MÁJUSI NAPLÓ 2004 Nagyrédén mennek Európába. Félreérthetı helyzetben üzleti ajánlatot kap
Elıttünk a Mátra, mögöttünk pincesor. A nagyrédei pincesor. Május elseje délutánja. Itt próbáljuk átérezni: micsoda megtiszteltetés, befogad Európa. Muzsikával ünnepel a falu: a népdalokat meg a magyar nótát nyugati ritmusra, mikrofonba énekli a helybéli nótafa, a zenekar lovas szekérrıl kíséri. Mi öten – kuckósok, Szívós Zsuzsa hívására - borral vigadozunk, de csak nem érzékeljük, változott-e valami tegnap óta, tegnap óta, amikor még nem tartoztunk Európába. Akkor is sikerült magunkat lebegésbe légiesíteni, most is arra törekszünk: jó kis pincében szopogatjuk a chardonnait meg a cabernét, eme európai szılıbıl készült borokat. A szılıdomb magasán állok. A szükség parancsolt ki a pincébıl. Ez megoldotta a dilemmámat is, hogy tudniillik európaiként pisilhet-e a férfiember az európai eredető szılıtı tövére, ha nem talál illemhelyet? Én ugyanis ezt tettem volt: lehúzódtam az elıttem lévı, kerítés nélküli borház elé, hogy védett legyek a járókelık kíváncsiságától, s miközben bámultam a gyönyörő tájat, alant a falut, fentebb a hegyeket, engedtem, csurogjon, aminek csurognia kell, s ahogy könnyebbedtem, mosolygóssá váltam: milyen jót pislantottam /apukám nevezte ekként eme mőveletet/ ebben a közös Európában! Már a helyén volt az is, aminek ott kell lenni, már csak néztem és mosolyogtam, amikor váratlanul elıbukkant egy hölgy, s „Szép a táj ugye?” megszólítással a felıl érdeklıdött, nemde pesti vagyok? - úgy látszik, csak ezek szoktak szétvetett lábbal, derősen tájat bámulni errefelé -, s hogy eladó a szılı meg a borház, ezt azért említi, mivel látja, milyen figyelemmel mustrálom a környéket. „Kedvezı vétel volna lehetséges” – mondja még. Ha egy perccel korábban bukkan fel, ki tudja, tesz-e üzleti ajánlatot? Mentem vissza a pincébe. Folytattuk az ünneplést. Két kandúr a kecskefarmon
Kecskefarm a domboldalon, Nagyrédén kívül. Fiatal házaspár kísérletezik: lehet-e kecskével betörni Európába? Netán Európa tör be a kecskéikhez? S elınyös-e, ha farmnak neveztetik a gazdaság? Két kandúr macska osztozik a nekik hullajtott falatokon, a kecskepörkölt maradékból. Egy darabig. A nagyobbik ugyanis borzolja a szırét, púposra növeli a hátgerincét, támadóállást vesz fel és fúj, majd a másik is ugyanúgy, de mert kisebb, kevésbé elszántan; egy férfiú próbálja elválasztani ıket, békítı szavakat vet feléjük. Ám az erısebb döntött. Harcolni akar. Egyedül kívánja birtokolni a területet. Iszonyú erıvel ugrik, a másik torkának esik. Marcangolják egymást, illetve az erısebbik a gyengébbet. A férfiú még tehetetlenkedik nagy jó szándékkal, de a háború feltartóztathatatlan. Azt mondja a gazda: „Hagyni kell ıket, hadd intézzék el egymás közt!”
A kisebbik aztán eloldalog, a nagyobbik meg visszatér a konchoz. Tanulság? Többen kárpátaljaiak a nagykırösi színpadon. Földijeim
Majdhogynem kicserélıdött a fıiskolai színpadunk tagsága. A negyedikesek már mással foglalatoskodnak, szerencsére jönnek újak: elsısök. Velük megyünk Marosvásárhelyre. Négy elıadásunk lesz. Próbálok keményen, s szorongok eközben. Az utazás elıtti héten lemondja a szereplést három lány. Ballag a testvér, beteg a nagymama; ilyesféle ürügyekkel. Rosszul esik. Nem szólok. Véletlen, ki tudja; kettı közülük most jött vissza nyugatról. Még hogy Erdély mindenkit vonz! Az új színpadosaim között többen kárpátaljaiak, nekik még esemény eljutni a Székelyföldre. Nekik még fontos: így nem is kerül pénzbe! Dolgoznak tisztességgel. S mintha valami titkolt rokonszenv kapcsolna össze minket. Tudják, én is onnan származom. Földijük vagyok, ık meg a földijeim. Remek elıadások születnek, mintha nem is újoncok csinálnák. Mi lesz veletek földijeim?
„A szegényt az ág is húzza.” „Aki szegény, az a legszegényebb.” „Szívére veszi terhünk-gondunk, vállára venni nem bolond.” Ilyenek jutnak eszembe. Szegény kárpátaljai magyarok, szegény ott élı rokonaim! Mi szabadon poroszkálunk Európában, ık meg hozzánk sem tudnak szabadon jönni, hogy dolgozzanak, tanuljanak, s meglátogathassák rokonaikat. A határ közelébe se. Hogy Európa tart Ukrajnától, s lezárja a határt nálunk, az ı dolga. De hogy a magyar kormánynak ne az legyen a legfıbb dolga, hogy nyissa a határt! Európa eltörli a kishatárforgalmat is és bevezeti a vízumkényszert. Ilyen még Trianon után sem volt! S ha már a magyar kormányzat tehetetlen, mért nem segíti az ottani magyarokat, ne kerülne nekik olyan sokba az a fránya vízum. Belegondolni is nehéz. Egy ottani munkás négyhavi keresete ellenében juthat a határátlépı papírhoz. Szegények, mint a templom egere. Mi védjük a határt a határ mentén élı magyaroktól? Elképesztı! S akinek sikerül, mi mindenen megy át, mennyi megaláztatáson, míg itt révbe juthat! Nézd, egy ukrán, mondják a beregszászi magyarra. Mondják Debreczeni Csaba unokaöcsémre. Ez volna a mi népünk? De sikerült elnevelni! Aki szegény, bizony, hogy az a legszegényebb.
A marosvásárhelyi vártemplomban megcsuklik a hangom
Gulyás tiszteletes mártíriumát megsiratják a marosvásárhelyi vártemplomban. A délelıtti istentisztelet után. Nem azért, mintha olyan nagyon jó volna az az elıadás! /Bár igen ihletett./ Inkább azért – gondolom -, mivel személyes emlékeket hív elı. Hiszen mi mindenen mentek át ezek az erdélyiek is! Több százan ülnek a padokban, a feszültség szinte tapintható. Nagy színházi elıadások után tapasztal ilyesmit az ember. Aztán a végén, mikor engem is kiszólítanak, hogy szóljak már a gyülekezethez, megcsuklik a hangom, szipogok. Úgy megilletıdöm. Barabás László az ottani tanítóképzı fıiskola igazgatója méltató szavaiból annyi melegség árad, eltörik a mécses. Vagy az öregség tenné? Székelyföldön csacsacsázva is dicsérik az Urat
Marosvásárhelytıl pár kilométerre, egy kis község református templomában, ott is bemutatjuk a Gulyás-drámát. A gyülekezeti házban, érkezéskor, ahogy rendezkedünk, az ottani zenekar hangol. Dél-amerikai ritmusra. Csupa fiatalok. Utána meg, ahogy kijövünk a templomból, rá is zendítenek. A tiszteletünkre. Nekem már mozog a kezem, lábam; verem a ritmust; szerettem erre táncolni hajdanán. Aztán énekelnek. Most lepıdöm meg igazán. Ezek a székely ifjak Krisztus-dicsıítı énekeket csacsacsáznak; hogy milyen forrón szeretik a Jézust; mennyire imádják; mindezt olyan érzelmi odaadással, hogy kezdem magam furcsán érezni! Szövegeket is osztogatnak; ha nincs benne a megváltó neve, azt hiszem, dilettáns szerelmi vallomások. Itt így verbuválják a fiatalokat az egyház mellé? Legalább vannak ötvenen. S nem másutt! A lelkész – mondották – egy protestáns kegyes irányzat híve. Székelyföldre, mondom magamnak, nem is Európa futott be, hanem Amerika! Jó ügy érdekében minden eszköz használható? Mindazonáltal arra gondoltam: ahogy popzenésítik a magyar népdalt – olykor egészen jól -, nem lehetne megnépdalosítani a hozsannázó szövegeket? A házsongárdi temetıben
Élménnyel gazdagítani a tanultat. Most ezt tesszük. A kolozsvári házsongárdi temetıben körbe álljuk Szenczi Molnár Albert sírját. És azokat a zsoltárokat énekeljük, melyeket ı fordított magyar nyelvre. És megyünk Reményik Sándorhoz és Dzsida Jenıhöz is. A fıiskolásaim mindegyiktıl mondtak már verset. De csak most tudatosult, hogy ezek a halhatatlanok itt éltek és haltak. Persze hogy meghatódnak. A sírokat már gondozzák. Végre! Egy magyar református alapítvány jóvoltából. A sírgondozó férfiú tájékozott és készséges; sorra mutogat mindent; vinne Misztótfalusihoz is, Jósika Miklóshoz is.
A pálya végén
A pályám vége felé tartok. Ha netalán nem jönnék rá magamtól, figyelmeztetnek mások. Jó szándékból is. Az Oral History munkatársa videofelvételt készít velem, mintegy késztetve pályám emlékezetére; más drámás munkásságomat kívánja feldolgozni, szakdolgozatot, disszertációt készítendı; ismét más életem egy szakaszára kíváncsi, Karácsony Sándorral kapcsolatos emlékeimre vagy a debreceni ötvenhatos eseményekre vagy a drámapedagógia magyarországi honosítása körüli kulissza-titkokra. És már nem hívnak zsőrizni, már nem adnak jelennel kapcsolatos megbízásokat. Ha feltőnök valahol, általában örülnek, mint szokás olyannak, akirıl már azt gondoljuk, hogy nincs is, aztán kiderül, hogy még van: Nahát! És milyen jól nézel ki! A kérdezık olyasmik felıl is faggatóznak, melyekrıl nem kellene. Elég volna olvasni. De azt megspórolják. Nehogy elıvegyék már a könyveimet! Mindazonáltal eldöntöttem; igyekszem dokumentáltan itt hagyni ezt a teremtett világot. Szomorú szívvel jelentem
Meggyfa, derék rokonom, írtam nem rég, virágzás idején; meglesem a csodát, miként sikerül a beporzás, hogy pattan termésbe a virág. Szomorú szívvel jelentem, nem sikerült a tetten érés. Amire nem számíthattam, alattomosan megjelent a fákon a monília nevezető gomba, megtámadta az új ágakat, az ágakon a termést és a leveleket. Mintha forró vizes permetet kaptak volna valahonnan; megasztak, megfonnyadtak, megszáradtak. Mint a beteg ember, akibe beleesett a kórság, ilyenek lettek a meggyfák. S most fújom a bölcsmondásokat, hogy vigasztaljam magam. Ember tervez, Isten végez. Beteg a világ, beteg a természet is. Nem elég szeretni a fát, permetezni is szükséges. Állok a létrán, vagdosom a száraz ágakat. Égetni kellene, hogy pusztuljon a gomba. Míg élek, remélek. Talán jövıre! Talán jövıre sikerül! Talán jövıre sikerül meglesni a csodát! Meggyfa, derék rokonom. Kicserélıdött a vérem
Kicserélıdhetett a vérem. Hogy én gyerekkoromban mennyit szenvedtem a szúnyogcsípéstıl! Most meg mintha nem érezném, hogy kellemetlenkednek. Vagy legalábbis nem nagyon. Bosszant, hogy kérdezés nélkül rám szállnak. A pimaszságot, az agresszivitásukat nem tőrhetem. Ha szelíden köröz köröttem, elfújom, ha rajtam landol, elhessegetem, ha csapatban támad, csapok. Sok a vérszívó az idén, többször elıfordul, hogy ütnöm kell. Húszat egy csapásra – elıfordult már. A pucér combom és lábszáram ilyenkor csupa vér.
Gyerekkoromban a saját vérem látványától is rosszul lettem. Most meg, hogy én kell legyek a mészáros, majdnem öklendezem. A csípés azonban nem fáj. Ennyi haszon van az öregedésben. Jól cserélıdött a vérem. A madaraink lehetnének falánkabbak. Akkor nem nekem kellene pusztítani az agresszorokat. Kürti kocsmákban nyolctól kilencig
Kürtön kilenckor zárnak a kocsmák. Verejték-csorgásig dolgoztam. Barna sört óhajtanék inni. Elindulok hát nyolckor. Egy pohár pálinkával nógatom magam; ne sokat teketóriázzak, menjek már. Enni sem eszem, majd ha haza jöttem. A közeli csapszékben barna sör nincs. Falun flanc. Legyen akkor világos, egy pohárral. Közben a felszolgáló hölgy markomba nyom egy zacskó csikket, vigyem Vilma néninek, aki – mint mondotta neki -, a csikk levével akarja permetezni a rózsáit. Nem közlöm vele, hogy Vilma néni elutazott, azért talál engem a kocsmájában. Nem szólok, csak indulok tovább, a másik kocsmába, hátha oda érkezett barna sör, borsodi vagy szalon vagy bak. Barna sör itt sincs. Belenyugszom. Kérek egy pikoló világost, s hogy legyen valami sötét is, iszom egy kis unikumot hozzá. Mellém kóvályog egy kissé kapatos úr, s bókol a pult mögötti leánynak; ı azért áll tizedszer sörért, hogy lássa a bájos pofikát. Ez a közlés felér egy szerelmi vallomással, jegyzem meg, mire a lányka elmosolyodik, a kapatos úr – mint ki híján a humorérzéknek – zordonan el. Magam is odébb állok. A harmadik kocsmába. Lehetetlen, hogy egy ilyen rendes faluban ne legyen barna sör! Pedig nincs. De van barnás! Fogatlan alkoholista ismerısöm, aki fröccsöt fogyaszt, bíztat erısen: Kóstolja meg Debreczeni úr, jó az! Meggyız. Bevágtázik záróra elıtt Keszeg úr is, alkalmi munkásunk, fröccsöt kér, s keserő likırt mellé. Ilyen párosítással még nem találkoztam. Ki is bököm: „Jó a rövid?” Máris rendel nekem is. Nincs mese, ezt meg nem inni nem lehet. Érzem, baj lesz. A sörömet megosztom fogatlan ismerısömmel, s távozom. Próbálok egyenesen és méltóságteljesen haladni. De imbolygok. Ezt konstatálom, miként azt is, hogy az agyam tiszta. Mosolygok, hogy ennyire nem vagyok ura az egyensúlyomnak. Mulatságosnak tartom a helyzetet. Még felhívom Vilma nénit telefonon, pompás, semmit nem vesz észre. A zárba is beletalálok. S amit elıbb-utóbb látok, mind befalom. S ezen közben is mosolygok. A csikkeket meg kirakom. Hadd örüljön Vilma néni. Szıke nı a plakáton
A plakáton szıke nı kinagyított feje. Ötven körüli vagy több, csábosan kacsint. S biztat, hogy szavazzak rá. Ha nem tudnám, hogy párt-papírról csábítgat, azt
mondanám, hogy… de inkább nem mondok semmit. Ebben a hatalmi pártoskodásban nem ı az egyetlen, aki gusztustalan. Lassan minden devalválódik; az ígéret, az adott szó, a mosolygós arc, a nyakkendı s az öltöny, az elv, a tisztesség. Az Egy szerelem három éjszakájában hallottuk: „Hiába itt a tiszta szó. Akármi újat sütsz ki. Csak a szúrni, vágni, ütni; ez az ultima ráció.” Itt tartunk. Az egyesültben. Nyolcvanöten a tiszakürti Szanitter-találkozón
Összejöttünk rokonok, nyolcvanöten. Megszületett a Szanitter találkozó. Akik befutottak Kürtre, mind kíváncsiak voltak a másikra. Kézben a családfa, az ajtón a kinagyított változat, mindenki nézte, javított, bıvített. Megállapíthattuk: egészséges volt a törzs, virulensek az ágak. A cipszerbe oltott magyarok a további szemzéssel igencsak jól jártak. A családok is, meg a nemzet is. Genetikai eredető megbetegedésrıl nem tudunk. Kiváló szellemi teljesítményekrıl annál inkább. Országos hírővé senki nem lett közülünk, ami nem is csoda, mert a Szanitter leszármazottak inkább ellenszélben éltek, mintsem hátszéllel támogatottan ebben az elmúlt fél évszázadban. Többek már az indulásnál lemaradtak. Hárman, akik kis gyerekeket hagytak maguk után, fél árván, elestek az elsı s a második világháborúban. Hátránnyal indultak azok is, akiknek a szüleje jegyzı, kulák vagy Recsk foglya volt, vagy akiknek az apja hat év után került haza a szovjet fogságból, vagy akiket kitelepítettek a szülıföldjükrıl. A nagycsaládban alig volt illetve van válás. Azt az egyet is megsínylették a gyerekek. Ahogy szingliség sincs. Gyarapodunk rendesen, többen voltak itt kicsikkel, mások meg azért nem vállalták az utat, mert most született a harmadik. Politikus sincs a famíliában. Fröccs és sörkedvelı akad. Bankár sincs. Közgazdász több is. Farmer sincs, de mezıgazdász igen. Pedagógus szintén; óvónı és egyetemi tanár, tudós és gyakorló. Ott vannak a klasszikus értelmiségi pályákon is. Több a mérnök, az orvos. S van hivatásos vadász, van kastélyszálló tulajdonos, neves magyar nótaénekes, nyugdíjas katonatiszt, baba-uszodás, lelkipásztor és színész. A Szanitter leszármazottak, miként a cipszer ısök, polgárok, polgári értelmiségiek. Zömükben a konzervatív értékrendet képviselik, s mivel több nyelven beszélnek, otthon vannak Európában, de magyarok, nemzetben gondolkodók. Nekem úgy tetszett. Aztán leágazás szerint, idırendben, kiültek a színpadra a Szanitterek, Kalydiak, majd a Szederkényiek és a Jankók, aztán a Bayerl-Bajor ág, azaz Matild néni leszármazottjai, a Fazekasok, majd a Debreczeniek. Az Amerikába szakadt Szanittereket nem köszönthettük. Három és félórán keresztül mindenki a helyéhez szegezıdött. Izgalmasabb drámát nem nézhettünk volna, nem hallhattunk volna. Családtörténetben jelent meg a magyar huszadik század;
milyen végzetesen determinálta sorsunkat, a mienket egyen-egyenként, akik itt voltunk, Trianon, a két világháború, a kommunista diktatúra, 1956, a langyos Kádár korszak, s az úgynevezett rendszerváltozás. Dokumentumdrámát írhatna belıle, aki tudója ennek. Antropológiailag is gazdag a kép. A viszonylag alacsony bajor ısök után mennyi atléta, evezıs, futballista, súlyemelı alkat; s vannak sárgásbarnák és szıkék, fekete hajúak és szeplıs keselyek, széles és keskeny arcúak, kék és barna szemőek meg zöldes árnyalatúak. De jó, hogy összejöttünk!
