Dr. Szajbély Mihály A kommunikáció szakos oktatás rövid története és perspektívái A kommunikáció szakos oktatás rövid történetének tárgyalását egy még rövidebb médiatörténeti áttekintéssel szeretném bevezetni. Az ember ugyan azóta kommunikál, amióta megjelent a Földön, de az a meglehetősen bonyolult kommunikációs helyzet, amelyben ma élünk, akkor vette kezdetét, amikor a magas kultúrától elkülönült a populáris kultúra. Ez a folyamat az írni-olvasni tudás terjedésével párhuzamosan vált egyre inkább érzékelhetővé a 18. század végétől kezdve, és az alfabétizmus meghatározóvá válásával jutott végpontjához a 19-20. század fordulójára. Az elit és a populáris kultúra tartalmát és hordozóit tekintve a 20. század folyamán ugyan sokat változott, de a struktúra maga változatlan maradt, és változására – bármennyire is ellenszenves jelenségeknek vagyunk tanúi ma – nincsen remény. A 18. század vége előtt az írni-olvasni tudás képessége elit kultúrát feltételezett: aki írni-olvasni tudott, az egyben magasan műveltember is volt. Közülük kerültek ki a Habermas által pontosan körülírt „okoskodó” polgári nyilvánosság képviselő, és általános volt a hit, hogy az írni-olvasni tudás képességének terjedésével az elit műveltség köre, maga a polgári nyilvánosság válik egyre szélesebbé. Az emberek többsége azonban a frissen megszerzett írni-olvasni tudást nem a tanítómesterek elképzeléseinek megfelelően kezdte el használni. Nem azért olvasott, hogy tanuljon, hanem azért, hogy szórakozzon, azaz minél kellemesebben töltse ki ez idő tájt jelentsen megnövekedett szabad idejét. Gyorsan világossá vált az is, hogy ennek a szórakozási vágynak a kielégítéséből élelmes üzletemberek nagy nyereségre tehetnek szert, így az elit kultúra képviselőinek minden berzenkedése és tiltakozása ellenére gyorsan kialakultak a szórakoztatóipar különféle intézményei, közöttük a filléres könyvsorozatok és a bulvársajtó.. Abban persze, hogy egy regényt a szórakozás kedvéért veszünk a kezünkbe, nincsen semmi rossz: normális esetben az ember a regényt mindig az érdekes/unalmas kódja mentén olvassa. Nem mindegy azonban, hogy kit mi szórakoztat: van akit John Cage, van akit John Lennon, fogalmazott egy német irodalomtudós, és van akit Lagzi Lajcsi, tehetném hozzá én. A probléma tehát nem a szórakozással van, hanem a szórakozás minőségével. Ami a sajtót illeti, egy hírlapot eredendően nem azért veszünk kézbe, hogy szórakoztasson, hanem azért, hogy informáljon – a sajtó kódja ugyanis nem az érdekes/unalmas, hanem a hírértékű/nem hírértékű. Persze ami hírértékű, az egyben érdekes is lehet, és nem csupán informálhat, hanem szórakoztathat is.
Az okoskodó polgári nyilvánosság első sajtóorgánumainak szerkesztői még tudatosan igyekeztek megszabadítani a hírlapokat a szórakoztató írásoktól; ezért fogalmaz például úgy a sajtótörténet, hogy Kossuth Pesti Hírlapja meglehetősen száraz olvasmányanyagot tartalmazott. Az üzletté váló sajtó azonban érdekelt volt a példányszám növelésében, és éppen ezért tudatosan törekedett a felülkódolásra: tudatosan igyekezett az olvasóknak nem csupán információt, hanem szórakoztató anyagot is tálalni. Kezdetben ez a kettő párhuzamosan futott: a szépirodalom tárcaregények és novellák formájában megjelent a napilapokban. Később maguk a hírek kezdtek egyre színesebbé válni, és ez a folyamat vezetett a 19. század végére a bulvársajtó kialakulásához – amelynek már nincs is szüksége az irodalom „közreműködésére”. Ezzel a folyamattal párhuzamosan vált az újságokba való írás újságírássá, azaz különült el az írói mesterségtől az újságírói mesterség, a maga speciális és többrétegű elvárásaival: mást vár el munkatársaitól egy mértékadó politikai napilap és mást egy bulvárlap. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az utóbbit is profi módon kell létrehozni napról napra, mert különben nem lesz eladható. Miután az újságírás mesterségként elkülönült, természetessé vált, hogy ezt is ugyanúgy oktatni és tanulni kell, illetve lehet, mint bármilyen más mesterséget. A sajtó imént vázolt, üzletorientált, és a populáris kultúra igényeit sok esetben gátlás nélkül kiszolgáló helyzetből következik azonban, hogy az elit kultúra képviselői ezt az oktatási/tanulási tevékenységet mindig ambivalens érzésekkel, bizonyos gyanakvással szemlélték. Az újságíróképzés Magyarországon a rendszerváltás után Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon az imént vázolt, nagyjából kétszáz éves folyamatot megszakította a szocializmus negyven éve, amikor is a hivatalos kultúrpolitika a populáris kultúrát kapitalista szennyként igyekezett kisöpörni a porondról, és egyféle – általa ideológiailag megszűrt – elit kultúra közönségévé igyekezett tenni mindenkit. Ez volt az az időszak, amikor a magyar értelmiségi, aki ma fanyalogva, sőt undorodva fordul el populáris kultúrától, mely a vízcsapból is folyik, lelkesen járta a bécsi Mariahilfer Stassét, és ült be akció- meg szexfilmeket nézni az ottani mozikba. Az irányított kultúra szürke világából érkező még a színes reklámlapokban is örömét találta, és kifejezetten irigyelte a bécsi polgárt, akinek minden nap többször teletömték a postaládáját ilyen kiadványokkal. Az irányított kultúra szürke világában irányított és szürke volt a sajtó is. Viszonylag kis számú és sajtóorgánum, rádió- és televízióadó létezett. Felsőfokú újságíróképzés nem volt, de az újságírók többsége rendelkezett felsőfokú diplomával, s ezzel a zsebében, már gyakorló tollforgatóként, végezte el a MUOSZ újságíró iskoláját. Többségük megfelelően képzett, jó szakember volt – hogy politikai/világnézeti tekintetben mennyire gerinces, az más kérdés.
A rendszerváltás idején ez a meglehetősen belterjes és pocsolya méretű állóvíz hirtelen megpezsdült és kiáradt. Rövidebb-hosszabb életű sajtóorgánumok tucatjai jelentek meg az utcán, a 90-es évek közepétől pedig általánossá vált kereskedelmi rádiózás és televíziózás is. Hirtelen rengeteg szakemberre lett volna szükség, sokkal többre, mint amennyi rendelkezésre állt. Akik pedig végül mégis ellátták és ellátják az új feladatokat, többnyire nem rendelkeztek megfelelő háttérműveltséggel és szakmai ismeretekkel: a korábban profik által uralt médiát amatőrök tömege töltötte fel. Ebben persze volt és van is valami üdítő – a központilag irányított, mesterségesen szűk mederben tartott sajtórendszert nyilván senki sem sírja vissze. Ugyanakkor ezzel kezdődött a jópofán lököm a süketet időszaka a rádióban és a televízióban, a sokakat visszaborzasztó ízléstelenségek, filmsorozatok, délutáni showműsorok virágzása. Végső soron helyzet rosszabb lett, mint Nyugaton, mert ott legalább profik látják el profi módon a populáris kultúra fogyasztóit. A rendszerváltással megváltozott körülményekre, az irányított kommunikáció világának a szabad kommunikáció világává való átalakulására válaszolt a felsőoktatás is. A 90-es évek elején három magyarországi egyetemen is megkezdte működését a kommunikáció szak. Egyetemi is és főiskolai szintű újságíróképzés ma Magyarországon e szak keretei között folyik. Annak, hogy a magyar felsőoktatás a rendszerváltás után nem az újságíró szakkal, hanem kommunikáció szakkal egészült ki (noha a nyugati példa erre is adott volna késztetést), nézetem szerint két oka volt: - egyrészt az újságíróképzés idegen test volt a hagyományos tudományegyetemi képzésben, és kommunikáció szakos képzés néven könnyebb volt elfogadtatni az egyetemi közvéleménnyel; - másrészt ez a név eléggé általánosnak tűnt ahhoz, hogy azon a három egyetemen, ahol a képzés megindult, a szakok gazdái a maguk elképzeléseinek megfelelően töltsék fel az adott kereteket. A megalapított szak gondozására természetesen nem állhattak rendelkezésre külön tanszékek. Szegeden a kommunikáció szak gazdája a régebbi magyar irodalom oktatásával foglalkozó tanszék lett. Miután világossá vált, hogy mind Pécset, mind Budapesten a Horányi Özséb, illetve György Péter neve által fémjelzett képzés elméleti jellegűnek ígérkezik, ezért Szegeden inkább a gyakorlati orientáltságú képzés megvalósítása került előtérbe. Végül egy olyan képzési struktúra alakult ki, amelynek a tudományegyetemi jellegét az erős elméleti alapozás és a tanult tárgyak széles spektruma biztosítja, ugyanakkor ez a felsőoktatás elvárásainak megfelelő tudásanyag kifejezetten a gyakorlatban létező kommunikációs mesterségek (az újságírás különböző típusai mellett pr, médiamenedzsment, médiainformatika stb.) elvárásainak (szükséges háttérismereteinek) megfelelően került összeállításra. Egy ilyen hálótervnek a kimunkálására és folyamatos karbantartására természetesen az egyetem különböző karainak különböző tanszékein dolgozó kollégák (jogászok, közgazdászok, informatikusok, gazdaságföldrajzosok, politológusok, szociológusok, történészek, filozófusok stb.) együttes munkájára volt és van ma is szükség. A közös erőfeszítés eredményeképpen talált helyet a szak a szegedi egyetem oktatási struktúrájában. Szervezeti téren ennek
egyértelmű kifejeződése volt az, hogy az Egyetemi Tanács 1997 tavaszán gondozására Médiatudományi Tanszék néven külön egységet hozott létre. A képzés igen gyorsan népszerűvé vált a hallgatók körében. Nappali tagozaton kezdetben harminc fő felvételére volt lehetőség, a mostani első évfolyam viszont már hetven fős, és a jelentkezők száma sokszorosan haladja meg a felvételi keretszámot. Ennyit a rövid történetről, és most még rövidebben a perspektívákról, melyek vizsgálatát két kérdéskör köré lehetne szervezni: (a) Milyen helye és lehetősége lehet a média mai világában az felsőfokú kommunikáció szakos képzésnek, azaz képes-e, ill. akarja-e a felsőoktatás azokat az igényeket kielégíteni, amelyeket a média mai világa elvár leendő munkatársaitól? (b) Milyen helye lehet a felsőoktatás rendszerében az egységes európai felsőoktatási térhez való csatlakozás után a kommunikáció szakos képzésnek? Ami az első kérdést illeti, arra röviden az a válaszom, hogy a kommunikáció szakos oktatásnak nem a populáris elvárások üzletszerű kielégítésére törekvő média elvárásainak kielégítésére kell felkészítenie hallgatóit. Még akkor sem, ha diplomájuk átvétele után nagy valószínűséggel a populáris média világában kell érvényesülniük – merthogy ilyenek teszik ki a ma létező médiumok többségét. Arra ugyanis, hogy a populáris kultúra ne borítson el mindent, csak akkor lehet remény, ha maguk a populáris kultúra előállítói tisztában vannak azzal, hogy mit tesznek, s amit éppen tesznek, azt mindig igyekeznek egy fokkal a magasabb elvárások irányába elbillenteni: egy szappanopera forgatókönyvét is lehet színvonalasan elkészíteni, egy délutáni beszélgetős műsort is lehet egy fokkal ízlésesebben vezetni, egy kereskedelmi rádió zenei műsorvezetője is folytathat egy fokkal színvonalasabb beszélgetést az éppen betelefonáló Icával vagy Józsival. A felsőoktatásnak tehát furcsa mód nem arra kell felkészítenie hallgatóit, amit majd tenni fognak, hanem arra, amit egy sohasem megvalósuló optimális állapotban tenniük kellene – mert csak ebben az esetben lehet remény arra, hogy ettől az optimális állapottól legalább ne távolodjunk el még messzebbre.
Ami a második kérdéskört illeti, az a mai oktatáspolitikai viták sűrűjébe vezet. Én úgy gondolom, a ma létező bölcsész szakok egy része könnyebben, más részük nehezebben, vagy csak nagyon erőszakoltan lesz képes átállni a 3 + 2 – es szisztémára. A kommunikáció szak ilyen szempontból szerencsés helyzetben van: - az első három évben minden további nélkül megvalósítható egy megfelelő elméleti háttérismereteket biztosító, ugyanakkor gyakorlatorientált képzés, amelynek a végén a hallgató a piacon elvileg hasznosítható diplomát kaphat a kezébe: pl. újságíró (a nyomtatott vagy az elektronikus sajtó szakembere), pr-tanácsadó, médiainformatikus stb. - ezt a követhetné a következő két évben egy most már kifejezetten elméleti kérdésekre összpontosító képzési szakasz: társadalmi kommunikáció, nemzetközi kommunikáció, kommunikációkutatás stb. Az ebben a képzésben részt vevő hallgatók képessé válnának a társadalmi kommunikáció empirikus elemzésére, önálló kutatói munkára, és felkészülnének arra, hogy képességeiknek és ambícióiknak függvényében egy újabb három éves PhD-képzésben vegyenek részt.
