A KISMEZŐVÁROSOK TÁRSADALMA A II. VILÁGHÁBORÚ UTÁN Gulyás Péter1 Az Alföld sajátos településhálózatának egyik karakteres elemét alkotják a kismezővárosok. Erdei Ferenc nyomán a következőképpen definiálhatjuk őket: „33 olyan nagyfalu van a mezővárosok települési területén, amely ha még most nem is mezőváros, hamarosan az lehet belőle. Óriásfalvaknak szokták nevezni, de nevezhetjük őket kismezővárosoknak is a következő 33 ilyen települést: Bácsalmás, Jánoshalma, Endrőd, Füzesgyarmat, Mezőberény, Szeghalom, Tótkomlós, Vésztő, Berettyóújfalu, Sarkad, Battonya, Balmazújváros, Hajdúdorog, Nádudvar, Püspökladány, Dévaványa, Jászapáti, Jászárokszállás, Jászladány, Kunhegyes, Kunszentmárton, Tiszaföldvár, Abony, Fülöpszállás, Kiskőrös, Kecel, Kiskunmajsa, Kunszentmiklós, Nagykáta, Lajosmizse, ”Szabadszállás, Nagykálló, Újfehértó, (Erdei F.1974.). Értelmezése szerint az alföldi mezővárosok közti teret töltötték ki és azok „rendszere és arányai szerint” fejlődtek. (Erdei F.1974.) Ezek a speciálisan magyar településcsoportok (mezőváros, kismezőváros) már elnevezésükben is vitákat váltottak ki a későbbi korok kutatói között, hiszen a mezőváros (kismezőváros) elnevezés helyett több szerző, így Becsei József is helyesebbnek tartja a lényegi tartalmat jobban tükröző agrárváros megnevezést (Becsei J. 1977.). Jelen vizsgálat eredményeinek ismertetése során az egyszerűség kedvéért azonban mégis az Erdei Ferenc által használt kismezőváros elnevezés mellett maradunk. Az alábbiakban arra kerestünk választ, hogy fenti 33 település társadalma milyen fejlődési pályát írt le, hogyan alakult át a sorsfordító történelmi fordulatokban bővelkedő XX. sz. második felében? Ennek pontos megértéséhez és II világháború előtti fejlettségi állapotuk alapos feltárásához érdemes visszatekintenünk a dualizmus korára, majd pedig a két világháború közötti időszakra a településcsoport sorsát meghatározó történelmi eseménynek tükrében. Az Alföld egészére, így a kismezővárosok sorsára is meghatározóak voltak a mai kultúrtáj létrejöttét megalapozó ármentesítési munkálatok a XIX. század második felében. Ennek eredményeként a korábban vízjárta (főként tiszántúli) területeken a mezőgazdasági művelésbe fogható terület jelentősen megnőtt. A Duna-Tisza-közén a szőlő-, gyümölcs- és kertkultúra elterjedése révén a homokterületek intenzív művelése honosodott meg. (Belényi Gy. 1996.) Mindehhez járult még az a kedvező körülmény, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia védett piacain keresettek voltak a magyar Alföld terményei. A terület gazdasági eltartóképességének növekedése a népességszám gyors növekedését indukálta. A népességnövekedés üteme 1869-1880 között (6,6 %) mintegy ötszöröse volt az országos átlagnak. Később ez az arány jelentősen csökkent, de 1910-ig folyamatosan meghaladta hazánk átlagát. (Dövényi Z. 1992.) Az I. világháborúig tehát egy viszonylagosan nyugodt, a fejlődés lehetőségét magában hordozó történelmi milliő uralkodott az Alföldön. Fontos és a később vázoltak megértése szempontjából meghatározó körülmény, hogy az Alföld tőkés fejlődése a mezőgazdasági jelleg megőrzése, sőt megerősödése mellett ment végbe. A háború okozta veszteségek, de főleg a világégést lezáró békeszerződés azonban teljesen új helyzet elé állította az országot. Hazánk területének 2/3-a (a nyersanyagok még ennél is nagyobb arányban) maradt az új országhatárokon kívül. Az ország gazdasági életét még inkább sújtotta a védett piacok megszűnése, valamint az új határok révén periférikus helyzetbe került városok tradícionális vonzáskörzeteinek részbeni elvesztése. Az új történelmi szituációban az Alföld súlya ugyan az új országhatárok között nagyobb lett, de társadalmigazdasági problémái is mindinkább felszínre kerültek (Belényi Gy. 1996.). A mezőgazdasági 1
Gulyás Péter PhD hallgató Szegedi Tudományegyetem Társadalom és Gazdaságföldrajz Tanszék E-mail:
[email protected]
1
termékek piacának beszűkülésével a térség eltartóképessége jelentősen csökkent, így a terület egy csapásra relatíve túlnépesedetté vált. A gazdasági válságból csak nagyon lassan tudott kilábalni az ország, s hamarosan egy újabb háborúba keveredett. Ezen általános feltételek között az amúgy is átmeneti helyzetben lévő kismezővárosok korábbi felfelé ívelő fejlődési pályája a két világháború között megtört. Jelentősen lassult a népességnövekedés üteme, a mezőgazdaság nyomasztó dominanciája (70-75 %) megmaradt a foglalkozási szerkezetben, magas volt a szegények és a nincstelenek aránya. Ilyen kondíciók jellemezték tehát vizsgált településeinket a II. világháború előtt. Az ezt követő időszak társadalmi folyamatait befolyásoló történelmi eseményeket, folyamatokat (erőszakos iparosítás, a mezőgazdaság kollektivizálása, vidéki ipartelepítés, rendszerváltás, földtulajdonviszonyok megváltozása) a népesség struktúrájának egyes elemeinél, arra gyakorolt hatásának elemzésével mutatjuk be a népszámlálási adatok segítségével. Összehasonlításainkban a II. világháború előtti utolsó népszámlálás (1941.) adataira is támaszkodtunk. A népességszám alakulása A kismezővárosok népességének számszerű alakulását vizsgálva megállapítható, hogy a össznépességük a II. világháború után (1949-ben) érte el kulminációját, a települések mintegy 2/3-a 1941-ben illetve 1949-ben tudhatta magáénak a legmagasabb népességszámot. Érdekesség, hogy a háborús népességveszteséget és a szomszédos országokkal történt lakosságcserék hatását csaknem ellensúlyozni tudta a természetes szaporodás. 1949 óta azonban folyamatos, a rendszerváltásig gyorsuló ütemű népességcsökkenést tapasztalhatunk. (Összehasonlításul: hazánk népességszáma csak 1981-től kezdve csökken.) 1990 után ugyan lassult népesség fogyásának üteme, de a legutóbbi két népszámlálás (1990-2001) között is egy kisvárosnyival, mintegy 10 ezer fővel csökkent a vizsgált településcsoport összlakossága, és napjainkban az 1910-es érték alá süllyedt. 1. ábra: A kismezővárosok népességszámának alakulása 1870-2001. között A kismezővárosok népességszámának alakulása 1870-2001. 450000 400000 Népességszám
350000 300000 250000 200000 150000 100000 50000 0 1870 1880 1890 1900 1910 1920 1930 1941 1949 1960 1970 1980 1990 2001 Népszámlálások Forrás: KSH, saját számítás
2
A településeket a népesség nagysága szerint kategórizálva megállapítható, hogy 1941-ben 10.000 fő feletti népességgel rendelkezett a kismezővárosok több mint 80%-a, számszerint 27. Ez az arány napjainkhoz közeledve folyamatosan csökkent. 1970-ben még 21 település (63 %), 2001-ben már csak 14 (42 %) érte el a 10.000 fős lélekszámot. A népességszám tekintetében tehát úgy tűnik egyre kevésbé képesek megfelelni a kismezővárosok a „valódi” várossá válás feltételeinek. A kismezővárosok természetes szaporodási és vándorlási adataiból kitűnik, hogy az 1960-as években még a települések mintegy ¾-ében pozitív volt a természetes szaporodás és a vándorlás egyaránt. A ’70-es években következett be igazán jelentős változás. Míg az országos és alföldi természetes szaporodási és vándorlási mutatók összességében pozitívak voltak vizsgált településeink esetén a pozitív természetes szaporodási értékkel rendelkezők száma a korábbi évtizedhez képest ugyan változatlan maradt, viszont a vándorlási nyereséget csak a települések mintegy ötöde könyvelhetett el. A ’80-as években tovább folytatódott a megelőző évtizedben elkezdődött népességvesztés: a települések mindössze negyedében regisztráltak pozitív természetes szaporodást, és kettő kivételével mindenütt negatív volt a vándorlási egyenleg. (Ebben az évtizedben az országos és alföldi hasonló adatok is negatív értéket vettek fel.) A rendszerváltás utáni évtizedben a természetes szaporodás öt település kivételével negatív volt, viszont több mint 70 %-uk vándorlási nyereséget könyvelt el. Ez szinte teljes egészében annak tulajdonítható, hogy a rendszerváltás után jelentős számban költöztek vissza szülőföldjükre a munkahelyüket elvesztő korábbi elszármazottak. (Országosan és az Alföldön is a „természetes fogyás” mellett vándorlási nyereség mutatkozott.) A vizsgálatunk tárgyát képező települések közül a legsúlyosabb népességveszteséget a periférikus fekvésű Battonya szenvedte el, hiszen valamennyi vizsgált időpontban negatív természetes szaporodási és vándorlási mutatókkal rendelkezett, összességében 194l-től napjainkig mintegy 6400 fővel csökkent a népessége. 4-6 ezer fős népességveszteséget könyvelhetett el periférikus, belső periférikus fekvése miatt vagy rossz forgalmi helyzete következtében ezen időszak alatt Bácsalmás, Tótkomlós, Dévaványa, Kunszentmárton. Ugyanakkor 1300-3000 fő közötti fővel nőtt Balmazújváros, Nagykálló, Püspökladány, Kiskőrös, Kunszentmiklós, Nagykáta, Abony népessége. Ennek oka a kedvező forgalmi fekvésükben, nagyvárosok közelségében vagy éppen a cigány lakosság jelentős jelenlétében keresendő. Külön meg kell említeni a népességszám növekedésének két speciális esetét: Endrőd lakóinak száma Gyomával való egyesítése révén, Berettyóújfalué pedig Berettyószentmárton hozzácsatolásával nőtt ugrásszerűen. A népesség korcsoportonkénti megoszlása Hazánk társadalma II. világháború után egyértelműen elindult az elöregedés útján. Az öregségi index (a 60 év feletti és a 0-14 éves lakosság aránya) értéke 1941-ben még 0,42 volt, ez fiatal társadalomra utal. A ’90-es években 0,8-0,9-es értéket mutatva a maturus fázisba jutott. Az Alföld egészére nézve ez a mutató egészen 2001-ig alacsonyabb volt az országos átlagnál. A legutóbbi népszámlálás adataival kiszámítva ezt a mutatót, 1,04-es értéket kapunk, vagyis az Alföld társadalma szenilis fázisba lépett. A kismezővárosoknál rendre az országos és az alföldi átlag közötti értéket kapunk, kivéve a legutóbbi népszámlálást. Ekkor már az alföldi átlagnál is kedvezőtlenebb érték (1,1) adódik ezen településekre. Napjainkban jelentős különbségek mutatkoznak településenként. A relatíve fiatalosabb korstruktúrával Hajdú-Bihar és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye, míg különösen kedvezőtlen korösszetétellel Bács-Kiskun és a Jász-Nagykun-Szolnok megye kismezővárosai bírnak. Az utóbbi csoporthoz csatlakozik Békés megyéből Battonya és Tótkomlós.
3
Minthogy az időskorúak aránya növekszik az össznépességen belül a következő években az össznépesség további fogyása prognosztizálható. 1 . táblázat: A kismezővárosok népessége korcsoportok szerint 1941-2001. 0-14 éves 15-39 éves 40-59 éves 60-x éves Öregségi index
1941 31 % 37 % 21 % 11 % 0,35
1960 27 % 34 % 24 % 15 % 0,54
1970 23 % 35 % 24 % 18 % 0,78
1990 22 % 34 % 25 % 19 % 0,88
2001 19 % 34 % 26 % 21 % 1,1
Forrás: KSH, saját számítás
Külterületi népesség Erdei Ferenc a mezővárosok, kismezővárosok fontos ismérveként jelölte meg a kiterjedt tanyarendszert. A történelmi léptékű folyamatok eredményeként kialakult tanyarendszer a XX. században jelenősen átalakult. Egyrészt a század első felében egyre több tanya vált önálló szórvánnyá, míg korábban gazdasági, gazdálkodási funkciójuk volt erőteljes, a későbbiekben a lakófunkció erősödött. (Becsei J. 1977.) A XX. század második felében a tanyavilág fokozatos felszámolódása történt meg. (Becsei J. 1977.) Ennek elsődleges oka a magyar mezőgazdaságban 1945 után lejátszódó jelentős változásokban gyökerezik. Az 1945ös földosztás hatására jelentős tanyaépítési hullám indult meg, az államszocialista rendszer fokozatos kiépülésével azonban ez a folyamat hamar megtört, hiszen a szovjet mintájú rendszer a tanyát a fejlődés gátjának tekintette, és kezdetét vette a mezőgazdaság kollektivizálása. A mezőgazdaságból élőket erőszakos eszközökkel a magyar tradíciókkal szöges ellentétben lévő nagyüzemekbe igyekeztek „terelni”. Megszűnt a földek magántulajdona, ami a tanyák létrejöttének és fennmaradásának alapvető feltétele. Ezt csak tetézték az olyan adminisztratív intézkedések, mint a külterületi építési tilalom és a tanyaközségek szervezése. A ’60-as évek elejére a kollektivizálás befejeződött, és innentől kezdve a magyar tanyarendszer egyre gyorsuló ütemben megindult a felszámolódás útján. 1960-ban Magyarország népességének 21,5 %-a élt külterületeken, ettől majdnem 1 százalékponttal magasabb volt az Alföldi megyékre kiszámított mutató. A rendszerváltásig az országos adat és a 6 alföldi megye átlaga szinte azonos volt (mindkettő rohamosan csökkent). 2001-re az ország népességének kevesebb mint 3 %-a élt külterületeken, míg az Alföld átlaga ennek duplája volt és az 1990-es értékhez képest is emelkedett. A többi alföldi településhez hasonlóan kismezővárosok is ezt az utat járták be. 1949 után a külterületi népesség rohamos csökkenéséről tanúskodnak a népszámlálási adatok. (Meg kell jegyezni, hogy az Alföld egészéhez képest a vizsgált településcsoport külterületi népességének aránya minden cenzus idején mintegy 1,5-2 százalékponttal alacsonyabb volt.) A külterületi népesség csökkenésének drasztikusságát legjobban talán az írja le, hogy a 2001-es adat az 1960-as értéknek csupán ötöde volt. A tanyán élők számának csökkenése a rendszerváltás utáni földtulajdon-változások hatására sem állt meg, üteme viszont némileg mérséklődött. 2. táblázat: A külterületi népesség aránya a kismezővárosok népességéből Külterületi népesség
1960 19,58 %
1970 14,4 %
1990 7,2 %
2001 4,4 %
Forrás: KSH
4
Nagy különbségeket tapasztalhatunk napjainkban az egyes települések külterületi népességszámát górcső alá véve. Messze az alföldi és a kismezővárosok átlaga felett van Lajosmizse és Kiskunmajsa külterületi népessége. A másik végletet képviseli Jászladány és Nádudvar, ahol nem éri el a 10 főt a külterületen élők száma. Békés megyében Gyomaendrődön jelentős még a tanyai lakosok száma. Jól kirajzolódik két jellegzetes csoport a kismezővárosokon belül. Az egyik a Duna-Tisza-közi Homokhátság települései, ahol napjainkban is a vizsgált településcsoport átlaga felett van a tanyai lakosság aránya. Ennek okai történelmi gyökerűek, itt virágzó kert- és gyümölcskultúra alakult ki, amely nem tette lehetővé a klasszikus nagyüzemi művelési formák elterjedését. Ezen területen a kollektivizálás is speciálisan zajlott: a földek egyéni használatát lehetővé tevő szakszövetkezetek alakultak. A másik csoportot a Jász-Nagykun-Szolnok megyei kismezővárosok alkotják. Egyrészt azért, mert mindenütt átlag alatti a külterületen élők aránya, másrészt azért, mert nagyarányú és gyors volt a csökkenés. (40 év alatt 85-99 %-os) A magyarázatot erre leginkább az adhatja meg, hogy a megye mindig élen járt a kollektivizálásban és mezőgazdasági magántulajdon felszámolásában. Battonyán is hasonló mértékben csökkent a külterületi népesség az elmúlt 40 évben. Az aktív keresők foglalkozás szerint A II. világháború előtt hazánkban a mezőgazdaságból élők aránya domináns volt, jóllehet az 1941-es népszámlálás adatai már arról tanúskodnak, hogy az aktív keresők kevesebb, mint 50 %-a (47,8 %) dolgozott a primer szektorban. Ehhez képest a kismezővárosok esetén tapasztalt 70 % fölötti érték kiugróan magas, akkori erőteljes mezőgazdasági jellegükre utal. 3. táblázat: A kismezővárosok aktív keresőinek foglalkozási megoszlása Mezőgazdaság Ipar Egyéb ágazatok
1941 73 % 11 % 16 %
1960
1970 59 % 18 % 23 %
1990 45 % 33 % 22 %
2001 29 % 35 % 36 %
13 % 36 % 51 %
Forrás: KSH, saját számítás
A mezőgazdaságban foglalkoztatott aktív keresők aránya hazánkban 1949-2001 között drasztikusan, 53,4 %-ról 5,5 %-ra esett vissza. Az Alföldön ez az arány 60 %-ról 10,1 %-ra csökkent. A kismezővárosokban nem volt ilyen mérvű a csökkenés, hiszen keresők 13 %-a 2001-ben is az agráriumban dolgozott. A mezőgazdasági foglalkozásúak aránya az országos átlagot valamennyi népszámlálás idején meghaladta. 1941-ben mintegy másfélszerese, 1970ben 1,7-szerese, 2001-ben pedig 2,3-szerese volt annak. A rendszerváltás után a földek magántulajdonba kerülése nem idézte elő a mezőgazdaságban dolgozók számának stabilizálódását vagy növekedését, legföljebb a tradícionálisan agrárius jellegű Alföldön mérsékelte a mezőgazdasági népesség arányának erős csökkenését. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint a mezőgazdaság foglalkozási struktúrában betöltött szerepét illetően igen erőteljes különbségek tapasztalhatók a kismezővárosok között. Fele-fele arányban vannak az átlag alatti és az átlag feletti értékkel rendelkező települések. Kiemelendő, hogy egy kivételével valamennyi Bács-Kiskun megyei kismezőváros az utóbbi kategóriába tartozik, tehát itt továbbra is relatíve sokan élnek a mezőgazdaságból. A többi, az átlagot meghaladó értékkel rendelkező település a Jászságban, a Hajdúságon és Dél-Békésben található. Az 1940-es évek végétől a szovjet mintára végrehajtott erőszakos iparosítás nem az Alföldön valósult meg, viszont nagyban hozzájárult az Alföld demográfiai viszonyaiban bekövetkezett gyökeres változásokhoz. Mivel extenzív iparosítás zajlott, így jelentős munkaerő-felvevő térségekké váltak a nehézipari körzetek munkaalkalmat kínálva ezzel az Alföldön felszabaduló széles néptömegek számára. A foglalkozásváltás egyben
5
lakóhelyváltást is jelentett, így jelentős elvándorlás indult az Alföldről a nehézipari körzetek felé. Ez jól látható a népszámlálási adatokból is. Többféle elképzelés látott napvilágot az Alföld iparosítására, mely végül a 60-as években vett erőteljesebb lendületet. Ekkor települtek nagy iparvállalatok fióküzemei az alföldi városokba. A rendszerváltás idején aztán pont ezek a vidékre telepített üzemek zárták be először kapuikat, ami roppant negatív hatást gyakorolt a kismezővárosok gazdasági életére. Hazánkban az iparban foglalkoztatottak aránya 1970-ig (44,2 %) emelkedő tendenciát mutatott, azóta csökkenés tapasztalható. Az Alföld ipari foglalkoztatottjainak száma 1980-ban érte el csúcspontját (36,7 %), azóta szintén csökken. Mint az adatokból kitűnik 1960-70 között nőtt igazán jelentősen az ipari foglalkozásúak száma (ld. vidéki ipartelepítés). Figyelemre méltó, hogy a kismezővárosok foglalkozási struktúrájában az ipar részaránya 1990-ig lényegében az alföldi átlaggal megegyező volt, azóta viszont mind az országos mind az alföldi átlagot meghaladja. Az is mindenképpen érdekes tény, hogy az iparban dolgozók aránya gyakorlatilag azonos értéket mutat az 1990-es és a 2001-es népszámlálás adataiban. Érdemes azonban ebben az esetben az abszolút számokat is figyelembe venni. A reális kép megrajzolásához látnunk kell azt, hogy a vizsgált településcsoportban volumenében 10 év alatt több mint 10 ezer fővel csökkent az iparban foglalkoztatottak száma. A kismezővárosok több mint felében az átlag feletti volt az ipari foglalkozásúak aránya 2001-ben: a legmagasabb Jászárokszálláson, Füzesgyarmaton, Mezőberényben és Tiszaföldváron. Ezeket a tényeket akkor értelmezhetjük valósan, ha kiszámítjuk az ipari foglalkozású ingázók és az iparban foglalkoztatottak arányát is. Eszerint az említett településeken az ipari foglalkozásúak 40-50 %-a ingázó, vagyis más településen dolgozik a szekunder ágazatban. Látható tehát, hogy a kismezővárosok gazdaságában az ipar sajnos nem annyira meghatározó, mint arra a lakosság foglalkozási adataiból következtethetnénk. A tercier szektor a foglalkozási struktúrában betöltött mind jelentősebb szerepe is jól kirajzolódik. A harmadik szektorban foglalkoztatottak számának jelentős növekedése a kismezővárosok esetén (az országos és az alföldi tendenciákkal összhangban) a ’80-as években indult meg, és a rendszerváltás idején vált ugrásszerűvé. Olyannyira jelentős növekedés játszódott le 1990 után, 2001-re a foglalkoztatottak több mint fele ebben a szektorban dolgozik. 1990-hez képest majdnem másfélszeresére nőtt a tercier szektorban foglalkoztatottak száma. A 33 település harmadában volt az átlagnál magasabb a tercier foglalkozásúak aránya. Minden településen az aktív keresők több mint 1/3-a ebben az ágazatban dolgozott 2001-ben, sőt Berettyóújfaluban, Battonyán és Nagykállóban megközelítette ez az érték a 2/3-ot. A tények valós értelmezése végett meg kell jegyeznünk, hogy ezen települések esetében jelentős volt azon ingázók száma, akik a tercier szektorban dolgoztak. Gazdasági aktivitás – munkanélküliség - ingázás Érdekes eredményre jutunk, ha megvizsgáljuk a foglalkoztatottak, a munkanélküliek és az inaktív keresők arányát különböző időpontokban. (Munkanélküli kategóriával csak a rendszerváltás utáni statisztikai adatok között találkozhatunk, hiszen korábban nem lehetett ilyen státus.) Az államszocialista rendszer egyik fő célkitűzése a teljes foglalkoztatás megteremtése volt. Ennek folyományaként az ország aktív keresőinek száma 1970-ig emelkedő tendenciát mutatott, azóta viszont folyamatosan csökken, s 2001-ben 36,18 % volt.. Az Alföld esetén a csökkenés már 1960-tól kezdődően megindult és napjainkra a foglalkoztatottak aránya 31 %ra esett vissza. E mutatót vizsgálva az Alföld egészére és a kismezővárosokra vonatkozó adatok nagyfokú egyezést mutatnak. (1980-ban az összlakosság 45 %-a, 1990-ben 41 %-a volt foglalkoztatott.) A legalacsonyabb értékek Vésztőn, Battonyán, Kunhegyesen, Újfehértón, Dévaványán adódtak a legutóbbi népszámlálás idején.
6
Leszögezhető az is, hogy az aktív keresők számának csökkenésével párhuzamosan az inaktív népesség aránya az utolsó bő 20 év alatt 20,5 %-ról 32,4 %-ra nőtt. Az Alföldön és kismezővárosokban még ennél is 2 százalékponttal magasabb (34,5 %) napjainkban az inaktívak aránya. (Az átlag feletti magas érték tapasztalható Tótkomlóson, Battonyán, Dévaványán, Jászárokszálláson, Jászladányban, Kunszentmártonban, Fülöpszálláson) Az inaktívak számának gyors növekedése egyrészt az elöregedő korstruktúrából adódik, másrészt abból, hogy a rendszerváltás után munkanélkülivé váló rétegek nagy számban lettek korkedvezményes vagy rokkantnyugdíjasok, és ma az inaktívak táborába tartoznak. A rendszerváltás után megjelent és permanens problémává vált a munkanélküliség. Mint az alábbiakban látni fogjuk az Alföldön és a vizsgált településcsoport esetén ez még inkább igaz. A hivatalos statisztikai adatok szerint 2001-ben a magyar lakosság 4,08 %-a volt munkanélküli. (1990-ben ez az adat 1,22 % volt). Az Alföld esetén ez 2001-ben 1 százalékponttal magasabb volt az országos értéknél (1990-ben +0,1 %-os eltérés volt). A kismezővárosok átlagos munkanélküliségi mutatója 2001-ben az Alföldre számított értéket is meghaladta (5,4 % volt). A legmagasabb munkanélküliség Füzesgyarmaton, Battonyán, Kunhegyesen, Kunszentmártonban, Hajdúdorogon, Szeghalmon és Újfehértón volt. A munkanélküliségre vonatkozó adatokat azonban óvatosan kell kezelni, hiszen a ténylegesen állástalanok száma ennél jóval nagyobb lehet, mivel ez a statisztikai adat nem tartalmazza (nem is tartalmazhatja) azokat, akik már végleg kikerültek a munkanélküli ellátás rendszeréből. A ’70-es-’80-as évekre mindinkább jellemzővé vált hazánkban és az Alföldön is az ingázás. A csúcsot 1980-ban érte el 20 %-os értékkel. Az 1980-as években vizsgált városainkban az alföldi átlagnak megfelelően alakult ez az adat, a 2001-es adatok szerint viszont növekedett a nem lakóhelyükön dolgozók aránya. Ez annak köszönhető, hogy az ingázók száma kisebb arányban csökkent, mint az összes foglalkoztatotté. Vizsgált településeink között az átlagot jóval meghaladó értékkel szerepel Tiszaföldvár, Abony, Jászárokszállás, Újfehértó. Ha a térképre tekintünk a jelenség magyarázatát is megkapjuk. A legmagasabb ingázási értéket magukénak tudó települések közelében egy-egy nagyváros, megyeszékhely van, ahová jelentős számban járnak be a környék lakói dolgozni. Összefoglalás A kismezővárosok fejlődésére kedvező feltételeket kínáló dualizmus időszaka után a két világháború között a fejlődés megtorpanását tapasztalhattuk. Társadalmuk struktúrája jelentősen átalakult a II. világháborút követően: • A vizsgált települések többségében tartós népességcsökkenés volt tapasztalható, össznépességük csökkent. • A hazai tendenciákkal összhangban a lakosság fokozatos elöregedése jellemző. • A külterületi népesség napjainkig tartó drasztikus csökkenését figyelhetjük meg. • A népesség foglalkozási szerkezetében minden népszámláláskor az országos és az Alföldi átlagot meghaladó volt a mezőgazdaságban dolgozók aránya, mára azonban a települések elvesztették agrárius jellegüket, a foglalkozási struktúrában meghatározóvá vált a szolgáltatási szektor. A kismezővárosok közös jellemzője napjainkban, hogy a szó eredeti értelmében nem mezővárosok. Helyesebben talán „átalakult kismezővárosok”-nak nevezhetjük őket. A vizsgálat eredményei tehát egyértelműen azt bizonyítják, hogy a kismezővárosok társadalma minden tekintetben jelentősen átalakult a XX. század második felében. Érzékelhető azonban, hogy nem egyveretűek a megvizsgált települések, sokkal inkább térbeli csoportok látszódnak kirajzolódni a népszámlálási adatok alapján. Ez egy további részletes, a jelenleginél komplexebb vizsgálat alapját veti meg.
7
IRODALOM Becsei J. (1977) Az agrárvárosok átalakulásának néhány jellegzetessége. – Alföldi tanulmányok. pp.96-116. Becsei J. (2002): A tanyarendszer jövőbeli alakulására ható tényezők. – Magyar Tudomány 2002/9. szám Belényi Gy. (1996) Az Alföldi városok és a településpolitika. 1945-63. 211 p. Beluszky P. (1999) Magyarország településföldrajza. Dialóg Campus 584 p. Beluszky P. (2001) A Nagyalaföld történeti földrajza. Dialóg Campus 274 p. Dövényi Z. (1992) A kismezővárosok történeti útja – in.: Becsei, J. (szerk.): Az alföldi tanyarendszer változásai és várható fejlődése MTA FKI. pp.28-61. Erdei F.(1974) Magyar Város. Athenaeum. 255 p.
8
