendezi. R. személye természetesen ellentmondásos véleményeket is szül, ám mindenképpen megkerülhetetlen. „Nem mindenki szereti, de sokat tesz a cigányságért. Kiharcolja, ha tud valamit tenni, akkor meg is teszi.” (SZ3) – foglalja össze az egyik utcabizalmi.

51

„Mert én nagyon jó viszonyban vagyok az itteni cigány kisebbségi vezetővel, számtalanszor konzultálunk vele ilyenekről. És, hogy ilyen módon kellene kiszervezni azt a szociális munkát, ami a többségnek hasznára van. Meg voltak erre pályázatok – most már sajnos nincs, meg az önkormányzatnak sincs erre pénze, hogy olyan segítő hálózatot üzemeltetett itt, ami példaértékű volt! És ők tényleg utcabizalmiként, meg segítő hálózatosként oda tudott menni, mert köztük élt. A szavuk domináns volt, mert, ha azt mondta nekik, hogy így lesz, úgy lesz, akkor kontrollálni is tudtak, – persze itt is volt, hogy nem, mert uram-bátyám viszony van közöttük – hogy ha nem csinálod így, akkor ebből meg ebből kimaradsz. Ez egyfajta fék is lehetett.” (SZ25) A városvezetés tehát örömmel ékelte be a CNÖ intézményét és elnökének személyét a cigány lakossággal való kapcsolattartásba. Ahogy az az idézetekből is látszik, gyakran hivatkoznak a korábbi és jelenlegi vezető szakemberek a „fajtáján belüli” konfliktusokra, döntésekre, mint a cigányságot érintő kérdésekre. Amennyiben a szociális helyzetet nem etnikai kérdésként akarjuk értelmezni, akkor a felelősségek ilyen jellegű delegálásával – és ennek megfelelően átvételével - óvatosan kell bánnunk.

5. Összefoglalás Legfontosabb küldetésként a CNÖ tevékenységében a telepszerű környezetben élő cigányság felzárkóztatása, valamint az együttélés elharapózásának megelőzése jelenik. A szervezet rendkívül aktív mind szociális, mint kulturális tevékenységek terén. Komplex megoldásokat keres: problémaérzékeny személyes segítség jellemzi mind a munkáját, de a kemény „odaállás”, tekintély, irányítás is fontos oldala módszereiknek. Mindenekelőtt minden programban megjelennek azok a személyek, akik hidat tudnak képezni a többségi lakosság, és a telepi, szociálisan hátrányos helyzetű cigányság között, illetve akik egy hierarchikus struktúrát képezve irányíthatják a közösséget. Az aktív segítő, jelenlétet nyújtó, probléma-érzékeny szociális munka jelentős pozitív társadalmi hatással járhat. A program ellentmondásait elsősorban az alrendszer-képző hatása okozza, amely az állami és önkormányzati feladatokat a CNÖ-höz delegálja, ezáltal a megjelenő szociális problémákat etnikai körbe utalja. A rendszer mozgatórugója egy olyan személy, aki maga is sokrétű tapasztalattal rendelkezik, mind a hagyományos tekintélyelvű értékrend, mind a szociálisan érzékeny problémakezelés tekintetében. Kérdés, hogy egy ehhez hasonló hatású rendszer létrehozható-e kevésbé karizmatikus vezető nélkül is.

Felhasznált irodalom: Kállai Ernő (2005): Helyi kisebbségi cigány önkormányzat. MTA Kisebbségkutató Intézet, Gondolat, Budapest, 2005. Molnár Emilia (2004): Cigány kisebbségi önkormányzatok: a kisebbségi érdekérvényesítés korlátai. Ph. D. értekezés. Budapest, BKE, 2004. Szále László (2009): Kitörők – Interjú tizenöt cigány értelmiségivel. Kornétas Kiadó, Budapest, 2009. Váradi Mónika (2002): „A rendszer működőképes, de...” A kisebbségi önkormányzatok működési és együttműködési modelljei. In: Beszélő, 2002. 12. 26–39. p. 52

Egy szegregált bérlakás-tömb és lakóinak státuszváltozásai egy alföldi kisvárosban Fehér Katalin, Virág Tünde

Három bérlakás-tömb található az alföldi kisvárosban az elszórtan elhelyezkedő lakásokon kívül. Mindhárom tömb jellegzetes saját funkcióval bír, melyhez szorosan kötődik az adott tömb története, illetve a lakások fizikai kilakítása, mérete. E három tömb egyike az ipari területbe ékelődött, leromlott, mára cigányteleppé vált, rendkívül rossz hírű házsor – tanulmányunk ennek az épületegyüttesnek a történetét, lakónak belső viszonyait igyekszik feltárni. Tanulmányunkkal szeretnénk megmutatni, hogy a Marosi úti tömb hogyan érte el társadalmi státuszának jelentős romlását, ebben mekkora jelentősége volt a városi lakáspolitikának, illetve az ez idő alatt történt gazdasági és társadalmi átalakulásnak. A változásoknak köszönhetően a bérlakás is új szerepet kap jelenlegi lakók életében: az átmeneti helyett ma a tartós lakhatási megoldást nyújt. Bemutatjuk, hogy a várospolitika, lakosság szemében és a statisztikai adatok tükrében homogénnek tűnő tömbben anyagi stabilitásukat tekintve sokszínű népesség él, az eltérések jelentős részben az informális munkához való hozzáférésben és kapcsolati hálókban mutatkoznak.

1. Cigány gettó a bérlakásban A Marosi út néven elhíresült szociális bérlakás-tömbje a város északi részén található, az egykori szovjet csapatok laktanyaépületeinek egy részéből lett kialakítva. A telepet alkotó 14 lakás – egy kivétellel – egy épületben található: a főúttal párhuzamosan, hosszan elnyúló, lerobbant ház egymás mellett elhelyezkedő színes lakrészeit kis kertek keretezik. Ezek néhol lomok tárolásra szolgálnak, padnak adnak helyet, máshol kis kertet gondoznak a lakók, bár a virágok sem javítanak az épület rendezetlen, kaotikus összképén. A tömb közepén két emeleti lakás töri meg a földszintes sort: a mindig nyitva álló ajtóból sötét, dohos lépcsőház nyílik, amelynek hiányos ablakaiból szemek lesik az udvar történéseit. Egyetlen lakás helyezkedik el különállóan az épület mögött, ahol az átlagosnál kisebb alapterületű építményt láthatólag házilag toldották meg. Itt, a házsor mögött kamrák is állnak, legtöbbjükön már az ajtó sincs meg. Ezt a hátsó részt nem egyszerű megközelíteni: itt található a tömb szennyvíz-aknája, amit nagyon ritkán szippantanak, így kisebb tavacskává nőtte ki magát az évek folyamán. Ettől nyári melegben elviselhetetlen bűz lengi be a környéket. A telepen relatíve nagy, 70 m2 körüli lakások találhatóak, bennük szoba, konyha, fürdőszoba és kamra, ebből következően általában nagyobb, gyerekes családok költözhettek ide. Napjainkban egy idős özvegyasszonyon kívül a tömb teljes lakossága cigány családokból áll, ami elsősorban az önkormányzat következetesen szegregáló lakáskiutalási politikájának következménye. Sokan járnak egyik lakásból a másikba, vagy ülnek ki a közös udvarként funkcionáló téren elhelyezett traktorgumira, szőnyegre vagy padra. A tömb előtt elbiciklizők is odakiabálnak, intenek a lakóknak. Nem ritka, hogy a férfiak jó időben egy-egy kártyapartira összegyűlnek az árnyékben és kisebb összegekben játszanak. A gyerekek a ház körül foglalják el magukat, néha kitör a sírás, ilyenkor a felnőttek az ajtóban 53

teremnek, és mindenki beviszi saját gyerekét. Néhány tyúk is kapirgál a tömb körül, mindenki tudja, kihez tartoznak. A Marosi úti lakások lecsúszása mindenki számára érzékelhető. A tömb egyértelműen megbélyegzett lakókörnyezetnek nevezhető. A városban dolgozó szociális szakemberek is sarkosan fogalmaznak: „A legkezelhetetlenebbek, öntörvényűek. És azok kerültek jobbára oda, akiket a többi cigány kiutált a saját köreikből.” Amikor a telep szóba kerül, van, aki az élhetetlen lakókörnyezetre, van, aki a szelekciós folyamatokra helyezi a hangsúlyt, de a város közvéleménye és a családokkal foglalkozó szakemberek abban egyetértenek, hogy a Marosi út egy sajátos szabályokkal rendelkező, a többségi társadalomtól, a város egészétől élesen elkülönülő, társadalmon kívüli világ. „Lassan alakult át roma gettóvá – mert kimondhatjuk, hogy azzá alakult, sajátos törvényekkel, sajátos szokásokkal. Voltak benne magyar családok is, ők elhagyták, lehet, hogy ebben közrejátszott szomszédság is. Aztán kiutalásoknál kinek kell, önkormányzat is úgy rakott bele embereket – magyar lakos nem kérte sokszor. Így kontraszelektív úton alakult ki. A ’90-es évek első felében, ’95-ig alakult ki, hogy csak romák. [...] Marosin csak ennyi volt, ami most. Bungik, meg egyebek, fáskamrák – ők állították fel. Hátul a fáskamrában élt anyuka a gyerekkel, ótvarosan – amikor oda jártam gondozni.” (SZ11) A Marosi úti épületet a Városfejlesztési Stratégiájában a település kiürítésre ítélte, jelenleg azonban inkább a tömb javítgatása, a közvetlen problémák elhárítása felé mutat az ingatlankezelő tevékenysége.

54

2. Tiszti házból szociális bérlakás A bérlakás-tömb története széles ívet írt le az utóbbi 35 évben, amely során előkelő tiszti lakásból cigány gettóként aposztrofált telep lett. A változásokhoz hozzájárult mind a szélesedő és mélyülő szegénység, mely a szakképzetlen, roma lakosságot érintette, mind pedig a városi lakáspolitika, amely egy idő után kifejezetten rosszabb státuszú lakókat költöztetett a tömbbe. A ’80-as évek előtt a Marosi úti épületsor a városban nagy számban állomásozó katonaság tisztjeinek nyújtott otthont. A hadsereg számára feleslegessé váló tiszti lakások egy részét a város a ’80-as évek elejétől önkormányzati bérlakásokká alakította át. A jelenlegi bérlői közül a legrégebbi lakók kifejezetten szerettek ide költözni, különös szerencsének érezték, hogy itt utaltak ki nekik lakást, hiszen a tágas lakások és az udvar kellemes, falusias környezetet nyújtott. Több beköltöző faluról, vagy tanyáról származott, idegenkedett az emeletes házaktól, így jó alternatívának tűnt ez a házsor. Az udvar jelenlegi egyetlen nem cigány származású lakója érkezett először, aki családjával együtt több tanácsi lakás után itt jutott otthonhoz. A család saját kerttel ugyan nem rendelkezett, de a házsor mögött futó üres részt a férj munkahelyéről kölcsönzött gépekkel felszántották, így egy kis veteményesre is szert tettek. Nem ők voltak az egyetlen lakók, akik az önkormányzat elnézése mellett saját lakásként kezelték a kiutalt ingatlant, így akadt, aki kertművelés mellett állatokat is tartott. Az akkori lakók közül többen vidéken nőttek fel, a városias környezetben is megtartva paraszti mentalitásukat, háztájival egészítették ki a háztartásuk jövedelmét. A visszaemlékezések szerint a hely ekkor még őrizte a tiszti lakások méltóságát. Az idillt sugárzó elbeszélések szerint napközben csend volt, minden lakó dolgozott a gyárakban, a gyerekek pedig iskolába jártak. Hétvégente kiültek a szomszédok az udvarba, vagy a pázsiton napoztak. A régóta itt lakók történeteiben megjelenik a korábbi rendezett, szép környék, amit a Marosi út aranykoraként írnak le, különösen a mostani helyzet tükrében. Az első jelenleg is itt lakó családot két év múlva egy cigány-nem cigány vegyesházasságban élő pár követte gyermekeikkel, előttük más cigány család nem lakott itt. Őket először a hátsó, különálló házba költöztették, majd hamarosan az első soron kaptak lakást. Az édesapa a Volánnál, az édesanya pedig nyugdíjazásáig a kórházban dolgozott, mint takarítónő. A család tizenkét gyermeke közül jelenleg három lakik a Marosi úton, illetve egy negyedik elvált feleségét és gyerekeit látogatja itt gyakran. Harmadikként 1986-ban egy cigány család érkezett, ők a nagycsalád sűrűn lakott, szoba-konyhás apró házát tudták elhagyni a bérlakásba költözéssel. A három család között hamar rokoni kapcsolatok alakultak ki gyerekeik házassága révén, közülük van, aki elköltözött és van, aki jelenleg is ezen a telepen él. 1989-ben költözött be a jelenlegi lakók közül a negyedik család, egy szintén vegyesházasságban élő házaspár gyerekeikkel, ismét a hátsó házba. Előzőleg egy cs-lakásos házsoron laktak, ahova a ’70-es években költöztek a régi cigánytelep felszámolásával. A házat eladták – mint ahogy abban az utcában az összes cs-lakást – ám már nem tudták a nagycsaládban mindenkinek a megfelelő lakhatást biztosítani a közös lakás árából. Az egyedül maradt édesanya később új párt talált a tömbből, a harmadikként beköltözött család egyik fiúgyermeke személyében. Jelenleg a nő élettársával, lányaival, unokáival lakik itt. A család folyamatosan próbálkozik a költözéssel, hiszen rendkívül sokan laknak az átlagosnál kisebb területű lakásban, ahol a közmű-ellátottság sem teljes, illetve mindennapjaikat megkeseríti a közeli szennyvízakna. 55

Az első négy beköltöző család számos leszármazottja most is itt lakik, a 14 lakásból ötöt ők foglalnak el. A múltba révedő idill azonban nem pusztán az emlékezet játéka: az itt felnövő gyerekek – ha kisebb kitérővel – de szívesen tértek vissza a telepre: gyakran más lakáson minőségi cserével túladva, vagy lakásigénylést kijárva jutottak ide. „Z. úrral intéztük,a szociális osztállyal. Azt mondták, hogy nem vehetek rá igényt, mert pontoznak, csak 31 pontot értem el. Mondtam, hogy én nem úgy tudom, hogy ez nem pontra megy. Nem adtam fel, csak bejártam. Elegük volt belőlem, de mondtam, nem érdekel. Mondtam, hogy saját költségemen megcsináltatom. Igen, ez számított már az utolsó hónapban. Nagyon bonyolult volt, az a sok menés, mindig variáltak,hogy nagyon sok család vár házra. Mondjuk, azzal az Z. úrral nem lehet elindulni, nem lehet el sem beszélgetni normálisan, mert flegma. Mindig, amikor mentem be, mondta, hogy elege van már belőlem, mondtam sajnálom, úgyis találkszunk. Úgy hetente háromszor. Mondtam most már megpróbáltam, nem adom fel, ha egy évbe kerül, akkor is.” (K5) 1997-ben és 2001-ben két család is érkezett a szomszédos északi, Szél úti cs-lakás telepről. Mindkettőjük kapott az alkalmon, amikor családjuk révén hozzá tudtak jutni a Marosi úti lakáshoz, hiszen korábbi lakhelyük mindkét esetben kicsi volt már az ott lakó több generációnak. A szoba-konyhás ikerházakhoz képest a Marosi úti nagy lakás, és az önálló háztartás lehetősége számottevő előrelépést jelentett. Az egyik család lelépési díjat fizetett egy rokonának, a másik pedig a nagymama révén költözött át. A nyolcvanas években a telep a szocializmus időszakában anyagilag konszolidálódott, többségében vidékről felköltöző, még napszámos munkákat végző vagy már állandó, de nagyon alacsony beosztásban dolgozók lakóhelye volt, amely a visszaemlékezésekben a telepi idill képében jelenik meg. Mára szinte mindenki költözne, ha adódna erre lehetősége: „Mondanák, hogy máma kell pakolni, vagy holnap, lehet, nem fájna a fejem.” A romló időszakban beköltözőknél megfigyelhető, hogy a családoknak már nem kiváltságot jelentett a Marosi úti lakás, hanem egy probléma szükségszerű megoldását. Az utóbb érkező – vagy ekkor saját jogú lakásra szert tevő – családok azok, akik most is rosszabb helyzetben vannak, közülük kerülnek ki a kutatás nyarán kilakoltatással fenyegetettek is. Két család is érkezett a lakhatási zsákutcának bizonyuló Alföldi úti tömbből, ahova eleve a problémás, fizetési gondokkal küzdő lakókat költöztették, majd egy évtizedes működés után a telepet felszámolták. Egy család a külterület egy tanyájáról került ide, egy pedig a déli városrész cigányok lakta utcából. A családok életében nagy arányban van jelen a Kastély, azaz a családok átmeneti otthona, ahol hosszabb-rövidebb időre meghúzhatták magukat: az éppen gyerekes generáció ki tudott költözni, ám sok esetben az egy-másfél év különélés után ugyanazon körülmények közé voltak kénytelenek visszaköltözni. Ezek a családok azonos utcák, intézmények rendszerében bolyonganak, ahonnan a Marosi úti telepen való lakhatás egy nagyon jó lehetőségként merül fel. A kilencvenes évek végétől a telep egyre marginalizáltabb lett: innentől a Marosi úti tömbbe az alacsonyabb társadalmi státusszal rendelkező, kizárólag cigány lakosok kerültek. A folyamat mögött egy lakáspolitikai döntés sejthető a tömb feláldozásáról. A piacgazdasági átmenetet követően megnövekedett az

56

elszegényedett lakosok száma, emellett a legproblémásabb lakókat gyűjtő Alföldi úti tömb is felszámolásra került, a legrosszabb státuszú lakosságtól érkező növekvő számú bérlakás-kérelmek pedig városi szinten szelektíven lettek elosztva. A jelenlegi lakók a telep leromlását az utóbbi években beköltöző családokhoz kapcsolják. A változást elsősorban a szemetesebb, koszosabb környezethez kötik, de az a személyes kapcsolatokat is érinti – sokan panaszkodnak a zavaró hangoskodásra, a hétvégi „magnózásra”, illetve a kisgyerekekkel összefüggő konfliktusokra. „Más probléma is van. Dobálják ki az ablakon a szemetet a fölöttük levők. Az ablak alatti ablakot nem nyitják ki, ne essen be, darazsak miatt is. Már meguntam magamat itt lenni. Tisztább volt. Amikor ideköltöztek, nem dobált itt senki szemetet, tisztább volt. 3 éve változott meg. Nagyon megváltozott. Eleinte egy cigány nő lakott itt fölöttünk, takarított itt éjjel-nappal, sósavazta a wc-t, meg minden. A csatorna akkoriban is probléma volt. Most főleg a fölső lakók miatt van. Hát jó, beszélgetni beszélgetünk velük. Múltkor a fiam kidobta az ablakon a távirányítót, és kimentem érte. Mire felvettem a távirányítót, leöntöttek vízzel – nem néztek ki, hogy én ott vagyok-e.” (K10) A telep állapotát, az itt élők helyzetét jelzi, hogy több illegális lakó meghúzta, illetve meghúzza jelenleg is magát a kapcsolódó melléképületekben, ők jellemzően rokoni szálakkal kötődnek a tömb bérlőihez. „Van itt egy öreg, egy kormos kamrája volt, mert az valamikor kigyulladt, és ő is megégett. De nem hagyta ott a kamrát. A huszonpárfokos hidegekben nekünk melegünk volt, de ő sem fázott abban a kamrában. Nem tudom, hogy élte túl. Csak ő volt egyedül. Se ajtó, se semmi. Most itt van a testvérénél, a legelső lakásban. […] Úgy laktak, hogy egyik testvér bent, a másik kint.” (K6) A bérlakást bizonyos esetekben nem az eredeti tulajdonos, hanem annak szintén rászoruló rokonai lakják. Ennek számos hátránya lehet rájuk nézve – például rokonok korábbi tartozásainak terhe rájuk hárul, hosszútávra nem tervezhetően, bérlői jogok nélkül élnek. Ők saját jogon, az önkormányzat lakás kiutalási rendszere alapján nem biztos, hogy lakáshoz jutnának – az egyik szempont a lakáskérelem beadásának időpontja, ami években, évtizedekben mérhető -, így kényszerből igyekszenek a jelenlegi helyzetet fenntartani. Elbeszélésekből kitűnik, hogy a jelenlegi helyzet elsősorban a rendszerváltást követő gazdasági-társadalmi változások és a szelektív lakáspolitika következménye. Míg a képzetlen munkásoknak is stabil munkalehetőséget biztosító államszocialista időkben a családok szűkösen, mégis általánosan jobb anyagi helyzetben éltek, egy-egy fiatal párnak nagyobb esélye volt szülői támogatás híján is önálló háztartás elindítására, és a nagyobb és jobb állapotú bérlakás-állomány is kevesebb jelentkező között oszlott el, addig a rendszerváltás után a csökkenő és rosszabb állapotban levő városi bérlakásokra egyre több jelentkező akadt. Elsősorban azok a városi szegények, akiknek a rendszerváltással megbillent az egzisztenciája, hosszabb-rövidebb időre munkanélküliek lettek, vagy családi tragédiák miatt vált életük kilátástalanná. Az itt rekedő fiatalabb generációkkal együtt a gyakran munkanélküli felnőttek növekvő arányban töltik idejüket a háztömbben és az udvarban. A dolgozók és munkanélküliek eltérő életritmusa feszültségeket okoz, melyet a mindennapok bizonytalansága, a szegénység és összezártság tovább fokoz.

57

3. Bérlakásban élni A tömb fizikai leromlását, mostani állapotát kifejezi, a mindennapok beszédtémáját adja a csatorna-kérdés: ez az a téma, amit minden lakó megemlít, és amit a külső megkérdezettek is elsődlegesen felhoznak a Marosi úttal kapcsolatban. Egy ideig a lakások szennyvízaknájának szippantását a lakbér terhére az önkormányzat végeztette. Ám az után, hogy ez a feladat a lakók kezelésbe került, a szippantás megoldása a tömb központi problémájává vált. Elméletileg a csatorna folyamatos tisztítására minden lakónak havi fix összeget kell befizetnie, ám az anyagi gondok miatt ez többeknél elmaradozott. Egy ideig a tömb utcabizalmijának a feladata volt, hogy a problémát kezelje, ám neki sem sikerült a fizetési hajlandóságot kordában tartania, amióta pedig már nem tölti be ezt a szerepet, végképp elmaradnak a szippantások. Szippantások híján a csatornarendszer megtelik, emiatt a házsor mögött egy kisebb „tó” jött létre. Esős időben azonban az első udvarokban levő aknák is megtelnek és kiöntenek. Mindegyik, de különösen a hátsó ház lakói panaszkodnak a bűzre, különböző egészségügyi problémáikat is a csatornának tulajdonítják. Az önkormányzat szándéka szerint a közeljövőben csatlakoztatják a városi csatornahálózatra a háztömböt. Ettől azonban a lakók a szennyvíz többletköltségei miatt – okkal – tartanak. Néhány éve a tömb emeletes részével szomszédos alsó lakásokban tarthatatlanná vált a helyzet, ami már a sajtóban is megjelent. „Amikor megszületett a lányom, anyukámnál 3 hónapig úszott a szar. Amikor hazahoztam, már vissza kellett, hogy vigyem a tizedikre [gyermekosztály], mert alig kapott levegőt. Sok volt neki a baktérium, lerakódott. Bent voltam vele egy hónapot. Itt bent a lakásban állt a szar. A fentieknek meg nekünk külön csövünk van. Egy cső és jön. Addig tudták csinálni, míg itt gyütt föl. Úgy tudta csinálni a szerelő, hogy másnap ugyanott jött föl. Anyukám hiába szólt nekik [hogy ne használják a wc-t], ők értetlenkedtek, és mindig-mindig. Ha használták, akkor nálunk gyütt föl. Mi a szomszédhoz jártunk addig. 3-4 hónapig tartott, amíg megjavították. A szerelőnek szólt anyukám, és megcsinálta. Ha tele van az akna, nem nyúl hozzá. Volt, hogy a szennyvíz kintről is visszajött, meg hátulról is. Ha elől szippantanak, akkor hiába szippantanak elölről, amikor hátulról visszaszalad előre.” (K10) A csatorna kérdésén túl a lakók életmódjában, fizikai környezetében újra és újra visszatükröződik, hogy szociális bérlakásban laknak. Annak ellenére, hogy a lakásokat sokszor lerobbant, akár lakhatatlan állapotban adta át az önkormányzat, az új lakók nem utasították vissza azokat, hanem a felújítások terhét akár erőn fölül is vállalták - egy önkormányzati bérlakás olyan stabil lakhatást, értéket jelentett egy-egy család életében, hogy ezt a jellegű befektetést is vállalták. „Gázrobbanásra jöttem át. Ettől a lakástól meg lehetett volna ijedni. […] Ami volt kis megspórolt pénzem a Kastélyban, azt költöttem rá. Mondtam, lesz, ahogy lesz, megcsináljuk, ahogy bírjuk. Ez ki volt mind jőve, és itt is mindegyik vakolat. Semmilyen segítséget nem kaptam a felújításhoz. Én őszinte, hogy legyek, örültem, hogy megkaptam ezt az önkormányzati lakást, de az önkormányzat két forinttal nem segített. Nem lehetett lelakni sem. Én meg örültem, hogy ehhez is hozzá jutottam – mert akkor kikerültem volna a 3 gyerekemmel az utcára. Azt meg nem akartam, mivel világra hoztam mind a hármat. Akkor inkább azzal voltam, hogy 58

így, és kész, tudtam, hogy körülöttem vannak a gyerekeim, nem azért hoztam a világra, hogy szerteszéjjel dobáljam őket. Ha már világra hoztam, akkor gondolkodok róluk. Fiam dolgozott a baromfi-feldolgozóban. Ő meg én, ami volt megspórolt pénzem, összeraktuk, és akkor szép apránként megcsináltattuk. Ezek a falak olyanok voltak, mint a korom.” (K7) A lakások állapota rengeteg kívánnivalót hagy maga után, sok helyen penészesek a falak, rosszak a nyílászárók. A beköltözéskor szükséges felújításon túl is sok család – elsősorban azok, akik ezt anyagilag megtehetik – javítgatnak a lakásaikon. A penészes, kormos falakon rendszeresek a tisztasági festések. Jellemzően azonban úgy gondolkodnak a lakók, hogy bizonyos kérdések az önkormányzat hatáskörébe tartoznak, egy-egy hosszabb távú beruházás tehát az ő dolguk lenne (pl. bojler, kád cseréje). Másrészt átfogó javításokat nem csak anyagi szűkösségük miatt nem terveznek a bérlők, hanem mert bármikor kiköltöztethetik őket a lakásból. A lakók az érdekérvényesítés leghatékonyabb eszközeként az „önkormányzat nyakára járást” említik, de általánosságban ritka, hogy lelakhatják a befektetett értéket, és az önkormányzati felújítások rendszeresen elhúzódnak. Felháborítja a lakókat, hogy a lakbérek ellenében szinte semmit nem áldoznak a tömb javítására. A megbízott ingatlankezelő Városgazda Zrt. vezetője annak ellenére, hogy helytelennek tartja, hogy a bérlők folyamatosan külső forrásból várják a segítséget, tisztában van azzal, hogy a lakbért nem az ingatlanok fenntartására fordítják. „Tehát a lakbérbevétel nagy része más tevékenységekre elmegy. Pedig jogilag lenne rá mód, vissza kellene forgatni. De nem tudjuk visszaforgatni, mert más tevékenységek elszipkázzák. Ennek a rendszernek alig van olyan eleme, ami jól működne.” (az ingatlankezelő képviselője) Az is gondot okoz a lakóknak, hogy a bérlakás öröklését valahogy megoldják, az a céljuk, hogy a családban a gyerek váljon bérlővé, ám ezt csak lakásigényléssel tudják megoldani. Ez a helyzet rámutat a szociális bérlakás rendszer ellentmondásosságára: átmeneti megoldás helyett a szociális bérlakás a városban a szegény családok tartós lakhatásának egyik formája lett. Ahhoz azonban az önkormányzati lakásállomány túlságosan lecsökkent, hogy minden igénylésnek eleget tegyen, más megoldás híján pedig egyelőre marad a lakáskérelemre való várakozás, illetve különböző alternatív lakhatási megoldások. Azt, hogy bérlakásban lakni valós fenyegetettséget jelent, jól példázza, hogy a kutatásunk alatt a kilakoltatási végzéssel rendelkező három családról mindenki tudott, ahogy tartozásuk mértékét is ismerte, véleményt formált az ügyben. Vannak, akik életmódjukat okolták, mások pedig megértőek azzal kapcsolatban, hogy különböző segélyekből megélni egyszerűen nem lehet. Összességében jellemzőbb a megértő hozzáállás, hiszen szinte minden lakó időről-időre fizetési nehézségekkel küzd. A vagyonkezelő igyekszik méltányosan eljárni a családokkal, részletfizetést biztosítani számukra, és minden, a helyzet rendezésére irányuló törekvést értékel. Így az utóbbi években a Marosi úton a kilakoltatás nem jellemző, az utolsó beköltöző lakók 2005-2009 között érkeztek. Ennek ellenére egy-egy régebbi kilakoltatás élénken él az emberek emlékezetében. „Ahol most laknak a fiamék, négy vagy öt kicsi gyerekkel lakott a Feri. Ott sírt a felesége kint, bútorokkal ki volt pakolva, meg a gyerekek körbe. A rendőrség által lettek kiöltöztetve, meg úgy, az önkormányzat volt ott. Úgy 8-9 éve volt. Öreganyjuknál voltak, egy ilyen tanácsi házba mentek, aztán a szülők elváltak. Az asszony be is került a szociális otthonba, asszem ott is van még. Meg más családot is kiköltöztettek, itt is, ebben az 59

oldalban is. Öreg házaspárok voltak, és télvíz idején kidobták őket. Ilyen nyugdíjasok voltak. Családjuk befogadta őket. ” (K11) A rendszerváltást követő gazdaságpolitikai változások a jobb helyzetűeknek kedveztek elsősorban: a privatizáció, a banki hitelek átváltása, a bérmunka mind hátrányosabb helyzetbe hozta az egyébként is rossz körülmények között élőket. A családi védőháló, a gyerekek első lakáshoz segítése a háztartások jelentős hányadában domináns stratégiává vált. Azok számára, akik nem tudtak a nemzedékek közötti transzferekre támaszkodni, a lakhatás gyakorlatilag megfizethetetlenné vált. (Hegedüs – Szemző, 2010) A bérlakások pedig egyre fontosabb szerephez jutottak ezen családok esetében, ugyanígy a már bérlakásban élőknek sem volt lehetőségük saját lakásba költözni. Így a rendszerváltás utáni szűkös bérlakás-piac fenntarthatatlan módon a tartós lakhatás színterévé vált. A helyzetüket stabilizálni nem tudók, átmenetileg kiszorulók pedig egy keringő pályára kerültek a város marginalizált tereiben, amely pályának a bérlakás egy - akár hosszabb távú - állomása lehet.

4.„Hát itt az egyik fele K., a másik fele B.” – a Marosi úton élő családok A város szemében a Marosi úti szociális bérlakásokban élő családok nem egyszerűen szegény családok, hanem deviáns, máról holnapra élő, a többség számára veszélyes népesség. Ez egy olyan hely, ahova veszélyes menni, olyan emberek laknak itt, akikkel nem jó kapcsolatban lenni. Közelebbről a Marosi úton élő családok mind a háztartás szerkezetét, mind a megélhetés, boldogulás lehetőségeit tekintve nagyon különböző helyzetben vannak: az egyedülálló nyugdíjasoktól a többgenerációs, rokonokat befogadó sokszemélyes háztartásokig, a konszolidált, még gyermekeiket is támogatni tudó 60

háztartásoktól a végletesen eladósodott, máról holnapra élő, kilakoltatás szélén álló családokig. Az alábbiakban a Marosi úton élő családokat a háztartásnagyság és a boldogulási lehetőségek alapján mutatjuk be, létrehozva a stabil anyagi helyzetű családok, a billenékeny és a eladósodott családok típusait. Bár a két tényező szoros összefüggést mutat, de nem minden esetben: megfigyeléseink szerint a háztartás nagyságát és anyagi stabilitását jelentős mértékben befolyásolja, hogy az adott család milyen régen él a Marosi úton, honnan, milyen társadalmi környezetből érkezett, milyen kapcsolatokkal rendelkezik.

4.1. Stabil anyagi helyzetű családok Miközben a városban a telepet a legszegényebbek között tartják számon, a háztartásokat vizsgálva kiderül, hogy az itt élő 14 háztartás majdnem fele anyagilag stabilnak mondható. Ezen háztartások közös jellemzője, hogy legalább egy tagjuk rendszeres jövedelemmel rendelkezik. A stabil háztartások egyik, döntő része egyazon rokonsági rendszerhez, nagycsaládhoz tartozik, ahol egyegy háztartásban legfeljebb három fő él. Másik részét olyan többgenerációs családok alkotják, amelyeknél ugyan a lakás túlzsúfolt, hatan-nyolcan is élnek a 73 négyzetméteres lakásban, de a háztartásban több kereső is van, és a legfiatalabb generáció közeli céljai között szerepel az elköltözés.

4.1.1. Az őslakosok és rokonságuk A stabil háztartások legnagyobb részét azok alkotják, akik legkorábban érkeztek a telepre, évtizedek óta itt élnek, itt nőttek fel és kisebb kitérők után, családos emberként ide költöztek vissza. A telepen hét olyan háztartást találtunk, amelyben maximum hárman élnek egy háztartásban, ebből öt anyagilag stabilnak mondható. Ők mindannyian a telep „őslakosai”: a két nagymama korú idős özvegy asszony még a nyolcvanas évek elején költözött a telepre, évtizedek óta egymás közelében élnek. Egyikük, nevezzük Arankának, egy nem cigány építőmunkás, a másik – Ilona - a helyi étteremben zenélő cigányprímás felesége, egy-egy gyermekük évtizedekkel ezelőtt itt, a telepen ismerkedett meg és házasodott össze. A különbség a két család között, hogy míg Aranka két gyereke a családalapítással elköltözött a telepről, addig Ilona gyermekei többségükben a telepen maradtak, vagy több lakáscsere után visszatértek ide. Aranka – mára a telep egyetlen nem cigány lakója - egyedül él, de minden nap látogatja őt városban lakó fia vagy unokája, a panelban élő gyerekek az asszony fáskamráját használják szerszámosnak. Ilona egyik fiával él, aki rendszeresen bevásárol nemcsak anyjának, de egy, velük félig-meddig rokonságban levő másik idős nőnek is. Mindkét háztartás anyagilag stabilnak tekinthető, elsősorban az idős asszonyok nyugdíjjövedelmének köszönhetően. Ilona telepen élő gyermekeinek háztartása hasonlóképpen stabilnak mondható. Mind a három háztartásban vagy rendszeres munkajövedelem, vagy nyugdíjszerű ellátás biztosítja a megélhetést. Ilona legidősebb fia házassága révén anyósáékhoz költözött, a gyerekük születése után a város Kommunális Üzeme segítségével utaltak ki neki egy szükséglakást, majd a második gyerek megszületése után egy minőségi csere révén tért vissza a Marosi útra. A fiú azóta elvált, gyerekei is családot alapítottak és elköltöztek, ő továbbra is itt él a Marosi úton, immár egyedül. A telepen ő az egyetlen, akinek jelenleg is több évtizedes folyamatos munkaviszonya van, jelenleg is régi munkahelye utódvállalatánál, a Városgazda Zrt.-nél dolgozik. Számos kapcsolattal rendelkezik a városban, részben munkahelyének, részben korábban aktív polgárőr tevékenységének köszönhetően. Ismertségéből adódóan évekig ő töltötte be az utcabizalmi posztját is. Ilona lánya már nem volt bátyjához hasonlóan szerencsés: ő gyerekkori súlyos betegségének köszönhetően csak négy osztályt végzett, de – hasonlóan ahhoz, ahogy ezt mindenki tette a szocializmus időszakában – már 16 évesen munkába állt. A helybeli, képzetlen asszonyok számára 61

munkát biztosító nagy cégeknél dolgozott, pamutfonónál, csipkegyárban, majd a baromfi-feldolgozóban. Az addig munkát biztosító nagy cégek megszűnése után leszázalékolták, jelenleg két nyugdíjból élnek. Férje családja is a telepen él, itt ismerkedtek meg. Ilona családjához tartozó negyedik háztartást egy fiatal asszony, Mária és két gyermeke alkotja. Mária tanyán született, 15 évesen jött férjhez a Marosi útra, ahol majd másfél évtizedig az anyósánál, Ilonánál laktak. Hiába a hosszú évek együttélése, a távolságot megtartották és mindvégig külön konyhán maradtak. Amikor a telepen egy idős nő halálával megürült egy lakás, Mária az önkormányzatnál „járta ki”, hogy megkaphassák. Közben fiatal asszonyként – sok telepi társához hasonlóan – a Barneválban dolgozott. Ahogy az itt dolgozók többsége, úgy a nehéz, többműszakos fizikai munkára ő is nosztalgiával emlékezik vissza. A családok „stabilitásának” viszonylagosságát jelzi, hogy az ő életükben is volt olyan időszak, amikor felhalmozódott lakbérhátralékuk volt. Amikor Mária munkanélküli lett, a 8 osztály befejezése érdekében kötelező esti iskolába járt, nem vették fel közmunkára sem, miközben férje éppen elhagyta a családot. Hónapokig csak a közműveket tudták nagy nehézségek árán kifizetni, a lakbért majdnem egy évig nem fizették. Mivel az asszony a lakásosztályon jelezte együttműködését, részletfizetési kérelemért folyamodott, nem lakoltatták ki őket. Idővel, mióta rendszeresen és folyamatosan alkalmazzák közmunkán utcai takarítóként és egykori férje is hozzájárul a gyerekek nevelési költségeihez, stabilizálódott anyagi helyzetük.

4.1.2. Többgenerációs családok szétválás előtt Arankán és Ilona rokonságán kívül a stabil anyagi helyzetű háztartások közé tartozó további két háztartás nagyon hasonló egymáshoz. Mindkét család a közeli Szél úti cs-házas telepről került ide, bár egymással nem állnak rokonságban. Mindkét család jelentős és kiterjedt rokoni, ismeretségi kapcsolatrendszert ápol a helyi alkalmi munkákat szervező vállalkozókkal, így a család több tagja rendszeresen jár dolgozni, ebből következően a családok anyagi helyzete stabilnak mondható. „Édesapám is kábelfektető vállalkozó volt, és oda jártunk, több éven keresztül oda jártunk, ilyen családi vállalkozás volt ez majdnem. Csak nem az a túl nyereséges volt. 14 éves koromban bejelentett munkahelyem volt a közútipari vállalat. Muszáj volt elmenni, mert segíteni kellett a szülőknek. Nem sokáig tartott az a munka, öt vagy hat hónapig, utána ilyen alkalmi munka. Utána volt baromfi-feldolgozó. De az megszűnt. És azóta ilyen alkalmi munkából élek. Meg ilyen aktív segélyen voltam, de azt is már megszüntették, egy éve. Nekem teljesen megszüntették, mert nem fogadtam el a közmunkát, mert alkalmi munkákkal többet tudtam keresni, és akkor nem tudtam volna eljárni. Ez bejelentett munkahely. Én olyanba, hogy kapálás, szőlő nem szoktam elmenni. Mondom, amikor még fiatal kisgyerek voltam, akkor jártam. De ez most olyan, hogy a disznót a kamionokról hajtjuk le, és akkor azok mennek szalagra ugyanúgy, félbehasítva, ezt csináljuk mi.” (K11) További közös jellemző, hogy mindkét háztartásban három generáció él együtt, hatan illetve nyolcan egy lakásban, igen szűkös körülmények között. Különbség a két család között, hogy a középgeneráció, az alig húsz éves fiatalok egyike – a telepi „szokásoknak” megfelelően egy szomszéd lányt vett el feleségül, míg a másik háztartásban egy „idegen” került a családba. A családok legnagyobb problémája a zsúfoltság, három generáció együttélése soha nem konfliktusoktól mentes. Egy fiatal pár önállósodásának lehetséges útja az önkormányzat által kiutalt szociális bérlakás. A telepen még a legstabilabb anyagi helyzetben levő családok sem engedhetik meg maguknak, hogy piaci árat fizessenek egy lakás bérletéért, esetleg önállóan vásároljanak, vagy építsenek lakást. 62

4.2. Billenékeny anyagi helyzetű, néha megszoruló családok A fent említett két családhoz hasonlóan, a billegő anyagi helyzetű háztartásokhoz sorolt négy háztartásból háromban legalább három generáció hat-hét tagja él együtt, zsúfoltan. A negyedik háztartásban hivatalosan csak hárman vannak bejelentve, de az unokák a nyári szünetben folyamatosan itt, a nagyszülőknél vannak, és mivel a szülők 16-18 órákat távol vannak az alkalmi munkák miatt, gyakran iskolai időben is. „Órabérben dolgoznak a gyerekek. Be kell, hogy osszák – van, amikor megyek én is segíteni a gyerekeknek. A fiam 500 Ft-os órabérben dolgozik, a menyem 460 forintos órabérben. Van, amikor 15-16 óra hosszát ott vannak. Én fogom hordani az unokákat iskolába, mert van, amikor hajnal kettőkor már dolgoznak, és akkor nem lehet a gyerekeket úgy hagyni. Egyetlen egyszer volt olyan, hogy nem volt felügyelet, és mire odaértem, N. olyan beteg volt, hogy nem tudott lábra állni. Ennek a veszélynek nem teszem ki őket.” (K6) Az ebben a társadalmi közegben instabilnak számító anyagi helyzet a családok számára sokszor előző tapasztalataikhoz képest javulást jelent. A négy háztartásból három csak néhány éve él ezekben a szociális bérlakásokban, előtte mindannyian a város legalacsonyabb presztízsű lakóhelyein éltek: külterületi tanyákon, a lebontott, laktanyából kialakított gettósodó Alföldi úti bérlakásokban éltek, vagy éppen éveket töltöttek el a családok átmeneti otthonában. A negyedik család anyagi helyzetének instabilitása a betegségekből fakad – a nyolcvanas évek vége óta itt élő, napjainkra hét fősre duzzadt háztartásnak szinte nincs olyan tagja, akinek ne lenne valamilyen súlyos betegsége, illetve szinte minden családban van valamilyen súlyos, rendszeres felügyeletet és ápolást igénylő beteg. Ez nemcsak anyagilag megterhelő, de az alkalmi munkák vállalását is akadályozza. Hiszen e családok transzferjövedelmeiket alkalmi munkákkal egészítik ki, sőt a munkák és a vállalkozók szinte ugyanazok, mint az előbbi két család esetében, ám míg azok tulajdonképpen „rokonoknál- rokonoknak” dolgoznak, addig e billenékeny egzisztenciájú családok az alkalmi munkákat szervező vállalkozók kapcsolathálózatának csak a peremén helyezkednek el, ebből következően rendszertelenebbül hívják őket dolgozni. „Én nem bírok alkalmi munkát vállalni, a férjem még úgy se. Köszvényes, fekélyes lábak, vérnyomás. A fiam van, amikor hetente egy napot dolgozik ilyen alkalmi munkát – de még alkalmi munkát sem lehet vállalni, mert nincs. Paprikaszedés majd a jövő hónapban lesz, majd megpróbálom magam megerőltetni, gerincemet, áh, kizárt. Be van meszesedve a gerincem. Körülbelül 10 éve voltam utoljára paprikát szedni. Két napig szedtem a paprikát, de mondtam, hogy olyan keserves napom még nem volt, mint az a két nap, és mondtam, hogy soha többet nem megyek. Két hónapig jártam kezelésre. Nekem elegem van ebből a paprikaszedésből.” (K6)

4.3. Eladósodott, napi problémákkal küzdő családok, többnyire kilakoltatásra várva Terepmunkánk során három olyan háztartást találtunk a Marosi úti lakásokban, akiknek lakbér- és egyéb közüzemi tartozásaik annyira felhalmozódtak, hogy az önkormányzattól megkapták a kilakoltatási végzést. Látogatásunkkor mindhárom háztartásban szembetűnő volt a szegénység: a többi háztartáshoz képest sokkal kevesebb és szegényesebb bútorzat, kopottság volt a jellemző. Két háztartásban már a villanyt is kikapcsolták. A kilakoltatásra váró családok között van rokoni kapcsolat, de az eladósodottság oka eltérő. Az első két háztartás története pontosan jelzi a családok helyzetének kuszaságát, a folyamatos 63

rögtönzéseket és a kényszerű helyzetekhez való, az adott pillanatban legjobbnak tűnő választásokat. Zita családjának saját tulajdonú házát már a nyolcvanas évek végén elárverezték a tartozások miatt. A serdülőkorban levő, de már önállóan dolgozó testvéreknek hirtelen kellett önállóvá válniuk a semmi közepén. A baromfi-feldolgozóban, napszámból összeszedett havi pénzekből ebben az időszakban még futotta albérletre, később a gyerekek születése után egyre gyakrabban szorultak a családok átmeneti otthonába. Bár ebben az intézményben akár éveket is el lehet tölteni, de egyszer eljön a pillanat, amikor legalább egy időre el kell hagyni az intézményt. Az intézményből kikerülve Zita és családja ismerősöknél, vagy rokonoknál húzták meg magukat egy időre, így éltek egy ideig itt a Marosi úton, vagy így kerültek – már három gyerekkel – a Szél úti lakásba, ahol hasonló sorsú rokonok fogadták be őket egy időre, ahonnan, amint lehetett, visszatértek a családok átmeneti otthonába. Ebben az időszakban a férj egy alkalmi munka során súlyos balesetet szenvedett. Mire a három gyerekkel 17 év várakozás után, hat évvel ezelőtt megkapták a Marosi úton a lakáskiutalást, a férj balesetéből következően már munkaképtelen volt, a mai napig kezelésre szorul. Megérkezésük után röviddel Zitáék lánya, Éva összebarátkozott az udvarban egy fiúval, hamarosan átköltözött hozzájuk. „Nem csináltam semmit. Diszkóba jártam, csak a barátnőimmel csavarogtunk, ide-oda. Akkor jobb volt. Volt az Ezerjó, Gomba, meg ilyesmi, meg ide-oda elcsavarogtunk. [...] Öt és fél éve vagyok együtt férjemmel. 14 éves voltam, amikor összebarátkoztunk, aztán ismertük egymást. Hát itt már sok olyan van, hogy egymással összeálltak. A nővére is a Sz. a szomszédjával, akkor a másik is – hát így.” (K9) Éva kapcsolatából hamarosan gyerek született, és mivel a lány fiatalkorú volt, az anyja vállalta el a gyámságot, s máig gyakorlatilag ő neveli az unokát. Az unoka jelenléte és Zita férjének betegsége hátráltatta a házaspárt abban, hogy alkalmi munkákat vállaljanak. Elbeszélésük szerint évek óta vannak tartozásaik az önkormányzat és a közműszolgáltatók felé. Az áramot már két éve kikapcsolták, nyaranta szívességből a lányuk hűtőjét használják. „Nem voltam itthon, akkor jött 9 ezer Ft-om, szó nélkül kikapcsolták. Mire megjöttem, már nem volt villany. Visszakapcsolni hogyne, drága. Nem zavar, hogy nincs, hozzá vagyunk szokva. Volt tévénk is, meg minden. Van ilyen kis lámpám, azt azzal szoktam világítani. Szomszédba el szoktam menni a lányomékhoz tévézni.” (K8) Tavaly az alkalmi munkák plusz jövedelmeiből arra még futotta, hogy az önkormányzat felé a lakbérhátralékot időről-időre törlesszék, ezzel el tudták kerülni a kilakoltatást. Ebben az évben, alkalmi munkák híján ezt már nem tudták megtenni. Közben a férj idős, beteg, ápolásra szoruló testvére is hozzájuk „költözött”. Mivel Zitáéknál hivatalosan már nincs kiskorú gyermek, ennek a családnak nincs hova mennie. A családok átmeneti otthona, ami már többször egy menekülési lehetőség volt a számukra, többé már nem az. Az anyát az vigasztalja, hogy legalább a szintén kilakoltatás előtt álló lánya tud majd élni ezzel a lehetőséggel, ha tényleg kilakoltatják őket, be tud költözni a családok átmeneti otthonába. Éva új családjának teljesen más a története. Anyósa húsz éve él ebben a lakásban, ahol három fiút nevelt fel. Korábban a nagyobb gyerekek is itt éltek családjaikkal, innen költöztek tovább Szegedre. Elköltözésükkel vált lehetővé, hogy a fiatalabb fiú végre „birtokba vehesse” a lakást. Ekkor kerültek az addig a szomszédban lakó, gyámságot vállaló Zitától a lányok vissza a szüleikhez, bár a szoros kapcsolat továbbra is fent áll. Elbeszélésük szerint a család jövedelméből rendszeresen fizették a rezsiket, köztük a lakbért is, ezért érte őket váratlanul a többszázezer forintos elmaradásra vonatkozó kilakoltatási végzés, s azt mondják, az adósságot a már elköltözött, de a lakásból ki nem jelentkezett idősebb testvér hagyta maga után. 64

A harmadik kilakoltatás előtt álló háztartás helyzete teljesen eltér e kettőtől: az alig három éve itt élő családnál már beköltözésük idején ki volt kapcsolva a villany, azóta illegálisan használják, a vízcsap nem működik a lakásban. A háztartásban a szülők mellett négy kamaszkorú fiú él, akik az elbeszélések szerint rendszeresen járnak alkalmi munkára, de abból a közös háztartásba nem sokat juttatnak. Az apa folyamatos, napi rendszerességű randalírozása, ami gyakran az apa és a fiúk közötti verekedésbe torkollik, nyomasztja a családot. Az apa már többször volt börtönben, jelenleg is arra vártak, hogy bevonuljon, és akkor egy időre rendeződik a család élete. A családok változó élethelyzeteiből jól látszik, hogy anyagi stabilitással elsősorban az őslakosok és családjaik rendelkeznek. A 6-8 fős, több generációs nagycsaládok egy része stabil, míg másik része billegő helyzetbe került: számukra egy minimális bevételt az állami transzferek folyamatosan biztosítanak, ám a stabilitáshoz szükséges többletet az informális munka teremti meg, az eltéréseket elsősorban az informális munkalehetőségeikhez való hozzáférés, családi beágyazottság okozza.

5. Az udvarban egymás között – közösségi kapcsolatok Annak ellenére, hogy a telepen különböző státuszú és különböző generációkhoz tartozó családok élnek együtt, a kényszerű összezártság, az együttélés különböző együttműködési formákat alakított ki a családok között. Ugyanakkor a közösségi életről, szomszédsági kapcsolatokról való beszámolókat áthatja a Marosi út megbélyegzettsége: ez egy olyan hely, ahonnan menekülni kell, amit itt kell hagyni, ugyanakkor egyfajta „sorsközösséget” is jelent. Megfigyelhető, hogy a stabilabb megélhetéssel rendelkezők valamennyire igyekszenek távol tartani magukat a közvetlen, személyes kapcsolatoktól, és a meglevő érintkezéseket kifejezetten lakáson kívül tartani. Számukra egy jó viszony automatikusan a kölcsönöket, szívességeket és az ebből következő konfliktusokat jelenti. „Van, amikor pénzileg is szoktam segíteni. Mindig visszaadja. Ha van, akkor adok, ha nincs, akkor az utolsót nem adom oda. [Mással jóban van az udvarban?] Jaj, nem szeretek társalogni. Nem tudom miért, de nem. Mondjuk, így ide sem járok át nagyon, nem szeretek. Nem, mert utána az emberre úgy rászoknak, hogy nem győz gyünni-menni. Én ezt nem szeretem. Ezek nagyon értenek ám mindent kérni. Anyósomhoz szoktam nagy ritkán átmenni, másokhoz nem. Még az E. nénivel szoktam beszélgetni. Nem is tudom, valamiért nem bírok velük, nem szeretem őket. Jobb is, mert nem szoknak a másikra. Tudom, hogy nem járnak hozzám.” (K5) Az elutasító felszín alatt számos kapcsolat szövődött a sok éve együtt élő szomszédok között. Ennek egyik része a rokonsági viszonyokból fakad: átjárnak egymáshoz a testvérek, menyek, nászasszonyok. Az itt lakó, egykorú fiatalok is sokat mozognak együtt, együtt járnak szórakozni, ami pénz híján gyakran csak a „magnó bömböltetésében” merül ki. Évtizedekre visszamenőleg megfigyelhető, hogy a telepen belül gyakori a házasságkötés: az izoláció és a megbélyegzettség szűkíti a külső kapcsolatok lehetőségét. Az együtt töltött időn túl megjelennek a kölcsönös szívességek is, amelyek megkönnyítik a mindennapok megélését, segítenek a bajban: bevásárlás, a szomszéd gyerekének az iskolába kísérése.

65

„Itt az egyik szomszédasszonynak elszakadoztak a zipzárak, zipzárosak voltak, akkor mondta, csináljam már meg neki. Szeretem csinálni, aztán megcsinálom neki gombosra, zipzárt kivettük belőle, gombokat rakunk rá. Ilyen dolgokat megcsinálok mind, valamivel kell foglalkozni, ha nem csinálok semmit, az olyan rossz. Ide hozzák mindig az anyagot. El ne menjek innen, mondják, mert akkor mi lesz velük. [...] Ha valami olyan van, jönnek, segítenek. Ne menjek boltba, hoznak szívesen, csak mondjam, hogy mit. Úgyhogy ebből kifolyólag nem panaszkodhatok rájuk. Csak ez a zajosság…” (K1) Kívülről nézve a Marosi úton lakó családok gyakran balhéznak és hangoskodnak, az itt lakók szívesen ismételgetik a többség által kialakított képet, ugyanakkor minden család tudja, a jó viszony fenntartása már csak az életterek közelsége miatt is szükséges. A nagy létszám és a terek nyitottsága révén a szomszédok életének minden eseményét hallják: baj esetén a szolidaritás sokszor erősebb, mint az okozott szomszédi bosszúság, segítenek annak, akinek erre szükséges van. A családok közötti és a város felé irányuló kapcsolati hálók jellegének és sűrűségének nagyon fontos szerepe van a szegénységben élő családok életében. (Messing-Molnár, 2011) A telepen élő családok szinte csak a város más telepein élő rokonaikkal állnak kapcsolatban, rendszeresen látogatják őket, illetve a telepen is időről-időre feltűnnek más telepekről érkező rokonok. Ezekben az esetekben általában hasonló társadalmi státuszú, szegénységgel küzdő családokról van szó, akik a szegénység mindennapi megélését érzelmileg igen, de ténylegesen nem tudják segíteni. Néhány családnak van olyan külső „rokoni” kapcsolata, amelyen keresztül munkalehetőségekhez jut. Ezekben az esetekben a tényleges vérségi rokonság másodlagos, hiszen a kapcsolat fenntartását alapvetően a kölcsönös gyakorlati érdek tartja fenn: az a rokon, akit be lehet szervezni alkalmi munkára és azt megbízhatóan el is végzi. A vérségi alapon szerveződő rokonság fenntartása és működtetése csak a stabil anyagi helyzetű családoknak adatik meg. (Virág, 2008) A rokoni kapcsolatokon túl jelentős szerepe van az intézményekkel való kapcsolatoknak: az, hogy ki milyen kapcsolatot alakított ki a szociális osztály vagy a lakásosztály vezetőjével, milyen kapcsolatai vannak a családok átmeneti otthonában jelentősen befolyásolhatja lakhatási helyzetét. Hasonlóképpen többen hivatkoztak a cigány kisebbségi önkormányzat vezetőjére, mint befolyásos emberre, aki sok mindent el tud intézni az önkormányzatnál. A vele való jó viszony, a vele való esetleges rokonság bemutatása sok család esetében fontos tényező volt.

6. Összegzés A városban a Marosi úti telep egy sajátos enklávét alkot, zárt rendszert a maga állandó romlásában. Lakói – és a többi szegregátum lakója – számára csak a hasonló telepszerű környezetben elhelyezkedő rokoni szívességi lakás, a tanyára költözés vagy a különböző intézményi lakhatási lehetőségek nyitottak, lakástörténetüket vizsgálva látjuk, hogy lehetőségeik egy szűk, néhány helyszínből álló keringő pályára állítják őket, társadalmi kirekesztettségük a térbeli elszigeteltséggel párosul. Annak ellenére, hogy egy kisváros – főleg egy aprófalusi gettósodó térséghez képest – számos lehetőséget kínál, az itt élők kapcsolatai, lehetőségei hasonlóan korlátozottak. A családok városi léte elsősorban az infrastrukturális lehetőségekben nyújt többet. A város területén szigorúan bizonyos utcákban, területeken mozognak, és a családi, rokoni kapcsolataik is ezekre a területekre terjednek ki. A családok folyamatos mozgásban vannak ezekben a város szemében megbélyegzett zónákban. Ahogy az elnéptelenedő, slumosodó pusztákon a korábbi felemelkedést biztosító munka helyett a tulajdonviszonyok dominálják a teret (Kovács-Vidra, 2012), úgy a mezőváros baromfiüzeme, földterületei által felszívott szakképzetlen munkások leszármazottai is magukra maradtak családi vagyon, saját lakás és biztos jövedelem híján. 66

A város és lakói által megbélyegzett telepen élő családok helyzete rendkívül differenciált: a stabil, kiszámítható jövedelmekkel rendelkező háztartásoktól a máról-holnapra élő, lakbértartozást felhalmozó kilakoltatás előtt álló családokig széles skálán mozog. Azonban még a legstabilabb anyagi helyzetben levő családok sem engedhetnék meg maguknak, hogy önálló lakást vásároljanak, vagy piaci alapon béreljenek lakást. Így a szociális bérlakások az átmeneti lakhatási funkció helyett ma stabil lakhatást biztosítanak lakóiknak, amennyiben sikerül az eladósodást, és ezáltal a kilakoltatást elkerülniük – de ennek fenyegetését a napi gondokkal küzdő, billenékeny anyagi helyzetű családok sohasem tudhatják maguk mögött. A bérlakás-állomány leértékelődése, folyamatos fizikai és szociális leromlása krízishelyzetek megoldását még jelentheti, ám semmiképpen sem illeszthető egy előremutató lakás- vagy szociálpolitikába. Ahhoz, hogy a szegény családoknak a bérlakás-rendszer tartós lakhatást nyújtson, jelenleg a feltételek nem adottak, nem áll rendelkezésre elegendő lakás, fenntartásuk sem biztosított. Úgy tűnik a városnak nincs arra semmiféle stratégiája, hogyan oldja meg, vagy esetleg segítse az önálló lakásvásárláshoz és fenntartásához elegendő forrásokkal nem rendelkező családok lakhatását. Az önkormányzat részéről hiányzik bármiféle kezdeményezés, az IVS-ben meghatározott, bontásra ítélt szegregátumok – bemutatott telepünk a Marosi út, és a vele szomszédos Szél úti cs-lakás telep – jelenleg is áll, és a közeljövőben sem látszik, hogy helyzetükben bármi változna. A gyakorlat azt mutatja, hogy a bevezetésben is említett három bérlakás-tömb esetén az eddig magasabb státuszú családoknak kiadott tömbök „beáldozása” következik. Amennyiben a többi bérlakás-tömb jövője is a spontán vagy tudatos szelektív lakáskiutalásra van bízva, ugyanolyan leromlott, gettósodó tömbök létrejötte valószínűsíthető, mint a Marosi út.

Felhasznált irodalom: Hegedüs József - Szemző, Hanna (2010). Shaping the new welfare regime in transition countries: the interplay of public policies and households’ strategies (case of Hungary), kézirat. Kállai Ernő – Törzsök Erika (szerk.) (2006): Átszervezések kora – Cigánynak lenni Magyarországon, Jelentés 2002-2006. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2006. Kovács Éva – Vidra Zsuzsa (2012): Kényszer vagy kivonulás – élet a peremeken. Tér és Társadalom, 26. évf. 4. szám. Messing Vera – Molnár Emilia (2011): Válaszok a pénzteneségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái. Esély, 2011/1, 53-80. Virág Tünde (2008): Változó gazdasági-társadalmi kapcsolatok egy cigányok lakta faluban. Szociológiai Szemle, 2008/1 41–59.

67

Úri és Poros utca – Élet a kisváros peremén Gimes Dóra, La-Torre Krisztina, Müller Kinga, Tabajdi Eszter

A következő írásban két olyan utcát mutatunk be, melyek vizsgált városunk peremvidékének számítanak, mind földrajzilag, mind pedig lakosságuk lehetőségeit tekintve. Választásunk két okból esett erre a helyszínre: egyfelől az önkormányzati lakáspolitika lehetséges érintettjei lakják ezeket az utcákat, akik a szociális ellátórendszer több elemével rendszeres kapcsolatban állnak; másrészt az itteni lakások egy részét magánszemélytől bérlik a lakók, ami egyfajta alternatívája lehet az önkormányzati albérleteknek. Célunk a lakókörnyezet bemutatásán túl a legszegényebb rétegek életstratégiáinak felrajzolása, mely megoldások sok esetben az ellátórendszeren, intézményeken kívülre vezetnek. Kutatásunk során félig strukturált interjúkat készítettünk a helybeli lakosokkal, valamint egy-egy téma kapcsán különböző szakemberekkel.

1. Az utcák helye és belső tagozódása A vizsgált utcák viszonylagos elszigeteltségben léteznek, annak ellenére, hogy a városközponttól gyalogosan sincsenek túl messze, a városi lakosság mentális térképén is helyet kapnak, illetve egy korábbi területi besorolás a város belterületének számítja őket1 (Palásti, 1993). Ennek ellenére, ha a hely múltjába tekintünk, már jobban érthető a perem jelleg: a mocsár lecsapolása alakította ki az utcákat, melyeket az egykori cigánytelep felszámolása juttatott szerephez (ekkor nyerte el mostani kialakítását és lakosságának egy részét), míg a város közvetlenül nem terjeszkedett tovább ebbe az irányba, itt a Kecel felé vezető főút határolja a lakott területet. Az utcákon belül is vegyes kép tárul elénk, a jómód és a mélyszegénység egyaránt jelen van. A rövidebb utca páratlan oldalán nagyjából a középső háztól már komfort nélküli házakban élnek, a lakóterek kiterjeszkednek az utcára2 (a bejáratok előtt kanapék és székek sorakoznak), míg a szemközti szakaszon gondosan elzárt, jó állapotú kertes házak és egy bolt ellensúlyozza a látványt. Az említett néhány háztartást leszámítva a köztérhasználatot a szükségletek szabják meg: a szomszédos utcákban fellelhető közkutakhoz rendszeres az ingázás, amúgy pedig a bolt előtti részen ülhet le a betérő nem itt lakó, máshol a környéken nincsen erre kialakított tér. A hosszabb utca jellegzetessége a nem cigány lakosság jó állapotú házainak tömbje az utca elején, kerítések és kutyákkal őrzött kertek mögött. Ezt követi pár házzal lejjebb az utca legrosszabb része (az egyik oldalon), de itt nem figyelhető meg lineárisan romló vagy javuló tendencia: a sor végén takarosabb épületeket találunk, míg az átellenes oldalon igazán lelakott házak sincsenek. Mindkét utcában megfigyelhető egy minőségi skála a házak állapota és rendezettsége szerint. A hierarchia csúcsán nagyrészt - de nem kizárólag - a nem cigány lakosok állnak, akik épp ezért házaikat kerítésekkel is körbeveszik, kezdve az egészen egyszerűtől a teljesen átláthatatlan, magas és sűrű deszkázottságúig. A házak minőségét tekintve az összkomfortostól az ajtó nélküli, illegálisan felhúzott egyterű melléképületig 1 A szerző a tanulmányban feltűntetett 1985-ös utcajegyzékében - melyek négy, kizárólag a belterületet ábrázoló térkép alapján készültek – mindkét utca szerepel. 2 Érdekes, hogy az egyik helyi lakos, aki többször hangsúlyozta, hogy az ő háza az utolsó a soron, ahol még víz és villany van; arra a kérdésre, hogy mire költené a nem létező megtakarításukat, elsők közt említette meg a kaput és a kerítést. 68

nagy eltérés figyelhető meg. Sok lakóhely helyzete jogilag sem egészen rendezett, egy-egy házszámon több háztartás osztozik, így a számbavétel elég nehézkes. Az alacsonyabb státuszú családok legtöbbször egy 30-40 négyzetméteres egyterű, zsúfolt, betonaljzatú helyiségben élnek, akár három generáció is együtt. Itt általában csak néhány bútor (ágy, asztal, szék, szekrény), jobb esetben hűtő és televízió, rádió (hangfal) alkotta a berendezést, néhol az egész ház szerkezete felújításra szorult, de leggyakrabban a nyílászárók szorultak karbantartásra, sokszor pedig csak vászon vagy műanyag szalagfüggöny lógott az ajtókeretben. A néhány magasabb státuszú házban ezzel szemben tágasabb tér (külön nappali és hálószoba) illetve teljes felszereltség (pl. internet, ventilátor, dekoráció) volt jellemző. Ennek is köszönhető, hogy az időjárás függvényében az élet főleg kint (az udvarokon, utcán) folyik, sajnos “télen az szar, akkor bent gubbasztunk”. Az intézmények szemszögéből egyértelműen a város lakóterületi hierarchiájának alján helyezkedik el a két utca3, és bár vannak őket egyformán leíró strukturális tényezők, gyakran csak a rövidebbiket emelik ki. Az egységesnek mondható külső, szubjektív megítélés ellenére a terület nem szerepel az Integrált Városfejlesztési Stratégiában felsorolt szegregátumok között, ezzel mintegy jelezve a városvezetés jövőbeli „terveit” is.

2. Peremvidék belülről Habár a vizsgált utcák városi szemszögből, lakóik társadalmi és gazdasági beágyazottságát tekintve sokszor homogén egészként vannak kezelve, a két utca, illetve az utcák egyik, vagy másik oldalán lakók narratíváján keresztül ez a viszonylagos egység is árnyalódik. Másképp tekint lakókörnyezetére az „őslakos” és a később beköltöző, az egykor tisztséggel rendelkező és a vallási csoport tagja, a különböző megélhetési stratégiát folytatók, illetve cigány és nem cigány. A két sor lakói annak ellenére, hogy mindössze pár méter választja el őket egymástól, meglehetősen másmás, utca-specifikusnak mondható „mentális térképpel” rendelkeznek. Az idézőjel nem véletlen, hiszen nem pusztán a térbeli elemek eltérő percepciójáról van szó, hanem azokról az egyes élő történetekről, amelyek helyszíntől függően bukkannak fel az egyes interjúkban. A beszélgetések során hol erősebben, hol kevésbé, de minden esetben megjelenik, hogy a lakók tisztában vannak az utca hírhedt mivoltával. Ugyanakkor a rövidebb, rosszabbnak titulált soron mindenki igyekszik elkerülni, hogy őt is a „balhésok”-hoz soroljuk, mindig eggyel lejjebb kezdődnek azok a házak. Szintén a külső megítélésre reflektál, hogy pozitív összefüggésben legtöbbször a múlttal kapcsolatban említik az utcákat („akkor még normális környék volt”), bár eltérő az egyes lakók időperspektívája. Közös vonás az elégedetlenség, aminek elsősorban a mértékében és tárgyában érzékelhető különbség a cigány – nem cigány illetve a két utca lakosai között. A környékről alkotott véleményt nagyban meghatározzák a cigány-nem cigány együttélés tapasztalatai és a társadalmi státusz. A lakóházak állapota a helyiek interpretációjában egybeesik azzal, hogy ki a rendetlen, hová nem tanácsos betérni. A környékről mesélve három olyan helyszínről hallottunk - az egyik utca kísértetházáról, a „játszótérről” illetve a kilakoltatással egészen eddig egyedül sújtott házról -, amik jól illusztrálják, hogy egyrészt 3 a Gyermekjóléti Osztály, a Cigány Kisebbségi Önkormányzat és a Családsegítő munkatársai is problémásnak ítélt területnek jelölték, míg a “Beszámoló a CKÖ munkájáról...” c. kéziratban a külterületeken kívül is elsősorban ezeket írják le mint „zsúfolt, egészségtelen környezet” A kézirat 60-70-re tette a sürgősen megoldandó lakhatási problémával küzdő családok számát, mely létszám a demográfiai tendenciák fényében csak növekedni fog. A megoldást nehezítő tényezők az elégtelen önkormányzati bérlakás, a hitelfelvételi képesség és az önerő hiánya, illetve a (fél)szocpol-ra való jogosultság hiánya. 69

meddig terjednek a hírek, másrészt milyen problémák jellemzőek4 a két utcában. A rövidebb utcában a lelakott, kifosztott fantomház, illetve a meg nem épült játszótér kerültek terítékre. Az előbbi csak nem cigány interjúkban jelent meg, míg az utóbbi említése jellemzőbb volt a cigányok között, jelezve, hogy a közös lakóhely ellenére sem közös a két csoport fókuszpontja. A kétszintes „szellemház” – bár tulajdonképpen a mellékutcához tartozik – sok gondot okoz a szomszédoknak. Az ingatlan az elmondások szerint a helyi spekulációk egyik példája, a sikertelen üzlet után elhagyottan, nyilvános wc-vé avanzsálva áll, ami értékes volt, már lekerült róla. A szemetes, nyílászárók nélküli, ám fedett helyiségek jó rejteknek tűnnek, az elbeszélésekben drogról esik szó, ami magyarázza, hogy miért nem hallani róla, csak a szomszédoktól. Ezzel szemben az utca másik felén meghatározóbb a „játszótér” története. A két betonoszloppal bíró homokos terület ugyan a látogató számára – ellentétben a szemközti oldal kétszintes házával - egyáltalán nem feltűnő látvány, mégis sokan emlegetik, még a szomszéd utcában is. „- Most nézd meg azt a két oszlopot. Nézzétek csak, mindjárt fölemelem a függönyt. Arra pályáztak 6 millió forintot, amit meg is kaptak. […] Ugye szép? Ez a körhinta, ami itt van [nevet] Ez játszótér. […] arra pályáztak 6 millió forintot és meg is kaptak, amit a másik polgármester csináltatott az iskola mellett, egy nagyon gyönyörű szép játszótér. Na, azt mutatták itt a tévébe, hogy az a játszótér van itt.” A gyerekek miatt mindenkinek van véleménye a történetről, de nem egyértelmű, hogy mennyire tartják rossz ötletnek, hogy végül nem itt valósult meg: van, aki szerint amúgy sem tudták volna megőrizni, szétszedték volna, de másoknak fájt, hogy a tervekből semmi sem lett, a területről való lemondást érzik belőle, hogy nem bíznának rájuk egy ilyen értéket. A harmadik történet a hosszabb utca végén lévő, az egyetlen házé, ahol kilakoltatás történt. Itt nem egységes az elmesélés, míg a rövidebb utcában látszólag nem is hallottak az esetről (egyedül az utcabizalmi beszélt róla), addig a szomszédos utcában mindenki tudott róla. „Előfordult az utcában kilakoltatás, vagy a ház elzálogosítása? -Isten ments. -De van olyan, akitől lehet felvenni kamatos kölcsönt? -Hát a bankba. -Magánemberek nem adnak kölcsön? -Hát nem igen…” Egy olyan vállalkozóval [nevezzük V-nek] azonosítják az esetet, aki több család házának tulajdonosa is5. A kiköltöztetés során történt halálesetről is, mint a procedúra egyenes következményéről beszélnek. A házba azóta se költöztek be, és bár sok lakosban hagyott mély nyomot a dolog, a tulajdonjogi vita jogosságát többen is kétségbe vonják, mint ahogy azt is, hogy az ügy lezárult: „[…] azt nem jogosan lakoltatták ki. mert, tudniillik, a lakás, hitel nem volt rajta, csak a föld, amin lakott. Az öccse adta át neki ajándékba. és azt meg a V. izélte, hogy övé a föld, közben a lakás nem az övé volt, és azért 4 A csatornázás okozta felfordulás is hozzátartozik az utcaképhez 2012 nyarán. A munkálatoknak egyfelől sokan nem örültek, mivel port csinál, a víz nélkülieket pedig egyébként sem érinti a változás, de mások az egyetlen, a környéket érintő, város által generált fejlesztésként értékelték a csatornázást. 5 mint említettük, a tulajdonjogi kérdések nehezen tisztázhatóak 70

lakoltatta ki, közben nem lett volna szabad! És az R., megindította a pert, az R. úr, és majd most vissza kell, hogy adják a lakást. Nem itt, Kecskeméten vagy Pesten jelentette fel a V-t. Hát nem lehet ezt csinálni. […] lakásokat veszi fel másnak a nevén, beteg nevén, aki hajléktalan, azoknak a nevén is. […] idehozták a végrehajtókat, azok meg a rendőröket. A CKÖ elnöknek is le kellett jönni [...] meg akarták verni a V-t, készítették a szerszámot - de komoly, most nem viccelek - ez ilyen dolog. Már most olyan szegény, az is nyugdíjas volt, félig volt leszázalékolva, a felesége szintén beteg volt, és akkor kilakoltatták, még kocsit is rányitottak, hogy gyorsan. Ez nem is beszélte meg a testvérével, hogy mehet-e oda, utána üzent neki, hogy mehet oda. Most 3 család ötödmagával, másnak a nyakán, azért nem mindegy. És van ilyen sok hülyeségek. Rendet kellene csinálni.” A rendre való igény és általában az elégedetlenség az, ami közös minden lakosnál, bár ezek eredői és a helyzetre adott válaszok is eltérnek, a közösség hiányát tükrözik.

2.1. A belső tagolódást képző elemek Ahhoz, hogy megértsük az egyaránt hátrányos helyzetű lakók később felvázolt különböző jövőperspektíváit, illetve jelenlegi élethelyzetét és önképét, igyekeztünk végigmenni néhány olyan strukturális tényezőn, melyek ezeket befolyásolhatják. A lakásviszonyok, ezzel összefüggésben pedig a társadalmi státusz alapján egyértelmű hierarchiáról beszélhetünk; olyan csoportokról, melyeket egyszerre tagol a cigány – nem cigány törésvonal, a generációs eltérés és (a részben strukturális, részben egyéni tényezőkből eredő) társadalmi státusz.

2.1.1. A megélhetési stratégia mint törésvonal Elmondható, hogy nem sok állandó munkajövedelemmel rendelkező emberrel találkoztunk a két utcában. Azon kevesek, akik bármiféle stabil jövedelemmel rendelkeztek, vagy nyugdíjasok voltak, vagy az egyik utcában működő ABC-t üzemeltették6. Az utcák többi lakója alkalmi munkákból - részben az időszakos közfoglalkoztatásból -, illetve szociális transzferekből élt. Az általunk tanulmányozott időszak7 elemzése során szándékosan nem a jövedelemforrások felől közelítünk, mert azok – még ha léteznek is - legtöbbször mindenképpen kiegészítésre szorulnak. Így a megélhetési stratégia fogalmát használjuk, melyhez nemcsak a háztartás bevételeit növelő, de a kiadáscsökkentő tervezés is hozzátartozik.8 A hierarchia tetején áll a kevés, állandó munkajövedelemmel rendelkező lakos (pl. az utcai kisboltot üzemeltetők, a városi szolgáltatóiparban dolgozó anyuka és férje; a Hollandiában dolgozó munkás, aki korábban itthon az utcák egykor legnagyobb foglalkoztatójaként funkcionált Barneválnál majd a Levi’snél dolgozott). Őket követik az alkalmi munkákból élők, akiknél különbséget teszünk a rendszeres, illetve az időszakos alkalmi munkát végzők között – azaz9 attól függően, hogy van-e olyan kapcsolatrendszere és 6 Egy kivételes eset volt csak, ahol a több gyermekét nevelő házaspár egyik tagjának volt állása a városban, másik tagja pedig többnyire külföldön dolgozott. 7 Az idénymunkák, az év végén leálló közfoglalkoztatás, és a fűtési szezon beköszönte miatti jelentős változások miatt ez nem lényegtelen, de az év többi része tekintetében igyekeztünk az elmesélésekre hagyatkozni. 8 A felosztások nagyban hagyatkoznak Fleck Gábor, Orsós János és Virág Tünde, illetve Messing Vera és Molnár Emilia idézett tanulmányaira. 9 Messing – Molnár felosztása szerint 71

szakmája, ami állandó megélhetést biztosító folyamatos alkalmi munkalehetőséget ad neki – illetve10 a nem pénzért és a külföldön végzett alkalmi munkák között is. A bekerülési rendszer szelektív, mint ahogy a lehetőséggel való élés is. „Milyen szezonmunkák vannak itt? Mindenhol tudják, feketemunka. Hát ki menne el 3-4000 Forintért. Senki. Marhaság. … ”. Amikor ott jártunk - bár visszaemlékezésekben felmerült, hogy régebben volt paprika- és bodzaszedés is, illetve szüretelés, amivel terveznek is -, csak a dohányszedés működött, amely júniustól novemberig tart. A 6 órás műszakban pár százan dolgoznak, mindannyian környékbeli cigányok, naponta 3000 forintos bérért. A kiválasztás és a jelentkezés is szelektív, csakúgy, mint a közfoglalkoztatás esetében. A „bekerültek” részéről a rotációs rendszerbe való bejutás itt azzal a meritokratikus elképzeléssel is párosul, hogy pusztán a jó munkavégzés érdeme a kiválasztódás, szintén jelezve, hogy elkülönüljenek az „érdemtelenekről”. „- És ha vége a dohánynak, mit lehet csinálni? - Télen semmit! Kiközvetítenek, akkor megyünk a Városgazda Zrt-hez dolgozni. - Könnyen be lehet kerülni közhasznú munkavégzésbe? - Nem, hát, ha nem is akar dolgozni valaki, kiközvetítik, ha nem veszi fel, akkor 3 évig semmit. Ez ilyen” „- Alkalmi munka. Tehát azóta is maszekolunk, mai napig. Meg hát hébe-hóba mikor, […] kommunális üzemnél dolgoztam idáig, meg még fogok is, mert jövő hónaptól már lesz a közvetítés, de már tudom, hogy én biztos, hogy kellek. […] A városban takarítunk… Semminél jobb. - Meg lehet belőle élni? - Ebből nem. Ebből nem. - És van, akit kiszórnak, hogy nem kell? - Sokat. - És mi alapján? Vagy hogy nem jól végezték ? - Csak az alapján, csak az alapján. Más alapján nem tudják az embert kiszórni, csak úgy, ha mondjuk én megnézlek, hogy ha dolgozol, nálam a te munkád tetszett, viszont az övé már nem. Te jól végzed a munkádat, te csináld. - Van olyan, hogy igyekeznek annak adni munkát, akinek legutóbb nem jutott? - Nincs. Ilyen nincs. - Nem tehetik meg? - Hát, amit megtesznek, meg amit megtehetnek, az sajnos nem mindig esik egybe.” Egy kis, jól körülhatárolható csoport körében megjelenik az önkéntes alkalmi munka jelensége is. Az egyik utca vallási közösségének tagjai a közeli baptista templomban látnak el „templomszolgai” feladatokat (takarítás, besegítés a lelkésznek). Ez egyrészt egy mobilitási lehetőségnek tekinthető11, bár hangsúlyosabb a reciprocitási forma, amennyiben ők ezért cserébe megjelenhetnek a templomban, más eseményeken (pl. esküvőn – lakodalomban), de megfigyeléseink alapján az aszimmetrikus viszony mindvégig élesen fennmarad. 10 Orsós – Fleck – Virág kategorizálása alapján 11 A csoport tagjai elvileg szívesen látott vendégek az istentiszteleten, azonban főleg az utolsó padsorban, és a számukra tervezett külön vallási közösség létrehozása sem arról árulkodik, hogy sikeres lenne próbálkozásuk. 72

Az önellátó mezőgazdasági munka nem jellemző, bár elvétve előfordult állattartás, illetve zöldségtermesztés is. Ezek a „háztájizó” csoportnál jelentenek bevételi forrást is, máshol csak magáncélokra tartottak kisállatot (pl. nyulat) vagy disznót. A nem cigány aktív korú népesség jelentős része, és a cigányságon belül, aki tudott, már elköltözött a területről, így a legtöbb lakos ma társadalmi transzferekből él. Egyfelől a nem cigány lakosság idősebb generációja, aki nyugdíját osztja be, míg a cigány lakosság, aki egyéb juttatásokból (pl. a családi pótlék, munkanélküli segély) próbál az alkalmi bevételek mellett megélni. Az ellátórendszer ez utóbbiak számára nagyjából két szinten értelmezhető. Az egyik az a városközpontban székelő bürokrácia, amiről nagyjából teljesen lemondtak (pl. évek, évtizedek óta várakoznak a beadott bérlakásigényeik miatt; ebbe a körbe tartozik az iskola is, ahol szegregálják gyerekeiket), vagy ami róluk mondott le (lásd a hiányzó játszótér esetét). A másik, a hozzájuk közelebb álló, hidat képező „szolgáltatások” egyrészt a CNÖ, másrészt az előbbi által kijelölt utcabizalmi rendszer. Ez utóbbi már főként informálisan működik, az egykori megbízott presztízse továbbra is megvan, de fizetéssel, hivatalos felhatalmazással már nem bír. A két „szint” elkülönítése olyan szempontból érdekes, hogy utóbbi segítőképtelenségét az előbbivel szemben legitimnek tartják. Többek szerint a kisebbségi önkormányzat, illetve az utcabizalmi segítene, csak nem tud. A nem cigány lakosság részéről az intézményrendszer felé a rendteremtést illetően van elvárás, de legtöbben erről is lemondtak már. Összességében az alacsony szintű társadalmi transzferek, a bérlakás-, illetve munkahely hiány következtében a két utca lakói, ha nem is mind, de sokan alternatív megélhetési stratégiákra szorulnak. Társadalmi transzferek terén legbiztosabb juttatásra a nyugdíjasok számíthatnak. Ugyanakkor a nyugdíj nem fedezi feltétlenül a biztos megélhetést, főleg ha a többgenerációs család egyetlen biztos jövedelemforrásáról van szó. Gyakori még a háztartások bevételei között a lakástámogatás, a családi pótlék, az anyasági támogatások, illetve volt, ahol ápolási segélyt is folyósítottak. Az általános vélekedés szerint, illetve a fűtési szezon költségeivel és a közművesített házakban a további rezsiköltségekkel összevetve a számszerű adatok is azt mutatják, hogy kevesen jönnek ki hivatalos jövedelmeikből. “Amit adnak már családi pótlékot, az mi? Hol elég az egy gyereknek? Nem elég! Már hány éve nem emelték!” “Már nagyon szegények vannak, meg nagyon gazdagok. Már középréteg nincs. Azok is, aki valamikor középréteg volt, azok is szegényebbek most már, mint amilyenek voltak.” Az elsődleges munkaerőpiacra való bekerülés a feljebb említett alkalmi mezőgazdasági munkákon túl nagyjából lehetetlen az utcák legtöbb, aktív korú, tartósan munkanélküli, vagy maximum idényszerűen foglalkoztatott lakója számára. „Ugye kisváros, és hiába van szakmája is, hiába van szakmája, látod, cigány, már föl se veszik… tényleg nem… volt a papírgyárba most... […] Az egyik ismerőse mondta, hogy van fölvétel, telefonba mondták, hogy van, de mondta cigány vagyok… mire odaért, addigra már nem volt. Cigánynak nincs. - A dohányszedős munkát honnan lehet szerezni? - Általában ismerős cigánytól…” “Én, mielőtt beteg voltam, 23-24 éves lehettem, odamentem jelentkezni, hogy ápoló szeretnék lenni. És képzeld el, annyira megfájdult a szívem, amikor azt mondták, hogy nem. Gondoltam én magamban, lehet azért, 73

mert cigány vagyok és butának tartanak, úgy fájt nekem, ez a sok-sok stressz… teszteket kellett kitöltögetni, én nagyon féltem, és azon voltam, és mi van akkor, ha én nem tudom kitölteni? Az egész ember énrám fog röhögni. És akkor nem írtam be dolgokat, nem értelmeztem ki magam. De attól függetlenül szerettem volna, hogy legyek egy ápolónő, hogy a családomnak tudjak odaadni mindent. De hát nem sikerült, úgyhogy így eljöttem. De hát ez mindegy, lesz ami lesz.” Átmeneti és ritka megoldást jelenthet a biztos munkahelyet nem jelentő, „gyorstalpaló” tanfolyamokon való részvétel12, vagy a szakképzési rendszer, annak minden hiányosságával. „Most is a bátyámnak a lánya, hát… hogy mondjam nektek, ő se tudott elhelyezkedni a szakmájával, pedig aztán jó, nagyon jó szakmája van, kettő is van végül is. […] egy bolti eladó, egy gyorsétkeztetés meg most még, még elindult, de azt is végezte most már, azzal is végzett és sikeresen hála az istennek. Egy ilyen kiskereskedelmi… Ugye már 4 éve, hogy végzett az utolsó szakmájával, és sajnos ő se tudott elhelyezkedni sehol.” A megélhetési stratégiák kialakulásában - a környezet és a gazdasági válság szülte még inkább kényszer jellegű megoldások mellett - nagy szerepe lehet az utcán túlnyúló munkakapcsolatoknak (Fleck, Orsós, Virág, 1999) is, de mivel azok elsősorban a város más szegregátumaiban élő cigány rokonságra korlátozódnak, az elsődleges munkaerőpiacra való bejutást kevéssé segítik. Egy családon belül azonban, ha vannak jobb helyzetűek, akkor nagyobb az esély arra, hogy megoldják a foglalkoztatást, még ha szakmán kívül is. A „hierarchia” legalján egyértelműen azok álnak, akik nem tudnak a foglalkoztatás helyettesítési támogatáshoz (FHT) szükséges 30 napos munkaviszonyt sem felmutatni, így teljes létbizonytalanságukban kizárólag a családi kapcsolataikra építhetnek. „- Tehát aki nyilván van tartva a munkaügyi központban, és akit ottan kiközvetítenek, olyan nincs, hogy nem kell az ember, csak hát ugye egy időbe… Meg van ez az ellátás, kötelező a 30 nap munkaidő. Kötelező neki. Most volt olyan, akik nem vették fel a munkát és megszüntették ezt az aktív korúak segélyét. Meg aki nem szerzett magának egy éven belül munkát, azoktól is elvették… -… Sokakat érintett ez itt, vagy csak pár embert? - Sokan voltak, nagyon sokan.” A korlátozott bevételi lehetőségek miatt nagy hangsúly helyeződik a különböző spórolási technikákra (pl. fontosság sorrend: tűzifa elől, ruhák hátul, lemondás). Jellemző még a közüzemi díjakkal való sakkozás, illetve a fafűtésre való visszatérés. Fontos, hogy ki kezeli a családi kasszát, illetve hogy van-e kitől kölcsönkérni. A lakhatási költségek csökkentése érdekében való költözés a házak eladhatatlansága miatt nem reális lehetőség, legfeljebb az eredetileg is túlzsúfolt lakásokban élő, szintén alacsony státuszú rokonokhoz lehet (vissza)költözni. „Hát volt gáz villany, amikor 35.000. De volt, amikor hidegek voltak, akkor 40.000, víz, abba benne volt a villany. De hát a fára is… most fával tudunk, mert azt nem bírtuk fizetni. 18 évig fűtöttünk avval, most meg fával. Ez van! Nem dolgozik az ember, meghal éhen. A gáz. Az már elmaradt.” „Aki gázzal fűt annak több, mert a gáz, tudom mert a bátyám mindig 45-50 ezret volt amikor már 70-et is 12 Például az egyik interjúalany által elvégzett, a „kecskeméti központ” által szervezett másfél hónapos tanfolyam, ahol – „ezt írjátok le!” – írni kellett, és volt olyan 30 körüli tanfolyamra járó is, aki a nevét sem tudta leírni. 74

fizetett a gázért…Na mondjuk ilyen kiadások mellett, a 100 ezer forinttal is szegények, mert annak a neve is csak százezer” „Hát nem nagyon [lehet kijönni a pénzből], nehezen, valahogy csak befizessük. Mindig van egy kis elmaradás, de hát az megoldható mindig, akkor is befizetjük. Hogyha nincs elég pénz mindenre, a család összedobja a pénzt, akkor is be van fizetve és nincsen gond. Mégha kevés is van, akkor is. […] a család, aki itt lakik, ad egy kis pénzt, és úgy csináljuk, ez is ad valamit, másik is, és akkor be van fizetve és nincsen gond.”

2.2. Kapcsolatok kívül-belül – a bezárkózás szintjei A társadalmi érintkezésben is nyomon követhető az épületek által jelzett hierarchia: az eltérő társadalmi státuszúak és a cigány – nem cigány csoportok határai könnyen megfigyelhetőek. „-És az utcában a nem cigányokkal is van kapcsolat? -Hát nem mindegyikkel tartjuk a viszonyt, de tömegében azért ismerünk, csak a kapcsolatot csak rokonokkal. Jó koma, jó barátok… -És itt a szomszédságon belül a nem rokonokkal van kapcsolat? -Persze, ismerik, a cigányokat hogyne ismernék. Mennek egymásnál rokon, minden harmadik cigány majdnem rokon.” A megfigyelt utcákban élő cigány és nem cigány lakosság sokszor érzékelhető konfliktusa helyzetükből is fakad, városszinten tekintve életesélyeiket - például az elköltözés lehetőségét – az egyaránt reménytelen. Az utcákban élő emberek élettörténetei alapján jól láthatóan elzárkózik a korábban a területen élő nem cigány, lecsúszó lakosság a később beköltözött cigányságtól, de a szélsőséges anyagi körülmények közt élő emberek mereven befelé – elsősorban családjuk felé – fordulása a cigányságon belül is megfigyelhető. Nem érintkezik már az utcák többi lakójával az a volt utcabizalmi sem, aki egykor nagy presztízst vívott ki tevékenységével, és aki azon kevesek közt van például, aki állatot tart: “Mi nem megyünk ki, akármi van, becsukjuk az ajtót, tévézünk. Mi az utcába nem állunk ki mindig.” Ők az „elzárkózók”, akik távol tartják magukat az utcai világtól, „az én házam, az én váram” attitűd a külső, utcai helyzettel szembeni védekezésként jelenik meg. Az utcán belüli kapcsolatokat áthatja a nagyrészt egymás ismerése nélkül fenntartott, sztereotípiákból építkező, származás szerinti diszkrimináció, illetve a státusz szerinti tagoltság az egyes csoportokon belül. A nem cigány lakosság tagjait alig látni a házukon kívül, akkor is egymáshoz járnak át, a hosszabb utca elején élő nem cigány lakosság kiemelten „összetart”, sok a régi lakó, akik távolságot tartanak az utca többi szakaszán élő cigány lakosságtól. Azonban a cigány utcai tömörülések is ritkán véletlenszerűek: a rövidebb utca „balhés”-aitól sokan távol tartják magukat. A szintén egymással rokonságban álló „nem balhésok” a nap nagy részében kizárólag egymásnál szomszédolnak, az alkalmi munkát végző szülők gyerekei is inkább egymással múlatják az időt. A cigány – nem cigány csoportok egyik érintkezési „intézménye” az a pár idősebb lakó, akik háztájit árusítanak a hosszabb utcában. Itt “olcsóbbak a cuccok”, és egyszerűen lehet zöldségekhez jutni, bár egyesek szerint nem is csak a kerti termést árulják. Három ház egy helybeli szerint „mindent árul”, így biztosítva egy fontos jövedelem kiegészítést, és még némi védelmet is magának. 75

Az utcán kívülre kiterjedő kapcsolatrendszerről is elmondható, hogy elsősorban mindenki a saját, közeli-távoli rokonságával van jóban, a betérő vendégek is főként onnan kerülnek ki. A város távolabbi pontjaiba elérő kapcsolatok inkább a város távolabbi szegregátumaiba érnek el, ritkábban pedig egy, a központhoz közelebbi bérlakás-tömbbe, a rotációs rendszerben lakott Kastélyba, vagy a környező tanyavilágba vezetnek. Az utóbbi kettő felé pedig rendszeres oda-vissza mozgás figyelhető meg: a családok átmeneti otthona csak ideiglenes állomás, míg a tanyavilág olcsósága, a rokoni kapcsolatok és a tágasabb hely miatt jelent jó alternatívát. Az utcán túlnyúló kapcsolatok számbavételekor fontos megjegyezni, hogy a szegregátumból könnyen megközelíthető a városközpont, így fizikai izoláltság nem áll fenn. Többek számoltak be továbbá Pesten és Szegeden élő rokonságról is. A közösség kisebb körei léteznek, ezt mutatja a szívességek rendszere is, hiszen a viszonylag zárt kapcsolati hálókban élő emberek, ha valakitől, akkor legtöbbször kizárólag családjuktól számíthatnak kölcsönre, de van, aki tőlük sem. Míg az egyik interjúalany azt mondta, hogy lehetetlen hogy kölcsönkérjen valakitől, mert a családjában levő többi háztartás is huszonezrekből él, addig van, ahol közösen eszik két együtt élő háztartás, illetve az utca egyik közművesített házában lakó férfi természetesnek találja, hogy vizet adjon az azzal nem rendelkező rokonoknak és betegeknek, hogy ne kelljen kannákkal járkálniuk. „-Hát ez a segítség is úgy működik, most én kérek tőled egy ezrest mondjuk holnapig és ha nem bírom megadni vagy ha nincs miből. -És azért ad kölcsön ha valaki tud? -Szoktak persze. Hát mondjuk most én dolgozok. Tudják azt, hogy én dolgozok, kapok pénzt, és ha megszorulok, kérek valakitől egy ezrest, kétezret vagy kétezer forintot eddig a napig, és azt vissza fogom fizetni.” Az elzárkózás oka sokrétű, mindenképpen fontos strukturális elemei is vannak annak, hogy hogyan kerültek a rossz státuszú emberek jelenlegi helyzetükbe. A rendszerváltás előtti időszak lakáspolitikája és a munkaerő piac átalakulása az elmúlt évtizedekben együttesen vezettek ahhoz, hogy a mindig is marginalizált helyzetben élők illetve fokozatosan lecsúszó emberek ebbe a két utcába sodródtak.

2.3. Az időbeliség, a biztos munka megszűnésének és a lakáshelyzet összefüggése – az új generációk és a lecsúszás A környék deklasszálódását elsősorban az itt élő idősebb, nem cigány lakosok kísérték végig, akik már itt laktak a városi cigánytelep felszámolása, a nagyrészt OTP-hitelekkel támogatott cigány lakosság beköltözése előtt is. Egy évtizedek óta itt élő asszony még nádasként látta a hosszabb utca páros oldalát, majd a szomszédság változását is folyamatosan követte, a jobb módúak elköltözését és a CS-lakások megépülését, majd néhány kivételtől eltekintve leromlásukat is. „Egységesen ívelt lefele a lakások minősége a különböző utcákban. Egy idő után karban kell tartani, festeni, nyílászárók, stb. – ha nincs jövedelem, nem lehet karbantartani. Persze nem csak jövedelmi, hanem igény kérdése is. De aki putriban volt telepen – bepucolatlanul, nyílás ablaknak, ajtó fóliával, semmi nincs, középen valami tűzféle, extráknál tégla és platni, így főzni is tudott. Ahhoz képest ez csodálatos volt, de szociokulturálisan nem tudott felnőni ahhoz sok család, hogy ezt-azt kell csinálni a házzal, meg nem is volt miből. Sokat jártak ki akkor ez ügyben, meszet osztottak, WC építés volt kertben budi, adtak anyagot is. Azt is karban kell tartani, stb., de megtelt, otthagyták, mentek a kerítés szélére, stb.” 76

Az OTP-s hitelek azonban nem rászorultsági alapon működtek. Így nyilatkozott erről az OTP helyi vezetője 1983-ban: „… az kell, hogy a lakásvásárló rendelkezzen a vételár minimumának 30%-ával. A fennmaradó 70%-ot folyósítjuk kölcsön formájában. [...] Van igényjogosultság is, de a kezdőtőkével rendelkezni kell. Az az igazság, hogy a 30%-ot többen le tudják tenni az OTP asztalára, mint ahány eladó lakásunk van. Ez esetben licitálás következik. Mi ugyan nem üzleti vállalkozás vagyunk, de ilyenkor az a kedvezményezett, akinek kevesebb a kölcsönigénye. […] Családi helyzetet, szociális problémákat, bizonyos szociálpolitikai elvek kivételével, mi nem tudunk figyelembe venni.” (OTP helyi vezetőjét idézi Tóth, 1985). A kellő mennyiségű kezdőtőkével nem rendelkező családok előtt ugyan nyitva állt a tanács által épített, bérlakásként kiadott társasházakra való bejelentkezés, de mint a szintén 1983-ban nyilatkozott lakásügyi előadó elmondta, nagyon szűkös keretekből gazdálkodtak: „A sorbanállás az OTP-ben is nagy. De oda csak azok mennek, akiknek pénzük van. Ide viszont olyanok jönnek, akik nem rendelkeznek elég tőkével. Magyarul: akiknek egyetlen fillérjük sincs. Őszinte leszek: ezek sokkal többen vannak. […] Nekünk a szociális helyzetet kell mérlegelnünk, ebbe viszont annyi minden belefér, hogy a szempontok legalább olyan hosszú listát alkotnak, mint a jelentkezők. Így nagyon nehéz dönteni. Mert ki a jogosultabb? Egy elvált asszony két gyerekkel? Egy kisfizetésű sokgyerekes munkáscsalád? […] Hiába veszünk minden szempontot figyelembe, öt elosztható lakásunk van és hetvenkét jelentkezőnk.” (Tóth, 1985) Akik jogosultak voltak a „szocpol” felvételére, azok lényegében növelhették is saját erőből történő befizetésüket. Azt, hogy a ’70-es évek végi, ’80-as évek eleji telepfelszámoláskor a telepen élő cigányság egy része a jelenleginél biztosabb anyagi forrásokkal rendelkezett egy banki kölcsön felvételéhez, több interjúalanyunk is megerősítette. „- Mi alapján jutott valaki lakáshoz? Nem mindenki került… - Hát nem,…én dolgoztam a Barneválnál, 28 évig dolgoztam ott, az is jól fizetett abban az időben, … nem sokkal, 30 ezerrel…az már…hát meg még…a telek 200.000 abba az időbe, ’86-ba vettem fel hitelt, 200-at…”13 „…most meg sokkal nagyobb a szegénység, mint abban az időben volt. Most hidd el nekem, sokkal rosszabb, mint abban az időben volt. Mert azért az ember meg tudott élni normálisan. Volt munkalehetőség, most nincs.” A rendszerváltás negatív olvasatú majdnem minden esetben, a cigányság számára leszűkült munkalehetőségek miatt az OTP-hitelt felvevők egy része azóta sem tudta azt teljesen törleszteni, sőt már a következő generációra hárult azóta a feladat. „Apukámról maradt adósság, ne is kérdezd, hogy működik, küldenek papírokat.” Ezen kívül elkezdtek beköltözni azok is, akik már az OTP-s lakásvásárlások idején sem rendelkeztek elég önerővel, jól mutatva a környék lecsúszását. „Kisvárosiak ezek mind, ezek nem vándorolt cigányok. csak hát nem volt annyi izé, erő, hogy a lakásuk legyen, mint nekem, én … abban az időben, 2 hektár szőlőm volt saját, bejelentett, gazdaságtól és csináltam. És azért csak kaptam egy 4-500.000 forintot, úgy vettük mi is meg, nem ezt, a másikat. [… azután] a munka, az, amit mondtam, a munka, a munka megszűnt […] nekem őszintén megmondva volt, fölvettem hitelt, fizettem, csináltatni mindent. És nekem ugye nem volt annyi kuncsaftom, mint a főnökömnek, eladni a szőlőt sokfelé,

13 Ők szoba-konyhaként kapták meg a víz nélküli lakást, amiért 25 ezer forintot kellett befizetni költözéskor. 77

és akkor el kellett adni. Másképp nagy lett volna, jól termett az, most is van egy kicsi, csak már lelopták a felét...” A cigánytelep áttelepülése után lezajlott jogilag tisztázatlan lakáscserék, kiadások, összeköltözések miatt a kilakoltatási ügyek is eltérően csapódnak le az ott élők tudatában, illetve a hitelfelvétellel kapcsolatban is sok a bizonytalanság. „- Nagyjából a fele, aki hiteleket vett föl… a szomszéd is felvett 10 milliót az államtól. - Tehát nem magánszemélytől? - Áh! Nem úgy, mint én. Igaz, hogy a régi lakás, de javít mindig valamit, akkor csinálja. Majd meg tudjátok Ti is, ha férjhez mentek. Lesz gyerek, majd akkor fűteni lehet!” A legnagyobb foglalkoztatónak számító Barnevál folyamatos leépülésével, a Levi’s 2009-es bezárása után az összes olyan, képzetleneket nagyobb számban felszívó intézmény megszűnt, ami állandó munkát tudna biztosítani. Emellett a „gyorsan pergő generációk” miatt előfordul, hogy bár a szocializmusban foglalkoztatott volt valaki, de gyermeke már alig volt alkalmazásban. Ennek nemcsak a munkahelyek hiánya az oka, de az oktatási rendszer már említett szakképzési hiányossága is. „Régen azt volt, hogy aki kimarad ugye az iskolából, az kap egy bizonyítványt és avval el lehetett menni dogozni. Csak most már nincs ilyen.” A szülők múltja érezhetően befolyásolja az utánuk jövő generáció lehetőségeit (nem pusztán anyagi értelemben): az (egykori) foglalkoztatottak gyermekeinél a munkanélküliség kevésbé valószínű, mint a generációk óta szociális transzferekből élő, ebbe szocializálódott társaiknál. “Én nem tudom, hogy a többiek hogy voltak, de a szüleink, azoknak hálaistennek mindig volt munkájuk. Tehát az én családomban azért nem volt ilyen, hogy nincs munka. Most is mindnyájan dolgozunk. Mindnyájan. Ahányan vagyunk. Sajnos a nővérem 2 éve meghalt, mert nagyon beteg volt, de őneki is volt 30 éves munkaviszonya. 31 bocsánat, mert 14 éves korba kezdett el dolgozni a vállalatnál és 45 évesen halt meg.” „- A szüleid mivel foglalkoztak, hogy éltetek? - Családi pótlék, aktív, emez- amaz. Ha nincs munka, muszáj. Megelégszünk azzal is, az a lényeg, meg legyen a mindennapi kenyerünk [nevet]. - De akkor más körülmények között éltetek, mint most? - Nem. Én sose voltam jajde milliomos, vagy valami. Én ahogy megszülettem, én így vagyok, de nekem így jó. Majd a jövő eldönti, én nem tudok mást mondani. Nem akarok büszkélkedni se, semmi se, majd ahogy jön, nem tudom én se előre.” A nem cigány lakosok – mára már majdnem mind nyugdíjasok – úgyszintén jellemzően a városi szocialista vállaltoknál illetve nagyfoglalkoztatóknál (pl. baromfi feldolgozó) vagy az önkormányzatnál álltak alkalmazásban, néhányan kiskereskedelemmel foglalkoztak, azonban gyermekeik már főként a város más területein (vagy más városokban) élnek. A többgenerációs együttélés inkább a cigány családoknál jellemző, ami egyfelől erőforrás (kölcsönök, közös kassza), másfelől a jövő szempontjából sok kérdést vet fel.

78

3. Jövőképek A feljebb részletezett, bizonyos szempontokból eltérő élethelyzetek különböző jövőperspektívákat eredményeznek az elvágyódástól a beletörődésen át a rotációs rendszerű ki-be költözésig. A korábban el nem költözött lakók bizonytalan, vagy nem létező munkaviszonyán túl a városi lakhatási lehetőségek is bebetonozzák őket jelenlegi helyzetükbe, hiszen szociális bérlakásra, vagy támogatott albérletre hiába várakozva az utcákból kifelé a tanyavilág vagy a szociális intézményrendszer valamelyik átmeneti otthont nyújtó egysége felé vezet az út, de sokszor mindkét irányból visszafelé is. A jobban szituáltak részéről az elvándorlás valamilyen módon jelen van a jövőképben, de az ingatlanárak miatt ez elég lehetetlennek tűnik. Az egyik lakó a helyi és kormányzati szinten látta a hibát: “Üres konyhának bolond a szakácsnője!” - egy olyan városban is, mint ez, ahol sok a szociális segélyezett, nem lehet mit tennie a lakóknak. Romlik a pénz értéke, a túlköltekezett országban nem látják a kiutat se a lakók, se a döntéshozók. “Sokáig nem lehet ezt csinálni”. Az OTP-s és CS-lakások lakói a házaik rendbetételét tervezik, főleg arra spórolnának, a zsúfoltság illetve az alacsony komfortfokozat határozza meg a terveket: „Hát egy kicsit jó lenne, hogy ha lenne ehhez más körülmény, hogy nem egy szoba lenne, hogy lenne két szoba meg egy konyha, mert ugye az mindjárt más, hogy nem egy szobában vagyunk, […] és akkor külön vannak apámék is, meg mi is a tesómmal. Meg hát persze itt vannak a másik testvéreim, ők is át szoktak jönni.” A helyhiány orvoslására két stratégia kínálkozik a fiatalok számára. A bérlakáshoz jutás nehézsége miatt az egyik lehetséges kiköltözési irány a tanyavilág, ahol általában van rokon, akihez lehet menni és az élet is olcsóbb. Emellett ideiglenes megoldást kínál a kisgyerekeseknek a Kastély, a Családok Átmeneti Otthona is, viszont továbblépési lehetőségek hiányában a fiatalabb generáció sokszor visszakerül abba a házba, amit túlzsúfoltság miatt egykor elhagyott. „…előtte én a férjemmel a Kastélyban laktam, mert sokan voltunk itt, voltunk 12-13 an, és akkor ugye muszáj volt elmennem a Kastélyba, ott laknom, igaz hogy ott meg van több család […] nincs más, ahova menjek, már beadtam a házigénylést is, hogy adjanak házat, de csak jönnek az értesítők, hogy majd ha lesz hely, akkor majd szólnak, de még nem szóltak. Itt vagyok ebben a kisszobában […]. Az én fiam itt alszik, én meg itt alszom a férjemmel.” A helyi Cigány Kisebbségi Önkormányzat sok energiát fektet a gyermekek nyomonkövetésébe, próbálják motiválni a fiatalokat a tanulásra, de nem egyszerű a helyzet: “Abbahagyják az iskolát, nincs jövőképük, nincs munkájuk. Hát nagyon sokan vannak így. És most megint egyre többen. A tizenhat éves kor lett a tankötelezettség, itt nagyon sokan abbahagyják az iskolát, és megpróbálnak ugye pénzt keresni, de hát mivelhogy a felnőtteknek is alig-alig van munkája, tehát a tizenhat éveseknek szinte esélyük nincs arra, hogy elmenjenek valahova, a munkaerő piacon megjelenjenek. Szakma nélkül ám nagyon… […] próbáljuk mindig arra rábeszélni ezeket a fiatalokat, hogy valami, már főleg a fiúknak […] hegesztőként, lakatosként, kőművesként, ezeket a szakmákat, ehhez a gyakorlati helyet biztosítja az iskola, tehát azt ott iskolán belül el tudják végezni.” 79

Kérdéses, hogy a lányok jövője szempontjából a korai családalapítás után mivel lehetne egy szakma tanulását elősegíteni. „Még az egészségügybe is próbáljuk rábeszélni őket, mert az is ilyen szakmának számít. Nehéz őket is átirányítani ilyen… Meg talán az egészségügybe ők nem is nagyon szeretnek… Hát félnek a halottól, nem szeretik a vért, akkor már mindjárt problémát okoz ez a pálya.”

4. Alternatív integrálódási kísérletek Az intézmények ambivalens hozzáállását egy speciális példán keresztül érthetjük meg; egy kis vallási csoportosulás és az egyházak kapcsolata nemcsak arra világít rá, hogy a helyi lakók egy csoportja milyen módon próbál meg alternatívát találni a kilátástalannak tűnő helyzetből, de azt is, hogy milyen korlátokkal szembesül. A mindkét utcában számon tartott közösség baptistának vallja magát. A rövidebb utca legutolsó házának önerőből épített szobájában heti rendszerességre törekedve szombatonként gyűlnek össze a két utcából, valamint a környékről, és itt cigány dallamokra írt vallásos dalokat énekelnek, beszélgetnek. A közösséget egy laikus – református – férfi pár éve élesztette fel, kívülről pedig továbbra is segíti őket14. Anno „belső indíttatásból” kereste fel egy ajánlás révén a helyi F.-et, mivel „szerettem volna megismerkedni cigányokkal”. „Ez azt jelentette, hogy ugye fogod a szentíráskádat és bemész, bekopogsz, azért jöttem, hogy… Szeretnének-e… És ha igen, akkor bementem, ha nem, akkor meg elmentem. […] Kemény arc kell hozzá.” A mai közösség a kertvárosi baptista templomba jár, önkéntes munkákat vállalnak (pl. almát szedtek a lelkésznél). A baptista gyülekezet jómódú tagokból áll, és a város legjobb kerületében fekszik a félkész, de újonnan épült, jó felszereltségű templom. Az istentiszteletre legszebb ruhájukban érkező csoport tagjai azonban kívülállónak hatnak. Ezt az érzésünket megerősítették az egyes egyházi személyekkel folytatott beszélgetéseink is. Kifejezett cigánymisszió sehol sincs, a csoport „hivatalosan kicsit a levegőben lóg”. Úgy tűnik, hogy leginkább egy önálló cigány gyülekezet lenne a cél az egyházak szempontjából, ami felügyelet nélkül is működőképes – de „ezt tessék jól érteni”. A kis közösségnek „a gyökere inkább baptista misszió, annak a gyümölcse az. És mondjuk ezt is tiszteletben tartottuk, nem akarjuk őket reformátussá tenni. Mondjuk, hogy elég lazán kapcsolódnak azért a baptista gyülekezethez is, néhányan közülük járnak oda rendszeresen.” (Református lelkész) A vélekedés alapja, hogy a XIX. század végén megjelenő baptisták, majd a később érkező Jehova Tanúinak gyakori célpontja volt a közeli, nagy külterület, a tanyavilág, ahol elsősorban az alacsonyabb státuszúak éltek. Itt a közösségfejlesztésében volt szerepük, majd a szocializmus idejében sátoros evangelizációkat tartottak. A közelmúltat illetően elmondható, hogy a baptista egyháznak az előző lelkésze idején volt komolyabb missziója a környéken. Ennek azonban csak egy tagja maradt a mostani, 2011-ben alakult gyülekezetben. Az egyházi missziók hiányának oka sokrétű, ám úgy tűnik, hogy szerepe van benne a vélekedésnek mely szerint a cigányság nagyrészt katolikus, egyrészt mert a misztikusságra fogékonyak, másrészt amúgy is a többségi társadalom vallását követik, főleg, hogy azt csak kevés szertartás alkalmával gyakorolják. Ez a nézet népszerű több felekezet képviselője körében, legyenek bár hívők, laikus vagy felszentelt egyházi személyek. 14 a dalok lejegyzését is ő végezte és nyomtatta ki (legtöbb daluk magyar nyelvű, csak egy-egy cigány ének van még) 80

„- Több helyen is hallottuk már, hogy hagyományosan a cigányok általában a katolikus hitvilághoz állnak közelebb. Ez valóban itt is jellemző vagy ez inkább csak történet? „- Nem, ez teljesen itt is jellemző.” (szociális munkás, katolikus közösségi vezető) „Egyébként a cigányság az itt jellegzetesen nem református, ugye általában mindig a többséget követik ők […] Ők szerintem szinte kivétel nélkül egyházi temetést vesznek igénybe. És a katolikus a meghatározó jellegzetesen. […] az egész katolikus vallás sokkal érzékibb dolog, mint hallgatni a prédikációt a fehér templomban. Mert, hogy ott a képek, meg nem tudom, mozgalmasabb. Meg ott jobban tudja integrálni az ő babonás világképüket is.” (református lelkész) „A kisvárosi cigányok nagy része egyébként tudomásom szerint katolikus. Mert a cigányok mindenütt általában olyan vallásúak, amilyen a többség.” (református laikus segítő) A másik érv az egyházi keretek mellőzésére a cigányságot „jellemző” kötetlenség igénye: „Kicsit talán a szabadságuk miatt. Egy szabadabb dolog, nem annyira dogmatikus, mint a katolicizmus, erős szabályokkal, erős kertekkel.” (szociális munkás, katolikus közösségi vezető) „Másrészt pedig ők nem tudnának figyelni 20 percig egy prédikációra, az tuti. És ott például úgy ment mondják - a misszió, hogy a Jézus filmet betették, megnézték vhs-ről többször, és akkor már betéve tudják a részleteket, de még mindig megnézik többször.” (református lelkész) A vélemény elemei sok helyütt egybecsengenek a cigány vallásossággal foglalkozó antropológiai irodalomban olvasottakkal (vö. Williams, 2000, Végh, 2006, Zatta, 2002). Azonban az is nyilvánvaló, hogy a környezetükhöz képest a cigányok vallásos élete még azonos felekezet esetén is eltéréseket mutat (Tesfay, 2007), mivel saját identitásuk kisebbségi létükkel összefonódva paradox helyzetben tartja őket, „egyszerre konformizmus felé irányuló mozgalom, de egyszerre a különbözés védelmezése is. A pünkösdista mozgalom végső soron védőpajzsként is szolgálhat, amely mögött a gádzsók érdekeitől védetten a romák, a mánusok stb. továbbra is nyugodtan lehetnek önmaguk” (Williams, 2000, 288. o.). Ez utóbbi az általunk vizsgált közösség esetében még nem ennyire egyértelmű – bár utaltak rá, hogy saját, cigány dalaikat a templomban is néha eléneklik, tehát kulturális értelemben sikerül megmutatni magukat – ellenben az sokkal szembetűnőbb, hogy a környezetükből való kiemelkedést és az integrációt hogyan szolgálja a vallásosság. A kis gyülekezetük tagjai – az erdélyi gáborokhoz vagy nyugat-európai társaikhoz hasonlóan – „olyan világban élnek, melyben vannak gádzsók és cigányok” ahol a cigányos - nem cigányos viselkedés az, ami kijelöli a határokat (Tesfay, 2007, 413. o.). Ennek fényében náluk egyértelműen az utóbbi a hangsúlyos, ők már másfelé figyelnek, az utcai „balhésok”-tól így sikerülhet elhatárolódniuk. „az a lényeg, hogy tiszta legyek, meg legyek boldog, nekem semmi más nem kell. Meg ne legyen az, hogy ez kiteszi magát, az kiteszi magát. Nem. Mindenki foglalkozzon saját magával, az a lényeg, hogy az én családom boldog legyen, én mással nem akarok foglalkozni. […] ami velünk történik, az Isten által van, de nem mindegy, hogy hogyan, mert a rosszat nem szereti az Isten” 2012 nyarán az egyik, sok hátrányos helyzetűt oktató állami iskola református egyházhoz került, ami ezek után bár „megfelelő százalékban fognak hátrányos helyzetű gyerekeket is fölvenni”, a korábbi tapasztalatok alapján lehetett attól tartani, hogy megismétlődik a katolikus iskola példája, ahol „már teljesen kikoptak a cigányok” ami „nem nagy dicsőség az egyházakra nézve feltétlenül”. Ennek vizsgálata egy későbbi kutatás tárgya lehet. Mindenesetre az evangelizáció ekkor nem prioritás a fent említett érvek alapján: 81

„Az nem célunk, hogy ezt a csoportot mi ide beterelgessük, néha szoktak jönni, van úgy, hogy eljönnek, ha van ilyen evangelizációs alkalom. És akkor énekelnek, meg gyertya, vagy ilyesmi. Tehát tudunk róluk, meg van velük kapcsolat.” (református lelkész)

5. Összegzés A lelakott, kifosztott fantomház, illetve a meg nem épült játszótér képe elég erőteljes szimbolikával bír: a korábbi felülről jövő beruházási szándék - ha volt is - elsorvadt, vagy egyáltalán nem is maradandónak tervezték; a jövőt illetően a hiány a kulcsszó. A kitörési esélyek nehezen értékelhetőek valódi lehetőségként: a város elhagyása, a lelki üdv keresése egyaránt kétes eredményű, az intézmények pedig bár érzékelik a gondokat, igazán nem érnek el a problémáig. Közösségek csak széttöredezett formában léteznek, a rokoni kapcsolatok képezik a legfőbb erőforrást, míg a nem cigányok idős lakossága és a fiatalabb generációkkal bíró cigányság közti feszültségek mentén bezáródó csoportok minimalizálják az érintkezési felületeket. Annak ellenére, hogy a két utca nem szegregátum, oda egy átlag kisvárosi soha nem menne be, pedig nincsenek messze a belvárostól. A városhoz viszonyított térbeli közelség sok szempontból előnyösebb helyzetűvé tehetné a két utcát – más települések, hasonló jellemzőkkel leírható, de infrastrukturálisan is elvágott városrészeihez képest. Ezt kihasználva például a beiskolázás sokat segíthetne a most felnövő generációk elkallódásának megakadályozásában, olyanoknak, akiknek szülei és nagyszülei generációjában még él a rendezettebb élet emléke. Kapaszkodhatnak még az ittlakók a kisebbségi önkormányzat és a valaha volt utcabizalmik segítő erejébe, de korlátolt lehetőségek híján nem mennek sokra vele. Az ennél feljebb mutató intézményes szintekbe – a városvezetésbe – fektetett bizalom azonban már szórványosan sem létezik, pedig éppen ez a szint lenne az, amely az elkülönített érdekképviselet néhai tűzoltó segítségei helyett rendszerszintű változtatásokat generálhatna.

82

Felhasznált irodalom: Beszámoló a [kisvárosi] cigány lakosság életkörülményeiről, valamint a Cigány Kisebbségi Önkormányzat munkájáról 2006. 04. 10. (Kézirat) Integrált Városfejlesztési Stratégia Fleck Gábor – Orsós János – Virág Tünde (1999): Élet a Bodza utcában In Kemény István (szerk.) : A romák/ cigányok és a láthatatlan gazdaság, Budapest, Osiris Messing Vera – Molnár Emilia (2011): Válaszok a pénztelenségre: szegény cigány és nem cigány családok megélhetési stratégiái In Esély 22. (1); 53-80. Palásti Károly (1993): (kisváros) utcanevei In: Ö. Kovács József – Szakál Aurél (szerk.): Halasi Téka 12. Írások Kiskunhalasról, Kiskunhalasi Önkormányzat Tesfay Sába (2007): Adventista gáborok. In: A. Gergely András – Papp Richárd (szerk.): A szakralitás arcai: vallási kisebbségek, kisebbségi vallások. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 404–428. Tóth Tibor (1985): Két szoba komforttal: lakáshelyzet In: Forrás, 17. évf. 11. sz.* 36-42. Végh Anna (2006) „Ez itt élő egyház, nem halott” In: Prónai Csaba (szerk.) Cigányok világok Európában. Budapest, Nyitott Könyvműhely, 269-281. Williams, Patrick (2000): A cigányok pünkösdista mozgalmának tanulmányozása során felmerülő kérdések. In: Prónai Csaba (szerk.) Cigányok Európában 1. Nyugat-Európa. Budapest, Új Mandátum, 286–296. Zatta, Jane Dick (2002) Cigányok, romák – köztes határok kultúrája In: Prónai Csaba (szerk.) Cigányok Európában 2. Olaszország, Budapest, Új Mandátum, 27–213. o.

83

„Én annyit tudok mondani ehhez, hogy én úgy érzem, hogy amikor megszülettem, kibújtam onnan, ahonnan illett, engem, azóta ez a földi paradicsomos úriember ott fönt, azóta rugdos […]”

Egy alföldi kisváros bérlakás szigete - szociális bérlakásban élők reciprocitása Neumann Péter, Vigvári András

1. Kutatási terepünk: kolónia vagy zárvány? Kutatási terepünk a közel 28 ezer lakost számláló alföldi kisváros egyik bérlakás-telepe, a József Attila utca. A kutatott terület a város centrumától északkeleti irányba, a várost átszelő fő út közvetlen közelében, légvonalban a vasútállomás és a város főtere között félúton található. A környék tehát intézményekkel jól ellátott: közelében élelmiszerdiszkont, benzinkút, rendőrőrs, cukrászda is található. Az utca érdekessége, hogy páros tömbjét a helyi Lovarda foglalja el, így a lakások többsége a lovaspályára nyílik. A telepet utcára tájolt, mezővárosi hangulatot árasztó, zárt beépítésű, földszintes, zömében a két világháború között épült parasztpolgár házak határolják. Az utcákat fasorok szegélyezik, jobbára csendes, városi középosztálybeli, rendezett porták sorakoznak egymás után. A mezővárosi hangulatot megtörve, a térbe ékelődve helyezkedik el kutatási terepünk, a József Attila utca bérlakás telepe, melyet négy, különálló, a hatvanas években épült emeletes ház alkot. A házak nagyságukban, típusukban, valamint rendezettségükben egyaránt elütnek az őket határoló területtől. A négy blokk egymáshoz viszonyítva „L” alakban helyezkedik el: három ház az utcafronton (az „A”, a „B” illetve a „C” tömb), míg a negyedik a terület hátulsó felében található („D” tömb). A házak között jobbára gondozatlan füves terület található; a padok, homokozók illetve mászóka maradványai arra engednek következtetni, hogy egykor pezsgőbb közösségi élet jellemezhette a házakat körülfogó parkos területet. Némely lakó virágos – és veteményeskerttel próbálkozik, azonban ez a gyakorlat nem mondható általánosnak a telep egészére nézve. A házak között autók híján így gondozatlan füves területek találhatók. A különálló tömbök egyforma, kocka alakú, sátortetős házakból állnak. A bejárati ajtón belépve a földszínt függőfolyosóján találjuk magunkat, melyek nyitott gangként illetve dohányzóteraszként töltik be szerepüket a házak lakói életében. Egy szinten négy lakás található, a házak pedig kétszintesek, tehát egy tömb nyolc lakással bír. A másfélszobás, összkomfortos lakások egy nagyszobából, egy konyhafülkéből és egy szűk fürdőszobából állnak; 33 illetve 37 négyzetméter nagyságúak. Minden házhoz padlástér is tartozik, ami lelakatolt, rozsdamart rácsokkal várja azt, hogy használatba vegyék. 84

A József Attila utcai bérlakás-tömb felülnézetből

A József Attila utcai bérlakás telep zárványnak tekinthető az őt körülvevő, földszintes, jobbára a belváros parasztpolgári utcáihoz hasonuló, földszintes, kertvárosi övezetben. Lakói többszörösen „mások” az őket körülvevő társadalmi tértől.  Egyrészt tömblakás lakók, önálló gazdálkodásra, kertművelésre képtelenek, sűrűbb lakótérben lakó, lakóközösséget alkotó emberek. Másodrészt szociális helyzetük látványosan alacsonyabb a közvetlen környezetükhöz viszonyítva. Harmadrészt tágabb lakókörnyezetüktől eltérően ezek az emberek lakásaiknak nem tulajdonosai, csupán bérlői, ebből fakadóan eltérően viszonyulnak szűkebb lakókörnyezetükhöz. Lakótelepről közintézmények hiányában, illetve a lakásszámot tekintve sem érdemes beszélni. Ahogy az egyik interjúalanyunk fogalmaz: „picikét, nem azt mondom, hogy messze van a városhoz, mert nincs messze, mert ez is itt van, de mégis valahogy más a légkör. Ott lehet, hogy azért mert túl sok ember összeszorul, mert négyemeletes egy hosszú tömb, ugye az, azért más.” Városi és falusi világok keverednek ebben a jelentésekben gazdag sűrű térben. Az elzártság, elszeparáltság; a városi és falusi jegyek keveredése (tömbházak, de nyitott folyosók, lakások, de művelhető földterület stb.)

2. „Itt nem a színe-java lakik”: a telep diverzitása A házak telepi egységükön túl, sok más tekintetében, már külső ránézésre eltérnek egymástól. A legrendezettebb ház kétség kívül a „B” tömb, melyet - mint ott jártunkkor megtudtuk - privatizált az önkormányzat, így azokban nem szociális bérlakások találhatóak. A „B” tömb nélkül azonban mind fizikailag, mind a telep társadalmi életét nézve szerves része a többi ház életének is. A „B” tömb szürke homlokzatán friss meszelés nyoma látható, illetve ez az egyetlen olyan blokk, ahol kaputelefon és zárható, korszerű műanyag kapu is található. A hátsó, „D” tömb kizárólag szociális bérlakásokat tartalmaz, elszigetelt képet mutat a telep többi házától. Intenzív kertművelés folyik az őt körülvevő területen, a lakások külsőre viszonylag egységes képet mutatnak. Kutatásunk során itt tapasztaltuk a legnagyobb elzárkózást az adatközlők részéről, aminek oka részben a munkaerőpiacon való nagyobb részvétel lehet, azaz a terepmunka során a potenciális válaszadók dolgoztak. Emellett a városias, alsó-középosztályi miliőre jellemző elzárkózás, elfoglaltság és bizalmatlanság is közre játszhatott az alacsony válaszadási hajlandóságban. A „C” tömb fizikailag vegyes képet mutat: felújított és elhagyatott ajtók szegélyezik egymást, jól megférni látszik a 85

virágos teraszok a frissen kicserélt műanyag nyílászárókkal, illetve az elhagyott, gondozatlan folyosók a lomokkal szegélyezve. Az „A” tömb körül tapasztalható a legnagyobb mozgás, ami nagyrészt a háztartások nagyságából következik. Kutatásunk során itt tudtunk a legtöbb embert elérni, itt voltak a legnyitottabbak az emberek kérdéseinkre. A négy házat jellemezve így világos etnográfiai tipológiát alkothatunk. A „B” tömb, habár a lakások tulajdonviszonyi helyzetéből adódóan kutatási kérdésünkből kiesik, szerves részét alkotja a terepnek, lakói többsége kapcsolatba áll a szomszédos tömbök szociális bérlakásainak lakóival, s a szomszédsági kötések nyomai is felfedezhetőek esetükben. Őket „Magánzóknak” nevezhetnénk, de jelen kutatás látószögéből kifolyólag a továbbiakban nem foglalkozunk velük. A hátsó, „D” tömb lakói ennek ellentétei: habár sorközösségük megegyezik a többi ház lakóival, hiszen kivétel nélkül mindegyik lakó önkormányzati bérlakásban él, elzárkózva, szeparáltan élnek a többi ház lakóitól. Ott jártunkkor ez a kép megerősödött bennünk: egyfelől a lakók nagyobb része rendelkezik rendszeres munkával, így napközben a ház kihalt, másfelől a lakók tudatosan tartják távol magukat a közügyektől és a lakóközösségi élettől. Válaszadási hajlandóságuk rendkívül alacsony volt, mely megnehezítette a kutatásba való becsatornázásukat is. Tipológiánkban a „Bezárkózók” elnevezést alkalmaztuk rájuk. Az „A” tömb színes kavalkádja alapvetően korfában a legfiatalabb házat jelenti, ahol sok a fiatal és a gyerek és ahol a háztartások jobbára munka nélkül vannak. Ha feltesszük, hogy a telep egykori élete az államszocializmus gyáripari és segédmunkára volt felfűzve, akkor az „A” ház jelene mutatja a terület szegényteleppé való átalakulásának jeleit, mely a telep tágabban értelmezett környezetének társadalmi folyamait jól tükrözi. Így a város munkaerő-piaci helyzetét és a magyar társadalom folyamatait nézve, bátran nevezhetjük az „A” tömböt „Megújulónak”, hisz a megváltozott társadalmi közegre itt találhatunk a leginkább új megoldási kísérleteket, mint napszám, kuruzslók, vagy a helyi szociálpolitika igénybevétele. A „Megújulók” jelző azonban metaforikus is; utal arra, hogy leginkább szakít a telep múltjával, s prognosztizálja annak jövőképét, s mutat egy lehetséges jövőbeli alternatívát a telep jövőjére nézve. Legutolsó sorban a „C” tömböt tárgyaljuk. Kutatásunk során ugyanis ennek a tömbnek a lakóival sikerült kialakítanunk szorosabb viszonyt, kitapintva így érdekközösségük lényegét, a mindent átszövő reciprocitást. A ház érdekessége, hogy háztartásfői kizárólag nők, akik kivétel nélkül rossz házasságukból menekülve kötöttek ki a telep lakásaiban. A nőiség, az egyedül boldogulás, a „magamra hagyatottság” érzése minden interjúban valamilyen formában kibomlott. Az egymásra utaltság, a különböző tőkeformák konvertálása kapcsán létrejövő reciprocitási hálózat miatt a „C” tömböt a „Cseréző asszonyok” tömbjének hívjuk. Az imént tárgyalt tipológiánkat alátámasztja a helyi önkormányzat által biztosított lakbértartozási hátralék-összesítés is, mely tömbönként mutatja a lakók hátralékának mértékét.1 Tömb

A tömb: „Megújulók” 8

C tömb „Cseréző asszonyok” 8

D tömb „Bezárkozók”

5

6

5

a tömb teljes tartozása

493.055 Ft

132.618 Ft

48.345 Ft

átlagos tartozás/háztartás

82.166 Ft

26.524 Ft

9.669 Ft

háztartásszám tartozó háztartások száma

8

A számszerűsített adatok alátámasztják etnográfiai tipológiánkat. Az „A” tömb „Megújulói” tudhatják magukénak a legnagyobb tartozást. Az egykori, telepet jellemző munkásvilágtól eltávolodó, a város jelenlegi 1 Az adatokat a város önkormányzata biztosította számunkra, a 2012. februári állapotot mutatják. 86

munkanélküli helyzetét jól reprezentáló új szegénység, munka hiányában kizárólag a bizonytalan alkalmi munkára és a csekély szociális juttatásra számíthat, melyből a lakások fenntartása nem biztosított. A „D” tömb „Bezárkózói” jól láthatóan megkapaszkodnak: olyan alsó-középosztálybeli családok, akik a munkáért folytatott versenyben egyelőre győztesként kerülnek ki, rendszeres munkával illetve biztos nyugdíjjal bírnak. A „C” tömb „Cseréző asszonyai” híd az „A” és a „D” tömb között, tehát többen rendszeres jövedelemmel, biztos állással vagy nyugdíjjal rendelkeznek, azonban több család helyzete az „A” tömb új szegényeire emlékeztet. Ez a diverzitás teszi lehetővé a reciprocitás és a csere élénk jellegét, hiszen különböző státuszú és tőkével rendelkező lakók – „életerős” ám nincstelen fiatalok valamint biztos jövedelemmel, de fizikai kiszolgáltatottsággal rendelkező idősek – kénytelenek szomszédsági viszonyt fenntartani és egy szűk lakóteret megosztani. A tanulmány további részében róluk fogunk szólni.

3. A reciprocitás megnyilvánulása Az általunk megfigyelt és dokumentált cserehelyzet tehát a C tömb négy háztartását jellemzi. A háztartásfők nevét anonimizáltuk, így azok relációjának leírásakor kitalált nevekkel találkozhat az olvasó. Fejezetünk elején a cserében részt vevő szereplők rövid jellemzésére törekszünk, majd egymáshoz viszonyítva a cserében elfoglalt helyüket kívánjuk tárgyalni.

3.1. Tőke és kiszolgáltatottság: Kovácsné Margit A reciprocitás „központi alakja” és fenntartója „Kovácsné” Margit, aki 70 éves, nyugdíjas, és alighanem az egész telep legrégebbi lakója, a hatvanas évek vége óta jelenlegi lakásában lakik. Margit özvegy, egyedül él, és stabil nyugdíja biztos erőforrást jelent a mindennapos megéléshez s a reciprocitási hálózatban való domináns részvételhez. Margitnak két fia van: egyikük a városban családjával lakik, míg másik gyermeke 87

súlyos testi és értelmi fogyatékkal bentlakásos otthonban lakik, de a hétvégéket, sőt néha egész heteket is édesanyjával tölti. A fia gondozása és a vele való foglalkozás mind fizikailag, mind lelkileg láthatóan meghaladja Margit lehetőségeit, mindez köztudott tény a tömbben lakók számára. Margit, a ház többi lakójához hasonlóan egyfajta végállomásként érkezett a József Attila utcába. Rossz családi hátteréből egy balul sikerült házasságba menekült az akkor tanácsi bérlakások világába. Fiatalon házasodott, melyet elmesélése szerint a kényszer szült és nem önszántából tette. “Apám meghalt fiatal korában, emlékszem rá, de annyira nem és akkor, én nem tudom az anyám miért volt olyan, hogy hozzáadott volna az ördöghöz is, csak eltűntem volna a környékéről. Tehát ő független akart maradni szerintem, hogy négy nagylánnyal kelljen már neki esetleg moziba menni, vagy mit tudom én, és tényleg ez a házasság majdnem olyan menekülésforma volt, hát aztán addig ugye nem is mutatta ki a foga fehérjét, hanem utána.” Férje a Kádár-korszakban a munkásőrség tagja volt, így jutottak az akkor kedvezőnek számító József Attila utcai lakáshoz. A munkásőr férfival kötött házasság az egzisztenciális biztonság ellenére alapjaiban rosszra fordította Margit élettörténetét. Az asszony elmondása szerint férje folyamatosan bántalmazta, aminek többek között a feltételezett következménye fia értelmi sérültsége. „Ő segédmunkás volt, meg azzal, hogy ütött-vágott, meg annak köszönhetem szerintem a gyereket is, mert rugdosott, amikor terhes voltam vele.” Kapcsolati tőkéje rendkívül szegény, barátai nincsenek, családtagjai, rokonai pedig jobbára kerülik őt fia fogyatékossága miatt, amiről több családi történet is tanúskodik. „Nem Jászberényben [lakik]. Itt lakott, de mentek ők jobbra-balra. És mondom, elmegyek én, de úgy, hogy a gyereket viszem magammal, ezt a gyereket. És akkor azt mondta, hogy oké, rendbe van és akkor utána meg azt mondta, hogy a gyerekeim azt mondták, hogy mégis ezzel a gyerekkel ide ne gyere el. Hát akkor mondom, rendben van, már itthon is maradtunk, már nem is megyek el. Hát nem tudom, az ilyen ember akkor mit szólna hozzá, ha neki lenne ilyen gyereke, eldobná, és nem érdekelné a gyereke?” Ha Margit élethelyzetét nézzük, a lépcsőház viszonylatában anyagilag stabilnak, kiszámíthatónak láthatjuk életét. Azonban ha jobban belegondolunk, a stabil gazdasági tőke mellett, melyet az öregségi, özvegyi nyugdíj és a fia után kapott támogatások tesznek ki, semmit sem találunk. Másik fiával rossz kapcsolatot ápol, rokonaival a kapcsolatot nem tartja, rossz családi háttere és kudarcos házassága miatt bizalma alapvetően kicsi a személyközi kapcsolatok iránt. Híján van hát a társadalmi tőkének, azaz a fia és maga ellátásához szükséges mindennapos segítségnek, melyet ebből következően az őt körülvevő szomszédságban kell beszereznie. Legfőbb csereeszköze pedig a különböző szociális transzferekből befolyt havi közel százezres bevétele, melyből megtakarítani képes a kiszámíthatatlan jövő és a reciprok tranzakciók számára. Azonban, mint ahogy ezt a lenti idézetből is láthatjuk, ezek a kapcsolatokat sokkal inkább szükségkapcsolatoknak érzi, melyek fenntartásának legfőbb oka a kényszer és a félelem. „Mert a magányos mellé, - ilyen értelemben - kellene egy támasz. És ki lenne az én támaszom, a gyerekem, aki azt mondaná, hogy na, most már azért fejezzék be az anyámtól való kölcsönkérést, mert ez már így nem jó. És az egyik szomszéd asszony, mondtam neki, amikor kért kölcsön, hogy egyre jobban foglalkozok már azzal a gondolattal, mert fiatalom még nem gondol az ember arra, hogy meghal. De most már egyre jobban gondolok rá és ez olyan dolog, hogy például, ha én magának adnék kölcsön harmincezer forintot, ismerősök vagyunk és én meghalok, mondaná a fiamnak, hogy nézd már Jani, én az anyukádnak tartoztam harmincezer forinttal és most odaadom a harmincezer forintot. Mit mondana rá? Nem valószínű, hogy mondaná.”

3.2. A fogyasztásért küzdő: Valéria Valéria szintén egyedülálló, elvált nyugdíjas özvegyasszony. Családtörténetét nézve a reciprocitásban részt vevők közül minden bizonnyal a leginkább polgárosodottabb értékrendet valló lakója a lépcsőháznak. Anyagilag rendezettebb, helyi családból származik, édesapja „középkáder” volt az egyik városi 88

üzemben. Válása után pár évvel, 1995-ben új élettársával költöztek a József Attila utcai telepre. Azt megelőzően albérletbe lakott, válása előtt pedig egy három szobás, új építési családi házban élt férjévek és gyerekével. Azokat az időket Valéria elmesélése szerint viszonylagos jómód jellemezte, ő maga a Pamutiparnál középvezetőként dolgozott. A lefele mobil életút itt is, mint sok más telepi nő életében a válással és az egyedül boldogulással kezdődött. „Tehát végül is lett volna, hogy ha kijöttünk volna a férjemmel, akkor nem lett volna gond, ott a sportpálya, a Szilárd Áron utcából nyíló Nád utcában, ott laktunk, mondom mi építettük egy 3 szobás, összkomfortos, most komfortos, mert gázfűtéses, ugye mert nem távfűtéses volt. Tehát az egy nagy ház. És akkor végül is itt kötöttem ki, hát most már remélem, hogy itt is maradok, mert most már régóra itt vagyok, kilencvenöt óta, tehát azért mondom, énnekem speciel ez így jó.” Mivel a férjével nem tudtak megegyezni közös családi házuk felosztásán, és az OTP hiteltörlesztő részletét sem tudták fedezni, házukat elárverezték. A rendszerváltás követően a Pamutipar leépítésével Valériát munka híján és betegségei miatt végül leszázalékolták, majd később nyugdíjazták. „És akkor mondták, hogy mért nem próbálom meg, hogy leszázalékoltassam magamat, hát mit tudok csinálni, próbáljam meg, mert lassan már lejár a munkanélküli, az a két év, ameddig az ember itthon lehetett. Mert munkát a városban nem tudtak biztosítani, mert folyamatosan építettek le mindenhonnan, tehát szépen lassan szüntettek meg és nem tudtak adni, ahova meg tudtak volna, oda meg nem vettek fel a hallásom végett, mert gépre nem lehetett rárakni, mert senki nem vállalja, hogy egy gépre rárakjanak, egy futószalagra és elvigye a kezemet, vagy valami, mert nem hallok.” Valéria jelenleg havi hetvenezer forint bevételből egyedül él, amelyből lányát is kénytelen segíteni. Lánya könnyűipari technikumot végzett, mire az érettségit megszerezte a helyi ipar gyakorlatilag felszámolódott. Jelenleg munkanélküli és autoimmun betegségben szenved. Valéria, Margittal ellentétben élénkebb szociális életet él. Testvéreivel tartja kapcsolatot, akivel – ha teheti – nyaranként egy hetes külföldi autóbuszos nyaralásokon is részt vesz. Munkanélküli gyereke támogatásához, és korábbi életszínvonalának megőrzéséhez azonban rendszeres jövedelme nem elég. Gazdasági tőkéje alacsony, viszont kulturális és társadalmi tőkéjét jól tudja kamatoztatni a szomszédságot jellemző csereviszonyok közepette. Margittal együtt szemlélik a ház erkölcsi életének züllését, akivel korban és alapvető értékvilágban is számos hasonlóságot mutat.

3.3. A túlélésért küzdő: Klári Klári, a reciprocitási hálózatban résztvevő egyedüli második emeleti lakó közel 19 éve tagja a József Attila utcai tömbnek. Gyerekeivel és akkori férjével kapták meg a szociális bérlakást, melyet elmondása szerint romos állapotban vettek át és saját erőből újították fel. Eredetileg a város egyik cigánytelepéről származik, ahova a nyomor és a szegénység emlékei fűződnek. Két lánya közül már csak az egyikük lakik odahaza, aki középfokú tanulmányokat folytat. Nagyobbik lánya jelenleg albérletben lakik élettársával, akivel szociális bérlakásra várnak az önkormányzatnál. Ezt megelőzően Zalaegerszegben éltek és a NOKIA gyárban dolgoztak, ahol azonban egy éve megszűnt a munkaviszonyuk, így kerültek ismét a kisvárosba. Klári ahogy a csere rendszerben részt vevő többi asszony is - elvált, rossz kapcsolatot ápolt egykori férjével. „[…] Autószerelő volt, tintás volt szegény nagyon, mielőtt meghalt, nyolc évvel ezelőtt kiraktam, egy ideig lakott a padláson, meg csinált olyan dolgokat, ami nem tetszett a lányoknak, nem tetszett nekem. Tehát mindenki azt hitte, hogy kétszintes házba lakunk, saját lakásba, de nem igaz, ez önkormányzati. Tehát ő előadta magát szó szerint, ami nem volt igaz. És akkor én ezzel besokaltam, elzavartuk, most halt meg nyolc hónapja, mert sokat ivott […]” Klári azonban relatíve erős kapcsolati hálóval bír. Testvérével napi kapcsolatban vannak, akinek élettársa a helyi kisegítő iskola egyik tanára, ő maga pedig fodrászként dolgozik. Klári jelenleg alkalmi munkákból él, a szemközti lovardában dolgozik, ahová egyelőre 9 hónapra vették fel. Korábban 89

dolgozott több városi cégnél, köztük a Barneval baromfi-feldolgozó üzemében is ahol a rossz munkakörülmények miatt egészségi állapota fokozatosan romlott, míg nem harminc százalékra leszázalékolták. „Én már szalag alatt nem tudok dolgozni, a kezeim készen vannak, mert a Barnevál tönkretette. Hőhullámaim vannak, […] szerintem már ez egész hónapba így van, az orvos nem győz fölírni fájdalom csillapítót […] Olyat érzek, mint aki minden nap iszik. Komolyan mondom.” A rossz munkakörülmények miatt Klári többször fel is fázott munka közben, közben miómát is kapott, ami bőre utána a májára is átterjedt. Orvosai szerint még tíz - tizenkét évet élhet betegségével együtt. A bevétel-kiadás egyenleg Klári esetében sem mutat pozitív képet. Rendszeres bevétele mindössze negyvenhétezer forint, kiadása ennek többszöröse, százezer forint felett van, miután több árú- és egy felújítási OTP hitellel is rendelkezik, aminek törlesztése nehézséget jelent. Saját és szűkebb környezete helyzetét is kilátástalannak látja, elmondása szerint többször kísérelt már meg öngyilkosságot is, amit saját társadalmi rétegének egyértelmű tüneteként ír le. „És sokan már öngyilkosok. Mert én is voltam az egyébként. Most komolyan mondom. Ez a hátrányos helyzet, ami most van, a legtöbb ember nem bírja fizetni a számláját, kiugrik az ablakon. Igaza van! Én meg beszedtem egy csomó nyugtatót. Azt hittem, hogy meg fogok halni tényleg, de nem haltam meg [nevet], hát mert a lány észrevette”.

3.4. A tisztes szegény: Andrea Andrea egyértelműen a tömb legrosszabb helyzetű lakója, akinek nincs más választása, minthogy részt vegyen a reciprocitásban. Első férjétől, aki azóta meghalt, két fia született, második férjétől pedig röviddel harmadik fia születése után vált el. Most tizenhét éves fiával él együtt a József Attila utcában. Nem tudjuk Andreának mióta nincs stabil megélhetése, de szemmel láthatólak belerokkant az elmúlt húsz év nehézségeibe. Mindez - ahogy Klári látja, aki a legszabadabban fogalmazott meg véleményeket a szomszédjairól, tovább rontja az esélyeit arra, hogy munkát találjon. „Azt tudom, hogy ez a nő rendesen alultáplált. Akárhova elmegy, ránéznek, először mondják azt, hogy van fölvétel, csak ránéznek és már nem is kell. Rendesen alultáplált. Jó hát végülis én amióta itt lakok, nem dolgozott sose, meg mindig ilyen is volt”. Fiatal korában postában és óvónőként dolgozott, majd a gyerekei születése után, jobb híján a környék gyerekeinek korrepetálásából próbált megélni. Azonban szembesülnie kellett vele, hogy a szülők gyakran nem fizették ki. „Az úgy volt, hogy […] a szülőkkel meg volt beszélve, hogy majd akkor, amikor kapnak, akkor leteszik nekem az óra árát. […] Tanult a gyerek szépen, föl is javult, pénz az nem lett. Mert mindig akkor volt éppen valami buli otthon.” Nem elég, hogy nincs stabil megélhetése, nehéz anyagi és lelki helyzetét legkisebb fia betegsége is súlyosbítja „A gyermekem, az nagyon sokáig volt beteg, a kicsi, úgyhogy egész sokáig voltam vele nagy összegű családi pótlékon, úgyhogy én mellette aztán ki-be az ajtón is csak nehezen lehetett. Így éltünk le vele tizenhét évet, de most már talán rendben van”. Jelenleg Andrea és fia biztos bevétele csak állami transzferekből áll, amiből egyértelműen nem tudják fenntartani háztartásukat, ezért folyamatos családi és társadalmi kapcsolataikra kell támaszkodniuk. Andrea szintén szegénységben élő szüleire nem számíthat, egyik fia, akinek már saját családja van, nyújt némi támogatást. „Hát nekem most negyven valamennyi, az kéne, huszonmennyiből állna. Azért mondom, valamit segít a fiam. Úgy kezdi, hogy van neki vásárlási utalvány, azt ide leteszi. És szégyen ide-oda, életemben nem gondoltam ezt, hogy a felnőtt fiamnak […] jó, mondjuk fölneveltem, iskoláztattam, tényleg. Csak pont nem vagyok az a kihasználós típus, az nekem rosszul esik, rosszul élem meg ezt a dogot nagyon.” Jól mutatja élethelyzetét, mikor fia jövőjéről beszél, aki országos matematika versenyt nyert, de ennek ellenére az egyetlen továbbtanulási lehetősége, a kőműves szakma „De nem azért ment oda. Mert ugye néztük, hogy mit lehet választani, a többi szakma az jobb lett volna, de azok olyanok, hogy a nyári gyakorlatot a szülő fizesse ki, legyen szíves. Tehát abszolút 90

kiesett az egész. Akkor lett volna még bútorasztalos, mert nagyon jó a kézügyessége, azt meg nem indították” A többi asszonnyal ellentétben Andrea az egyetlen, akinek nincs más választása: a szomszédokhoz kell segítségért fordulni. Eközben tisztában van saját és fia helyzetének reménytelenségével. „[…] csak számla van meg koplalás. És előbb-utóbb bedől, mert vagy eszünk, vagy számlát fizetünk.”

3.5. A reciprocitáson túl A „C” tömbben a kifejtett négy cserét folytató asszonyon túl, három lakásban találtunk bérlőket. Valéria közvetlen szomszédja középkorú asszony, elzárkózott a válaszadástól, habár utalt rá, hogy munkanélküli segélyből tartja fenn magát. Ugyanakkor más lakók elmondása szerint nyaranta külföldön dolgozik, így feltételezhetjük, hogy összességében a magasabb jövedelmű lakókhoz tartozik, habár bevételei nem rendszeresek. Klári közvetlen szomszédja Roland az egyetlen férfi családfő a tömbben, élettársával él, szintén megtagadta a válaszadást. Róla minden interjúban esett szó, mint az „alkoholista”, aki időnként „szórakoztatja itt a szomszédokat” és aki miatt a múltban „itt voltak hetente a rendőrök”. Így Roland körül formálódik egy közös, morális alapú ellenségkép, aki a ház asszonyait folyamatosan emlékezteti elmúlt házasságaikra. A ház szociális kapcsolatrendszerén teljesen kívül esve találjuk Etát, emeleti saroklakásában, a ház egyetlen üres lakásán túl. A negyvennégy éves, elvált Eta tizenkilenc éves fiával él együtt. Élete több pontján is hasonlóságot mutat az itt lakó asszonyokhoz – mint megromlott házasság, bizonytalan családi háttér – mégis kivonja magát a tömb társasági rendszeréből. Elszigeteltségére magyarázatot adnak a lényeges különbségek Eta és a többi asszony között. Azon túl, hogy stabil megélhetése van, fő és másodállással rendelkezik, emiatt kevesebb időt tölt otthon, Eta az egyetlen családfő a tömbben, akinek élettársa van. Fentiek után nem meglepő, hogy mikor a szomszédokról kérdeztük, csak régi negatív élményeket említett, illetve a lakókra jellemző irigységről beszélt.

4. „Majd a Margit ad kölcsön”: a reciprocitási háló A fenti portrék bemutatásával az volt a célunk, hogy a „C” tömbben működő reciprocitási háló szereplőinek helyzetét illusztráljuk. A csere meghatározó és központi figurája Kovácsné Margit, az egyetlen szereplő, aki az oly értékes valós és vélt gazdasági tőke birtokában van, amit hajlandó az említett asszonyokkal csere formájában megosztani. A csere vizsgálata esetén a legérdekesebb kérdés az, hogy Kovácsné milyen érvekkel, indítékokkal száll be a kölcsönadás és a csere folyamatában, mivel bírja rá önmagát újra és újra a rizikós kölcsönadási üzletre, melynek anyagi megtérülése korántsem biztosított. Az egyértelmű, hogy a másik három részletesen tárgyalt asszonynak égető szüksége van a gazdasági tőkére, amiért cserébe változatos tőketípusokat tudnak felajánlani Kovácsné számára. A ház reciprocitására jellemző, hogy különböző tőketípusok cseréje történik, melyek során a felek természetszerűleg nem egyenrangúak. A pénz birtoklója, mint a modern társadalmak legfőbb csereszközének tulajdonosa, egyértelmű tárgyalófölényben van a többi csereszereplővel szemben. Azonban a többiek nélkül a rendszer nem működik, s a csere gazdasági mozgatója ez esetben különféle javaktól, szolgáltatásoktól eshet el, melyek mindennapi életét lehetetlenítenék el. A cserének sokszor konfliktusokkal teli, kevéssé intézményesült formáját láthatjuk, szabályai kevéssé vannak, s a benne való részvételt mindenki a maga számára hátrányosnak interpretálta. Lényeges elem azonban, hogy az itt tárgyalt viszonyok hosszú időre nyúlnak vissza, mivel mind a három asszony körülbelül tizenöt éve költözött a „C” tömbbe, így egyértelműen vetődik fel a kérdés, hogy mi az a tény, ami esetünkben ezt a fajta cserét mégis fent tudja tartani. Mivel a pénz szűke és jelenléte rendkívül 91

erős reciprocitási terünkben, elemzésünk során Kovácsné szemszögéből világítjuk meg a cserefolyamatok lényegi elemeit úgy, hogy közben a vele kapcsolatban álló felek cserében elfoglalt helyét is ismertetjük. Lássuk tehát, hogy a fentebb tárgyalt szereplőket mi vezeti rá a cserében való részvételre! Andreát Kovácsné tulajdonképpen a legtisztességesebb cserepartnerének tartja, mely csere jobbára egyoldalú, karitatív jellegű. Andrea Kovácsné közvetlen szomszédja, így mindennapi kapcsolatba kényszerű Andreával az élet főbb mozzanataiban. Andrea keserves élete az összezártság miatt mindennapos élmény a kölcsönadó nyugdíjas Kovácsné számára, aki segít is az asszonynak. Cseréről itt klasszikus értelemben nem beszélhetünk, hisz a kölcsönadó gyakorlatilag legfeljebb „morális megkönnyebbülést” érezhet akkor, amikor a ház köztudottan legelesettebb háztartásán segít. A kölcsön mértéke nem magas, magáról a kölcsönadásról pedig Andrea sem szívesen beszél. Továbbá a karitatív jelleget erősíti Andrea hozzáállása is, akit felkavar, hogy segítségre szorul. „Van, hogy én is most tartozok ide a szomszéd hölgynek, mert kenyérre kértem […] hát ez katasztrófa, hogy én mondtam is, hogy az ember, ha tudna, akkor nem kérne, mert tudja, hogy meg kell adni. Tehát én abból […] visszaadogatom, megint hogy kezdem a hónapot? És még sehol a tanszer, és hétfőn iskola.” Valériának szintén vannak anyagi nehézségei és ugyan Andrea mellett és saját életvitelét szemlélve nem kérhet pénzt rászorultságra hivatkozva, de fel tudja ajánlani „barátságát” Kovácsné számára. A kortárs kapcsolaton túl, amire Kovácsnénak más kapcsolatok híján égető szüksége van, egyfajta kliens-patrónus viszony alakul ki közöttük. Ez a viszony a lépcsőház szociális életének uralásában segíti a kölcsönadó as�szonyt. Kovácsné anyagi segítséget nyújt Valéria számára, aki Kovácsné oldalán sorakozik fel a lépcsőház ügyeinek megvitatásakor, mellette foglal állást a ház rendjét illető „morális kérdésekben”. Emellett Valéria a mindennapok apró mozzanataiban is jelen van Kovácsné életében, egymást többször megvendégelik, összejárnak, és kisegítik egymás háztartását különböző apróságokkal a mindennapokban. A legellentmondásosabb kapcsolatot és cserét Kovácsné Klárival folytatja. Mind Klári, mind Kovácsné úgy érzi, vesztese annak a reciprocitásnak, amiben benne vannak, s hogy a másik nem viszonozza kellő mértékben a cserét. Kovácsné problémája Klárival a „fényűző életmód”, a „divat” követése, a tiszteletlen viselkedés és a portájukat övező rendetlenség. „Mert ő tulajdonképpen tiszta asszony, ugye cigány, de mindegy, tiszta, de a környék, az olyan, mint a cigánytelep, azzal abszolút nem foglalkozik. Nem fogja a söprűt, egy se, hogy föltakarítson, vagy összesöpörje a szemetet. […] Meg hát a söprűkérdés, én valahogy mindig itt akadok ki, hogy azt nem tudom megérteni, hogy, hogy lehet az ember olyan, hogy kimegy kifestve és akkor nem szégyelli magát, hogy az ablakalja, hogy néz ki. Tehát én valahogy ezeket az embereket nem tudom megérteni.” Klári Kovácsnénak elsősorban azt rója fel, hogy felhalmozott gazdasági tőkéje az igazságtalan állami újraelosztás következtében jött létre. Arra hívja fel a figyelmet, hogy Kovácsné relatíve jó nyugdíja a jelen munkanélküli világában a legstabilabb bevételi forrás a házban. Mondandójában azt fejtegeti, hogy egyfelől a rossz munkakörülmények folytán kialakult egészségi állapotának, másfelől a rendszerváltást követő kedvezőtlenebb munkafeltéteknek köszönhetően nincs esélye ilyen transzferek lehívására, másfelől igazságtalannak tartja az aktív korú emberek alacsony szociálpolitikai ellátását. „Nehéz az élet még a mai napig, a szomszédasszony, akinél, a Kovácsné, tegnap tőle kértem tízezer forintot kölcsön a fizetésig. És, had ne mondjam, nem akarok itt a házba bántani senkit, de a nyugdíj az embernek biztos jövő, de nekem ez a munkahely nem. Én mindig azon mondó vagyok, amíg dolgoztam a Barneválba, tizennyolc évet igazoltak a nyugdíjfolyósítónál, de nem jól igazoltak, mert még dolgoztam a kötöttáru gyárba, a dohánybeváltóba, ott tizenhármat lehúztam, csak másfél évig voltam otthon gyesen, akkor a kis Barneválba nyolcat, ott 92

basztak ki velem, én azt hittem, be vagyok jelentve legalább négy órába, de voltam jelentve két órába! Olyan nem is létezik! Kimentem az APEH- hoz, szóltam, hiába szóltam, eldugdosták az embereket.” A csere alapja tulajdonképpen nem más, mint Kovácsné megtakarított pénze, zaciba beadott ékszerei, mely Klári számára a permanens tartozások törlesztésének egyik egyetlen, kiapadhatatlannak látszó forrása. A csere viszonzásának egyik alapja Klári automata mosógépe: Kovácsné kézzel mos, így amikor bármilyen krízis – betegség, rosszullét – áll fenn, a mindennapos házimunka elvégzésében Klári segít az idős asszonynak. Emellett Klári főként a bevásárlásban, a mindennapos fizikai munkában tudja szolgálatait felajánlani. A mindennapi gyakorlatban azonban ez a csereviszony rendkívül konfliktusos, melyben a résztvevő felek a minimális tiszteletet és szolidaritást sem érzik egymás iránt, ami az egymásra kiáltott rágalmak, rosszindulatú helyi legendák konstruálásban is megnyilvánul.

5. Összegzés: a csere kényszere vagy a kényszer cseréje? Leírásunkból egyértelműen látszik, hogy egy dolog közös a cserében részt vevő szereplőkben: ki kisebb, ki nagyobb mértékben ugyan, de senki nem érzi jól magát a „C” tömböt átszövő csereviszonyokban. Az antropológiai leírásokból alapvetően idillinek tűnő cserefolyamatoknak nyomát sem találjuk esetünkben. „Meg lehet, hogy ez a sok ajtónyitás, mert én már azt mondom, hogy, ha szőr volna a hátamon, fölállna ettől a sok kölcsönkéréstől” – kommentálja Kovácsné saját szerepét. Az idős hölgy, bár gazdasági stabilitása egyedülálló a házban, minden más tőkében híján van a mindennapok túléléséhez. Se az általa kívánt morális rendszer feltartáshoz szükséges kulturális tőkéje, se a gyenge szociális hálójából adódó társadalmi tőkéje nem elégséges, mindezt tudatos gazdálkodásával, puritán életmódjából adódó gazdasági tőkéje konvertálásával tudja megszerezni. A ház többi lakója, ugyan nagyon eltérő mértékben, de a pénz hiányától szenved. Valakinek a mindennapok túléléséhez, valakinek korábbi életszínvonala biztosításához van szüksége gazdasági tőkére. A szereplők azonban tudatában vannak kulturális és társadalmi javaiknak, amelyeket okosan cserélnek be a kiszolgáltatott asszonynál pénzbeli tőkére. Azonban a tőketípusok a tömb életében nem kiegyenlített súllyal bírnak, s a gazdasági tőke tapinthatóan domináns szerepet játszik a cserefolyamatokban. Ugyan megjelenik a szociális érzékenység eleme Andrea és Kovácsné cseréjének esetében, többségében kiegyenlített csereviszonyokról beszélhetünk. Ha azonban a pénzszűkös helyzet nem állna fenn, feltételezhetően a kapcsolatok intenzitása is alábbhagyna. A pénz hatalma így a cserefolyamatokban is egyenlőtlenségeket termel. A pénz és az ezzel járó hatalom Kovácsnét a tömb „uralkodó” szereplőjévé teszi, amire az őt körülvevő elnyomott cserepartnerek különböző képen reagálnak. Az egyenlőtlen viszonyoknak leginkább Klári ad hangot, aki érzékenyen és okosan vonja le az ügy politikai konzekvenciáit is, gondoljunk a szociálpolitikai rendszerekre vonatkoztatott fejtegetéseire. Az itt leírtakból azonban egy biztosan következik: a csere szereplői, különböző értelemben és mértékben, de tőkehiányban szenvednek. Híján vannak a pénznek, a munkabérnek, a szociális transzfereknek. Ezen túl azonban nem rendelkeznek azokkal a társadalmi kapcsolatokkal sem, amelyek a mindennapok túlélést segítenék. És nincs világos víziójuk arról sem, hogy hova tartoznak, milyen közös értékeket vallanak, és hogy hogyan éljenek együtt szűk környezetükkel. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar társadalom vesztes és elszegényedő rétegével állunk szemben, akik víziók és ötletek nélkül tartják fent az archaikus társadalmak viszonyaival leírható csere-közösségüket és teremtik meg gazdasági és társadalmi alternatívájukat, nem is olyan távol, „egy magyar kisváros bérlakás-szigetén”.

93