PROLÓGUS
A kripta mélyén
A lelke egyetlen kiáltás volt. Egyetlen kétségbeesett, panaszos sikoly. Legbelül üvöltött a reménytelenségtől, próbálta kiadni magából az őrjöngő dühöt, a szenvedést, a magányt… az összes olyan érzést, amely az elmúlt hónapok során lassan, de biztosan megfosztotta ember mivoltának legutolsó emlékétől is. Időnként persze könyörgőre fogta. Kegyelem, kegyelem, kegyelem, kegyelem… kérem, engedjen el… Üvöltött, kérlelt és zokogott, de csak magában, mert egyetlen hang sem jött ki a torkán. Egy szép napon arra ébredt, hogy megnémult. Megnémult… Ő, aki mindig is annyira szeretett beszélni, ő, akiből mindig is könnyedén, szinte megállíthatatlanul dőltek a szavak… A szavak és a nevetés… Megmozdult a sötétben, hogy kissé ellazítsa sajgó izmait. A földön ült, hátát a terméskő falnak vetve. Időnként lefeküdt. Vagy csak úgy, a döngölt padlón nyúlt el, vagy a sarokba tolt mocskos matracon vackolta be magát. Az idő legnagyobb részében az oldalára fordulva, magzati pózban kucorogva aludt. Ha felkelt, nyújtózkodott vagy járkálni kezdett. Mindössze négy lépés oda-vissza: a cellája kétszer kétméteres volt. Egyáltalán nem fázott. Jó ideje rájött, hogy az ajtó túloldalán egy kazán működik. Egyrészt a meleg miatt gondolta így, másrészt a beszűrődő zajok, az öblösen mormogó duruzsolás és kattogás miatt. Semmiféle ruha nem volt rajta, csupasz állatkaként élt ott hónapok, sőt talán évek óta. A szükségét egy vödörbe végezte, és naponta kétszer kapott enni, hacsak Ő nem ment el valahová, mert akkor hosszú napokat töltött egyedül az éhségtől,
7
a szomjúságtól és a halálfélelemtől elcsigázva. Két nyílás volt az ajtón, az egyik egészen lent, a másik pedig középen. Az előbbin át kapta az ételt, az utóbbin át pedig megfigyelték. Az ablakocskák melletti réseken át két vékony fénynyaláb hasított a cella sötétjébe. A szeme már régóta hozzászokott a félhomályhoz, úgyhogy a padló és a fal legapróbb rését, repedését is olyan tökéletesen ismerte, mint rajta kívül senki ezen a világon. Az elején még igyekezett felfedezni a celláját, és a legapróbb neszre is feszülten figyelt. Kereste a kiutat, kereste a rést, a hibát a fogvatartója rendszerén, várta, hogy ellankadjon a figyelme. Aztán hagyta az egészet, mert nem volt rés, nem volt hiba… Nem volt remény. Már nem is emlékezett, hogy hány hét, hónap telt el az elrablása óta, hogy mennyi idő választja el a korábbi életétől. Körülbelül hetente, de lehet, hogy ritkábban vagy valamivel sűrűbben megparancsolta neki, hogy nyújtsa ki a kezét a nyíláson, és olyankor befecskendezett valamit a vénájába. Átjárta a fájdalom, mert a férfi ügyetlen volt, a folyadék pedig sok és sűrű. Szinte azonnal elveszítette az eszméletét, aztán az étkezőben tért magához, odafent. Egy magas támlájú, súlyos karosszékben ült, amelyhez a lábát és a felsőtestét is odakötözték. Megfürdetve, beparfümözve, felöltöztetve… A szájában a megszokott, kelttészta-szerűen sűrű, ragadós nyál és a pusztítóan dögletes lehelet helyett csak a fogkrém üde, mentolos ízét érezte. Lobogott a tűz a kandallóban. Elnézte az asztal sötéten fénylő lapját, amelyen úgy táncolt a gyertyák lángja, mint az éjszakai égbolt távoli fényei egy hallgatag tó sima tükrén, és beszívta a tányérokon gőzölgő étel mámorító illatát. A lejátszóból mindig klasszikus zene szólt. Ha meghallotta a zenét, ha meglátta a lángokat, ha megérezte a tiszta ruha érintését a bőrén, egész egyszerűen folyni kezdett a nyála, mint egy kondicionált állatnak. Annyit azért hozzá kell tenni, hogy mielőtt elkábította és kihozta volna a cellájából, egy napon át mindig éheztette. Az öle környékén sajgó fájdalomból tudta, hogy miközben még öntudatlan volt, a férfi megerőszakolta. Eleinte még olyan heves undorral, iszonyattal töltötte el ez a gondolat, hogy az első ilyen vacsoráit ki is hányta a vödörbe, miután magához tért a cellájában, de most már egyáltalán nem érdekelte az egész. Volt, hogy a férfi egyetlen árva szót sem szólt, és volt, hogy végig beszélt, ő azonban nem igazán figyelt: az agya
8
elszokott attól, hogy társalgást kövessen; az afféle vezérmotívumként vissza-visszatérő zene, szimfónia, zenekar szavakra emlékezett csupán. És egy névre: Mahler. Mióta lehetett bezárva? Ebben a kriptában nem volt sem éjjel, sem nappal… Kripta… Igen. Erről volt szó, eltemették, ő pedig biztosan tudta azt is, hogy nincs, nem lesz menekvés. Régóta nem is reménykedett már. Időnként visszagondolt azokra a csodálatos és egyszerű tovapergő időkre, amikor még szabad volt. Az utolsó alkalomra, amikor nevetett, amikor vendégül látta a barátait, amikor a szüleivel találkozott: a faszénen sülő hús illatára, a kert fáinak levelei között bújócskázó nyáresti fényekre, a naplemente békéjére a fia szemében. Emlékezett az arcokra, a fel-felharsanó nevetésekre, a játékokra… Időnként látta magát szerelmeskedés közben, megjelent előtte az a néhány férfi, akivel ágyba bújt… Az egyikük képe gyakrabban bukkant fel és élesebb volt talán… Ilyenkor újra érezte azt az életet, amelyet sokáig banálisnak, magától értetődőnek gondolt ugyan, de mégis maga volt a csoda. Mélységes és elviselhetetlen fájdalom járta át, ha átsuhant rajta, hogy nem ízlelheti többé. Még a legszomorúbb, a leggyötrelmesebb percek is egészen mások voltak, mint ez a pokol. Mint ez a minden emberitől távoli, mélyre temetkezett nemlét. Sejtette ugyan, hogy a durva köveken, a habarcson és a föld rögein túl néhány méternyire ott húzódik tőle az igazi élet, mégis olyan beláthatatlanul messze volt mindentől, mintha ajtók százait zárták volna rá, mintha a rácsok, folyosók több kilométeres útvesztőjének mélyén őrizték volna. Pedig egyszer ismét egész közelről érezhette a világot, az életet. Azt, hogy miért, nem tudta, de a férfinak egy ízben sürgősen át kellett költöztetnie őt. Kapkodva felöltöztette, egy műanyag bilinccsel hátrafogta a kezét, vászonzsákot húzott a fejére, majd felvezette a lépcsőn. Hirtelen ott találta magát a szabad levegőn… Kint, a szabadban… Döbbenetes élmény volt, kis híján beleőrült. A nap gyengéden végigcirógatta a csupasz karját és a vállát, a fény átderengett a vászon szövésén, ő pedig beszippantotta a nedves föld, a párás mezők, a virágzó bokrok illatát, hallotta a madarak hajnali csivitelését… Majdnem elájult. Annyira zokogott, hogy a könny és a takony teljesen átáztatta a zsákot.
9
A férfi egy hideg fémlapra fektette, a csuklyán át is érezte a kipufogógáz és a dízel szagát. Bár képtelen lett volna kiáltani, a férfi óvatosságból vattát tömött a szájába, amelyet aztán még ragtapasszal le is ragasztott, majd a lábát és a kezét is összekötötte, hogy még véletlenül se rugdoshassa a fülke falát. A motor remegése erősebbé vált, amikor a furgon billegve, zötykölődve megindult a hepehupás terepen. Egy idő után felhajtottak az útra. Érezte, hogy a férfi egyre vadabb tempót diktál, és a mellettük elhúzó autók süvítéséből, zúgásából rájött, hogy már egy sztrádán járnak. A fizetőkapunál volt a legrosszabb. Beszédet, zenét hallott, motorok duruzsolását… A hangok körülvették, ott voltak egész közel hozzá, a fémdoboz túloldalán… Emberek… Asszonyok, gyerekek és férfiak… Egyetlen karnyújtásnyira tőle! Hallotta őket! Feltartóztathatatlan erővel törtek rá az érzések. Odakint az emberek nevettek, beszéltek, jöttek-mentek, élték az életüket, szabadok voltak, és fogalmuk sem volt arról, hogy őt rabszolgaként tartják, hogy némán és lassan haldoklik a közelükben… Rángatni kezdte a fejét, de csak annyit ért el, hogy beverte az orrát, és összevérezte az amúgy is mocskos, olajos fémpadlót. Hallotta a férfi hangját, amint azt mondja, „köszönöm”. Aztán a furgon ismét nekilódult, ő pedig üvölteni akart. Torkaszakadtából. Szép idő volt a költözés napján, szinte bizonyos volt abban, hogy a növények nemrég borultak virágba. Tavasz van… Hány évszak fog még eljönni, mielőtt a férfi megunja, és megöli végre, vagy mielőtt végképp el nem hatalmasodik rajta az őrület? Hirtelen rázuhant a bizonyosság, hogy a barátai, az ismerősei és a rendőrök is halottnak hiszik már, és egyvalaki tudja csak a világon, hogy életben van: egy sátáni, kígyószerű teremtmény, aki álmában köré fonódva apránként teszi a magáévá a testét és a lelkét. Tudta, hogy soha többé nem látja meg isten szabad egét. Soha.
10
PÉNTEK
1.
Babák
OTT VOLT a sötét kertben, A lesben álló gyilkos árnya, Egy árny árnya a pázsiton, amelynek zöldjét átfestette az alvadt vörösen alácsorgó naplemente. A fák között egy fülemüle pánsípja versenyre hívta Marszüaszt és Apollónt. A lomb mélyén egy borzas fészek és néhány Fagyöngy gombolyag: Az erdők, mezők világa ez… Oliver Winshaw tolla megállt a papír fölött. Hunyorgott. A szeme sarkából látott valamit, ami felkeltette, pontosabban elterelte a figyelmét. Odakint egy villám hasította ketté az ablakon túli sötétséget. Mintha egy fényképezőgép vakuja villant volna. A vihar. Rászabadult Marsacra. Mint minden este, aznap is a dolgozószobájában ült az íróasztalánál. Írt, egy versen dolgozott. Harminc éve költözött a feleségével Délnyugat-Franciaországba, akkor vásárolták a házat. Az első emeleti, tölgyfa burkolatú dolgozószoba falait szinte teljesen beborították a könyvek. A polcokon főleg XIX. és XX. századi brit és amerikai költők művei sorakoztak: Tennyson, Richard Burns, Swinburne, Dylan Thomas, Larkin, E. E. Cummings, Pound… Pontosan tudta, hogy a nyomába sem érhet ezeknek a félisteneknek, de nem érdekelte. Soha, senkinek nem mutatta meg a verseit. Életének csendes őszi alkonyát is messze maga mögött hagyta már, a zord tél napjait élte, és
13
tudta, közel már az idő, amikor nagy tüzet rak a kertben, hogy mind a százötven fekete borítójú füzetét a lángok közé hajítsa. Összesen több mint húszezer verset írt. Naponta egyet, ötvenhét éven át. Valószínűleg ez volt a legféltettebb titka. Még a második felesége sem olvashatta őket. Időnként eltöprengett, hogy ennyi idő után honnan, miből merít még ihletet. Ha visszatekintett az életére, csak a napok hosszú sorát látta, amelyek mindig azzal értek véget, hogy este, a dolgozószoba csendjébe visszavonulva megírt egy verset. Mindegyik alatt ott volt a dátum. Visszakereshette, hogy mit írt aznap, amikor megszületett a fia, amikor meghalt az első felesége, amikor elhagyta Angliát, és útnak indult Franciaország felé. Addig sohasem feküdt le, amíg be nem fejezte. Akkoriban sem, amikor még dolgozott, pedig időnként hajnali egyig, kettőig is elhúzódott a munka. Nem volt túl sok alvásra szüksége, és amúgy sem megerőltető fizikai munkát végzett: angoltanár volt a marsaci egyetemen. Oliver Winshaw a kilencvenedik évében járt. Csendes és elegáns öregúr volt, akit szinte mindenki ismert. Amikor megtelepedett ebben a békés és festői egyetemi városkában, mindenki csak úgy hívta, hogy „az angol”. Ez a név persze csak addig jelentett valamit, amíg a csapatostól érkező honfitársai sáskahadként meg nem szállták az utolsó helyreállítható kőkupacot is a környéken, amíg Winshaw úr nem egy lett csupán a környéken élő több száz angolból. A gazdasági válság beköszöntével aztán az angolok ismét felkerekedtek, hogy anyagilag kedvezőbb állomáshelyet keressenek maguknak, és szép sorban áttelepültek Horvátországba vagy Andalúziába, Oliver pedig immár azon töprengett csendesen, vajon megéri-e még, hogy ismét ő legyen az egyetlen angol Marsacban. A tavirózsák között a tóban A sötétből kimetszett, karcsú és Arctalan árny suhan, Mint a megvillanó penge éle. Ismét megállt. Zene… Úgy tűnt, mintha az eső ütemes kopogásán és a szűnni nem akaró mennydörgések égboltot reszkettető visszhangján át zenét hallana.
14
Christine-nél nem szólhatott, hiszen már régóta az igazak álmát aludta. Igen, a hangok kívülről szűrődtek be… Valahol komolyzene szólt. Oliver rosszallóan csóválta a fejét. Nyilván a maximumra állították a hangerőt, ha a vihar és a csukott ablakok ellenére is behallatszott a dolgozószobájába. Igyekezett a versre összpontosítani, de hiába volt minden. Az az átkozott zene… Bosszúsan az ablak felé pillantott. A zsalugáterek résein áthatoló villámfényben meg-megcsillant a lamellákon összegyűlő víz. Mintha a vihar minden dühe a kisvárosra és annak lakóira zúdult volna, mintha folyékony fal mögé akarta volna zárni, mintha el akarta volna vágni őket a világtól. Hátratolta a székét, és felállt. Az ablakhoz ment, és a lamellák közötti résen kinézett az utcára. A víz már kiöntött az árokból, és az utcaköveken hömpölygött. A háztetők felett – mintha csak valami furcsa szeizmográf rótta volna fényes jeleit a viharos égre – apró villámok cikáztak. A szemben lévő ház összes ablaka kivilágítva nézett vissza rá. Lehet, hogy valami ünnepség zajlik odaát? A szóban forgó házban, amelyet egy magas fal választott el az utcától és óvott a kíváncsi tekintetektől, egy egyedülálló nő, a marsaci gimnázium egyetemi előkészítőjének (a környék legrangosabb efféle intézményének) a tanára lakott. Gyönyörű, harmincas éveiben járó nő volt, karcsú, barna hajú, igazán elegáns jelenség. Ha negyven évvel korábban találkoznak, Oliver szívét is megdobogtatta volna. Előfordult, hogy titokban megleste, amikor nyaranta a nyugágyában heverészve napozott. A magas fal miatt senki sem láthatta, kivéve persze Olivert, mivel a dolgozószobája ablaka pontosan az utca túloldalán álló ház kertjére nézett. Valami nem volt rendben. Mind a négy szinten égett a villany, a bejárati ajtó pedig tárva-nyitva állt, a felette világító lámpa fénye egyenesen az esőtől fényes küszöbre hullott. Az ablakok mögött azonban senki és semmi nem mozdult. Oldalt, a kertre nyíló üvegezett ajtók tárva-nyitva, a szél csapkodta őket, úgyhogy a furcsa szögben zuhogó eső nyilván becsapott a házba is. Oliver elnézte a terasz burkolatán pattogó vízcseppeket.
15
Kétségkívül odaát szólt a zene... Érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve. A tekintete lassan a medence felé siklott. Tizenegyszer hétméteres víztükör, rücskös, homokszínű járólapokkal körberakva. Egy alacsony trambulin. Hirtelen elfogta az izgalom, az a fajta feszültség, amit akkor érez az ember, amikor valami szokatlan borítja fel a dolgok hétköznapi rendjét, márpedig Oliver korában a megszokásokon kívül másról már nem igazán szólt az élet. Tekintete a medence környékét és a kert túloldalát fürkészte, amely tulajdonképpen a 2700 hektáros marsaci erdőhöz tartozott már, és ahol téglák, kövek vagy rácsok helyett csupán a dús növényzet zöld fala magasodott. A medencétől jobbra egy láthatóan utólag megépített, betonból készült aprócska kerti pavilon állt. Oliver alaposabban szemügyre vette a medencét, amelynek víztükre idegesen remegett a zuhogó esőben. Hunyorogni kezdett, elsőre nem igazán tudta, hogy mit lát, aztán rájött, hogy babák lebegnek a vízben. Igen, csak azok lehetnek… Tudta, hogy csak babák, mégis beleborzongott a látványba. Ott imbolyogtak egymás mellett megfakult, az esőben idegesen fodrozódó víz tükrén szétterülve lebegő ruháikban. A házban lakó hölgy egy ízben áthívta őket kávézni. Oliver Winshaw francia származású felesége pszichológusként dolgozott, mielőtt nyugdíjba vonult volna, így hamar kidolgozta a saját elméletét arról, hogy miért van annyi baba egy egyedülálló, immár a harmincas éveiben járó nő házában. Miután hazatértek, kifejtette a férjének, hogy a szomszédjuk valószínűleg egy „gyermeklelkű nő”, amikor pedig Oliver megkérdezte, hogy mindez mit akar jelenteni, olyanokat kezdett magyarázni, hogy „valami érzelmi megrázkódtatás érhette”, hogy „éretlen”, hogy „menekül a felelősség elől”, hogy „csak és kizárólag a személyes boldogságával foglalkozik”. Oliver végül visszavonult, nem erőltette a dolgot… Mindig is többre tartotta a költőket, mint a pszichológusokat. Akárhogy is van, vigye el az ördög, ha érti, hogy mit keresnek azok a babák a medencében. Ki kéne hívnom a csendőrséget, gondolta. De mit mondjak nekik? Hogy babák úszkálnak a szomszédom medencéjében? Hirtelen átsuhant rajta a felismerés. Valami nincs rendben… Az egész ház ki van világítva, sehol senki, és ráadásul ezek a babák… És hova tűnhetett a szomszéd?
16
Oliver Winshaw elfordította a kilincset, és kinyitotta az ablakot. Nyirkos és hűvös levegő tódult a szobába. Az eső az arcába csapott, ő pedig hunyorogva figyelte a merev tekintettel semmibe révedő műanyag arcokat. Most már tökéletesen hallotta a zenét is. Bár nem a kedvenc szerzőjétől, Mozarttól származott a darab, ismerősnek tűnt, biztosan tudta, hogy hallotta már. Jó ég, mi ez az egész? Egy villám hasított át az éjszakai égbolt sötétjén, a nyomában érkező fülsiketítő mennydörgésbe pedig még az ablakok is beleremegtek. A hirtelen támadt, néhány pillanatig tartó világosságban tisztán látta, hogy van ott valaki. A medence szélén ült, a lába a vízbe lógott. Az előbb azért nem vette észre, mert a kert közepén álló fa árnyéka éppen rávetült. Egy fiatalember… Előrehajolva a szél és eső tépázta víztükrön imbolygó babákat figyelte. Tizenöt, húsz méternyire lehettek egymástól, Oliver mégis látni vélte elveszett, réveteg tekintetét és félig nyitott száját. Oliver Winshaw szíve vadul, őrült ritmusban kezdett kalimpálni, majd’ kiugrott a helyéről. Mi történt itt? Sietős léptekkel a telefon felé indult, és felkapta a kagylót.
17
