A KONTINENTÁLIS KLÍMÁN KIPRÓBÁLT, MAGYARORSZÁGON TESZTELT

A „KONTINENTÁLIS KLÍMÁN KIPRÓBÁLT, MAGYARORSZÁGON TESZTELT” CÍMŰ KNOW-HOW LEÍRÁSA A leírást készítette: Dr. Schmidt Gábor DSc

BUDAPEST 2008.

A „KONTINENTÁLIS KLÍMÁN KIPRÓBÁLT, MAGYARORSZÁGON TESZTELT” CÍMŰ KNOW-HOW LEÍRÁSA A leírást készítette: Dr. Schmidt Gábor DSc A know-how tárgya A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” know-how azon szabadföldi dísznövények tematikus vizsgálatát és certifikációs rendszerét foglalja magában, melyek a Kárpát-medencében és/vagy az ahhoz hasonlóan kontinentális területeken tartós szabadföldi kiültetésre leginkább alkalmazhatók. Jelen leírás elsősorban a magyar nemesítésű, illetve a Magyarországon szelektált vagy honosított fásszárú dísznövényekre (díszfák, díszcserjék, fenyőfélék) vonatkozik, de értelemszerűen, a többi szabadföldi dísznövény esetében is felhasználható. A know-how végterméke A piackutatás esélyeit növelő, módszeresen bevezetett logó és bizonyítvány, melyeket csakis (a későbbiekben részletezett ökológiai paramétereknek megfelelő) magyar termékek kaphatnak. A bizonyítvány kérelmezése önkéntes, és azt a megbízható minőség érdekében periodikusan meg kell újítani. A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” bizonyítványt kiadja: A Magyar Dísznövények Fajtagondnoksága, mint független szakmai testület A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” bizonyítvány kiadásában résztvevő szervezetek A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” bizonyítvány kiadásában a szabadföldi dísznövények teljes termékpályáját képviselő valamennyi szervezet képviselteti magát, nevezetesen: - a termesztői szakmai szervezetek, - a felhasználói szakmai szervezetek, - az állami, szakmai felügyeleti és szakoktatási szervezetek. Ezek tételes felsorolását a jelen know-how leírás későbbi részei tartalmazzák. Megjegyzendő, hogy a felsorolt szervezetek, javasolt képviselők nevei a 2008-as állapotot tükrözik. A későbbiekben az elnevezések változhatnak, a mindenkori helyzetnek megfelelően. A know-how gazdasági és ökológiai indokoltsága A témának gazdasági szempontból két alapvető aspektusa van: - a termesztési és - a marketing aspektusa. Más szóval: Termeszteni csak azt szabad, ami a térségben kiültetve hosszú távon életképes, megmarad. Ez a térség nem csak Magyarországot, nem is csak a Kárpát-medencét, hanem Európa tőlünk keletre fekvő területeit (Románia, Ukrajna, Oroszország nagy része) is jelenti, ahol a miénkhez hasonló kontinentális klíma uralkodik. Potenciálisan tehát óriási (csaknem 200 millió fős) felvevő piacot jelent! Marketingmunkára pedig azért van szükség, hogy a potenciális felhasználók inkább ezeket a magyar termékeket vegyék meg a Nyugat-Európából behozott, néha látványosabb, de mindenképpen igen jól, sőt agresszívan reklámozott francia, holland, dán stb. fajták helyett. A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” know-how mindkét célnak eleget tesz:

D:\Magyar Dísznövények Gondnoksága lemezre\Tanulmányok\A „KONTINENTÁLIS 1 KLÍMÁN KIPRÓBÁLT,.doc

Nyomtatva: 2009.01.2

- egyrészt, megbízható módszert szolgáltat a kontinentális klímába és talajokon alkalmas magyar szelekciók felkutatására, értékelésére és rendszeres ellenőrzésére, - másrészt, mint márkanév (logóval ellátva) elősegíti ezen növények piacra jutását és értékesítését, rövid távon Magyarországon és a Közép-Kelet-Európai térségben, hosszabb távon pedig a Föld több kontinentális klímájú (és fizetőképes) országában is. A know-how előzményei, szakmai megalapozottsága Hazánkat, szélsőséges klimatikus és talajadottságai szinte predesztinálják a stresszártalmakat elviselő növények kiválasztására és elterjesztésére. Ilyen stresszártalmak a nálunk gyakran előforduló szárazság, a nyári hőség, a téli kemény és szeszélyes hideg, a sovány, homokos vagy esetenként káros sókkal terhelt szikes talaj, nagyvárosainkban, különösen Budapesten pedig a városklímából eredő stressz-hatások: mint a por és a szennyezett levegő. Őshonos flóránk az elmúlt tízezer év során kiszelektálta magából azokat a fajokat, amelyek a természetes klíma szélsőségét elviselik, később pedig, népi szelekciók útján begyűjtésre és spontán elterjesztésre kerültek azok az őshonos vagy külhonos növények, amelyek edzettségük mellett különös díszértékükkel is kitűntek. A hazánk kontinentális klímáját tűrő (hungarikum jellegű) dísznövények felhasználását ezért nem csak érzelmi kötődések (magyar táj magyar növénye) hanem józan megfontolások és rideg gazdasági érdekek is indokolják. Magyarországon a dísznövények nemesítésének több mint 150 éves múltja van. Az első „nemesítők” az uradalmi kertészek, majd egyes árutermelő kertészek voltak, javarészt spontán módszerekkel (a kertben- kertészetben fellelt új és szép típusok kiemelése, felszaporítása). A spontán hazai szelekciós nemesítés az 1950-es évektől vált tudatossá és módszeressé. Ekkor kezdődött ugyanis a szervezett, intézményi dísznövénykutatás, két kutató-műhelyben: a Kertészeti Főiskolán és a Kertészeti Kutató Intézet Dísznövény Osztályán. Mindkét kutatóműhelynek Domokos János tanszékvezető volt az irányítója, akinek koncepciója korát messze megelőzte. Ennek lényege a magyar klímaadottságok kihasználásában csúcsosodott ki. A magyar tájak vad növényeinek kultúrába vonása mellett a magyar hagyományok újjáélesztésére épülő, az éghajlati előnyöket kihasználó virágmag-termesztést tekintette legfontosabb kutatási területnek. A Domokos János által kialakított koncepció napjainkban időszerűbb, mint valaha volt: Magyarországon és a világon is előtérbe kerültek az akkor jövőbe vetített szempontok, ugyanakkor veszélybe kerültek természeti növényi értékeink is. További előny, hogy szemben a nyugat-európai “luxusklímában” nemesített fajtákkal, – a tőlünk délkeletre és keletre eső, nagy kiterjedésű, kontinentális klímájú országok (Ukrajna, Oroszország, stb.) számára hosszú távon a magyar fajták felhasználása jelenti a kedvező megoldást, számunkra pedig az óriási potenciális felvevő piacot. Mivel az akkor és azóta nemesített fajták jelentős része gyakorlatilag kontroll nélkül került ki az országból és a kontroll jogi oldala ma is erősen hézagos, fennáll a veszélye annak, hogy a hazánkban természetben megtalálható, valamint a spontán vagy tudatos nemesítés útján előállított genetikai kincsekből nem hazánk, hanem a nálunk élelmesebb és tőkeerősebb külföldi országok vagy cégek profitáljanak.

A know-how részletes leírása A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” know-how szempontjából számba jövő növénycsoportok A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” know-how szempontjából számba jövő növényeket különböző szempontok szerint csoportosíthatjuk: Származás szerint: - Őshonos - Észak-Amerikai - Közép-Ázsiai



Nemesítés illetve beszerzési forrás szerint: a) importált alapfajok b) importált fajták c) saját tudatos nemesítésű fajták d) magyar népi szelekciók A lombozat jellege és a növény felhasználása szerint - lombhullatók - fenyőfélék - lomblevelű örökzöldek - rózsák Az egyes csoportok fontosabb jellemzői az alábbiak: Származás szerinti csoportok Őshonos növények Magyarország klímáját értelemszerűen Magyarország, ill. a Kárpát-medence őshonos növényei bírják a legjobban. Ezek a növények több tízezer éve élnek és spontán szaporodnak a térségben, ezért a Kárpát-medence olykor szélsőséges klímájának sajátosságaihoz kiválóan alkalmazkodtak. Életciklusuk és szaporodási stratégiájuk mintegy lekopírozza a klíma sajátosságait és bebiztosítja a növényt az időnként előforduló anomáliák vagy váratlan események ellen. Ennek ellenére nem az összes őshonos növényéről mondhatjuk azt, hogy bírja a kontinentális klímát, hanem csak azokról, amelyek Magyarország kontinentális klímazónáiban élnek vadon. Mint az 1. sz. melléklet első ábrája mutatja, Magyarország egyes területei, részben a síkvidéki tölgyesek, részben a halom- és dombvidéki tölgyesek, részben a gyertyános-tölgyesek, részben pedig a bükkös erdők övébe tartoznak. Közülük az első, azaz a síkvidéki tölgyesek klímájáról mondhatjuk azt, hogy valóban kontinentális. (Az ebben a két erdőtársulás-csoportban őshonos fás növények listáját a 2. sz. melléklet tartalmazza.) A halom- és dombvidéki tölgyesek klímája már csak részben kontinentális, míg a gyertyánostölgyesek és bükkösek övében a klíma egyre kiegyenlítettebbé válik, fokozódó csapadékkal, kisebb hőmérsékleti ingadozással és egyre erősödő atlantikus hatással. Észak-amerikai származású növények Európában a mérsékelt égövi díszfaiskolai választék elsősorban három nagy géncentrumból származik; - Európa mérséklet égövi területei, a Brit-szigetektől főképp a Kaukázusig bezárólag - Távol-kelet Himaláján túli, rendkívül gazdag dendroflórája, - Észak-Amerika mérsékelt égövi területei, ami földrajzilag elsősorban az USA területének északi kétharmadát és részben Kanada déli sávját foglalja magában. A felsoroltak közül az USA középső részének, az ún. Nagy Platónak (a hajdani magas füvű és alacsony füvű préri területének) növényvilága különösen fontos számunkra. A terület jellemzői a csikorgóan hideg telek, a rövid, olykor átmenet nélküli tavasz és a hirtelen beköszöntő ősz, valamint a szeszélyes, néha igen forró és aszályos, máskor pedig csapadékos nyár. Fás növényei többségének jellemzője ezért: - a nagy fagytűrő képesség, - a nyári szárazság és hőség elviselése, - tavasszal a viszonylag kései kihajtás,



- ősszel pedig az igen korai lombszíneződés és gyors lombhullás. Szép példák erre: az akác (Robinia pseudoacacia) a lepényfa (Gleditsia triacanthos), az ostorfa (Celtis occidentalis) vagy a szivarfa (Catalpa bignonioides), melyek nálunk is közismerten a legszívósabb fás növények (sokszor a legjobb városi fák) közé tartoznak. Nem egy közülük annyira otthon érzi magát, hogy magjait hullatva meghonosodott, sőt gyomként terjed. A felsorolt növények (és még sok társuk) a tőlünk keletre fekvő térségben is közismert parkfák, sorfák és egyéb parkosítási anyagok, némelyikük pedig komoly erdészeti jelentőséggel is bír. Közép-Ázsia kontinentális területeinek dendroflórája Közép-Ázsia kontinentális területei (Az Altáj előhegyei, Tádzsikisztán, Kazahsztán, Kirgízia) számos tekintetben az USA kontinentális területeihez hasonló szélsőségekkel bírnak, azzal a nagy különbséggel, hogy e vidékről (elsősorban politikai, részben pedig etnikai, vallási okok miatt) sokkal kevesebb növényt sikerült ezidáig honosítani, mint Észak-Amerikából. Különösen értékesek ezért azok a magyarországi tematikus gyűjtemények, amelyet magyar dendrológusaink (még KGST kapcsolataik révén) ezelőtt néhány évtizeddel behoztak és arborétumainkban elhelyeztek. Ilyenek például: a Vácrátóti Arborétum és Botanikus Kert, Kósa Géza által összeállított közép-ázsiai Acer, Cotoneaster, Viburnum gyűjteményei. Ugyancsak itt értékes gyűjtemények találhatók Észak-Korea hideg és száraz területeiről. Egyedülálló értéküket az adja, hogy azokhoz egész a közelmúltig sem a nyugat-európai sem a délkoreai botanikusoknak nem volt hozzáférésük. Nemesítés illetve beszerzési forrás szerinti csoportok: a) importált alapfajok b) importált fajták c) saját tudatos nemesítésű fajták d) magyar népi szelekciók A magyar díszfaiskolai termesztés belső és külső piaca és marketingje szempontjából: a c) és a d) csoport (saját tudatos nemesítésű fajták, magyar népi szelekció) a legfontosabb a) Importált alapfajok Az importált alapfajok esetében általában véve az illető alapfaj geográfiai származása a mérvadó. Itt tehát az előző csoportnál felsorolt szempontok vehetők tekintetbe. Némi módosulást eredményez az illető alapfaj exportáló országának földrajzi elhelyezkedése, amennyiben ez az ország a miénknél enyhébb vagy kiegyenlítettebb klímájú, akkor a típusnál valamivel érzékenyebb, amennyiben viszont zordabb klímájú a típusnál edzettebb populációra számíthatunk. Az illető ország, amennyiben a mag és csemetetermesztés is ott folyik, ugyanis mintegy másodlagos géncentrumként viselkedik minden egyes növényfaj számára. Klímájában az annak megfelelő pára- és vízigényesebb, vagy ezzel ellentétben szárazságtűrőbb vagy hidegtűrőbb típusok szelektálónak ki. Számunkra ilyen szempontból ezért a lengyel, az észak-bulgár (dobrudzsai), az ukrán, a fehér-orosz származásúak a legérdekesebbek. Közülük a jelenlegi politikai helyzetben a lengyel és a bolgár importnak van realitása, de hosszabb távon a másik két térség csemeteimportjára is számítani lehet. b) Importált fajták Magyarország elsősorban Nyugat-Európából importál fajtákat, amelyek túlnyomórészt nyugat-európai, kisebb részt pedig észak-amerikai nemesítésűek. Tudvalevő, hogy Nyugat-Európa legnagyobb részén a magyarországihoz képest luxusklíma uralkodik, az ottani nemesítés elsődleges célja a díszérték és az ottani klímához, talajhoz való alkalmazkodás. Mivel a nemesítő országok klímája a mienkénél jóval kiegyenlítettebb, talajaik pedig savanyú kémhatásúak, új nyugat-európai fajták feltétlenül klímakontrollra szorulnak az elterjesztés előtt, legalább egy 4 éves perióduson át. Korábban még a termesztés szabadföldön folyt, ez az előzetes klímakontroll a díszfaiskolában is megtörtént és kimutatta a kényesebb fajták



legfeltűnőbb hibáit. Napjainkban, amikor az úgynevezett szabadföldi termesztés is egyre több mesterséges elemet foglal magában (talajjavítás esetleg teljes mértékben mesterséges termesztő-közeg, öntözés, párásítás, nem egy esetben téli fagyvédelem) ez az előzetes faiskolai kontroll egyre inkább veszít a hatékonyságából. A „magyar faiskolában termesztett ” reklámszöveg ezért nem minden esetben hiteles, különösen vonatkozik ez a konténeres termékekre, amelyek sokszor csak addig szépek (és élnek) amíg a faiskolai árudát elhagyják. Az ország kontinentális területein egy-két éven belül elvesztik díszértéküket, sőt sokszor teljesen el is pusztulnak. c) Saját tudatos nemesítésű fajták Napjainkban tudatos és koncepciózus nemesítés négy helyen folyik: - A Budapesti Corvinus Egyetem Kertészettudományi Kar (a volt Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem) Dísznövénytermesztési és Dendrológiai Tanszékén, (lombhullató díszfák, díszcserjék) - A PRENOR Kertészeti és Parképítő Vállalatnál Szombathelyen (örökzöldek és utcai sorfák) - Az Alsótekeresi Faiskolában (utcai sorfák, örökzöldek) - A Tahi Faiskolában (utcai sorfák) A fentieken kívül még 7-8 helyen állítottak elő fajtát, de csak alkalomszerűen, és spontán szelekció útján. Jelenleg több mint 70 államilag elismert magyar fajtával rendelkezünk, további klónok pedig a felszaporítás, vizsgálat, vagy a fajtabejelentés stádiumában vannak. Valamennyiüknek nagy értéke, hogy szélsőséges (őshonos vagy művi) termőhelyi környezetből származnak (ilyenek például a hazai Sorbus fajok, Tilia tomentosa, a Fraxinus ornus, Prunus tenella, Pyrus pyraster) így feltételezhető, hogy többségük a klímaváltozást is jól viseli majd. E növények nemesítése terén szerzett előnyünket a jövőben is kam)atoztathatjuk. Kontinentális klímánkon végzett munkánk a közeljövőben várhatóan felértékelődik, mivel piacként megjelenhetnek a kelet- és délkelet-európai országok, hosszabb távon pedig az USA kontinentális vidékei is. d) Magyar népi szelekciók Egy sor olyan exóta növény van, ami 50, 100 éve esetleg még ennél is korábban (150-200 éve) Magyarországra került és ajándékozás, vásárlás (vagy lopás) útján és különlegessége valamint jó szaporíthatósága révén a falusi kertekben spontán elterjedt. A meghonosítása óta eltelt idő alatt ezekből a növényekből értelemszerűen mindig csak azokat szaporították, amelyek károsodás nélkül elérték a virágzóképes kort majd virágot és végül csíraképes magot is hoztak. A kezdetben esetleg fagyérzékeny vagy vízigényes növények közül így a generációk során csak a legszívósabb típusok maradtak fent. A keleti tuja (Thuja orientalis) ilyen jellegű szelekciója például már a XIX. század közepén elindult. Eredményeképp a növény teljesen fagytűrővé alakult „magyarosított” populációja az ország középső és délkeleti részein (például temetőkben) tömegesen elterjedt, néhol még magától is terjed. Még korábbra tehető a szomorú fűz (Salix alba ’Tristris’ gyűjtőnéven forgalmazott formáinak) magyarországi fagytűrő formáinak vagy a tiszaháti nyár (Populus nigra var. thevestina) oszlopos és rendkívül fagy és szárazságtűrő fajtáinak spontán kiszelektálása, ill. kiszelektálódása. (Ezek a formák az időszakos vízállású területeken, vagy néha akár falrepedésekben, rossz szigetelésű lapos tetőkön spontán módon is felbukkannak. A közönséges puszpáng már Mátyás király ideje óta kedvelt ültetett növényünk. Számos fajtái közül azok maradtak meg a régi falusi kertekben és temetőkben, amelyeknek legjobb volt a klíma- és talajtűrése. Mintegy 40 éves múltra tekinthet vissza a selyemakác (Albizia julibrissin), 30 éves múltra pedig az arizóniai ciprus (Cupressus arizonica) és részben az örökzöld ciprus (Cupressus sempervirens) ilyen jellegű spontán népi szelekciója. A magyar arborétumok és botanikus kertek évszázados “tartamkísérleteinek” genetikai tartalékai Magyarországon mintegy 50 olyan arborétum és botanikus kert van melyek fásszárú taxonjainak száma meghaladja a 300-at. Ezek mellett azonban 600-nál is több az arborétumnak is felfogható gyűjteményes közkertek (városi parkok, intézmények kertjei, kastélyparkok stb.) száma. A ben-



nük található fásszárú genetikai növénykincs csaknem 6.000 taxont (fajt, fajtát) számlál. További genetikai kincsek őrzői a régebbi és az újabb házikertek, magángyűjtemények. A fenti kerteket ill. azok gyűjtőit, gondozóit a Magyarországi Arborétumok és Botanikuskertek Szövetsége (rövidítve: MABOSZ) fogja össze. Magyarországon a legidősebb arborétumokat és botanikus kerteket, (Szarvas, Alcsút, Vácrátót), mintegy 200 éve (a Tatai Parkot és az ELTE Füvészkertjét csaknem 250 éve) alapították. A tömeges arborétumlétesítés és honosítás azonban az 1867-es kiegyezést és az azt követő gazdasági fellendülés nyomán vette kezdetét. (Ekkor vált divattá az elegáns és dendrológiai ritkaságokban bővelkedő kúriaparkok létesítése, amit már nem csak a főnemesség, de a nagypolgárság egyes képviselői is megengedhettek maguknak.) Az azóta eltelt csaknem 150 év úgy is felfogható, mint egy egész országra kiterjedő másfél évszázados dendrológiai tartamkísérlet. Ezalatt kivételesen kemény telek és kivételesen száraz nyarak egyaránt előfordultak. Ami növényanyag mindezt túlélte, az napjainkban is kiemelt figyelmet érdemel. Némely kivételesen kemény télről (így például az 1939-esről) feljegyzések is maradtak fenn, de módszeres növényfelmérésről csak az 1985-86-87-es egymást követő kemény telek óta beszélhetünk. A lombozat jellege és a növény felhasználása szerint A lombozat jellege és a növény felhasználása szerint az alábbi csoportokat különböztethetjük meg: - lombhullatók, - fenyőfélék, - lomblevelű örökzöldek, - rózsák. Az egyes csoportok sajátosságait a 3. sz. melléklet tartalmazza. A felsorolt csoportok az árjegyzékben is feltüntetett gyakorlati csoportok. A továbbiakban ezért elsősorban ezen csoportosítás szerint végezzük majd a tűrőképesség meghatározását. A vizsgálatok helyszínei és a tesztelés metodikája A „Kontinentális klímán kipróbált és Magyarországon tesztelt” márkajelet elnyert növények alapparaméterei: - legalább két kontinentális tél (- 20 °C alatti minimum hőmérséklettel min. 2 napon át) - legalább két kontinentális nyár (+ 35 °C feletti maximum hőmérséklettel legalább két napon át, valamint 300 mm-nél kevesebb csapadékkal a vegetációs időszakban) Kiegészítő paraméterek még: - mésztűrés (7,0 feletti Ph és 7% leiszapolható mésztartalom) - várostűrés (forró száraz nyár, levegőszennyezés, sózás) Ezen kiegészítő paraméterek a „Kontinentális klímán kipróbált és Magyarországon tesztelt” márkajelen külön is szerepelnének. A vizsgálatok helyszínei A vizsgálatokat legalább két helyszínen, Magyarország leginkább kontinentális területein és meszes talajon kell elvégezni. Természetesen a kontinentális klíma nem jellemezhető egyszerűen az előbb felsorolt téli minimum és nyári maximum hőmérséklettel valamint csapadékkal. A vizsgálati helyszínek kijelölése során ezért részletesen tekintetbe vettük Magyarország klimatikus viszonyait, talajviszonyait, és dendrológiai körzeteit. Ezek részletes leírását a 4. ill. az 5. sz. melléklet, a 6. sz. melléklet pedig a városklíma jellegzetességeit tartalmazza. A felsoroltak tekintetbe vételével a referencia ill. vizsgálati kiültetésekre javasolt térségek:



1. Alföld (klíma) Az Alföld középső részei (kb. a Budapest – Gyál – Hatvan – Mezőkövesd – Nyíregyháza – Derecske – Szarvas – Kiskunfélegyháza – Csanád – Budapest vonalon belül) 2. Mezőföld valamint a Kisalföld keleti része (talaj és klíma) A Kis-alföld keleti része alatt a Győr – Pannonhalma – Esztergom – Komárom vonal által bezárt területrész értendő. A két helyszínből célszerű, ha az egyik helyszín városklímával és a városi környezet egyéb stressz körülményeivel is rendelkezik. Az egyes térségekbe konkrétan javasolt vizsgálati helyszínek Alföld (klíma) Arborétumok referenciakertek: BCE Soroksári Központi Törzsültetvénye (homoktalaj, kontinentális klíma) MgSzH Monori Kísérleti Tere (homoktalaj, kontinentális klíma) BCE Szarvasi Arborétum (enyhén szikes talaj, kontinentális klíma) Kecskeméti Arborétum (homok + szikes talaj, kontinentális klíma) Tiszakürti Arborétum (kontinentális klíma + szikes talaj) Erdőtelki Arborétum (kontinentális klíma, elérhető talajvíz, enyhén savanyú talaj) Alföldi nagyvárosok zöldfelületei: Szeged, Kecskemét, Debrecen, Szolnok Mezőföld (talaj) MgSzH Tordasi Kísérleti Tere (erősen meszes talaj, mérsékelten kontinentális klíma, déli forró kitettség) Alsótekeresi Faiskola Bemutatókertje (erősen meszes talaj, mérsékelten kontinentális klíma) Mezőföldi nagyvárosok zöldfelületei: Székesfehérvár, Sárbogárd, Paks, Dunaújváros Nagyváros (talaj + városklíma) BCE Budai Arborétuma (meszes talaj, különösen forró városklíma) Budapest fasorai (erősen szennyezett környezet, városklíma) Maguk a vizsgálatok, a gyakorlati tesztelés módját illetően alapvetően két módon történhetnek: 1. A már kiültetésben meglévő (régebben nemesített) anyagok vizsgálata. Ez a vizsgálat a nemesítőknél, honosítóknál illetve referencia-parkosításokban visszamenőlegesen is megoldható. 2. Az újonnan termesztésbe vont anyagok esetében: Elhelyezés referenciaültetvényben vagy közparkban, majd megfigyelés egészen addig, amíg két hideg telet, két meleg nyarat nem kap (ez kb. 3-4 év!). A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” márkanév elnyerésének ill. odaítélésnek folyamata (certifikációs eljárás) A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” márkanév elnyerésének ill. odaítélésnek folyamata az alábbi lépéseket foglalja magában: 1. Bejelentés a márkajelre a Magyar Dísznövények Fajtagondokságához 2. A megfelelés elbírálása 3. A márka (certifikáció) kiadása 4. A megfelelés 3-4 évenkénti rendszeres ellenőrzése



Részletezve: 1. Bejelentés a márkajelre a Magyar Dísznövények Fajtagondnokságához A bejelentés a márkajelre önkéntes, abban az esetben kerül rá sor, ha a bejelentő a márkajel odaítélését piacilag előnyösnek ítéli meg. Mint korábban szó volt róla, a márkajelre bejelenthetők alapfajok, importált fajták, saját fajták és népi szelekciók egyaránt. A bejelentésnek tartalmaznia kell: - az illető növény nemesítési fok szerinti csoportba sorolását (lásd. előbb) - származását (őshonos, külhonos, külhonosság esetén eredeti elterjedési terület, valamint a magcsemete konkrét származási országa) - saját nemesítés esetén a növényfajta ill. -fajtajelölt - részletes morfológiai leírását, a hasonló fajtáktól való morfológiai megkülönböztető bélyegek kihangsúlyozásával, - a vele kapcsolatos eddigi tűrőképességi tapasztalatok vagy mérések dokumentációját (amennyiben van ilyen), - az esetleg már létező referenciakiültetéseket, ahol a növény tűrőképessége akár visszamenőleg is kontrollálható. A Fajtagondnokság a beérkezett adatokat bizalmasan kezeli és erről a bejelentővel adatvédelmi megállapodást köt. A megállapodás feltétlenül tartalmazza: - azon információk körét, amelyeket a Fajtagondnokság reklám céljából előzetesen közzé tehet (pl. a illető növény fotója, előnyös tulajdonságai), valamint - azon információkat, amelyek feltétlen üzleti titkot képeznek és külső személynek nem adhatók tovább. Ilyen lehet pl. az illető saját szelektálású növény származása, szaporítási és nevelési technológiai sajátosságai, kiváltképp pedig a fellelhetősége (a referencia ültetvényekben is!). 2. A megfelelés elbírálása A megfelelés elbírálása történhet: - az ún. gyorsított eljárási folyamattal, valamint - a normál eljárási folyamattal. A gyorsított eljárási folyamatra akkor van mód, ha a bejelentett növény már legalább 6 éve két kontinentális klímájú referenciahelyen kiültetésben megtalálható. Ebből egy referenciahely lehet akár a nemesítő telephelye a másik pedig valamelyik kontinentális területi park, arborétum vagy magánkert legalább 3 egyeddel a bejelentett növényből. A növények állapota alapján, valamint a terület talaj- és klimatikus viszonyainak ismeretében szakértő bizottság az esetek többségében visszamenőleg is képes megállapítani, hogy a bejelentett növény megfelel-e a „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” márkanévvel szemben támasztott követelményeknek. A normál eljárási folyamatra általában újdonságok esetében van szükség (saját szelekció, ill. saját faj ill. fajtaimport) és normális viszonyok között legalább 4 évig tart. Magában foglalja: - a bejelentett növény 3-3 egyedének kiültetését 2 kontinentális magyarországi körzetbe (lásd fentebb), - megfigyelését addig, amíg a kiültetett és megeredt növények takarás nélkül legalább két kontinentális telet és kontinentális nyarat át nem vészelnek.



A vizsgált paraméterek: - új hajtásnövekedés évente (sudár és oldalvezérek) - fenofázisok: - kihajtás - kilombosodás - virágzás - magérlelés - termésérlelés - lombszíneződés - lombhullatás, lombváltás (örökzöldeknél) - lombozat egészségügyi állapota: (perzselés, ill. fagykár %-os aránya) - augusztus elején, szeptemberben - a tél elmúltával - egészség - díszérték, 1-5-ös skálán - lombszín - virágdísz, (-szín teltség borítottság) - termésdísz - különleges forma (gömb, oszlop, tojás, stb.) Fontos szempont, hogy az adott növény fenti tulajdonságai mennyire tekinthetők állandónak pl. a nemesítés helyén leírtakhoz (az eredeti fajtaleíráshoz) képest. A „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” fajok ill. fajták ökológiai minimum paraméterei (fajokkal fajtákkal szembeni elvárások) „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” minősítést kaphatnak a szabadföldi dísznövények, amennyiben: - díszértékük eléri vagy meghaladja az átlagot - újdonság-értékűek - bírják a kontinentális síkvidékek meszes talaját (pH 7-7,5) - klímatűrésüket legalább 2-2 az átlagosnál hidegebb télen és az átlagosnál forróbb és szárazabb nyáron bizonyították Számszerűsítve a klímatűrést: Tél Nyár Lombhullatók - 20 °C ig +35 °C; 40 % Rh, 300 mm csahó nélküli részek fapadék a vegetációs időszakban, Lomblevelű örökzöldek - 18 °C ig gyott talajon nem ill. 540 mm csapadék az egész Fenyőfélék - 20 °C ig károsodtak év során (pH 7-7,5) Betegségekkel, kártevőkkel szembeni ellenállóak vagy toleránsak Chamaecyparis Gyökér- és törzsrothadás (Phytophthora cinnamomni) Fenyőtakácsatka (Oligonychus ununguis) Borókapajzstetű (Carulaspis juniperi) Tujaaknázómoly (Argyresthia thuiella) Borókaszú (Phloeosinus aubei) Juniperus Rozsdagombák (Gymnosporangium clavariaeforme, G. sabinae) Ágelhalás (Kabatina juniperi)



Ágtetű (Cinaria juniperi) Fenyőtakácsatka (Oligonychus ununguis) Teknős pajzstetvek (Lecanidae) Borókapajzstetű (Carulaspis juniperi) Tujaaknázómoly (Argyresthia thuiella) Borókaszú (Phloeosinus aubei) Larix Vörösfenyő mikoszferellás tűhullása (Mycosphaerella laricina) Vörösfenyő hipodermellás tűhullása (Hypodermella laricis) Vörösfenyőrák (Dasyscypha willkommii) Rozsdagombák (Melampsora spp.) Duglászfenyőrák (Phomopsis pseudotsugae) Vörösfenyőtripsz (Taeniothrips laricivorus) Fenyőtakácsatka (Oligonychus ununguis) Zöld lucfenyő-gubacstetű (Sacchiphantes viridis) Toboztetű (Adelges laricis) Vörösfenyő-tokosmoly (Coleophora laricella) Picea Szerbluc tűelhalása Tűlevélhullás Ezüstfenyő rügyelhalása (Cucurbitaria piceae) Lucfenyő-tűkarcgomba (Lophodermium macrosporum) Fenyőtűrozsda (Chrysomyxa abietis) Fenyőhólyagrozsda (Chrysomyxa ledi) Lucfenyő-tobozrozsda (Thekospora areolata) Lucfenyő szeptóriás hajtáselhalása (Septoria parasitica) Kis lucfenyő-örvöspajzstetű (Physokermes hemicryphus) Nagy lucfenyő-örvöspajzstetű (Ph. piceae) Örvös fenyőpajzstetű (Ph. inapinatus) Lucfenyő-gubacstetű (Sacciphantes abietis) Zöld lucfenyő-gubacstetű (Sacciphantes viridis) Toboztetű (Adelges laricis) Szitkafenyő-levéltetű (Liosomaphis abietina) Gyapjas fenyőgyökértetű (Pachypappella piceae) Fenyőlevéldarázs (Pristiphora abietina) Fenyőtakácsatka (Oligonychus ununguis) Fenyősövény-tükrösmoly (Epinotia nanana) Lucfenyő-fészeksodró (E. tedella, E. rubiginosa) Amerikai lucfenyő-aknázómoly (Pulicalvaria piceaella) Fenyőkéreg-aknázómoly (Laspeyresia pactolana) Fenyőhajtásmoly (Cacoecia histrionana) Pinus Fenyő kukurbitáriás betegsége (Cucurbitaria pithyophila) Fenyőcsúcselhalás (Cenangium abietis) Feketefenyő-elhalás (Scleroderris lagerbergii) Tűkarcgomba (Lophodermium pinastri) Erdeifenyő-levél hólyagrozsdája (Coleosporium senecionis)



Fenyő-hólyagrozsda (Cronartium asclepiadeum syn. C.flaccidum) Öttűsfenyők hólyagrozsdája (Cronartium ribicola) Fenyőágak görbülése (Melampsora pinitorqua) Fehér pajzstetű (Leucaspis pusilla, Anamaspis loewi, A. pini, Lepidosaphes newsteadi) Fenyő gyapjastetű (Pineus pini) Sztróbuszkéregtetű (Pineus strobi) Fenyőágtetű (Cinaria sp.) Nagy fenyőháncsszú (Myelophilus piniperda) Kis fenyőháncsszú (Myelophilus minor) Kalló cserebogár (Polyphylla fullo) Fenyőilonca (Rhyacionia buoliana, syn. Evetria buoliana) Erdeifenyő-hajtásszövőlepke (Rhyacionia duplana) Fenyőrügyrontó lepke (Blastethia turionella) Erdeifenyő vetési bagolylepke (Scotia vestigialis) Fenyőlevéldarázs (Acantholyda hieroglyphica) Erdeifenyő-szövődarázs (Acantholyda pinivora) Fésűs fenyődarázs (Diprion pini) Fenyőrontó darázs (Diprion sertifer) Fenyőtű-gubacsszúnyog (Thecodiplosis brachyntera) Taxus

Thuja

Tiszafarügy-gubacsatka (Cecidophyes psilaspis) Tiszafa-gubacsszúnyog (Taxomyia taxi) Tiszafa-kéregtetű (Eulecanium crudum) Tiszafa-teknőspajzstetű (Parthenolecanium pomeranicum) Barázdáshátú vincellérbogár (Otiorrhynchus sulcatus) Tuja hajtáselhalása (Kabatina thujae) Didimaszcellás betegség (Didymascella thujina) Tujagubacsatka (Trisetacus thujae) Tujaaknázómoly (Argyresthia thuiella) Ciprusfélék levéltetűje (Cupressobium juniperum) Borókapajzstetű (Carulaspis juniperi) Életfa-teknőspajzstetű (Parthenolecanium fletcheri)

Lombhullatók Acer Lisztharmat (Uncinula aceris, Phyllosticta guttata) Juhar tintafoltossága (Rhytisma acerinum) Juharfák ágelhalása (Septogloeum hartigianum) Szögletes levélfoltosság (Cylindrosporium acerellum, C. platanoides, C. pseudoplatani) Vészes hervadás (Verticillium albo-atrum) Juharfa-sörtéstetű (Periphyllus aceris) Sörtés juharlevéltetű (P. testudinaceus) Juharpajzstetű (Phenacoccus aceris) Ezüstjuhar-gubacsatka (Eriophyes quadripes) Aesculus



Vadgesztenye-levélbarnulás (Guignardia aesculi) Vadgesztenye mikoszferellás levélfoltossága (Mycosphaerella hippocastani). Vadgesztenye-aknázómoly (Cameraria ohridella) Bokrétafaatka (Oxypleurites carinatus) Amygdalus Monilíniás betegség (Monilinia laxa) Berberis Lisztharmat (Microsphaera berberidis) Gabonarozsda (Puccinia graminis) Berberiszrozsda (Puccinia arrhenatheri) Sóskaborbolya-levéltetű (Liosomaphis berberidis) Hosszú teknőspajzstetű (Parthenolecanium persicae) Borbolyafélék levéldarazsa (Arge berberidis) Betula

Nyírfa-boszorkányseprű (Taphrina betulina, T. turgida) Nyírlevelek fodrosodása (Taphrina betulae) Lisztharmat (Phyllactinia corylea, Microsphaera betulae) Nyírfarozsda (Melampsoridium betulinum) Hajtáselhalás (Myxosporium devastans) Nyírfalevéltetű (Euceraphis punctipennis)

Buxus Puszpángrozsda (Puccinia buxi) Puszpáng levélbolha (Psylla buxi) Puszpángszúnyog (Monarthropalpus buxi) Puszpángtakácsatka (Euritetranychus buxi) Puszpángvirágrügy-gubacsatka (Eriophyes canestrinii var. tricheutes) Puszpángrügy-gubacsatka (Eriophyes buxi) Cerasus Vírusos betegség Baktériumos rák Mézga kiválás Blumeriellás levélfoltosság (Blumeriella jaapii) Valzás ágelhalás (Valsa cincta, Valsa leucostoma) Levéllikasztó betegség (Clasterosporium carpophilum) Csonthéjasok levélatkája (Vasates fockeui, V. cornutes) Levéltetvek (Aphidoidae) Pajzstetvek (Coccoidea) Lombrágó hernyók Levéldarazsak (Tenthredinidae) Monilíniás betegség (Monilinia laxa) Cornus Lisztharmat (Erysiphe tortilis, Phyllactinia guttata) Veresgyűrű som szeptóriás levélfoltossága (Septoria cornicola) Somlevéltetű (Anoecica corni)



Köszméte-araszoló (Abraxas grossulariata) Cotoneaster Baktériumos hajtásszáradás (Erwinia amylovora) Levél- és gyökérelhalás (Phytophthora sp.) Fomopsziszos levélfoltosodás (Phomopsis cotoneastri) Zöld almalevéltetű (Aphis pomi) Vértetű (Eriosoma lanigerum) Pajzstetvek (Coccoidea) Takácsatkák Crataegus Baktériumos hajtásszáradás (Erwinia amylovora) Lisztharmat (Phyllactinia mespili, Podosphaera crataegi) Galagonya-levélfoltosság (Diplocarpon maculatum) Rozsda (Gymnosporangium confusum, G. clavariaeforme) Pókhálós gyümölcsfamoly (Scythropia crataegella) Galagonya gubacsszúnyog (Dasyneura crataegi) Levéltetű (Aphidoidae) Pajzstetű (Coccoidea) Levélbogarak Atkák Euonymus Lisztharmat (Microsphaera euonymi) Pókhálós kecskerágómoly (Hyponomeuta cognatella) Fekete répalevéltetű (Aphis fabae) Kecskerágó-pajzstetű (Unaspis euonymi) Fraxinus Kőrislevélsodró bolha (Psyllopsis fraxini) Kőrisbogár (Lytta vesicatoria) Kőrisgömbormányos (Stereonychus fraxinii) Kőrisgubacsatka (Aceria fraxinivora) Levél- és pajzstetvek Hedera Xantomónászos betegség (Xanthomonas hederae) Fillosztiktás levélfoltosodás (Phyllosticta hedericola) Vermikuláriás levélfoltosság (Vermicularia trichella) Fekete répalevéltetű (Aphis fabae) Pajzstetvek (Planchonia arabidis, Aspidiotus hederae) Atkák (Bryobia kissophila, B. praetiosa, Tetranychus urticae) Téli hidegre érzékeny a H. canariensis, H. colchica és fajtáik. Laurocerasus Babérmeggy glöospóriumos levélfoltossága (Gloeosporium phacidiellum) Levéllikasztó betegség (Clasterosporium carpophilum) Ligustrum



Vírusos betegség Foltbetegség (Microsphaera ligustri) Kéregelhalás (Myxosporium cingulatum) Fagyallevéltetű (Myzodes ligustri) Kőrisbogár (Lytta vesicatoria) Fagyalszender (Sphinx ligustri) Fagyaltripsz (Dendrothrips ornatus) Lonicera Lonicera-lisztharmat (Microsphaera lonicerae) Tatárlonc-levéltetű (Hyadaphis tataricae) Mahonia Rozsda (Cumminsiella sanguinea) Levélfoltosság (Phyllosticta mahoniae) Borbolyafélék levéldarazsa (Arge berberidis) Malus Vírusos, mikoplazmás betegségek Baktériumos rák, baktériumos hajtásszáradás Almavarasodás (Venturia inaequalis) Almalisztharmat (Podosphaera leucotricha) Levéltetvek, pajzstetvek Takácsatkák Pókhálós almamoly (Hyponomeuta malinellus) Üvegszárnyú almafalepke (Synanthedon myopaeformis) Platanus Színes faüszög (Ceratocystis fimbriata f. sp. platani) Platán gnomóniás betegsége (Apiognomonia veneta) Platán-csipkéspoloska (Corythusa ciliata) Platánmoly (Lithocolletis platani) Prunus

Korábban a Rosaceae családon belül az összes csonthéjas termésű fajt ebbe a nemzetségbe sorolták. Az 1958-as Montreali Botanikai Kongresszuson a nemzetséget önálló alcsalád rangjára emelték (Prunoidae néven) és fajait 7 különálló nemzetségbe sorolták. Ezt az új nomenklatúrát sok ország és még több faiskola nem vette át, jelenleg pedig – kompromisszumként – a régi és az új elnevezést egyaránt érvényesnek tekintik. Jelen leírás a hazai botanikusok állásfoglalásával összhangban, a montreali elnevezéseket alkalmazza, annál is inkább, mert az így elkülönített nemzetségek szaporítása és nevelése is különbözik egymástól. Ennek megfelelően a megváltozott nevű Prunus fajok a következők: Régi név Prunus amygdalus P. avium P. davidiana P. cerasus P. x cistena P. fruticosa

Új név Amygdalus communis Cerasus avium Persica davidiana Cerasus vulgaris Cerasus x sistena Cerasus fruticosa



Régi név P. glandulosa P. incisa P. kurilensis P. laurocerasus P. mahaleb P. mohácsyana P. padus P. persica P. pseudocerasus P. serotina P. serrulata P. subhirtella P. tenella P. triloba P. × yedoensis

Új név Cerasus glandulosa Cerasus incisa Cerasus kurilensis Laurocerasus officinalis Cerasus mahaleb Cerasus mohácsyana Padus avium Persica vulgaris Cerasus preudocerasus Padus serotina Cerasus serrulata Cerasus herincquiana Amygdalus nana Amygdalus triloba Cerasus × yedoensis

Ebben a bekezdésben csak a Prunus alnemzetségbe sorolt szilvatermésű fajok betegségeit, kártevőit soroljuk fel: Mézga kiválás Vírusos betegség Baktériumos rák Szilvarozsda Levéllikasztó betegség (Clasterosporium carpophilum) Csonthéjasok levélatkája (Vasates fockeui, V. cornutes) Levéltetvek (Aphidoidae) Pajzstetvek (Coccoidea) Lombrágó hernyók Levéldarazsak (Tenthredinidae) Pyracantha Baktériumos hajtásszáradás (Erwinia amylovora) Varasodás (Venturia pyracanthae) Pyrus

Robinia

Vírusos betegségek Baktériumos hajtáshervadás Körterozsda (Gymnosporangium sabinae) Közönséges körtelevélbolha (Psylla piri) Levéltetvek (Aphidoidae) Pajzstetvek (Coccoidea) Klorózis Vírusos betegség Akácpajzstetű (Parthenolecanium corni) Csipkézőbogarak (Sitona ssp.) Akácgubacsatka (Vasates sp.)

Salix



Fűzfavarasodás (Venturia chlorospora) Rozsda (Melampsora spp.) Nagy nyárfalevelész (Melasoma populi) Kis nyárfalevelész (Melasoma tremulata) Közönséges levélbarkó (Phyllobius oblongus) Fehér kagylóspajzstetű (Chionaspis salicis) Fűzfa boszorkányseprűje (Eriophyes triradiatus) Levéltetvek (Aphidoidae) Levéldarazsak (Tenthredinidae) Sophora Eperfapajzstetű (Pseudaulacaspis pentagona) Japánakác-magdarázs (Eurytoma sophorae) Sorbus

Syringa

Szemzéselhalás (Diplodia sp., Cystospora sp., Fusarium sp.) Hajtáshervasztó darázs (Janus compressus) Levéltetvek (Aphidoidae) Pajzstetvek (Coccoidea) Farontó lepke (Cossidae) Vírusos betegség Baktériumos hajtáshervadás (Pseudomonas syringae) Lisztharmat (Oidium syringae) Orgona aszkohitás betegsége (Ascochyta syringae) Pajzstetvek (Coccoidea) Lombrágó bogarak Fagyaltripsz (Dendrothrips ornatus) Kőrisbogár (Lytta vesicatoria) Orgonamoly (Xanthospilapteryx syringella) Orgona levélatkák (Aceria saalasi, Phyllocoptes massalongoi, Tetra balási) Orgona-gubacsatka (Aceria lőwi)

Tilia Hárs levélfoltossága (Mycosphaerella millegrana) Levélfoltosodás (Gnomonia tiliae) Kéregfekély (Pyrenochaeta pubescens) Hárslevéltetű (Eucallipterus tiliae) Hársszender (Smerinthus tiliae) Hárstakácsatka (Schizotetranichus tiliarium) Hársgubacsatka (Eriophyes tiliae) Hárslevélatka (Vasates ballei) Pajzstetvek (Coccoidea) Ulmus

Szilfavész (Ceratocystis ulmi) Tüskés szilfapajzstetű (Gossyporia spuria) Szil hólyagos gubacstetve (Schizoneura lanuginosa) Szil zacskós gubacstetve (Tetraneura ulmi)



Viburnum Levélfoltosság (Ascochyta viburni) Répalevéltetű (Aphis fabae) Labdarózsa–levélbogár (Galerucella viburni) Az esetleges károsítás mértékét (fagytól, melegtől, szárazságtól és egyéb tényezőktől) elsősorban a föld feletti növényrészeken kell megállapítani, 1-5-ös skálán. A vizsgálatokat végző személyeket delegáló testületek: Budapesti Corvinus Egyetem 1118 Budapest, Villányi út 29-43. Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal (MgSzH, korábban OMMI) 1024 Budapest, Keleti Károly u. 24. Szakmai szövetségek: Dísznövény Szövetség és Terméktanács 1118 Budapest, Villányi út 29-43. Magyar Arborétumok és Botanikuskertek Szövetsége (MABOSz) 1083 Budapest, Illés u 25. Zöldtetőépítők Országos Szövetsége 1118 Budapest, Villányi út 29-43. Termelő v. faiskolai szövetségek Nyugat-Dunántúli Díszfaiskolák Egyesülete 9707 Szombathely, Béke tér. 1. Közép-magyarországi Faiskolások Egyesülete Magyar Rózsatermesztők Egyesülete 3771 Szeged, Hősök tere 5. Felhasználói szövetségek Magyar Kertészeti Árudák Egyesülete 1118 Budapest, Villányi út 29-43. Magyar Kertépítő és Fenntartó Vállalkozók Országos Szövetsége 1149 Budapest, Mogyoródi út 56-60. Magyar Önkormányzati Főkertészek, Díszkertészek, Kertépítők és Parkfenntartók Szövetsége 1118 Budapest, Villányi út 29-43. Magyar Faiskolai Árudák Egyesülete 1112 Budapest, Budaörsi út 1092/5 hrsz. A márkanév odaítélése A gyorsított vagy normál certifikációs folyamat végén, annak pozitív eredménye esetén a Magyar Dísznövények Fajtagondnoksága határozott időre odaítéli a „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” márkanevet. Kiegészítő minősítés lehet még a mésztűrő ill. a várostűrő megjelölés. A márkanév hatályosságának javasolt időtartama 3 év, ezután az igénylő kérésére gyorsított eljárással (egyszeri ellenőrzés) további 3 évvel, a későbbiekben pedig 4-4 évvel meghosszabbítható. A márkanévvel ellátott növény paramétereinek pontos meghatározása: - részletes faj, ill. fajtaleírás (szöveges, az EU illetve az MgSzH előírásainak megfelelően), - a fajta megjelenésének fotó dokumentációja, - DNS vizsgálat eredménye, - egyéb megkülönböztető bélyeg(ek).



A márkanév megjelölése A márkanév megjelölése: „Kontinentális klímán kipróbált, Magyarországon tesztelt” elnevezéssel és márkajellel történik. (Márkajel mellékelve.)

Budapest, 2008. június 16.

Dr. Schmidt Gábor DSc egyetemi tanár, tanszékvezető



MELLÉKLETEK 1. sz. Melléklet Magyarország klímazonális növénytársulásai

1. ábra Magyarország dendrológiai körzetei és zonális erdőtársulásai (Babos I., 1951 és 1954; Danszky I., 1963-64; Zólyomi B., 1981; Pócs T., 1981 és Terpó A., 1972 munkáinak felhasználásával összeállította Schmidt G.) 1. Kisalföld; 2. Alföld; 3. Északi-középhegység; 4. Dunántúli-középhegység; 5. Dél-Dunántúl; 6. NyugatDunántúl (Rajz. Földi H.)



2. sz. Melléklet Őshonos fás növények listája Homoki kocsányos-tölgyesek Lombkoronaszintben: kocsányos tölgy, fehér nyár, magyar kőris, mezei juhar, nyír Cserjeszinten: egy és kétbibés galagonya, kökény, fagyal, vörösgyűrű som, a varjútövis benge, sóskaborbolya, bodza, boróka Sziki kocsányos-tölgyes Lombkoronaszintben: kocsányos tölgy, molyhos tölgy, tatárjuhar, mezei juhar Cserjeszintben: vörösgyűrű som, fagyal, kökény, galagonya Ártéri kocsányos tölgyes Lombkoronaszintben: kocsányos tölgy, vörösgyűrű som, magyar kőris, vénic szil, fehér nyár Cserjeszintben: bodza, hamvas szeder, mogyoró Elegyes kocsányos tölgyes Lombkoronaszintben: tatárjuhar, mezei szil, mezei juhar, virágos kőris Cseres-kocsányos tölgyes Lombkoronaszintben: tatárjuhar, mezei szil, mezei juhar, virágos kőris Fűz-nyár ligeterdő Lombkoronaszintben: fa alakú füzek, fekete és fehér nyár, éger Cserjeszintben: lián, vadszőlő, komló, iszalag, vörösgyűrű som Cseres-kocsánytalan tölgyes Lombkoronaszintben: cser, kocsánytalan tölgy Cserjeszintben: fagyal, vörösgyűrű som, galagonya, kecskerágó, ostormén bangita Kocsánytalan tölgyes bázikus kőzeten Lombkoronaszintben: kocsánytalan tölgy, molyhos tölgy, cser, virágos kőris, barkóca berkenye, mezei szil, mezei juhar Cserjeszintben: húsos som, bangiták, kecskerágók, galagonyák, mezei juhar, cseresznye, mogyoró, gyertyán, kislevelű hárs Kocsánytalan tölgyes savanyú kőzeten Lombkoronaszintben: kocsánytalan tölgy, madárberkenye, nyír Cserjeszintben: Karsztbokorerdők Lombkoronaszintben: kocsánytalan tölgy, molyhos tölgy, virágos kőris, vadkörte, vadalma, barkócaberkenye, budai berkenye, mezei szil, mezei juhar Cserjeszintben: húsos som, bangiták, kecskerágók, galagonyák, mezei juhar, cseresznye, mogyoró, gyertyán, kislevelű hárs



3. sz. Melléklet A fásszárú dísznövények fő csoportjai és felhasználásuk lehetőségei A fás szárú dísznövények adják a kert alapvető növényanyagát. Segítségükkel alakítható ki a terek és formák rendszere, védenek a környezet káros fizikai és pszichikai hatásaitól. Ezek a növények a leghosszabb életűek és a legmélyebben gyökeresedők. Összetételük megválasztásában ezért feltétlenül alkalmazkodni kell a terület adottságaihoz. A kifejlett példányok jellegzetes állományklímát teremtenek nemcsak a kertet használó ember, hanem a védelmükbe telepített igényesebb lágyszárúak részére is. Szerepük nem csupán a térformálás. Szoliterként vagy kisebb-nagyobb laza csoportokba ültetve alkalmasak a figyelem felkeltésére, hangsúlyos pontok képzésére, ezzel az egyes kertrészletek jellegének, rangjának kiemelésére. Viráguk, különleges alakjuk vagy éppen színes lombjuk a legváltozatosabb szín- és formahatások elérését teszi lehetővé. Sokukhoz különleges élmények, hangulatok fűződnek. A faiskolai forgalmazás, valamint a felhasználás szempontjából a következő főbb csoportokba sorolhatók: - díszfák, - lombhullató díszcserjék, - lomblevelű örökzöldek, - fenyők, - rózsák. Díszfák Méreteiknél és élettartamuknál fogva a fák a kert képét hosszú távon a legmarkánsabban meghatározó elemek. A térnek határozott, függőleges tagolást adnak, s egyben háttérül is szolgálnak az eléjük telepített alacsonyabb növények számára. Egy jó alakú fa a kertben mindig nagy érték: minél fejlettebb, annál értékesebb. Új parkok vagy épületek létesítésekor különös gondot kell fordítani a terület már meglévő idős fáira. Egy részük talán még átültethető, a többségük azonban már nem, ezért már a tervezéskor tekintettel kell lenni rájuk. Közterületeken vagy nagyobb építkezéseken favédelmi tervet kell készíteni. Az utakat, épületeket úgy helyezzük el, hogy a fa megmaradhasson. A fák fontosabb alkalmazási formái Szoliter fák Szoliternek nevezzük a nyílt felületre (pl. a gyepbe) magánosan ültetett növényt. Az így telepített fák a természetes habitusukat tökéletesen kifejlesztik, díszük teljes mértékben érvényesül. Igen fontos ezért, hogy a szoliter fa mérete és megjelenése (habitus, lomb- és kéregrajz, virág stb.) teljes összhangban legyen a közvetlen környezettel és a kert alaphangulatával. Igen fontos a kellő rálátás. Ne feledkezzünk meg a jó háttérről, valamint a fény-árnyékvetési viszonyokról sem. (Hatásos háttér a sík gyepfelület vagy az égbolt is.) Facsoportok A csoportosan elhelyezett fák a nagy terek kialakítói, formálói. A szoliter fákhoz hasonlóan ezek is "egyedi díszek", de nem egy, hanem több elemből állnak. Az építőelemek száma általában páratlan, 3, 5 és így tovább. A páros számú (2 vagy 4 tagú) csoportot ugyanis önkéntelenül is megfelezi az emberi szem, és ez a felezővonal tengelyt indít, osztja a teret. (Hasonló okok miatt nem illik például páros számú virágot ajándékozni.) Páros számú facsoportot ezért csak ott alkalmazzunk, ahol valami tengelyt, irányt kívánunk kijelölni, pl. egy út lezárásában. Nagyszámú, szabálytalan csoportoknál az elemek számának már nincs jelentősége, a nehéz számlálhatóság miatt.



Ligetek

A nagyobb számú fából kialakított, lazán széthúzott csoportokat ligeteknek nevezzük. Feladatuk elsősorban a térformálás, a forgalom terelése, háttér szolgáltatása. Többnyire ezért az a kívánalom, hogy egyöntetű képet mutassanak: koronaszintjüket egy-, legfeljebb kétféle fa alkossa, amit a széleken szabálytalan cserjefoltok zárjanak le. A ligetben a fák egymástól való távolsága 4-6 m körüli. Koronáik így idővel egybefolynak. Erdőszerű foltok A nagyobb parkokban foltszerűen alkalmazzák a fákat határoló és védő Ültetésnek vagy monumentális hátterek kialakítására. Ilyenkor a fák nem egyedileg, hanem tömegükben érvényesülnek. A kép akkor nyugtató, ha nem túl tarka. Az ilyen erdőszerű foltok kialakításához ezért 2-4 fajnál többet ne használjunk. Közülük egy, esetleg kettő legyen az uralkodó. A többi az alacsonyabb koronaszintekben, elegyfaként szerepeljen. Az egyöntetű telepítés miatt többnyire nincs szükség egyedi kiültetési tervre, elég, ha megtervezzük a kiültetés hálózatát, s azt matricaszerűen az egész folt területére alkalmazzuk. Fasor A fasor azonos távolságra kiültetett fákból álló, vonalas telepítési fonna. Mindig valamit (többnyire utat) kísér, vagy kiemel. Lendületes vonalával határozottan egy irányba tereli a pillantást. Erősen architektonikus jellege van, tájképi kertben ezért csak kivételesen indokolt esetben alkalmazzuk. Lombhullató díszcserjék A lombhullató díszcserjék a kertnek rövid és hosszú távon is meghatározó elemei. Ezek a növények viszonylag hamar (kettő-öt év alatt) elérik csaknem végleges méretüket, és így az emberi tartózkodás zónájában – körülbelül a horizontmagasságig – gyorsan teret alakítanak. A későbbiekben is ezen a leginkább szembetűnő magasságban adnak térfalat, virág- vagy termésdíszt. A díszfaiskolai szabvány szerint a kiültetésre alkalmas díszcserjéknek, növekedési erélyüktől függően 3-5 db, egyenként legalább 40-60 cm hosszúságú, alulról fejlődött vesszővel kell rendelkezniük. A cserjék számára az ültetőgödör mérete 0,4 x 0,4 x 0,4 m és 0,6 x 0,6 x 0,6 m között változik. Az előbbi méret a kis termetű cserjékre és jó talajra, az utóbbi a nagy termetűekre vagy rossz minőségű talajra vonatkozik. Sűrű telepítésű cserjecsoportoknál egyedi gödörásásra nincs hely. Itt legcélszerűbb a cserjefolt egész területét 40-60 cm mélyen géppel megforgatni. A cserjék mérete, növekedési jellege, valamint dísze a legkülönbözőbb lehet. Leggyakoribb a virág- vagy termésdísz, de sok cserjét a szép lombjáért, némelyiket pedig különleges alakjáért ültetnek. Ennek megfelelően az alkalmazás is sokrétű. A fontosabb alkalmazási formák Szoliter cserje. Erre a célra azok a taxonok a legalkalmasabbak, amelyek szép színük mellett különleges formájukkal, levelükkel vagy egyedi virágaikkal is kitűnnek. A szoliter cserjék alkalmazása sok tekintetben hasonlít a szoliter fákéhoz. A fő különbségek elsősorban a méretbeli, részben pedig a formabeli eltérésekből fakadnak. A cserjék lényegesen kisebb termetűek, mint a fák. Szoliterként ennek megfelelően inkább a kisebb térségekben vagy a szemlélőhöz közel alkalmazhatók. Cserjecsoportok A díszérték, valamint a térhatás fokozására a díszcserjékből gyakran kisebb-nagyobb csoportokat, "kompozíciókat" formálnak. A facsoporthoz hasonlóan a cserjecsoport tagjai sem csak összességükben, hanem egyedileg is érvényesülnek: a színek mellett ezért a formáknak is nagy szerepük van. Foltszerűen telepített cserjék



A távolabbról szemlélt vagy az elsősorban funkcionális célokat (pl. forgalomelterelést) szolgáló kialakításokban a cserjéket már nem egyedileg, hanem többedmagukkal, összefüggő foltokként alkalmazzuk. A cserjefolt egyes növényei beolvadnak a belőlük kiképzett tömegbe. Ilyen célra ezért az egyöntetű látványt nyújtó, tömött lombú és apró, de dús virágú fajok a legmegfelelőbbek. Sövény A sövények a terek szabályos növényi határolását szolgálják. Akkor alakítsunk sövényt, ha hangsúlyozni akarjuk a kert vagy kertrészlet épített jellegét, vagy ha nincsen elég hely a szabadon növő, térhatároló cserjefoltok létesítésére. A köznyelv csaknem minden határoló cserjesort sövénynek nevez. Ez így azonban téves kifejezés. A sövény egy fajból vagy annak is lehetőleg egy fajtájából létesült, vonalas telepítési forma. Jellemző rá az egyöntetűség és bizonyos szabályosság. Talajtakaró cserjék A kertben a leggondosabb tervezés mellett is adódnak szétszabdalt, ún. hulladékfelületek. Ilyenek például a városi utak terelőszigetei, a kétpályás úttest elválasztó sávjai, az úttest és a járda közötti zöldsáv, lakótelepeken az épületek és a járda közötti keskeny sáv stb. Hagyományos parkban "hulladékfelületként" jelentkeznek a túlságosan meredek rézsűk, a gyepből kiemelkedő műtárgyak (pl. támfal) közvetlen környéke, a laza csoportban elhelyezett díszcserjék vagy fenyők közötti szegletek stb. Ezekre a felületekre értelemszerűen gyep kívánkozna, a gyepet azonban itt nem lehet géppel kaszálni. Célszerűbb ezért ezeket a felületeket alacsony cserjékkel betelepíteni. A földre bomló cserjefolt – amellett, hogy gyepszerű hatást kelt –, fékezi a gyomosodást, így feleslegessé teszi a kaszálást. Ugyanakkor lágy vonalaival egybefogja a függőleges kompozíciós elemeket, egyenletes lassú átmenetet képez a tényleges gyep (vagy az útburkolat) szintje felé. Árnyéki gyeppótlók A gyeppótló és a talajtakaró fogalmát gyakran összekeverik vagy egymás szinonimájának tekintik. Ez helytelen gyakorlat: rossz növénymegválasztáshoz és ezáltal a növények pusztulásához vezethet. Való igaz, hogy mind a talajtakarókkal, mind pedig a gyeppótlókkal alacsony, gyepszerű foltokat alakítunk ki. A telepítési távolságuk is nagyjából azonos, 40-50 cm. Nagy különbség van azonban a két alkalmazási terület ökológiai viszonyaiban. A talajtakarókat elsősorban a fenntartási munkák miatt, többnyire olyan helyekre telepítik, ahol a gyep (és a gyom) is megélne. Az árnyéki gyeppótlókat ezzel szemben árnyékos fekvésben használják, mivel ott a szokásos pázsitfűfélékből álló gyep kipusztulna. Ilyen viszonyok között már nincs szükség a talajtakaró cserjéknél minimálisként előírt 40 cm-es növénymagasságra. Árnyékban a gyomok nem versenyképesek, könnyen visszaszoríthatók. Alapvető követelmény viszont a sűrű, tömött borítás és főleg a jó árnyéktűrés. Kúszócserjék Ez a növénycsoport nálunk még nem nyerte el megérdemelt helyét. Felhasználásuk pedig különösen kisméretű kertekben, rendkívül sokrétű és hasznos lehet, mivel kiváló lehetőséget nyújtanak a zöldfelület függőleges irányban történő megnövelésére. Az igényes kertépítő azonban nagy parkokban is kiaknázza a bennük rejlő egyedi lehetőségeket. Lomblevelű örökzöldek A szorosan vett botanikai terminológia szerint örökzöldnek azt a növényt nevezzük, amelyik egy évnél tovább (tehát az új levelek kihajtása után is) megtartja a lombját. Ilyen növény kertjeinkben kevés van: például a magyal és a babérmeggy. Az új hajtásokkal a régi lombot leváltó növények (pl. a tűztövis, örökzöld kecskerágó) hivatalos neve télizöld, azokat a fajokat pedig, amelyeknek puha levelei a tél kö-



zepére többnyire lefagynak (széleslevelű fagyal, törpe örökzöld loncok) félig örökzöldnek nevezzük. Az említett terminológiától eltérően a gyakorlat örökzöldnek nevez minden olyan növényt, aminek a levele zölden telel át. A nálunk telepíthető lomblevelű örökzöldek csaknem kivétel nélkül cserjetermetűek. Felhasználási területeik ezért általában azonosak a többi díszcserjéével. Van azonban az örökzöldek alkalmazásának néhány ökológiai és esztétikai sajátossága, ami elsősorban az említett növénycsoport természetes előfordulási körülményeiből fakad. Hazánk flórája, mint tudjuk, szegény lomblevelű örökzöldekben: csupán a borostyán és néhány örökzöld törpecserje (babérboroszlán, csodabogyók) alkotják a választékot. Ennek oka csak részben vezethető vissza az éghajlati adottságokra. A jégkorszak előtt Közép-Európa növényzete a jelenlegihez hasonló éghajlati viszonyok között sokkal fajgazdagabb volt, és benne lomblevelű örökzöldek is szép számmal előfordultak. A több hullámban bekövetkező eljegesedés azonban erősen megtizedelte a gazdag jégkorszak előtti flórát. Pusztító hatását fokozta, hogy a lehűlések elől délre "menekülő", majd az eljegesedési hullámot követő felmelegedés miatt ismét északra húzódó növények vándorlását akadályozták a kelet-nyugati irányú hegyláncok; az Alpok, a Kárpátok, a Balkán és a Pireneusok. Azok a fajok, amelyek nem bírták a többszöri átkelést, kihaltak, nyomukat már csak kövületek őrzik. Közeli rokonaik azonban ma is élnek Észak-Amerikában és Kelet-Ázsiában, ahol a jégkorszak előtti fióra jórészt fennmaradt. Ez Észak-Amerikában a hegyláncok (Sziklás-hegység) észak-déli irányú vonulatának köszönhető. Mellettük, a hatalmas prérin a növényzet akadálytalanul vándorolhatott délre, majd ismét északra a több évezredenként váltakozó hideg és meleg elől. Kelet-Ázsiában pedig, a Himalájától délre gyakorlatilag nem volt jégkorszak, a lehűlést fékezték a Csendesóceán meleg áramlatai, a jégárakat és a fagyos szeleket pedig jórészt felfogták az irdatlan hegylánc égbe nyúló csúcsai. E két nagy terület növényzete tehát hasonló éghajlat mellett ma sokkal több fajból áll, mint az európai növényzet. Nem csoda ezek után, hogy a kertjeinkben meghonosodott exóta fák és cserjék többsége e két géncentrum valamelyikéből származik. Ez egyaránt vonatkozik a lombhullatókra és a tű- vagy lomblevelű örökzöldekre is. A lomblevelű örökzöldek közül például a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium) Észak-Amerikában, az örökzöld madárbirsek (Cotoneaster) és az örökzöld borbolyák (Berberis) pedig csaknem kivétel nélkül Kelet-Ázsiában (főleg Kínában és Japánban) őshonosak. A fenyők közül a tuják, a hamisciprusok, a duglászfenyők, az öttűs Pinus fajok csaknem kivétel nélkül az említett két géncentrum valamelyikéből kerültek hozzánk. E rövid fóldtörténeti kitérő és a sok növényföldrajzi hasonlóság ellenére is le kell szögeznünk: a lomblevelű örökzöldek általában a magyarországinál valamivel melegebb és főképp enyhébb telű térség növényei. (Ezt bizonyítja például, hogy a betelepített fajok közül csak a mahónia hajlamos hazánkban kivaduIni, azaz magától elterjedni.) Az asszimilálásra mindig kész lombozatuk a hosszú vegetációs időszak és a télen is gyakori fagymentes periódusok kihasználásához alkalmazkodott. Nagy részük lombhullató erdők cserjeszintjében él (kivétel néhány erősen tövises faj). Itt a fák télen is védik őket az éghajlat szeszélyeitől, a talajukat borító avartakaró pedig megakadályozza a gyökérzóna átfagyását. A származásból eredő ökológiai sajátosságok Nyáron a lomblevelű örökzöldek a lombhullató cserjékhez nagyjából hasonló igényeket támasztanak. A tüskés és tövises fajok általában közepesen szárazságtűrők, a nagylevelű és a tövistelen fajok viszont pára- és vízigényesek. Nagy részük félárnyékban érzi jól magát, de napra is telepíthető. Kimondottan árnyékkedvelők a nagy, vékony levelű fajok, mint például a babérsom (Aucuba japonica). Fény- és melegigényesek a pálmaliliomok (Yucca), a babérlevelű szuhar (Cistus laurifolius), valamint az ezüstös levelű törpecserjék: cipruska (Santolina), levendula (Lavandula) stb. A téli időszak nehezebb a lomblevelű örökzöldek számára. Egy részük (például a tűztövis) a nagy hidegre is érzékeny, de ennél is veszélyesebb számukra a téli napsütés, az ezzel járó nagy hőingadozás és az élettani szárazság. A széles, örökzöld levelek, ha rájuk süt a nap, délutánra még fagyos időben is "kiengednek", asszimilálni kezdenek, majd a rákövetkező derült éjszakán annál könnyebben elfagynak.



Még nagyobb baj, hogy a napsütés párologtatásra kényszeríti a növényt egy olyan időszakban, amikor a gyökérzet vízutánpótlását a fagyos talaj korlátozza. Gyakoribb ezért, hogy télen az örökzöldek lombja nem lefagy, hanem szabályszerűen leszárad, "Ieég". Ha a talajt fehér hó borítja, az erős fényvisszaveréséveI tovább fokozza a kárt. A legveszélyesebb időszak a január vége és a február. Ilyenkorra már a talaj mélyen átfagy, s a téltől elcsigázott növények ellenállóképessége is csökken. Ebben az időszakban nagy kárt okozhat még a holdtölték idején száraz hideget hozó északkeleti szél is (ez néhány fenyőt, pl. a hamisciprusokat is károsítja). A naptól a növény déli oldalán, a széltől pedig többnyire az északkeleti oldalon perzselődnek le a levelek. Az eddigiek alapján tehát azt mondhatjuk, a lomblevelű örökzöldek nyáron a szokásos ápolást, télen viszont fokozott védelmet igényelnek. Mindenképpen alapvető szempont, hogy ezek a növények a kert belső, szélvédett részeire kerüljenek. Óvni kell ezenkívül őket a leveleket károsító élettani szárazságtól. Ennek több módja van. A legegyszerűbbnek tűnő megoldás, hogy a lomblevelű örökzöldeket (természetesen a fényigényes fajok kivételével) a kert félárnyékos-árnyékos részeire telepítjük; nagy fák alá, vagy épületek északi oldalára. Így nem süt rájuk télen a nap, a fák alatt pedig a lehulló lomb is védelmet ad. A megoldás hátránya, hogy így az örökzöldeket elrejtjük, holott nagy díszértékük miatt a kert szembetűnő (és többnyire napsütötte) részeire kívánkoznának. A másik, gyakrabban alkalmazott megoldás, hogy az élettani szárazságot a talaj átfagyásának meggátlásával mérsékeljük. Házikertben például szalmával, tőzeggel, lombbal takarhatjuk a talajt a téli időszakban. Közparkban ez nem járható út, ezért ott inkább élő növényzettel oldják meg a talaj védelmét, a szoliter örökzöld bokrok közé örökzöld talajtakaró cserjéket ültetnek. Még hatásosabb, ha szoliter növények helyett kisebb-nagyobb örökzöld foltokat telepítenek (állományklíma). A kényesebb örökzöldek telepítés utáni ideiglenes védelmére lécárnyékolók szolgálnak. Az eddig elmondottak a lomblevelű örökzöldekre általánosságban vonatkoznak. Több olyan faj is van, amely téli-nyári edzettségben a lombhullató cserjékkel is felveszi a versenyt. Ilyenek a Juliánborbolya (Berberis julianae), a közönséges mahónia (Mahonia aquifolium, M. domestica), napos fekvésben a pálmaliliomok (Yucca spp.), városi (meleg) klímában pedig a tűztövis. A származásból eredő esztétikai sajátosságok. A lomblevelű örökzöldek a nagy díszértékű növények közé számítanak. Ennek egyik oka a télen is zölden maradó levélzet, másik ok a hazai cserjéktől eltérő, különleges megjelenés, mint a vastag, bőrszerű, sötétzölden csillogó lomb. A kertnek délies jelleget kölcsönöznek. Összefoglalva: a lomblevelű örökzöldek általában igényesebbek, drágábbak és nagyobb diszértékűek, mint a lombhullatók. Alkalmazásuk ezért elsősorban az intenzíven fenntartott kertekben indokolt. Származásuknál fogva mindig bizonyos hangulati elemet is hordoznak, amit nem árt tudatosan felhasználni. Telepítési sűrűségük foltszerű alkalmazás esetén azonos a lombhullató díszcserjéknél elmondottakkal. Az ültetőgödör mérete (magános állásban vagy laza foltok esetén) 60 x 60 x 60 cm. Fenyők Hazai flóránk tűlevelű örökzöldekben is szegény. Csupán a közönséges boróka (Juniperus communis) él vadon az egész országban, és a Dunántúl nagy részén az erdeifenyő (Pinus sylvestris). A nyugatí határ mentén, az Alpok előhegyeiben (valószínűleg) őshonos még a luc- (Picea abies) és a jegenyefenyő (Abies alba) és talán a feketefenyő (Pinus nigra) is. Ültetett fenyőink többsége a mérsékelt égöv hűvösebb zónáiból, az ún. boreális fenyőövből vagy a magashegységekből származik (fenyvesek, majd fölöttük a törpefenyvesek öve). Eredeti termőhelyükön a tél legalább olyan kemény, a nyár viszont hűvösebb és párásabb, mint hazánkban. Örökzöld lombjuk a rövid vegetációs időszak hátrányát ellensúlyozza. Segítségével kihasználják a kihajtás előtti enyhe periódusokat, de még a tél napfényes időszakát is. Merev (sokszor viaszbevonatos) tűleveleik jól



alkalmazkodtak a téli hideghez és az élettani szárazsághoz. Az ilyen levélzet ellenáll a hónak és a jégverésnek, s a széles levelű örökzöldektől eltérően nem szárad le az erős téli napsütéstől. A klímához való alkalmazkodás eredményeképp alakult ki a kúpos fenyőfaalak is, amelynek ferdén álló ágairól lecsúszik a hó. A magashegységi vagy a sarkvidéki viszonyok alakították ki a másik ismert fenyőtípust, az ún. kúszófenyőt. Itt a viharos szeleket s a rendkívül kemény teleket csak azok a formák bírják ki, amelyek a földre lapulva a hótakaró alatt védelmet találnak. A felállókat összetöri a szél vagy tönkreteszi a fagy. Természetes előfordulási viszonyaikból következik, hogy fenyő exótáink java része a magyar teleket jól bírja. Szenvednek viszont a száraz meleg nyártól. Általában ezért jobb talajra, párásabb viszonyok közé valók, mint a lomblevelű fák. Kényesebbek a levegő szennyeződésére is, ami részben a tovább élő (így a szennyező anyagot hosszabb ideig halmozó) lombjukkal kapcsolatos. Közös tulajdonságuk még, hogy idős korukban általában fényigényesek. (Kivétel a tiszafa, az óriás tuja (Thuja plicata), valamint némelyik jegenyefenyő.) Az erdőt alkotó fatermetű fajok fiatal korban tűrik (sőt igénylik) ugyan a beárnyékolást, de később fény hiányában fejlődésük szinte teljesen leáll, s koronájuk eltorzul. Az ilyen fajok csemetéi kényesek a tűző napra és a nagy hidegekre. A telepítés után ezért egy ideig ajánlatos lécárnyékolóval védelmet adni számukra. Az árnyékolót akkor távolítsuk csak el, ha a kis fenyő elérte az 1-1,5 méteres magasságot. Némely fajnak különböző színváltozatai is vannak, amelyek a fajon belül eltérő ökotípusokat képviselnek. A szürke, kékes vagy ezüstös lombú alakok általában jobban bírják a szárazságot a leveleiket védő viaszbevonat miatt. Ezzel szemben a sárga vagy fehértarka, klorofillhiányos változatok (néhány kivételtől eltekintve) igényesebbek és lassúbb növekedésűek a tőalaknál. Ez utóbbiak párás klímában, egészséges, üdezöld növények környezetében díszítenek. Száraz termőhelyre vagy önmagukban ültetve nem valók, mert betegesnek tűnnek. Kertjeinkbe néhány melegebb vidékről származó fenyőt is ültethetünk, ilyen például a feketefenyő (Pinus nigra), a keleti tuja, más néven életfa (Thuja orientalis) vagy a mediterrán igényű valódi ciprusok (Cupressus) és a cédrusok (Cedrus). Ezek hazájában ritkábban okoz gondot a hónyomás, és ez a korona alakján is meglátszik; lazán szétterül vagy mereven felfelé álló oldalágakból áll. E lényeges szerkezetbeli különbségre gyakran csak egy erős havazás után figyelünk fel. A keleti tujának például nálunk két alaptípusa létezik, az egysudarú és a többsudarú alaptípus. Ezek többé-kevésbé hasonló megjelenésűek. A hónyomás hatására azonban a többsudarú típus koronája szétnyílik, súlyos esetben össze is törik. Az egysugarú típusnak ezzel szemben csak az oldalágai hajlanak vissza, a központi sudár pedig egyenesen áll. (A nyugati tuja hazájában rendszeresek a havas telek, ezért az természettől fogva egysudarú. Az oszlopos tujafajtáknál viszont ügyelni kell, hogy lehetőleg csak egy sudaruk legyen.) Az oszlopborókákat és az oszlopos tiszafát pedig nem árt télire összekötni, hogy széjjel ne nyomja a hó. A melegigényes fenyők nyarainkat jól bírják. Némelyikük (keleti tuja, feketefenyő, ciprusok) szárazságtűrésben versenyre kel a legedzettebb lombhullatókkal, s a levegő szennyezettségét is elég jól elviselik. Ebből a csoportból kerülnek ki ezért a legjobb várostűrő fenyőfélék. Egy részük viszont már megsínyli a nagy téli hideget (ciprus, cédrus, keleti tuja), különösen, ha előtte a nyár túl hűvös volt. Rózsák A rózsák az emberiség első ültetett dísznövényei közé tartoznak. Nemesítésük több ezer éve kezdődött és napjainkban is tart, számtalan fajtát, a színek és formák megszámlálhatatlan sokaságát hozva létre. A fajták pontos botanikai besorolása szinte lehetetlen az ismeretlen időkbe visszanyúló származás, a számtalan, nehezen követhető keresztezés, és az egyre-másra létrehozott újabb és újabb típusok miatt. Ehelyett inkább gyakorlati csoportokba osztják őket a díszérték és a felhasználás szempontjából. E csoportok a nemesítés különböző állomásait és egyben különböző nemesítési irányokat képviselnek. Díszértékük mellett biológiai ritmusuk és igényeik is különböznek. Kerti rózsák (Nemes rózsák)



Az ide tartozó fajtatípusokat jórészt az utóbbi száz évben állították elő az Európában addig elterjedt egyszer virágzó (középkori) rózsák és a Délkelet-Ázsiából behozott folytonnyíló rózsák többszörös összekeresztezésével. Ezek a rózsák a nemesítés magas fokát képviselik. Virágaik teltek és többnyire illatosak. Színskálájuk a hófehértől a sárgán és rózsaszínen keresztül a sötétvörösig terjed. A nyár folyamán több hullámban, többé-kevésbé folyamatosan nyílnak. Magas díszértékük fokozott igényekkel párosul: évente rendszeres metszést, egyes fajtáik pedig folyamatos növényvédelmet is kívánnak. Kelet-ázsiai szülőiktől a folytonvirágzó képesség mellett némi fagyérzékenységet is örököltek. A legújabb nemesítésű fajták között már olyanok is vannak, amelyek ellenállóak a két legveszélyesebb kórokozóval, a feketefoltossággal és a lisztharmattal szemben. Ha pedig Rosa canina alanyra szemzik őket, a szárazságtűréssel sincs gond. A kerti rózsák a kert kiemelt pontjaira valók: utak, pihenők mellé, épületek közvetlen környezetébe. Feltűnő és folyamatosan nyíló virágaikkal reprezentatív jelleget adnak, erős emberközelségre utalnak. Felhasználási módjuk a fajtacsoporttól függően többféle lehet. Főbb fajtatípusaik 4.1. Teahibridek (rövidítve: Th) Képviselői egy száron kevés (1–3, ritkán 5 db), de nagyméretű virágot hoznak. Többnyire nagyra nőnek, nyár végére a 1,5 méter magasságot is elérik. Napjainkban ezek a legelterjedtebb nagyvirágú kerti rózsák, amiket vágásra is előszeretettel termesztenek üveg alatt hajtatva és szabadföldön egyaránt. Virágzásuk május végétől kezdve egészen az őszi fagyokig folytonos, mivel minden hajtás bimbóban zár. Színskálájuk a fehér, sárga, rózsaszín és piros minden árnyalatát és kombinációját felöleli, sőt még lilás ("kék") színű fajtáik is vannak. A magas díszérték "ára", hogy a teahibridek kényesek és igényesek. Fokozottan érzékenyek a fagyra, de a betegségre, kártevőkre is. Az ide tartozó rózsafajták a kertben szoliterként vagy laza csoportokban mutatnak a legjobban, ahol a növény alakja, lombja és virága egyaránt érvényesül. Telepíthetők rózsaágyba is, ez esetben a tőállás 4–5 db/m2. Általában nem adnak annyira intenzív és egyöntetű színfoltot, mint az ágyásrózsák, a nagyobb növénymagasság és a virághoz képest nagyobb tömegű lombozat miatt. 4.2. Polyantha (Po) és polyanthahibrid (Ph) rózsák Alacsony vagy középmagas növekedésűek (40–100 cm). Virágaikat sokvirágú, lapos bugavirágzatokban hozzák. Az egyes virágok viszonylag kicsik és nem is mindig illatosak, a lombozat fölött nagy tömegben fejlődve azonban igen intenzív színhatást adnak. Az említett két fajtatípust legtöbbször rózsaágyak kialakítására használják, ezért az ide tartozó fajtákat virágágyi rózsáknak is nevezik. A telepítés sűrűsége 6–10 db/m2 (30–40 cm-es tőtávolság). Ilyen sűrű állásban a növények már nem egyedileg, hanem összefüggő színfoltként érvényesülnek, az egynyári virágokhoz hasonlóan. A virágágyi rózsák alkalmazási területei sok tekintetben hasonlóak az egynyári virágokéhoz. A színek társítására az általános elvek az irányadók. A virág mellett egyes fajták pirosan kihajtó lombja is színeffektust ad, mások a termésükkel is díszítenek. A virágágyi vagy ágyásrózsák a teahibrideknél valamivel edzettebbek. 4.3. Floribunda (Fl) rózsák Ezek átmenetet képeznek a polyanthahibridek és a teahibridek között, ami a polyanthahibridekénél magasabb termetben, egy virágzatban kevesebb, de nagyobb méretű virágban nyilvánul meg. A floribunda grandiflora rózsák már egy kisebb teahibridre emlékeztetnek, sokszor nem is lehet köztük éles határt vonni. Felhasználásuk ennek megfelelően szoliterként, de ágyakban is történhet. 4.4. Törpe rózsák (babarózsák)



Közös tulajdonságuk a törpe termet (max. 30–40 cm), a gyenge növekedés, a finom ág- és levélrendszer és a sok apró, egyszerű vagy féligtelt virág. A törpe rózsákat zölddugványról szaporítva többnyire cserepes dísznövényként forgalmazzák, de a házikertbe kiültetve és télire takarva a szabadban is megélnek. A betegségekre, fagyra és a kártevőkre a kerti rózsákhoz és virágágyi rózsákhoz hasonlóan kényesek. 4.5. Kúszórózsák Változatos származású és díszű fajták tartoznak ide, melyek egyetlen közös vonása a kúszó jellegű hajtásnövekedés. Virágaik többnyire teltek, a nyár folyamán egyszer vagy többször is nyílnak. Általában véve a folytonvirágzók igényesebbek az egyszer nyílóknál, mind a növényvédelem és metszés, mind pedig a téli takarás vonatkozásában. A kúszórózsák önálló kapaszkodásra nem képesek. Ezért csak támberendezésre (pergolák, virágrácsok, gúlák) futtathatók, de annál is némi segítséget, kötözést igényelnek. A kerti és a virágágyi rózsákhoz hasonlóan erősen kultúrjellegűek. A kúszórózsákon belül külön csoportot képeznek az ún. climbing változatok, amelyek valamelyik korábban ismertetett fajtából keletkeztek rügymutáció útján. Nevük származásukra utal: a 'Climbing Peace' a 'Peace' teahibrid rózsa kúszó sportja, a 'Climbing Orange Triumph' az 'Orange Triumph' polyantha rózsáé és így tovább. Ezek a változatok nem igazi kúszórózsák, csak ívesen elhajló, hosszú hajtásokat nevelnek, ezért támrendszerre futtatandók. 4.6. Talajtakaró rózsák A csoport – a kúszórózsákhoz hasonlóan – rendkívül vegyes származású és virágzási jellegű fajtát foglal magában, melyek közös tulajdonsága a viszonylagos edzettség (általában nem kell permetezni és takarni), és az alacsony (50–100 cm-es), de agresszív növekedés. Egyes képviselői a már ismertetett alacsony termetű fajok (többnyire a R. rugosa) "újrafelfedezett" szimpla, telt vagy féligtelt fajtái, másokat az utóbbi 1–2 évtizedben kimondottan talajtakaró célra állították elő. Ez utóbbiak elterülő növekedésűek, apró, fényes, egészséges levélzettel és folytonos virágzással. Szaporításuk részben szemzéssel, részben dugványról történik. Ez utóbbi minden felhasználó számára előnyösebb, mert így nem hoznak vad sarjakat. 4.7. Sövényrózsák: Sűrűn elágazó, erősen tüskés, felfelé törő hajtású rózsák. A kora tavaszi metszést jól tűrik. Évente egyszer sok virágot hoznak.



4. sz. Melléklet Magyarország éghajlati adottságai E fejezet a termesztést közvetve vagy közvetlenül befolyásoló éghajlati tényezők időbeli és térbeli alakulásának legfontosabb vonásait tárgyalja. Sugárzás, napfénytartam A sugárzási mérleg egyes komponenseinek és a napfénytartamnak a területi eloszlásában is jól felismerhető hazánk medence jellege. A globálsugárzás területi átlagértékei 4200-4700 MJ/m2/év között alakulnak. A legkisebb értékek az ország nyugati peremvidékén figyelhetők meg, a nagyobbak az Alföld középső területein. A tenyészidőszakot számítva a teljes besugárzásnak mindössze 52%-a fordítódik a levegő és a talaj melegítésére, valamint a párolgás energiaigényének fedezésére. Jellemző a globálsugárzás évi menetére, hogy a júliusi érték 6-9-szer nagyobb, mint a decemberi. A sugárzás intenzitása és így az összsugárzás-bevétel a vizsgált felület irányítottságától is függ. Ez a sugárzásnak jobban kitett növényfelületek erőteljesebb felmelegedését, és ennek következményeként gyorsabb kiszáradását okozza. Éppen ezért tanulságos a különböző égtájirányítottságú függőleges felületek energiabevétele között mutatkozó különbségek ismerete. A keleti és nyugati kitettségű függőleges felületek sugárzásbevétele 0,6-0,7-e a vízszintes felületen mért értéknek. Az arány évi változása csekély, az őszi és téli hónapokban jellemző a nagyobb érték. Kicsi a sugárzásbevétel és viszonylag kicsi az arány évi változása is az észak felé néző felületeknél (0,2-0,4), a nagyobb érték a téli hónapokban figyelhető meg. Legkritikusabb a déli vertikális felületek sugárzásmenete. Ezek szeptembertől márciusig a vízszintesen mért értéknél nagyobb besugárzást kapnak, decemberben és januárban közel másfélszer annyit. Június tájékán az arány 0,5-re csökken. A növényi felületek felmelegedésének mértéke a sugárzási viszonyokkal szoros kapcsolatban van. Ezért a szabadföldön végzett szaporítástechnológiai műveletek végzésekor a beavatkozás időpontjától függően célszerű a leírt össszefüggéseket figyelembe venni. A napfénytartam területi eloszlásában szintén jelentős különbségek vannak (2. ábra). Ez a különbség még az ország síkvidéki területei között is nagy, meghaladja a 350 órát. A legalacsonyabb évi összegek a Dunántúl nyugati és északnyugati határterületein, valamint az Északi-középhegység keleti felében fordulnak elő. A legtöbb napsütés a Duna–Tisza-közének déli területein figyelhető meg, itt az évi összeg meghaladja a 2150 órát. Az oltványiskolák szempontjából kívánatos 2000 órát meghaladó a napfénytartam az Alföld egész területén valamint a Dunántúl túlnyomó részén. Az évi átlagos napfénytartamból a tenyészidőszakra jutó rész, igen jó közelítéssel az ország egész területén azonosnak vehető, az arány 71–74% között mozog. A kisebb értékek a nyugati területekre és a hegyvidékekre, a nagyobbak inkább az Alföldre jellemzők. Nyugat-Dunántúlon a vegetációs időszak napfénytartama az 1300 órát sem éri el, ezzel szemben a Dél-Alföldön az 1500 órát is meghaladja.



2. ábra A napfénytartam területi eloszlása A legtöbb napsütés júliusban (240–310 óra), a legkevesebb decemberben figyelhető meg (40-50 óra), ami mintegy hatoda a júliusinak. A termesztőberendezésekben, főleg decemberben és januárban a fényhiány a növények fejlődésének limitáló tényezője lehet. A napfénytartam alakulását a nappalok hossza és a felhőzet együttesen befolyásolja. A téli és a nyári napforduló csillagászatilag lehetséges napfénytartama között földrajzi szélességünkön is nagy, közel 8 óra a különbség. A legrövidebb nappal december 21-én figyelhető meg (8,4 óra), a leghoszszabb (16 óra) pedig június 21-én adódik. A napfénytartam havi és évi értékei igen nagy szórást mutatnak, ami a felhőzet alakulásával függ össze. A minimum és a maximum közötti legnagyobb különbség pl. Budapesten – ötven év adatsorsát figyelembe véve – szeptemberben mutatkozott (200 óra), a legkisebb novemberben (76 óra). Az évi összegek adatsorában 2300 volt a maximális és 1533 a minimális érték, tehát az ötvenéves abszolút ingás 767 óra, ami az átlagértékhez képest jelentős, mindkét irányban mintegy 20%-os eltérést jelent. Hőmérséklet A hőmérséklet évi középértéke hazánk sík területein 9-11 °C között változik. Legmelegebb területünk az Alföld délkeleti peremvidéke. Itt a középhőmérséklet meghaladja a 11 °C-ot. Az Alföld legnagyobb részén, a Dunántúl sík területein, a Nyírségben, Nyugat-Dunántúlon és a Dunántúli-középhegységet övező dombos területeken az évi középérték 9-10 °C. Középhegységeink alacsonyabb vidékein 8-9 °C, magasabb területein 8 °C alatti középértékek jellemzők.



3. ábra A tenyészidőszak középhőmérséklete

4. ábra Az évi abszolút hőmérsékleti maximumok átlaga A nyári félév (ápr. – szept.) hőmérséklete, az izotermák rendszere eloszlása hasonló képet mutat, mint amit az évi középhőmérsékletről elmondtunk. Mezőgazdasági termelésre hasznosítható területeinken a tenyészidőszak középhőmérséklete 15-18 °C között változik. Legmelegebb területünk



a Körösök torkolatvidékétől délnyugat felé a határig húzódó sáv. Itt a középhőmérséklet meghaladja a 17,5 °C-ot. Az Alföld peremvidékén 17 °C a jellemző érték. A Kisalföld mintegy 1 °C-kal hűvösebb, mint az Alföld. Ehhez hozzászámítva, hogy az ország északnyugati területein a téli lehűlések is mérsékeltebbek, a hőmérséklet közepes évi ingása 1,5-2,0 °C-kal kisebb ezen a vidéken. A kedvezőbb vízháztartási és légnedvességi jellemzőket is figyelembe véve, a terület kiegyenlítettebb klímája a termesztés szempontjából feltétlenül előnyt jelent. Az ország nyugati határvidékén mutatkozó 15,0-15,5 °C-os középhőmérséklet már néhány melegigényes faj szaporításának, felnevelésének a lehetőségét korlátozza, ugyanakkor kiegyenlített hőmérsékletmenetű, az év jelentős részében humid jellegű klímája számos faj számára kifejezetten kedvező feltételeket biztosít (3. ábra). A nyári és hőségnapok vonatkozásában is megmutatkozik a már említett az ország délkeleti, valamint nyugati, északnyugati területei között meglévő éghajlati jellegbeli különbség. Amíg a nyári napok (maximum > 25 °C) száma az Alföld középső és déli területein 80 fölött van, addig a Kisalföldön és a Dunántúl nyugati területein 60-65 nap. A hőségnapokra (maximum 30 °C) arányaiban ugyanez érvényes: az Alföld nagy részére jellemző 20, vagy azt meghaladó előfordulási számmal szemben a nyugati országrészben 8-12 ilyen napot regisztrálnak átlagosan évente. Míg az Alföld legnagyobb részén a 34 °C-ot is meghaladja ez az érték, sőt egyes területeken megközelíti a 36 °C-ot, addig a Nyugat-Dunántúlon és középhegységeink területén 32-33 °C az abszolút maximumok átlagértéke. Az abszolút maximumok területi eloszlásában északnyugatról délkelet felé növekvő tendencia érvényesül (4. ábra). A téli félév hőmérséklet-eloszlásának legfőbb jellemzője, hogy az alacsonyabb hőmérsékletek északkeleten, a magasabbak délnyugaton figyelhetők meg, tehát a hőmérséklet változásának (a horizontális hőmérsékleti gradiensnek) az iránya merőleges a maximumok növekedésének irányára. A téli viszonyokat jól tükrözi a leghidegebb hónap, a január hőmérsékleti eloszlása. Míg az ország északkeleti részén, egyes hegységekkel körülvett mélyebb fekvésű területeken -4 °C havi középérték is előfordul, addig a Dunántúl déli területein -1 °C-nál nagyobb értékek adódnak. Az Alföldön, kivéve a szűkebb délnyugati szegletet, valamint a Nyírség területét, -1,5 és -2,5 °C fok közé esik a januári középhőmérséklet. A Duna–Tisza közének déli harmada ennél enyhébb, a Nyírség pedig hidegebb, -3 °C körül alakul a havi középérték. A Kisalföld legnagyobb része ebben a vonatkozásban is kedvezőbb adottságú, itt átlagosan -1,5 °C fok a leghidegebb hónap középhőmérséklete. A Dunántúlon is mindössze az Alpokalján és a Dunántúli-középhegységben fordulnak elő -2 és -2,5 °C körüli értékek. A legerősebb fagyok az Északi-középhegységben figyelhetők meg. Ennél már valamivel enyhébb, de még mindig erőteljes lehűlésekre lehet számítani az Alföld középső és keleti területein, valamint Délnyugat-Dunántúl keskeny határmenti sávjában. E vidékeken -17 és -18°C-os átlagok adódnak. Legenyhébb területeink a Dunántúli-középhegység és a Mecsek, valamint – nyilvánvaló módon a városi mezoklímahatással összefüggésben – Budapest környezetében találhatók: az abszolút minimumok átlagértéke -13 és -15 °C közé esik (5. ábra).



5. ábra Az évi abszolút hőmérsékleti minimumok átlaga

6. ábra. Késő tavaszi fagyok átlagos határnapjai Magyarországon



7. ábra. Kora őszi fagyok átlagos határnapjai Magyarországon

8. ábra. A fagymentes időszak hossza Magyarországon Fagyos nap (minimum < 0 °C) 80-130 fordul elő hazánkban évente. 90 napnál kevesebbet figyeltek meg a Duna–Tisza-közének déli területein, a Balaton környékén és Észak-Somogyban. Az or-



szág legnagyobb részén 90-100 alkalommal regisztrálnak fagyot évente. A nyugati határvidéken 100110 fagyos nap fordul elő, 110-nél nagyobb gyakoriság az Északi-középhegységben adódik. A téli napok (maximum <.0 °C) gyakorisága 20-50 évente. A Dunántúl nagy részén és a Duna–Tisza-közén 25 alatt van, a Nyírségben már 30 fölött van a gyakoriság. A termesztés sikerét nagymértékben befolyásolja a késő tavaszi és a kora őszi fagyok fellépése. Az utolsó tavaszi fagy – a magasabb hegységeket figyelmen kívül hagyva – április 1-je és 25-e között figyelhető meg az ország területén. Tehát az időbeli különbség igen nagy, több mint három hét. Legkorábban a Duna–Tisza-közének déli területein, valamint a Balaton környezetében szűnik meg a fagyveszély. Figyelemre méltó, hogy a Kisalföld helyzete e vonatkozásban nem igazán kedvező, az utolsó fagy április 15–20-a között mérhető átlagosan (6. ábra). Az első őszi fagy fellépése október 10-e és november 5-e között várható. A legkedvezőbb helyzetben most is a Mecsek vidéke és a Balaton környéke van. Az Alföld és a Dunántúl legnagyobb részén október 20-a után mérik az első őszi fagyot, az Alföld északi területein és a Kisalföldön már 20-a előtt számíthatunk fagyos nap előfordulására. A legkorábban az Északi-középhegységben és Délnyugat-Dunántúl keskeny határmenti sávjában regisztrálnak 0 °C alatti minimum hőmérsékletet. A számított átlagos határnapok most is több mint három hetet fognak át (7. ábra). Az első és utolsó fagyos nap átlagos dátumai által meghatározott intervallum a fagymentes időszak, ami az agrometeorológia egyik legfontosabb éghajlati paramétere, mivel a termesztés biztonságával szoros kapcsolatban áll. A kertészeti termesztés szempontjából figyelembe veendő területeken belül a fagymentes időszak hosszában több mint 6 hét különbség mutatkozik. Legkedvezőbb adottságokkal a Budapesttől délre, a Duna mentén fekvő területek, a Duna–Tisza közének déli része és a Balaton környéke rendelkezik: a fagymentes időszak 200 napnál is hosszabb (8. ábra). Csapadék, párolgás Hazánkban 500 és 900 mm között változik az évente lehullócsapadék mennyisége. A legcsapadékosabb körzetek a nyugati, délnyugati határszélen, valamint középhegységeinkben találhatók. E területeken a csapadék meghaladja a 700 mm-t. Fellelhetők kisebb tájegységek, főleg az Alpokalján, ahol a 900 mm-t is meghaladja évente. Az ország területének legnagyobb részén 550-700 mm közötti csapadék hull évente. A sík területek közepétől a szélek felé haladva nő a csapadék mennyisége, ezért a 600 mm-es izovonal többnyire a síkság és a hegységek, dombvidékek találkozási sávjában húzódik. Az Alföld középső része hazánk legszárazabb vidéke, itt a csapadék 500-550 mm. Figyelembe véve a hőmérséklet területi eloszlását is, ezen országrész vízhiánya kiugróan magas (9. ábra). Az 1 mm-nél több csapadékot hozó napok száma 80 és 100 között van az országban. A nagyobb értékek a délnyugati, nyugati területeken, hegységeinkben és északkeleten jellemzők, a 80 körüli gyakoriság síkvidékeinken, különösen az Alföld középső területein fordul elő.



9. ábra. A csapadék éves eloszlása Magyarországon A kertészeti termesztésben leggyakrabban a vízhiány a meghatározó tényező. Ez számszerűen is alátámasztható, ha a lehetséges (potenciális) párolgás értékeit vesszük szemügyre, és az adatokat összevetjük a csapadékösszegekkel. A tenyészidőszak (április–szeptember) potenciális párolgási értékei 450-700 mm között vannak. A fizikai adottságok leginkább a Tiszántúl középső és déli területein kedveznek a párolgásnak, több mint 700 mm víz elpárologtatása volna lehetséges. 500 mm-nél kisebb párolgási érték csak az Északi-középhegység magasabb fekvésű területein fordul elő. Ezek képviselik a szélsőségeket. Síkvidéki területeink legnagyobb részén 600-700 mm, NyugatMagyarországon 500-600 mm víz elpárolgását teszik lehetővé a légkörfizikai feltételek (10. ábra). A nyári félév vízhiánya 0-400 mm között mozog. Az Alföld legnagyobb részén a 350 mm-t is meghaladja a deficit. A Kisalföldön e szempontból kedvezőbbek a feltételek, a vízhiány 200-300 mm (11. ábra). A legkisebb vízhiánnyal az ország nyugati szegletében, és magasabb hegységeinkben találkozunk (0-50 mm). Rendkívül fontos tény, hogy Magyarország a nyári félévet tekintve egészében vízhiányos, azaz arid jellegű terület. A vízhiányos időszakok hossza és a hiány mértéke – mint láttuk – jelentős különbségeket mutat, azonban a hat hónap vízmérlege mindenütt negatív. Ezt azért szükséges hangsúlyozni, mert a hagyományos ariditási jelzőszámok legtöbbje éves éghajlati értékekkel dolgozik, és eszerint Délnyugat-Dunántúl jelentős területe vízfölösleggel bír, azaz humid térség. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az adott körzet vízellátottsága egész évben egyenletes, itt is gyakoriak a hoszszabb-rövidebb száraz periódusok, amelyek kedvezőtlen hatását öntözéssel ellensúlyozhatjuk.



10. ábra. A párolgás lehetséges értékei (IV.-IX.)

11. ábra. Az éghajlati vízhiány értékei



5. sz. Melléket Magyarország dendrológiai körzetei A fás szárú dísznövények életfeltételeit figyelembe véve, hazánk területe hat nagyobb dendrológiai körzetre osztható: 1. Alföld, 2. Kisalföld, 3. Északi-középhegység, 4. Dunántúli-középhegység, 5. Dél-Dunántúl, 6. Nyugat-Dunántúl. A körzetek nagy tájegységeket fognak át, ezért az ökológiai viszonyok, a talaj, a vízellátás, de legfőképp a domborzat függvényében még mindig igen változóak lehetnek. A körzethatárokon kívül feltüntettük az alapvető zonális erdőtársulások elterjedési területeit is. 1. Alföld Klímája alapján az Alföld területeinek legnagyobb része az erdősztyepp övébe tartozik. Ez a vegetációtípus a száraz kontinentális, füves pusztaságok (sztyepp) és az összefüggő erdők zónájának határvidékén alakul ki. A csapadék ugyan szűkösen, de elegendő a beerdősüléshez. Ilyen viszonyok között az erdő létét a talaj, a talajvíz és a domborzat legkisebb változásai is erősen befolyásolják. A laza homoktalaj mély talajvízzel nehezebben erdősül be, mint a vizet jól tároló lösz vagy azok a mélyebben fekvő területek, ahol a közeli talajvizet esetleg még a máshol lehullott és a föld alatt odaáramló csapadék is táplálja. Hasonlóan a száraz sztyeppekhez, az erdössztyepp zónának is jellemzője még, hogy a talajvíz sótartalma gyakran igen nagy. A sóban gazdag víz, ha kapillárisan a felszín közelébe juthat, ott elpárologva még jobban besűrűsödik, sóban dúsul és elszikesíti a talajt. A só felhalmozódás fékezi az erdő kialakulását. Helyette sajátos sziki növénytársulások jönnek létre. A felsorolt tényezők összhatásaként, az Alföld eredeti növénytakarója az egyhangú domborzat ellenére mozgalmas képet mutatott: kisebb-nagyobb erdőségek, ligetek váltakoztak szikes pusztákkal, száraz füvű legelőkkel. Ugyanakkor a mélyebb területeken nagy kiterjedésű mocsarak, láperdők húzódtak, a folyók ártereit hatalmas galériaerdők borították. Sokat változott az Alföld az elmúlt néhányévszázad alatt. A természetes vegetációt jórészt telepített kultúrnövényzet váltotta fel, s az ökológiai viszonyok is részben mások lettek. Az éghajlat azonban továbbra is kontinentális jellegű: a tél hideg, a nyár száraz és meleg, gyakoriak az aszályos évek. Továbbra is fontos jellemzője az Alföldnek, hogy egyes vidékein nem az éghajlat, hanem a speciális hidrológiai vagy talajadottságok határozzák meg elsődlegesen a telepíthető növények körét. Klímája alapján az Alföld további négy alkörzetre oszlik: a) Mezőföld, b) Közép- és ÉszakAlföld, c) Dél-Alföld, d) Nyírség és a Szatmár-beregi-síkság. a) Mezőföld. Földrajzilag még a Dunántúlhoz tartozik, klímája és növényzete alapján azonban az Alföldhöz áll közelebb. Domborzata az Alföldhöz képest igen változatos: szélesen elterülő löszplatók, hosszú löszdombok alkotják, amelyeket a szél és a víz által vájt tág völgyek tagolnak. Éghajlatát a közepesen hideg tél, közepesen száraz, meleg nyár jellemzi. Ilyen körülmények között a nálunk díszfaiskolai forgalomban lévő díszfák, díszcserjék nagy része megél, de a legjobban fejlődnek a közepes víz- és hőigényű fajok. Az éghajlat nem kedvez a különleges igényeknek: a páraigényes fajok (a fenyők közül például a hamisciprusok) számára a nyár túl száraz és túl meleg, de még nem elég meleg ahhoz, hogy a mediterrán igényű cserjék (pl. a füge) hajtásait minden évben beérlelje. Ez utóbbiak ezért időnként visszafagynak. A löszön kialakult nagy mésztartalmú talaj ugyanakkor a mészre kényes díszfák, díszcserjék telepítését korlátozza.



b) Közép- és Észak-Alföld. Ide tartozik az Alföld legnagyobb része a Dunától keletre, egész a Nyírségig, a Szekszárd-Kiskunfélegyháza és a Körösök vonalától felfelé, az Északi-középhegységig. Éghajlata kontinentális jellegű: száraz, gyakran aszályos, meleg nyárral és kemény téllel. Bár a térség az utóbbi száz évben óriási környezet átalakító tevékenység színhelye volt (vízrendezés, talajjavítás, öntözés), területének jelentős részén a telepíthető nővények összetételét továbbra is a speciális hidrológiai vagy talajviszonyok határozzák meg: a talajvíz közelsége, a homok, a szik. A fennmaradó területekre szárazság- és hidegtűrő fák és cserjék ajánlhatók, elsősorban lombhullató fajok. Az őshonos fák közül az Alföldre legjellemzőbbek a tölgyek (elsősorban a Quercus robur), valamint a fehér-, a szürke- és a feketenyár, tölgyesek, nyáras borókások. A löszvidékek jellegzetes virágos bokorfája a tatárjuhar (Acer tataricum). Bár itt még nem őshonos, szépen a tájba illik az ezüsthárs (Tilia tomentosa). Az exóták közül az alföldi (kontinentális) jelleget jól kiemelik a nagyra növő, szívós lombos fák, a törökmogyoró (Corylus colurna), az ostorfa (Celtis) vagy a lepényfa (Gleditsia triacanthos). Az Alföld meghonosodott fái közül ezen a vidéken gyakran látható az utakat kísérő akác, ezüstfa, a tanyák udvarán az eperfa és a hortobágyi, Karcag környéki szikeseken az erdősávokba telepített amerikai kőris (Fraxinus pennsylvanica). A nyári hőösszeg már elég nagy (dinnyetermő tájak is vannak erre). Ez, a szárazsággal együtt, kedvez a hajtások beérésének. Szépen fejlődik és jól áttelel ezért néhány hosszú vegetációjú, szárazságtűrő faj: a mézesfa (Evodia hupehensis), a narancseper (Maclura pomifera), a barátcserje (Vitex), a korai nyáriorgona (Buddleia alternifolia). A nyáron virágzó díszfák (japánakác, csörgőfa) nyílása gazdagabb, és korábban kezdődik, mint az ország hűvös, nyugati részein vagy a hegyvidéken. Az örökzöldek közül ezen a vidéken csak az igazán edzettek érzik jól magukat. Fenyőfélékből ilyenek elsősorban a homokfásításnál használt fekete- és erdeifenyő, valamint az Alföld egyetlen őshonos fenyője, a közönséges boróka. Kiválóan bírja a klímát néhány külhonos borókafaj is: a virginiai boróka (Juniperus virginiana), a kínai boróka (J, chinensis), a henye boróka (J. horizontalis) vagy a nehézszagú boróka (J. sabina). Az Alföldön is szépen virul még a henyefenyő (Pinus mugo), a szerb luc (Picea omorika), a kék duglász (Pseudotsuga glauca), meleg fekvésben a görög jegenyefenyő (Abies cephalonica), az életfa (Thuja orientalis), a kolorádó fenyő (Abies concolor), üde talajon pedig a nyugati tuja (Thuja occidentalis). A lomblevelű örökzöldek közül a pálmaliliomok (Yucca fajok) viselik el legjobban az Alföld klímáját. Napos fekvésbe telepítve kiválóan bírják a szárazságot, kedvelik az itteni laza talajokat. Legtélállóbbak a föld alatti gyöktörzset fejlesztő fajok: Yucca filamentosa, Y. flaccida stb. A magas törzsű Y. recurvifolia az Alföld északi részén már időnként elfagy. Napra telepíthető örökzöldek még az örökzöld borbolya (Berberis julianae), védett fekvésbe pedig a tűztövis (Pyracantha coccinea), bár néha erősen visszafagy! Félárnyékos helyek örökzöldjei a babérmeggy (Lauroceraus officinalis) kis levelű fajtái (f. schipkaensis, 'Zabeliana', 'Serbica'), a mahóniák, az örökzöld bangita (Viburnum rhytidophyllum) és némely örökzöld madárbirs. c) Dél-Alföld. A Szekszárd-Kiskunfélegyháza-Körösök vonalától délre haladva fokozottan érvényesül a déli légáramlatok hatása. A napsütéses órák száma ebben az országrészben a legmagasabb, meghaladja a 2000-et. A telepíthető nővények köre a melegkedvelő fajok irányába bövül. A száraz, forró nyár is kedvez a hajtások jó beérésének, amelyek azután a valamivel enyhébb télen biztonságosan áttelelnek. Ilyen például néhány egzotikus megjelenésű lombhullató faj: a végzetfa (Clerodendron trichotomum), a datolyaszilvák (Diospyros fajok), a fűszercserjék (Calycanthus fajok). Némi védelem mellett már a füge is áttelel és szépen terem. A Dél-Alföld szárazságtűrő és melegkedvelő örökzöldjei a törzses pálmaliliomok (Yucca recurvifolia), a babérlevelű szuhar (Cistus laurifolius), az arizonai ciprus (Cupressus arizonica). Ha vízigénye öntözéssel vagy az elérhető talajvízből kielégíthető, gyorsan fejlődik és bizton-



sággal áttelel a mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum), esetleg még az atlaszcédrus (Cedrus atlantica) vagy a himalájai selyemfenyő (Pinus griffithii) is. Természetesen az Észak-Alföldnél felsorolt szárazságtűrő fajok itt is szépen tenyésznek. A Tiszántúlon, a Tisza és mellékfolyóinak néhai hordalékán többnyire mészben szegény, legalább a feltalajban savanyú kémhatású talajok alakultak ki. Megfelelő vízellátás esetén ez egy sor mészérzékeny vagy esetleg mészkerülő faj telepítésére is módot nyújt. d) Nyírség, Szatmár-beregi-síkság. Debrecentől kelet felé haladva egyre fokozottabban érződik a Kárpátok közelsége. A csapadék mennyisége nő, ugyanakkor a nyár valamivel hűvösebbé, a tél hidegebbé válik. Ilyen viszonyok között a telepítésre javasolt fás növények köre is eltér az Alföld többi részén megszokottól. Az Észak-Alföldre javasolt, szárazságot és hideget tűrő fajokat fokozatosan hidegtűrő, de a nedvességgel szemben igényesebbek válthatják fel, a tölgyek mellett megjelenik a magas kőris, a gyertyán, a hegyi juhar, a kis- és nagylevelű hárs. A talajok mészben szegények. Ez módot ad egy sor mészérzékeny, sőt néhány mészkerülő növény telepítésére (vöröstölgy, sártölgy, Liquidambar styraciflua, nyáron nyíló Spiraea fajok, Magnolia fajok, a fák árnyékában a lombhullató Rhododendron fajok stb.). Az örökzöldek közül elsősorban a hidegtűrő fenyőfélék szerepelhetnek. Ilyenek például a közönséges luc (Picea abies), a zöld duglász (Pseudotsuga menziesü var. viridis), a simafenyő (Pinus strobus), a kaukázusi jegenyefenyő (Abies nordmanniana) stb. Természetesen a Közép- és ÉszakAlföldre javasolt, hideget és szárazságot egyaránt tűrő fenyők is megélnek itt. Kivétel talán az életfa (Thuja orientalis). Hajtásai a hűvös nyáron nem mindig érnek be, ezért ha kemény tél következik rá, visszafagy. A lomblevelű örökzöldek között az Észak-Alföldre felsorolt, edzett fajok szerepeljenek. Számítani lehet már a tűztövis és a babérmeggy gyakoribb visszafagyására. 2. Kisalföld Domborzata és természetes növénytakarója az Alföldéhez hasonló, de éghajlata valamivel kiegyenlítettebb. Területe jórészt mezőgazdasági művelés alatt áll. Telepíthető növényzetét az Alföldhöz hasonlóan elsődlegesen a hidrológiai és talajviszonyok befolyásolják. A három legfontosabb termőhely típus: - a Duna mentén (főleg keleten) található száraz homokterületek, - a Kisalföldet a Bakony és a Vértes felöl határoló, közepesen száraz löszös dombvidék, és - a lecsapolt lápok (Hanság) helyén vagy a szabályozott folyók hajdani árterén kialakult jó vízellátású termőhelyek, elérhető, de nem túl magas talajvízzel, közömbös vagy savanyú kémhatású talajokkal. A felsorolt termőhelyek különböző nedvesség- és talajviszonyokat kínálnak. A Kisalföld délnyugati és nyugati peremén (Sárvártól nyugatra) az éghajlat és a talajviszonyok már a Nyugat-Dunántúlhoz képeznek átmenetet, és a páraigényes, savanyú talajt kívánó fajok is szépen fejlődnek. 3. Északi-középhegység Az ország leghűvösebb vidéke. Domborzata rendkívül változatos, ennek megfelelően éghajlata és növényzete is igen nagy eltéréseket mutat. A tél általában hideg. A nyár a déli oldalon és alacsonyabb fekvésben általában közepesen száraz és közepesen meleg, északra és egyre feljebb haladva viszont a klíma hűvösebbé, csapadékosabbá válik. Hegységei részben vulkáni kőzetekből (főleg andezitből), részben pedig mészkőből állnak. Talajai többnyire savanyú kémhatású barna erdőtalajok. Telepíthető növényzete a kitettségtől és a magasságtól függ: déli, meleg fekvésben (a molyhos tölgyesek, karsztbokorerdők, száraz tölgyesek területén és természetesen a borvidékeken) felhasználhatók az Alföldre javasolt fajok: megfelelő védelem mellett még az erősen melegigényesek is (selyemakác, végzetfa).



A zárt, többségében cseres kocsánytalan tölgyesek övében közepesen szárazságtűrő vagy közepesen vízigényes növényzet alkalmazható. Vulkáni alapkőzeten (pl. Nagymarosnál) a laposabb déli fekvésben szépen díszlik a mészérzékeny szelídgesztenye. A bükkösrégiókban a jobb csapadék- és páraviszonyok az igényes díszfák, díszcserjék életfeltételeit biztosítják, köztük mészérzékeny, sőt mészkerülő fajokét is (Rhododendron, Sarothamnus). Jól fejlődnek a boreális fenyők (Picea abies, Pinus strobus, P. silvestris, P. jeffreyi, Abies fajok, Thuja occidentalis, T. plicata, Pseudotsuga menziesi var. viridis stb.) a melegigényes fenyőfajok (Cedrus fajok, Thuja orientalis, Pinus griffithii stb.) itt már szenvednek, a hűvös nyár és a hideg tél miatt. 4. Dunántúli-középhegység Domborzata az Északi középhegységhez hasonlóan mozgalmas, de éghajlata valamivel melegebb. A rendkívül változatos terep- és helyi klimatikus adottságok tág teret nyitnak a változatos növényalkalmazásnak: megfelelő fekvésben a hazánkban fellelhető összes díszfa, díszcserje megtelepíthető. Ezt bizonyítják a területen lévő gazdag és különleges növényzetű arborétumok (Zirc, Agostyán, Badacsonyőrs stb.). A körzet talajviszonyai is sokrétűek. A hegyek nagy része üledékes kőzetből, mészkőből és dolomitból épül fel. Ilyen alapkőzeten számolni kell a nagy mésztartalommal, legalábbis a talaj kőtörmelékes alsó rétegeiben. Ugyanakkor a horpadásokban, nagyobb kőrepedésekben, a szurdokok fenekén vagy a széles mészkőteraszokon vastag rétegben gyűlik össze a humusz. Az ilyen "földzsákok" talaja a környező mészkő ellenére gyakran mészben szegény, erősen savanyú kémhatással. Mészben szegény talajok alakulnak ki a Visegrádi hegység andezitjén, a Balatont északnyugatról övező bazalthegyeken (a hegylábakat borító löszlepel kivételével!) vagy a Balaton-felvidéken és egyebütt fellelhető savanyú homokkövön. A Balatont északról övező hegysor meleg lejtőin erős szubmediterrán hatás érződik. A terület délről nyitott, ugyanakkor északról védik a hegyek. Hőmérsékleti viszonyai ezért, Pécs környékéhez hasonlóan, kedvezőek. Jól felhasználható ez a körülmény a délies jelleg kidomborítására, és ezzel a Balaton környéki táj idegenforgalmi vonzerejének növelésére. Karakteres fái lehetnek ennek a vidéknek a Cédrus fajok, az arizonai ciprus (Cupressus arizonica), a leyland-ciprus ( X Cupressocyparis leylandü), a hosszú tűjű Pinus griffithii. Szépen fejlődik a Dél-Alföldre javasolt többi melegigényes faj is (selyemakác, végzetfa stb.). Ezen túlmenően telepíthetők még az egyéb ciprusok, a gránátalma (Punica granatum), az örökzöld tölgy (Quercus X turneri), a Spartium junceum és több, nálunk még kevéssé ismert szubmediterrán növény. A hatást nyáron virágzó, ősszel termésdíszt vagy élénk lombszínt adó díszfákkal, díszcserjékkel, valamint az aromás örökzöld törpecserjék és félcserjék talajtakarókénti alkalmazásával tehetjük teljesebbé (Lavandula, Santolina, Caryopteris stb.). Elsősorban a magánkertekbe valók (és ott gyakran ki is vadulnak) a télálló kaktuszok. A régi kultúrtáj jelleget hangsúlyozzák a szőlők, a mandulások. 5. Dél-Dunántúl Éghajlata a Dunántúli-középhegységhez közel álló, de annál enyhébb és kiegyenlítettebb. Ennek, a vidék délebbi fekvése mellett, az is oka, hogy a domborzata kevésbé változatos: a Mecsek hegység kivételével lankás, rendkívül barátságos dombvidék. A csapadék mennyisége északkeletről délnyugat felé haladva fokozatosan nő. A táj gazdag a Balkánról idáig felhatoló flóraelemekben. Közülük talán a legfeltűnőbb az ezüsthárs. Külső-Somogyban még csak szórványosan, délnek haladva egyre gyakrabban találkozunk vele, különösen a gyertyános tölgyesek övében, meszes talajon. A Zselicben és a Mecsekben helyenként a gyertyánt kiszorítva elegyetlen állományt alkot, sőt néhol még a bükkel is versenyre kel. Helyenként a cseres kocsánytalan tölgyesekben, savanyú talajon szelídgesztenye él. A telepíthető fás növényzet szempontjából a terület két nagy alkörzetre oszlik: a) Déli-Mecsek és az Ormánság. Ez az ország legmelegebb vidéke, télen-nyáron melegítik a dél felől idáig hatoló enyhe légáramlatok. Ugyanakkor az északi hidegbetöréseket a Me-



csek és a Zselici-dombvidék védelme enyhíti. Különösen melegek a Mecsek és a Villányihegység alacsony déli lejtői (kb. 400 m-ig), ahol a mediterrán hatást a kedvező domborzat tovább erősíti. Itt a nyári hőösszeg a Dél-Alföldével vetekszik, de a tél jóval enyhébb. Ezeken a területeken szépen fejlődnek és jól áttelelnek a Balaton-felvidéknél már felsorolt mediterrán igényű cserjék és félcserjék: a gránátalma, a ciprusok, a babérlevelű szuhar stb. A sík vidékeken, az enyhébb tél .és a valamivel csapadékosabb nyár miatt a választékot a meleget kedvelő, de a nedvesség iránt igényesebb fajokkal bővíthetjük. Ilyenek például a babérmeggy nagy levelű fajtái ('Laurifolia', 'Caucasica', 'Rotundifolia' stb.), a japán kecskerágó (Euonymus japonicus), a himalájai selyemfenyő (Pinus griffithii) vagy némi árnyékvédelem mellett a japánfenyő (Cryptomeria japonica). b) Somogy és a tolnai dombok. A Szekszárd-Mecsek-Szigetvár-Barcs vonaltól északra eső területek tartoznak ebbe az alkörzetbe. Az éghajlat enyhe ugyan, de már valamivel hidegebb, mint a Mecsektől délre. A növényalkalmazás lehetőségei ennek megfelelően alakulnak. A Mecsek magasabb régióiban, valamint az északi lejtőkön (bükkösök, gyertyános tölgyesek) a hűvösebbé és csapadékosabbá váló klímának megfelelően jó vízellátást és párát igénylő díszfákat, díszcserjéket ültethetünk. Jól díszlik itt a tű- és lomblevelű örökzöldek túlnyomó része. A feltalaj gyakran mészben szegény, és ez még a mészkerülő Rhododendronok telepítésére is lehetőséget ad. Bár nagy részük még áttelelne, nem illenek ide az Észak- és Dél-Alföldnél részletezett, hosszú vegetációjú lombhullató fajok, sem pedig az erősen fagyérzékeny növények. A Mecsek alacsonyabb északi lejtőitől Külső-Somogyig a tél viszonylag enyhe, a nyár mérsékelten meleg és mérsékelten csapadékos. A telepíthető növényzet választéka nagy: megél a legtöbb közepes nedvességigényű növény, de kedvező életfeltételeket találnak az Észak- és részben a DélAlföldnél felsorolt melegigényes, szárazságtűrő fajok is. A széles völgyekben, a közeli talajvizet kihasználva, szépen fejlődnek a víz és a meleg iránt egyaránt igényes, nagy termetű exóták: a császárfa (Paulownia tomentosa), a hikoridió (Carya), a platán. Jól érzik magukat a melegkedvelő fenyők, például a cédrusok. A páraigényesek számára viszont a nyár már kissé száraz. Ezért azokat csak meglévő állományok védelmébe telepítsük. Belső-Somogy (a megye nyugati-délnyugati része) a Dél-Dunántúl legcsapadékosabb tája. Tartósan jó életfeltételeket biztosít a meleget és a kiegyenlített, csapadékos klímát kedvelő exóták, főképp az örökzöldek számára. Az Alföldnél említett, forró, száraz nyarat igénylő lombhullató fajoknak néha már kissé hűvös a nyár. Virágzásuk elhúzódik és nem elég gazdag. 6. Nyugat-Dunántúl A Zala völgyétől nyugat felé haladva egyre fokozottabban érződik a közeli Alpok hatása. A tél továbbra is viszonylag enyhe, de a nyár hűvösebb és csapadékosabb. Gyakoriak a záporok, felhőszakadások. Ez az ország legpárásabb vidéke, atlantikus vagy szubalpin klímával. A körzet három alkörzetre oszlik: a) zalai dombvidék és Göcsej, b) Őrség, Hetés, c) vasi és soproni dombvidék. a) Zalai dombvidék és Göcsej. Éghajlata erős mediterrán hatás alatt áll: a nyár csapadékos, de meleg, a tél pedig ebben az alkörzetben a legenyhébb. Az erdőkben sok helyen ciklámen él, tavasszal az erdőszéleken a szártalan kankalin virágzik. Továbbra is gyakori a szelídgesztenye. Jelenléte különösen a zalai szőlőkben feltűnő, ahol az eredeti erdőből csak ezeket a fákat hagyták meg. Óriásira nőtt, boltozatos koronájuk a dombtetőkről messzire látszik, és az egész vidéknek szelíd, délies jelleget kölcsönöz. A telepíthető növényzet választéka Belsö-Somogyéhoz hasonlóan gazdag. Az enyhe, csapadékos tél sok melegkedvelő faj áttelelését még lehetővé teszi. Ugyanakkor a nyár elég esős és hűvös az atlantikus klímát igénylők számára is. Ez az egyik legkellemesebb alkörzet a lomblevelű örökzöldek számára. Az esős, de meleg nyáron buján növekednek, majd a viszonylag enyhe télen biztonságosan áttelelnek. Nem egy olyan fajt, amit máshol árnyékolni kell, itt a napra is telepíthetünk (pl. a nagy levelű babérmeggyeket).



Ami a lombhullatókat illeti, ezen a vidéken a legszebbek az igényes, nagy virágú díszcserjék, díszfák: a fás pünkösdirózsa, a labdarózsa, a magnóliák, a mályvacserje, a nagy virágú kerti iszalagok vagy a japáncseresznye. Mód nyílik a mészre érzékenyek telepítésére is: sok falusi ház udvarán például a cserepes virágként ismert hortenzia díszlik. A rózsaszín fajták virága néha megkékül, ami a talaj erősen savanyú kémhatását jelzi. Probléma lehet a hosszú, forró nyarat igénylő lombhullató fajokkal. A hűvös, csapadékos nyáron hajtásaik nem tudnak beérni. Ahogy nyugat felé haladunk, úgy válik egyre többjük fagyérzékennyé. b) Őrség, Hetés. Az alkörzetet hűvös elő-alpesi éghajlat és erősen savanyú talajok jellemzik. A lombos erdőket sok helyütt fenyvesek váltják fel. Ennek megfelelően a kertekben is a fenyőké, főképp az északi vagy magashegységi fajoké az uralkodó szerep. A lomblevelűek közül azokat ültessük, amelyek kedvelik vagy bírják a hűvös, párás klímát és az erősen savanyú talajt: a nyírfát, a bükkfát, a lombhullató és örökzöld Rhododendron fajokat, a hortenziákat, a magnóliákat, a madárberkenyét. Mellettük a legtöbb közép- vagy magashegységi lombhullató díszfa, díszcserje megél még. Vigyázni kell egyes melegkedvelő, lomblevelű örökzöldekkel, például a tűztövissel. Hajtásai nem érnek be, ezért rendszeresen viszszafagynak. Hasonló a gond a melegigényes lombhullató fajokkal. A narancseper, papíreperfa, de még a platánfa is visszafagyásra hajlamos, különösen fiatal korban. c) Vasi és soproni dombvidék. A Dunántúli-középhegységgel és a Kisalfölddel határos területsáv tartozik ide, Körmendtől és a Zala felső folyásától északra, egészen a Fertő tóig. A talajok többnyire savanyúak. Klímája keletről nyugatra haladva gyorsan változik. A Kisalfölddel határos dombvidéken még bizonyos kontinentális jellegű, az Alpok lábánál pedig már kimondottan atlantikus, majd feljebb, az országhatárig nyúló hegyekben elő-alpesi. A telepíthető növényzet összetételét a savanyú talajok mellett itt is a sok csapadék és a hűvös nyár határozza meg. A zalai dombvidékhez hasonlóan ez a vidék is jó termőhelyet nyújt a tű- és lomblevelű örökzöldek, valamint az üde talajt kedvelő lombhullató fajok számára. Fontos különbség azonban, hogy a nyár és a tél már egyaránt valamivel hidegebb. Ezért a melegigényesebb fajok még az alacsonyabb fekvésű területeken is háttérbe szorulnak, különösen a nyugati határszél felé. Kivételt képeznek a déli tájolású meleg lejtők, ahol jobban beérnek a hajtások, enyhébb a tél. Ezért sokszor a hidegre érzékenyebb fajok is jól áttelelnek. Ugyancsak kivételt képez a – Sopron felett – hazánkba átnyúló Lajta-hegység. Mészkővonulatán szárazságtűrő, melegkedvelő vegetáció él, mészkedvelő tölgyesek, karsztbokorerdők. Itt terül el a soproni borvidék is. Telepíthető növényzete a Dunántúli-középhegység szárazabb területeihez hasonló.



6. sz. Melléklet A nagyvárosi klíma és növényei A nagyváros jellemzői a nagyfokú beépítettség, a szennyezett levegő, a fokozott forgalom és az utak rendszeres téli sózása. A növényzet számára mindez a következő főbb ökológiai módosulásokat okozza. 1. A nagyváros klímája (mezoklíma) melegebb és szárazabb, mint a környék makroklímája. A felmelegedés elsősorban két tényezőre vezethető vissza; a beépítettségre és a szennyezett levegőre. A város épülettömege, burkolt utcái és terei valamennyien holt felületek. A zöld növényzettel ellentétben nem megkötik, hanem csak elnyelik a napfényt. Nappal ezért jobban felmelegednek (sőt nyáron felforrósodnak), éjszaka pedig az elnyelt energiát visszasugározzák. A különbség a vegetációs időszakban a legnagyobb, de télen is megnyilvánul. Az épületek ezen kívül lefékezik a szelet, télen pedig (ha csak tizedfokokkal is), de a fűtés révén melegítik a levegőt. Talán az épületnél is jobban melegíti a várost a búraként ráboruló, és különösen szélcsendes időben jelentős vastagságot elérő szennyezett levegőréteg. Hatása az üvegházhoz hasonló. A Nap látható sugarait átengedi, viszont a felmelegedő felszín által kibocsátott, nagy hullámhosszú hősugarakat visszatartja, illetve visszasugározza (hőcsapda). Mindezek következtében a nagyvárosok belsejében szélcsendes időben 2-5 °C-kal, de még szeles időben is 0,5-2 °C-kal melegebb van, mint a városon kívül. Érthető, hogy ilyen viszonyok között a levegő relatív páratartalma alacsonyabb lesz, a növényzet többet párologtat, és ezért a természetes csapadék kevésbé elég számára, a klímát száraznak érzi. A szárazságot tovább növeli az a tény, hogy kevés a párologtató zöldfelület, s a lehullott csapadék nagy része nem hasznosul; az épületekről, utakról lecsorogva elfolyik a vízelvezető csatornarendszeren. Nem kedveznek ezek a körülmények a vízigényes fajoknak, és főképpen nem a páraigényes növényeknek.

12. ábra. A nagyvárosi klíma kialakulása (Rajz: Földi H.) Kiváló (és még mindig nem kellőképpen kiaknázott) lehetőséget teremt viszont a nagyváros a melegigényes és az átlagnál fagyérzékenyebb növények számára. Az ilyen fajok, mint például a selyemakác, a jeneszter (Spartium) vagy a császárfa, a nagyvárosban biztosabban megkapják a hajtásaik



beérleléséhez szükséges hosszú vegetációs időszakot és a magas hőösszeget. A valamivel enyhébb tél pedig lehetővé teszi számukra a biztonságos áttelelést. Nem csoda, hogy épp az utóbbi urbanizációs években kezdett elterjedni kertjeinkben néhány olyan növény (például a valódi ciprusok), amelyekről idáig azt tartottuk, hogy nem bírják a magyar telet. 2. A város levegője porral, korommal és különböző gázokkal szennyezett. 3. A városi utakat télen sózzák. A sós hólé az utak menti földsávra csapódik, s lerakódik a növények tövére, illetve bemosódik a talajba. A párolgás és az újabb sózások következtében egyre koncentráltabb lesz. A károsításnak erősen kitett helyeken a beteg fák tavasszal apró leveleket hajtanak a levelek széle hamar megég. Augusztustól kezdve kora őszi lombszíneződés, majd részleges lombhullás következik be. Néha ugyanazon a fán egyidejűleg találhatunk lehullott lombú, égett levelű és frissen kihajtott ágakat. (Egyebek között a sózásra vezethető vissza a vadgesztenye másodvirágzása is.) A rendszeresen sózott főútvonalak mellett egész fasorok károsodhatnak. Csak egyes fák betegednek meg az autóbuszok megállói, erősen igénybe vett kapubejárók közelében, nyilvános épületek előtt, közlekedési lámpák mellett, két főútvonal kereszteződésében, gyalogos átkelőhelyeken. Nyilvánvaló, hogy a jelzett helyeken a megbetegedésben a fokozott sózás mellett a nagyobb levegőszennyeződés is igen nagy szerepet játszik (a járművek lelassítanak, majd gázt adnak). Az egyes fafajok sózásérzékenysége különböző (nem teljesen azonos a sziktüréssel!). Érzékeny a vadgesztenye, a gyertyán, a korai juhar és a hársak, viszonylag ellenálló a fehér- és a szürkenyár, a kocsányos tölgy, a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a közönséges akác és a galagonyafajok. 4. Egyéb károsító hatások. Közülük legfontosabb a növényzet mechanikai károsítása (vandalizmus) és a talajban elhelyezett vezetékekből eredő gázszivárgások. Mint az eddig felsoroltakból látható, a növényeket a városban olyan sok és sokféle ártalmas környezeti hatás éri, hogy az egyes fajok reakcióját előre kiszámítani szinte lehetetlen. Feltétel például, hogy a városba telepített fajok bizonyos szárazságot és meleget, az út mellé ültetett növények az átlagosnál nagyobb sókoncentrációt is elviseljenek. Nem lehet azonban ennek alapján azt mondani, hogy a száraz ökológiából származó vagy a sziktűrő fás növények általában jól tűrik a várost, hiszen egy részük igen érzékeny lehet a levegő szennyeződésére. A kérdést bonyolítja, hogy sok faj látszólag jó tűrőképességet mutat (normálisan fejlődik), élettanilag azonban legyengül, ellenálló képessége csökken. Előbb-utóbb olyan kártevők vagy betegségek támadják meg tömegesen, amelyek természetes környezetben nem vagy csak alig károsítják. Láncreakció indul meg: a növény a károsítás hatására még jobban legyengül, s a végén elpusztul vagy legalábbis elveszíti díszértékét.



A KONTINENTÁLIS KLÍMÁN KIPRÓBÁLT, MAGYARORSZÁGON TESZTELT

Recommend Documents