A Király-sztori A megye legeredményesebb csapata, a nôi kosárlabdában a kilencvenes évek eleje óta sikert sikerre halmozó DKSK háza táján a nyilvánosság számára is érzékelhetô vihar kerekedett az elmúlt fél esztendôben. A klub elnöke és a vezetô edzô közötti konfliktus január végére a nyolc és fél éve Diósgyôrben dolgozó edzô, Király Sándor menesztéséhez vezetett. A klub közgyûlésre készül, a bajnokság idôközben befejezôdött: az elért hatodik hely után már nem mondhatjuk, hogy a DKSK a megye legeredményesebb csapata. Ebben az interjúban Király Sándor beszél – az ô szemszögébôl ismerhetjük meg a történetet, s egy kicsit bepillanthatunk a magyar kosárlabda, illetve a klubok mûködésének kulisszái mögé is. A sorozat végeztével természetesen helyt adunk az érintettek véleményének, valamint az ügy szempontjából közérdeklôdésre számot tartó egyéb észrevételeknek is. Három év az ezüstéremig - Kezdjük a történetet az elején: hogyan került Diósgyôrbe? - Sopronban voltam edzô az 1988/89. évi bajnokságban, a Postás akkor került föl az NB II-bôl az elsô osztályba. Az volt a feladatom, hogy benn tartsam a csapatot. Erre mondták akkor neves edzôkollégáim, hogy ez a Király-fiú nem rossz kis edzô, de ezt a csapatot a Gomelszkij se tudja benntartani. Gomelszkij volt akkoriban a szovjet nôi kosárlabda-válogatott edzôje. Elvállaltam, sikerült. A szezon vége felé Zékány Pista bácsi, a Diósgyôr technikai vezetôje megkeresett, hogy szeretnének velem komolyan tárgyalni a jövôrôl, mert úgy tudják, hogy csak egyéves szerzôdésem van a Sopronnál. Mondta, hogy Boros Árpád, a szakosztály elnöke szeretne velem találkozni. - Hogy zajlott a találkozás? - Nem mondom, hogy zökkenômentes volt a beszélgetésünk. Ami megfogott: Boros úr elmondta, hogy régóta csinálja már ezt, és mindenáron szeretne egy érmet. Megkérdezte: mennyi idôbe kerül ez? Hozzáteszem: akkor a 14. helyen végzett a Diósgyôr, tehát az elsô osztály B csoportjának a második helyén. - Mit mondott erre? - Nem vagyok túlzottan ügyes edzô, azt gondolom, kell hozzá három év. Beszélgettünk arról is, hogy profi csapatot kellene csinálni. Én korábban Kecskeméten ezt már megcsináltam, aminek az volt a lényege, hogy a játékosok a teljesítményük szerint kapták a fizetésüket. Ez nagyon tetszett neki, az anyagiakban is könnyen megállapodtunk, mert kiderült, hogy az én igényeim sokkal szerényebbek voltak, mint amire ô számított. - És akkor elkezdôdött a diadalmenet. - Nem egészen. Az elsô évben ugyanis nem sikerült fölkerülni az A csoportba. Igaz, közben a csapaton belül palotaforradalmat csináltam, ha jónak láttam, lecseréltem a legjobb játékost is. Megmondtam nekik, hogy nincs fix fizetés,teljesítményorientált a javadalmazás, mindenkinek dolgozni kell – szóval, kezdtem lerakni az alapokat. Ez nem tetszett mindenkinek. Az egyik legponterôsebb játékosom például – a csoportbeli két legfontosabb mérkôzés elôtt – közölte velem, hogy az én felfogásom rossz. Mégpedig azért, mert a játékosoknak az nem jó, amit én akarok: az A csoportban többet kell edzeni, kevesebb lesz a pénz – mert kevesebb meccset fogunk nyerni. Erre én azt mondtam neki: nem is kell levetkôznöd. De kétségtelenül ô volt a legponterôsebb játékos, nem is jutottunk be az A csoportba. - Mit szóltak ehhez a szakosztály, az egyesület vezetôi?
- A bajnokság végén volt egy DVTK elnökségi ülés – akkor még megvolt a nagyegyesület, csak késôbb került sor az önálló kosárlabdaklub létrehozására –, ahol a kosárlabdát számoltatták be. Sose fogom elfelejteni a szituációt, a társadalmi elnök Tóth Lajos, a Borsodi Vaskohászati Tröszt elnök-vezérigazgatója volt. Boros úr elmondta, hogy miért nem sikerült a feljutás, aztán Tóth Lajos kért szót. Arról kezdett beszélni, hogy nem is kell itt erôlködni, jó ez a B csoport, viszont éppen ezért nincs fejlesztés, marad a pénz annyi, amennyi addig volt. - Hogy reagált erre? - Nekem három évre szólt a szerzôdésem, de mondtam neki, hogy akkor elnézést, talán nem én vagyok az emberük, köszönöm, hogy itt lehettem, sajnos, ez nem jött össze. Közös megállapodással bontsuk fel a szerzôdésemet, ezennel lemondok a vezetô edzôi posztról. Ez itt a legnagyobb fórum, nem is kell tovább menni, köszönöm. Felállt Boros Árpád is, ô is bejelentette, hogy akkor ô szintén lemond, ô nem akar B csoportban szakosztály-elnökként tevékenykedni. Ô hisz abban, amit az edzô csinál, szerinte jó úton jár a csapat, ezért indokoltnak tartott volna még egy év türelmi idôt – az anyagi lehetôségek megteremtése mellett. - Erre Tóth Lajos? - Száznyolcvan fokos fordulat következett. Kiderült: csak ki akarta próbálni, hogy valóban olyan vagyok-e, mint amilyennek mondanak. A lényeg: megadta az elnökség a magasabb támogatást, a következô évben feljutottunk az A csoportba, a harmadik év végére, ’92-ben pedig megvolt az ezüstérem. - És ezzel elkezdôdött a sikerszéria. - Utána minden évben szereztünk valamilyen érmet a csapattal. Tavaly is, ami egyébként az egyetlen olyan év volt, amikor a bajnokságban nem jutottunk fel a dobogóra, negyedikek lettünk, de a Magyar Kupában ezüstérmet vehettünk át. Négyszer sikerült a Ronchetti Kupában a legjobb tizenhat közé jutni. Körülbelül ez a mérleg. Az utánpótlás és a tévhitek - Az a csapat, amelyik ’91-ben felkerült az A csoportba, mennyiben volt azonos azzal, amit itt talált az érkezésekor? - Hatvan százalékban. Ha mondjuk tizenkét játékost veszünk alapul, nyolc maradt, négyet kicseréltem. - És az ezüstérmes csapat? - A felkerült csapat hetven százaléka megmaradt. - Mennyire számított a csapatépítésben a helyi utánpótlásra? - Én mindenképpen azt akartam, hogy a tehetséges, ügyes gyerekek, akik itt voltak a csapat körül, maradjanak is itt. - Sokan vannak, akik azt mondják: Király Sándor nem törôdött az utánpótlással. - Akik ezt mondják, nyilván nem tudják, hogy még mindig én tartom az ifjúsági bajnokságban a megszerzett aranyérmek csúcsát: hetet nyertem a Kecskemét ificsapatával. Én alapvetôen a fiatalabb játékosokban bízó edzô vagyok. Ezért tudtam a Kecskemétet az NB II ötödik helyérôl az NB I negyedik helyére felvinni, szinte gyerekekkel. Az átlagéletkor – nem tévedés – 18,7 év volt, a csapat zöme gimnáziumba járt. Kecskeméten együtt csináltam az NB I-es csapatot és az ifit. - Kecskemét az Kecskemét, Diósgyôr meg Diósgyôr. - Jó, akkor nézzük Diósgyôrt. Az utóbbi négy-öt évben az országban a mi utánpótlásunk a legjobbak közé tartozott – de ezt úgy kell érteni, hogy a minitôl egészen az ifiig, tehát a negyedikes-ötödikes gyerekektôl a tizennyolc-tizenkilenc évesekig. Az utóbbi négy évben minden korosztályos bajnokságban döntôsök
voltunk. Sztanev Karcsi kadett csapata Budapest bajnok – aki ismeri a kosárlabdát, az tudja, hogy ez mit jelent. Rengeteget is költöttünk, nagyon jól dolgoznak az utánpótlás edzôk, én mindig is nagy hangsúlyt fektettem erre. Az tehát egyszerûen tévhit, hogy én nem akarom az itteni fiatalokat beépíteni a csapatba, hogy én nem törôdök az utánpótlással. - Akkor mégis, mi a magyarázata annak, hogy ez a tévhit itt él a köztudatban? - Mondok egy konkrét példát. Amikor idekerültem, az ifiben játszott Csoma Andrea, gimnazista volt, rögtön fölhoztam az elsô csapathoz – többen is voltak, ha jól emlékszem, hárman kerültek be a keretbe. Mind a három elment fôiskolára, elmentek Miskolcról. Nagy vitám volt Andrea mamájával. Mondta is, micsoda gazember ez az edzô, le akarja beszélni a lányát, hogy elmenjen Nyíregyházára, a fôiskolára. Mert én azt ajánlottam neki, hogy menjen a TF-re – akkor még lehetett levelezôn végezni –, ami egyrészt magasabb végzettséget ad, másrészt megígértem neki, hogy válogatott kosárlabdázót csinálok belôle, és így még anyagilag is jól jár. Ha elmegy Nyíregyházára, nem lesz belôle kiemelkedô kosaras. Sajnos, igazam lett, elveszett a kosárlabda számára, pedig nálam már az ifiválogatottban játszott. - És a többiek? - Ez nem egyedi eset, ez a mai magyar kosárlabdasport egyik legnagyobb problémája, amirôl én már többször, több fórumon beszéltem. Az a baj, hogy az egyetemi és fôiskolai kosárlabdával óriási gondok vannak. Korábban minden nagyobb iskolában ott voltak a meghatározó személyiségek, most meg csak elvétve akad egy-kettô a felsôoktatási intézményekben. Nem kell mást mondani, csak azt, hogy a TF, a Testnevelési Egyetem csapata jelenleg a B csoport középmezônyében található. Az az Eperjesi Dóra, aki ifiválogatottként ment el innen a TF-re, kezdô volt a nagycsapatban – három év alatt teljesen visszafejlôdött. Most, amikor leigazolta a BSE-be, Ránky Matyi, az edzôje azt mondta nekem: egyelôre nem tudja használni, minimum egy év kell ahhoz, hogy felhozza az A csoport szintjére. q Nyilván van valami oka, hogy a felsôoktatásból eltûntek a nagy egyéniségek. l Persze. Ehhez hozzátartozik az is, hogy amikor én ezt elmondom valahol, akkor azt válaszolják a felsôoktatásban dolgozó testnevelôk, edzôk: Sanyikám, ha majd engem is úgy fizetnek, mint téged Diósgyôrben, akkor mondhatod, hogy nem végezzük tisztességesen a dolgunkat. De amíg a fôiskolákon docensként negyvenezer bruttót keresnek, addig nem-igen várható el, hogy teljes odaadással a kosárlabdára koncentráljanak. És valójában igazuk van, de ezzel együtt: ez pocséklás az értékekkel, a tehetségekkel. Akár anyagi értelemben is, mert nyolc-tíz évig annak a tehetséges gyereknek a kosárlabdázására sokat költött a klub, meg a szülôk. - Térjünk vissza a korábban az említett példákhoz: ha a TF-en meg a nyíregyházi fôiskolán magas színvonalú lenne a kosárlabda, attól még a két lány nem maradt volna Diósgyôrben. - Ez igaz, de esetleg visszajöhettek volna az iskola után, és újra erôsíthették volna a csapatot – talán magasabb színvonalon, mint ahogy elmentek. Az itteni nyolc évem alatt egyébként tizennégy ifiválogatottat adott a Diósgyôr. A baj az, hogy ezek a gyerekek eltûnnek. Egy közülük megsérült, azért szakadt meg a pályafutása, de a többi egyszerûen elment tanulni, elkallódott, mint kosárlabdás. Három-négy év alatt úgy leépül, hogy utána már nem képes felvenni azt a fordulatot, amire az elsô osztályban szükség van. - Ha vissza akartak volna jönni, ha le tudták volna igazolni – egy csomó „ha”, és közben már nem is arról beszélünk, hogy a saját nevelésû játékosok hogyan építhetôk be a csapatba.
- Igen, ez ennek az iskola-problémának a másik része. Kecskeméten egy óvónôképzôvel meg egy tanítóképzô fôiskolával ott tudtam tartani a gyerekeket, rádumáltam ôket, hogy jelentkezzenek oda – az akkori kosaraslányok csupa óvónôk meg tanítónôk lettek. Itt ezt nem tudtam megcsinálni, mert ki tudja, miért, ezek a lányok nem igazán akarnak menni a kohómérnökire. - Azért idôközben változott a helyzet, a Miskolci Egyetemen ma már van bölcsészkar, jogi kar, gazdaságtudományi kar is. - Igen, bár meg kell mondani, hogy nagyon kevés jogász doktor van a nôi kosárlabdában. A lányok inkább tanári szakra, fôiskolára, óvónôképzôbe mennek szívesen. De valóban így van, sokat változott a helyzet, és amióta megismerkedtem a mostani rektorral, Besenyei Lajos professzor úrral, sikerült elkezdeni valamit. A professzor úr nagyon megértôen állt ehhez, maximális segítséget ígért, vele többször is beszélgettünk errôl. Fodor Csillát például úgy tudtam idehozni, hogy itt járhat a közgázra. De így jött ide Molnár, Iványi, Hegedûs is, és ha minden jól megy, a saját nevelésû lányok közül az érettségi után ugyancsak a közgázon folytatja a tanulást Turóczi Nikolett. Egyébként szeretném megjegyezni: Sopronban se nagyon találni saját nevelésû játékost, se a GYSEV-ben, se a Postásban. Egyedül a Pécs tudja ezt megoldani – mert Pécsett van fôiskola. Új elnök a láthatáron - Meddig szólt a legutóbbi szerzôdése? - 1997 májusában állapodtunk meg, ’99. július 30-ig kötöttük. - Tehát amikor Boros Árpád ’97. májusában lemondott, akkor lejárt az elôzô szerzôdése. - Igen. Az új elnökkel kötöttem az új szerzôdést. - Akkor kezdjük azzal: hogyan vetôdött fel a régi elnök lemondása, hogyan vetôdött fel az utódlás kérdése? - Elôrebocsátom, hogy a kialakult helyzet egyik fô részese, okozója én vagyok, ha úgy tetszik: amióta én Diósgyôrben vagyok, a legnagyobb hibát ebben követtem el. - Az önkritika szimpatikus jellemvonás, de maradjunk a tényeknél. Mikor derült ki, hogy Boros Árpád nem vállalja tovább az elnökséget? - 1996-ban jelentette be, hogy még egy évre vállalja, ez akkor nyilvánosságot kapott, megírták a lapok is. A ’96-os esztendô anyagilag már problémásabb volt – Boros Árpád már az elôzô évben nyugdíjba ment a DAM-ból, ahol addig gazdasági igazgató volt. Akkor került a képbe fô támogatóként a BorsodChem is – mert az elôzô támogatónk, a SEM Rt. sem tudott már annyit nyújtani, amennyire szüksége volt a csapatnak. - Az ôszi nyilatkozatháború során az új elnök, Honos Péter egyszer megfogalmazta: könynyû volt Boros Árpádnak, hiszen az ô elnöksége alatt könnyen jött a pénz a DAM-tól. Akkor ebben a jelek szerint mégiscsak van valami. - Most is azt mondom, amit akkor: ez nem igaz, ez nem helytálló. - Ami az elôbb elhangzott, mégis ezt látszik igazolni: amikor Boros Árpád nyugdíjba ment a DAM-ból, sûrûsödtek a csapat anyagi gondjai. - Én Boros Árpádot elég jól ismerem, ízig-vérig pénzügyes ember, aki nagyon nehezen adja ki a pénzt. Ô mint gazdasági igazgató soha egy fillért sem adott a kohászatból, erre ô kínosan ügyelt: nehogy támadás érhesse, akár az árnyék rávetôdjön. Viszont azok támogattak bennünket, akik valamilyen kapcsolatban álltak a kohászattal.
- Ha jól értem, akkor arról van szó, hogy a gazdasági igazgatói posztjából adódó kapcsolatrendszerét kihasználta a csapat érdekében. Amikor már nem volt igazgató, ez a kapcsolatrendszer nyilván megkopott, kevésbé volt aktivizálható. - Nagyjából errôl van szó. - Tehát mindent egybevetve, tudomása szerint a DAM Boros Árpád idején nem támogatta a csapatot. - Ki merem jelenteni: nem. Egyetlen egy dolog volt – de az se közvetlenül a kohászatban –, hogy a levált kft-knél voltak a játékosok elhelyezve. Biztos vagyok abban, hogy ez így volt, mert nekem valamiképpen találkoznom kellett volna azzal, ha létezik ilyen támogatás. - Térjünk vissza az elnökváltáshoz. Nyilván felvetôdött az utódlás kérdése, biztosan szóba kerültek nevek is. - Egy név vetôdött fel, Orosz Istváné, a hûtôház vezérigazgatójáé, aki egyébként elnökségi tag volt, most is az. Én is ôt szerettem volna, de bejelentette, nem tudja elvállalni a cégénél meglévô kötelezettségei miatt. Az elnökségi tagok közül különféle okok miatt senki nem akart elnök lenni. Ugyanakkor Honos Péter már 96 decemberétôl mindent megtett azért, hogy ô legyen az elnök. Ez az én legnagyobb hibám: elhittem minden szavát, amit ezzel kapcsolatban mondott. - Egyáltalán, mikor került a képbe Honos Péter személye? - Még az elôzô évben, tehát 1996-ban mondta Boros Árpád, hogy Honos Péternek valamilyen módon helyet kell csinálni az elnökségben, valamilyen címet kell adni neki. Mert ô az, aki az izraeli Shiran cég képviselôje itt a gyárban. Azt mondta, hogy ô nem szívesen teszi ezt, de muszáj, mert a dolláros játékost ôk fizetik. Egy olyan megoldást javasolt, hogy legyen Honos Péter ügyvezetô elnök – de csak címhasználattal, mindenféle jogosítvány nélkül. Se aláírási jog, se szavazati jog – csupán állandó meghívott. - Személyesen ismerte Honos Pétert? - Nem. Akkor találkoztam vele elôször, amikor ’96-ban Amerikába ment ki a csapat – Boros Árpád mondta, hogy vigyük el magunkkal gépkocsivezetônek meg tolmácsnak, mert jól beszél angolul. - Akkor most ’97 elején vagyunk, Boros Árpád véglegesen döntött: nem vállalja tovább. - Péter mindenáron elnök akart lenni. Elmondta, hogy az izraeliek különben nem adják tovább a pénzt, ez nagyságrendjében 60 ezer dollár volt. Ezen túl elmondta, hogy neki milyen remek kapcsolatrendszere van, amit ugyancsak jól ki tud használni a csapat érdekében, és így tovább. Röviden: engem megdumált. - Ez elég volt? - Az elnökség érettebb tagjaival ez nem sikerült neki, ôk nem akarták, hogy Honos Péter legyen az elnök. Én viszont jó viszonyban voltam mindenkivel. A Boros-éra alatt a klubnál kialakult egy sajátos baráti légkör, az elnökségi tagok családostól összejártak. Kimondottan baráti viszonyban voltunk – talán éppen ezért tudtunk úrrá lenni a nehéz helyzeteken is. - Kik voltak ekkor az elnökségben? - Boros Árpád, Forgács László, akkori megyei rendôr-fôkapitány, Szedlacsek György, a kohászat személyzeti vezetôje, Sitkei Dezsô, aki nyugdíjas, de korábban ugyancsak a kohászatban töltött be vezetô beosztást, Orosz István, a hûtôház igazgatója, Perecz László jogász, Tergalecz Ferenc, a megyei rendôr-fôkapitányság bûnügyi igazgatója, Kovács F. László, a BorsodChem elnök-vezérigazgatója és persze Honos Péter. Sashalmi Laci, a SEM Rt. elnök-vezérigazgatója is benne volt az elnökségben, de azon a májusi közgyûlésen ô felállt, azt mondta, szerinte ez így nem fog mûködni, ô
lemondott. Így aztán a tíztagú elnökségbôl a májusi közgyûlés után csak nyolcan maradtak, azzal, hogy majd késôbb kooptálnak maguk közé még két tagot, de erre nem került sor. Tavaly decemberben lemondott Perecz doktor, így maradt hét tag. Pontosabban, bejelentette a lemondási szándékát, de azt csak a közgyûlés fogadhatja el. Erre pedig eddig még nem került sor. - Amikor tehát közeledett az elnökválasztó közgyûlés, akkor a megelôzô napokbanhetekben világossá vált, hogy egyetlen jelölt van: Honos Péter. - Világossá vált, és ezt én tettem világossá. A lényeg az, hogy volt egy összejövetel, ahol elmondtam az elnökség tagjainak: az a helyzet, hogy Péter ennyi pénzt ígért – konkrétan: évi 25 millió forintot, plusz 100 ezer dollárt, és a DAM-ot, mint támogatót. Mert a DAM akkor, amikor Boros már nem dolgozott ott, támogatta a csapatot, de a vezérigazgató, Szalma István nem volt jó viszonyban Boros Árpáddal, vacillált a további támogatásról. Állítólag még azt is kijelentette, hogy ha Boros marad az elnök, akkor nem támogat. Erre tett ígéretet Honos Péter, hogy az ô elnökségével ez a kérdés is megoldódik. Azt mondtam a tagoknak: ki tud ennyi pénzt hozni? – mert akkor legyen ô az elnök. Hozzá kell tennem, hogy volt, aki nem nagyon akarta Honost, és volt, aki egyáltalán nem akarta. Kétéves program - Mit gondol arról: normális mechanizmus az, hogy azért lesz valakibôl elnök, mert ô ígéri a pénzt? Ez olyan, mint amikor a téren a gyerekek között az lesz a középcsatár, aki a labdát hozza, függetlenül attól, hogy tud-e focizni, vagy sem. Mindez akkor, amikor profi klubról, profi sportról beszélünk. Nem az lenne a normális, hogy van egy elnök, aki profi menedzserként megszerzi a mûködéshez szükséges pénzt – kihasználva mindazokat a lehetôségeket, amelyek egy jól szereplô kosárlabdacsapat üzleti értékében rejlenek? - A konkrét esetben ezt be kell vallanom: hibát követtem el, nem jól mértem föl a helyzetet, itt valóban ez történt, Péter azt hitte, hogy ha ô a DKSK elnöke, akkor ért is a kosárlabdához. Tulajdonképpen nem túlzás: ezzel részem van abban, hogy a diósgyôri kosárlabda ilyen szélsôséges helyzetbe sodródott. Azért én azt gondoltam, hogy Péternek vannak vezetôi kvalitásai. Kiderült, hogy nincsenek, három embert nem tud elirányítani. Ez csak menet közben derült ki számomra. - A konkrét esettôl eltávolodva: normálisnak tarja ezt a struktúrát? - Hasonló mechanizmusok mûködnek más csapatoknál is. Olyan vezetônek kellene lenni, aki képes arra, hogy azt a kis üzemet, amit a csapat és környezete jelent, hatékonyan mûködtesse. - Mit tehet egy ilyen szituációban az edzô? - Mást nem tehet, minthogy a saját területén, a szakmai munkában próbál következetesen dolgozni. Ha ehhez akár a szakmai önállóság, akár az anyagi feltételek megteremtése szempontjából nincsenek meg a normális feltételek, akkor ezt nyilván szóvá teszi, de ha ez sem változtat a helyzeten, akkor feláll, vagy vállalja a konfliktusokat, s mint az esetemben is történt, kirúgatja magát. - Térjünk vissza az elnökváltó közgyûlésre. - Boros úr felolvasott egy levelet, aminek az volt a lényege, hogy tizenöt év után megköszöni a tagságnak az addigi bizalmat, lemond errôl a funkcióról. Akkor ott helyben összeült az elnökség – mindenki tudta, hogy be fog következni Boros Árpád lemondása, de ez hozzátartozik a forgatókönyvhöz –, és elôálltak a jelöléssel: Honos Péter és Orosz István neve hangzott el. Orosz megköszönte a jelölést, de nem fogadta el, így maradt az egyetlen jelölt, Honos Péter, Sitkei Dezsô pedig az ügyvezetô elnök.
- Volt-e valami indoklás? - Nem, semmi különös, egy jelölt maradt, így nem volt alternatíva. - Mi történt az elnökválasztáson kívül? - A közgyûlés elé került egy anyag, aminek az elkészítésében egy háromtagú bizottság tagjaként Honos Péter is részt vett. Az volt a bizottság feladata, hogy edzôt és játékosokat szerzôdtessenek, és az edzônek egy kétéves ciklusra szabják meg a feladatát. A bizottság engem kért fel, hogy továbbra is vállaljam el a vezetô edzôi posztot, és készítsem elô a játékosok igazolását. Én elkészítettem a költségvetéstervezetet és a szakmai programot, amit a közgyûlés tagjai írásban megkaptak. - A közgyûlés pedig elfogadta ezt a programot. - Igen. A korábbiakhoz képest ennek van egy érdekes momentuma. Nevezetesen: ezúttal – éppen az általam készített szakmai program elfogadásával – a közgyûlés bízta meg a vezetô edzôt, következésképpen a közgyûlésnek van joga elmozdítani is – legalábbis a jogászaim ezt mondják. - Ez nyilván a jogászok dolga, hogy eldöntsék, bár az én értelmezésemben egy edzô alkalmazása, szerzôdtetése nem lehet egy közgyûlés dolga – az más kérdés, hogy a szakmai program elfogadása nagyobb legitimitást adhat a tevékenységnek. - A közgyûlés az elnökséget bízta meg a szerzôdtetésemmel, ez egyértelmû. De itt az bonyolítja a helyzetet, hogy mellette van az elfogadott kétéves szakmai koncepció, amit viszont nem változtathat meg önhatalmúlag az elnökség. Az én menesztésem viszont gyakorlatilag ezt is jelenti. Fegyelmivel persze el lehet távolítani, de ahhoz nekem valami drasztikus dolgot kellett volna csinálnom, ami azért nemigen mondható, hogy bekövetkezett volna. Mi a dolga az edzônek? - Korábban már szó esett arról: egyetért azzal, hogy egy klub mûködtetésében világos feladatai vannak az elnöknek, és világos feladatai vannak a vezetô edzônek. Az egyik a szakmai munkáért felel, a másik pedig azért, hogy ehhez a szakmai tevékenységhez minden feltétel adott legyen, éppen az eredményesség érdekében. Megvolt-e a DKSK-nál ez a munkamegosztás? Nem keveredtek-e itt bizonyos funkciók? Hiszen korábban, még a Boros-érában az volt a gyakorlat, hogy bizonyos értelemben az ügyvezetô elnöki teendôket is a vezetô edzô, Király Sándor látta el. - Nekem meggyôzôdésem, hogy az edzônek nemcsak az edzéseket kell megtartania, hanem az összes, a csapat körüli dologgal is foglalkoznia kell. Mert én azt mondom: én vagyok a profi, én kapom ezért a fizetésemet, én értek hozzá, akkor miért ne csináljam – miközben a többiek, az elnökség tagjai társadalmi megbízatásban végzik a munkájukat. Ezért nekem kell a mûködtetéssel kapcsolatos feladatokkal is foglalkozni, nem várhatom el egy saját szakmájában fontos beosztású vezetôtôl, hogy nekem ölbe hozzon mindent. Úgy gondoltam, hogy ha jobb helyzetet, nagyobb lehetôségeket akarok a csapatnak, azért tennem is kell. Hogy jobb játékost tudjak idehozni, hogy jobban tudjam a közönséget szórakoztatni, eredményesebbek legyünk. Mert ha nincs eredmény, akkor nincs jó hangulat, nincs meg a szükséges háttér. Maga a rendszer itt is, és korábban, a kecskeméti korszakomban is úgy mûködött, hogy volt egy elnökség, ôk adták a vázt, de a tartalmi részt én csináltam. - Az nyilván elvárható az edzôtôl, hogy azonnal észrevegye, érzékelje, ha a feltételrendszer valamelyik eleme nem mûködik tökéletesen, ezt természetesen jeleznie is kell – de onnantól kezdve a profi munkamegosztás azt kívánná, hogy végezze más azt a munkát. - Így van, erre nekem mindig voltak beosztottjaim.
- De azt is mondta, hogy Ön tárgyalt cipôügyben, Ön tárgyalt a csapat utaztatójával, és így tovább. - A nagy volumenû dolgokat én tárgyaltam le. De én megfordítom a kérdést. Ön tagja az elnökségnek, mondjuk szervezési elnökhelyettesként. Én meg azt mondanám, hogy szervezze meg, hogy a csapattal eljussak Vigóba egy Ronchetti-meccsre. Mit mondana? - Ha az az én dolgom, ha elvállaltam ezt a tisztséget, akkor majd gondoskodom róla. - Tudja, hogy mennyi probléma van ezzel? - Ez rendben van, de az meg nem az én problémám lenne, hogy a bedobó milyen százalékkal dob a meccsen. Azzal is van elég probléma. - Én sosem vártam el az elnökség tagjaitól, eszembe se jutott, hogy ilyen szervezési ügyekben ugráljanak nekem. - Értsük pontosan a helyzetet. A DKSK-nak, gondolom, van egy szakapparátusa, néhány ember, akiknek az a dolguk, hogy ezeket a feladatokat jó színvonalon elvégezzék. Jól gondolom? - Van egy társadalmi elnökség, van egy háromfôs alkalmazotti gárda, van két edzô, meg a csapat. A három alkalmazott közül az egyik a könyvelô-pénztáros, Zékány Pista bácsi az utánpótlás intézôje, Hatvani Olivér pedig az elsô csapat intézôje. - Akkor világos a helyzet. A korábbi példánál maradva az én értelmezésem szerint Hatvani Olivérnek kell megszerveznie, hogy a csapat eljusson Vigóba, és nem az edzônek. Meg a cipôvásárlást, meg ilyesmit. - Tegyük fel, hogy én jelentôs kedvezményt szeretnék elérni, ha úgy tetszik, szívességet kérek a csapatnak. Ezzel nem küldhetem Olivért az IBUSZ igazgatójához, mert az igazgató egy ilyen helyzetben elvárja, hogy vele egyenrangú partner tárgyaljon. Oda nekem kellett elmennem, hogy azt mondhassam: Lacikám, ennyi pénzünk van, ennyiért vigyél már el bennünket Vigóba. Ez így mûködött. Utána már elvégzik a munkát a többiek, az ügyintézôk. - Ez mindenütt így van? - Nem. A Fradinál például négyen csinálják azt fôállásban, amit én itt egyedül csináltam. De ugyancsak négyen csinálják ezt Sopronban meg Pécsett is. Én már többször mondtam: egyszer érhetném meg, hogy olyan klubban legyek edzô, ahol négyen ugrálnak nekem, megcsinálják, amit én kitalálok, és nem nekem kell rohangálnom mindenkihez. - Ön szerint melyik a profibb megoldás?. - Nyugaton van példa erre is, meg arra is. - Mindent egybevetve: hosszú idôn keresztül Király Sándor, aki vezetô edzônek szerzôdött a csapathoz, a külsô kapcsolatban szinte egyszemélyben jelenítette meg a DKSK-t, a klubot – a Boros-korszakban ez így alakult ki a DKSK-nál. De az új elnöknél, Honos Péternél nem jelenthetett-e ez automatikusan konfliktusforrást, mintegy idôzített bombát? Az új elnök megválasztása után történt-e valami változás ebben? - Nem. A megválasztását követô elnökségi ülésen felkért engem arra, hogy változatlanul végezzem ezeket a feladatokat, éppen úgy, mint addig. Olyannyira, hogy még akart is nekem valami címet adni ehhez. Felvetôdött, hogy legyek szakmai igazgató, vagy valami ilyesmi, de én nem szenvedek rangkórságban, engem nem érdekelt a cím. - Tehát akkor ebbôl nem származott konfliktus. - Azt azért nem mondanám, volt konfliktushelyzet. A probléma akkor kezdôdött, amikor kiderült, hogy bizonyos szituációkban, hogy finoman fejezzem ki magam, nem találta meg a megfelelô hangot, a megfelelô formákat. Mondok egy példát, hogy
érthetô legyen, mire gondolok. Egy alkalommal Barta Ferenc, a Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének elnöke meghívta a válogatottakat adó klubok vezetôit. Ezen az összejövetelen – mint késôbb megtudtam, mert én régóta jó személyes kapcsolatban vagyok Barta Ferenccel is, meg a többi régi klubelnökkel – Péter elkezdett arról beszélni, hogy a Honos-csoport mennyi pénzt hoz a DKSK-nak. Ebben a körben, amikor a válogatott kapcsán hívják meg az érintett elnököket, a kutya nem kíváncsi arra, hogy a DKSK-nak honnan van pénze, ki mennyit hoz a klubnak... Ki, mibe szóljon bele? - Mit ír az alapszabály arról, hogy az elnökségi üléseken hogyan vegyen részt, részt vegyen-e egyáltalán a vezetô edzô? - Ez érdekes kérdés. Az elôzô alapszabályban az szerepelt, hogy a vezetô edzô az elnökségi ülések állandó meghívottja. Amikor Honos Péter lett az elnök, a közgyûlés új alapszabályt és új szervezeti és mûködési szabályzatot fogadott el. Ez közvetlenül nincs összefüggésben az elnökváltással, egyszerûen a régit már ezerszer módosítgattuk, ideje volt egy egységes, új szöveget készíteni. - Voltak jelentôsebb változások is, vagy csak arról volt szó, hogy a módosítások után egy egységes, új szöveg készült? - Volt néhány lényegesebb változás is. Például: korábban csak az elnökhöz tartoztam, mint vezetô edzô, az új alapszabály viszont az elnökség alá rendelt. Talán úgy lehetne összefoglalni a változtatások lényegét, hogy míg korábban erôs elnök irányította a klubot, az új alapszabály lényegesen kevesebb önállóságot ad az elnöknek, a fô hatalom az elnökségé. - Mi volt a magyarázata ennek a változásnak? - Az öreg, Boros Árpád akarta így. Azt hiszem, volt benne valamiféle óvatosság a jövôre nézve, biztonságosabbnak találta a klub szempontjából, ha nincs túlzott személyes hatalma az elnöknek. - Kik készítették elô az új alapszabályt? - Háromtagú bizottság, Boros Árpád, Perecz doktor és Honos Péter. - Van-e arra magyarázat, hogy az új alapszabály szerint az edzô nem állandó meghívott? - Nem tudom, hogy ez miért változott meg, ôszintén szólva észre sem vettem. - Az alapszabálytól függetlenül, mi volt a gyakorlat az új elnök hivatalba lépése után: ott volt-e az elnökségi üléseken? - Mindig ott voltam. December 8-ig én nem is tudtam, hogy ez nincs benne az alapszabályban. Ez volt az elsô olyan elnökségi ülés, ahol nem voltam jelen. Addig ugyanúgy kaptam meghívót, anyagokat, mint azelôtt. - Hogyan zajlottak az elnökségi ülések? - Elôre bocsátom: én a nyolc év alatt egyetlen egy olyan elnökségi ülésen nem voltam, ahol az elnökség Borost leszavazta volna. Most meg szinte nem volt olyan elnökségi ülés, némi túlzással, nem volt olyan napirendi pont, amiben Honos Pétert ne szavazták volna le. Hiába mondtam elôre, hogy Péter, ezt nem fogják megszavazni, nem hallgatott rám – leszavazták. És nem azért, mert valamiféle eleve elutasítás lett volna az elnökség tagjaiban. Hanem azért, mert azok a meglehetôsen nagy vezetôi tapasztalattal rendelkezô emberek nem tudták elfogadni a javaslatokat. Mert nem volt kellôképpen megalapozott, szakmailag alátámasztott, nem volt kellôképpen logikus az érvelés, és így tovább. Augusztusban már volt olyan elnökségi ülés, amin leszavazták Honost. Én se tudtam egyetérteni azzal, amit elôterjesztett. - Hallhatnánk példát?
- Szeptember végén, október elején felvetette, hogy nem is megy olyan jól a csapatnak, a játékosok meg sokba kerülnek, küldjünk el kettôt. Megkérdeztem, Péter, te értesz ehhez? Neki csalódást okozott az a két játékos, akik egyébként meghatározó emberek voltak. Ebben az ügyben már komoly konfliktus alakult ki köztünk, megmondtam neki: összesen nem láttál húsz kosármeccset, milyen alapon ítéled te meg ezt? Persze, akkor már nem volt pénzünk, én szaladgáltam a fizetéshez szükséges pénzekért... - Akkor valamiféle logika mégiscsak volt a javaslatban... - Akinek emberek vannak a keze alatt, az tudja, hogy ez nem így mûködik, az ilyen húzásokkal egy vezetô elveszítheti a hitelét. Mert más dolog az, hogy ha valaki fegyelmezetlen, akkor annak legyen következménye, meg megint más dolog, hogy néhány meccs után elküldök két játékost – akit egyébként sok pénzért hoztunk ide. A többiek hogyan bízzanak meg bennem ezután – hiszen ezzel azt jelzem, hogy hülye vagyok a szakmához, mert ide se kellett volna hozni, ha egy hónap után elküldjük ôket. Novemberben éppen én javasoltam neki, hogy ugyanannak a két játékosnak leveszem a fizetését – fegyelmi megfontolásból. Abba meg nem ment bele. - Miért? - Szerintem azért, mert amikor el akarta küldeni ôket, akkor én is ellene voltam. Ô azt mondta, azért nem ért egyet ezzel, mert majd megsértôdnek, és nem nyújtják azt a teljesítményt, amit kellene. - Ebben is lehet valami. - Szerintem meg nincs. A javaslatom arról szólt, hogy felére csökken a fizetésük, de ha a csapat eredményes lesz, és ôk ketten is hozzájárulnak ehhez úgy, ahogy az tôlük elvárható, akkor év végén visszakapják a különbözetet. Hiába, azt mondta: nem. Még egy megjegyzés ehhez: még véletlenül sem fordult elô nyolc év alatt, hogy Boros Árpád beleszólt volna játékosokkal kapcsolatos ügyekbe – hogy szerinte ezt vagy azt el kellene küldeni. Két amerikai – és a magyarok - A tavalyi közgyûlésen, amikor az elnökválasztás is volt, a jelen lévôk elfogadták azt a kétéves szakmai programot, amit Király Sándor készített. Mi volt ennek a lényege? - Az elsô évben csapatot kell építenem, ami tizenöt-húsz százalékkal jobb teljesítményre lesz képes a következô bajnokságban, mint az ellenfelek; a második évben pedig meg kell nyerni a bajnokságot. Ehhez olyan játékosokat kellett igazolnom, akik képesek arra, hogy – a szakmai program szóhasználata szerint –reális eséllyel induljanak a bajnoki címért. - Mi volt az elsô évre szóló eredményességi követelmény? - Az, hogy az elsô nyolcból ne essünk ki. - A szakmai program megvalósításához kapcsolódott a két évre szóló edzôi szerzôdés. - Így van. - Ezután következett az amerikai, játékosszerzô út Honos Péterrel közösen. Hogyan zajlott ez? - Nem volt semmi különös, elfogadta, amit mondtam, kölcsönösen alkalmazkodtunk egymáshoz, minden teljesen normálisan történt. - Így utólag, a történtek ismeretében – gyakorlatilag egy fél szezont játszott itt a két amerikai – hogyan értékeli az út eredményességét? - Én ma is jónak, eredményesnek gondolom. Egyrészt azért, mert az ott töltött két hét alatt az amerikai profivilágba tekinthettem be, olyan tapasztalatokra tehettem szert, amihez másként nem juthattam volna hozzá. Ami a játékosokat illeti, azt is
eredményesnek gondolom. Wendy Palmer személyében egy sztárt tudtunk leszerzôdtetni – hozzáteszem, akkor, a negyedik forduló után ô még nem volt sztár. De láttam a statisztikáit, láttam, hogy egy energikus, jó játékos. - És Lady Hardmon? - Ô már korábban is volt játékosom. Éppen ô ajánlotta nekem, hogy ketten szívesen jönnének. Eredetileg én nem ôket akartam, ezt hozzá kell tennem, hanem két masszív centert. De a kiszemelt játékosokban nem volt nagy hajlandóság, ráadásul az egyiket, amint ez késôbb kiderült, nem is tudtuk volna megfizetni. A másikkal már aláírt szerzôdésünk volt, amikor eltört az orrcsontja. Utána érdeklôdtem, hogy ez milyen következményekkel járhat. Kiderült, hogy három héttel késôbb érkezik ide, ráadásul még hosszú ideig nagyon érzékeny lesz, könnyen elôfordulhat, hogy többet lesz beteg, mint amennyit játszik. Ezek után mentem bele abba a kompromisszumba, hogy szerzôdtessük le ezt a két lányt. - Mennyibe került ez a két játékos? - Hatvanötezer és negyvenötezer dollár. Ez úgy értendô, hogy ennyit kapnak összesen, havi részletekben arra az idôre, amire a szerzôdésük szól – ez gyakorlatilag kilenc hónap volt. Hozzáteszem, ez nagyon olcsónak számít. Wendy Palmert most kétszázezer dollárért tudnánk megvenni. Mindent egybevetve én eredményesnek tartom a nyári szerzôdtetéseket, azzal együtt, hogy Wendy Palmer nekem emberileg hatalmas csalódást okozott. De a játéktudásával nem. - Mennyiben kellett megváltoztatni az elôzô évi csapatot a szakmai program jegyében – az amerikai szerzôdtetéseken túl? Kik mentek, kik maradtak? - Azt sajnáltam, hogy Hollósy Hajni elment, személyes okok miatt távozott, amit én meg is értettem. A többiek, akikre én továbbra is számítottam, mind itt maradtak. Végül is öt játékos ment el, öt új jött, az amerikaiakkal együtt. Maradt Fodor Csilla, Molnár Enikô, mindketten meghatározó emberek voltak. Korábban magyar ákosokért nem adtunk nagy pénzeket, én mindig azt mondtam, elôre ne adjunk semmit, keresse meg itt. Most viszont az volt a feladat, hogy tizenöt-húsz százalékkal jobb csapatot kell csinálni, mint amennyit a többiek tudnak. Ebben az évben két magyarért is fizettünk – így jött ide Kalmár-Nagy Dóra és Anitics Lívia. - Hogyan mennek ezek az igazolások? A részletek nemigen kerülnek nyilvánosságra. - Most január elsejétôl megváltozott a rendszer. Korábban a játékosoknak különféle, objektív mutatók szerint (hány éves, hány centi, válogatott-e vagy sem és így tovább) a játékosoknak meghatározták az eszmei értékét, és ezt az összeget a vásárló klub kifizette az eladó klubnak. A legdrágább játékos ebben rendszerben egymillió hatszázezer volt, a legolcsóbb A csoportos ennek a fele, nyolcszázezer. - Ezt az eszmei értéket tehát kifizeti az egyik klub a másiknak. És ezen kívül? - Van egy aláírási pénz, amit a játékosnak a szerzôdéskötéskor kell kifizetni. Ez egy kialkudott összeg a játékos és az új klub között. Ezen túl pedig a szerzôdésben megállapítjuk a javadalmazását, a fix jövedelmét és premizálás rendjét. - Milyen nagyságrendûek ezek az aláírási pénzek? - Változó, alku kérdése. Úgy tudni, hogy a legjobb magyar játékos, Balogh Judit például a férjével együtt, aki a csapat edzôje lett, 24 millióért írt alá a SopronGYSEV-nek. - Mi változott januártól? - A játékosdíjat, amit a klubok egymásnak fizettek, az Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetsége eltörölte, mert a klubok állandóan konfliktusba kerültek egymással, nem fizettek rendesen. Most már csak az aláírási pénz maradt meg. Ha valakinek lejárt a szerzôdése, mehet, ahová akar.
A soproni kudarc – és ami utána jött - Térjünk vissza a csapatépítésre. - Fiatalokat kerestem, mert meg volt határozva az a keret, amibôl én gazdálkodhattam. Az aláírási pénzekre összesen hétmillió forintot használhattam fel. Tárgyaltunk Béres Tímeával, aki a Fradiból ment a Sopronba. Ötmilliót kért az aláírásért, nyilván nem igazoltuk le. Még egyszer mondom, én ezzel nem értek egyet: jöjjön ide, dolgozzon meg érte, és keresse meg azt a pénzt, de ne kapja meg elôre. - Milyen volt a javadalmazási rendszer? - A két amerikai, meg a két, dollárban fizetett magyar, Kalmár-Nagy Dóra és Anitics Lívia a már említett módon, havonta megkapta a szerzôdésében szereplô összeg megfelelô részét. A többi profi játékosnak egyaránt ötvenezer nettó volt a havi alapfizetése. - Amihez jöttek a prémiumok. - Gyôztes meccsenként összesen ötvenezer forint nettó járt a csapatnak, amit differenciáltan kaptak meg a játékosok. Ezen kívül volt egy hónapra ötszázezer forint nettó mozgóbér, amit a kilenc játékos – ennyien voltak a profik –, ugyancsak differenciáltan kapott meg az edzésmunka alapján. Ezt teljes mértékben sosem fizettem ki. - Átlagosan mennyit kereshet így egy meghatározó játékos? - Az elôzô bajnokságban Hollósy Hajni havi átlaga 212 ezer nettó volt. - Hogyan ítéli meg: a csapat átalakítása-kiegészítése, az igazolások alkalmasak voltak-e arra, hogy a kétéves szakmai programot megvalósítsa? - Én ezt többször nyilatkoztam: az itteni pályafutásom alatt szerkezetileg és egyéni adottságok dolgában ez volt a legjobb anyag. Ma is ez a véleményem. Én azt gondoltam, hogy ezzel a csapattal már az idén meg tudjuk nyerni vagy a bajnokságot, vagy a Magyar Kupát. Hozzáteszem: ehhez szerencse is kell. - Egyetértek, éppen ezért én azt gondolom, hogy könnyelmûség volt elvállalni két év alatt a bajnoki aranyat. Mert nem biztos, hogy ez csak az edzôn, a csapaton múlik, még akkor sem, ha abszolút optimális a felkészítés. Általában az élsport ma már annyira kiegyenlített, hogy nem lehet biztosra menni. - Valóban így van: az, hogy a négy közé bejusson valaki, az csapat, pénz, szakmai tudás kérdése. Hogy ott mi lesz, arról sokszor a véletlenek döntenek. Én magunk között azt mondtam az elnökségnek, hogy már az elsô évben szeretném megnyerni a bajnokságot, hogy a második évben ne kelljen Fortunával minden nap jóba lennem. Arra adtam magamnak esélyt, hogy a két év közül az egyikben sikerülni fog. Ha az elsô évben nem jön össze, mert nincs szerencsém, akkor nem létezik, hogy annyira szerencsétlen legyek, hogy a másodikban se jöjjön össze. - Akkor kezdjük el a bajnokságot, és menjünk el Sopronig. - A felkészülést a meglévô anyaggal kezdtem el, azokkal, akik itt rendelkezésemre álltak. Idehoztam két irányítót, Rónaszékivel és Molnárral szerettem volna megoldani ezt a posztot, és Jolly Jokernek idehoztam Berkót. Az amerikaiakkal a két centerposztot akartam betölteni. Anitics bedobó, Kalmár-Nagy, a két amerikai, meg egy fiatal tehetség – ezzel meg is van a csapat. A meccsenként benevezett tíz ember úgy jön össze, hogy kell két irányító, négy bedobó és négy center. - Akkor minden adott volt a jó kezdéshez. - Nem egészen így történt. A két irányító Rónaszéki és Molnár lett volna, de Rónaszékit kiengedtem Izraelbe egy tornára, ahol megsérült, azóta se tud játszani – ô eleve kiesett. Berkó idejött a B csoportból, de kiderült, hogy ezen a szinten nem bírja a terhelést a térde. Molnár megsérült az alapozás után, de még a felkészülési
idôszakban, amikor elkezdtünk meccseket játszani. Gyakorlatilag nem volt irányítóm. Ráadásul a két amerikai a bajnokság elôtt négy nappal érkezett meg, leégve, kifáradva, leépülve, csalódottan – mert utolsók lettek a bajnokságban. Még arra se volt idô, hogy akklimatizálódjanak, kezdôdött a bajnokság. Maradt Fodor, Anitics, Kalmár-Nagy, meg a fiatalok. Így kezdtük a bajnokságot. - És akkor a negyedik fordulóban következett a tévés meccs Sopronban. - A két amerikai akkor két hete volt itt. Izomlázuk volt, de játszottak. Mivel alig ismerték egymást a többiekkel, a csapatjátékot inkább zavarták, mint segítették. Irányítóm még mindig nem volt. - És a Sopron megverte ötven ponttal a DKSK-t. - Elgázoltak bennünket. Ez szakmailag magyarázható volt – nekem, és persze nem a publikumnak. Számomra ez nem volt világ vége. Abból a szempontból persze tragikus volt, hogy a pályám során még sose kaptam ki ötven ponttal – de tudtam, hogy mik az okok, azt is tudtam, hogy a Sopron két és fél-három hónapja együtt dolgozott. A lényeg: nem estem pánikba. - Nem lehet, hogy azért ennek a csapat szempontjából mégiscsak nagyobb jelentôsége volt? Lelkileg egy ekkora vereség nem viseli meg a csapatot, ahogy mondani szokás: nem marad bennük? - Én nem így érzékeltem. Persze, megalázó volt ötven ponttal kikapni. De én nem csapatként mentem oda, és világosan kiderült, hogy sok jónevû játékos még nem csapat. Ahhoz edzésmunka kell, azokat az embereket öszsze kell gyúrni, kell hozzá taktika. - De mindezért az edzô a felelôs. - A szakirodalom szerint egy csapat felkészítése minimum két és fél-három hónap. Én ezt egy hét alatt akartam abszolválni. Nem jött össze. Maga az elképzelés volt a hibás, hogy el lehet kezdeni egy bajnokságot úgy, hogy a csapat negyven százalékát jelentô két amerikai pár nappal a kezdés elôtt esik be ide. - Ez is edzôi felelôsség. - Ez is igaz, de itt vissza kell kanyarodni a pénztárcához. Ha nem ezt a két amerikait hozom a kinti bajnokság után, akkor az nem ennyibe kerül. Egyszerû. Az én lehetôségeimet is megszabta a dollárkeret. Ez egy kompromisszum volt, amibe én belementem. - Érdemes volt? - Ennek a soproni vereségnek – amit egyáltalán nem akarok bagatellizálni – nem volt akkora jelentôsége, mint ahogy az a kívülállónak, vagy a szurkolónak tûnhetett. Mert mi volt a cél? Nem az volt, hogy a negyedik fordulóban meg kell verni a Sopront, hanem az, hogy a bajnokság végén kell eredményt produkálni. Ez a bajnoki rendszer olyan, hogy akár a nyolcadik helyrôl is lehetsz bajnok, a rájátszás miatt. Na most: ameddig én ültem a kispadon, a Fradi és a Soproni Postás mindig mögöttem volt. Ki került a négybe? A Fradi meg a Postás, és nem a DKSK. Én Sopronban feladtam a második félidôt, ami nem szép dolog, de nem akartam megégetni a meghatározó játékosokat, a második félidôben lehoztam a teljes kezdôötöst. Mondok egy példát: A Fradi edzôjét, Tursicsot kirúghatták volna azért, mert hazai pályán kikapott attól a Kecskeméttôl, amelyik késôbb nem került a nyolcba. Csakhogy nem ez az érdekes, egy bajnokságban a végeredmény számít. - Mi történt Sopron után? - Az elnök úr bele akart szólni olyasmibe, amibe a szerzôdésemben megfogalmazottak miatt nem szólhat bele. Kommünikét akart megfogalmazni, el akarta magát határolni a csapattól. Én megkérdeztem tôle: Péter, nem te vagy ennek a klubnak az elnöke?
- Tehát a soproni meccs után volt egy elnökségi ülés, ahol napirendre került ez a kommüniké. - Igen, ebben az volt, hogy ô nem azonosul ezzel a csapattal, ez szégyenteljes, meg ilyesmik. - Mit mondott az elnökség? - Ezt inkább nem idézem. Mindenesetre, nem aratott vele nagy sikert. - Az elnökségnek mi volt a véleménye a soproni kudarcról? - Elfogadták azt, amirôl az elôbb beszéltem. Az volt a vélemény, hogy ez tragikus, nem szabad ilyenbe beleszaladni, de elfogadták a szakmai indoklást. - A folytatás? - Kötelezô gyôzelmek jöttek, de nem játszottunk jól. Mitôl játszottunk volna jól? Még mindig nem volt benne a csapatban az a munka, ami a jó játékhoz kellett. Közben már játszottunk Ronchetti-meccseket is, sikeresen. Októberben még akadozott a dolog, azt gondoltam, hogy novemberre sikerül összehozni a csapatot. Novemberben nyertem nyolc meccset zsinórban. A Ronchettiben három fordulón jutottunk túl: kivertük az olaszokat, a görögöket és a németeket. Az öreg edzô és a fiatal elnök - Mikor került nyilvánosság elé a Honos-Király konfliktus? - A Kecskemét elleni, megnyert hazai meccs után, november elején. Gyengén játszottunk, ez kétségtelen, de akkor én már a három nappal késôbbi Ronchettimeccsre készültem, a görögök ellen. A meccs utáni sajtótájékoztató már gyakorlatilag véget ért, amikor megszólalt Honos Péter. Bemutatkozott, hogy ô Honos Péter elnök, elkezdte szapulni a csapatot meg engem. Akkor már volt közel húszmilliós tartozásunk, azelôtt már én intéztem el, hogy legyen pénz fizetésre. Az egyik újságíró megkérdezte, mit szólok én ahhoz a vészharanghoz, amit itt az elnök megkongatott. Én meg erre azt mondtam: az a különbség kettônk között, hogy én egy öreg edzô vagyok, ô meg egy fiatal elnök. Én nem vagdalkózok, én ilyenbe nem megyek bele, nem kell pánikot kelteni. Engem inkább az aggaszt, hogy sok a sérült, meg a beteg játékos, de dolgozni kell, nem látom tragikusnak a helyzetet. - Mi volt a folytatás? - Az utána összehívott elnökségi ülésen meglehetôsen letolták ezért. Akkor ô ezt megint visszavonta. Ezen még én is ott voltam. - Milyen rendszerességgel voltak elnökségi ülések? - Boros alatt általában negyedévente egyszer. Honos teljesen rendszertelenül hívta össze az elnökséget, amikor eszébe jutott, hogy valamit meg kellene tárgyalni. Ô öt elnökségi ülést tartott két és fél hónapon belül. - Ez persze magyarázható azzal is, hogy az új alapszabály korlátozta az elnök döntési kompetenciáját – ebbôl logikusan következik, hogy gyakrabban kell szükséges döntések miatt összehívni az elnökséget. Mikortól nem hívták meg az edzôt az elnökségi ülésekre? - Én azt gondolom, hogy ennek egy konkrét eset volt az elôzménye. Nekem állandóan panaszkodott az elnök, hogy mit beszélnek itt mindenfélét az elnökség tagjai, amikor pénzt meg nem hoznak a klubnak. De ezt nem ott, szemtôl szembe mondta, az elnökségi ülésen, hanem a hátuk mögött. Volt novemberben egy elnökségi ülés, amikor ott volt mindenki, én meg megszólaltam: na, Péter, akkor most mondd! És odafordultam a többiekhez: elégedetlen a munkátokkal az elnök úr, mert nem hoztok pénzt, csak nem meri mondani. Na, ettôl kezdve nem kaptam meghívót. - Hogy reagált erre ott az elnök?
- Azt mondta, hogy hát igen, ha nem is ilyen élesen, ahogy a Sanyi fogalmazott, de ô valóban úgy érzi, hogy magára van hagyva, mert nem segítenek neki. Tergalecz aztán kiosztotta: ne célozgasson itt ilyesmire, mert ô rendôrezredesként nem vállalta, hogy pénzt fog hozni, azt éppen Honos vállalta. Ô nem teheti meg, hogy pénzt kérjen egy cég vezetôjétôl, akit lehet, hogy a jövô héten le kell tartóztatnia. Az én érzésem szerint ezen az elnökségi ülésen vált világossá számára, hogy ô kire számíthat, és hogy az elnökség többsége mellettem van. Én úgy éreztem, hogy ekkor határozta el, hogy engem megpróbál „kinyírni”. - Mindez november elején volt. Az elôbb szóba került, hogy október-novemberben volt már húszmilliós tartozása is a klubnak. Milyen pénzek hiányoztak? - Amit ô, az elnök megígért. - A DKSK éves százmilliós költségvetése nyilván többféle forrásból táplálkozott. A többi forrás mûködôképes volt?. - Igen. - Ez ennyire egyszerû? - Ennyire egyszerû. Az önkormányzat ideadta a pénzt, a BorsodChem ideadta a pénzt, még többet is, mint amit idôarányosan kellett volna. Gyakorlatilag az általa ígért huszonöt millióból december 31-ig három és félmilliót hozott. Szerzôdésmódosítás helyett – egy év - Térjünk vissza a Honos–Király konfliktushoz. Kezdôdött tehát a Kecskemét elleni meccs után. Mi volt a folytatás? - A legfôbb probléma ebben az idôszakban az volt, hogy az általam megkötött megállapodások számláit nem fizette a klub, nálam kezdtek jelentkezni az érintettek. Egyre másra mondták, Sanyikám, barátság ide, meg barátság oda, most már fizessetek. Péter nem tudott pénzt szerezni, én sem tudtam már. Ez már napi problémám volt, sôt, idônként naponta többszöri is. Van egy-két rossz tulajdonságom, az egyik az, hogy nem tudom elviselni, ha valaki hazudik. - Ha jól értem, azt állítja, hogy Honos Péter állításai nem mindig feleltek meg tökéletesen a valóságnak. - Én azt állítom, hogy a fülem hallatára hazudott sok olyan embernek, akivel én évek óta jó nexusban voltam. Ez persze visszaüt, elpártol a kosárlabdától, nem támogat majd – én meg nem fél éve, hanem hosszú ideje vagyok itt, és reméltem, hogy itt is leszek még egy darabig, nekem ez nem volt mindegy. - Megpróbálták tisztázni ezt a helyzetet? - Néha megpróbáltam elmagyarázni, volt, amikor mondta: jól van, igazad van, fogjunk kezet, béke. Ez tartott a következô alkalomig, aztán kezdôdött minden elôlrôl. A szolgáltatások ki nem fizetése, ez a legtragikusabb – enélkül nem lehet normálisan mûködni. - Mi lett a következmény? - Én egy idô után kifakadtam, mondtam neki, hogy Péter, te alkalmatlan vagy erre. Nem állnak veled szóba, elküldesz olyan embereket, akikre nekünk szükségünk van. Novemberben eljutottunk odáig, hogy megmondtam: én veled nem tudok együtt dolgozni ezekben az anyagi természetû ügyekben, csináld te. Onnantól kezdve, ha valaki a régi kapcsolatok okán engem hívott, én mondtam, forduljon az elnök úrhoz, ô foglalkozik ezzel. Party Service – elnök úr, buszos – elnök úr, Ibusz – elnök úr. Elnök úr meg kezdte érezni, hogy hoppá, ez nem is olyan könnyû. - De Honos Péter szerint nem voltak anyagi gondok.
- December elején nyilatkozott a Nemzeti Sportban, hogy nekünk nincs rendezetlen tartozásunk. Nekem ez már sok volt, elé tettem azt a kimutatást, amit ô csináltatott a tartozásainkról. Belátta, hogy nekem van igazam, mondta, béküljünk ki. - Decemberben került sor a szerzôdésmódosításra. Mi volt az elôzmény? - Idôközben Kovács F. László, a BorsodChem elnök-vezérigazgatója is megelégelte a dolgot – ô nem fejôstehén, az elnökség neki nem ezt ígérte, és így tovább. Végül azt mondta: adok újabb húsz milliót, de azzal a feltétellel, hogy az idei bajnokságban lesz eredmény, a csapat dobogón végez, Királlyal meg szerzôdést kell módosítani. Azon az elnökségi ülésen, amin ez történt, én már nem voltam jelen. - Hogyan reagált erre, amikor megtudta? - Nekem ezzel az volt a problémám, hogy ô a hátam mögött szegte meg a velem kötött megállapodást. Telefonon beszéltünk akkor, én megmondtam neki, hogy szerintem ez nem korrekt eljárás, engem ne zsaroljon a Kovács úr. Utóbb megtudtam, hogy ezt ô nagyon zokon vette, de én ma is úgy gondolom, hogy ez zsarolás volt. Mert nem én idéztem elô ezt a helyzetet, nem adtam arra okot, hogy az én szerzôdésemet módosítani kelljen. - Mindez úgy is értelmezhetô, hogy megrendült a bizalom az edzôben. Hogyan élte meg ezt emberileg? - Ôszintén szólva nagyon megviselt. Olyannyira, hogy még az is megfordult a fejemben, hogy a németek elleni visszavágóra, amit az ismert csarnokproblémák miatt Debrecenben kellett lejátszanunk, el se megyek – legyen botrány. Aztán persze meggondoltam magam, bár Honos meg az elnökség ezek után megérdemelte volna, de a lányokat nem akartam cserben hagyni. - Végül hogyan döntött? - Kigondoltam Debrecenben, hogy a szerzôdésmódosításba nem megyek bele, de abba belemegyek, hogy a két évet egy évre csökkentsük. Tehát továbbra sincs eredményességi követelmény az idei évre, de a bajnokság végén megszûnik a szerzôdésem. - Ezzel látszólag helyreállt a béke. - Honossal akkor abban állapodtunk meg, hogy befejezzük a nyilvános vitákat. Megmondtam neki: nem tûröm el, hogy a nyilvánosság elôtt engem kritizáljon. Négyszemközt, vagy az elnökségi ülésen azt mond, amit akar, de a sajtóban nem. Majd akkor, ha vége van a bajnokságnak, mondhat rám bármit. Mert akkor már túl voltunk azon, hogy a Nemzeti Sportban azt nyilatkozta rólam, hogy inkorrekt vagyok, meg alulmûvelt, meg hogy nem mondok igazat. A háború folytatódik - Az új helyzetrôl: arról, hogy a BorsodChem további támogatást ad, és a szerzôdésmódosításról sajtótájékoztatót tartottak. - December 18-án volt a tájékoztató – ott van Fazekas úr, a BorsodChem kereskedelmi igazgatója, Honos Péter, Sitkei Dezsô ügyvezetô alelnök, meg én. Bejelenti, hogy megállapodott a klub a BorsodChemmel, gyakorlatilag vége a tájékoztatónak – senki nem kérdezte, hogy mi van a tartozásokkal. Honos erre elkezdi, hogy a klub tartozásait ebbôl a pénzbôl rendeztük, minden oké. Nem láttam a dühtôl, hogy lehet valaki ennyire érzéketlen. - Mi volt a baj ezzel a kijelentéssel? - A lényeg: senki nem kérdezte tôle az anyagi ügyeinket, ô elôhozta, ráadásul kijelentette, hogy nem tartozunk senkinek, ami enyhén szólva nem felelt meg a valóságnak. Másnap meg oda kell mennem a játékosokhoz, akik látják az újságban,
hogy a közös sajtótájékoztatón elhangzott, hogy nem tartozunk – közben meg egész ôsszel tartoztunk a játékosoknak. Kalmár-Naggyal, Aniticcsal, Lady Hardmonnal többször elôfordult, hogy egy-másfél hónapos késéssel kapták meg a fizetésüket. - Mit tud kezdeni egy edzô azzal a helyzettel, amikor egy magát profinak mondó klubban a játékosokat nem tudják fizetni a megkötött szerzôdés szerint? - Semmit. A konkrét példa: decemberben Baján játszottunk, Ladyt összeszidtam, mert a pályán vitatkozott a játékvezetôvel, ô meg kiszólt nekem: akkor szövegeljek neki, ha kifizettem. Mit tudtam volna erre mondani? Semmit. - Korábban elôfordult, hogy a játékosok nem kapták meg idôben a pénzüket? - Honos Péter elnöksége elôtt itt nyolc éven keresztül ilyenre nem volt példa. Ez alapkérdés: a játékostól csak akkor lehet követelni, ha pontosan megkapják azt, ami jár nekik. De ilyen gondok már a nyáron is voltak, az augusztusi fizetést úgy tudtuk kifizetni, hogy kölcsönkértem rá a pénzt. De nem volt idôben a fizetés decemberben, karácsony elôtt sem. - Mi történt a sajtótájékoztató után? - Három nappal késôbb a Nonstop rádióban nyilatkozott Honos Péter, és már az elsô mondata nem felelt meg a valóságnak. Ugyanis azt mondta: az elnökség gyengének ítélte az ôszi teljesítményt. Viszont az elnökség nem értékelte a csapat munkáját, ilyen napirend az elnökség elôtt nem szerepelt. Arról is beszélt, hogy méregdrága a csapat, és ezzel nincs arányban az eredmény. - Arányban volt? - Szeretném megjegyezni, amirôl már többször is szó esett, hogy én az eredeti szerzôdésemben az elsô évre nem eredményt, hanem csapatépítést vállaltam. De ennek ellenére akkor 88 százalékos volt a teljesítménye a csapatnak, ami ugye azért nem olyan nagyon rossz. - Ami a nyilvános szerepléseket illeti, nem maradt adós. - Január 3-án a Déli Hírlapban megjelent egy nyilatkozatom, amiben elmondtam: nyolc éven keresztül nem fordult elô, hogy a játékosok ne kaptak volna idôben fizetést a DKSK-nál. Ezt ô meglehetôsen rossz néven vette. A menesztés - Mi történt január elsô napjaitól 26-ig, a felmentésig. - Semmi. Gyakorlatilag nem is beszéltem vele. Két dolog történt: egyrészt a Nemzeti Sportban megjelent Honosnak egy nyílt levele, amiben unintelligensnek nevezett; másrészt ugyancsak a Nemzeti Sportban azt nyilatkozta, hogy én valótlant állítok, mert a klubnak nem volt, és nincs is tartozása, a klub anyagi helyzete stabil. Utána jött a Duna Tv, mindkettônket megkérdeztek, de Honos nem nyilatkozott. Én a kettônk dolgáról csak annyit mondtam, hogy én nem azonosulok az általa képviselt üzleti felfogással, az adott szó nálam fontos, a fizetés az fizetés, annak meg kell lenni idôben. - Hol tartottak a bajnokságban január 26-án, a menesztése idején? - Negyedikek voltunk, a Ronchettiben a Soprontól kikaptunk, kiestünk. Ott kikaptunk negyven ponttal, a két amerikai már nem volt itt, az új, aki már itt volt, nem játszhatott, mert nem volt benevezve. Megjegyzem, ez is Honos Péter hibája, mert már idôben elô volt készítve a szerzôdés, csak alá kellett volna írni, és akkor még nevezhettük volna, hiszen december 7. volt a nevezési határidô a FIBA-nál. Itthon nyertünk, de végül a Sopron jutott tovább. - Mennyi volt még az alapszakaszból? - Két meccs volt hátra, esélyünk volt arra, hogy megtartjuk a negyedik helyet.
- Mi történt azon a bizonyos hétfôn? - Az elôzô szombaton Forgács tábornok úr meghívott minket egy ebédre – Tergaleczet, Honost és engem –, hogy beszéljük ezt meg, a bajnokság végéig mûködjünk együtt normálisan. Honos ezt az utolsó pillanatban lemondta, nem jött el. - És akkor hétfôn volt az elnökségi ülés. - Igen, ami úgy tûnt, hogy nem is lesz megtartva. Szedlacsek jelezte, hogy ô nem tud részt venni, a DAM-ba jött a szlovák vezérkar, Orosz a holland tulajdonossal volt Pesten, Forgács hétfôn a hivatalában kapta meg a meghívót. Így alakult ki a négyfôs elnökségi ülés. - Amin tehát ott volt Honos Péter, Kovács F. László, Sitkei Dezsô és Tergalecz Ferenc. Akik 3-1 arányban arra szavaztak, hogy felmentik az edzôi teendôk ellátása alól. - Igen. - Mikor kapta meg a levelet? - Délután, öt elôtt tíz perccel. Honos, Sitkei és Tergalecz jött oda. A megbeszélésre készültem, ami ötkor kezdôdött, jöttek a játékosok. Honos szólt, hogy ne jöjjenek még, az edzôvel akar beszélni. Hozta a papírt, olvassam el. Mondtam neki, mit akarsz ezzel? Erre ô: az elnökség döntött, azonnali hatállyal fel vagyok mentve, nem kell többet edzést tartani. - Mire ön? - Kérdeztem, hogy az elnökség ezt megszavazta? Mondta, hogy 3-1 arányban igen. Valami olyasmit mondtam még, hogy ez normális helyeken úgy mûködik, hogy ha az elnökség fölment egy edzôt, elôtte legalább meghallgatják. Még egy rablógyilkosnak is van lehetôsége, hogy az utolsó szó jogán elmondja, amit akar, nekem nyolc és fél év után erre sincs lehetôségem. Mondtam, hogy ezt én mélyen elítélem. Azt is mondtam, hogy négy ember nem határozatképes, de ô erre azt mondta, hogy ô úgy döntött, határozatképes, elég a három szavazat. Még valami olyasmit mondtam neki, hogy tönkre fogja tenni a miskolci kosárlabdát – amit nekünk nyolc és fél év alatt sikerült nehéz munkával felépíteni, azt úgy látszik, hogy hat-hét hónap alatt szét tudja verni. Meg azt is mondtam, hogy az életben ne nagyon találkozzon velem, mert nem szoktam adósa maradni senkinek. Azt mondta, ne fenyegessem. - Mi történt ezután? - Elmondtam a játékosoknak, hogy mi áll a levélben, elbúcsúztam tôlük, sok sikert kívántam nekik. Honos is bement utána, elmondta ô is, meg azt mondta, hogy biztosítani fogja a klub mûködését. - A játékosok hogyan reagáltak? - Váratlanul érte ôket, senki nem gondolt arra, hogy engem így el lehet küldeni, egyik percrôl a másikra. Persze, azért néhány nap múlva többen felhívtak, el akartak búcsúztatni, de a Fradi meccs utáni kifütyülés miatt Honos bekeményített, megmondta a lányoknak, hogy semmiféle kapcsolatot nem tarthatnak velem. - Miféle kifütyülésrôl van szó? - Három nappal késôbb, csütörtökön volt a mérkôzés. A meccs elôtt, amikor megérkeztem, a szurkolók elég egyértelmûen fejezték ki a szimpátiájukat irántam. Aztán a csapat nyert, nem is lett volna semmi különösebb ezután. Számomra érthetetlen módon Honos a meccs után odament a mikrofonhoz a pálya közepén, bemutatkozott, hogy ô Honos Péter – erre elkezdôdött a fütyülés, fujjolás, a „takarodj Honos”. Végül nem próbálkozott tovább, elindult kifelé, és közben felmutatott a táblára – íme, nélkülem is tudott gyôzni a csapat. Ez aztán olaj volt a tûzre, a B-közép elkezdett köpködni meg dobálni. Elôbb ment a „takarodj Honos”, utána meg elkezdték, hogy Király Sanyi, Király Sanyi. Ezt a Duna Tv le is adta.
- A felmentés miatt az ügyészséghez fordult jogorvoslatért. - Igen, az ügyészség felügyeli a klubokat, ezért kellett oda fordulni. Miután anyagi követelésem is volt, a bíróságra került a dolog. Most folyik az egyezkedés, nem tudom még, mi lesz a vége. Vagy peren kívül sikerül megállapodni, vagy majd a bíróság dönt. Egy új modell körvonalai - Hogyan tovább? - Konkrétumokról egyelôre nem beszélhetek, de van egy elképzelésem, ami talán most megvalósulhat. Én már régóta szerettem volna kialakítani Miskolcon egy olyan modellt, ami Nyugat-Európában sok helyen nagyon jól bevált. Eddig nem voltak olyan emberek, akik ezt megszervezték volna, akik helyzetüknél fogva ebben hatékonyan tudtak volna közremûködni, az edzôség mellett pedig nekem arra már nem volt energiám, hogy ezt valahogy összehozzam. - Mi ennek a modellnek a lényege? - A lényeg az, hogy legalább 150-200 emberbôl, vagy éppen cégbôl áll a klub közvetlen támogatóinak, barátainak a köre. Ki milyen mértékben tudja támogatni a klubot, annak arányában kap ellenszolgáltatást ezért a támogatásért. A támogatásnak három fokozata van: arany, ezüst és bronz támogató, ami bizonyos támogatási összeghez kötôdik. Az értékhatárokat mondom: kétszázezertôl egymillióig ad éves támogatást a bronz, az ezüst egy- és ötmillió között, az arany ötmillió fölött. Pontosan ki kell dolgozni, hogy ezeknek a támogatásoknak a fejében ki mit kap a klubtól. Minden meccs után vannak fogadások, amelyek valójában társadalmi eseményként funkcionálnak. - Mik lehetnek az ellenszolgáltatások? - Ennek a rendjét pontosan meg kell határozni, csak példákat mondok. Minden támogató kap egy fix helyet a mérkôzésekre, oda biztosan nem fog senki leülni, akár az utolsó percben is érkezik. A támogatástól függô reklámfelületeket kapnak, akár a mérkôzés helyszínén, akár a csapat mezén. És így tovább, és így tovább, az aranyfokozatú támogató akár elutazhat a csapattal is. - Mekkora az a minimális összeg, ami egy évre elegendô a sikeres mûködés feltételeinek megteremtéséhez? - A támogatói vagy baráti körtôl negyvenmillió forint, ami ebben a konstrukcióban egyáltalán nem látszik lehetetlennek. De a másik elôny az, hogy olyan réteg kapcsolódik be a finanszírozásba, amely egyébként is meghatározója a város életének. Így a csapat valóban közügy, a mérkôzés és az azt követô fogadás nemcsak sport-, de egyúttal társadalmi esemény is, a helyi társadalom így valóban magáénak tekintheti a klubot, anyagi értelemben is mellé tud állni. A jelenlegi konstrukcióban ez a két szféra meglehetôsen különválik: a társadalmi képviseletet jelentô elnökség, valamint az anyagi támogatók túlnyomórészt nem ugyanabból a körbôl tevôdnek össze, ráadásul a létszám nem alkalmas ennek a társadalmi jelenlétnek a megvalósítására sem. Ez a modell másutt nagyon jól mûködik. - Ez természetesen nem zárja ki a nagy támogató lehetôségét. - Nem, sôt, szükség is van erre. A név például sokkal többért eladható, mint amennyiért eddig ezt megvették. Erre már most van komoly érdeklôdés. A százmillió körüli költségvetés így biztonságosan garantálható. - Ha jól értem, ebben elindult a szervezômunka, jól halad az ügy. - Igen, ezt lehet mondani. - Ha ez sikerül, itt marad Diósgyôrben.
- Valószínûleg igen. - Mi történik akkor, ha mégsem sikerül? - Akkor elmegyek. - Tudja már, hogy hová? - Vannak ajánlataim, de még nem tudom, hová szerzôdöm, errôl egyelôre korai is lenne beszélni. Szerencsére elmondhatom, több nagy klub is megkeresett. - Az utolsó kérdés. Mindent egybevetve Király Sándor kínos helyzetbe került Miskolcon. Lehet, hogy a bíróságtól, az is lehet, hogy a szurkolóktól elégtételt kap akár anyagi, akár erkölcsi értelemben, de azért itt mégiscsak az történt, hogy nyolc és fél évi sikeres munka után egyik percrôl a másikra felállították a kispadról. Miért nem hagyja itt ezt a várost, miért ragaszkodik ennyire Diósgyôrhöz? - Az eszem azt diktálja, hogy menjek el, a feleségem is ezt mondja – de a szívem mást mond. Ennyi idô után úgy érzem, hogy ide tartozom, sokan vannak, akik elfogadnak itt engem. Talán nem hat nagyképûségnek, ha azt mondom: ezt a klubot is egy kicsit a sajátomnak érzem. Boros Árpáddal karöltve itt létrehoztunk valamit a diósgyôri kosárlabdában, amit én értéknek, megôrzendô, továbbfejlesztendô értéknek tartok – és azt gondolom, hogy ebben az értékteremtésben nekem is volt részem. Ragaszkodom ehhez a részhez. Szeretném megmutatni a kétkedôknek itt, Miskolcon, hogy az ezüstök után sikerül a csapattal aranyat is szerezni. Görömbölyi László
