Pécsi Tudományegyetem Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar Összehasonlító könyvtártudomány Dr. Sipos Anna Magdolna egyetemi docens intézet igazgató
A különböző katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében és azok hatása a magyar katalogizálási gyakorlatra
Szalai Gáborné informatikus könyvtáros szak MA levelező tagozat II. évfolyam
A különböző katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében és azok hatása a magyar katalogizálási gyakorlatra Történeti áttekintés Az emberi tudásnak és a tudást hordozó dokumentumok számának mennyiségi növekedése szükségessé tette a rendszerezést. A könyvtári állomány feltárásának legfontosabb
eszköze
a
katalógus.
Feladata
a
könyvtárak
állományának
azonosítása, rendszerezése és visszakereshetővé tétele. Dolgozatom terjedelmi korlátai nem teszik lehetővé, hogy a katalogizálás történetével, fejlődésével részletesen foglalkozzak, rövid történeti áttekintést azonban fontosnak tartok. A katalogizálás elvei és funkciói fokozatosan alakultak ki, története része a könyvtárak történetének. A katalógusok előzményei a könyvjegyzékek. A katalógusok történetének első korszaka az ókorhoz nyúlik vissza. Az első “katalógus”
az
asszír
birodalom
uralkodójának
Assurbanipalnak
ninivei
könyvtárából maradt fenn. Kr.e. 7. századból, az agyagtáblák kezdőszavát tartalmazta. Egyiptomban is gazdag könyvtárakkal rendelkeztek, az edfu-i templom falán lévő 37 művet, tartalmazó lajstromot kell megemlíteni. Az ókori katalogizálás legfontosabb emléke az alexandriai könyvtárnak Kallimakhosz által készített katalógusa, mely szakrendi volt, nyolc szakcsoportot különböztetett meg, a csoporton belül a szerzőt és a mű címét tüntették fel, időrendben közölték a műveket. A középkorban a katalogizálás tekintetében visszalépés volt észrevehető. Ennek oka, hogy a száz-százötven kötetes gyűjteményekben katalógus nélkül is el lehetett igazodni. A papírgyártás és a könyvnyomtatás elterjedése (14. és 15. század) ösztönzést adott a katalogizálásnak. Megnőtt a dokumentumok száma és tartalmilag is specializálódtak. Intenzívebb lett a könyvtárhasználat. Bibliográfiák, nyomtatott katalógusok jelentek meg (bevezetőben közölték a feltárás szempontjait). A 16. században fontos szerepet játszottak a könyvkereskedői katalógusok. A nyomdászok, szakrendi bibliográfiát készítettek kiadványaikról. A 17. században már a katalogizálás elméleti kérdéseivel is foglalkoztak. Gabriel Naudé kimondja, hogy a rendezetlen, a katalógus nélküli gyűjtemény nem tekinthető könyvtárnak. Gottfried Wilhelm Leibniz szerint a könyvtáros alapvető feladata az
2
állomány feltárása: betűrendes katalógusban, megjelenési év szerinti kronologikus katalógusban, szisztematikus- és tárgykatalógusban. A 18. században számos nagykönyvtár nyomtatott ki katalógusokat és megjelent a cédulakatalógus is. A könyvtárak egyedi szabályok alapján dolgoztak, katalogizálási elveiket nem egységesítették. A 19. században, nagy jelentősége lett a katalogizálási rendszereknek, a nemzeti szabályzatok létrejöttének és már felbukkannak az egységesítési törekvések is. 1 Martin Schrettinger (bencés pap és könyvtáros) fő művében2 „…úgy határozta meg a könyvtártudományt, mint azoknak az elméleti megfontolásoknak az összességét, amelyek a könyvtár céltudatos szervezéséhez szükségesek. Ez a meghatározás abból az alapelvből származott, mely szerint a könyvtár célja, hogy gyors és biztos hozzáférést biztosítson a dokumentumokhoz. ”3 1808-ban szabályzatot dolgozott ki a müncheni királyi könyvtár számára, amely később a német katalogizálási gyakorlat fejlődését erősen befolyásolta. Antonio Panizzi: az első rendszeres, átfogó, modern értelemben vett katalogizálási szabályzat elkészítője. Elvetette a szisztematikus katalogizálást, helyette betűrendes katalógust kezdett építeni a British Museum állományáról. Megalkotta a British Museum katalogizálási szabályzatát, amelyet a Parlament 1839-ben elfogadott. 91 pontból állt, a katalogizálásnak minden problémáját felvetette. Katalogizálási irányzatok a XX. század első felében Joris Vorstius a leíró katalógizálás történetében három korszakot állított fel. Az első korszak a XVIII. század végéig, az önálló könyvtárosi hivatás kialakulásáig tartott. A második korszakban könyvtáros tudósok által kialakított módszereket alkalmaztak és nem a hagyomány alapján történt a rendszerezés, pl. a Schrettinger nevéhez fűződő felfogás. A harmadik korszak a XIX. század második felében kezdődött, amikor szabályzatok, konkrét szabványok, rendelkezések határozták meg a könyvtári munkában alkalmazandó eljárásokat.4 A XIX. és XX. század fordulóján keletkeztek az első olyan katalogizálási szabályzatok, amelyek meghatározott földrajzi területen vagy bizonyos típusú könyvtárak számára kötelező szabályként funkcionáltak, illetve fontos
szerepet
játszottak
szigorúan
vett
hatókörükön
kívül
is
e
terület
szabályozásában”5 Joris Vorstius három csoportba sorolja a szabályzatokat. Az irányzatok közötti leglényegesebb különbségek a „testületi szerzőség” értelmezésében és az anoním – 3
a szerző nélküli, illetve ha nem állapítható meg a mű szerzője – művek esetében van. Mindhárom irányzat gyakorlata megegyezik az egy szerzős művek esetében, a szerző neve szerinti besorolást írják elő. A három katalogizálási iskola a következő: ·
a német katalogizálási iskola, az un. Porosz Instrukció nyelvtani-logikai alapon történik a besorolás;
·
az angol-amerikai katalogizálási iskola, melyben mechanikusan történik a besorolás;
·
az újlatin nyelvterület szabályzata, mely a két meghatározó irányzathoz képest köztes szerepet tölt be. 6
A
katalogizálás
kulcskérdése
a
könyv
legfontosabb
azonosítójának
a
meghatározása, a szerző és a cím értékelése. A mechanikus címrendszó a cím első szavát választja rendszónak, bízva abban, hogy az olvasó erre emlékszik a legjobban. A nyelvtani-logikai alapon történő besorolás esetében grammatikai rendszó választás történik. A cím jellegzetes szavát emelik ki, feltételezve, hogy az olvasó emlékezetében ez jobban megmarad. Ez a felfogásbeli különbség vezeti be katalogizálási elméletek két irányzatának harcát, amelynek lényege, elfogadják-e vagy sem a testületi szerzőség fogalmát, valamint hogy milyen elven választják ki az anonímák leírásának rendszavát. 7 A német katalogizálási iskola „Európa több országában – Németország és Svájc német területei mellett többek között Ausztriában, Magyarországon és 1917-ig az orosz könyvtárakban is – a germán
katalogizálási
Legjelentősebb
irányzat
képviselője
az
határozta
meg
1899-ben
a
létrejött
formai
feltárás
„Instruktionen
kereteit. für
die
alphabetischen Kataloge der preußischen Bibliotheken und für den preußischen Gesamtkatalog vom 10. Mai 1899”, az ún. Porosz Instrukció (PI).”8 Az 1899. előtt a könyvtárak házi szabályzata határozta meg a német könyvtárak feldolgozó munkáját. Egyik legfontosabb szabályzat Carl Dziatzko műve, aki a breslaui királyi és egyetemi könyvtár igazgatója volt. Az állomány rekatalogizálása során teljesen új katalógus elkészítését tartotta fontosnak, ehhez szabályzatot is készített. Ezen alapul a Porosz Instrukció. A könyvtáraknak együttműködve kell kielégíteni az olvasói igényeket, ennek alapfeltétele a központi feltáró apparátus, melyhez egységes katalogizálási szabályzat kell.
4
1895-ben Fritz Milkaut megbízták a porosz könyvtárak központi katalógusának megszervezésével.
A
Porosz
Instrukció
Dziatzko
és
Milkau
javaslatainak
összehangolt szabályzata. A leírás szabályival és a betűrendes katalógus szerkesztésével foglalkozott. Milkautól azt a szemléletet vette át, hogy csak az azonosításhoz szükséges adatokat kell felvenni. A szabályzatot átdolgozták, és 1908-ban megjelentették. A címfelvétel alapja a címlap. Minden mű valamennyi kiadásáról önálló címleírást kell készíteni. A szerzős művek esetében a szerző nevét tekinti rendszónak. Szerzőnek csak személyt tekint. A testületi szerző fogalmát nem ismeri el. Amennyiben a szerzőt nem lehet kideríteni vagy nincs szerző, abban az esetben címrendszót kell választani. „Ez az iskola grammatikai-logikai kritériumok alapján választja meg a cím rendszavát: a „substantivum regens”-hez, az első olyan főnévhez sorolja az anionímákat – és általában a címeket - amelyik a tartalomra legjellemzőbb és nyelvtani (jelzős vagy határozói) szerkezetben nem alárendelt helyzetű”9 Robert Gradman a tübengini egyetem könyvtárosa a szabályzattal kapcsolatban, közvetlenül már a megjelenése után erős kritikai észrevételeket tett. Véleménye szerint csak a nyelvészetben jártas olvasók és könyvtárosok számára érthető a cím rendszava. Gradman angolszász hatásra a rendszóválasztás mechanikus elvét tartotta jónak. Joris Vorstius 1955-ben megjelent cikkében10 bírálta, értékelte a Porosz Instrukciót és
megreformálására
tett
javaslatot.
Véleménye
szerint
a
katalogizálás
szempontjából a legegyszerűbb, a leggyorsabb az anoním művek esetében, a mechanikus besorolás. A cím rendszava az első szó – a névelő kivételével – a további szavak megtartják eredeti sorrendjüket. Kívánatosnak tartja e módszer kombinálását a grammatikai-logikai elvvel. Az angol-amerikai katalogizálási iskola Mint azt a történeti bevezető részben már említettem ezen irányzat első szabályzata Antonio Panizzi nevéhez fűződik, a híres „91 rules,” melyet 1839-ben fogadtak el. A szabályzat összeállításánál a gyakorlati szempontokat tartotta szem előtt. A katalógus akkor jó, ha egyszerű és könnyen használható segédeszköz az olvasó és a könyvtáros számára. Panizzi nézetei Angliában és Amerikában is népszerűek voltak. Panizzi ragaszkodott ahhoz, hogy a könyv adatait a címlap alapján kell leírni. 5
Ő fogalmazta meg a mechanikus címrendszó elvét is. Az anoním művek leírásánál nem sikerült meghonosítania a cím első szava szerinti besorolást. Megalapozta a testületi rendszó fogalmát, sikerült szabályoznia, hogy mikor kell a kiadói testület nevét vagy székhelyét rendszóul választani. Szabályzatában újdonságként jelenik meg az utaló készítése, pl. a tárgyalt személyről. Panizzi javaslatait Angliában és Amerikában is elfogadták. A testületi szerző fogalmát az amerikai Charles C. Jewett 1852-ben dolgozta ki, melyet Charles Ami Cutter fejlesztette tovább. 1876-ban jelent meg „Rules for a printed dictionary catalogue” című szabályzata. Jawett és Cutter javaslatait az American Library Association szabályzatába is beemelték, ezzel az amerikai és angol könyvtárak fontos lépéseket tettek közös szabvány létrehozása felé. Az ALA, az Amerikai Könyvtáros Egyesület 1900-ban munkabizottságot hozott létre egységes katalogizálási szabályzat létrehozására, melynek vezetésével J. C. M. Hansont bízták meg. 1908-ban megjelent a szabályzat az angol és az amerikai változata, mely csak az előszóban és néhány pontban tért el egymástól. Jellemzői: -
előnyben részesítette az egyéni szerzőt,
-
a szerző nélküli művek esetében mechanikus elv szerint választott rendszót,
-
bizonyos esetekben, pedig szerzőnek tekintett jogi személyeket, testületeket.
Az „újlatin” irányzat Jellemzői: -
az anoním művek mechanikus, a cím első szava szerinti besorolás,
-
a testület akkor besorolási tétel, amikor megelőzi a címet és tartalmának szerves része.
A XX. század közepére fogadták el a testületi szerző fogalmát és alkalmazását, közelítve ezzel az angol-amerikai szabályzathoz. Képviselői elsősorban Franciaország, Olaszország, Svájc és Lengyelország. E katalogizálási mód nem volt meghatározó, köztes szerepet töltött be a két szélsőséges irányzat között. Magyarországi gyakorlat A magyar katalogizálási gyakorlatra legnagyobb hatással a germán iskola volt. A magyar könyvtárak többsége a Porosz Insrtukció szerint építette katalógusait. 6
Magyarországon e szabályzat legjelentősebb képviselője Ferenczi Zoltán volt. „A czimleírás módjára vagyis a betűrendes czédula-czímtár egyes czéduláinak készítésére a hány a könyvtár, annyi a szabály.” írja 1903-ban megjelent művében és összefoglalja a katalogizálás leglényegesebb szabályait.11 Az Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ (OKBK) által 1924-ben kidolgozott és 1928-ban közreadott katalogizálási szabályzat12 sok tekintetben a követi a Porosz Instrukciót, átülteti a hazai viszonyokra, de már eltéréseket, újításokat is tartalmaz, elsősorban az anoním művek besorolásában és az utalók készítésében. Az OKBK első igazgatója Pasteiner Iván volt, az Ő megbízására Prohászka Lajos készítette el a Központi címjegyzék katalogizálási szabályzatát. 13 Pasternein Iván miniszteri rendelettel szerette volna kötelezővé tenni e szabályzatot, ez nem sikerült, nem lett szabvány belőle. Nagykönyvtáraink ragaszkodtak, a régi elsősorban a német egyetemi könyvtárak rendszerén alapuló szabályzataikhoz. Ennek ellenére nagyon sok könyvtár ezt használta. Az első, minden könyvtár számára kötelező szabályzat, MNOSZ 3424-52 Könyvtári címleírási szabályok, 1952-ben a Tervgazdasági Könyvkiadó gondozásában jelent meg. Összegzés A XX. század első felében a három katalogizálási irányzat közül a Porosz Instrukció és az angol-amerikai irányzat volt a meghatározó. A két irányzat teljesen eltérő filozófián alapult, ellentétes javaslataik voltak a rendszó, a besorolásiadat, a testületi szerzőség megválasztását tekintve. A két irányzat elveinek közelítésére, egységes nemzetközi szabvány létrehozására több kísérletet tettek. 1910-ben, Brüsszelben, Hanson az angolszász szabályzaton alapuló nemzetközi szabványt javasolt. 1911-ben, Hamburgban Rudolf Kaiser összehasonlította a két irányzatot és javaslatot tett az egységesítésre. Végül a konferencia egyik záró tézisében az fogalmazódott meg, hogy a nemzetközi egységesítés ugyan kívánatos lenne, de az elvi különbségek megfontolásra intenek. 1929-ben a könyvtári és bibliográfiai világkongresszuson újra felmerült az egységesítés gondolata. A javaslatok közül, csak a katalóguscédula egységes nemzetközi formátumát fogadták el, melyet ma is használunk.
7
A második világháború után ismét előtérbe került a nemzetközi egységesítés szükségessége. „A címleírási szabályok nemzetközi egységesítésére irányuló törekvés nem új — új csak az az erély és szívósság, amivel ez a törekvés a háború befejezése óta jelentkezik”14. Az igazán nagy előrelépést az 1961-ben megtartott Párizsi nemzetközi katalogizálási konferencia jelentette. Jegyzetek: 1. E rövid történeti áttekintést Rácz Ágnes: A kiadványok bibliográfiai számbavétele; leíró katalogizálás című tanulmánya alapján készítettem. Megjelent: Könyvtárosok kézikönyve 2. köt. Bp. Osiris Kiadó, 2001. p. 202-214. 2. Schrettinger, M.: Versuch eines Vollständiges Lehrbuchs der BibliothekWissenschaft I–III. München 1808–1829. p. 29. 3. Pertti Vakkari: From library science to information studies címmel elhangzott előadása A könyvtárügy jövője c. második holland–magyar szemináriumon (Budapest, 1994. január) Varga Katalin fordítása. A könyvtártudománytól az információtudományig címmel jelent meg a Tudományos és Műszaki Tájékoztatás, 1996. 4-5. számában. 4. Pogányné Rózsa Gabriella: A leíró katalogizálás szabályozása Magyarországon (1925-1960) 1. rész. http://ki.oszk.hu/3k/19972006/valcikkek/valcikkek0407/poganyne.html 5. Pogányné Rózsa Gabriella: A nagy katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében. In: Könyvtári Figyelő, 2001. 2. sz. p. 263-273. 6. Pogányné Rózsa Gabriella: A nagy katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében. 7. Rácz Ágnes a Könyvtárosok kézikönyvében megjelent tanulmánya. p. 214. 8. Pogányné Rózsa Gabriella: A nagy katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében. 9. Pogányné Rózsa Gabriella: A nagy katalogizálási irányzatok kialakulása a XX. század első felében. 10. Vorstius, J.:Die Ordnung der Sachtitel im alphabetischen Katalog. Zentralblatt für Bibliotheksweswenm, Jg 69 (1955), H. 3/4. 90-100. o. 11. Ferenczi Zoltán: A könyvtártan alapvonalai. Bp. 1903, Atheneum Irodalmi és Nyomdai Rt. 240 p. 12. A központi címjegyzék katalogizálási szabályzata. Budapest : Országos Könyvforgalmi és Bibliográfiai Központ, 1928. 13. A Központi címjegyzék katalogizálási szabályzatának részletes ismertetésére e dolgozatban terjedelmi okok miatt nincs mód. A részletek megismerhetők e tanulmány jegyzeteiben a 6. és 12. pontban felsorolt szakirodalomból. 14. Domanovszky Ákos: A nemzetközi katalogizálási konferencia előmunkálataihoz. http://www.epa.hu/00000/00021/00241/pdf/MKSZ_EPA00021_1960_76_03_25 5-266.pdf
8
