EÖTVÖS LORÁND TUDOMÁNYEGYETEM TERMÉSZETTUDOMÁNYI KAR BIOLÓGIA DOKTORI ISKOLA Iskolavezető: Erdei Anna DSc, egyetemi tanár, az MTA rendes tagja IDEGTUDOMÁNY ÉS HUMÁNBIOLÓGIA DOKTORI PROGRAM Programvezető: Détári László DSc, egyetemi tanár
A KÉSŐ NEOLITIKUS LENGYELI KULTÚRA NÉPESSÉGÉNEK BIOLÓGIAI REKONSTRUKCIÓJA
Doktori (PhD) értekezés
Köhler Kitti
Témavezető: Dr. Gyenis Gyula, CSc ny. egyetemi tanár ELTE Természettudományi Kar Biológiai Intézet Embertani Tanszék
Eötvös Loránd Tudományegyetem Természettudományi Kar Biológiai Intézet Embertani Tanszék Budapest, 2012
I. Bevezetés............................................................................................................................ 4 I.1. A probléma felvetése................................................................................................. 5 II. Kutatástörténeti előzmények............................................................................................. 6 II.1. A lengyeli kultúra régészeti kutatástörténete........................................................... 6 II.2. A lengyeli kultúra népességének antropológiai kutatástörténete........................... 11 III. Anyag és módszer.......................................................................................................... 17 III.1. A lelőhely régészeti háttérének rövid áttekintése ................................................. 17 III.2. A vizsgálat anyaga................................................................................................ 20 III.3. A feldolgozás menetének bemutatása .................................................................. 21 III.3.1. A demográfiai vizsgálatok során alkalmazott módszerek ........................... 21 III.3.2. Az anatómiai variációk vizsgálata során alkalmazott módszerek ............... 22 III.3.3. A metrikus és a morfológiai analízis során alkalmazott módszerek............ 22 III.3.4. A kóros elváltozások vizsgálata................................................................... 23 III.3.5. A fogazati státusz vizsgálata........................................................................ 24 IV. Hipotézis........................................................................................................................ 24 V. Célkitűzések.................................................................................................................... 25 VI. Korlátok......................................................................................................................... 25 VII. Eredmények ................................................................................................................. 27 VII.1. A demográfiai analízis eredményei .................................................................... 27 VII.1.1. Csecsemőhalandóság.................................................................................. 29 VII.1.2. A gyermekek és a juvenis korúak halandósági viszonyai .......................... 30 VII.1.3. A felnőttek életkor szerinti megoszlása ..................................................... 32 VII.1.4. A férfiak és a nők aránya ........................................................................... 35 VII.1.5. A túlélési és a halálozási valószínűség....................................................... 37 VII.1.6. A születéskor várható átlagos élettartam.................................................... 38 VII.1.7. Az átlagos életkor....................................................................................... 39 VII.1.8. A sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének főbb demográfiai jellemzői .............................................................................. 40 VII.1.9. Becsült lélekszám....................................................................................... 42 VII.2. Az anatómiai variációk vizsgálatának eredményei............................................. 47 VII.2.1. Az anatómiai variációk előfordulási gyakorisága ...................................... 47 VII.2.2. Az anatómiai variációk előfordulása az egyes sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének esetében............................. 50 VII.3. A metrikus és a morfológiai analízis eredményei............................................... 55 VII.3.1. A sorozat nagysága, az átlagok variációs terjedelme és szórása................ 55 VII.3.2. Az alsónyéki népesség kraniometriai jellemzése....................................... 56 VII.3.3. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének kraniometriai jellemzése ................................................................................................ 58 VII.3.4. Az alsónyéki népesség morfológiai jellemzése.......................................... 60 VII.3.5. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének morfológiai jellemzése ................................................................................................ 62
2
VII.3.6. A postcranialis váz mérésének eredményei ............................................... 62 VII.3.7. Az alsónyéki népesség becsült testmagassága ........................................... 64 VII.3.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének becsült testmagassága .... 65 VII.3.9. Az alsónyéki népesség taxonómiai analízise ............................................. 66 VII.3.10. A kraniometriai adatok alapján történő összehasonlítás .......................... 70 VII.4. A kóros elváltozások vizsgálatának eredményei ................................................ 74 VII.4.1. Fejlődési rendellenességek......................................................................... 74 VII.4.2. Traumás elváltozások................................................................................. 75 VII.4.3. Fertőzéses eredetű elváltozások ................................................................. 80 VII.4.3.1. Nem specifikus gyulladások.......................................................... 80 VII.4.3.2. Specifikus fertőző megbetegedések .............................................. 82 VII.4.3.2.1. Tuberkulózis ........................................................................... 83 VII.4.4. Haematogén eredetű elváltozások.............................................................. 86 VII.4.5. Ízületi megbetegedések .............................................................................. 89 VII.4.5.1. Degeneratív ízületi elváltozások.................................................... 89 VII.4.5.1.2. A gerinc degeneratív elváltozásai........................................... 90 VII.4.5.1.3. Extravertebralis arthrosisok.................................................... 92 VII.4.5.1.4. Gyulladásos gerincbetegségek................................................ 94 VII.4.6. Metabolikus és hormonális eredetű elváltozások....................................... 94 VII.4.6.1. Osteoporosis .................................................................................. 94 VII.4.6.2. DISH.............................................................................................. 96 VII.4.6.3. Egyéb metabolikus eredetű megbetegedések ................................ 97 VII.4.7. Egyéb kóros elváltozások........................................................................... 98 VII.4.7.1. Enthesopathia-k (insertios tendinopathia-k).................................. 98 VII.4.7.2. Tumorok ...................................................................................... 100 VII.4.7.3. Az ún. patológiás szülés esetei .................................................... 101 VII.4.7.4. A koponyák esetleges postmortem manipulációja ...................... 103 VII.4.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének megbetegedései ............ 106 VII.5. A fogazati státusz vizsgálata ............................................................................. 107 VIII. Az eredmények értékelése ........................................................................................ 111 IX. Következtetések .......................................................................................................... 121 X. Összefoglalás ................................................................................................................ 126 XI. Summary ..................................................................................................................... 127 XII. Köszönetnyilvánítás ................................................................................................... 128 XIII. Felhasznált irodalom................................................................................................. 129 XIV. Publikációs jegyzék................................................................................................... 160
3
I. Bevezetés A történeti népességek biológiai rekonstrukciója több tudományág (a történeti antropológia, a paleodemográfia, a paleopatológia, stb.) együttes eredményével valósulhat csak meg, melynek célja a régen élt népességek embertani arculatának megismerése, életjelenségeik, életmódjuk vizsgálata (Lipták 1980). A kutatások elsődleges forrásanyagát a régészeti feltárások során előkerült embertani leletek (koponya- és vázmaradványok, hamvasztott csontok, természetes és mesterséges körülmények között mumifikálódott tetemek stb.) képezik. Ideális esetben (pl. régészetileg hitelesen, teljesen feltárt temetőnél) az előkerült embertani széria az egykor élt teljes népességet reprezentálja. A Kárpát-medencében élt őskori népességek antropológiai jellemzői napjainkban még mindig csak hézagosan körvonalazottak. Az utóbbi évtizedekben az antropológiai anyaggyűjtés széleskörű elfogadtatásának, továbbá a régészeti és embertani leletek párhuzamos feldolgozásának köszönhetően egyre több ismerettel rendelkezünk. Ráadásul az elmúlt két évtized nagy felületű megelőző feltárásai nyomán olyan mennyiségű és jelentőségű régészeti és embertani leletanyag került elő, amely mindkét tudományterület művelői számára soha nem tapasztalt lehetőséget, de egyben kihívást is jelent (Pap 2012). A jelen doktori értekezés is egy nagy beruházást megelőző, modern régészeti módszerekkel dokumentált, őskori temetőrész embertani anyagának klasszikus antropológiai és paleopatológiai feldolgozásán alapul. 2006 és 2009 között az M6 autópálya nyomvonalán, a Tolna megyei Alsónyék-Bátaszék lelőhelyen a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúrához sorolható közel 2400 síros temetőt és a hozzá tartozó települést tárták fel. A Kr. e. 5. évezredre keltezhető lengyeli kultúra területének csupán egy része esik a mai Magyarország területére, azon belül a Dunántúl, a Gödöllői- és a Nógrádi-dombság vidékére. Ezen belül a legtöbb lelőhelyet a délkelet-dunántúli régióban rejti a föld mélye. A kultúra első és egyben névadó lelőhelyét is itt, a Tolna megyei Lengyelen tárták fel az 1880as években, ahol telepjelenségek mellett két nagyobb sírmező került elő (Wosinsky 1885, 1886, 1889, 1896). A korszak nagy sírszámú temetői, illetve temetőrészletei szinte kivétel nélkül e délkelet-dunántúli területen fekszenek (pl. Zengővárkony, Villánykövesd, MórágyTűzkődomb). Az érintett régióban feltárt temetőkből – az alsónyéki ásatásokat megelőzően összesen – 628 sír (illetve ezekből 659 egyén maradványa) került elő (Zalai-Gaál 2010). A dokumentációs és módszertani hiányosságok, a leletanyag nem megfelelő kezelése miatt
4
ebből azonban csak 224 sír embertani feldolgozása történt meg napjainkig (Virchow 1890, Malán 1929, Nemeskéri 1955, Zoffmann 1968, 1969-70, 2004a, 2011b, 2012d, Kiszely 1973). Ezért is kiemelkedő jelentőségű az alsónyéki lelőhely, hiszen itt négy év alatt több temetkezés került elő, mint az elmúlt közel 150 év során összesen. Tekintettel a sírok nagy számára, valamint a temetkezési szokásokban megfigyelt, a későbbiekben tárgyalandó különlegességekre, nyilvánvaló, hogy Közép-Európa egyik legnagyobb (részben) feltárt újkőkori temetőjéről van szó, mely egyedülálló lehetőségeket nyújt a korszak népességének kutatására és megismerésére. I.1. A probléma felvetése A Kárpát-medencei neolitikum számos kultúrája, csoportja esetében nem tisztázott, hogy azok milyen eredetűek, illetve közöttük milyen kapcsolat állhatott fenn. Míg az újkőkor kezdetén, a termelőgazdálkodásra történő áttérés során mindenképp számolhatunk új (déli, délkeleti eredetű) népességek megjelenésével a Kárpát-medencében, addig a neolitikum későbbi szakaszaiban ezt már nem sikerült egyértelműen kimutatni. Alapvető kérdés maradt mind a mai napig, hogy egy helyben továbbélő népesség alkotja-e az egymást követő kultúrákat/fejlődési fázisokat, vagy számolhatunk-e kisebb-nagyobb – akár többször ismétlődő – népmozgásokkal a neolitikum későbbi periódusaiban is. A lengyeli kultúra kialakulásában az általánosan elfogadott nézet szerint két fő tényező, a helyi eredetű közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája1 és a déli, délkeleti gyökerekkel rendelkező Sopot művelődés játszott meghatározó szerepet (Milojćić 1949, Kalicz és Makkay 1972, Kalicz 1985, 1988, 2001a, Regenye 1998, P. Barna 2011). A közép-európai vonaldíszes és a lengyeli népesség közti kontinuitásra utal többek között a két kultúra elterjedési területének nagyfokú egybeesése (Kalicz 1988). A kései neolitikum emlékanyagában azonban olyan déli, délkeleti hatások (Sopot kultúra) is kimutathatók, amelyek alapján új népcsoportok beáramlása vagy beszivárgása sem zárható ki az adott korszakban (Pavúk 1969, Lichardus 1974, Kalicz 1985, 1988, 2001a). A kultúra népességének eredetével kapcsolatban – a fenti régészeti eredményekkel párhuzamosan – az embertani irodalomban is többféle elképzelés ismert. Ezek között az alapvető különbség az autochton lakosság továbbélésének (Szathmáry 1980, 1981, Zoffmann
5
1984, 1986a, 2000, 2001, 2004a, 2005), illetve újabb népcsoportok esetleges déli, délkeleti irányból történő bevándorlásának eltérő mértékében van (Kővári és Szathmáry 2001, Kővári 2008). Értekezésemben elsősorban erre az alapvető kérdésre keresem a választ az Alsónyéken feltárt temetőrész embertani anyagának metrikus, morfológiai és taxonómiai vizsgálatával, a korábban publikált leletek áttekintésével és a rendelkezésemre álló adatok kraniometriai összehasonlító vizsgálatával. Emellett részletes gyakorisági adatokat közreadva elemzem az egyes kóros elváltozásokat, lehetővé téve ezáltal a későbbi összehasonlító vizsgálatok elvégzését. Ezt az indokolja, hogy a biológiai rekonstrukció szerves részét képező paleopatológiai kutatások korábban általában csak kevés, vagy ritkán előforduló megbetegedést ismertető tanulmányt közöltek, melyek az egyes lelőhelyek népességének általános egészségügyi állapotáról igen kevés információt nyújtottak (Pap 1995, 2012). II. Kutatástörténeti előzmények II.1. A lengyeli kultúra régészeti kutatástörténete A késő neolitikum kezdete Nyugat-Magyarország területén a közép-európai vonaldíszes -, míg Kelet-Magyarországon az alföldi vonaldíszes kerámia kultúrájának felbomlásához köthető, melynek nyomán a Dunántúlon a lengyeli -, az Alföldön pedig a Tisza-Herpály-Csőszhalom művelődés alakult ki (Kalicz 1988, 1989). Előbbi jelentősége abban mutatkozik meg, hogy csaknem egy évezreden át, szinte az egész Kr. e. 5. évezredben kultúraformáló szerepet játszott Közép-Európa nagy részén, elsősorban az anyagi és szellemi javak Délkelet- és Közép-Európa közti közvetítésében. Ennek a hatalmas kiterjedésű és hosszú életű európai művelődésnek – melyre inkább a kultúrkomplexum elnevezés használata lenne indokolt – a kialakulásával, korszakolásával, elterjedésével kapcsolatban az ősrégészet hazai és nemzetközi kutatói olyan nagy mennyiségű szakirodalmat halmoztak fel, melynek részletes ismertetésére itt nincsen mód, így a következőkben elsősorban csak az eredetkérdésre és – az értekezés témája miatt – a temetkezésekre vonatkozó kutatási eredményeket ismertetem. A kultúra hazánk területén elterjedt az egész Dunántúlon. Budapest körzetében átlépte a Duna vonalát, megjelent a Gödöllői- és a Nógrádi-dombságban, eljutva egészen a Zagyváig. 1
Korábbi elnevezése: Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrája (DVK). Tekintettel azonban arra, hogy a vonaldíszes népesség egységes régészeti leletanyaga a Dunántúlról kiindulva Csehoszágon, Morvaoszágon keresztül Németország északkeleti és középső vidékéig elért, sőt a Párizsi medencében is kimutatható, a dunántúli elnevezés helyett a közép-európai jelző használata indokolt (Marton és Oross 2009, Oross és Marton 2012).
6
Az Északi-középhegység előterében laza településhálózata épült ki (pl. Hernádcéce, Mónosbél, Gönc, Zalkod, Meszes, Ižkovce), melyet a távolsági nyersanyag kereskedelem (dunántúli radiolarit, kárpáti obszidián, északi tűzkő) hozott létre (Vizdal 1986, Kalicz 1994). A kultúra észak felé Szlovákiában, Sziléziában és Kis-Lengyelországban jelent meg (Kalicz 1985, 2001a). Déli határa a Dráva folyó volt, és feltűnt Északnyugat-Horvátországban is. Nyugaton Szlovéniában, Burgenlandban, Alsó-Ausztriában és Morvaországban terjedt el (Kalicz 1985). A nagy kultúrkörön belül az eltérő kapcsolatrendszereknek köszönhetően három területi csoport (keleti, középső/átmeneti és nyugati) körvonalazható (1. és 2. ábra; Kalicz 1975-1976, 1983-1984, 1985). Ezek közül a nyugati csoporthoz Magyarország területéről mindössze Sopron és Vas megye Burgenlandhoz és Alsó-Ausztriához közel eső része tartozik. A középső csoport a Dunántúl középső részén fordult elő, míg a keletihez a KeletDunántúl, a Gödöllői- és a Nógrádi-dombvidék tartozott (Kalicz 1985, 1988). E területi csoportok előzményei már a korábbi vonaldíszes kultúrában megfigyelhetőek voltak. A lengyeli kultúra kialakulásával elkülönülésük még határozottabbá vált, amit a leletanyagban és a temetkezési szokásokban megfigyelhető különbségek is világosan jeleznek (Kalicz 1985, Bánffy 2007a, 2007b).2 A lengyeli művelődés szubsztrátumát a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája és annak csoportjai (a Keszthely-csoport, a kottafejes kerámia és a zselízi csoport, illetve a Šarka típus) alkották. Általánosan elfogadott nézet szerint a két kultúra között szoros leszármazási kapcsolat állhatott fenn, melynek legfontosabb bizonyítéka, hogy a lengyeli kultúra elterjedése – még ott is, ahol nem természetes határa volt – megegyezik a megelőző vonaldíszes népesség elterjedési területével (Kalicz 1985, 1988, 1989, 2001a). A Sopot kultúra a balkáni-anatóliai kultúrkör részeként, a Vinča kultúra hatásainak közvetítésén keresztül szintén jelentős befolyással bírt a középső és a késő neolitikum váltásának idején (Dimitrijević 1969, Kalicz és Makkay 1972, Regenye 2002). A művelődés keletkezési és elsődleges elterjedési területe Kelet-Szlavónia, a Dráva és a Száva közötti terület, valamint a Szerémség nyugati része (Dimitrijević 1969). Szerepét korábban egyfajta katalizátorhoz hasonlították, mely szerint a Dunántúlra való behatolásával stimulálta az egész lengyeli komplexum formálódását (Dimitrijević 1969, Kalicz és Makkay 1972, Kalicz 1998). Beáramlása a régióba két irányból történhetett: Kelet-Szlavóniából a Kelet-Dunántúlra, míg Nyugat-Szlavónia felől a Délnyugat-Dunántúlra. A területi elkülönülés mellett kulturális 2
Egy másik felosztás szerint ugyanakkor csak két csoportról, egy keletiről és egy nyugatiról beszélhetünk, melyek között a határ a Balaton környékén húzódhatott (Bánffy 2007a).
7
különbségek is kimutathatók: a keleti csoportban közvetlenebb a Vinča kultúra hatása, míg a nyugatiban a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának jellegzetességei dominálnak (Kalicz 1988, Regenye 2002, P. Barna 2011). A lengyeli népesség létrejötte tehát egyfajta polikulturális alapon ment végbe, melyet az egyes elterjedési területeken más és más helyi előzmények határoztak meg. Emellett egyéb, távolabbi vidékekről (pl. a Nyugat-Balkán irányából) érkező kulturális hatások is érvényesülhettek, és jelentős szerepe lehetett annak a középső neolitikum végén megélénkülő (Spondylusra, sóra, kőnyersanyagokra épülő) csere-rendszernek, amely összekötötte a Balkánt Közép- és Észak-Európával (Kalicz 1983-1984, 1988, Pavúk 1981, 1986, 2007, P. Barna 2011). A kultúra szorosan vett kialakulási magterülete Délnyugat-Dunántúl és DélnyugatSzlovákia, valamint Burgenland egy része (Kalicz 1988, 2001a, 2007, Čižmař és mtsai 2008). E meghatározott, szűk határokhoz köthető kialakulás (ún. formatív fázis) után fokozatosan rajzolódnak ki a művelődés terjeszkedésének útvonalai észak, továbbá a Dunántúl középső és keleti régiója felé, mely bizonyosan fáziskéséssel történhetett. Erre utal például az, hogy a délkelet-dunántúli régióból a jelenleg ismert legkorábbi lelőhelyek csak a kultúra Ib fázisától kezdődnek (Kalicz 1989, 1998, 2001a, Zalai-Gaál 1993, P. Barna 2011).3 A lengyeli népesség általában kerülte a sűrű erdővel borított hegységeket és a nagy folyók környékét, helyette inkább a tagolt felszínű és jó kilátást (ellenőrzést) nyújtó fennsíkokat részesítette előnyben (Pavúk 1991, P. Barna 2011). Pavúk (1991) alapvetően éghajlati változásokkal hozza összefüggésbe azt a települési szerkezetben végbement változást, melynek eredményeként a megelőző közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája által kedvelt csernozjom talajoktól eltérő környezetben, a korábban nem lakott, magasabban fekvő, csapadékosabb területeken telepedett meg. Regenye (2005) az eltérő termelési rendszerre vezeti vissza a két kultúra különböző települési szokásait: míg a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának népessége a földművelésen és a kertgazdálkodáson, addig a lengyeli kultúra népe a szarvasmarha-tenyésztésen, a kőkitermelésen, a kőfeldolgozáson és a kőkereskedelmen alapuló gazdálkodást helyezte előtérbe.
3
A magyar kutatás a lengyeli kultúra fejlődésében alapvetően három fő fejlődési fokozatot (I-III), azokon belül további alfázisokat állapított meg, melyek közül a Lengyel III a maga díszítetlen, festés nélküli kerámiájával és új edényformáival már a korai rézkort képviseli. Zalai-Gaál (2001a, 2001b) emellett a déldunántúli lengyeli fejlődést öt időhorizontra bontotta (korai, korai-átmeneti, átmeneti, átmeneti-késői, késői). A szlovák kutatásban két kronológiai felosztás érvényesül, négy, illetve öt fokozattal, és több átmeneti fázissal (Lichardus és Vladár 1964, Pavúk 1965).
8
A dunántúli neolitikus kultúrák közül a lengyeli kultúra temetkezési szokásait ismerjük a legjobban (Kalicz 1985). Ha ugyanis a korai újkőkor temetkezéseire vonatkozó adatok után kutatunk, hamar nyilvánvalóvá válik, hogy meglehetősen gyér ismeretekkel rendelkezünk. Annak ellenére, hogy a kora neolitikus Starčevo kultúra nyomai újabban egyre több lelőhelyről kerülnek elő, ezek között továbbra is csak kis számban szerepelnek a temetkezések (Kalicz és mtsai 2007). A művelődés települési objektumokban talált zsugorított csontvázas, továbbá rendszertelenül bedobáltnak tűnő emberi vázmaradványai mellett újdonságot jelentenek azok az Alsónyéken feltárt temetkezései, melyek során használaton kívüli kemencékben helyezték el a halottakat (Bánffy és mtsai 2010). Az első nagyobb kiterjedésű temetők a közép-európai vonaldíszes kultúrkör nyugati elterjedési területéhez köthetők (pl. Kleinhadersdorf, Flomborn, Aiterhöfen-Ödmühle, Bruchstedt, Sondershausen; Osterhaus 1980, Nieszery 1995, Kahlke 2004), melynek a Kárpát-medencéből is ismert nagyobb temetője, pl. a nyitrai (Pavúk 1972, Peschel 1992). A Balatonszárszó-Kis-erdei dűlő lelőhelyen feltárt 43 sír ugyanakkor még a telepi temetkezések körébe sorolható (Oross 2004, Oross és mtsai 2004). A zsugorított csontvázas rítussal eltemetettek fektetésében és irányításában szabályosság alig volt kimutatható, mely elmondható a korábban és az azóta feltárt vonaldíszes sírokról is (Oross és Marton 2012). A teleprészektől térben és/vagy időben elkülönülő temetők használata a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúra idejére keltezhető (Kalicz 1985). Figyelembe véve azonban az egész elterjedési területet, rögtön szembetűnik, hogy a kultúra nagyobb sírszámú temetői, illetve temetőrészletei elsősorban a keleti régióból, azon belül is főként a DélkeletDunántúlról ismertek, míg ettől északra és nyugatra általában már csak kis sírszámú, illetve nem szokványos temetkezései kerültek elő.4 Nem véletlen tehát, hogy a lengyeli kultúrával kapcsolatos első régészeti adatok és az ezekből levont első fontos megállapítások is a délkelet-dunántúli területhez kötődnek. A teljesség igénye nélkül ebből a régióból Wosinsky lengyeli (kb. 130 sír), Dombay pécsváradaranyhegyi (8 sír), szekszárd-ágostonpusztai (22 sír), villánykövesdi (28 sír) és zengővárkonyi (368 sír), Torma pári-altecker-i (11 sír), valamint Zalai-Gaál mórágy-
4
Az eddigi régészeti eredmények alapján nem csupán a temetkezési szokásokban mutatható ki eltérés az egyes régiók között. További különbség, hogy míg a nyugati csoportnak főként a legkorábbi és a legkésőbbi lelőhelyeit ismerjük (kialakuló szakasz és Lengyel III), addig a keleti, délkeleti régióból többnyire az ún. festett időszakok ismertek (Lengyel I és II eleje), és egyelőre nem tisztázottak a későbbi időszak történései. Emellett, míg a nyugati terület ontja a különféle kultikus leleteket, idolokat, addig a keleti csoportra ez nem jellemző. Az eltérések mögött ma még nem tisztázható kulturális, etnikai különbségeket feltételez a kutatás (Bánffy 2007a, 2007b).
9
tűzkődombi (109 sír) feltárásai emelhetők ki (Wosinsky 1885, 1886, 1889, 1890, Dombay 1939, 1958, 1959, 1960, Torma 1971, Zalai-Gaál 1988, 1999, 2001a, 2002). A keleti csoport északi elterjedési területéről a Gödöllői-dombság területén található Aszód-Papi földek mutat rokonságot a délkelet-dunántúli lelőhelyekkel. Az itt feltárt település és a 224 sírból álló temető jelentőségét valószínűleg stratégiai helyzetének köszönhette,
ugyanis
a
korszakban
fontos
nyersanyagok
(obszidián,
Spondylus)
kereskedelmét bonyolító utak kereszteződésénél fekszik (Kalicz 1985, 1988). Aszód kapcsolatai révén megemlítendő még a délnyugat-szlovákiai Svodín (Szőgyén), ahol 161 sírt tártak fel (Nĕmejcová-Pavúková 1986a, 1986b, 1995, Pavúk 1991, 1997). A Dunántúl középső és nyugati részéről általában már kevés adattal rendelkezünk a lengyeli temetkezésekkel kapcsolatban. Itt csupán a Fejér és Komárom-Esztergom megye határán fekvő Csabdi-Télizöldesen volt megfigyelhető a településen belül temető, ahonnan 35 sír került elő (Antoni 1982). Ezen kívül Veszprém-Jutasi út lelőhelyen tártak fel egy 8 temetkezésből álló sírcsoportot, mely a házak és az agyagkitermelő gödrök között helyezkedett el (Regenye 2006). Különlegessége miatt említést érdemel még a Zala megyei Esztergályhorvátiban feltárt tömegsír (38 egyén csontmaradványaival), melynek értelmezése (kultikus temetkezés, háborúskodás során elhunytak, tömeges gyilkosság áldozatai) vitatott (P. Barna 1996, 2011, Makkay 2000, Zoffmann 2007). A nyugati elterjedési terület alsó-ausztriai és morva régióiból – a megfigyelhető komoly telepsűrűség ellenére – szintén hiányoznak a keleti csoportot fémjelző temetők, és a telepeken belüli sírcsoportok sem jellemzőek (kivétel: Friebritz-Süd; Urban 1979, Ruttkay 1983-1984, 1985, Neugebauer-Maresch 1995, Neugebauer-Maresch és mtsai 2002, Zápotocká 1998, Podborskỳ 1970, 1989, 2004, Čižmár és mtsai 2008). A jelenség oka egyelőre tisztázatlan. Vannak, akik a kutatás hiányosságának a számlájára írják, míg mások szerint a halottakat egyáltalán nem, vagy nem megfelelő mélységben földelték el. De azt sem lehet kizárni, hogy a temetkezések hiányát egy olyan rítus (pl. hamvasztás) alkalmazása eredményezte, melynek nem maradt semmilyen régészeti nyoma (Neugebauer és Trnka 2005). Podborský (1989) szerint kevés jelentőséget tulajdoníthattak a halottak elhantolásának, és csak a jelentős személyeket temették el rituálisan. Erre utalnak a feltárt tömegsírok, az állatokkal való együttes temetkezések, a nem teljes emberi vázak, továbbá a telepeken előkerült szórványos embercsontok. A korai társadalmakkal kapcsolatban talán az egyik legizgalmasabb kérdés a szervezettség természetéről és mértékéről szól (Renfrew és Bahn 1999). A társadalmi egyenlőtlenség neolitikumban kezdődő kialakulását, illetve legkésőbb a rézkorra történő
10
megszilárdulását a Kárpát-medence közösségeiben korábban többen is feltételezték, főképp a temetkezések vizsgálatai alapján (Gyucha 2009). A széles körű elemzések és analógiák szerint a lengyeli kultúra népessége valószínűleg törzsi rendszerben élt, és az azt alkotó csoportok tagjai között létezhettek bizonyos státuszok, melyek öröklődhettek (ezt jelzik a gazdag gyermektemetkezések, a koponya nélküli sírok, stb.; Zalai-Gaál 1988, 2001b, 2009). A Délkelet-Dunántúlon az ezredfordulóig előkerült temetkezések tipokronológiai és szociálarchaeológiai elemzését Zalai-Gaál (1988, 2001a, 2001b, 2002) több munkájában, doktori értekezésében és akadémiai doktori disszertációjában is összefoglalta. Ennek során „gazdagság” szerinti ún. leletspektrum kategóriákat állított fel, mellyel igazolta a délkeletdunántúli késő neolitikus temetkezésekben megnyilvánuló társadalmi különbségeket. Hasonló társadalomrégészeti elemzéseket végzett el újabban Siklósi (2010), aki a keletmagyarországi késő neolitikus temetkezésekkel történő összehasonlítása során tárgyalta a lengyeli kultúra népességének temetkezési szokásait, s ezeken keresztül a társadalmi differenciálódás nyomait. A lengyeli kultúra megszűnésének okait nem ismerjük teljes mértékben, és máig problematikus az ezt követő Balaton-Lasinja kultúrával való kapcsolata (Bánffy 1994).5 Az újkőkor
utolsó
szakaszában
jelentősen
megváltozott
a
Kárpát-medence
klímája.
Környzetettörténeti adatok szerint az ún. atlanti fázis földművelésre alkalmas, enyhe éghajlata véget ért, helyébe a szubboreális hűvösebb korszaka lépett. Ez a természeti környezet átalakulását vonta maga után, mely kihatott a korabeli gazdálkodásra és ennek nyomán életmódbeli változásokat, az állattartás előtérbe kerülését eredményezte. Mindez szerepet játszhatott abban, hogy a korábbi állandó települések kisebb, ideiglenes közösségekre bomlottak fel és a társadalmon belül a temetkezésekben már eddig is megnyilvánuló különbségek még erőteljesebbé váltak (Makkay 1982, Kalicz 2001a, Horváth és Virág 2003). A változások fő tényezői emellett a növekvő rézhasználat és az egyre intenzívebb kereskedelem lehettek, melyek véget vetettek a lengyeli típusú fejlődésének (Bánffy 1990-1991). II.2. A lengyeli kultúra népességének antropológiai kutatástörténete A kultúra embertani kutatásának története lényegében egyidős a régészetivel. A Tolna megyei Lengyelen feltárt két sírmező 80, illetve 49 sírjából származó csontmaradványok jelentős része azonban hamar elkallódott, az előkerült embertani anyag a feltáró, Wosinsky
5
A művelődés festetlen kerámiával jelzett, kora rézkori fázisát (Lengyel III) a hazai kutatás csak az 1970-es évek óta ismeri (Raczky 1974).
11
túlzott előzékenységéből kifolyólag külföldre került. Ennek köszönhetően mindösszesen öt (!) koponya állt az antropológusok rendelkezésére, melyek vizsgálata ugyanakkor a Kárpátmedence őskori népességeinek első tudományos igényű embertani feldolgozását is jelentette (Virchow 1890, Malán 1929). Az ezt követően feltárt dél-dunántúli lelőhelyek embertani anyagát általában néhány síros sorozattöredékek képviselték: pl. Villánykövesd: 23 váz (Zoffmann 1968); SzekszárdÁgostonpuszta: 22 váz (Nemeskéri 1955); Pári-Altacker: 11 váz (Kiszely 1973); PécsváradAranyhegy: 8 váz (Zoffmann 1998-1999). A korábban legnagyobb sírszámú zengővárkonyi lelőhely 368 sírjából is csak 64 temetkezés embertani anyagát mentették meg, amely az egykori népesség alig 20%-át reprezentálja. A leleteket tanulmányozó Zoffmann (1969-1970) munkájában külön hangsúlyozta, hogy az itt megfigyelt demográfiai aránytalanságok részben annak köszönhetőek, hogy az embertani leletek megőrzésére továbbra sem fordítottak kellő figyelmet. A zengővárkonyi temetőfeltárás részletes alaprajzait szintén Zoffmann (19721973) közölte. A kultúra első, teljes temetkezési csoportját képező sorozata a mórágyi lelőhely B.1 jelzésű része, ahonnan a feltárt 86 sírból 82 csontvázmaradvány klasszikus embertani feldolgozása ugyancsak Zoffmann (2004a) nevéhez köthető. A demográfiai adatok, továbbá az öröklődő anatómiai variációk előfordulása alapján elvégezte az eltemetett egyének lehetséges családi kapcsolatainak rekonstrukcióját, és megbecsülte a temetőt használó közösség egy generációra eső lélekszámát. A hagyományos antropológiai vizsgálatokat Lengyel (19831985, 1986) szerogenetikai elemzései egészítették ki. Mindezek ismeretében a lelőhely szociálarchaeológiai elemzése is elvégezhető volt (Zalai-Gaál 1988, 2001a, 2001b, 2002). Az ún. keleti csoport északi elterjedési területének két legjelentősebb lelőhelye közül a 224 síros aszódi temető antropológiai feldolgozásának eredményei hamarosan publikálásra kerülnek (Zoffmann 2012a), míg a szlovákiai Svodín 161 feltárt temetkezéséből 98 sír embertani anyagának vizsgálati eredményei közöltek, bár egyéni alapadatok innen nem ismertek (Jakab 1986). A továbbiakban terjedelmi okokból eltekintek az antropológiailag feldolgozott lelőhelyek egyenkénti bemutatásától, melyek részletes adatai a függelékben az 1. táblázatában és a 3. ábrán láthatók. A mai Magyarország területéről – Alsónyéket leszámítva – összesen 27 lelőhelyről 580 egyén csontmaradványának a feldolgozása történt meg, melyek túlnyomó részét Zoffmann vizsgálta (Zoffmann 1968, 1969-1970, 1998-1999, 2004a, 2007,
12
2011b, 2012a, 2012d). 6 Ezen kívül Lengyel (1983-1985, 1985a, 1985b, 1985c, 1986) a mórágyi, a zengővárkonyi, a villánykövesdi és a pécsváradi szériák csontmaradványain elvégzett szerogenetikai elemzései, valamint ugyanezeknek a sorozatoknak a paleopatológiai és a szájpatológiai vizsgálati eredményeit ismertető tanulmányok érdemelnek említést (Kollár 1948, 1960, Huszár és Schranz 1952, Schranz és Huszár 1962, Regöly-Mérei 1960, 1962, Bartucz 1966). A történeti embertan igen sokáig a taxonómiai analízis segítségével próbálta az egyes népességek, népcsoportok eredetét meghatározni, melynek alapján a lengyeli kultúra népességén belül az atlantomediterrán és a nordoid komponens dominanciáját állapította meg (Bartucz 1938, Nemeskéri 1961, Farkas 1975, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 2000, 2001). Zoffmann a viszonylag homogén villánykövesdi népességet atlantomediterrán jellegűnek határozta meg (Zoffmann 1968). Kiszely a pári-altacker-i szérián belül szintén e típus dominanciáját emelte ki, amelyben emellett protonordoid, atlantomediterrán-nordoid és nordoid-cromagnoid jellegű típusvariánsokat is talált (Kiszely 1973). A Csabdi-Télizöldesen élt népesség főbb taxonómiai jellegeit is részben e robusztusabb felépítésű mediterrán variáns képviselte (Köhler 2004). Az északi vagy nordoid-protonordoid elem jelenléte a kultúra névadó lelőhelyén, Lengyelen Virchow (1890) szerint tisztán, Malán (1929) szerint cromagnoid elemekkel keverten fordult elő. Ilyen jellegű koponyákat ismerünk még az alsó-ausztriai Wetzleinsdorf, Poysdorf és Poigen, valamint a szlovákiai Lužianky lelőhelyről (Ehgartner és Jungwirth 1956, Jungwirth 1967, 1977, Vlček 1961). A kultúra népességén belül a robusztusabb felépítésű mediterrán taxonba sorolható egyének mellett megtalálhatók a gracilis mediterrán típus képviselői is. A Zengővárkonyon és a Csabdi-Télizöldesen feltárt embertani anyagban a dolichokran koponyák egy része sorolható e típusba (Zoffmann 1969-1970, Köhler 2004), melyek mellett az alsó-ausztriai Bisamberg lelőhelyen feltárt nő koponyája képviseli még e taxont (Jungwirth 1956, 1977). A hosszúfejű embertani komponenseken belül az alacsony és széles arcú cromagnoid-A taxon szintén felbukkan a lengyeli népesség körében. Malán (1929) Lengyelen a nordoidok mellett az ő megjelenésükkel is számol. Zengővárkony dolichokran koponyáinak másik részén szintén e variáns jegyei voltak megfigyelhetők (Zoffmann 1969-1970). Pári-Altacker lelőhelyen egy esetben nordoid jellegekkel keverten fordult elő (Kiszely 1973). Végül a
6
Ebből azonban csak 22 lelőhely 350 temetkezésének antropológiai vizsgálatának eredményei közöltek.
13
szlovákiai Lužianky taxonómailag elemezhető női koponyája részben szintén e típus jegyeit mutatta (Vlček 1961). Emellett szórványosan, de brachykran elemek is előfordulnak a Nyugat-Kárpátmedence késő neolitikumának embertani összetevői között. A zengővárkonyi sorozatban három egyén koponyája volt rövidfejű (Zoffmann 1969-1970). A Balatonederics-Döme barlangban feltárt juvenis férfi a curvoccipital tarkóprofilú alpi típusba sorolható (Bernert és mtsai 2002). Alsó-Ausztriából a stillfriedi lelet képviselte szintén e variánst (Schürer v. Waldheim 1919), míg az Eggenburg lelőhelyen feltárt férfi koponyáját Ehgartner (1956) a planoccipital tarkóprofilú taurid (a német irodalomban "Glockenbecher") típusba sorolta, ez azonban erősen vitatott (Zoffmann 2001). E rövid áttekintés alapján a lengyeli kultúra népessége igen heterogén összetételű lehetett. Az egyes lelőhelyeken feltárt csontmaradványok taxonómiai meghatározásának bemutatása jól szemlélteti, hogy annak eredményei olykor nehezen értelmezhetőek, vagy akár ellent is mondanak egymásnak. Ennek okát részben a vizsgálatok alapját képező, a szubjektivitás által erősen befolyásolt morfológiai leírásokban, részben a meghatározások során alkalmazott különböző nomenklatúrák használatában kereshetjük. Ehhez még az is hozzájárul, hogy már az őskor legkorábbi szakaszaitól kezdve tapasztalható kisebb-nagyobb mértékű típuskeveredés, így egy-egy egyént nem lehet valamelyik taxonba egyértelműen besorolni. Fenti problémák kiküszöbölésére vezették be az objektívebb, metrikus adatokra építő összehasonlító biometriai módszereket, melyek segítségével már nem az egyes taxonok népességen belüli előfordulási gyakorisága, hanem a leletegyüttesek/népességek közötti összefüggések, kapcsolatok, adott esetben különbségek mutathatók ki (Zoffmann 1983, 1992). Így a mórágyi B.1 temetkezési csoport feldolgozása során Zoffmann már a hagyományos taxonómiai elemzés helyett – a helyi fejlődéssel járó gracilizációs folyamatoknak
legkevésbé
kitett
–
arcmagasság-méretek
alapján
különített
el
típusvariánsokat. Az Alekszejev és Debec-féle (1964) kategóriák által kifejezett metrikus jellegek felhasználásával három nagyobb jellegegyüttes előfordulását mutatta ki a szérián belül (A: magas, keskeny, leptomorph arcú variáns; B: alacsony, keskeny, leptomorph arcú variáns; C: alacsony, keskeny, eurymorph arcú variáns), melyek különböző arányokban, de megtalálhatók a lengyeli kultúra délkelet-dunántúli és alsó-ausztriai csoportjaiban is. Mórágyon ezek közül az utóbbi, eurymorph arcú (C) típusvariáns dominanciája tűnt ki. A metrikus adatösszehasonlítások alapján az egész lengyeli populációban és a mórágyi B.1 csoportot reprezentáló sorozatban is a jellegegyüttesek keveredése mellett figyelemreméltó, hogy az egyes változatok jól elkülöníthetőek voltak egymástól. Ez alapján Zoffmann nem
14
csak a B.1 temetkezési csoportra, hanem az egész mórágyi közösségre kiterjedő endogámiát feltételezett (Zoffmann 2004a). Ugyancsak a kraniometriai adatokra épül a Penrose-féle (1954) disztancia-analízis is, melynek segítségével Zoffmann főleg Közép- és Délkelet-Európa, valamint a Közel-Kelet, több mint 50 neolitikus és rézkori sorozatának bevonása és elemzése által négy nagyobb csoportot különített el (Zoffmann 1984, 1986a, 1992, 2004a). Az ún. "keleti csoport" tagjai az ukrajnai mezolitikus és neolitikus (Dnjepro-Donjec kultúra) szériák, melyhez szignifikánsan kapcsolódik az al-dunai Lepenski Vir kultúra sorozata. Az ún. "délkeleti csoport" magját a közel-keleti neolitikus és rézkori szériák alkotják, melyhez a délkelet-európai Gumelniţa- és Tripolje-, az alsó-ausztriai lengyeli kultúra, valamint a Kárpát-medencei badeni kultúra sorozatai csatlakoznak.7 E déli, délkeleti eredetű konglomerátumon belül a „legfeltűnőbb” az alsó-ausztriai lengyeli széria jelenléte. Ez alapján felmerül ugyanis annak a lehetősége, hogy a lengyeli kultúra népességének összetevői között, annak különböző elterjedési területein más és más embertani komponenssel számolhatunk (Zoffmann 1984, 1986a, 2004a). 8 A harmadik, ún. "nyugati csoport" főleg németországi neolitikus sorozatokból áll, melynek tagjai erősebb-gyengébb szignifikanciával kapcsolódnak részben egymáshoz, részben az ún. „délkeleti csoporthoz”. Az említettektől élesen elhatárolódik a negyedik, az ún. "közép-európai csoport", melyet főleg Kárpát-medencei neolitikus szériák alkotnak: így a közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának összevont sorozata a Nyugat-Kárpát-medencéből és Csehország területéről, a lengyeli kultúra sorozatai Aszódról, Mórágyról és a Dél-Dunántúlról, a tiszai kultúra összevont sorozata a Kelet-Kárpát-medencéből, a Vinča kultúra sorozata Hrtkovci-Gomolava lelőhelyről, és – mint a csoport egyetlen földrajzilag e körön kívül eső tagja – a középeurópai vonaldíszes kerámia kultúrájának a sorozata a németországi Bruchstedt lelőhelyről.9 E "közép-európai csoport" – leszámítva a németországi Bruchstedt temető jelenlétét, valamint a Rössen és Hinkelstein kerámiák sorozatához való laza kötődését – sem dél/délkelet, sem nyugat vagy kelet felé nem mutat szignifikáns kapcsolatokat. Viszonylagos izoláltsága alapján feltételezhető, hogy a Kárpát-medence területén egy sajátos, esetleg még a 7
A csoport egyetlen nyugat-európai tagja az összevont Rössen és Hinkelstein kultúrák sorozata. Újabb leletek bevonásával az alsó-ausztriai sorozat folyamatos bővítése nyomán némiképp módosultak az eredmények. Eszerint a továbbra is erős déli, délkeleti kötődés mellett már figyelemre méltó hasonlóság mutatható ki a közép-európai vonaldíszes kultúra bruchstedti temetőjével és összevont csehországi szériájával. A többi lengyeli sorozattal azonban ezek után sem mutatható ki semmiféle kapcsolat, mely alapján továbbra is feltételezhető, hogy Alsó-Ausztria területén olyan embertani komponenssel számolhatunk, mely a kultúra dunántúli népességéből hiányozhatott (Zoffmann 2004a). 9 A bruchstedti temető sorozatának e „közép-európai” tömbbe tartozása régészetileg mindenképpen magyarázatra vár. 8
15
neolitikum előtti időkre visszanyúló autochton lakossággal számolhatunk, melyet az újkőkor folyamán – legalábbis a Penrose-analízis segítségével kimutatható – külső etnikai hatás (migráció, infiltráció) semmilyen irányból nem ért. A dunántúli lengyeli kultúrában a régészetileg kimutatható déli, délkeleti impulzusok ezek szerint inkább kulturális, illetve gazdasági jellegűek lehettek (Jelinek 1973, 1978, Zoffmann 1986a, 2000, 2001, 2004a, 2005). Szathmáry (1980, 1981) a Kárpát-medence őskori népességeinek struktúrájára, valamint az egymást követő népességek
továbbélésére vonatkozó összehasonlító
tanulmányaiban többek között a Dunántúlon és az Alföldön egy időben élt lengyeli és tiszai kultúrák embertani jellemzőiben megfigyelhető eltérésekre hívta fel a figyelmet.10 Emellett a lengyeli kultúra dunántúli, alsó-ausztriai, valamint morvaországi elterjedési területein feltárt leletek kraniometriai jellegzetességeiben is számos különbséget mutatott ki. 11 A lengyeli népesség antropológiai összetevőin belül megtalálható kifejezettebb archaikus formák (atlantomediterrán és cromagnoid elemek) jelenléte alapján a népesség déli eredeztetését ő is kizárta (a tiszai kultúra népében azonban feltételezte déli/délkeleti elemek részvételét). Az Alföldön a kora rézkorban megjelenő tiszapolgári kultúra és a dunántúli lengyeli populáció embertani összetevői között nagyobb mértékű hasonlóságokat mutatott ki, mint a késő neolit tiszai és a kora rézkori tiszapolgári népességek között, amit a Kárpát-medencén belüli, a rézkor elejére még intenzívebbé váló népmozgásokkal magyarázott. Guba és mtsai (1997, 2001) szerint a neolitikum népességeinek alakulásában két hatás figyelhető meg: az autochtonitás és a déli eredetű népcsoportok bevándorlása, mely az egyes periódusokban eltérő mértékben érvényesült. Az egész korszakra jellemzően a déli bevándorlók helyi népességekbe történő integrálódása, azaz az autochton lakosság dominanciája mutatható ki. Elemzéseik szerint a Kárpát-medence keleti és nyugati régiójában élt újkőkori népességek közti különbségek csak a korszak végére (a lengyeli és a tiszai kultúra kialakulásának idejére) csökkentek jelentősen. Kővári és mtsai (Kővári 2008, Kővári és mtsai 2000, Kővári és Szathmáry 2001, 2008) több tanulmányban foglalkoztak az egyes őskori népességek továbbélésének kérdésével. Elemzéseik jelentős különbségeket mutattak ki a lengyeli és tiszai népességek embertani jellegei között. Míg a tiszai kultúra népének kraniológiai arculata a kora rézkori tiszapolgári és a középső rézkori bodrogkeresztúri kultúrában csaknem azonos mértékben volt 10
Míg a tiszai kultúra férfi népességét közepesen alacsony agykoponya és keskeny homlok jellemezte, addig a lengyeli kultúrán belül a magasabb agykoponya és a szélesebb homlok előfordulása figyelhető meg. A nők körében ezzel ellentétes tendenciát figyelt meg. A továbbiakban az arc a tiszai kultúra esetében magasabb, az állkapocs szélesebb, a szemüreg alacsonyabb volt, mint a lengyeli népesség körében.
16
kimutatható, addig a lengyeli kultúra mintája meglepően magas százalékban jelentkezett a tiszapolgári kultúrában, mely Szathmáry (1980) korábbi megállapításait igazolja. Eredményeik szerint a kései neolitikumban új népelemek érkeztek a Kárpát-medencébe, melyet a különböző korszakok embertani anyagának kraniometriai jellegzetességeiben megfigyelhető markáns eltérésekre alapoztak. III. Anyag és módszer III.1. A lelőhely régészeti háttérének rövid áttekintése A szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum megbízásából 2006-2007-ben elkezdett Alsónyék-Bátaszéki feltárások során a Lajvér-patak mesterséges árkától északra, AlsónyékKanizsa dűlőben (M6 TO 010/B), és a medertől délre, Bátaszék-Malomrét-dűlőben (M6 TO 011) feltárt területek még más-más nevet kaptak. 12 A 2008-2009-ben, immár a KÖSZ megbízásából folytatott leletmentések során a legjelentősebb feltárások Bátaszék-Mérnökségi Telepen (M6 TO 5603/1) és Bátaszék-56-os úton voltak (M6 TO 5603/1).13 Az azonban csak a folyamatos terepbejárások és a négy év alatt végzett ásatások nyomán vált egyértelművé, hogy a bátaszéki csomópont környékén kutatott, különböző azonosítókkal ellátott ásatási felületek egyazon óriási kiterjedésű, a neolitikum időszakában intenzíven lakott lelőhely részeit képezik (Ódor 2007, Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Gallina és mtsai 2010, Bánffy és mtsai 2010, Osztás és mtsai 2012). Az egyes lelőhelyrészek legfontosabb adatait a 2. táblázat és a 4. ábra szemlélteti. Az egész lelőhely nagyjából É-ÉK-D-DNy-i irányban, közel másfél km hosszan nyúlik el. Legnagyobb szélessége 700 m, becsült területe 772 000 m2. A ténylegesen feltárt terület nagysága 242 749 m2. A lengyeli kultúra népe által preferált, magasabb fekvésű életterekkel ellentétben Alsónyék síkvidéken fekszik, melyet egykor vízjárta területek vettek körbe, ahol még a pleisztocénben kialakult ármentes teraszszigeteken telepedtek meg a különböző embercsoportok. A lelőhely a Tolnai Sárköz DNy-i részén található. Földrajzi elhelyezkedése a Dunántúli-dombság és az Alföld határán alapvetően meghatározza természeti környezetének kettős arculatát (Osztás 2008, Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b).
11
A dél-dunántúli régióval szemben az alsó-ausztriai és a morva lengyeli népességet kifejezettebb brachykrania, stenometopia és chamaekonchia jellemezte. 12 2006-2007-ben a 010/B lelőhely feltárását a MTA BTK-RI és az Archeosztráda Kft. végezte (ásatásvezető: Zalai-Gaál, Osztás; munkatárs: Szarka), melybe bekapcsolódott az Ásatárs Kft. (ásatásvezető: Gallina; munkatársak: Paluch, Somogyi). A 011 lelőhely leletmentése az Ásatárs Kft.-hez köthető (ásatásvezető: Hornok, Gallina; munkatársak: Somogyi, Varga). A 011 lelőhely D-i részének a feltárását 2008-2009-ben a KÖSZ munkatársai folytatták (ásatásvezető: Majerik). 13 Ásatásvezető: Osztás; munkatársak: Boldog, Koós, Schultz, Szarka.
17
A feltárt nagy kiterjedésű területen a késő neolitikus lengyeli kultúra a legdominánsabb és a legtöbb objektumot produkáló korszak, de a kora neolitikus Starčevo és középső neolitikus közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának előfordulása szintén kiemelkedő fontosságú (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, Gallina és mtsai 2009, Bánffy és mtsai 2010).14 Az értekezésben elemzett 010/B lelőhelyrészen a három ásatási évad alatt 89 114 m2 nagyságú területet kutattak meg. Ezen belül mintegy 6000 régészeti jelenséget azonosítottak, melynek közel 90%-a a lengyeli kultúra hagyatéka. A főbb objektumcsoportokat a temetkezések, az épületek, továbbá a különböző méretű és funkciójú egyéb települési objektumok képviselik, melyek a feltárt területen nem egyenletes sűrűségben fordultak elő. Az É-i, ÉK-i részén, a tartós megtelepedésre alkalmasabb magasabb térszinteken sűrűn és nagyjából egyenletes eloszlásban helyezkedtek el, míg dél felé haladva előfordulásuk egyre ritkásabb volt (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b). A temetkezések itt is, akárcsak a többi lengyeli lelőhelyen (Dombay 1960, Kalicz 1985, Zalai-Gaál 2001a, 2001b, 2002) a házak közötti területen, jól elkülönülő kisebb egységekbe, ún. sírcsoportokba rendeződtek (5., 29. ábra, CD melléklet), melyeket a régészeti kutatás általában rokoni egységekként határoz meg (Kalicz 1985, Zalai-Gaál 1988, 2001b, Peschel 1992, Siklósi 2010).15 Egy-egy csoporton belül a halottak fektetésének és irányának kötött rendje figyelhető meg: egy-két kivételtől eltekintve azonos volt a sírok tájolása (Ny-K-i vagy K-Ny-i, illetve a fő irányoktól kismértékben eltérő). A továbbiakban a jobb vagy bal oldali fektetés sírcsoportonként változó dominanciája szoros összefüggést mutat az égtájaknak megfelelő irányítással. Mindez azzal a nagyon egységes szokással köthető össze, mely szerint az eltemetettek arca minden esetben délnek nézett. A csontvázak helyzete és az eltemetettek neme, illetve életkora között az adott régióban és korszakban még nem figyelhetők meg összefüggések (Farkas 1976, Siklósi 2010). A sírcsoportokon belül egymásra temetés, szuperpozíció ritkán fordult elő, amely egyfajta tervezettségről (pl. sírjelölés) tanúskodik. A halottak többségét szabálytalan, ovális alakú sírgödörbe temették el. Megtalálhatóak ugyanakkor azok a – sírcsoportokon belül változó számban előforduló – szokatlanul nagy (közel 2×2 m-es) és mély sírgödrök, amelyeknek a négy sarkában megfigyelt oszlophelyek alapján valószínűsíthető, hogy ezek egykori szilárd szerkezetű oldalfallal nem rendelkező
14
A későbbi korszakokból középső és késő bronzkori, kelta, római és népvándorláskori objektumokat tártak fel (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, Gallina és mtsai 2009). 15 Az ásatás összesítő alaptérképét (függelékben CD-n mellékelve) a szekszárdi Meridián Kft. készítette. A sírokról és a sírcsoportokról készült részletes elemző térképek elkészítésében Osztás és Réti nyújtott segítséget, melyet ezúton is hálásan köszönök.
18
sírépítmények maradványai lehettek (6. ábra).16 Ezekbe a sírokba az itt élt közösség rangos tagjait temették el, amelyet nemcsak a sírgödör kialakításának különössége, hanem az igen gazdag mellékletek is jeleznek (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Zalai-Gaál és mtsai 2012).17 Emellett megtalálhatóak a csoporton kívüli, magányos sírok is, amelyek a feltárt területen, egymástól kisebb-nagyobb távolságokban, elszórtan jelentkeztek. Előfordultak olyan, főként agyagnyerő- és hulladékgödrökből előkerült sokszor melléklet nélküli temetkezések is, melyek tájolása sok esetben eltért a Ny-K-i vagy K-Ny-i főiránytól és az eltemetettek arrcal nem a szokásos déli, hanem más irányba néztek.18 A sírokba helyezett változatos kerámiamellékletek, viseleti- és presztízstárgyak a temetkezési szokások és a társadalmon belüli differenciálódás széles körű vizsgálatát teszik majd lehetővé. A több ezer síredény, hasított és csiszolt kő-, agancs- és csonteszközön kívül nagy számban fordulnak elő vadkanagyarból, Spondylusból, dentaliumból, csontból, rézből és malachitból készült viseleti tárgyak és ékszermellékletek. A különleges sírobjektumok közé sorolhatjuk azokat az edénytemetkezéseket, amelyekbe csecsemők, kisgyermekek maradványait helyezték el (Zalai-Gaál és Osztás 2009a), és azokat a sírokat, amelyekben feltételezhetően a koponyával történő postmortem manipuláció különböző formái figyelhetőek meg (Zalai-Gaál 2009). Emellett gyakran találkozunk szokatlan, vagy ritkán előforduló sírmelléklettel is, pl. vadkanállkapocs, vagy agyagmécses sírba helyezésével. Az emberi váz mellől több esetben kutyacsontváz, vagy kutyakoponya került elő. Előfordult néhány urnás hamvasztásos rítusú temetkezés is (3099., 3102., 3182., 3282. sírok), bár ezek között akad olyan, melynél bizonytalan a temetkezésként való meghatározás. 19 A ritka, különleges temetkezéseket és leleteket számos tanulmány ismertette (Zalai-Gaál és mtsai 2009, 2011a, 2011b, 2012). A lelőhely jelentőségét növeli, hogy cölöpszerkezetű, körülbelül 20 méter hosszú és 810 méter széles, hossztengellyel É-ÉNy-D-DK-i irányú házak maradványai is előkerültek. Ahogy a sírcsoportok létesítésével kapcsolatban, úgy a feltárt és eddig azonosított 118
16
Forma, szerkezet, mélység, hosszúság és szélesség szempontjából 817 sírgödör volt vizsgálható, melyek közül 123 sarkain fordultak elő ilyen belső cölöplyukak (Zalai-Gaál és mtsai 2012). 17 Az alsónyéki feltárásokat követően 2010-ben a baranyai Borjádról, továbbá a somogyi Marcali-Halastóidűlő lelőhelyekről kerültek elő hasonló oszlopszerkezetes temetkezések, míg korábban hasonlóak nem voltak ismertek a lengyeli kultúra elterjedési területéről (Zalai-Gaál és mtsai 2012). 18 A rítus szempontjából kiemelkedő jelentősége lehetett az arc délre néző helyzetének, amely a lengyeli kultúra temetkezéseire mindenütt jellemző. Kérdés, hogy az ettől eltérő irány milyen jelentéssel bírhatott, a különbségtétel ugyanis vélhetően szándékos volt (Zalai-Gaál 1988). 19 A hamvasztás nem idegen a lengyeli kultúra népétől, bár mindig kisebb arányban fordult elő a zsugorított csontvázas temetkezéssel szemben.
19
oszlopszerkezetes épület elhelyezkedésében is valószínűsíthető valamiféle tervezettség. Az előkerült házalapok formája és méretei eltérő építési periódusokat sejtetnek (Osztás és mtsai 2012). Kutatásuk az építési technológia megismerését, az alsónyéki telepszerkezet elemzését, egy ún. „háztipológia” kidolgozását is lehetővé teszi, amely alapján a jövőben lehetséges lesz a házak, épületcsoportok relatív kronológiai rendszerének a kidolgozása, továbbá olyan kérdések tisztázása, hogy egy időben vajon hány házban laktak, stb. 20 A leletanyag többsége időben jól behatárolható, sok hasonlóság fedezhető fel Zengővárkony késői sírcsoportjaiból, továbbá a villánykövesdi, a pécsváradi és a mórágyi temetőkből feltárt kerámiával. Az eddigi adatok szerint a telep és a temető használata az átmeneti, Lengyel Ib horizont idején kezdődhetett, de a sírok 90%-a a kései, Lengyel IIa1-2 horizont idejéből származik. Zalai-Gaál feltételezése szerint ez az időszak párhuzamos lehet az Észak és Nyugat-Dunántúlon telepleletek alapján kimutatott Lengyel III periódussal, a szlovákiai Topolcsány-Szob, illetve bizonyos leletek alapján a Nitra-Broždany horizonttal (Zalai-Gaál és Osztás 2009a, 2009b, Zalai-Gaál és mtsai 2011a). III.2. A vizsgálat anyaga Az Alsónyéken folytatott ásatások során összesen 2359, a lengyeli kultúra körébe tartozó temetkezés került elő. A sírok elhelyezkedése, a feltárási szelvény határaihoz való közelségük, valamint a terepbejárási adatok arra utalnak, hogy a feltáratlan területeken a még felderítetlen sírok száma közel annyi lehet, mint a jelenleg ismerteké. A lelőhely nagysága a feltárás, valamint a doktori iskolába történő jelentkezésem, illetve témaválasztásom kezdetén még nem volt ismert és az is csak jóval később derült ki, hogy a különböző nevű feltárási területek ugyanahhoz a késő neolitikus-kora rézkori telephez és a hozzá tartozó temetőhöz tartoznak (Zalai-Gaál és Osztás 2009, Gallina és mtsai 2010). Így viszont a teljes anyag feldolgozása antropológiai szempontból jelentősen meghaladta volna a doktori disszertáció adta időbeli és terjedelmi korlátokat. Ezért a feltárt temetkezések közül tanulmányomban az északi, ún. 010/B részen feltárt 862 sír embertani feldolgozásának eredményeit mutatom be. A lelőhely embertani anyagának antropológiai vizsgálata folyamatosan halad előre, a teljes széria feldolgozása, statisztikai módszerekkel történő részletes kiértékelése várhatóan még több év munkáját veszi igénybe.21 20
Zalai-Gaál a sírok és leleteik relatívkronológiai és szociálarchaeológiai elemzését végzi. Osztás PhD értekezése a lelőhely településtörténete és épületeinek elemzése témakörében készül, Somogyi PhD dolgozata pedig az épületekhez kapcsolható agyagnyerő helyek és gödrök telepkerámiájának tipológiai és statisztikai elemzését tűzte ki célul. 21 A 010/B részen kívül nemrégiben fejeződött be az 5603/1 Mérnöki telep és az 56-os út elnevezésű lelőhelyrészek mintegy 500 temetkezésének a vizsgálata.
20
A disszertációmban elemzett 862 temetkezés mind mennyiségét tekintve, mind a neolitikumból származó egyéb tanulmányokban szereplő sorozatok (sorozattöredékek) esetszámával összevetve is egyértelműen kiemelkedő jelentőségű. A vizsgálati eredmények pedig, annak ellenére, hogy nem a teljes sorozaton alapulnak, jelentősen módosíthatják a lengyeli kultúra népességére vonatkozó eddigi ismereteket. A sírok embertani anyaga a feltárást követően a MTA-BTK Régészeti Intézetébe, majd ezt követően a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeum gyűjteményébe került elhelyezésre.22 A csontmaradványok megtartási állapota közepes, esetenként igen rossz. Több esetben a talajviszonyok miatt voltak igen mállékonyak, vagy a rájuk rakódott vízkő és a postmortem deformáció nehezítette a vizsgálatukat.
III.3. A feldolgozás menetének bemutatása III.3.1. A demográfiai vizsgálatok során alkalmazott módszerek A biológiai életkor becslésére magzati korú, vagy újszülött egyének esetében Fazekas és Kósa (1978), a hosszúcsontok méretére kidolgozott módszerét vettem alapul. Az infans I. és infans II. korcsoportúaknál Schour és Massler (1941), valamint Ubelaker (1989) fogfejlődési táblázatait, továbbá a hosszúcsontok mérésén alapuló Stloukal és Hanáková (1978), valamint Bernert és mtsai (2007, 2008) által kidolgozott módszereket használtam. A juvenis korcsoportba tartozóknál a Ferembach és mtsai (1979), továbbá a Schinz és mtsai (1952) által kidolgozott, az epiphysisporcok elcsontosodási mértékét mutató táblázatokat használtam, és a synchondrosis sphenooccipitalis záródását vizsgáltam. Felnőttek életkorát Meindl és Lovejoy (1985) az agykoponya varratainak ectocranialis obliterációján, Nemeskéri és mtsai (1960) a koponyavarratok endocranialis elcsontosodásán, bizonyos esetekben a karcsont és a combcsont proximális epiphysis-ének belső szerkezeti változásán, Todd (1920) a facies symphysialis osiss pubis felszíni változásán, Lovejoy és mtsai (1985) a facies auricularis morfológiai megjelenésén, Szilvássy (1978) a clavicula medialis epiphysis fugájának változásán, Işcan és mtsai (1984, 1985) a bordák szegycsont felőli végének morfológiai megjelenésén, valamint Miles (1963) és Perizonius (1981) a fogak kopásának mértékén alapuló módszereket figyelembe véve becsültem meg.
22
A leltározást az Archeosztráda Kft. munkatársai végezték, munkájukat ezúton is hálásan köszönöm. Leltári számok: M6AN2010.10B.1.1.-1497.1., 2065.1.-2066.1., 2552.1, 2636.1., 2865.1., 3020.1.-4468.1., 4990.1., 5385.1., 6047.1.- 7778.1.
21
A morfológiai nemet Éry és mtsai (1963) módszerét követve, a koponyán 8, az állkapcson 4, a postcranialis vázon 11 nemi dimorfizmust mutató metrikus és morfológiai jelleg alapján állapítottam meg. A demográfiai analízisnél a halandósági táblák és grafikonok elkészítéséhez Bernert (2005a) programcsomagját használtam, az eredmények kiértékelése során Acsádi és Nemeskéri (1970), valamint Éry (1992) munkáit vettem figyelembe. III.3.2. Az anatómiai variációk vizsgálata során alkalmazott módszerek Az ún. anatómiai variációk vagy öröklődő epigenetikai jellegek vizsgálatát Finnegan (1972), Finnegan és Marcsik (1979), Hauser és De Stefano (1989), valamint Saunders (1978) munkája alapján, az eredmények kiértékelését Bernert (2005a) paleoantropológiai programcsomagjának segítségével végeztem el. Ennek során a koponyákon összesen 17 könnyen regisztrálható variáció meglétét vagy éppen hiányát vizsgáltam, melyből 10 bilateralisan fordul elő, a többi pedig a koponya mediansagittalis síkjában jelenik meg. A vázcsontok esetében a perforatio fossae olecrani megjelenését vizsgáltam. III.3.3. A metrikus és a morfológiai analízis során alkalmazott módszerek A koponya és a vázcsontok mérését Martin és Saller (1957) szerint végeztem el. A koponyán 37 méretet elemeztem és 11 indexet számoltam. A postcranialis csontokon 43 méretet mértem mindkét oldalra vonatkozóan, terjedelmi okokból azonban ezek közül a függelékben csak 27 méretet és 9 indexet adok közre. Az eredmények kiértékelését Bernert (2005a) paleoantropológiai programcsomagjának segítségével végeztem el. A méreteket és az indexeket Alekszejev és Debec (1964), valamint Olivier (1960) kategóriái alapján osztályoztam. A koponyák kapacitását Lee és Pearson (1901) formulája szerint becsültem. A koponyák morfológiai elemzése során Martin és Saller (1957) sémái szerint jártam el. Összesen 10 leíró jelleget vizsgáltam, melyek a következők voltak: az agykoponya körvonala felül- és hátulnézetben, a homlok és a nyakszirt íve, az orbita és az orr alakja, az apertura piriformis alsó széle, a spina nasalis anterior nagysága, a fossa canina mélysége és az alveolaris prognathia mértéke. A testmagasságbecslést Pearson és Rösing (Rösing 1988), Sjøvold (1990) és Bernert (2005b, 2008) módszere alapján egyaránt elvégeztem. A becsült termetértékeket Martin és Saller (1957), valamint Bernert (2005b, 2008) kategóriái szerint csoportosítottam. Az eredmények kiszámítására Bernert (2005a) programcsomagját használtam.
22
A csontvázleletek morfológiai és metrikus adataira támaszkodva az arra alkalmas egyéneknél a taxonómiai elemzést főként Lipták (1962, 1963, 1965, 1967, 1980) útmutatásai alapján végeztem el. A vizsgált leletegyüttes kraniometriai alapokon történő összehasonlítása során több távolságszámító módszert is alkalmaztam. A különböző kultúrához sorolható népességeket a férfiak és a nők 10 koponyaméretének (M 1, 8, 9, 17, 45, 48, 51, 52, 54, 55) átlagát alapul véve hasonlítottam össze. A kiválasztott méretek egy része az agykoponya nagyságát és alakját, más része az arckoponya finomabb részleteit jellemzi (Fóthi és Fóthi 1990, 1992). Az átlagértékek standardizálása Alekszejev és Debec (1964) átlagszórásaival történt. Az összehasonlítás során a vizsgált sorozatok közti közvetlen távolságértékekeket vettem alapul az Euklidészi, a Csebisev, a Penrose távolság, valamint a Pearson korrelációs módszer alkalmazásával (Penrose 1954, Rahmann 1962). Az Euklidészi, a Csebisev és a Pearson korrelációs távolságok kiszámítására az IBM SPSS 19.0 statisztikai programot, a Penrose távolság kiszámítására a Microsoft Office Excel 2007 programot használtam. A szignifikáns hasonlóság határát minden felhasznált távolságszámító módszer esetében 0,1, 0,5 és 1%-os százalékos szignifikancia szintnél egyaránt elemeztem. Az eredmények közül csak azokat fogadtam el, amelyek a vizsgálatok többségénél tendenciaszerűen jelentkeztek (Fóthi és Fóthi 1990, 1992). III.3.4. A kóros elváltozások vizsgálata A szériában megfigyelt kóros elváltozások vizsgálata során – némi módosítással – a Steinbock-féle (1976) rendszerezést követtem. A
gyakoribb
eseteket
a
morfológiai
kép
leírása
mellett
a
betegség
pathomechanizmusának, etiológiájának, differenciáldiagnózisának, valamint a szériában való előfordulási gyakoriságának feltüntetésével tárgyalom. Az elváltozások súlyosságát a poroticus hyperostosis, a spondylosis deformans és az enthesopathia esetében négyfokozatú skálán (0/1/2/3) értékeltem, míg az egyéb megbetegedéseknél három kategóriát (van/nincs/nem vizsgálható) különítettem el. Statisztikai kiértékelésüket Bernert (2005a) programja segítségével végeztem el. A feldolgozás során néhány ritkább, vagy diagnosztikai problémát felvető elváltozást részletesen leírtam. Munkám során döntően makroszkópos módszert alkalmaztam, amelyet bizonyos esetekben kiegészítettem radiológiai elemzéssel, a későbbiekben azonban további (radiológiai, szövettani, molekuláris biológiai) módszerek alkalmazását tervezem.
23
III.3.5. A fogazati státusz vizsgálata A szájpatológiai vizsgálatok során meghatároztam a minta reprezentativitását mutató archaeológiai dentalindexet (ADI), amely a ténylegesen vizsgálható és az elhalálozáskor meglévő fogak százalékos arányát mutatja (Brinch és Møller-Christensen 1949). A szuvas fogakat az elváltozás előrehaladottsága szerint Szikossy és Bernert (1996) csoportosítását követve 6 kategóriába soroltam (C1-6). Az állcsonton a fog és fogágyi betegségek hatására kialakult cysta-kat és tályogokat is feljegyeztem, melyeket a cysta/abscessus terminológiával jelöltem, mert történeti csontanyagon e két elváltozás már nem különíthető el (Pap 1995). A premortem
fogvesztéseket
külön
értékeltem.
A
fogak
átlagos
kopottságának
meghatározásához a Huszár-féle (1976) 6 fokozatú skálát használtam (1-6), melynek során minden fogat külön jellemeztem, majd ebből átlagot vontam. A fogzománc hypoplasia-t csak a frontfogak esetében vizsgáltam, mivel itt észlelhetők a legkönnyebben. IV. Hipotézis A lengyeli kultúra eredetével kapcsolatban a régészeti és az embertani vizsgálatok eredményei, bár néha ellentmondanak egymásnak, mégis arra utalnak, hogy a korábban a területen élt népességek jelentős mértékű továbbélésével számolhatunk (Jelinek 1973, 1978, Kalicz 1985, 2001a, Zoffmann 1984, 1986a, 2000, 2001, 2004a, Zalai-Gaál 2001b, P. Barna 2011). Fetételezésem szerint az alsónyéki népességnek, hasonlóan a többi lengyeli széria esetében tapasztaltakkal, elsősorban a helyi közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrája népességének
embertani
sorozataival
kell
kapcsolatot
mutatnia,
melyet
többféle
távolságszámító módszer alkalmazásával elemzek. Számos tanulmány szerint az ún. neolitizáció, a termelőgazdálkodás elterjedése az életminőség romlását, az egészségügyi helyzet általános hanyatlását eredményezte (Angel 1984, Cohen és Armelagos 1984, Larsen 1997). A letelepült életmód, a népességszám fokozatos növekedése, majd az ezzel járó települési koncentrálódás részben a társadalmon belüli konfliktusok számának emelkedésével, részben bizonyos fertőző megbetegedések terjedésével járhatott. Nőtt az egyoldalú táplálkozásra, bizonyos vitaminok/ásványi anyagok bevitelének hiányára visszavezethető hiánybetegségek száma és romlott a fogazati státusz. Feltételezésem szerint a vizsgált késő neolitikus népesség körében is kimutatható bizonyos megbetegedések magas előfordulási aránya, melyek összefüggésbe hozhatók a letelepült életmóddal, a táplálkozási szokásokkal és a népességszám fokozatos gyarapodásával.
24
V. Célkitűzések Az értekezésben a fentiek alapján az alábbi kérdésekre kerestem a választ. - Milyen volt az alsónyéki népesség demográfiai képe? Hasonlítanak-e a vizsgált széria demográfiai mutatói a lengyeli kultúra körébe tartozó egyéb népességeknél megfigyeltekhez? - A temetkezések számos lelőhelyen a lengyeli kultúra településeinek nem használt részén vagy a házak között elhelyezkedve kisebb-nagyobb csoportokat képeztek, minek alapján feltételezhető, hogy az oda eltemetettek valamilyen (valószínűleg rokonsági/vérségi alapú) szűkebb társadalmi csoportot alkottak. Igazolható-e ezeknek a régészetileg körvonalazott csoportoknak családi alapon történő rendeződési elve a demográfiai jellemzők és a csontokon megfigyelhető öröklődő anatómiai variációk segítségével? - Milyen lehetett a lengyeli kultúra népességének embertani arculata? Mennyiben változtatja meg, illetve megváltoztatja-e egyáltalán eddigi ismereteinket e nagy sírszámú temető(rész) embertani feldolgozása? - Bizonyítható-e a feltételezett kontinuitás a neolitikum korábbi szakaszaiban a területén élt, korábbi népességekkel, vagy a késő neolitikum idején a Dunántúlon új embertani komponens megjelenésével számolhatunk? - Milyen hasonlóságok vagy különbségek mutathatók ki a Kárpát-medence nyugati és keleti területein élt korabeli népességek embertani arculatában? - Milyen lehetett az alsónyéki népesség általános egészségi állapota? Milyen megbetegedések fordultak elő a leggyakrabban, és azokból milyen életmódra tudunk következtetni? - Milyen volt az ide temetkező népesség szájpatológiai státusza? Milyen következtetések vonhatók le ennek alapján a korabeli táplálkozási szokásokra és életkörülményekre nézve? -
Az
Alsónyéken
megfigyelt,
régészeti
szempontból
egyedülálló,
nagyméretű,
oszlopszerkezetű sírokba gazdag melléklettel eltemetett egyének főbb embertani jegyeik tekintetében elkülönülnek-e a szokványos módon elhantolt többi egyéntől? Kimutatható-e körükben bármiféle eltérő antropológiai vonás, demográfiai jellegzetesség vagy életmódbeli különbség, mely eltérő eredetüket, esetleg a társadalmon belüli kiemelt helyzetüket igazolhatja? Emellett célom volt további lengyeli sorozatok embertani feldolgozása, növelve ezzel is a lengyeli kultúra népességére vonatkozó összehasonlító adatok mennyiségét. VI. Korlátok A hipotézisben és a célkitűzésekben megfogalmazott kérdések megválaszolását nagymértékben megnehezíti, hogy az őskorból származó embertani leletek megtartása
25
általában kifejezetten rossz, a temetők többsége csak részben feltárt, a sírok száma sok esetben kevés, így az embertani vizsgálatok rendelkezésére álló leletanyagok csak sorozattöredékeknek tekinthetők. Ugyancsak problémát jelent, hogy a területen élt korábbi népességek embertani arculata alig ismert és hiányzik a forrásanyag a kulcsfontosságú szomszédos, a Kárpát-medencével határos déli területekről is. Mivel bizonyos régiókból és korszakokból aránytalanul kevés lelet maradt ránk, így mind a mai napig nem rendelkezünk elegendő, a különböző szempontú összehasonlító vizsgálatok elvégzéséhez szükséges leletanyaggal. A metrikus és a morfológiai adatok értékelése során további nehézséget jelent, hogy az egyes szerzők eltérő szempontok (antropológiai iskolák) szerinti vizsgálati módszereket alkalmaznak, ami a különböző szériák összevetését jelentősen megnehezíti (Farkas 1975, Zoffmann 1992). Ezek a problémák legmarkánsabban a termetbecslésnél jelentkeznek, ahol a legalább öt-hat használatban lévő számítási metódus rendre eltérő eredményeket mutat, és amelyek az abszolút méretek közlésének hiányában nem is hasonlíthatók össze egymással (Zoffmann 1992, Bernert 2005b, 2008). Éppen ezért fontos, és napjainkra már elfogadott az egyéni méretek, teljes adatsorok közlésének szükségessége. Tekintettel azonban arra, hogy az egyéni alapadatokat a korábbi antropológiai szakirodalomban sok esetben nem közölték, az egyes lelőhelyek és népcsoportok jellemzése, a különböző biometriai összehasonlító módszerek alkalmazása számos nehézségbe ütközik, vagy akár el sem végezhető.
26
VII. Eredmények VII.1. A demográfiai analízis eredményei Az Alsónyék-Bátaszék lelőhely 010/B részéről előkerült 925 temetkezésből összesen 862 egyén csontmaradványának vizsgálatra nyílt lehetőségem. A temetkezések közül 32 esetben a csontmaradványok nem őrződtek meg, csupán az edénymellékletek, vagy az objektumok formája utaltak arra, hogy ezek valamikor sírok lehettek. Ezek a következők voltak: 453., 462., 482., 580., 581., 915., 1496., 1986., 2001., 2010., 2039., 2380., 2515., 3046., 3102., 3340., 3444., 3446., 3754., 3874., 3951., 4026., 4299., 4300., 4301., 4302., 5114., 5543., 5603., 5745., 6053., 7717. Ezen kívül 35 csontvázas (2037., 2071., 2334., 2739., 3283., 3447., 3466., 3731., 3738., 3759., 3767., 3768., 3774., 3776., 3873., 3917., 3950., 3952., 3988., 3989., 4034., 4121., 4122., 4283., 4304., 4349., 4354., 4469., 4989., 5953., 6050., 6334., 6335., 6530., 6535.) és két hamvasztásos (3099., 3282.) temetkezés embertani anyagát nem lehetett megvizsgálni, négy további sír pedig kettős temetkezés volt (474., 2626., 3713., 4414.). Az eltemetettek egyéni alapadatait a 3. táblázat tartalmazza. A táblázat 6. oszlopában feltüntetett számok az elhalálozási életkor becslése során használt módszerekre utalnak, amelyek a következők voltak: Felnőttek:
1 - A koponyavarratok endocranialis obliterációja (Nemeskéri és mtsai 1960); 2 - A koponyavarratok ectocranialis obliterációja (Meindl és Lovejoy 1985); 3 - A fogkopás mértéke (Miles 1963, Perizonius 1981); 4 - A facies symphyseos felszíni változásai (Todd 1920); 5 - A humerus és femur trajektórium rendszere (Nemeskéri és mtsai 1960); 6 - A csípőlapát facies auricularis-ának változása (Lovejoy és mtsai 1985); 7 - A kulcscsont medialis epiphysis fugájának záródása (Szilvássy 1978); 8 - A bordák szegycsont felőli végének morfológiai változásai (Işcan és mtsai 1984, 1985);
Juvenisek:
9 - Az epiphysis fugák záródása (Ferembach és mtsai 1979, Schinz és mtsai 1952);
Gyermekek:
10 - A fogazat fejlettsége és áttörése (Schour és Massler 1941, Ubelaker 1989); 11 - A hosszúcsontok méretei (Stloukal és Hanáková 1978, Bernert és mtsai 2007, 2008).
27
A használt korcsoportbeoszlás a következő volt: Újszülött/csecsemő: 0-1 év; Infans I.: 1-6 év; Infans II.: 7-14 év; Juvenis: 15-19 év; Adultus: 20-39 év; Maturus: 40-59 év; Senilis: 60-x év. A sorozat részletes életkor és nem szerinti megoszlását a 4. és 5. táblázatban, valamint a 7. ábrán mutatom be. Ugyan a temető nem teljesen feltárt, valamint az előkerült temetkezések mintegy fele nincs még embertanilag feldolgozva, megengedve mégis, hogy e nagyobb sorozattöredék már a feldolgozás jelen fázisában egy olyan mintát képez, mely többé-kevésbé reprezentálja a temetőt használó közösséget, elkészítettem a 010/B lelőhelyrész népességére vonatkozó halandósági táblákat és grafikonokat (6-9. táblázat és 10-13. ábra; Acsádi és Nemeskéri 1970). Az eredmények ismertetése előtt több szempontot is fontos kiemelni. Az Acsádi és Nemeskéri által (1970) kidolgozott módszer alkalmazhatóságának igen szigorú kritériumai vannak: így például a temető legyen teljesen feltárt; használati ideje legyen behatárolt; a minta legyen minél nagyobb egyénszámú; a széria feleljen meg a statisztikai mintavétel követelményeinek; a csontok mennyiségi és minőségi reprezentációja feleljen meg az életkorbecslő és nemiség meghatározási módszerek által megkívánt követelményeknek; továbbá a temető demográfiai képe korrekció nélkül se térjen el nagymértékben az előzetesen várható korcsoporti és nemi arányoktól; stb. Az ismert temetők jelentős része, különösen az őskoriak, nem felelnek meg a fenti követelményeknek.
A
demográfiai
számítások
eredményei
így
sok
esetben
megkérdőjelezhetőek. Néhány sorozat elemszáma a részletes demográfiai elemzést ugyan lehetővé teszi, ezek mégsem reprezentálják kellő mértékben az egykor élt népesség nem és életkor szerinti megoszlását, téves és hibás következtetések levonásához vezethetnek, így a számolt eredményeket elsősorban tájékoztató jellegűnek kell tekintenünk. Abban az esetben azonban, ha ezeket a sorozattöredékeket egyfajta mintavételként kezeljük, elvégezhető általuk egy olyan elemzés, amely rámutatva a rossz mintavételre, lehetővé teszi a sorozatok közti eltérések, vagy hasonlóságok kimutatását (Zoffmann 2011a). Tekintettel arra, hogy a vizsgált lelőhelyen feltárt temetkezések mintegy 60%-a ún. sírcsoportokba tartozott, a továbbiakban a demográfiai elemzést az egész sorozatra és vele párhuzamosan két nagyobb sírszámú csoportosulást (1. és 14.) figyelembe véve is elvégeztem (10-17. táblázat és 8-9. és 14-21. ábra). Az 1. sírcsoportba temetettek a meghaltak 12%-át, míg a 14. sírcsoportba temetettek 7,5%-át képviselik. A halandósági táblák elemzése során összehasonlító sorozatként a lengyeli kultúra Aszódon (18-20. táblázat), Mórágyon (21-23. táblázat) és Csabdin (24-26. táblázat) feltárt
28
temetőrészletét vettem figyelembe (Zoffmann 2004a, 2011a, 2012a, Köhler 2004), 23 míg néhány demográfiai sajátosság (csecsemő- és gyermekhalandóság, felnőttek korcsoporti megoszlása, férfiak és nők aránya) elemzésénél az alsónyéki értékeket egyéb Kárpátmedencei, közép- és délkelet-európai, valamint közel-keleti neolit és rézkori sorozattal vetettem össsze. VII.1.1. Csecsemőhalandóság Az elhalálozási életkor szerinti megoszlás alacsony gyermekhalandóságot mutat (4-5. táblázat és 7. ábra). A felnőtt kort el nem érők (subadultus korúak, 0-19 évesek) és a felnőttek (20-x évesek) aránya 24,6%:75,4%. Mindez jelentősen eltér a történeti korú temetők általános demográfiai képétől. A subadultus korúakon belül elenyészően alacsony a 0-1 éves korban meghaltak temetőn belüli előfordulási aránya (1,0%). A csecsemőhalálozás, mely egy adott népesség, egészségügyi, társadalmi és genetikai tényezőinek fontos indikátora, minden egyes történeti periódusban a legmagasabb halálozási értékeket kellene, hogy mutassa (Acsádi és Nemeskéri 1970). A legtöbb feltárt temető esetében azonban számuk elmarad az előzetesen várt értékektől, így ezek a sorozatok nem tükrözik/nem tükrözhetik hűen az egykor oda temetkező népesség valós életkori megoszlását. Emellett e korcsoport alacsony előfordulása a demográfiai analízis további eredményeit is jelentősen befolyásolja. A csecsemő/újszülött temetkezések közül három ún. edénytemetkezés volt, melynek során az újszülött maradványait nem közvetlenül a földre, hanem egy edénybe helyezték el (586., 2106. és 3371.).24 Hasonló temetkezések a kultúrán belül Mórágyról ismertek, ahonnan egy újszülött koponyája került elő egy csőtalpas tálból, míg további három esetben csecsemők zsugorított csontváza feküdt az edényekben (Zalai-Gaál 2001a, 2001b, 2002). Az igen
pici
gyermekek
edényekben
való
eltemetését
egyfajta
gondoskodás
megnyilvánulásaként tartja számon a kutatás, amelyre a későbbi korokból, elsősorban a bronzkorból már számos példát ismerünk: így a Maros kultúra Ostojićevo-i temetőjéből, vagy a halomsíros kultúra Rákóczifalva-Bivalytó Bagi Föld I., Jánoshida-Berek, stb. lelőhelyéről (Farkas 1975, Girić 1996, Csányi 2007, Hajdu 2008, 2012a, 2012b).25
23
A nagyobb sírszámú svodíni lelőhely esetében nem volt lehetőség a halandósági táblák és grafikonok elkészítésére, egyéni adatok ugyanis innen nem közöltek (Jakab 1986). Ugyancsak nem volt lehetőségem a Zengővárkonyon feltárt temetővel történő összehasonlításra, az onnan megmentett embertani anyag erősen szelektált jellege miatt (Zoffmann 1969-1970). 24 Két további ilyen sír csontmaradványai nem álltak a vizsgálatok rendelkezésére (3754., 3873.). 25 Rákóczifalva-Bivalytó Bagi Föld I. lelőhely embertani vizsgálatát Hajdu és Kővári végezte el. Az adatok disszertációmban történő felhasználásának lehetőségét ezúton köszönöm nekik.
29
További két sírból magzati maradványok kerültek elő. A 474. és a 4414. sírokban közvetlenül a szülés előtt, vagy szülés közben meghalt nő és magzat/újszülött maradványai feküdtek, amelyekre részletesebben a VII.4.7.3. fejezetben térek ki. A 27. összehasonlító táblázat adatai szerint az újszülött korúak hiányoznak a kultúra Zengővárkonyon és Csabdin feltárt temetőjéből, míg az aszódi (3,3%) és a mórágyi (6,1%) temetőkben alacsony arányban, de megtalálhatóak (Zoffmann 1969-1970, 2004a, 2012a, Köhler 2004). Számos további őskori sorozat esetében ugyancsak elenyésző számban figyelhetőek meg és csupán néhány nagyobb délkelet-európai vagy közel-keleti neolitikus, valamint bronzkori sorozat (pl. Nea Nikomedeia, Çatal Höyük, Karatas, Khirokitia) esetében alakul az előzetesen vártnak megfelelően az arányuk (Angel 1953, 1973). Meglepően magas a gyakoriságuk az alföldi kései neolitikum herpályi tell településén, ahol a feltárást végző régészek szerint a sírok közel 75%-ába csecsemő, illetve kisgyermek volt eltemetve (Kalicz és Raczky 1984, 1986).26 A csecsemő/újszülött halottak alsónyéki hiánya tehát nem egyedi jelenség. Számos neolit és későbbi korból származó temető esetében leírták már, amelyre a kutatás többféle lehetséges magyarázattal szolgál (Éry 1967-1968, Walker és mtsai 1988, Mende 2000, Storch 2001, Zoffmann 2004a). Egyrészt tudjuk jól, hogy régészeti szempontból e korcsoport csontmaradványainak a fennmaradási esélyei a legrosszabbak, hiszen apróbb csontjaik könnyebben szétmállanak, elkorhadnak a földben. Emellett korábbi bolygatás (újabb temetkezés, talajművelés), erózió, feltárási technika is okozhatja hiányukat. De nem hagyhatók figyelmen kívül a korabeli kulturális szokások sem. Egyes kutatók véleménye szerint a csecsemőket és a kisgyermekeket nem a közösségi temetőkben hantolták el, mivel nem élték még meg azt a életkort, mely által annak teljes jogú vagy egyenrangú tagjaivá válhattak volna (Schwidetzky 1965).27 Végül felmerül annak a lehetőség is, hogy olyan rítus szerint (pl. hamvasztás) hantolták el a gyermekeket, melynek régészeti nyoma nem maradt. VII.1.2. A gyermekek és a juvenis korúak halandósági viszonyai Ugyancsak alacsony az alsónyéki szériában az infans I. és II. korcsoportúak előfordulása (4-5. táblázat és 7. ábra). Az őskori gyermekhalandóság igen magas lehetett, ezért egy demográfiai szempontból reprezentatívnak tekinthető temetőben a gyermeksírok arányának közelítenie kellene a 40%-hoz (Acsádi és Nemeskéri 1970). 26
Az életkorbecslések ebben az esetben nem antropológiai vizsgálatok, hanem régészeti megfigyelések alapján történtek, ezért az eredmények bizonyos fokú óvatossággal kezelendőek. 27 Ezt a megállapítást számos esetben cáfolhatja az, hogy temetkezéseik a felnőttek sírjai közeléből kerülnek elő.
30
A halandósági táblázat adatai szerint a csecsemők számának Coale és Demény-féle (1966) korrekciója nélkül Alsónyéken 14 éves korig a gyermekek aránya 17,7%, 19 éves korig 23,9%. A 0 évesek Dx értékeinek Coale és Demény-féle korrekciója után a gyermekek százalékos aránya már a vártnak megfelelően alakul: 14 éves korig 44,73%, 19 éves korig 48,86% (6-7. táblázat). Alacsony marad azonban továbbra is az egyéb gyermek korcsoportúak részesedése, mely alapján felmerült már más szériák analízise során is, hogy a korrekciót nem csupán a 0 évesek esetében kellene elvégezni (Mende 2000). Az 1. és 14. sírcsoport halandósági táblái alapján (10., 11., 14., 15. táblázat) megállapítható, hogy demográfiai szempontból egyik sem tekinthető reprezentatívnak. Az 1. sírcsoportban csecsemőkorrekció nélkül, 14 éves korig a gyermekek aránya (dx értéke) igen alacsony, 10,4%, 19 éves korig pedig 18,6%. Csecsemőkorrekcióval, 14 éves korig arányuk 40,5%, 19 éves korig pedig 45,9%. A 14. sírcsoportban csecsemőkorrekció nélkül a gyermekek aránya 14 éves korig 20,5%, 19 éves korig 23,9%, csecsemőkorrekcióval 14 éves korig 47,3%, 19 éves korig 49,6%. A sorozat egészét tekintve a gyermekek mortalitása 14 éves korig nagyjából egyenletes, mely 5 és 9 év között mutat valamelyest magasabb értékeket. Az 1. sírcsoport esetében ugyancsak ennek a korosztálynak a százalékos értékei a legmagasabbak. Ezzel szemben a 14. sírcsoportnál a gyermekek körében a legtöbb halálozás 1 és 4 éves kor között mutatkozik, melyet fokozatos csökkenés követ. A fiatalabb, 1 és 4 év közötti elhalálozások hátterében elsősorban a még fejlődő immunrendszer, a nagyobb táplálékigény és ezzel összefüggésben az alultápláltság, továbbá a különböző fertőző és egyéb megbetegedésekre való fokozottabb fogékonyság áll (László 2012). Idősebb gyermekkorban pedig már számításba vehetők a munkavégzéssel összefüggésben keletkező traumák is, melyek előfordulása a gyermekek – közösségen belüli – fokozatosan növekvő szociális/gazdasági szerepét tükrözi (Lewis 2006). A kultúra nagyobb sírszámú szériái esetében 14 éves korig a gyermekek aránya – az alacsony csecsemőkorrekció nélküli alsónyéki értékkel szemben – az aszódi, a mórágyi és a Csabdin feltárt temetőben megfelelő: 37,8%, 42,7%, 33,3% (18., 21., 24. táblázat). Ugyancsak a vártnak megfelelő a subadultus-ok és a felnőttek aránya Svodín esetében (47,5%:52,5%). Jakab (1986) a subadultus-okon belül 10 infans I., 18 infans II., 14 infans III. és 5 juvenis korú egyént különített el.28
28
Svodín esetében az egyéni alapadatok közlése híján sajnos nem ismert a 0-1 évesek aránya, továbbá Jakab (1986) az infans I-III. korcsoportok alsó és felső életkori határait sem közli.
31
A juvenis korra alapvetően a halandóság csökkenése a jellemző, melyet szinte minden őskori sorozatban megfigyelhetünk (Acsádi és Nemeskéri 1970, Chamberlain 1997). E korcsoport alsónyéki előfordulási gyakorisága (7,5%) már közelít a várt értékekhez (28. táblázat). Az összehasonlításba bevont sorozatok közül a dobrudzsai Durankulak temetőjében figyelhető meg lényegesen alacsonyabb előfordulási arányuk, de ott lényegesen kisebb az infans I. és II. korúak aránya is (Zoffmann 1969-1970, Yordanov és Dimitrova 2002). A késő neolitikus Polgár-Csőszhalmon az infans II. és juvenis korúak alacsony előfordulását a feltáró régészek azzal magyarázzák, hogy a fiatalok (10-25 évesek) nagy részét máshova, más rítus szerint temették el, melynek régészeti nyomai nem mutathatók ki (Raczky és Anders 2006). A halandósági táblák adatai szerint a temető(rész) egészében a 15-19 évesek korrekció nélküli aránya 6,2%, mely korrekcióval 4,1%. Nemek szerinti bontásban nőknél valamelyest magasabb e korcsoport temetőn belüli előfordulása (6-9. táblázat). A kiválasztott 1. sírcsoportban gyakoriságuk (korrekcióval) 5,4% és férfiaknál egyáltalán nem fordul elő ez a korcsoport (10-13. táblázat). A 14. csoportban 2,3% az előfordulási gyakoriságuk, mely nemek szerinti bontásban férfiaknál mutat minimálisan magasabb értéket (14-17. táblázat). A gyermekek alsónyéki sorozatban megfigyelt hiányával kapcsolatban lehetséges magyarázatként hasonló tényezőket kell számításba venni, mint amelyeket az újszülöttek esetében már ismertettem. Fontos megemlíteni, hogy az ásatási dokumentáció alapján a hiányzó, embertanilag nem vizsgálható temetkezések jelentős része sekélyen megásott gyermeksír volt. Ha azonban a vizsgált gyermekek számához hozzáadjuk ezeket a hiányzó sírokat, mortalitási arányuk még ebben az esetben sem éri el az előzetesen várt értékeket. VII.1.3. A felnőttek életkor szerinti megoszlása Az infans és a juvenis korcsoportúak alacsony halandósági gyakorisága után az adultus és maturus korúak aránya kiegyenlített (36,7% és 36,8%), ugyanakkor a vártnál lényegesen alacsonyabb a senilis korúak körében (0,2%) (4-5. táblázat, 7. ábra). Számos prehisztorikus és történelmi korszakból származó sorozat esetében megfigyelhető, hogy az adultus korcsoportúaknál a legmagasabb a mortalitás, amelyet az életkor előrehaladtával fokozatos csökkenés követ (28. táblázat). Az összehasonlításba bevont sorozatok közül a bulgáriai durankulaki temető és a ciprusi Khirokitia lelőhely sorozata tűnik ki aránytalanul magas adultus és elenyésző maturus kori elhalálozási értékeivel (Angel 1953, Yordanov és Dimitrova 2002), míg a romániai kora neolitikus Hamangia kultúra cernavodăi és a középső neolitikus Boian kultúra cernicai temetője igen magas maturus kori halálozási arányával ugrik ki a többi sorozat közül (Necrasov és mtsai 1990).
32
A 60 évet megélt egyének csekély száma az őskori népességek körében általános jelenség (Farkas 1975, Zoffmann 2004a, 2011a). Az összehasonlításba bevont szériák közül 10% körüli értékeket Zengővárkony, Mórágy és Szegvár-Tűzköves esetében ér el e korcsoport, a többi sorozatnál előfordulásuk minimális. A lengyeli kultúra temetőinek többségében a más sorozatoknál tapasztalt, az életkor előrehaladtával csökkenő mortalitási tendenciával szemben, a halálozások döntő többsége maturus korban figyelhető meg (28. táblázat). A felnőtt korúak Alsónyéken megfigyelt, kiegyenlített előfordulásával szemben jóval magasabb a maturus korcsoportúak aránya a zengővárkonyi, a mórágyi és a svodíni temetőben (Zoffmann 1969-1970, 2004a, Jakab 1986), továbbá valamivel magasabb Aszódon (Zoffmann 2012a). Csupán a kis sírszámú villánykövesdi és a Csabdin feltárt szériában, továbbá a mórágyi B.2 temetkezési csoport esetében magasabb a fiatalabb, adultus korúak részaránya (Zoffmann 1968, 2012d, Köhler 2004). Az Alsónyéken megfigyelt adultus és maturus korú egyének halálozási gyakorisága közti minimális eltérés viszonylag ritkán tapasztalt paleodemográfiai jelenség, mely vélhetően nem az egykori valós helyzetet tükrözi. A 010/B lelőhelyszakasztól délre található 5603/1-es feltárási részen a felnőttek esetében több a fiatalabb, adultus korcsoportú egyén (az adatok kiértékelése azonban még nem zárult le), mely alapján várható, hogy a temető teljes embertani feldolgozásának befejeztével kiegyensúlyozódnak a fent említett aránytalanságok. A felnőtt korú egyénekre általánosan jellemző, hogy halandóságuk ún. nemi sajátosságokat mutat. Nemek szerinti bontásban Alsónyéken férfiak esetében több a maturus korban elhalálozott, míg nőknél az adultus korban elhunytak aránya (22. ábra), amely számos embertani szériára jellemző (Zoffmann 2011a). A kultúra egyéb lelőhelyein a férfiak és a nők felnőttkori elhalálozási aránya a fenti eredménytől némiképp eltér (23-25. ábra). A zengővárkonyi és a mórágyi temetőben mindkét nem esetében magasabb a maturus korúak mortalitása, igaz Mórágy esetében ezt az adultus korúak feltűnően alacsony száma okozza (Zoffmann 1969-1970, 2004a). Az aszódi temetőben a férfiak esetében a két korcsoport előfordulási gyakorisága nagyjából kiegyenlített, míg nőknél egyértelműen több a maturus korban elhunyt egyén (Zoffmann 2012a). Svodín esetében Jakab (1986) tanulmányában csupán annyit közöl, hogy a férfiak esetében az adultus II. és a maturus I., míg a nők esetében az adultus-ok mellett a maturus II.
33
korúak dominálnak.29 A villánykövesdi, a zengővárkonyi és a Csabdin feltárt sorozattöredék ilyen szempontból sajnos nem értékelhető (Zoffmann 1968, 1969-1970, Köhler 2004). A halandósági tábla adatai szerint a felnőtteknél a két nem esetében a legkiegyenlítettebb arányokkal a 40 és 44 éves korú egyének esetében találkozunk (8-9. táblázat). A két nem mortalitási csúcsai alapján férfiak esetében 40 és 54 éves kor között, míg nőknél 25 és 44 éves kor között a legmagasabb a meghaltak aránya. A nők esetében megfigyelt, fiatalabb korra eső gyakoribb mortalitás elsősorban a szülés közbeni, vagy szülés utáni vélhetően nem ritka halálozással hozható összefüggésbe (Acsádi és Nemeskéri 1970, Török 1994). A felnőtt férfiak Alsónyéken megfigyelt maturus kori magas mortalitási értékeihez a kultúra mórágyi sorozata hasonlít a leginkább, ahol szintén 40-44 éves korban haltak meg a legtöbben. Csabdi-Télizöldesen ezzel szemben korábban, a 30-34 évesek között, Aszódon pedig a 35-39 évesek között figyelhető meg a férfiak legmagasabb elhalálozási aránya. Nők körében az alsónyéki értékekhez legközelebb az aszódi és a mórágyi adatok állnak. Mindkét szériában 35-44 éves korban halt meg a legtöbb nő, ezzel szemben Csabdin idősebb korban, 45 és 59 év között a legmagasabb a mortalitásuk (18-26. táblázat). A férfiak halálozási görbéje nem egyenletes (10-11. ábra). Először 25-29 éves kor körül emelkedik jelentősen, melyet egy 40-44 éves korban jelentkező halálozási csúcs követ, majd 50-54 éves korban egy újabb emelkedés tapasztalható. A többcsúcsú mortalitási görbét számos tényező, így a leletanyag rossz megtartottsága, a biológiai életkor becslésének pontatlansága, vagy a sorozat alacsony reprezentációs értéke is okozhatja. A nők mortalitása ezzel szemben adultus korban viszonylag egyenletes. Kiugró halálozási csúcs a maturus kor kezdetén, 40 és 44 év között jelentkezik. A két kiválasztott sírcsoport halálozási görbéi szerint a legtöbb elhalálozás ezekben az esetekben ugyancsak 40 és 44 éves korban tapasztalható. A két nem esetében a görbék azonban jelentős egyenetlenségeket mutatnak (14-15., 18-19. ábra). Az 1. sírcsoportban férfiaknál a 25-29 év között jelentkező kisebb csúcs után, 40-44 éves korban jelentősen megemelkedik a mortalitás. Nőknél ugyancsak e két korcsoport esetében figyelhető meg a halálozási maximum, azonban esetükben 25-29 éves kor közé esik a legtöbb mortalitás, míg 40-44 év között már csak kisebb emelkedés tapasztalható (14-15. ábra). A 14. sírcsoportnál mindkét nem halálozási görbéje igen egyenetlen. Férfiaknál 30-34 év, majd 40-44 év között
29
Jakab (1986) tanulmányában az adultus I. és II, valamint a maturus I. és II. korcsoportok alsó és felső életkori határait nem közli.
34
tapasztalható jelentősebb emelkedés. Ezzel szemben a nőknél megint korábban, először 2024, majd 40-44 éves korban csúcsosodik ki a görbe (18-19. ábra). A lengyeli kultúrán belüli, más sorozatoktól eltérő életkori megoszlás a lelőhelyek részleges feltártságával, mintavételi hibával, valamint a leletek rossz megtartási állapotával magyarázható (Zoffmann 2004a, 2011a). Az eltérések és/vagy aránytalanságok okát a paleodemográfiai számítások alapját képező életkorbecslő módszerek pontosságában, vagy éppen pontatlanságában is kereshetjük. Az összehasonlításba bevont lengyeli temetőkbe eltemetett egyének biológiai életkorát a korábbi antropológiai gyakorlatnak megfelelően a hagyományos, négy korjelzőre épülő módszerrel becsülték (Nemeskéri és mtsai 1960), míg az alsónyéki temetőbe temetett egyének elhalálozási korát többféle metódus együttes alkalmazása alapján kaptam. Annak ellenére, hogy a korábbi és a mostani életkorbecslések eltérő módszerekkel történtek, mégis hasonló tendenciákat mutató eredményeket kaptunk, mely szerint a maturus korúak körében figyelhető meg nagyobb arányú mortalitás. Ez alapján véleményem szerint az esetleges módszertani hibákból fakadó tévedések minimálisnak tekinthetők. VII.1.4. A férfiak és a nők aránya Az alsónyéki népességen belül a férfiak és a nők aránya 248:336. A nők nagyobb arányú részesedése – számos lengyeli és más őskori temetővel történő összehasonlítás nyomán – semmiképp nem tekinthető szokatlan jelenségnek (Zoffmann 2011a). Néhány embertanilag feldolgozott őskori temető férfi-nő arányát és sex-ratióját a 29. táblázatban mutatom be. Amennyiben a szexualizáltsági arány értéke 100,0 körül van, az a két nem közel egyenlő előfordulását jelenti, míg az ennél nagyobb érték a férfiak, az ennél kisebb érték a nők túlsúlyát mutatja az egyes sorozatokon belül. Ez alapján a lengyeli kultúra temetőiben általában megfigyelhető nőtöbblettel szemben a közép-európai vonaldíszes kultúrkör németországi lelőhelyei esetében jellemzően férfitöbblet mutatható ki. Az egyéb neolit és későbbi korszakokból származó őskori sorozatok esetében hasonló tendencia már nem figyelhető meg: míg egyes temetőkben a nők, addig máshol a férfiak vannak többségben. A nagyobb esetszámú szériák közül az Alsónyéken jelentkező férfihiányhoz a legközelebb a zengővárkonyi, a polgár-csőszhalmi, a bruchstedti és a durankulaki értékek állnak. A szerológiai vizsgálatok szintén a nők nagyobb részesedési arányát mutatták ki a lengyeli szériák esetében, mely szerint a mórágyi temetőben 100 nőre 56 férfi, míg Zengővárkonyban ugyancsak 100 nőre 61 férfi jutott (Lengyel 1983-1985, 1985a, 1986).
35
Mórágy esetében Zoffmann utalt arra, hogy bizonyos eltérések ugyan mutatkoztak a morfológiai és a kémiai alapon végzett vizsgálati eredmények között, a nemek közti aránytalanság tekintetében azonban a csontkémiai analízis is egyértelműen férfihiányt jelzett (Zoffmann 2004a). Az aránytalan férfi-nő megoszlásra a kutatás többféle lehetséges magyarázattal szolgál. A vizsgált széria esetében nem hagyható figyelmen kívül, hogy a teljes alsónyéki széria még nem feldolgozott, ráadásul a temető nem is teljesen feltárt, ebből fakadóan nem tudhatjuk, hogy a még antropológiailag nem vizsgált leletanyag mennyire befolyásolja majd az eddigi eredményeket. A nők magasabb előfordulási arányára magyarázatként szolgálhat a férfiak lakóhelytől távol bekövetkezett halála és ebből adódóan nem a közösség temetőjében történő eltemetése, melyet az irodalomban elsősorban különféle csatározásokkal, háborúkkal hoznak összefüggésbe (Nĕmejcová-Pavúková 1997,
Makkay 2000).
30
További lehetséges
magyarázataként nem zárható ki a többnejűség sem, melyre elsősorban néprajzi párhuzamok ismertek. Az aránytalanságot ezen kívül okozhatja a nem meghatározható felnőtt korú egyének jelentős száma, a sírok feltárást megelőzően, vagy annak következtében történő megsemmisülése, vagy a morfológiai nem meghatározásának esetleges pontatlansága. Alsónyéken
az
embertani szempontból
vizsgálható sírok 67%-áról lehetett
megállapítani az eltemetett egyének nemét. A nemi kifejezettség mértékéről a 30. és a 32. táblázatok adnak áttekintést. Az embertani anyag nagy elemszáma ellenére (a csontvázak rossz megtartottsága következtében) bizonyos jellegek megfigyelésére csak kevés alkalommal nyílt lehetőség (31. táblázat). A férfias és a nőies jellegek mindkét nem esetében, minimális mértékben ugyan, de a vázon voltak kifejezettebbek (férfiaknál a koponya: +0,68, a váz: +0,82, nőknél a koponya: 0,66, a váz: -0,95). Az egyes jellegek közül férfiak esetében a koponyán a processus mastoideus (+0,91), a facies zygomaticus (+0,86) és a caput mandibulae (+0,84), a vázon a medence nemi jellegei, így az angulus pubis (+0,93), az incisura ischiadica major (+0,96) és a sulcus praeauricularis (+0,86) maszkulinitása bizonyult a legerőteljesebbnek. Nőknél a koponyán a glabella és az arcus superciliaris (-1,04), a protuberantia occipitalis externa (0,97), a vázon az incisura ischiadica major (-1,15), a sulcus preauricularis (-1,25) és a pelvis minor bizonyult a leginkább nőiesnek.
30
A lengyeli kultúra Dunántúlon feltárt jelenségei, leletei azonban egy hosszú, békésebb fejlődésről tanúskodnak. Háborúkra, nagyobb népmozgásokra utaló régészeti adatok az adott régióból és periódusból nincsenek (P. Barna 2011).
36
A két nem között a koponyán a glabella (1,79), a processus mastoideus (1,59) és a protuberantia occipitalis externa (1,62), a vázon a caput femoris (2,06), az incisura ischiadica major (2,11), valamint a sulcus praeauricularis mutatta a legkifejezettebben a nemi dimorfizmust. A nemi elkülönítésre legkevésbé alkalmas jellegnek a corpus mandibulae (0,45) (a férfiaknál: +0,33, a nőknél: -0,12) bizonyult. A férfiak szexualizáltsági mértékének átlaga +0,75, a nőké -0,80, amely nem túl erős, mégis kifejezett nemi dimorfizmusra, a férfiak mérsékelt maszkulinitására, továbbá a nők mérsékelt feminitására utal. Mindez a két nem előfordulása közötti aránytalanság esetleges módszertani hibákból fakadó lehetőségét cáfolni látszik. VII.1.5. A túlélési és a halálozási valószínűség A túlélési görbe és a halandósági tábla továbbélők százalékát mutató lx értékei alapján a csecsemőkorúakkal történt korrekció nélküli népességnek már több mint a fele (52,0%-a) meghalt 35-39 éves kora előtt. Ez a mutató különösen jól szemlélteti a nemek közötti túlélési esély különbségét, mely az egész populációra vonatkozóan a férfiak esetében mutat minimálisan kedvezőbb értékeket. Eszerint míg a 15. életévüket megélt férfiak 62,3%-a megélte a 35-39 éves kort és 51,0%-a a 40-44 éves kort, addig a 15. életévüket betöltött nőknek 59,4%-a élt 35-39 éves koráig és 46,3%-a 40-44 éves koráig (6-9. táblázat, 13. ábra). A temető egészében megfigyeltekhez képest eltérően alakul a továbbélők százaléka (lx értéke) a két kiválasztott sírcsoport esetében. Az 1. csoportosulásban az oda temetettek 44%-a meghalt 40 éves kora előtt. A 15. életévüket betöltött férfiak igen nagy arányban, 86%-ban élték meg a 35-39 éves, 78%-ban pedig a 40-44 éves életkort. Ezzel szemben a nőknek csupán 49%-a élte meg a 35-39 éves életkort, míg 40%-a a 40-44 éves életkort (10-13. táblázat és 17. ábra). A 14. csoportba eltemetettek 49%-a meghalt 40 éves kora előtt. Ebben az esetben a 15. életévüket betöltött férfiak 56%-a élte meg a 35-39 éves, míg 50%-a 40-44 éves életkort. A temető(rész) össznépességében és az 1. sírcsoportban megfigyeltekkel szemben itt a nők élték meg nagy arányban, azaz 71%-ban a 35-39 éves, míg 57%-ban a 4044 éves kort (14-17. táblázat és 21. ábra). Összegezve tehát a temetőrész egészében és az 1. sírcsoportban a férfiaknak, míg a 14. sírcsoportban a nőknek voltak lényegesen jobb túlélési esélyei. Az egyéb lengyeli sorozatoknál a halandósági táblák adatai alapján megállapítható, hogy a népesség nagy része meghalt 35-39 éves kora előtt (Aszód: 56,9%, Mórágy 59,7%, Csabdi: 66,3%). A nemek közötti túlélési esélyek különbözőképpen alakulnak: míg a
37
mórágyi temetőben a férfiak, addig Aszódon és Csabdin a nők számíthattak hosszabb életkor megélésére (18-26. táblázat). A halálozási valószínűség (qx) egyes korcsoporti megjelenése a különböző korintervallumokat érintő feltételezett halálozási okok vizsgálatához nyújt segítséget. Alsónyéken mindkét nem esetében 40 és 59 év között a legmagasabb ez az érték, majd 60 év felett a két nem korspecifikus elhalálozási valószínűségi adatai alapján a nők mortalitása kismértékben ugyan, de magasabb (6-9. táblázat). A két kiemelt sírcsoport esetében 40-54 év között a legmagasabb a halálozási valószínűség, melyet az 1. sírcsoport esetében magasabb férfi elhalálozási valószínűség követ, míg a 14. sírcsoportnál a két nem mortalitási aránya 55-59 év között megegyezik, a 60. életév felett pedig már nem fordult elő elhalálozás (10-17. táblázat). A többi lengyeli sorozatnál egyedül Csabdi esetében figyelhető meg mindkét nemnél egy korábbi, 25-34 éves korintervallum közötti magasabb halálozási valószínűség, melyet 35 év felett a nők magasabb halandósága követ. Az aszódi és a mórágyi szériák esetében az egész populáció vonatkozásában valamivel később, 35-44, illetve 40-44 és 50-54 év között figyelhető meg a legmagasabb halálozási valószínűség. Az ennél idősebbeknél Aszódon több a női elhalálozás, míg Mórágyon a két nem aránya nagyjából kiegyenlített (18-26. táblázat). VII.1.6. A születéskor várható átlagos élettartam A születéskor várható átlagos élettartam (exo) Alsónyéken az újszülöttek temetőn belüli szinte teljes hiánya miatt aránytalanul magas: 32,61 év. Az ebből fakadó demográfiai problémákra nyújt megoldást a Coale és Demény (1966) által kidolgozott korrekciós modell tábla, melyek a 0 évesek részesedési arányát (és egyben a sorozat esetszámát is) megemeli. Ezáltal az alsónyéki népesség születéskor várható átlagos életkora 22,1 évre csökken (6-7. táblázat). A halandósági tábla alapján abban az esetben, ha a népesség tagjai közül valaki a 15. életévet betöltötte, átlagosan további 23,08 év, aki pedig a 20. életévet betöltötte, további 19,74 év megélhetésére számíthatott. Az alapvető demográfiai törvényszerűségek egyike, hogy a nők születéskor várható becsült élettartama mintegy 5 évvel magasabb a férfiakénál (Acsádi és Nemeskéri 1970, Mende 1998). Ez a vizsgált anyagban azonban másként alakul. A 15 éves kort megélők közül a férfiak átlagosan további 24,5 év, a nők további 23,5 év megélhetésére számíthattak (6-7. táblázat).
38
Az 1. sírcsoport esetében a születéskor várható élettartam csecsemőkorrekció nélküli értéke kiugróan magas, 36,2 év. Csecsemőkorrekcióval a várható élettartam 24,3 évre csökken (10-11. táblázat). A 15 éves kort megélő férfiak további 30,0 év, a nők ismét alacsonyabb, 21,9 év megélhetésére számíthattak. A két nem várható élettartalmát tekintve 40 éves korig a férfiak életkilátásai 5-9 évvel voltak jobbak, mely ezt követően kiegyensúlyozódik (12-13. táblázat). A 14. sírcsoport esetében a születéskor várható élettartam korrekció nélküli és korrekciós értékei a sorozat egészére jellemző adatokat mutatják: 32,8 és 21,9 év (14-15. táblázat). A 15 éves kort megélők közül a férfiak átlagosan további 23,7, a nők átlagosan további 25,2 év megélésére számíthattak. A férfiak és a nők várható élettartamát tekintve 35 éves korig a nők életkilátásai jobbak, mintegy 1-3 évvel, 35 és 39 év között azonban már a férfiak várható élettartalma magasabb, majd 40 év felett a két nem életkilátásai nagyjából egyformán alakulnak (16-17. táblázat). Az összehasonlításba bevont három lengyeli sorozattöredék – csecsemőkorrekció nélküli – halandósági adatainak összevetése az általam vizsgált széria értékeivel a következőket mutatja (18., 21. és 24. táblázat). A születéskor várható átlagos élettartam (exo) mindenhol magas: Mórágyon 28,2 év, Aszódon 28,4 év, Csabdi-Télizöldesen 27,3 év (Zoffmann 2004a, 2012a, Köhler 2004). A 15 éves kort megéltek közül a férfiak az alsónyékinél magasabb átlagéletkorra számíthattak Aszódon (26,7 év) és Mórágyon (30,6 év), alacsonyabbra Csabdin (22,0 év). Nők esetében az alsónyéki adatokhoz képest ugyanez a tendencia figyelhető meg: magasabb átlagos életkorra számíthattak Aszódon (28,1 év) és Mórágyon (29,5 év), alacsonyabbra Csabdi esetében (23,3 év) (19-20., 22-23., 25-26. táblázat). Az alsónyéki közösség születéskor várható átlagéletkorát (exo) összehasonlítottam néhány nagyobb sírszámú neolit és rézkori temető hasonló adataival is (33. táblázat). Ezek alapján is az tapasztalható, hogy az elemzett széria esetében az egyik legmagasabb ez az érték, ami az újszülött/csecsemőkorúak vártnál lényegesen alacsonyabb számából adódik. VII.1.7. Az átlagos életkor A teljes alsónyéki populáció életkorának súlyozott számtani átlaga alapján számolt értékét, az átlagos életkort is erősen befolyásolja a fentebb vázolt számos demográfiai aránytalanság, mely az egész populáció esetében 32 év, férfiaknál 39 év, nőknél 38 év. A 26. összehasonlító ábra adatai szerint az egyes lengyeli temetőknél ezek az értékek jelentősen variálnak. Kiugróan magas Zengővárkony esetében, ahol nem csak a teljes populáció, hanem mindkét nem átlagéletkora meghaladja a 45 évet. A nemek közötti
39
különbség egyedül Csabdi esetében érzékelhető, ahol a férfiak átlagos életkora 36 év, a nőké 40 év, míg a többi sorozat esetében a két nem közti különbség elhanyagolható. Lengyel a csontszövet négy kémiai komponensének vizsgálati eredményei alapján a mórágyi teljes népesség átlagos életkorát – Zoffmann eredményeivel szemben – 20,9 évre, a férfiakét 20,2 évre, a nőkét 21,4 évre becsülte (Lengyel 1983-1985, 1986). A zengővárkonyi közösségen
belül
–
Zoffmann
eredményeihez
hasonlóan
–
aránytalanul
magas
átlagéletkorokat állapított meg: férfiak esetében 36,8 évet, nőknél 32,3 évet (Lengyel 1985a). A késő neolitikumot megelőző közép-európai - és alföldi vonaldíszes kultúrkör temetőinek átlagos életkorát Zoffmann (2012b) vetette össze. Eszerint a legmagasabb az alföldi Hejőkürt és a morvaországi Vedrovice esetében, amelyeknél a teljes populáció átlagéletkora közelít a 35. életévhez. A legalacsonyabb értékek az alföldi polgári és a szlovákiai nyitrai temetők esetében mutatkoztak, ahol az átlagos élettartam a 30. évet sem érte el. A nemek között jelentős különbségek nem tapasztalhatók, egyedül a nyitrai populációnál számottevő az eltérés, ahol a férfiak több mint 40, míg a nők alig 35 év átlagos életkorra számíthattak (27. ábra). Valamivel magasabb átlagos életkori adatokkal rendelkeznek a közép-európai vonaldíszes kultúra nyugati elterjedési területéről származó sorozatok: Bruchstedt (37,6 év), Sonderhausen (36,7 év; Bach 1978). A Walternienburg-Bernburg kultúra niederbösai temetője esetében ez az érték 35,9 év, míg a schönstedti temetőben 40,4 év. A nemek szerinti bontást vizsgálva a temetők többségében (Niederbösa kivételével) a férfiak éltek hosszabb ideig (28. ábra; Bach és Bach 1972, Ullrich 1965). VII.1.8. A sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének főbb demográfiai jellemzői A sírok csoportokba rendeződése már a középső neolitikum idejére keltezhető középeurópai vonaldíszes kultúrkör temetőiben is megfigyelhető, amelyek létrejöttét a legtöbb szerző rokoni kapcsolatokkal hozza összefüggésbe (Kahlke 1954, Modderman 1970, Osterhaus 1980, Peschel 1992). Pavúk (1972) szerint ugyanakkor a 74 síros nyitrai temető 510 sírból álló egységei nem családi egységek, hanem a telepet használó népesség időszakos vándorlásának az eredményei. A lengyeli kultúrához sorolt számos lelőhelyen megfigyelt csoportokkal kapcsolatban is feltételezi a kutatás, hogy az oda eltemetettek valamilyen, valószínűleg rokonsági/vérségi alapú, szűkebb társadalmi csoportot (esetleg egy ház lakóit, vagy egy háztartási egység tagjait) alkottak. De nem zárják ki annak a lehetőségét sem, hogy a csoportosulások alapvető
40
rendezési elve az idő volt, mely szerint azokat temették el egy helyre, egymás közelébe, akik egy adott időszakban (évszakban) hunytak el (Kalicz 1985, Zalai-Gaál 1988, Zoffmann 2004a, Siklósi 2010). Az Alsónyék 010/B lelőhelyrészen feltárt temetkezések mintegy 60%-a tartozott egyegy sírcsoporthoz, melyen belül a halottak fektetésének és irányának – nemre és életkorra való tekintet nélkül – határozott és kötött rendje mutatkozott. A feltárást végző régészek a sírok horizontális helyzete, valamint a temetkezési rítus (tájolás és fektetés) alapján összesen 41 csoportot különítettek el (29. ábra és CD melléklet). Ezek között előfordulnak a csak 3-4, továbbá az igen nagyszámú temetkezést tartalmazó csoportosulások is (a legnagyobb 106 sírból áll). Jellemző továbbá, hogy a lelőhely északi részén (ahol a sírok eleve jóval sűrűbben helyezkednek el egymás mellett) fordulnak elő a nagyobb sírszámú, egymás közelében található csoportok, míg az autópálya fő nyomvonalán, dél felé haladva, továbbá a nyugati feltárt részen már a ritkásabban elhelyezkedő, kevesebb sírból álló csoportosulások figyelhetők meg. A könnyebb áttekinthetőség érdekében az egyes sírcsoportokat külön térképeken mutatom be, melyek a fő tájolási irányt és a fektetést, valamint az eltemetettek demográfiai adatait szemléltetik (30-48. ábra). Elemzésük során számos nehézséggel kerültem szembe. Egyrészt hiába tekintünk egy sírcsoportot zárt egységnek, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy az egykori teljes oda temetkező közösséget ismerjük is. Hiszen már a lengyeli kultúra idején megbolygathattak számos sírt, amikor bizonyos részeket ismét településként használtak, majd a későbbi korszakokban, egészen napjainkig a mezőgazdasági és egyéb földmunkák pusztították tovább az akkori temetési rendet, de a feltárási munkák során is megsemmisülhettek a magasabban fekvő temetkezések. Az egyes sírcsoportokba temetett egyének életkori megoszlása a legtöbb esetben aránytalan, nem mutatnak családi temetkezési rendet, a gyermekek sírjai általában alulreprezentáltak. Az előzetesen vártnak megfelelő (40% körüli) arányuk elsősorban a kisebb csoportosulások egy részénél (3., 7., 13., 37., 39.) figyelhető meg. Temetkezéseik csoportokon belüli elhelyezkedésének vizsgálata szerint valamelyest gyakrabban találhatók meg női sírok közelében, mint férfiak mellett. Sok esetben, különösen a déli temetőrésznél azonban a csoportokban található gyermeksírok nem köthetők feltétlenül egyetlen felnőtt temetkezéshez sem. A felnőtt korúak előfordulási aránya igen változó. Találunk olyan kisebb és nagyobb csoportokat is, melyeknél az adultus korúak (6., 7., 11., 13., 27., 31.), míg más esetekben a
41
maturus korúak dominálnak (10., 17., 24., 32., 35.). A viszonylag kiegyenlített életkori arányokat mutató tömörülések (1., 5.) száma meglehetősen kevés. A nemek szerinti bontás alapján szintén jelentős eltéréseket tapasztalunk. A temetőrészen belül megfigyelt nőtöbblethez hasonlóan több olyan csoportot is találunk, ahol a nők nagyobb részesedési aránnyal fordulnak elő (7., 8., 9., 11., 22., 25., 30.). Férfitöbblet kevesebb esetben, de szintén megfigyelhető (13., 15., 21., 26.). A két nem előfordulási aránya az alábbi csoportokban tekinthető kiegyenlítettnek: 1., 2., 3., 5., 6., 10., 18., 19., 24., 29., 37., 38., 41. A férfiak és a nők temetési rendjében nem találni semmiféle rendszert vagy szabályosságot. Bizonyos esetekben, főként a nagyobb sírszámú, sűrűn egymás mellett elhelyezkedő sírokból álló csoportoknál vagy az egyik, vagy a másik nem tömörülési tendenciája figyelhető meg, de ez nem általános jelenség. Összességében megállapítható, hogy az alsónyéki sírcsoportok hagyományos antropológiai módszerrel megállapított demográfiai képe alapján nem bizonyítható a családi alapon történő rendezési elv. Belső struktúrájukban nem ismerhető fel egyértelmű törvényszerűség. Ugyanakkor számos dél-dunántúli, továbbá az aszódi és a svodíni temetőkben végzett régészeti és/vagy antropológiai megfigyelések eredményei is alátámasztani látszanak az egy csoportba temetettek közötti rokoni kapcsolatokat, továbbá a nem egy, vagy kettő, hanem ennél akár lényegesen több temetkezési csoport létezését, amelyek közül néhány feltehetően időben követte egymást, néhány pedig azonos időben keletkezhetett (Kalicz 1985, Nĕmejcová-Pavúková 1986a, Lengyel 1983-1985, 1986, Zoffmann 2004a, Zalai-Gaál 2001a, 2001b, 2002). A 862 temetkezés közül 68 egyént nem szokványos módon, hanem oszlopszerkezetes sírépítménybe temettek el, melyek túlnyomó része a sírcsoportokon belül, egy kis töredéke azonban azokon kívül található. E temetkezések nem és életkor szerinti megoszlása hasonlít a temető egészében megfigyeltekhez, melyek közül 6 nem meghatározható nemű felnőtt egyén, 29 férfi és 33 nő maradványait lehetett elkülöníteni. Életkori megoszlásuk a következő: 2 juvenis, 19 adultus, 5 adultus-maturus, 42 maturus. Gyermekkorú egyént nem temettek ilyen sírba. VII.1.9. Becsült lélekszám Minden régészeti és történeti korszak kutatásában alapvető kérdés, hogy egy adott területen mennyien élhettek egy időben. Ennek becsléséhez többféle számítási modell ismert, melyek egy része a temető (pl. Smolla 1973, Veit 1996), más része a települések, illetve a
42
települési objektumok, házak (pl. Naroll 1962, Modderman 1970) alapján feltételezett adatokból indul ki. Tapasztalatok alapján az őskor különböző fázisaira általánosan érvényes jelenség, hogy a temetkezésekből és a településekről származó adatok alapján becsülhető népességszám nincs összhangban egymással, a temetkezések az esetek túlnyomó részében alulreprezentálják a településadatokból kalkulált népességszámot (Nieszery 1995, Anders és Nagy 2007, Siklósi 2010). A temetőt használó közösség becsült nagyságára több alaptényező, így a temető feltártságának mértéke, használati ideje, az eltemetettek összlétszáma, valamint a születéskor várható átlagos élettartam alapján lehet következtetni. Csupán a temetkezéseket vizsgálva azonban nem lehetünk biztosak abban, hogy a sírok valóban az egykori teljes népességet reprezentálják-e. Nem tudhatjuk, hogy vajon az adott közösség összes tagját oda temették-e, vagy esetleg idegen, más helyről származó egyén nem került-e a temetőbe. A temetőt használó közösségre vonatkozó ismereteink tehát nem fedik, nem fedhetik a valóságot, így a populációk nagyságára vonatkozó adatok inkább csak spekulatív/tájékoztató jellegűek (Smolla 1973, Nieszery 1995, Zoffman 2004a). A házméretekből becsült népességszám önmagában szintén bizonytalan eredményeket produkálhat, melyre elsősorban a néprajzi példák mutatnak rá. A házméret és a lakók száma közti összefüggést ugyanis számos tényező befolyásolhatja, azok nem feltétlenül korrelálnak egymással (Hassan 1981). Emellett a lakosság számának a házak nagysága alapján történő becslése során fontos azok relatívkronológiai helyzetének figyelembe vétele is, azaz annak megállapítása, mennyi házat laktak egyidejűleg egy-egy településen (Smolla 1973). A Dél-Dunántúlon a lengyeli kultúra legkorábbi időszakából ismert telepein először csak egy-egy családi közösség telepedett meg, mely legkorábbi periódus feltételezett időtartama vélhetően nem tartott tovább egy-két generációnál (Zalai-Gaál 2001b). A lengyeli művelődés fejlődése során azonban egy dinamikusan növekvő népességgel számolhatunk. Az élelemtermelés fejlődése, a földművelés újabb módszerei a népességszám gyarapodásával járó települési koncentráció kialakulását eredményezték (Makkay 1982, Kalicz 1988, ZalaiGaál 2001b, 2010).31 A régészeti adatok alapján az alsónyéki település a kultúra egy olyan fejlődési szakaszában jöhetett létre, amikor a megszaporodott népesség új környezeti feltétekhez igazodva új otthont keresett magának. Ennek során felhagyott a korábban kedvelt magasabb
31
Mindez még markánsabban jellemezte a Tiszántúl kései neolitikumát.
43
fekvésű életterekkel, és olyan síkvidéki részen telepedett meg, amelynek környezetföldrajzi és egyéb adottságai arra ösztönözték a megnövekedett számú népességet, hogy hosszú időn keresztül, egy helyen telepedjen le (Zalai-Gaál és Osztás 2009a).32 A dél-dunántúli radiokarbon adatok hiányában a temető használati idejét az alsóausztriai lelőhelyek C-14 adatai alapján lehetett megbecsülni (Stadler és mtsai 2006). Az előzetes kerámia és egyéb mellékletek áttekintése alapján a sírcsoportok többségét egy időben használhatták, mely a települési koncentráció és népességnövekedés Dél-Dunántúlon való jelenlétét látszik igazolni (Zalai-Gaál 2001b). A következőkben többféle számítási módszer felhasználásával a 010/B lelőhelyrészt használó közösség becsült létszámára vonatkozó eredményeket mutatom be. A temetőrész használati idejének régészeti meghatározását, a fél évszázad különbséget jelentő alsó és felső határt, mint időértéket vettem alapul. A becsült 350-400 éves temető használati idő mintegy 11,5-13,5 generációt ölel fel.33 Az egy generáció becsült lélekszámának megállapítására szolgál Acsádi és Nemeskéri (1970) képlete: Dx x exo / t + k = P. Eszerint a meghaltak számát (Dx) összeszorozzuk az újszülöttek várható élettartamával (exo), majd elosztjuk a temető használati idejével (t), melyhez hozzáadjuk ez utóbbinak (t) a 10%-át kitevő korrekciós faktort (k). A képlet használatával, 350 évnyi temetőhasználati idő és a születéskor várható élettartam csecsemőkorrekció nélküli értékét alapul véve 88 fő, míg a csecsemőkorrekcióval számolt átlagos élettartam esetén 55 ember élhetett egyszerre a telepen. 400 évnyi temetőhasználati idő esetén a születéskor várható átlagos élettartam csecsemőkorrekció nélküli értékével számolva 71, míg a csecsemőkorrekcióval számolt várható élettartam esetén 49 fő élhetett egy időben a településen. Az e módszerrel nyert eredmények hitelessége elsősorban azoktól az alapvetésektől függ, amelyek az összes paleodemográfiai számításra érvényesek. Feltételezi például, hogy a népesség összes meghalt tagját kizárólag ugyanabba a temetőbe temették el, mely a kisgyermekek
és
a
férfiak
hiánya
miatt
esetünkben
megkérdőjelezhető.
A
legproblematikusabb tényező azonban a képlet exo értékének megbízhatósága, a lelőhelyen tapasztalt csecsemőhiány miatt. Az Acsádi és Nemeskéri-féle módszerrel szemben a legfontosabb ellenérv emellett az, hogy ún. statikus népességgel, azaz évről évre ugyanazzal a születési és halálozási számmal kalkulál, figyelemen kívül hagyva a populációk dinamikusan
32
Emellett a lelőhelyen feltárt objektumok jellege és a leletanyag mennyisége egy magas szintű társadalmi szervezettséggel, kiterjedt külső kapcsolatrendszerrel bíró közösséget feltételez. 33 A temető használati idejének becslését Zalai-Gaál végezte el, melyért köszönettel tartozom.
44
stabil fejlődését (Valkovics 1981). A kései neolitikum időszakában ugyanakkor egyértelműen számolnunk kell népességnövekedéssel, mely a több lelőhelyen is megfigyelt települési koncentráció egyik fő kiváltó tényezője lehetett (Zalai-Gaál 2001b). Az Acsádi és Nemeskéri-féle képlettel szemben megfogalmazott fenntartások kiküszöbölésére szolgál a skandináv népességekre kidolgozott Gejvall-féle (1960) lélekszámbecslési módszer, mely csak abszolút tényezőket vesz figyelembe, azaz nem használ számított értékeket. A képlet az évente elhalálozottak számának, azaz a temetőlétszám és a használati idő hányadosának 1000-szeres értékét osztja az 1000 főre jutó évi 40-50 fős halálozási rátával. Ebben az esetben 350 év használati idővel számolva, 20, illetve 25 ezrelékes halálozási rátával 53, illetve 60 fő, 400 év használati idővel számolva 20, illetve 25 ezrelékes halálozással 43, illetve 49 fő lehetett az egy időben Alsónyékre temetkező népesség létszáma. A harmadik népességméretet becslő Ubelaker-féle (1989) módszer szerint elsőként kiszámoljuk a nyers mortalitási rátát (M), mely 1000 emberenként adja meg az évenként elhaltak számát: M = 1000 / exo. Majd a nyers mortalitási ráta értékének (M), a halálozások teljes számának (N) és a temető használat pontos idejének (T) ismeretében a népesség teljes összlétszámát (P) az alábbi képlet segítségével becsülhetjük: P = (1000 x N) / (M x T). Eszerint 350 év használati idő esetén a születéskor várható 32,61 évet alapul véve 80, míg a születéskor várható 22,07 évet figyelembe véve 54 fő lehetett a temetőt használó közösség egy generációra eső lélekszáma. 400 év használati idő esetén a születéskor várható átlagos élettartam csecsemőkorrekció nélküli és korrekciós értékét alapul véve az alsónyéki népesség egy időben 70, illetve 47 fő lehetett. A háromféle számítási módszer eredményei közül a születéskor várható átlagos élettartamot (exo értékét) figyelembe vevő Acsádi és Nemeskéri-, valamint Ubelaker-féle becslési eredmények jól összecsengenek egymással, mely szerint az alsónyéki temetőben rekonstruált
halandósági
viszonyok
mellett
az
egy
generációra
eső
lélekszám
csecsemőkorrekcióval mintegy 50 fő, csecsemőkorrekció nélkül 70-80 fő lehetett. A Gejvallféle metódus alapján kapott adatok a másik két módszer csecsemőkorrekciós exo értékeket figyelembe vevő eredményeihez állnak közel, mely ugyancsak közel 50 fős népességgel kalkulál. A kultúra egyéb, nagyobb sírszámú lelőhelyeinek lélekszámával kapcsolatban ugyancsak rendelkezünk becslési adatokkal. Ezek némelyike ugyan megkérdőjelezhető, párhuzamként azonban mindenképpen szükségesnek tartom bemutatni őket.
45
Kalicz az Aszód-Papi földeken feltárt terület nagyságából és az előkerült sírok számából kiindulva legalább 10 000 temetkezéssel számol, továbbá véleménye szerint a településen egy időben kb. 500 fő élhetett (Kalicz 1985). A lelőhely élettartamát figyelembe véve – melyet 300-350 évre becsült – és sírcsoportonként 29-34 sírral számolva ugyancsak 10 000 temetkezés adódik, abban az esetben is, ha az egyes sírcsoportokba az egy időszakban (egy évszakban) elhunytakat temették el, anélkül, hogy rokoni kapcsolat lett volna köztük (Kalicz 1985, 2001b, Siklósi 2010). Zoffmann a mórágyi B.1 sírcsoport elemzése során a közösség halottainak összlétszámát a 0 évesek és felnőtt férfiak hiányát figyelembe véve 120 főre becsülte. Az Acsádi és Nemeskéri-féle (1970) képletét alapul véve 90, illetve 120 éves temetőhasználattal számolva 35, illetve 32 főben becsülte meg az egy időben a telepen élők számát, ami egy kiscsaládot héttagúnak alapul véve egyszerre 4-5 családot jelent. A Gejvall-féle (1960) módszer alapján hasonló eredményeket kapott, mely szerint 90 évnyi temetőhasználat esetén 35 fő, 120 évnyi temetőhasználat esetén 25 fő lehetett a mórágyi közösség egy generációra eső lélekszáma (Zoffmann 2004a). Lengyel a zengővárkonyi minták szerológiai elemzése nyomán szintén foglalkozott demográfiai kérdésekkel. Az ott élő népesség lélekszámát 550-620 főre becsülte, mely eredmény 58 csontminta elemzése alapján született (Lengyel 1985a). Adatai alapján ZalaiGaál a zengővárkonyi telep és temető mintegy 600 éves használata során mintegy 7000 fős népességgel számol (Zalai-Gaál 2001b). Ugyancsak Zalai-Gaál (2001b) a dél-dunántúli lengyeli populáció nagyságának becslésére tett kísérletet, melyhez Smolla (1973) képletét használta fel. Eszerint a mintegy 600 éves időintervallumot átölelő dél-dunántúli lelőhelyekről előkerült 658 temetkezés alapján 328 személy élhetett egy időben az adott régióban, mely falvanként átlagosan 27 főt jelentett.34 A családi egységek számát 3-5 főben határozta meg. A fenti adatokat összegezve, 130 ismert lengyeli lelőhely alapján átlagosan 3500 főre becsülte a kutatott területen egy időben élők számát. Mindez az általa vizsgált régiót illetően, mely 8133 négyzetkilométer, négyzetkilométerenként átlagosan 2-3 főt jelent. Véleménye szerint, ha figyelembe vesszük azt is, hogy a kultúra lelőhelyeinek csupán mintegy 1/3-a feltárt, akkor az egy időben élt teljes lengyeli népesség nagysága 10 000 fő körüli tehető, mely 0,7 fő/km2. Ez az adat közelít Kalicz (2001b) az egész késő neolitikus Kárpát-medence népességére becsült 0,5 fő/km2 értékhez. 34
Itt persze felmerül a kérdés, hogy a nagyobb településeken, mint pl. Zengővárkony ugyanannyi ház lehetette, mint a kisebb sírszámú telepeken.
46
A fenti temetőelemzések adataiból becsült közösségek létszámának ellenőrzéséhez alapvető fontosságú a település nagyságának, az egy időben lakott házak számának és a házak méretének az ismerete. A lengyeli kultúra tekintetében azonban igen gyér számú települési adat áll rendelkezésünkre: nagy felületű település feltárására korábban a Dél-Dunántúlon még nem került sor. A felmerülő kérdések tisztázásához így a keleti csoport északi régiójában található aszódi és svodíni, újabban pedig az alsónyéki lelőhely feldolgozása járulhat hozzá. VII.2. Az anatómiai variációk vizsgálatának eredményei VII.2.1. Az anatómiai variációk előfordulási gyakorisága Az egyes jellegek szérián belüli előfordulási arányát az 34. táblázatban adom közre, amelyek alapján a következők állapíthatóak meg. Az os japonicum (os malare bipartitum), mely a járomcsont varrattal való kettéosztottságának következtében alakul ki, férfiaknál egyáltalán nem fordult elő, nőknél egy esetben volt megfigyelhető (1/147; 0,68%). A koszorúvarratban előforduló egy vagy több önálló csont (ossa suturae coronalis) férfiaknál csak a bal oldalon, 2,50%-os (2/80), nőknél a bal oldalon 0,90%-os (1/110), a jobb oldalon 1,85%-os (2/108) aránnyal fordult elő. A nyílés a koszorúvarrat találkozásánál megfigyelhető csont (os bregmaticum), amelyet a nagykutacsban kialakult másodlagos csontosodási mag hoz létre, férfiaknál 1,76%-os (2/113) arányban jelentkezett, nőknél egyetlen esetben sem fordult elő. A nyílvarratban észlelhető egy vagy több önálló csont (ossa suturae sagittalis) férfiaknál 8,57%-os (6/70), nőknél 4,62%os (5/108) gyakoriságot mutatott (49. ábra 1. kép, 50. ábra 2. kép). A pikkelyvarratban megjelenő járulékos csont (ossa suturae squamosa) férfiaknál csak a jobb oldalon volt regisztrálható 4,17%-os (1/24) arányban, nőknél bal oldalon 3,03%-ban (1/33), jobb oldalon 3,33%-ban (1/30) fordult elő. A pterion mérőpontnál, a falcsont és az ékcsont közé ékelődő önálló csontot (os epiptericum) mindkét nem esetében csak a bal oldalon figyeltem meg, férfiaknál 11,11%-ban (1/9), nőknél 7,14%-os (2/28) arányban (49. ábra 2. kép). A homlokcsontot medialis-an nyílirányban kettéosztó varrat (sutura metopica) férfiaknál 5,58%-os (10/179), nőknél 8,10%-os (18/222) arányban fordult elő (49. ábra 3-4. kép). Az asterion pontnál megjelenő csontocska (os astericum) férfiaknál bal oldalon 6,94%-ban (5/72), jobb oldalon 4,68%-ban (3/64), nőknél bal oldalon 4,44%-ban (4/90), jobb oldalon 10,12%-ban (8/79) volt észlelhető. A halántékcsont csecsnyúlványi és pikkelyrésze között megjelenő önálló csont (ossa incisurae parietalis) férfiak esetében csak a bal oldalon, 2,50%os (1/40) gyakorisággal, míg nőknél ugyanezen oldalon 4,44%-os (2/45), a másik oldalon
47
6,66%-os (3/45) arányban fordult elő. A változatos méretű és formájú os lambdae (a nyíl- és a lambdavarrat találkozásánál megjelenő önálló csont) férfiaknál 16,82%-os (18/107), nőknél 8,33%-os (13/156) arányban volt megtalálható (49. ábra 1. kép, 50. ábra 2. kép). A lambdavarratban előforduló egy vagy több járulékos csont (ossa suturae lambdoidea, ossa wormiana) férfiaknál a bal oldalon 43,08%-os (28/65), a jobb oldalon 37,5%-os (21/56), nőknél a bal oldalon 40,74%-os (33/81), a jobb oldalon 44,70%-os (38/85) előfordulási aránnyal volt regisztrálható (50. ábra 1-2. kép). A nyakszirtpikkely varrattal való elkülönülése (os incae) egyetlen esetben sem fordult elő a szériában. A szájpadon, a sutura palatina mediana mentén található kiemelkedés (torus palatinus) férfiak körében 12,82%-os (15/117), nőknél 13,51%-os (15/111) arányban mutatkozott (50. ábra 4. kép). A szájpad fogmedri nyúlványán, a nagyőrlők mentén lingualis-an megjelenő csontkiemelkedés (torus maxillaris) csak egy meghatározhatatlan nemű felnőtt egyén esetében fordult elő. Az állkapocs belső oldalán, többnyire a szemfogak, a kis- és a nagyőrlők mentén megjelenő csontos kiemelkedés (torus mandibularis) férfiaknál 1,30%-os (2/153) arányban volt észlelhető, nőknél nem találtam ilyen variációt. A csecsnyúlványt kettéosztó varratot (suturae squamomastoidea) férfiaknál a bal oldalon 7,64%-ban (12/157), a jobb oldalon 8,60%-ban (13/151), nőknél a bal oldalon 7,47%-ban (16/214), a jobb oldalon 6,48%-ban (12/185) találtam (50. ábra 3. kép). A nyakszirtcsont bütykeinek két, jól elkülönülő felszínre osztottsága (facies condylaris bipartita), amely általában az első nyakcsigolya ízesülő felszínén is jól megfigyelhető, férfiaknál a bal oldalon 3,88%-ban (4/103), a jobb oldalon 4,00%-ban (4/100), nőknél a bal oldalon 3,30%-ban (4/121), a jobb oldalon 2,56%-ban (3/117) volt regisztrálható. A humerus distalis epiphysis-énél, a fossa olecrani perforációja férfiaknál bal oldalon 19,21%-os (29/151), a jobb oldalon 16,21%-os (24/128), nőknél a bal oldalon 35,63%-os (62/174), a jobb oldalon 26,90%-os (46/171) gyakoriságot mutatott (50. ábra 5. kép). Néhány variáció a szériában feltűnően ritkán jelentkezett. Ilyen volt pl. az os bregmaticum, az ossa suturae coronalis, az os astericum, a torus mandibularis és a torus maxillaris, valamint a facies condylaris bipartita. Az os japonicum is csak egy nő esetében fordult elő, amely más sorozatokban is igen ritka. A korábban hazánk területén feltárt és közreadott őskori szériák közül eddig csupán a középső bronzkori tiszafüredi népesség körében írták le egy női koponyán (Hajdu 2012a, 2012b). Egyéb hazai őskori lelőhelyről eddig még nem ismert, annak ellenére, hogy a jelleg földrajzi változattól függetlenül előfordul az emberi fajon belül (Horváth és Oláh 1993, Farkas 1974). A leggyakrabban jelentkező variációnak a lambdavarratban megjelenő járulékos csontok (ossa suturae lambdoidea vagy ossa wormiana) bizonyultak, amelyek más őskori
48
sorozatok esetében is hasonlóan magas előfordulási értékeket mutatnak. Így el kell fogadnunk azt a megállapítást, mely szerint ez a jelleg nem feltétlenül alkalmas temetőn belüli rokoni, genetikai kapcsolatok tisztázására (Brothwell 1973). Megjelenését vélhetően a heritabilitás mellett a környezeti tényezők is jelentős befolyássalhatják (Bocquet-Appel 1984). A másik leggyakoribb jellegnek a vitatott besorolású, karcsonton manifesztálódó perforatio fossae olecrani bizonyult. Míg számos szerző anatómiai variációként tartja számon (Saunders 1978), addig mások munkavégzéssel, a könyökrégió hyperflexio-s, hyperextensios folyamataival hozzák összefüggésbe (Glanville 1967, Farkas 1972, Mays 2008). Véleményem szerint a könyöknyúlvány árkának perforatio-ját munkavégzéssel azért nem lehet egyértelműen összefüggésbe hozni, mivel az anyagban egészen kiskorú gyermekek esetében is megfigyelhető volt. Ugyanakkor hasonlóan az egyéb szériáknál tapasztaltaknál, nőknél és a bal oldalon fordult elő nagyobb gyakorisággal (Farkas 1972). A megfigyelt variációk bizonyos egyéneknél halmozottan jelentkeznek, de vannak szép számmal olyan koponyák is, melyeken egyetlenegy sem mutatkozik. Számos vizsgálat szerint bizonyos jellegek – elsősorban a varratokban észlelt járulékos csontok, vagy az állkapcson és a szájpadon megnyilvánuló torusok együttes – előfordulása ugyanazon egyén koponyáján gyakran megfigyelhető (Hauser és De Stefano 1989). Alsónyéken ezek közül a lambdaponti és a lambdavarrati csontocskák halmozott előfordulása volt jellemző. A 765. számú, nem meghatározható nemű felnőtt egyénnél számos variációt, így ossa suturae sagittalis-t, os astericum-ot, ossa suturae lamdboidea-t és perforatio fossae olecrani-t egyaránt megfigyeltem. A 2016. nőnél ennél is több variáció jelentkezett, így os epiptericum, os astericum, sutura metopica, ossa sutura lambdoidea, torus palatinus és perforatio fossae olecrani. A 4822. nő esetében ossa wormiana, ossa suturae sagittalis, os lambdae, torus palatinus és perforatio fossae olecrani fordult elő. Az antropológiai kutatások máig tisztázatlan kérdése a variációk nem-specifikus voltának az eldöntése (Finnegan és Marcsik 1979, Hauser és De Stefano 1989). Az alsónyéki sorozatban a sutura metopica, vagy a perforatio fossae olecrani a nőknél, míg az ossa suturae sagittalis és az os lambdae a férfiaknál jelentkezik nagyobb számban. A kultúrán belül az egyedüli összehasonlításra alkalmas sorozat a mórágyi volt, amelyben a kisebb esetszámot is figyelembe véve, döntő különbség a jellegek nemek szerinti megoszlásában nem mutatkozott (Zoffmann 2004a). A fenti variációk alsónyéki temetőben való gyakoriságának irodalmi adatokkal történő összehasonlítása az 35. táblázatban található. Az ossa wormiana minden sorozatban a leggyakrabban jelentkező variációnak adódott. Az alsónyéki szériára jellemző további
49
jellegek (pl. os lambdae, torus palatinus, ossa suturae sagittalis) ugyanakkor szinte az összes összehasonlításra alkalmas temetőnél jóval nagyobb arányban fordultak elő. A közeli mórágyi B.1 temetőben például négy variáció (az os epiptericum, az os lambdae, az ossa wormiana és a torus palatinus) igen magas, 40% körüli incidenciával fordult elő. A mórágyi variációk azonban más őskori sorozatokhoz képest is kiugróan magas értékeket képviselnek, mely egyben az eltemetettek közötti esetleges genetikai kapcsolatok vizsgálatára is lehetőséget nyújtott (Zoffmann 2004a). A B.1 melletti B.2 temetkezési csoportban a varratcsontok és a torus palatinus gyakorisága mellett a fogak közötti rések (tréma) is gyakori variációként jelentkeztek (Zoffmann 2012d). Zengővárkony esetében ugyancsak a lambdavarrati csontocskák, továbbá a fogtorlódás és rotáció jelentkezett magas frekvenciával (Zoffmann 1969-1970). Utóbbi a villánykövesdi sorozattöredékben is gyakori (Zoffmann 1968). A lengyeli kultúra különböző sorozataiban az egyes variációk eltérő előfordulási aránya vélhetően az egymással rokon populációk esetében is fellépő eltérésekre utal. VII.2.2. Az anatómiai variációk előfordulása az egyes sírcsoportok és az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének esetében Az anatómiai variációk többsége öröklődő, megfigyelésüket az embertani kutatás különböző szériák összehasonlítására, népességek közötti távolságértékek kiszámítására, mikroevolúciós kapcsolatok kimutatására használja. Ezt az teszi lehetővé, hogy minden populáció genetikai anyagára valamilyen mértékű frekvenciájuk, előfordulási arányuk jellemző (Berry és Berry 1967, Finnegan 1972, Finnegan és Marcsik 1979, Sjøvold 1973, 1984), bár több jelleg esetében (pl. os lambdae, vagy ossa sutura lalmbdoidea) felmerült, hogy megjelenésüket környezeti tényezők is jelentősen befolyásolhatják (Bocquet-Appel 1984). A variációk halmozott megjelenése az egy temetőbe, egy sírcsoportba vagy egy objektumba (pl. tömegsírba) temetett egyének közti vérségi kapcsolatokra utalhat. Ugyan az alsónyéki leletanyag rossz megtartási állapota ezek megfigyelését jelentősen megnehezítette, de az esetleges családi kapcsolatok kimutatásának céljából vizsgálatukat szisztematikusan, azaz minden csontvázra kiterjedően elvégeztem. A variációk 010/B lelőhelyrészen belüli előfordulásával kapcsolatban megállapítható, hogy többségük a temetőrész egész területén megtalálható. Néhány jelleg esetében tömörülési tendenciák mutathatók ki, előfordulnak azonban olyan temetkezési területek és sírcsoportok is, amelyekre az epigenetikai jellegek szinte teljes hiánya, vagy nagyon alacsony előfordulása jellemző. A variációk leggyakrabban a feltárt terület északi részén figyelhetők meg. A két leggyakoribb jelleg, az ossa wormina és a peforatio fossae olecrani a feltárt terület egészén
50
hasonló frekvenciával fordul elő. Ugyanakkor a jóval ritkább sutura metopica, a sutura sagittalis és a sutura squamomastoidea a lelőhelyrész északi és középső sírcsoportjainál volt többször észlelhető. A torus palatinus előfordulása a nyugati részen feltűnően alacsonyabb. A facies condylaris bipartita – amely alacsony előfordulása miatt temetőn belüli eloszlása nehezen vizsgálható – leginkább az északi és középső részeken fordult elő (mely összefüggésbe hozható azzal, hogy e variáció az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének esetében volt gyakori, akiknek a temetkezései ugyancsak a feltárt terület északi és középső részére koncentrálódnak). A további jellegek esetében az alacsony előfordulási arány miatt hasonló tendenciák nem mutathatók ki. Az alsónyéki temetőrész sírcsoportjainak családi alapon történő létrejöttének kérdését a csontokon megfigyelhető öröklődő anatómiai variációk segítségével is vizsgáltam. Az értekezésben nem célom az összes (41) sírcsoport ilyen szempontú leírása, néhányat közülük azonban részletesebben is elemzek. A megfigyelt epigenetikai jellegek csoportokon belüli előfordulási gyakoriságát az 36-75. táblázatban adom közre, továbbá a könnyebb áttekinthetőség érdekében azokat térképen (51-69. ábra) is szemléltetem. A temető legészakibb és legnagyobb, 106 temetkezésből álló 1. sírcsoportja esetében a temetkezések csontmaradványai ilyen szempontú elemzésre részben alkalmatlanok, rossz megtartásúak voltak, továbbá számos vizsgálható egyén koponyáján nem fordult elő epigenetikai jelleg (39 egyénnél egyáltalán nem lehetett vizsgálni az epigenetikai jellegeket). A leggyakoribb variáció ebben a csoportosulásban az ossa wormiana és a perforatio fossae olecrani volt, de jóval kisebb arányban fordultak elő, mint pl. a kevesebb sírszámú 14. sírcsoportban. A sírcsoport délnyugati részén a temetkezések igen sűrűn helyezkednek el, a megfigyelt epigenetikai jellegek (az ossa wormiana, az os lambdae és a perforatio fossae olecrani) az ide temetett egyének csontmaradványain „tömörül”, míg a csoport északkeleti részén található temetkezéseknél szinte csak a fossae olecrani perforatio-ja figyelhető meg. Az aránytalanságot lehetséges, hogy az északkeleti részen található temetkezések csontmaradványainak rossz megtartottsága okozza, azonban a vizsgálatra alkalmatlan temetkezések a sírcsoport dél, délnyugati részén is nagyjából ugyanolyan arányban fordulnak elő. A 6 temetkezésből álló 2. sírcsoportnál a 451. sírban nyugvó nő koponyáján számos jelleg halmozódása (os astericum, ossa incisurae parietalis, ossa wormiana, torus palatinus), továbbá a karcsonton a fossa olecrani perforatio-ja is előfordult. A mellette fekvő 452. férfi koponyáján ossa wormiana, a szintén közelében található 215. nő karcsontján perforatio fossae olecrani, a kicsit távolabb fekvő 7562. férfi felső állcsontján torus palatinus fordult elő.
51
A megfigyelt kevés jelleg és demográfiai szempontból a gyermekek hiánya alapján a vérségi kapcsolatok alapján történő temetkezési rend erőteljesen kétséges ebben az esetben. A 18 temetkezésből álló 8. sírcsoportban két egyénnél (618. és 629.) fordult elő a jellegek halmozódása, további két egyénnél (115. és 6081.) pedig két-két variáció manifesztálódása. A csoportban a leggyakoribbnak az ossa wormiana és a suturae squamomastoidea bizonyult, míg a perforatio fossae olecrani alacsony gyakorisággal jelentkezett. Megfigyelhető továbbá az is, hogy néha ugyanazok a variációk az egymás közelében fekvő egyéneknél fordulnak elő. Mindezek alapján (a sírcsoport demográfiai jellemzőit is figyelembe véve) ebben az esetben feltételezhető a vérségi alapon történő temetési rend. A 28 temetkezésből álló 7. sírcsoport esetében a perforatio fossae olecrani dominált. Az egyetlen egyénnél (768.) megfigyelhető számos variáció a többi egyén koponyáján egyáltalán nem fordult elő. Ennek ellenére a gyermekek viszonylag megfelelő előfordulási aránya alapján itt is elképzelhető a családi alapon történő temetkezés. A 36 temetkezésből álló 13. sírcsoportban csak kevés epigenetikai jelleg volt megfigyelhető (4 egyénnél ossa wormiana, 3 egyénnél torus palatinus, ugyancsak 3 esetben perforatio fossae olecrani, 2 egyénnél suturae squamomastoidea, 1 egyénnél pedig ossa suturae squamosa) és csupán 1 egyénnél (a 785. temetkezés) fordult elő a jellegek halmozódása. A sírcsoport déli részén egymás mellett fekvő 811. számú, nem meghatározható nemű felnőttnél és a mellette található 812. sírban nyugvó nőnél ugyanaz a variáció, a torus palatinus fordult elő. Hasonlóan az egymáshoz közeli 800. sírban nyugvó női és a 803. sírban fekvő férfi csontmaradványain fordult elő suturae squamomastoidea. A 14. sírcsoportban, mely 78 temetkezésből áll, két jelleg, az ossa wormiana és a perforatio fossae olecrani igen gyakori előfordulása figyelhető meg. Kiemelném ezek mellett még a sutura metopica-t, melyet összesen 9 egyénnél regisztráltam. A temető egészében alacsony előfordulási aránnyal jelentkezett ez a variáció, így ebben a sírcsoportban való „tömörülése” mindenképpen figyelemre méltó. Emellett két alkalommal egymáshoz igen közeli temetkezések esetében fordult elő (így a 3707. és a 3844. női és a 3710. meghatározhatatlan nemű egyéneknél, továbbá a 3846. és a 3943. oszlopszerkezetes sírba temetett nő, illetve férfi koponyáján), mely alapján ismét felmerülhet a rokoni kapcsolatok megléte. A 3945. infans II. korú gyermek és a 3956. maturus korú férfi sírja a sírcsoport északi részén igen közel feküdt egymáshoz. Mindkettőjüknél halmozottan fordultak elő az epigenetikai jellegek, amelyek közül három, az ossa wormiana, az os lambdae és az ossa suturae sagittalis mind a férfi, mind a gyermek koponyáján megfigyelhető volt. Ez alapján
52
családi kapcsolatot feltételezhetünk az eltemetettek között. További variációk halmozódása figyelhető meg a 3956., a 4013. és a 4079. férfiak csontmaradványain. A 42 sírból álló 15. sírcsoportban a viszonylag sűrűn egymás mellett elhelyezkedő temetkezéseknél igen sok variáció fordult elő. Suturae squamomastoidea 7 egyénnél, ossa wormiana 4 koponyán, os lambdae 3 egyénnél, torus palatinus 3 esetben, perforatio fossae olecrani 9 egyén karcsontján volt észlelhető. Ezek alapján a sírcsoport családi alapon történő rendeződése valószínűsíthető, ugyanakkor a gyermekek alacsony aránya az előző feltételezést megkérdőjelezheti. Számos olyan, általában kevés temetkezésből álló sírcsoport fordult elő, melynél semmilyen variációt nem találtam. Ide sorolhatóak a 6., 9., 12., 16., 28., 32., 34., 36., 40. sírcsoportosulások. Ezek közül a 16. sírcsoport három temetkezésének igen töredékes koponyamaradványai esetében egyáltalán nem állt módomban a jellegek vizsgálata, míg a többi esetében nem fordultak elő a csontmaradványokon öröklődő anatómai jellegek. Viszonylag kevés variáció figyelhető meg a következő csoportok esetében: 2., 11., 18., 20., 21., 22., 23., 24., 25., 27., 35., 38., 39., 41. Ezek közül a 8 temetkezésből álló 11. sírcsoportban négy egyénnél figyeltem meg perforatio fossae olecrani-t, más jelleg azonban nem fordult elő, annak ellenére, hogy a csontmaradványok nem voltak rossz megtartásúak. A 6 sírból álló 20. sírcsoport esetében egy egyénnél három variáció is jelentkezett, míg a többi egyén csontmaradványai alkalmatlanok voltak az epigenetikai jellegek vizsgálatára. A 17 temetkezésből álló 21. sírcsoportnál a demográfiai mutatók jelentős férfitöbbletet jeleztek, a gyermekek és a nők számaránya kevés. Az egymáshoz közeli 6049. adultus-maturus korú férfi és a 6077. juvenis korú egyén koponyáján ugyanakkor ugyanaz a jelleg, a sutura metopica fordult elő, mely alapján a családi kapcsolat talán nem zárható ki. A 23. sírcsoportban (mely 6 temetkezésből állt) megint csak egy esetben, a 3060. oszlopszerkezetes sírba temetett férfi koponyáján figyeltem meg ossa wormiana-t és torus palatinus-t, míg a többi egyén csontmaradványai sajnos alig voltak vizsgálatra alkalmasak. A 12 temetkezésből álló 29. sírcsoportban a 2016. női temetkezésnél a jellegek halmozott előfordulása tapasztalható. Ezen kívül itt csak egy férfinél találtam egy további variációt, amely azonban a 2016. nőnél nem fordult elő. A többi sírból előkerült csontmaradványok vizsgálatra alkalmatlanok voltak, így ebben a csoportosulásban sem volt lehetséges az epigenetikai jellegek segítségével az esetleges családi kötelékek kimutatása. Előfordultak olyan kis sírszámú, 3-4 sírból álló csoportosulások is (6., 28., 34., 39.), amelyek demográfiai adataik alapján megfelelhetnének egy-egy kisebb családi temetkezési egységnek. Ilyen a 6. sírcsoport három temetkezése, melynél egy 1-2 év körüli gyermek,
53
továbbá egy adultus korú férfi és egy adultus korú nő nyugodott. Ennél a síregyüttesnél azonban az anatómiai variációk vizsgálata a töredékesség miatt nem volt szisztematikusan elvégezhető, így segítségükkel nem bizonyíthatóak a feltételezett vérségi kötelékek. Összességében a családi kapcsolatok alapján szerveződő hipotetikus sírcsoportok az epigenetikai jellegek szisztematikus megfigyelése alapján a vizsgált széria esetében nem igazolhatóak teljes bizonyossággal. A variációk temetőn, illetve sírcsoportokon belüli előfordulása változó. Bizonyos temetkezési csoportosulásoknál halmozott előfordulásuk figyelhető
meg,
más
esetekben
ugyanakkor egyetlen
jelleg sem jelentkezik
a
csontmaradványokon. Néhány, ilyen szempontok alapján vizsgálatra alkalmas síregyüttes esetében (pl. a 8., 13., 14. csoportosulások) a jellegek gyakori előfordulása alapján ugyanakkor elképzelhetőek rokoni kapcsolatok az eltemetett egyének között. A tényleges vérségi kapcsolatok felvázolása a temető belső kronológiai viszonylatainak ismerete nélkül problematikus. A csoportok vérségi alapon történő létrejöttének elméletét a demográfiai adatok és az epigenetikus jellegek megfigyelése mellett a jövőben a molekuláris biológiai vizsgálatok eredményei igazolhatják vagy éppen cáfolhatják.35 A közeli mórágyi B.1 temető epigenetikai jellegeinek vizsgálata és temetőn belüli előfordulása alapján Zoffmann megfigyelte, hogy bár a variációk többsége a temető egész területén
megtalálható,
néhány esetben
azonban
bizonyos
tömörülési
tendenciák
tapasztalhatóak. A sokszor halmozottan előforduló jellegek a feltételezett sírcsoportokkal egyeztetve ebben az esetben igazolni látszanak e csoportosulások erős vérségi alapokon szerveződő kapcsolatát, mely alapján a szerző felveti a temetőt használó közösségen belül az endogámia létezését is, hozzáfűzve, hogy feltevését az anatómiai variációk további, még részletesebb elemzése, valamint a szerológiai vizsgálati eredmények lesznek majd hivatva megerősíteni (Zoffmann 2004a). Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének epigenetikai jellegeinek vizsgálata szerint körükben a temetőrész egész népességére jellemző két leggyakoribb jelleg mellett további kettő – alapvetően ritkán előforduló – variáció, a facies condylaris bipartita és a sutura squamomastoidea gyakoribb előfordulása figyelhető meg. Ezzel azonban még nem bizonyítható az ilyen típusú sírokba eltemetett egyének eltérő, vagy más közösségből való eredeztetése, netán idegen eredetű népességhez tartozása.
35
A molekuláris biológiai elemzések költségességük miatt nagyobb sírszámú szériák esetében napjainkban még nem használhatóak, így az ilyen sorozatoknál a kutatók továbbra is a hagyományos eljárások alkalmazására szorulnak.
54
VII.3. A metrikus és a morfológiai analízis eredményei A lengyeli kultúra alsónyéki népességének kraniometriai vizsgálata során 120 férfi és 151 nő koponyáján lehetett méréseket végezni. Az egyéni méreteket a 76. és 77. táblázat, az egyes méretek és indexek átlagértékeit és statisztikai paramétereit a 78. és 79. táblázat tartalmazza. VII.3.1. A sorozat nagysága, az átlagok variációs terjedelme és szórása A metrikus adatok szerint a mennyiségi reprezentáció követelményeinek (n) a sorozat nagyságára tekintettel az összes mért és számolt érték megfelel, melynek alsó határát Schwidetzky és munkatársai (1967) hét esetben jelölték meg (78. és 79. táblázat). Természetesen a külön is vizsgált oszlopszerkezetes temetkezéseknél néhány méret, így pl. az agykoponya magasságát jelző M17-es és M20-as, valamint az arckoponya szélességét és magasságát jelző M45-ös, M47-es és M48-as méretek, továbbá számos index esetszáma nem éri el a mennyiségi követelmények alsó határértékét (82. és 83. táblázat). A 78. és 79. táblázatok Vmin és Vmax értékei alapján az egyedi méret és index adatok igen nagy variációs határok között mozognak, mind a minimális, mind a nagyobb esetszámot mutató metrikus jellegek esetében. A tág variációs terjedelem (még minimális esetszám esetében is) nagy szórást, s ezen keresztül a vizsgált sorozat által képviselt népesség jelentős mértékű heterogenitását sugallja.36 Ugyanez elmondható a szórás, illetve a relatív szórásról is, melyek időnként ugyancsak a szignifikáns heterogenitás szintjét elérő magas értékeket mutatnak. A rangos melléklettel, oszlopszerkezetes sírokba temetett egyéneknél a kis esetszám ellenére ugyanez a tendencia figyelhető meg (82. és 83. táblázat). Itt még a minimális esetszámmal rendelkező arckoponyaméretek is tág variációs határokat és nagy szórást mutatnak, mely az ily módon eltemetettek tipológiai homogenitását kizárja és az össznépességre jellemző heterogenitást valószínűsíti. Fontos kihangsúlyozni, hogy a méret- és jelzőértékek feltüntetett variációs határok közötti eloszlására vonatkozóan a táblázatok nem nyújtanak információt. A közölt minimális és maximális értékek akár megtévesztőek is lehetnek, hiszen egy-egy újabb lelet és annak szélsőséges méretei jelentősen tágíthatják a variációs terjedelmet és a szórás értékét. A határértékeken belüli esetleges csoportosulások, tömörülési tendenciák kimutatása, vagy az
36
Kis variációs terjedelem esetén (még nagyobb esetszámnál is) csak feltételezhetjük az adott sorozat homogenitását, újabb leletek ugyanis jelentősen kiszélesíthetik a variációs határokat.
55
egyenletes eloszlás megállapítása az egyes jellegek kategóriák szerinti csoportosításának vizsgálatával végezhető csak el. VII.3.2. Az alsónyéki népesség kraniometriai jellemzése Az abszolút méretek Alekszejev és Debec (1964) szerinti osztályai alapján az átlagos férfi koponyahossz (M1) igen hosszú, a koponyaalap (M5) hosszú, a koponya legnagyobb szélessége (M8) keskeny, a homlok (M9) közepesen széles. A basion-bregma (M17) és a porion-bregma (M20) magasság alapján a koponya igen magas, illetve magas, az átlagos koponyakapacitás (M38) közepes. A kevés esetben mérhető archossz (M40) közepesen hosszú. A néhány esetben mérhető járomívszélesség (M45) és a középarcszélesség (M46) közepes, de mindkét méret átlagértéke igen közel esik a keskeny kategóriához. A morfológiai- és a felsőarc (M47 és M48) közepesen magas. A férfiak mindkét szemürege igen keskeny (M51d, M51s) és alacsony (M52d, M52s). Az orrmagasság (M55) és orrszélesség (M54) értékei alapján az orr közepesen széles és alacsony. Az átlagos férfi szájpad (M62) igen rövid, továbbá közepesen széles (M63). Az állkapocs (M65, M66) keskeny és középszéles, az áll (M69) közepesen magas, de közel áll a magas kategóriához, az állkapocs ága (M70) közepesen magas. A legkisebb ágszélesség (M71) szerint az állkapocs ága a keskeny és a közepesen széles értékhatáron található. Az állkapocs szöge (M79) közepes (78. táblázat). Indexek alapján az átlagos férfikoponya igen hosszú (hyperdolichokran) (M8:M1), hosszúság-magassági jelzői (M17:M1 és M20:1) szerint közepesen magas (orthokran), szélesség-magasság jelzői (M17:M8 és M20:M8) alapján magas (akrokran). A homlok (M9:M8) széles (eurymetop). Az arc és a felsőarc arc (M47:M45 és M48:M45) közepesen széles és közepesen magas (mesoprosop és mesen). A szemüreg (M52:M51) közepesen magas (mesokonch), az orr (M54:M55) közepesen széles (mesorrhin), a szájpad (M63:M62) rövid (brachystaphylin). Az abszolút méretek Alekszejev és Debec (1964) szerinti osztályai alapján a nők koponyája az átlagos legnagyobb koponyahossz (M1) és a koponyaalap hossza (M5) szerint igen hosszú, a koponya legnagyobb szélessége (M8) közepes, a legkisebb homlokszélesség (M9) széles. A basion-bregma koponyamagasság (M17) igen magas, a porion-bregma (M20) magasság magas, az átlagos koponyakapacitás (M38) közepes. Az átlagos női arckoponya (M40) hosszú, a járomív (M45) közepesen széles, a középarc (M46) széles. A morfológiai(M47) és a felsőarc (M48) közepesen magas. Mindkét oldali szemüreg a szélesség (M51d, M51s) és a magasság (M52d, M52s) szerint keskeny és igen alacsony, alacsony. Az
56
orrmagasság (M55) a közepes és a magas értékkategóriák között található, az orrszélesség (M54) közepesen széles. A szájpad (M62, M63) rövid és közepesen hosszú, továbbá széles. Az állkapocs bikondilaris szélessége (M65) a közepesen széles, bigonialis szélessége (M66) a széles kategóriába esik. Az átlagos áll (M69) igen magas, az állkapocs ága (M70) magas. A legkisebb ágszélesség (M71) szerint az állkapocs ága közepesen széles, az állkapocs szöge (M79) közepes (79. táblázat). Indexek alapján az átlagos női koponya igen hosszú (hyperdolichokran) (M8:M1), a koponya hosszúság-magasság (M17:M1) jelzője szerint magas (hypsikran), hosszúságfülmagasság jelzője (M20:M1) alapján közepesen magas (orthokran). A koponya szélességmagasság jelzője (M17:8) igen magas (hyperakrokran), a koponya szélesség-fülmagasság jelzője (M20:M8) magas (akrokran). A homlok (M9:M8) széles (euryometop), az arc és a felsőarc (M47:M45 és M48:M45) keskeny és közepesen széles (leptoprosop és mesen), a szemüreg (M52:M51) alacsony (chamaekonch). Az orr (M54:M55) közepesen széles (mesorrhin), a szájpad (M63:M62) rövid (brachystaphylin). Ennél jóval árnyaltabb a kép, ha nem csak a méretek és a jelzők átlagos értékeit, hanem azok kategóriák szerinti megoszlást is figyelembe vesszük (80-81. táblázat). Amellett, hogy a férfiak és a nők között is dominál az M8:M1 jelző alapján a hyperdolichokrania (61,21%), a dolicho- és mesokran agykoponyájú egyének is jelentős arányt képviselnek (35,51%). A korszakban általában ritka brachy- és hyperbrachykran koponyák előfordulása Alsónyéken is csekély (3,6%). A továbbiakban mindkét nem körében túlnyomórészt ortho-, hypsi- és hyperhypsikran (M17:M1, M20:M1), valamint akro- és hyperakrokran (M17:M8, M20:M8) koponyák dominálnak, habár férfiak esetében jelentős a metrikranok aránya is. A homlokjelző (M9:M8) tekintetében mindkét nemnél variálnak az értékek a metrio-, az euryés a hypereurymetop kategóriák között, bár valamelyest több a metriometop homlokú egyének előfordulása. A kevés alkalommal számolható egészarcjelző (M47:M45) tekintetében a leptoprosopia dominál, a felsőarcjelző (M48:M45) esetében azonban már mindkét nemnél jóval nagyobb mértékben variálnak az értékek, a leggyakoribb a lepten kategória előfordulása. A szemüregjelző (M52:M51) mind a férfiak, mind a nők körében leggyakrabban meso- és chamaekonch. Az egyedi méretek és indexek kategóriák szerinti megoszlása összességében az alsónyéki népesség heterogén összetételét mutatja, amelyen belül a hosszú, keskeny és magas, dolicho-, hyperdolichokran agykoponyájú egyének vannak többségben, középszéles és széles, metrio- és eurymetop homlokkal. Az arc- és a felsőarc szélessége túlnyomórészt keskeny, igen keskeny, magassága változó. Ez alapján az arc- és felsőarcjelző értékeinél a
57
keskenytől és széles értékkategóriáig minden típus megtalálható. Az orbitalis és nasalis indexek szintén hasonló variabilitást mutatnak mindkét nem esetében. Az egész népesség körében megfigyelhető metrikus jellegek mozaikszerű keveredése az egyének konkrét variánsokba történő besorolását nem teszi lehetővé. Míg a férfiaknál gyakran fordul elő egyszerre hyperdolichokrania, hyperhypskrania, hyperakrokrania és hypereurymetopia, addig a nők körében már jóval nagyobb a koponyajelzők együttes előfordulásában jelentkező változatosság. VII.3.3. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének kraniometriai jellemzése A metrikus adatok felvételére a 68 oszlopszerkezetes sírba temetett egyén közül 17 férfi és 20 nő koponyája volt többé-kevésbé alkalmas (82-84. táblázat). Az abszolút méretek Alekszejev és Debec (1964) szerinti osztálykategóriái alapján az ilyen sírépítményekbe temetett férfiak koponyája igen hosszú, keskeny, igen magas (M1, M8, M17, M20), mely egyezést mutat a teljes férfi populáció átlagértékeivel. Az átlagos koponyakapacitás (M38) közepes. A csak három esetben mérhető archossz (M40) közepesen hosszú, a két esetben mérhető járomívszélesség (M45) igen keskeny, a szintén csak két egyénnél mérhető középarcszélesség (M46) keskeny. A szemüreg (M51d, M51s, M52d, M52s) átlagértékei is egyeznek az egész sorozat férfitagjai körében megfigyeltekkel, mely igen keskeny és alacsony. Az orrmagasság (M55) alacsony, az orrszélesség (M54) azonban az egész sorozat közepesen széles átlagértékével szemben, keskeny. A szájpadhossz (M62) esetében is eltérés mutatkozik, amennyiben a négy mérhető eset átlagértéke a keskeny értékkategóriába esik. A szájpad szélessége (M63) a keskeny és közepesen széles értékkategóriák határán található. Az állkapocs bikondilaris és bigonialis szélessége (M65, M66) hasonlít a széria egészében megfigyeltekhez, amely keskeny és közepesen széles. Az átlagos állmagasság (M69) közepes, az ágmagasság (M70) alacsony. A legkisebb ágszélesség (M71) a keskeny és a közepesen széles értékhatáron található. Az állkapocs szöge (M79) közepes. Indexek alapján az oszlopszerkezetes sírokba temetett férfiak koponyája igen hosszú (hyperdolichokran) (M8:M1), a koponya hosszúság-magasság (M17:M1) és hosszúságfülmagasság (M20:M1) jelzője alapján igen magas (hyperhypsikran), a szélesség-magasság (M17:M8) és a szélesség-fülmagasság (M20:M8) jelzője alapján ugyancsak igen magas (hyperakrokran), melyek eltérnek a sorozat egészére jellemző átlagértékektől. A homlok(M9:M8), az arc- (M47:M45) és a felsőarc jelző (M48:M45) értékei ugyanakkor egyeznek a temető férfi népességének körében megfigyeltekkel, mely szerint a homlok széles
58
(eurymetop), az arc és a felsőarc közepesen széles és közepesen magas (mesoprosop és mesen). A szemüregjelző (M52:M51) eltér a teljes férfi populáció átlagértékétől, mely az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyéneknél az alacsony (chamaekonch) értékkategóriába esik. Az orrjelző (M54:M55) a közepesen széles (mesorrhin), a szájpadjelző (M63:M62) pedig a rövid (brachystaphylin) átlagértékeivel a temető férfi népességére jellemző átlagokat mutatja. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett nők koponyája az abszolút méretek Alekszejev és Debec (1964) szerinti osztálykategóriai alapján igen hosszú (M1), keskeny (M8), továbbá a csak egy esetben mérhető basion-bregma (M17) és a két esetben felvehető porion-bregma (M20) magasság alapján igen magas. Az átlagos koponyakapacitás (M38) nagy. Az archossz (M40) és a járomívszélesség (M45) egyetlen esetben sem volt mérhető. A középarcszélesség (M46) két adat alapján közepesen széles. A morfológiai - (M47) és a felsőarcmagasság (M48) magas, illetve közepesen magas. A szemüreg (M51d, M51s, M52d, M52s) igen keskeny és alacsony. Az orr (M54, M55) keskeny és közepesen széles, továbbá közepesen magas. A szájpad (M62, M63) igen rövid és közepesen széles. Az állkapocs bikondilaris és bigonialis szélessége (M65, M66) egyaránt közepesen széles. Az átlagos állmagasság (M69) igen magas, az ágmagasság (M70) magas. A legkisebb ágszélesség (M71) szerint az állkapocs ága közepesen széles. Az állkapocs szöge (M79) kicsi. Az indexek alapján az átlagos női koponya a sorozat egészéhez hasonlóan igen hosszú (hyperdolichokran) (M8:M1). A koponya hosszúság-magasság (M17:M1) és hosszúságfülmagasság jelzője (M20:M1) alapján közepesen magas, magas (ortho- és hypsikran), a szélesség-magasság (M17:M8) és szélesség-fülmagasság jelzője (M20:M8) szerint magas, igen magas (akro-, hyperakrokran). Jelentős eltérés a népesség női tagjainak átlagértékeitől nem tapasztalható. A homlok (M9:M8) az oszlopszerkezetes sírokba temetett nőknél széles (euryometop), az arc - és a felsőarc jelző (M47:M45 és M48:M45) sajnos nem volt számolható. A szemüreg jelző (M52:M51) két egyén átlagértéke alapján magas (hypsikonch). Az orr (M54:M55) közepesen széles (mesorrhin), a szájpad (M63:M62) rövid (brachystaphylin), melyek egyezést mutatnak a sorozat egészében megfigyelt értékekkel. Abban az esetben, ha a kategóriák szerinti megoszlást is figyelembe vesszük a következők állapíthatóak meg. A hosszúság-szélességi jelző értékei (M8:M1) esetében az oszlopszerkezetes
sírokba temetett
egyéneknél
is
megfigyelhető
hyperdolichokran
agykoponyák dominanciája mellett (63,64%) a rövid (brachykran) agykoponyájú temetkezések teljes hiánya szembetűnő. A továbbiakban, míg a férfiak körében a koponyák túlnyomórészt magasak (hypsikranok), addig a nőknél megtalálhatóak az alacsonyabb
59
(orthokran) agykoponyájú egyének is (M17:M1 és M20:M1). Mindkét nem körében kizárólag igen magas (hyperakrokran) koponyák fordulnak elő (M17:M8 és M20:M8). A homlokjelző (M9:M8) értékei mindkét nemnél jelentősen variálnak a közepes és igen széles (metrio-, eury- és hypereurymetop) kategóriák között, a keskeny homlok nem jellemző. Az egészarc- (M47:M45) és a felsőarcjelző (M48:M45) csak férfiaknál volt számolható, mely a közepesen széles és keskeny (meso- és leptoprosop és mesen) kategóriákba esik. A szemüregjelző (M52:M51) a férfiaknál inkább alacsony (chamaekonch), nőknél variál az alacsony és magas kategóriák között. Az orrjelző (M54:M55) mindkét nemnél leggyakrabban középszéles (mesorrhin), a szájpadjelző (M63:M62) esetében jelentős heterogenitás mutatkozik. Összességében az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének metrikus adatai, a belőlük számolható indexek átlagértékei, valamint azok kategóriák szerinti megoszlása egyezést mutat a temető össznépességének hasonló adataival. A minimális eltéréssel kapcsolatban messzemenő következtetések levonása nem lehetséges. VII.3.4. Az alsónyéki népesség morfológiai jellemzése Az alsónyéki népesség morfológiai jellegeit 122 férfi és 166 nő esetében lehetett vizsgálni (85. táblázat, 70-117. ábra). Ez alapján a koponya alakja felülnézetben leggyakrabban a hosszúfejű népességre jellemzően ovoid (♂: 56/122, 45,9%; ♀: 80/166, 48,2%; Σ: 136/288, 47,2%) és pentagonoid (♂: 46/122, 37,7%; ♀: 67/166, 40,4%; Σ: 113/288, 39,2%), míg a rövidfejű embertani komponensekre jellemző sphenoid, spheroid és birsoid koponyakörvonal igen ritka. A koponya körvonala hátulnézetben szinte kivétel nélkül ház formájú (♂: 96/111, 86,5%; ♀: 102/118, 86,4%; Σ: 198/237, 86,5%). A homlok íve leggyakrabban ívelt (♂: 113/147, 76,8%; ♀: 133/199, 66,8%; Σ: 246/346, 71,1%), nőknél emellett lényegesen gyakoribb a meredek homlok (♂: 22/147, 14,9%; ♀: 62/199, 31,2%; Σ: 84/346, 24,2%). A nyakszirt túlnyomórészt curvoccipital profilú (♂: 136/143, 95,1%; ♀: 195/198, 98,5%; Σ: 331/341, 97,1%), igen kevés a csapott, planoccipital tarkóprofilú egyén előfordulása (♂: 2/143, 3,5%; ♀: 1/198, 0,5%; Σ: 3/341, 0,9%). A glabella és a protuberantia occipitalis externa fejlettségénél nemi dimorfizmusból fakadó különbségek mutatkoznak, kifejezettségük a férfiaknál nem olyan markáns. Az orbita ugyancsak nemi különbségeket mutat, férfiaknál többnyire szögletes (♂: 93/111, 83,8%; ♀: 48/110, 43,6%; Σ: 141/221, 63,8%), nőknél inkább kerek (♂: 18/111, 16,2%; ♀: 62/110, 56,4%; Σ: 80/221, 36,2%), bár esetükben jelentős a heterogenitás. Az orr
60
mindkét nem körében a leggyakrabban széles (♂: 21/40, 52,5%; ♀: 27/48, 56,3%; Σ: 48/88, 54,6%). Az apertura piriformis döntően anthropin (♂: 73/104, 70,2%; ♀: 94/111, 84,7%; Σ: 167/215, 77,7%), a spina nasalis anterior leggyakrabban a Broca szerinti 2-es fokozatú (♂: 16/36, 44,4%; ♀: 16/29, 55,2%; Σ: 32/65, 49,2%). A fossa canina férfiaknál túlnyomórészt közepesen mély (♂: 30/65, 46,2%; ♀: 39/106, 36,8%; Σ: 69/171, 40,4%), nőknél mély (♂: 27/65, 41,5%; ♀: 56/106, 52,8%; Σ: 83/171, 48,5%). Alveolaris prognathia általában nincs (♂: 57/89, 64,0%; ♀: 34//84, 40,5%; Σ: 91/173, 52,6%), nőknél gyakrabban jellemző a kismértékű prognáltság (♂: 27/89, 30,34%; ♀: 37/84, 44,1%; Σ: 64/173, 37,0%). A fent vizsgált morfológiai jellegzetességek az egyes esetek típusainak meghatározását ugyan nagymértékben elősegíthetik, de sok esetben félrevezetőek is lehetnek. E jellegek megítélésének többsége ugyanis erősen szubjektív jellegű. Nem csupán a különböző szerzők eltérő szempontjai (iskolái), hanem akár ugyanannak a szerzőnek a sok esetben változó metodikai megítélése miatt is a rendelkezésünkre álló morfológiai leírások összehasonlítása az irodalmi adatokkal nem, vagy csak feltételesen végezhető el. Az egyéb lengyeli sorozatok közül a mórágyi széria vizsgálata során Zoffmann éppen ezért már csak két megfigyelést emelt ki: a gyakori mérsékelt prognathia-t és a valamennyi koponya esetében megfigyelhető curvoccipital tarkóprofilt (Zoffmann 2004a). A többi, általában korábban vizsgált lengyeli temető esetében (Villánykövesd, Zengővárkony, Csabdi) ugyan bővebb morfológiai leírást találunk – melyek alapvetően hasonlóságot is mutatnak az alsónyéki temetőben megfigyeltekkel –, részletes összehasonlító elemzésüktől, a különböző szerzők, eltérő szempontjai miatt azonban eltekintek. A vizsgált széria morfológiai jellemzői közül fontosnak tartom kiemelni a planoccipital tarkóprofil előfordulását, mely a kultúra egyéb embertani leletei közül csupán az alsóausztriai eggenburgi brachykran agykoponyájú férfi esetében fordult elő. A leletet leírója a taurid típushoz sorolta (Ehgartner 1956). Ezt később számos szerző kétségbe vonta, ugyanis ennek az embertani típusnak az előfordulása a térség újkőkorára, sőt rézkorára sem jellemző, megjelenése egyértelműen a korabronzkori harang alakú edények népéhez köthető (Zoffmann 2000, 2001). Az alsónyéki sorozatban megfigyelt hasonlóan csapott nyakszirtű egyének sem ezt az embertani komponenst, hanem a dinári típust képviselik (erről részletesebben lásd a VII.3.9. fejezetet).
61
VII.3.5. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének morfológiai jellemzése A 68 oszlopszerkezetes temetkezésből 23 férfi és 27 nő koponyája volt többé-kevésbé alkalmas a morfológiai jellegek felvételére, melyek kategóriák szerinti megoszlását a 86. táblázat tartalmazza. Ez alapján megfigyelhető, hogy körükben minimálisan ugyan, de gyakoribb a pentagonoid felülnézeti koponya körvonal (♂: 9/19, 47,5%; ♀: 9/20, 45,0%; Σ: 18/39, 46,2%), szemben az ovoiddal, és egyáltalán nem fordul elő a rövid koponyákra jellemző sphenoid, spheroid, vagy birsoid alak. A hátulnézeti körvonal esetükben leggyakrabban ház alakú (♂: 14/15, 93,3%; ♀: 16/19, 84,2%; Σ: 30/34, 88,2%), de néhány egyénnél megfigyelhető a bomba és sátor hátulnézeti forma is. A homlok íve, a glabella és a protuberantia occipitalis externa kifejezettsége a nemi dimorfizmusból fakadóan a temetőrész teljes népességére jellemző formákat és fejlettségi fokokat mutatja. A tarkó szinte kivétel nélkül curvoccipital profilú (♂: 19/20, 95,0%; ♀: 23/23, 100,0%; Σ: 42/43, 97,7%), egy férfi esetében volt csak bathrokran lefutású (♂: 1/20, 5,0%; Σ: 1/43, 2,3%). Az orbita férfiaknál szögletes (♂: 13/15, 85,7%; ♀: 7/14, 50,0%; Σ: 20/29, 68,9%), nőknél egyenlő arányban megtalálható a kerek és a szögletes forma. Az orr a férfiaknál gyakrabban keskeny (♂: 4/5, 80,0%; ♀: 1/5, 20,0%; Σ: 5/10, 50,0%), nőknél széles (♂: 1/5, 20,0%; ♀: 4/5, 80,0%; Σ: 5/10, 50,0%). Az aperura piriformis leggyakrabban anthropin (♂: 8/12, 66,67%; ♀: 13/13, 100,%; Σ: 21/25, 84,0%). A fossa canina mindkét nemnél variál: férfiaknál leggyakrabban közepesen mély (♂: 5/9, 55,6%; ♀: 3/11, 27,3%; Σ: 8/20, 40,0%), nőknél mély (♂: 3/9, 33,3%; ♀: 6/11, 54,5%; Σ: 9/20, 45,0%). Alveolaris prognathia nem jellemző (♂: 8/13, 61,5%; ♀: 4/11, 36,4%; Σ: 12/24, 50,0%), vagy kismértékű (♂: 5/13, 38,5%; ♀: 5/11, 45,5%; Σ: 10/24, 41,7%). Az oszlopszerkezetes sírokba temetettek morfológiai jegyeit vizsgálva megállapítható, hogy azok nem különböznek lényegesen a temetőrész össznépességének jellegeitől. VII.3.6. A postcranialis váz mérésének eredményei Az egyéni méreteket és termetértékeket a 87-88. táblázat, a méretek és az indexek átlagértékeit és statisztikai paramétereit a 89-90. táblázat tartalmazza. Az eredmények értékelése során 238 férfi és 299 nő hosszúcsont adatait lehetett számításba venni. A koponyák metrikus adataihoz hasonlóan a postcranialis vázak méretei is tág variációs határok között, relatíve nagy szórásértékeket mutatnak. A vázcsontok az egyes méretek középértékei szerint a következőképpen jellemezhetők.
62
A hosszúcsontok legnagyobb hosszát figyelembe véve mindkét nem körében a bal kulcscsont, továbbá a jobb kar-, sing- és orsócsont nagyobb átlagos értékei érdemelnek említést. A karcsontnál mutatkozó bilateralis eltérés nőknél kifejezettebb. A comb- és a sípcsont hosszméretei ugyancsak bilateralis eltérést mutatnak. A combcsontnál mindkét nem esetében a bal, a sípcsontnál viszont mindkét nemnél a jobb oldali értékek a nagyobbak. A nemi dimorfizmus legkifejezettebben a karcsontok, legkevésbé a sípcsontok átlagos legnagyobb hosszméretei esetében figyelhető meg. A hosszúcsontok transversalis és sagittalis átmérői tekintetében a bilateralitas mindkét nem körében sokkal kevesebb alkalommal, vagy igen kis mértékben figyelhető meg. A kulcscsont esetében a jobb átmérő átlagértéke valamelyest nagyobb, a karcsontnál ugyanakkor a különbség már szinte elhanyagolható. Ugyancsak alig mutatkozik különbség a comb- és a sípcsont diaphysiseinek átmérői tekintetében. Az abszolút méretekből számolt indexek szerint az átlagos mindkét oldali férfi kulcscsont a robusztucitási jelző (M6:M1) alapján robusztus. Az átlagos jobb férfi karcsont a robusztucitás jelző (M7:M1) alapján közepes, a bal karcsú (gracilis). Mindkét oldali karcsont diaphysisének keresztmetszeti jelzője (M6:M5) kerek (eurybrachia). Az átlagos radiohumeralis jelző (Radius M1:Humerus M1) alapján mindkét alkar arányos (mesoker). Az átlagos jobb férfi combcsont a diaphysis keresztmetszeti jelzője (M6:M7) szerint közepes, a bal gyenge. Mindkét oldali átlagos férfi combcsont a felső diaphysis keresztmetszeti jelző (M10:M9) alapján lapos, azaz platymer. Mindkét oldali átlagos férfi sípcsont a knemicus jelző (M9a:8a) alapján gyengén lapos, mesoknem. Az átlagos jobb női kulcscsont a robusztucitási jelző (M6:M1) szerint robusztus, a bal közepes. Az átlagos női karcsont a hosszúság-vastagsági jelző (M7:M1) alapján gracilis, a diaphysis keresztmetszeti jelző (M6:M5) alapján kerek (eurybrachia). Az átlagos brachialis jelző (Radius M1:Humerus M1) alapján mindkét alkar arányos, mesoker. Mindkét oldali combcsont a diaphysis keresztmetszeti jelző (M6:M7) alapján gyenge, a felső diaphysis keresztmetszeti jelző (M10:9) szerint lapos, azaz platymer. A jobb oldali átlagos női sípcsont a knemicus jelző (M9a:8a) szerint gyengén lapos (mesoknem), a bal oldali kerek (euryknem). Az egyes végtagelemek bilateralitas-ának vizsgálata a hosszméretek tekintetében mindkét nem esetében jelentős eltéréseket mutat, míg a diaphysis-ek jobb és bal oldali, nyílés harántirányú átmérői között jelentősebb különbségek nem adódtak. Utóbbi arra utal, hogy az alsónyéki népesség körében nem mutatható ki olyan fizikai tevékenység, vagy munkavégzés nyoma, mely valamelyik oldali végtagelemek fokozottabb igénybevételét, vagy kifejezettebb izomtapadási felületek kialakulását eredményezte volna. Az abszolút méretek és
63
az azokból számolt jelzők alapján a két nem között csupán minimális, a nemi dimorfizmusból fakadó különbségek adódtak. Az átlagértékek szerint az alsónyéki férfiakat is inkább a kis abszolút méretekkel és indexekkel rendelkező, gracilisabb testfelépítésű egyének előfordulása jellemzi. VII.3.7. Az alsónyéki népesség becsült testmagassága A testmagasságbecslés során 188 férfi és 209 női adatsort vehettem figyelembe (91-93. táblázat és 118-120. ábra). Ez alapján a férfiak becsült átlagos testmagassága Sjøvold (1990) módszere szerint 164,4 cm, a nőké 155,3 cm, mely mindkét nem esetében a Martin szerinti közepes termetkategóriának felel meg. A Pearson-Rösing (1988) módszer alapján a férfiak átlagos termete 161,2 cm, a nőké 151,2 cm, mely mindkét nem esetében a Martin szerinti kisközepes termetkategóriába tartozik. Bernert (2005b, 2008) módszere alapján a férfiak átlag termete 166,4 cm, a nőké 163,3 cm, mely férfiak esetében a Bernert szerinti közepes, nőknél a magas termetértékeknek felel meg. Az egyes testmagassági kategóriák szerint Sjøvold módszere alapján mindkét nemnél a kisközepes termet a leggyakoribb, a népesség körében a kicsitől a nagy termetértékekig alapvetően minden testmagassági kategória, nagyjából egyenlő arányban megtalálható, habár férfiak esetében valamelyest kevesebb a magas termetűek aránya (91. táblázat). PearsonRösing módszere alapján a kicsi, a kisközepes és a közepes termetkategóriák fordulnak elő leggyakrabban mindkét nem esetében, a nagyközepes és magas termetűek aránya igen alacsony, ami e becslési módszer alapján is a nők körében gyakoribb (92. táblázat). Bernert módszere szerint ugyanez a tendencia mutatható ki, a nagyközepes és a magas termetkategória férfiaknál ritka, nőknél jóval gyakoribb (93. táblázat). A
három
módszer
alapján
számolt
testmagassági
adatokkal
kapcsolatban
megfigyelhető, hogy míg Pearson-Rösing módszere alapján általában a legalacsonyabb, addig Bernert módszere szerint a legnagyobb termetértékek adódnak. A különböző szerzők képletével számolt tendenciózus eltérés több más széria esetében is megfigyelhető, amelynek oka számos: egyrészt a különböző termetbecslő módszerek más és más végtagelemekkel számolnak (vagy éppen nem számolnak), másrészt eltérő környezeti, ebből fakadóan emberföldrajzi, rasszbeli mintákat vesznek alapul, harmadrészt a módszerek egy része figyelmen kívül hagyja a nemi dimorfizmusból fakadó eltérő alkati sajátosságokat (Bodzsár 2003, Bernert 2005b, 2008).
64
A különböző módszerekkel becsült testmagassági adatokat összegezve megállapítható, hogy az alsónyéki népesség e tekintetben is igen változatos képet mutat: mindkét nem esetében egyaránt megtalálhatóak az alacsony és a magas termetű egyének, igaz utóbbiak nők körében gyakrabban fordulnak elő. Éry (1998) a Kárpát-medence neolitikumából származó sorozatok alapján Sjøvold számítási módszere szerint a férfiak testmagasságának átlagát 172,28 cm-ben, a nőkét 159,75 cm-ben becsülte meg. Ettől az alsónyéki átlagértékek a férfiak esetében térnek el jelentősen, mintegy 8 cm-rel alacsonyabb értékeket mutatva. Nők esetében is alacsonyabb testmagassági adatokkal rendelkezünk, itt a különbség 4 cm. Az összehasonlíthatóság érdekében néhány nagyobb sírszámú lengyeli temető esetében kiszámoltam mindhárom termetbecslő módszer segítségével az átlagos termetértékeket (Mórágy: 12 ♂, 26 ♀; Zengővárkony: 14 ♂, 17 ♀; Villánykövesd: 7 ♂, 4 ♀). A 103-105. ábrákon feltüntetett értékek alapján az alábbi tendenciák figyelhetők meg. Az alsónyéki férfiak átlagértékeinél csupán a villánykövesdi sorozat termetértékeinek átlaga magasabb, de a különbség minimális (kevesebb, mint 1 cm). Nőknél mindhárom becslési módszer alapján az alsónyéki népesség bizonyult egyértelműen a legmagasabbnak (a különbség itt nagyobb, általánosságban 2-4 cm). A különböző lengyeli szériák testmagassági adatai alapján férfiaknál a mórágyi, nők esetében a zengővárkonyi egyének termete a legalacsonyabb, míg a legmagasabbnak a villánykövesdi férfiak és az alsónyéki nők bizonyultak. VII.3.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének becsült testmagassága Az oszlopszerkezetes sírépítményekbe temetett egyének termetbecslése során 23 férfi és 21 női adatsort vehettem figyelembe (94-96. táblázat és 118-120. ábra). Ezek alapján a férfiak átlagos becsült testmagassága Sjøvold módszere alapján számítva 165,8 cm (közepes), a nőké 156,5 cm (nagyközepes). Pearson-Rösing módszere szerint becsülve a férfiak átlag termete 162,2 cm, a nőké 151,9 cm, mely mindkét nem esetében a Martin szerinti kisközepes termetkategóriának felel meg. Bernert metódusa alapján a férfiak átlagos becsült testmagassága 167,2 cm, a nőké 164,1 cm, mely a férfiaknál a Bernert szerinti nagyközepes, nőknél a magas termetnek felel meg. Az egyes termetkategóriák Sjøvold számítási módszere alapján mindkét nem esetében a kisközepestől a magas termetértékekig variálnak (94. táblázat). Pearson-Rösing módszere alapján becsülve a férfiaknál a kicsi és a közepes termetkategóriák között oszlanak meg az értékek, nőknél ugyanakkor a kisközepes és közepes termetű egyének dominálnak (95. táblázat). Bernert módszere alapján számítva a férfiak körében a közepes és a magas
65
termetűek, nőknél a magasabb (nagyközepestől a nagyon magasig) termetkategóriájú egyének dominanciája figyelhető meg (96. táblázat). Az egyéni termetértékek kategóriák szerinti megoszlása alapján megállapítható, hogy az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének termetükkel úgymond nem „emelkedtek ki” a szokványos módon eltemetettek közül, azaz esetükben is megtalálhatóak mind az alacsonyabb, mind a magasabb testmagasságúak. Emellett mindhárom termetbecslő módszer átlagos testmagasságértékei alapján nagyjából 1 cm-rel magasabbak a temetőrész össznépességére jellemző átlagadatoknál, továbbá mintegy 3-6 cm-rel magasabbak a többi lengyeli széria termetértékeinél (118-120. ábra). VII.3.9. Az alsónyéki népesség taxonómiai analízise A taxonómiai elemzések során a hazai paleoantropológiai anyagra kidolgozott metodikát, az ehhez használt és ajánlott méreteket és morfológiai jellegeket vettem alapul (Bartucz 1938, Lipták 1962, 1963, 1965, 1967, 1980, Farkas 1972, 1975). Munkám során törekedtem a kvantitatív és kvalitatív jellegek együttes alkalmazására, a jellegegyüttesek felismerésére, továbbá bizonyos jellegek taxonómiai szempontból kiemelt szerepének szem előtt tartására. Az eredmények értékelése során a következőket azonban mindenképpen figyelembe kell venni: 1. a módszer meglehetősen szubjektív, annak ellenére, hogy az abszolút méreteket és a relatív jelzőket is figyelembe veszi; 2. az egyes metrikus jellegek szélső értékeinél átfedések lehetnek, melyek alapján kérdésessé válhat a leletek egy meghatározott taxonba sorolása; 3. ún. „tiszta taxonok” nem léteznek, ami elsősorban az egyes kultúrák, etnikumok közti keveredéssel magyarázható. Az alsónyéki széria taxonómiai elemzését e szempontok figyelembe vételével végeztem el. A nagy sírszám ellenére a csontok rossz megtartási állapota miatt igen kevés volt azon leleteknek a száma, amelyek a vizsgálatra alkalmasnak bizonyultak. Tekintettel arra, hogy ún. tiszta típusok még a jó megtartású és metrikusan értékelhető koponyák esetében sem állapíthatók meg, az Alsónyéken élt népesség domináns taxonómiai összetevőjét a kicsi-kisközepes termetű, hosszú-keskeny-magas agykoponyájú, keskeny vagy középszéles arcú, kifinomult vonásokkal és kis abszolút méretekkel rendelkező gracilis mediterrán típus képviseli (71., 72., 73., 75., 80., 82., 87., 89., 102., 106., 111. ábra). A következő jellegzetes taxont a nagyközepes-magas termetű, ugyancsak hosszú és magas agykoponyájú, alacsony és széles arcú cromagnoid-A típus jelenti (77., 78., 83., 88., 103. ábra). Megtalálhatók továbbá az ugyancsak hosszú fejű és keskeny arcú, robusztusabb testfelépítésű, magasabb termetű atlantomediterrán és nordoid (99., 110. ábra) komponensek
66
képviselői is. Végül elenyésző mértékben, de előfordulnak a brachykran agykoponyájú, kisközepes termetű, curvoccipital tarkóprofilú, alacsony és széles arcú alpi (96., 100., 101., 104. ábra), valamint a magasabb termetű, planoccipital tarkóprofilú, magas és keskeny arcú dinári típus képviselői is (97. ábra). Tekintettel arra, hogy a temetőrész összesítő térképe a rendelkezésemre állt, a különböző típusokba sorolható leletek temetőn belüli elhelyezkedésének vizsgálatát is elvégeztem. Eszerint szabályszerű elkülönülés nem volt megfigyelhető, a különböző típusokba sorolható egyének sírjai véletlenszerű elhelyezkedést mutatnak, a temető egymás közelében fekvő temetkezései esetében is keverednek egymással. Területi elkülönülés csupán a néhány rövidfejű (alpi és dinári) embertani komponens képviselőinél (♂: 3463., 3949., 4011., 4085.; ♀: 3231., 3385., 3461. sírszámúak) tapasztalható, akiknek a temetkezései viszonylag nem messze egymástól, a temetőrész középső részén találhatóak meg. A 97. táblázatban az egyéb lengyeli lelőhelyeken megfigyelt taxonok előfordulását foglaltam össze. Eszerint az alsónyéki széria alapvetően különbözik az egyéb sorozatok esetében megfigyelt, továbbá a lengyeli népesség egészére megállapított tipológiai képtől, mellyel kapcsolatban az egyes szerzők a nagyfokú heterogenitás mellett az atlantomediterrán és a nordoid típusok dominanciáját emelték ki (Nemeskéri 1961, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 1969-1970, 2001). A táblázat adatai alapján az alsónyéki anyagban domináns gracilis mediterrán típus egyedül a zengővárkonyi temető népességében fordult elő nagyobb arányban, ahol a továbbiakban, megint Alsónyékhez hasonlóan, a cromagnoidok képviselik a második leggyakoribb embertani komponenst (Zoffmann 1969-1970). A korábbiakban vázolt módszertani problémák mellett az egyes lengyeli szériák, illetve az össznépesség esetében megállapított tipológiai sokszínűség hátterében mindenképpen számításba kell venni azt a tényt, hogy a kultúra igen nagy földrajzi területen terjedt el. Így antropológiailag is feltételezhető a régészetileg (elsősorban a temetkezési szokásokban megfigyelt különbözőségek alapján) megállapított lokális egységekre, csoportokra tagolódás. Mindez eltérő alaplakosságot feltételezve, hozzájárulhatott a kultúra népességének tipológiai heterogenitásához. Tekintettel arra, hogy a lengyeli kultúra népességének eredetét a kutatás elsősorban a helyi, autochton lakosságra vezeti vissza, fontosnak tartom az irodalmi adatok alapján áttekinteni a térségben élt kora és középső neolitikus populációk embertani összetevőivel kapcsolatos ismereteinket. A megelőző korszakokból származó népességeket jelenleg reprezentáló leletanyag a késő neolitikum időszakához képest azonban jóval kevesebb. Összehasonlításként, míg a
67
lengyeli kultúrát embertanilag a mai Magyarország területéről összesen 28 lelőhelyről származó 1438 egyénhez tartozó csontmaradvány képviseli (1. táblázat), addig az újkőkor kezdetén megjelenő Starčevo kultúra népessége a Kárpát-medence területéről csak 24 lelőhelyről feltárt 109 egyén embertani lelete alapján jellemezhető (Zoffmann 2012c). A lengyeli kultúra kialakulásában fontos szerepet játszó középső neolitikus közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának Dunántúlról előkerült embertani leleteinek a száma még ennél is kevesebb, csupán 51, amely négy lelőhelyről származik (Zoffmann 2005, 2012b). Az ugyancsak kulcsfontosságú Sopot művelődés közölt embertani leleteit is csak két lelőhely 14 temetkezésének csontmaradványa képviseli (Zoffmann 1978, 1996, 2005). A Makedóniától a Balaton vidékéig elterjedt kora neolitkus Starčevo kultúra antropológiai képének a körvonalazása – a mind a mai napig általában csak szórványosan előkerült egy-egy lelete alapján – meglehetősen bizonytalan. A különböző módszerek, szerzők és szempontok szerinti elemzések ebben az esetben is nagyfokú taxonómiai heterogenitást sugallnak, melyen belül a gracilis mediterrán típus dominanciája emelhető ki (Mikić 1981, 1989, Szathmáry 1981, Zoffmann 1976, 1980, 2001, 2004e, 2005-2007, 2012c). Tekintettel arra, hogy a Starčevo kultúra is igen nagy földrajzi területen terjedt el, ebben az esetben is feltételezhető a lokális egységre tagolódás, amely az autochtonokkal és az eltérő területi szomszédokkal keveredve okozhatta a népesség tipológiai sokszínűségét. Ezt a heterogenitást Zoffmann (1977) korábban egy déli eredetű, földművelő-állattenyésztő népesség és a helyi, postmezolitikus alaplakosság eltérő intenzitású keveredésével magyarázta. Az újabban előkerült Starčevo temetkezések feldolgozása alapján azonban a keveredés mértékét már elhanyagolhatónak ítélte meg, a helyi lakosságra utaló, archaikus jellegeket mutató leletek kevés száma miatt (Zoffmann 2012c). Mikić (1981, 1989) szintén elvetette az idegen, déli eredetű népességek megjelenésének a lehetőségét és szerinte a neolitizáció során, a termelőgazdálkodásra való áttérés, valamint ezzel összefüggésben a táplálkozásban bekövetkezett változások nyomán – migráció helyett – inkább egy olyan helyben lezajló, mikroevolúciós, konkrétabban gracilizációs folyamattal számolhatunk, amely a különböző alacsonyabb termetű mediterrán típusok elterjedését eredményezte. Emellett a Vinča lelőhelyen Schwidetzky (1969, 1971-1972) által nagy számban leírt brachymorph koponyájú egyének előfordulása alapján Mikić (1989) egy helyben lezajló brachykranizációs folyamattal is számol, annak ellenére, hogy az ilyen agykoponyájú egyének száma elenyésző a kultúra népességén belül. Újabban Zoffmann (2012b) a Penrose-féle distancia analízis ereményei alapján feltételezi, hogy a kora neolitikus Starčevo csoportok a Kárpát-
68
medencébe való érkezésük után alig keveredtek az autocthon lakossággal, akik viszont hatásukra áttértek a termelőgazdálkodásra. A közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának a Nyugat-Kárpát-medence területén élt népességeinek kapcsolatait elsősorban az embertanilag teljesen ismeretlen, mezolitikum idején itt élt autochton alaplakossággal és a csehországi vonaldíszes populációval feltételezi a kutatás (Jelinek 1973, Zoffmann 2001, 2012b). A mai Magyarország területéről ismert legnagyobb sírszámú Balatonszárszó-Kis-erdei dűlő lelőhelyen feltárt szériája esetében a relatív robusztus alkatú dolichokran típusok dominanciája emelhető ki, mely mellett kisebb arányban a gracilis és az archaikus jellegeket mutató koponyák is előfordultak (Zoffmann 2012b). A szlovákiai Nitra-H.Krškany-Piemyslová ul. temetőből előkerült leletekkel kapcsolatban is a nagy variációs terjedelemmel rendelkező leptodolichokran típus jelenléte mutatható ki, mely Jelinek (1973, 1978) szerint nem tipológiai heterogenitásra, nemi dimorfizmusra, vagy migrációra, hanem inkább egy helyben lezajló gracilizációs folyamatra vezethető vissza. Az alsó-ausztriai vonaldíszes kultúrabeli leletek körében is a leptodolichomorph típusú egyének dominálnak (Jungwirth és Kloiber 1973, Jungwirth 1977), melyekkel kapcsolatban Weninger (1978) szintén a helyi eredet lehetőségét vetette fel. Zoffmannn (2012b) a Starčevo és a közép-európai vonaldíszes kultúra Nyugat-Kárpátmedencében
élt
népességeit
képviselő
koponyasorozatok
metrikus
jellemzőinek
összehasonlítása során jelentős különbségeket állapított meg. Az agykoponya tekintetében a hyperdolichokran dominanciával rendelkező vonaldíszesekkel szemben a Starčevo népesség körében a meso- és a brachykran agykoponyájú egyének gyakoribb előfordulását mutatta ki. Az arckoponya kapcsán a keskeny, mesen-lepten kategóriájú vonaldíszesekkel szemben a Starčevo népesség körében a szélesebb, eurymorph arcú egyének dominanciáját figyelte meg. E különbségek ellenére nem zárja ki egy jelenleg még ismeretlen arányú biológiai keveredés lehetőségét, azonban ez véleménye szerint nem lehetett olyan mértékű, mely a két kultúra népességének eredeti tipológiai arculatát jelentősen megváltoztatta volna. A Sopot kultúra embertanilag feldolgozott legnagyobb sírszámú lelőhelye BicskeGalagonyásról ismert, melyet Nemeskéri az 1960-as évek elején még a vonaldíszes kultúrához sorolt és az embertani anyag cromagnoid vonásait emelte ki (Nemeskéri 1961). Zoffmann a taxonómiailag igen heterogén töredékes sorozatban ugyanakkor a gracilis mediterrán típus jelenlétét is kimutatta (Zoffmann 1978). A cromagnoidok előfordulása alapján – mely megtalálható még a Vinča kultúra Hrtkovci-Gomolavai -, valamint a középeurópai vonaldíszes kultúra Nitra-H.Krškany-i lelőhelyén – igazoltnak véli a Sopot kultúra
69
régészetileg is felvázolt eredetét, amelyben részben a Vinča, részben a közép-európai vonaldíszes kultúra kései csoportjai (kottafejes, zselíz) játszottak szerepet (Zoffmann 1978, 1996). A nagy esetszámú alsónyéki embertani anyag tipológiai összetételének ismeretében a lengyeli kultúrán belül korábban megállapított (Nemeskéri 1961, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 1969-1970, 2001) robusztusabb testalkatú atlantomediterrán és nordoid típusok dominanciájával szemben a gracilis mediterránok korszakon belüli gyakoribb előfordulása mutatható ki. A korai és a középső neolitikumban megfigyelt archaikus vonásokkal rendelkező dolichokran koponyák újkőkor kései időszakában történő előfordulása a helyi, akár a neolitikum legkorábbi szakaszáig visszavezethető alaplakosság genetikai örökségét, bizonyos jellegeknek a továbbélését jelezheti. A cromagnoid típus jelenléte – melyet Nemeskéri (1961) a helyi közép-európai vonaldíszes kultúra, míg Zoffmann (1978, 19861987, 2000, 2001) a Sopot művelődés népességére vezetett vissza – szintén az autochton lakosság továbbélésére utalhat. A Starčevo kultúra déli elterjedési területein előforduló és a lengyeli népesség körében szórványosan megtalálható rövidfejű embertani komponensek a középső neolitikus vonaldíszes kerámia népességét reprezentáló leletanyagból eddig teljesen hiányoznak. Tekintettel arra, hogy túl kevés vonaldíszes embertani lelet áll még a vizsgálatok rendelkezésére, a brachykranok középső neolitikum időszakára eső hiányára kézenfekvő magyarázat nincs. VII.3.10. A kraniometriai adatok alapján történő összehasonlítás A történeti korokból származó népességek biológiai távolságszámítására alkalmazott módszerek olyan, a metrikus adatokon alapuló összehasonlító statisztikai eljárások, melyek segítségével megbecsülhetők az egyes szériák közötti hasonlóságok, vagy különbségek. Az elemzések elvégezhetőek azonos korú, térben szomszédos, továbbá azonos területen, időben egymást követő népességek embertani sorozatai között, de térben és időben igen távoli kultúrák népességei is összehasonlíthatóak általuk (Zoffmann 1983). Az egyes népességek koponyaméretei közti különbségek általában eltérő genetikai hátterükkel, bevándorló, idegen eredetű népességek megjelenésével, helyi lakosságba történő beolvadásával, stb. magyarázhatóak (Stewart 1943, Manolis 2001). A hasonlóságok ellenben egymástöl födrajzilag távoli népek esetében is azok azonos eredetét igazolhatják, illetve ugyanazon a területen, egymástól időben távoli népességek között a biológiai kontinuitás tényét támaszthatják alá (Zoffmann 1983).
70
A koponyaméreteken alapuló összehasonlítást az utóbbi évtizedekben hazánkban is számos szerző alkalmazta (pl.: Éry 1982, Fóthi 1998, Fóthi és Fóthi 1990, 1992, Zoffmann 1984, 1986a, 1992, 2004a, 2005, Szathmáry 1997, Guba és mtsai 1997, Kővári és Szathmáry 2001, Kővári 2008, Hajdu 2012a, 2012b). Ezek közül néhány tanulmányban az összehasonlítást több kutató az egyéni adatok (pl. Szathmáry 1997, Guba és mtsai 1997, Kővári 2008), míg mások az átlagok alapján végezték el (pl. Zoffmann 1984, 1986a, 1990, 1992, 2004a, 2005, Hajdu 2012a, 2012b). A lengyeli kultúra esetében a lehetséges biológiai, genetikai kapcsolatokat a korábbiak során Zoffmann több lépcsőben, a Penrose-féle distancia analízissel (1954) próbálta kideríteni (Zoffmann 1984, 1986a, 1990, 2004a, 2005). Az összehasonlításba bevonható sorozatok számának megnövelése érdekében eleinte az egy kultúrához, vagy temetőhöz tartozó férfi és női sorozatokat az Alekszejev és Debec (1964) módszerével történt standardizálás után összevonta és ezeket hasonlította össze (Zoffmann 1984, 1986a, 1990). Az így megnövekedett esetszámú szériák az analízis eredményeit – azáltal, hogy a nemek aránya változó az egyes sorozatokon belül – a kezdetben ugyan kétségessé tették, a későbbiekben azonban már bizonyos sorozatok esetében lehetőség nyílt külön férfi és női átlagértékek alapján is az analízis elvégzésére, melyek megerősítették a korábbi eredményeket (Zoffmann 2004a, 2005). Az általam elvégzett elemzésekbe 38 férfi és 26 női Kárpát-medencei, közép-, észak-, kelet- és délkelet-európai, továbbá közel-keleti neolitikus és rézkori sorozatot vontam be (99. táblázat). Schwidetzky (1967) az összehasonlítások során az egyes sorozatok mennyiségi reprezentációs határát méretenként minimum hét esetben határozta meg. Ez alól azonban számos, a disszertáció célkitűzése szempontjából fontos sorozat esetében kénytelen voltam kivételt tenni. A mintavétel még ennek ellenére is térben és időben foghíjas, mivel nagy területekről (pl. a Balkán jelentős részéről) és jelentős időszakokból hiányoznak a kellő esetszámú, különálló férfi és női embertani szériák. Az egyes távolságszámító módszereknél alkalmazott szignifikanciaszintek és a hozzájuk tartozó távolságértékek a 98. táblázatban, míg az eredmények a 100. táblázatban találhatóak. Ez alapján az alsónyéki férfi sorozat távolságszámító módszertől függetlenül a 0,1%-os szignifikancia szintet alapul véve egyetlen sorozattal sem mutat hasonlóságot. 0,5% és 1%-os szignifikancia szinten a Penrose módszerrel továbbra sincs kapcsolat egyetlen szériával sem, míg a Csebisev és a Pearson korrelációs módszer már túlságosan nagy hasonlósági kört ad, amely jelzi ezen módszerek esetében e szignifikancia határok alacsony voltát. 1%-os szinten belül az alsónyéki férfi sorozat az Euklidészi távolság szerint a bodrogkeresztúri kultúra
71
összevont sorozatával és a németországi Walternienburg-Bernburg kultúra schönstedti temetőjével mutat kapcsolatot. A Penrose elemzés alapján csak 5%-os szignifikancia szinten belül találtam kapcsolatot a közép-európai vonaldíszes kultúra összevont Nyugat-Kárpátmedencei és németországi szériájával, az alföldi bodrogkeresztúri sorozattal, továbbá a Walternienburg-Bernburg kultúra schönstedti temetőjével. Az alsónyéki női sorozat az igen szigorú, 0,1%-os szignifikancia szintet alapul véve több módszer (a Penrose és a Csebisev távolságokkal, valamint a Pearson korrelációs analízis) alapján is egyértelműen a közép-európai vonaldíszes kultúra bruchstedti temetőjével mutat hasonlóságot. A Csebisev távolság alapján ugyanennél a szintnél még a lengyeli kultúra mórágyi temetőjével és összevont dél-dunántúli sorozatával, valamint a középeurópai vonaldíszes kultúra összevont csehországi szériájával mutatható ki szignifikáns hasonlóság. 0,5%-os szintnél a Penrose-féle távolságszámító módszer is kapcsolatot mutat az aszódi és a mórágyi lengyeli sorozattal. Az Euklidészi módszer alapján ugyanezen a szinten belül a vizsgálatba bevont szériák közül a mórágyi, a bruchstedti, valamint a közép-európai vonaldíszes kultúra összevont csehországi sorozata található. 1%-os szignifikancia szinten a Penrose módszernél a dél-dunántúli lengyeli sorozattal mutatható ki kapcsolat. Az Euklidészi távolság ennél a határértéknél a lengyeli kultúra aszódi temetőjével és dél-dunántúli összevont sorozatával, a közép-európai vonaldíszes kultúra összevont Nyugat-Kárpátmedencei és csehországi sorozatával, a sondershauseni temetővel, valamint a tiszai kultúra összevont sorozatával mutat hasonlóságot. A Csebisev távolság és a Pearson korrelációs mátrix 0,5 és 1%-os szignifikancia határ esetén a nőknél is igen nagy hasonlósági kört ad. A kraniometriai összehasonlító vizsgálatok során kapott eredmények kiértékelése és értelmezése során – a különböző módszerekkel, valamint az alkalmazott szignifikancia határokkal kapcsolatban – néhány lényeges tanulságra érdemes felhívni a figyelmet. A Penrose és az Euklidészi távolságszámító módszerek 0,1 és 0,5%-os szignifikancia szinten viszonylag szűk és nagyjából azonos hasonlósági köröket eredményeztek. Az Euklidészi
távolság 1, illetve 5%-os szignifikancia szinten belül azonban már mindkét nem esetében a feltételezhetőnél jóval nagyobb számú embertani szériával mutatott párhuzamot, mint ami a régészeti és embertani irodalom alapján értelmezhető lenne. A Csebisev és a Pearson korrelációs analízis már 0,5%-os szignifikancia szinten eredményezett tág hasonlósági kört, de a kapcsolat elsősorban a lengyeli és a közép-európai vonaldíszes kultúrkör sorozataival jelentkezett. Ugyanezen módszerek 1 és 5%-os szinten azonban már az Euklidészi távolsághoz hasonlóan olyan megengedőnek bizonyultak, annyira szerteágazó kapcsolatokat mutattak, melyek e népességeknek az embertani irodalomban megtalálható, eltérő
72
morfometriai jellegzetességei alapján nem igazolhatóak. Mindezek ismeretében a Penrose és az Euklidészi módszereknél még a 0,5%-os, míg a másik két távolságszámító módszernél csak egy szigorúbban megvont, 0,1%, esetleg 0,25%-os szignifikancia határ fogadható el.37 A korábban Zoffman által elvégzett Penrose-analízis eredményei szerint a mórágyi összevont férfi és női sorozat 0,1 és 0,5%-os szignifikancia határon belül a lengyeli kultúra aszódi temetőjével és dél-dunántúli összevont sorozatával, továbbá a tiszai kultúra és a közép-európai
vonaldíszes
művelődés
összevont
csehországi
szériájával
mutat
hasonlóságot. A különálló mórágyi női sorozat 0,5%-os szignifikancia szinten már csak a tiszai kultúra összevont sorozatával és a vonaldíszes művelődés bruchstedti temetőjével mutat kapcsolatot, míg a különálló férfi sorozat (Alsónyékhez hasonlóan!) egyetlen vizsgálatba bevont sorozathoz sem kötődik. A dél-dunántúli lengyeli széria összevont férfi és női sorozata 0,5%-os szignifikancia szinten belül alapvetően a fentebb felsorolt kultúrákhoz tartozó szériákkal, ezen kívül a Vinča kultúra Hrtkovci-Gomolava-n feltárt temetőjével mutat hasonlóságot (Zoffmann 1984, 2004a). Összességében az alsónyéki, tágabb értelemben a lengyeli kultúra eredetének a kérdésére adható válasz – a Zoffmann által (1984, 1986a, 1990, 1992, 2000, 2004a) elvégzett Penrose analízis eredményeivel összhangban – az alábbiak szerint foglalható össze. A többféle távolságszámító módszer alkalmazásával elvégzett elemzések mindegyike a lengyeli kultúra sorozatainak a megelőző közép-európai vonaldíszes szériákkal való nagyfokú hasonlóságát mutatja, mely alapján feltételezhető, hogy e helyi népesség képezhette a késő neolitikus lengyeli kultúra népességének szubsztrátumát. Emellett, tekintettel arra, hogy egyetlen dél/délkelet-európai, vagy közel-keleti sorozattal nem mutatnak kapcsolatot az elemzett lengyeli sorozatok, a régészetileg kimutatható déli, délkeleti impulzusok elsősorban gazdasági és/vagy kulturális jellegűek lehettek. Lényeges annak kiderítése is, hogy milyen azonosságok, vagy különbözőségek mutathatók ki a Kárpát-medence nyugati és keleti térfelén egy időben élt népességek embertani arculatában. A tiszai kultúra, mely részben egykorú és részben párhuzamosan fejlődött a lengyeli kultúrával a legújabb régészeti feltevésekek szerint autochton fejlődés eredményeként alakult ki (Kalicz és Raczky 1987, Raczky 1992). A népesség eredetével kapcsolatban Szathmáry (1981) a helyi alaplakosságon kívül déli eredetű népességek részvételét is feltételezte, Zoffmann (2004a) ugyanakkor ezt kizárta. Szintén Zoffmann
37
Az egyes távolságszámító módszerek alkalmazhatóságával kapcsolatban hasonló következtetésekre jutott Hajdu (2012a, 2012b) is, aki ugyanezen távolságszámító módszerek felhasználásával doktori értekezésében bronzkori sorozatok kraniometriai vizsgálatát végezte el.
73
elvetette annak a lehetőségét is, mely szerint a korai, robusztus megjelenésű alföldi vonaldíszes kerámia kultúrája (AVK) embertani komponenseinek közvetlen leszármazottja lenne a tiszai kultúra népessége. Ha a továbbiakban elfogadjuk, hogy az tiszai kultúra hordozói az AVK egyik kései csoportjának (Szakálhát csoport) a leszármazottai, akkor az AVK típusvariánsok gracilizálódásának folyományaként az Alföld késő neolitikumában alakulhatott ki az a taxonómiai összkép, amely a Dunántúlon már a korai és középső neolitikumban is jellemző volt. Mindez megmagyarázná a korábban Zoffmann által elvégzett Penrose analízisnek azon eredményét, mely szerint a tiszai kultúra sorozata szignifikánsan a Kárpát-medence nyugati részének sorozatai által alkotott ún. „közép-európai” csoporthoz, azon belül a lengyeli kultúrához kötődik. Az alsónyéki férfi és női koponyasorozat az egyes távolságszámító módszerektől függetlenül 0,1%-os szignifikancia szintet alapul véve egyáltalán nem mutat szignifikáns hasonlóságot a tiszai kultúra népességével. Az alsónyéki női sorozat 0,5%-os szignifikancia szintnél a Csebisev távolság és a Pearson korrelációs módszer alapján, 1%-os határnál az Euklidészi távolság, míg 5%-os szinten belül a Penrose módszer esetében mutat kapcsolat a tiszai populációval. Az alsónyéki férfi sorozat a Csebisev és a Pearson korrelációs mátrix esetében 1%-os szinten, az Euklidészi módszernél 5%-nál, míg a Penrose távolság alapján még az igen tág, 5%-os szignifikancia szintél sem mutat kapcsolatot a tiszai népességgel. Annak ellenére, hogy az alsónyéki széria összehasonlító biometriai vizsgálati eredményei nem mutatnak a tiszai kultúrával szignifikáns kapcsolatot, még nem zárja ki azt a feltételezést, mely szerint a nyugati területeken kialakult lengyeli, az Alföldön megjelenő tiszai, illetve a Délvidéken elterjedt Vinča kultúra népessége által tagolt Kárpát-medencében a biológiai kapcsolatok olyannyira erősek lehettek, hogy e korszakban az érintett régió lakóit akár egyetlen nagyobb etnikai egység lokális csoportjainak tekintsük (Zoffmann 2000, 2001). VII.4. A kóros elváltozások vizsgálatának eredményei VII.4.1. Fejlődési rendellenességek A veleszületett fejlődési rendellenességek (congenitalis anomália-k) embrionális korban alakulnak ki genetikai vagy környezeti hatásra. Egy részük már születéskor is felismerhető, de később is megnyilvánulhatnak, melyek az egyénre nézve elsősorban esztétikai, funkcionális, stb. hátránnyal járnak (Dobszay 1969, Marcsik 1983). A vizsgálati anyagban a következő fejlődési rendellenességek fordultak elő.
74
Elégtelen összecsontosodás eredménye a fissura vagy fenestratio sterni congenita, azaz hasadék, illetve nyílás megjelenése a corpus sterni-n (Barnes 1994), amely az alsónyéki szériában 4 esetben jelentkezett. Egy vagy több csigolya ívének záródási zavarát a gerinc nyaki-, háti- és ágyéki szakaszán spina bifida occulta-nak (Hollinshead 1964), míg a sacralis szakaszon jelentkező teljes vagy részleges ívnyitottságot sacrum bifidum-nak nevezzük. Ezek közül a sacrum bifidum a keresztcsont cranialis és caudalis részén, illetve annak teljes szakaszán is előfordult. A cranialisan nyitott sacrum bifidum előfordulási aránya igen alacsony, férfiaknál 1,89% (1/53), nőknél 1,61% (1/62). A caudalisan nyitott sacrum bifidum előfordulási aránya már jóval magasabb, férfiaknál 37,03% (20/54), nőknél 46,15% (18/39). A teljesen nyitott sacrum bifidum a férfiak körében 2,56% (1/39), a nők esetében 2,38% (1/42) gyakoriságú volt (101. táblázat). A fenti rendellenességek általában panaszmentesek, felnőttkorban azonban a gerinc stabilitásának megromlása miatt derékfájdalmat okozhatnak (Horváth és mtsai 1997). A csigolyaszám ingadozás leggyakoribb formája a sacralisatio és a lumbalisatio. A sacralisatio az 5. ágyékcsigolya (vagy az 1. farkcsonti csigolya) sacrum-mal történő részleges vagy teljes összeolvadását jelenti. Ellenkező esetben (lumbalisatio) a sacrum felső, vagy alsó szegmentuma nem egyesül a keresztcsontot alkotó többi csigolyával (Marcsik 1983). A sacralisatio gyakorisága az alsónyéki szériában férfiaknál 13,33% (6/80), nőknél 14,28% (8/56). A lumbalisatio igen ritka, férfiaknál 1,64%-os (1/61), nőknél 1,61%-os (1/62) arányban fordult elő (102. táblázat). VII.4.2. Traumás elváltozások A csontok traumás eredetű, sérülésekből származó elváltozásait a paleopatológiai irodalomban – szerzőtől függően – többféleképpen osztályozzák (Steinbock 1976, Perrott 1982, Ortner és Putschar 1985, Lovell 1997). Steinbock (1976) megkülönböztet töréseket, zúzódásos sérüléseket, éles szerszám okozta csontsebeket, ütés hatására keletkezett csontsérüléseket és dislocatio-kat. Perrott (1982) összefoglaló tanulmányában három csoportot különít el: töréseket, sebeket és ficamokat. A fractura/törés a csont folytonosságának a megszakadását jelenti, amely alapján beszélhetünk komplett és inkomplett törésről. Csoportosíthatjuk őket továbbá az erőbehatás iránya és ereje, a csontállomány reakciója, a törvégek elmozdulása (dislocatio-ja), a csontozatot borító lágyrészek sérülésének mértéke és még számos egyéb szempont alapján is, amelyek részletes tárgyalása meghaladja az értekezés szabta kereteket (Regöly-Mérei 1962,
75
Ortner és Putschar 1985). Különböző típusai paleoantropológiai anyagon általában jól elkülöníthetőek egymástól. A makroszkópos vizsgálatokkal azonban általában csak azokat az eseteket tudjuk igazolni, amelyek szabad szemmel is látható alaki elváltozásokat hoznak létre a csontozaton, azaz melyet legalább néhány napos túlélés követett, amikor már megindult egyfajta szöveti regeneráció. Mivel a röviddel a halál előtt bekövetkező (perimortem) és a halál után keletkezett (postmortem) sérülések esetében egyaránt hiányoznak a vitális jelenségek, ezért ezek elkülönítése már problematikus. A makroszkóposan észlelt törések száma az alsónyéki szériában igen alacsony. Férfiaknál 9,04%-os (20/221), nőknél 7,29%-os (20/274) gyakorisággal fordult elő, azaz a két nem között számottevő eltérés nem mutatható ki. Életkorok alapján mindkét nem körében az idősebb, maturus korcsoportúakat érintette leginkább az elváltozás (103. táblázat). Az egyes vázcsontokon előforduló törések gyakorisági adatait a 104. táblázatban közlöm. Kulcscsontot ért fractura három alkalommal fordult elő. A 827. adultus-maturus korú férfi jobb clavicula-ja az acromialis végén premortem eltörött, majd jelentős gyulladással, újcsontképződéssel, rövidüléssel gyógyult (121. ábra 1. kép). A 7752. maturus korú férfi jobb clavicula-ja a középső részén spirálisan törött. A törvégek egymásra csúsztak, a sérülés tengelyeltéréssel és rövidüléssel gyógyult (121. ábra 2. kép). E törések létrejöttében valószínűleg direkt vagy indirekt erőművi behatás, pl. nagyobb magasságból történő leesés játszhatott szerepet. Bordatörést hat esetben figyeltem meg. A törött bordavégek minden esetben összeforrtak, néhány alkalommal álízület is képződött (121. ábra 3-4. kép). A tompa erőművi behatásra keletkezett egyszeres vagy többszörös bordatörések – az akkori életkörülményeket figyelembe véve – munka, vadászat vagy harc során keletkezhettek, bár utóbbit a traumák alapvetően alacsony száma alapján talán kizárhatjuk. A humerus törését összesen egy férfi és egy nő esetében észleltem. A vizsgált sorozatban a fractura-k legtöbbször az alkar csontjain jelentkeztek, melyek közül négy alkalommal az ulna és a radius együttes törése figyelhető meg. A 369. sírba temetett adultus-maturus korú nő bal alkarcsontjainak középső részén látható törés csontheg képződéssel, gyulladással, gennykifolyásra szolgáló sipolynyílások létrejöttével gyógyult (122. ábra 1. kép). Tengelyeltérés nélkül, vagy minimális szögeltéréssel gyógyultak azok a – talán ütés elhárítása során, vagy védekezési célból keletkező – törések, melyek az ulna proximalis végén vagy distalis harmadában orsó alakú megvastagodást eredményeztek. Ezekben az esetekben az ép radius arra utal, hogy az ütéssel szemben feltartott, maga elé emelt karral történhetett a védekezés (de véletlenszerű eséskor, az előretartott kéz is eredményezhette ezeket a traumakat).
Ezek az irodalomból jól ismert, „Parry-féle” fracturák (Wells 1982) a vizsgálati
76
anyagban hat alkalommal voltak megfigyelhetők. A 848. sírba temetett adultus-maturus korú nő jobb oldali ulna-jának distalis diaphysis-én a törés következtében orsó alakú megvastagodás jött létre (ugyanennél az egyénnél többszörös bordatörés is előfordult) (122. ábra 2. kép). Külön említést érdemel a 6052. sírban nyugvó, nem meghatározható nemű, adultus-maturus korú egyén esetében megfigyelt csontsérülés. A sírból igen kevés és rossz megtartású csontmaradvány került feltárásra, melyek közül a töredékes jobb oldali radius diaphysis-ének distalis részén figyeltem meg a csont rövidülésével együtt járó fracturát. A szövődményként fellépett gennyesedés következtében a csont a distalis harmadban erőteljesen megvastagodott. Mivel a bal radius csak töredékesen maradt meg, az ulna-kat pedig nem lehetett vizsgálni, a rövidülés mértéket nem lehetett megállapítani (122. ábra 3a-b. kép). Szintén a traumás elváltozások közé sorolható a paleopatológiai irodalomban jól ismert myositis ossificans traumatica (Ortner és Putschar 1985). A jelenség ismétlődő traumára bekövetkező izompusztulás, elmeszesedés, mely csontlerakódást eredményez a bevérzett, roncsolt izomzatban. A szériában mindössze egyetlen esetben volt megfigyelhető. A 7767-es sírban nyugvó maturus korú férfi linea aspera-ján, a diaphysis középső harmadában látható jelentős, kb. 5,0 x 2,5 x 1,0 cm-es nagyságú csontkinövés morfológiai képe alapján megfelel az említett elváltozásnak. Ugyancsak a traumatikus eredetű sérülésekhez, azon belül a fáradásos vagy stressztörésekhez sorolhatjuk a vitatott etiológiájú spondylolysis-t, amely akkor keletkezik, ha a csigolyaív folytonossága megszakad és a rést fibrózusos kötőszövet tölti ki (Saraste 1993, Bender 1999). Korábban a fejlődési rendellenességek között tartottak számon (Vyhnánek és Stloukal 1982, Sarastre 1993), újabban azonban az ortopédiai, sportorvosi és reumatológiai kutatások alapján az elváltozás traumatikus, azon belül mikrotraumatikus kóreredete került előtérbe (Merbs 1995). A vizsgált szériában csigolyaívszakadást egy férfi és két nő esetében találtam, mely mindhárom alkalommal a lumbalis gerincszakaszon és bilateralisan jelentkezett. Gyakorisága férfiak esetében 0,54% (1/184), nőknél 0,90% (2/221). Az elmozdulásmentes esetek jó gyógyulási esélye miatt valós esetszáma vélhetően magasabb lehetett a megfigyeltnél (Waldron 1991). A koponyát ért tompa erőművi behatásra, ütésre keletkezett depressziós sérüléseket két férfi és két nő esetében lehetett megfigyelni. Az 1898. sírba temetett maturus korú nő bal falcsontjának hátsó részén, a lambdavarrat előtt kb. 2 cm-re és a koszorúvarrattól kb. 4 cm-re, egy 2,3 x 1,7 cm-es ovális benyomódás jött létre (123. ábra 1. kép). A 4132. számú maturus korú nő bal falcsontján, a nyílvarrattól és a lambdavarrattól kb. 5cm-re, egy 2,2, x 1,6 cm-es,
77
szilvamag alakú, mintegy két milliméter mély bemélyedés látható (123. ábra 2. kép). Ugyanennél a nőnél a bal alkarcsontok is töröttek voltak (nem zárható ki a két sérülés egyidejű keletkezése: az egyén a fejet érő ütéssel szemben felemelt karral védekezhetett). További két maturus korú férfi esetében a homlokcsont bregmapont előtti területén a kiterjedt csontmegvastagodás valamilyen traumás hatásra bekövetkező gyulladásos folyamatra utal (123. ábra 3-4. kép). A koponyát ért sérüléseket több hazai lengyeli szériából is leírtak már. Lengyelen, a feltárást végző Wosinsky egy trepanált gyermekkoponyáról és egy trepanációs fejtetősebbel rendelkező férfi koponyáról is beszámolt, amelyeket azonban később több kutató is cáfolt (Virchow 1890, Bartucz 1966). A villánykövesdi szériában egy adultus korú férfi bal falcsontján ütéstől származó, gyógyult sérülést írtak le (Regöly-Mérei 1960, Zoffmann 1968). A zengővárkonyi temető esetében Regöly-Mérei (1960, 1962) hívta fel a figyelmet arra a koponyára, melyen véleménye szerint amulett szerzés céljából postmortalis trepanáció nyomai láthatók. A fiatal férfi bal falcsontján látható, kb. 2,5 x 1,2 cm nagyságú ovális nyílás Bartucz (1966) szerint azonban nem trepanációtól, hanem egy kőbaltától származik, amely minden bizonnyal a férfi halálát okozta. A zengővárkonyi leletek szisztematikus antropológiai vizsgálata során Zoffmann további koponyákat ért csontsebeket írt le (Zoffmann 1969-1970). A mórágyi embertani anyagban csupán egy fiatal nő koponyáján fordult elő egy vélhetően ütéstől származó elváltozás (Zoffmann 2004a). A kultúra középső területi csoportjában elhelyezkedő Esztergályhorvátiban 38 egyén vázmaradványait tartalmazó tömegsírt tártak fel, melynek értelmezése vitatott. Egyes elképzelések szerint a leletegyüttes rituális temetkezésnek tekinthető, míg mások szerint az ide eltemetett egyének háborús események, tömeges gyilkosságok nyomán kerültek a gödörbe (P. Barna 1996, 2011, Makkay 2000). A gödör száját olyan összefüggő átégett réteg zárta, mely hosszantartó, egyszeri tüzelésre utal (rituális, áldozati máglya?). Az embertani leletek vizsgálatát Zoffmann (2007) végezte el. Megállapításai szerint az eltemetettek mind férfiak voltak. Erőszakos halálra (ütésre) utaló nyomokat az embertani anyag rossz megtartottsága miatt csak két koponyán lehetett megfigyelni. A továbbiakban az egyik hason fekvő férfi karjai olyan pózban voltak, mely arra utal, hogy kezeit szorosan hátrakötötték. Zoffmann szerint ezek, a halált is eredményez(het)ő sérülések kizárják egy esetleges járvány lehetőségét, mint a halálesetek esetleges kiváltó okát. Az antropofágia sem bizonyítható, a halottak száma pedig túl nagy akár egy rituális, akár egy profán indíttatású gyilkossághoz. Véleménye szerint legvalószínűbb, hogy közösségek közti belső konfliktus vagy törzsi (?) megtorlás során fogvatartottakat temettek el a tömegsírba (Zoffmann 2007).
78
A kultúra nyugatabbi elterjedési területéről jóval több olyan temetkezés ismert, melyek az eltemetettek erőszakos halálára utalnak. Az alsó-ausztriai Langenlois lelőhelyen előkerült két nő koponyája közül az egyik szemöldök-homlok régiójában megfigyelt égésnyomok, továbbá az erősen szétroncsolt vázrészek alapján valószínűsíthető, hogy az itt eltemetettek kultikus kannibalizmus (antropofágia?) áldozatai voltak (Zimmermann 1935, Freisinger 1964, Jungwirth 1977). A szintén alsó-ausztriai Poigen lelőhelyen egy településgödörből kerámiatöredékek és állatcsontok mellett öt egyén koponyatöredékei, illetve első és második nyakcsigolyái kerültek elő. Az erőszakos halál (több koponyán perimortem sérülésnyomok), vagy egy "speciális koponyakultusz" itt is feltételezhető (Ehgartner és Jungwirth 1956, Jungwirth 1977, Teschler-Nicola 2005). A Bécs melletti Bisamberg lelőhelyen egy fiatal nő koponyáján látható törésnyomok utalnak az egyén erőszakos halálára (Jungwirth 1956). Rituális gyilkossághoz köthető a friebritz-i körárok-rendszerben előkerült kettős temetkezés is. A sírban egy férfi és egy nő egymáson fekvő, hassal lefelé forduló vázát tárták fel. Az alul fekvő férfi karjai keresztezték egymást, mely megkötözésre utal. Mindkét egyén vázmaradványai között számos mikrolit (nyílhegy) került elő, melyek arra utalnak, hogy megölték (kivégezték) és utána a gödörbe dobták őket. A férfi állkapcsán további, még az életében elszenvedett, ütésből származó sérülést is megállapítottak (Neugebauer és mtsai 1983, Neugebauer 1983-1984, Lenneis és mtsai 1995, Neugebauer-Maresch és TeschlerNicola 2006). A morva festett kerámia Blučina-Čezavy lelőhelyen feltárt gödrében négy emberi koponya, medence- és hosszúcsont töredékek feküdtek, melyeken több vágás- és ütésnyom látható (Podborský 1970, Zalai-Gaál 1984). A szintén morvaországi Mašovice lelőhelyen egy gödörbe dobott férfi koponyáján több törés látható, amelyek az egyén azonnali halálához vezethettek (Dočkalová és Čižmář 2008). Rajhrad lelőhelyről egy gödörbe dobva négy felnőttet, egy gyermeket, egy kutyacsontvázat és egy levágott emberfejet írtak le (Čermaková 2007). A szlovákiai Ružindol-Borová lelőhelyen egy szentélykörzet körárkából, kb. 60 m hosszú szakaszon, pontosan nem meghatározható számú (9-12) egyén vázmaradványai kerültek elő. A csontokon látható sérülések arra utalnak, hogy az ide eltemetetteket szintén meggyilkolták (Nĕmejcova-Pávukova 1995, Nĕmejcova-Pávukova 1997, Neugebauer és Trnka 2005). A fentieket összefoglalva megállapítható, hogy az alsónyéki szériában a traumás elváltozások (végtagtörések és koponyasérülések) száma feltűnően alacsony. Mindez utalhat a letelepült életmódból fakadó békésebb életkörülményekre, vagy talán arra, hogy az előforduló sérülések elsősorban csak a lágyrészeket érintették. Az anyagban előforduló törések többsége jelentős elmozdulás és rövidülés nélkül, minimális csontheggel,
79
gyulladásmentesen gyógyult. Ez alapján feltételezhető, hogy a sérült végtag nyugalomba helyezését, mint a csonttörések gyógyításának elsődleges elvét ismerték és alkalmazták. De nem zárható ki az sem, hogy a szervezet védekező képessége, illetve a gennykeltő kórokozók virulenciája volt más, mint a későbbi korokban (Regöly-Mérei 1962). VII.4.3. Fertőzéses eredetű elváltozások A fertőző megbetegedések a történeti népességek körében az egyik leggyakoribb halálokot képezték. Ezek többsége a lágyrészeket érintette és csonttani tüneteket nem feltétlenül alakítottak ki, mivel az esetek többségében olyan gyors lefolyásúak voltak, hogy az egyén már azelőtt elhalálozott, mielőtt a fertőzés a csontokon nyomot hagyott volna (Ortner és Putschar 1985, Roberts és Manchester 1995). Osztályozhatjuk őket a kórokozók (vírus, baktérium), a kontagionitás (járványos, nem járványos), a lefolyás (heveny, félheveny, idült), vagy aszerint, hogy specifikus patológiai képet (tbc, lepra szifilisz, stb.), vagy nem jellegzetes (nem specifikus) elváltozásokat hoznak létre (Steinbock 1976, Marcsik 1983, Kelley 1989, Pálfi 1997, Józsa 2006). VII.4.3.1. Nem specifikus gyulladások A csontok nem specifikus fertőzések okozta elváltozásait általában valamilyen gennykeltő
(pyogen)
mikroorganizmus
(pl.
Staphylococcus
aureus,
Streptococcus
haemolyticus) okozza. Aszerint, hogy a gyulladás a csont mely részére lokalizálódik, megkülönböztetünk csonthártyagyulladást (periostitis-t), csontvelőgyulladást (osteomyelitist) és csontgyulladást (osteitis-t). Mivel a csont normális körülmények között nem érintkezik a külvilággal, a kórokozók legtöbbször haematogén úton közelítik meg azt, a szervezetben meghúzódó
gennyes
gócból
szóródva,
a
foramen
nutricium-on
keresztül.
A
mikroorganizmusok fertőzőképességétől és a szervezet ellenálló képességétől függően a csontgyulladás lehet akut (heveny), illetve krónikus (idült) folyamat. Fő megjelenési helye a hosszúcsontok diaphysis-e és metaphysis-e (Steinbock 1976, Barta 1990). A periostitis gyakran valamilyen specifikus fertőző megbetegedés kísérő tünete, azonban mint önálló megbetegedést is számon tartja a paleopatológiai szakirodalom (Brothwell és Sandison 1967, Steinbock 1976, Ortner és Putschar 1985). A periosteum elsődleges fertőzése ritka, az infekció többnyire a szomszédos lágyrészek gyulladásából, vagy a velőüregből terjed át a csonthártyára. De kialakulhat fertőző ágensek jelenléte nélkül is, trauma, metabolikus megbetegedések, tumor, skorbut, krónikus visszérbetegség, stb. hatására (Marcsik 1983, Resnick és Niwayama 1988).
80
A vizsgált alsónyéki népesség körében a csonthártya gyulladása viszonylag kevés esetben fordult elő (35 férfi, 30 nő és 6 gyermek). Elsősorban az alsó végtag csontjain, ezek közül is leggyakrabban a síp- és szárkapocscsontokon figyelhető meg, longitudinális striák, illetve
lemezszerű
csontújképződmények
megjelenésének
formájában
az
eredeti
kéregállomány felszínén (124. ábra 1-4. kép). Előfordulási gyakorisága felnőtteknél nagyjából egyenletes, amely az életkor előrehaladtával csak minimális mértékben növekedett (106. táblázat). Férfiaknál a bal sípcsonton 15,29%-os (24/157), a jobbon 14,55%-os (24/165), nőknél a bal sípcsonton 10,98%-os (19/173), a jobbon 10,71%-os (21/196), míg gyermekeknél a bal oldalon 3,08%-os (2/65), a jobb oldalon 4,23%-os (3/71) gyakorisággal fordult elő. Férfiaknál a bal szárkapocscsonton 5,98%-ban (11/184), a jobbon 5,43%-ban (10/184), nőknél a bal oldalon 6,13%-ban (13/212), a jobb oldalon 5,24%-ban (11/210), gyermekeknél a bal oldalon 2,33%-ban (1/43) volt regisztrálható, a jobb oldalon (0/42) egyáltalán nem volt észlelhető (105., 107. táblázat). A lengyeli kultúra egyéb magyarországi embertani szériáinak esetében nem írtak le periostitis-es gyakorisági adatokat. Az észak-kelet magyarországi összevont neolit mintában igen alacsony, 0,09%-os előfordulási arányban fordult elő az elváltozás (Ubelaker és mtsai 2006). A későbbi korokban, így a középső rézkor végére datált abonyi szériában ugyanakkor az alsónyéki adatokat messze meghaladja a csonthártyagyulladás incidenciája. Férfiaknál a sípcsonton 57,14%-os (4/7), a szárkapocscsonton 50,0%-os (3/6), nőknél a sípcsonton 55,56%-os (5/9), a szárkapocscsonton 33,33%-os (3/9) arányban jelentkezett. Gyermekeknél csak a tibia-n volt megfigyelhető, 41,67%-os (5/12) gyakoriságban. Ezek a rendkívül magas gyakorisági adatok a csontokon megfigyelt egyéb elváltozásokkal együtt azt jelzik, hogy az abonyi népesség körében előfordulhatott valamilyen súlyos fertőző megbetegedés (Köhler és mtsai 2009b, 2011). A kora bronzkori szigetszentmiklósi szériában csonthártyagyulladás leggyakrabban a sípcsontokon fordult elő, a jobbon 7,8%-os (4/51), balon 12,5%-os (6/48) gyakorisággal (Köhler 2011). A késő bronzkori jánoshidai temető anyagában is a sípcsonton fordult elő legtöbbször, a jobb oldalon 15,6%-os, a bal oldalon 10,3%-os gyakorisággal (Hajdu 2008). A tiszafüredi bronzkori szériában is a sípcsontot érintette főként az elváltozás, bár igen alacsony előfordulással (jobb oldal: 1,56%; Ubelaker és Pap 1996). A vaskori Tápiószelén és Mezőcsát-Hörcsögösön feltárt temetők embertani anyagából álló összevont mintában ugyanez a gyakoriság 3,5%-os volt (Ubelaker és Pap 1998). Az osteomyelitis előidézői a velőüregbe hatoló pyogen baktériumok, melyek többféle úton, traumát követő infekció során, környező lágyrészekből közvetlen átterjedéssel, vagy
81
véráram útján távoli fertőző gócokból kerülhetnek a csontvelőbe. Specifikus fertőző betegségekben másodlagos, vagyis áttéti csonthártyagyulladás jelentkezhet. Morfológiai jelei a durva, érdes, szabálytalan, tarajos, vagy fakéregszerű csontfelszín, amelyen sok esetben sipolynyílások, továbbá csonttörmelékképződések, sequester-ek nyomai láthatóak (RegölyMérei 1962, Marcsik 1983). Az alsónyéki sorozatban a csontvelő gyulladása mindössze csak három esetben fordult elő. Az elváltozás súlyossága miatt kiemelendő a 497. maturus korú nő keresztcsontján és bal combcsontján látható súlyos osteomyelitis. A keresztcsonton és a hozzácsontosodott utolsó ágyéki csigolyán nagymértékű, valamilyen fertőzésre, gennykeltő baktériumok okozta gyulladásra utaló nyomok láthatók. A csont felszíne egyenetlen, rajta szabálytalan alakú újcsontképződés indult meg. A jobb oldali legfelső foramina sacralia anteriora jelentős mértékű megnagyobbodása mellett, annak környékén horpadásos csontpusztulás figyelhető meg. A keresztcsont és az utolsó ágyéki csigolya összecsontosodásának környékén egy, a genny kiürülésére szolgáló sipolynyílás is látható. A bal combcsont nagytomporának külső részén a fentihez hasonló gennyesedés, csontmegvastagodás és sipolyjárat figyelhető meg (125. ábra 1-3. kép). Emellett az ágyéki csigolyákon osteophyta-k és Schmorl-hernia létrejötte, a háti és az ágyéki gerincszakaszon a hátsó kis ízületek jelentős gyulladása, mindkét síp- és szárkapocscsonton csonthártyagyulladás, mindkét sarok- és medencecsonton enthesopathia, továbbá mindkét singcsont proximalis epiphysis-én gyulladás nyomai fordulnak elő. A morfológiai kép alapján nem dönthető el biztosan, hogy valójában milyen kórfolyamat idézte elő a felsorolt elváltozásokat. Felmerül a lehetősége annak, hogy valamilyen fertőző megbetegedés okozta a másodlagosan létrejött csonthártyagyulladást, valamint a szinte az egész csontvázon megfigyelhető léziókat. A pontos diagnózis felállítása érdekében mindenképpen további, elsősorban molekuláris biológiai vizsgálatok elvégzésére van szükség. VII.4.3.2. Specifikus fertőző megbetegedések A paleopatológiai kutatások során a fertőző megbetegedéseknek azt a csoportját soroljuk ide, amelyek esetében a rendelkezésre álló diagnosztikai eszközök birtokában az adott
betegség
viszonylag
nagy
pontossággal
megállapítható.
Ide
sorolhatók
a
treponematosis-ok, a mycobacterialis fertőzések, továbbá néhány egyéb, speciális megjelenésű bakteriális-, vírusos- és gombás megbetegedés, illetve a parazitózis (Steinbock 1976, Ortner és Putschar 1985, Kelley 1989, Dutour és mtsai 1994). Ezek közül a vizsgált anyagban a csonttuberkulózis (TBC) előfordulását figyeltem meg.
82
VII.4.3.2.1. Tuberkulózis A tuberkulózis kórokozói a Mycobacterium tuberculosis complex-hez tartozó baktériumok közül a M. tuberculosis, a M. bovis, a M. microti, a M. africanum, a M. canetti, a M. caprae és a M. pinnipedii (Vincent és Gutierrez 1999, Pálfi és mtsai 2011). A humán fertőzéseket napjainkban általában a M. tuberculosis okozza, amely cseppfertőzés útján, emberről emberre terjed. A kórokozó belélegzése után a primer tuberkulózisban megfertőződöttek többsége spontán meggyógyul, azonban a látszólag kigyógyult emberekben a fertőzés évekig megmaradhat. A TBC baktériumokat tartalmazó tüdőgócok sokszor több évre is betokozódhatnak, s csak újra- vagy felülfertőződés esetén, vagy az immunrendszer legyengülése következtében jelentkeznek ismét klinikai tünetek (Aufderheide és RodríguezMartin 1998). A csontrendszer elsősorban a véráramon és a nyirokrendszeren keresztül fertőződik (haematogen-lymphogen szóródás). A megbetegedés elsősorban csonthártyagyulladás (periostitis tuberculosa) és csontvelőgyulladás (osteomyelitis tuberculosa) formájában jelentkezik. A csontvelőgyulladásnak fungosus („gombás”) és caseosus („sajtos”) típusai ismertek. A kóros folyamat a csontállomány erőteljes pusztulásával (lacunaris resorptio), sarjszövet keletkezésével és ennek „elsajtosodásával” jár, amelynek során sequestrum-ok keletkeznek. A pusztuló csontanyag a továbbiakban tályogot képez, amely felülfertőződhet gennykeltőkkel, amely erőteljes gennyesedési folyamatokat indíthat el. A tályog a lágyrészekre is átterjedhet, s a bőrön keresztül felfakadhat. A csigolyák „csontszújából” indul ki a hűdéses, vagy hidegtályog (Glauber 1973, Steinbock 1976, Kelley és El-Najjar 1980, Barta 1990, Aufderheide és Rodríguez-Martin 1998, Marcsik és mtsai 2006). Az
előrehaladott
csont-ízületi
tuberkulózis
jellegzetes
nyomai
egyszerű
inspekciós módszerrel is könnyen felismerhetők. „Klasszikus” tünetei általában a vörös csontvelőt tartalmazó csontokon jelennek meg, leggyakrabban a csigolyákon, általában a gerinc alsó, thoracalis és lumbalis régiójában, az ún. spondylitis tuberculosa formájában. A csigolyákba
jutó
baktériumok
gennyesedést
okoznak,
amelynek
eredményeként
tuberculumok (gümők) képződnek. A gümők stimulálják a trabecularis rendszert és a corticalis állományt, a csigolyatestben üregeket alakítanak ki. A csigolyatestek szivacsos állománya néha teljesen elpusztul, melyek a rájuk nehezedő súly nyomására összeroppannak. A gerincoszlopnak ezt megtörését Pott-féle megbetegedésnek nevezik. A destruktív léziók mellett az eredeti csontállomány átépülése és csontújképződmények megjelenése is előfordulhat. A léziók alapvetően a csigolyatesteket érintik, azaz a csigolyaívekre és a
83
harántnyúlványokra csak ritkán terjednek át (Kelley és El-Najjar 1980, Resnick és Niwayama 1988, Aufderheide és Rodríguez-Martin 1998, Ortner 2003, Maczel 2003). A betegség jellegzetes csonttani tünetei a gerincen kívül még a nagy terhelésnek kitett ízületekben jelennek meg. A leggyakrabban érintett a csípő- (coxitis tuberculosa), a térd(gonitis tuberculosa) és a vállízület (omarthritis tuberculosa). A csonttuberkulózis a koponyatetőn, a halántékcsont sziklacsonti részén, valamint az arckoponya csontjain is kialakulhat, továbbá igen jellegzetes az ujjakra lokalizált formája (spina ventosa), mely centrális csontpusztulással és e körüli csontképződéssel jár (Ortner 2003). A csontváz érintettsége azonban csak a krónikus tuberkulózisban szenvedők mintegy 37%-án figyelhető meg (Donoghue és mtsai 2004), azaz a betegség korai stádiumának felismerése az előzőekben bemutatott, előrehaladott állapotra jellemző tünetek alapján nem lehetséges. Éppen ezért, ha csak a klasszikus csonttani elváltozásokat vesszük figyelembe, akkor nagymértékben
alábecsülhetjük
a tuberkulózis
előfordulási
gyakoriságát
a
prehisztorikus és hisztorikus szériák esetében. Az alsónyéki szériában a tuberkulózisra jellemző klasszikus léziók a 4027. számú, oszlopszerkezetes sírba temetett adultus korú férfi csontmaradványain jelentkeztek (Köhler és mtsai 2012). A súlyos gerincsérülés már a feltáráson, „in situ” is jól látszódott (126-128. ábra). A legjellegzetesebb elváltozások a 4. ágyéki és a 10. háti csigolyák közti szakaszon fordulnak elő. A gerincszakasznak ez a része a csigolyatestek jelentős osteolyticus léziója következtében kiterjedt csontdestrukciót, a csigolyatestek összeroppanását, majd egymásba forradását, ankylosis-át mutatja, mely a gerincoszlop ívének igen kifejezett megtöréséhez, a Pott-féle gibbus kialakulásához vezetett (129. ábra 1-2. kép, 130. ábra 1. kép, 131. ábra 1. kép). A 4. és 5. ágyéki csigolyák esetében enyhe osteophyta-képződés, továbbá a hátsó kis ízületek gyulladása figyelhető meg. Ankylosis alakult ki a 8. és a 9. háti csigolyák esetében is. A 8. thoracalis csigolya testének nagymértékű destrukciója, összeroppanása mellett a 9. háti csigolya testének alsó részén mély üregképződés figyelhető meg, mely a corpus mintegy felét elpusztította. A makroszkópos megfigyelést radiológiai vizsgálatokkal is kiegészítettük, melyet Kiss K. Katalin, a Semmelweis Egyetem Radiológiai és Onkoterápiás Klinika munkatársa végzett el (130. ábra 2. kép, 131. ábra 2. kép). A röntgenfelvételeken is jól látszik, hogy az érintett csigolyatestek csontszerkezete csaknem teljesen elpusztult, a csigolyák közötti rések nem ábrázolódnak. További elváltozások figyelhetők meg a 4-7. nyakcsigolyákon. A csigolyatestek peremén
enyhe
osteophyta-képződés
mellett
a
6-7.
nyakcsigolyák
jobb
oldali
harántnyúlványán spondylarthrosis, a 7. esetében eburnatio is látható (a bal processus
84
transversus-okon hasonló elváltozás nyomai nem mutatkoznak). Kismértékű gyulladás nyomai jelentkeztek még a töredékes keresztcsont mindkét oldalán, a facies auricularis felszínein. Egyéb, a fertőzésre, annak esetleges korai szakaszára jellemző ún. atipikus elváltozások (pl. endocranialis léziók, a csigolyatestek hypervascularisatio-ja, periostealis appositio-k, bordaelváltozások) nem fordulnak elő a csontokon. Az érintett gerincszakasz elváltozásai aktív folyamatot sejtetnek, de felmerült a betegség újra fellángolásának vagy felülfertőződésnek az eshetősége is. Ennek azonban csonttani tüneteit nem találni. Annak ellenére, hogy a TBC igen súlyosan tönkretette a gerincet és jelentős púposságot, valamint testmagasságcsökkenést eredményezett, az egyén jelentős ideig élt betegségével. A spondylitis tuberculosa egyik legsúlyosabb szövődménye a bénulás (paraplegia) esetünkben nem alakult ki, az alsó végtagokon sem atrophia, sem a csontok elvékonyodása nem figyelhető meg (Marcsik és mtsai 1999). A tuberkulózis az egyik legrégibb fertőző megbetegedés, amely már több ezer éve sújtja az emberiséget és napjainkban is a legtöbb halálozást okozó infekciók közé tartozik (WHO 2011). A betegség nyomait mutató legrégebbi (kb. 11-10 000 éves) csontvázleletek a Közel-Kelet preneolitikus időszakából Irak (Ortner 1999), Jordánia (El-Najjar és mtsai 1997) és Izrael területéről (Hershkovitz és mtsai 2008) ismertek. Több ezer éves egyiptomi múmiákat vizsgálva szintén számos esetben diagnosztizálták a fertőzés nyomait (Strouhal 1987, Crubézy és mtsai 1998). További, vitatott esetek ismertek a Közel-Kelet rézkori és kora bronzkori periódusaiból a jordániai Bab-edh-Dhra’ (Ortner 1979) és az izraeli Wadi Makuq (Zias 1998) lelőhelyekről. Európában sokáig a legrégibbnek tekintett lelet (kb. 5000 éves) a németországi Heidelberg lelőhelyről került elő (Bartels 1907), de további újkőkori eseteket ismerünk az itáliai Arena Candide barlangból (Formicola és mtsai 1987), a franciaországi Loisy-en Brie közeléből (Dastugue és de Lumley 1976), Lengyelország (Gladykowska-Rzeczycka 1999), Svédország (Nuorala és mtsai 2004), Dánia (Sager és mtsai 1972, Bennike 1985, 1999) területéről és az angliai vaskori Dorset településről (Mays és Taylor 2003). Magyarországról a tiszai kultúra Hódmezővásárhely-Gorzsa lelőhelyéről írták le nemrégiben öt esetet, melyek makroszkópos morfológiai jegyeiket tekintve atipikus, a megbetegedés korai stádiumára utaló tüneteket mutatnak. Egy férfinél hypertrophia-s osteoathropathia (HOA) szindrómát, egy nőnél csigolya resorptio-t, egy férfi és egy nő esetében a csigolyák hypervascularisatio-ját, egy további nő esetében a koponyabelsőn abnormális érlenyomatokat és endocranialis lézió jeleit figyelték meg. A feltételezett TBC-re
85
utaló megbetegedések egyértelmű diagnózisának megállapítására molekuláris biológiai módszerek alkalmazására is sor került, melyek igazolták az elváltozások tuberkulotikus eredetét (Masson és mtsai 2008, Masson 2011). VII.4.4. Haematogén eredetű elváltozások A vérképzőszervek betegségei elválaszthatatlanok a csontrendszertől, melyek jelentős része csonttani tüneteket is okozhat. Ezek az elváltozások a szakirodalomban különböző elnevezéssel bírnak: cribra orbitalia et cranii (Welcker 1888, Koganei 1912), szimmetrikus osteoporosis (Hrdlička 1914, Moseley 1965), hyperostosis spongiosa cranii (Müller 1935, Hamperl és Weiss 1955) és hyperostosis spongiosa orbitae (Hengen 1971). A legáltalánosabban használt poroticus hyperostosis (PH) elnevezés Angeltől (1966) származik. A PH alapvetően a laposcsontok elváltozása, mely elsősorban a szemüregtető felső részére vagy a koponya külső felszínére lokalizálódik, súlyosabb esetekben azonban megfigyelhető az arckoponya csontjain, továbbá a lapos és a csöves csontokon is. Az elváltozást alapvetően a kortikális réteg elvékonyodása vagy felszívódása és a szivacsos állomány túlburjánzása jellemzi. A PH kialakulásának alapvető oka a vörös csontvelő hyperplasia-ja, s mint csonttani tünet valamennyi régészeti periódusból és földrajzi régióból ismert. A jelenség etiológiájának megvitatása sok paleopatológiai tanulmány tárgyát képezte az elmúlt évtizedekben (Moseley 1965, El-Najjar és Robertson 1976, Marcsik 1987, Stuart-Macadam 1989). Fokozott vörösvértest képződéssel járó valamennyi kórképben megjelenhet az elváltozás, vashiányos vérszegénységben 60-90%, Cooley-anaemiában 100%, sarlósejtes anaemiában 50-60%, cyanoticus congenitalis szívfejlődési-rendellenességben 1-5% gyakoriságú (Józsa és Pap 1990, Józsa 2006). A krónikus anémiás állapot genetikai okokra is visszavezethető. A szerzők egy része a jelenséget az autoszomális domináns öröklődésű haemolyticus anaemia egyik fajtájával, a βthalassaemia-val (Cooley-anaemia) hozza összefüggésbe, mely homozigóta formában (thalassemia maior) gyermekkorban letális lefolyású, míg heterozigóta formában (thalassemia minor) nem okoz csonttani tüneteket. A thalassemia maior jellegzetes csonttani elváltozása az ún. „kefefejűség”, az osteoporosis és a csontok visszamaradt fejlődése. Földrajzi lokalizációját tekintve a Mediterrán térségben, a Földközi-tenger partvidékén, illetve a KözelKeleten fordul elő (Angel 1964, Zink 1990). A PH kialakulását a legtöbb szerző egyértelműen a vashiányos anaemia-val magyarázza, mely akkor következik be, ha a táplálék nem tartalmaz kellő mennyiségű
86
fehérjét, vitaminokat, továbbá a vasfelszívódás, illetve a vasfelhasználás (pl. fertőzések esetén) akadályozott. Kialakulhat a vas étkezési elégtelensége, bizonyos anyagok, pl. a fitonsav megjelenése – mely a vas abszorpcióját akadályozza a bélben –, malabszorpciós betegségek, vashiányos tejjel történő hosszabb szoptatás stb. esetén. De vashiányhoz vezethet az őrölt gabonafélék, vagy a hüvelyesek egyoldalú fogyasztása is (Moseley 1965, Hengen 1971, Steinbock 1976, Stuart-Macadam 1989, Józsa és Pap 1990). Az alsónyéki szériában az elváltozások súlyosságát a Nathan és Haas-féle (1966) 3 fokozatos rendszer szerint vizsgáltam: 1. poroticus; 2. cribroticus; 3. trabecularis. Ezek alapján felnőttek körében a PH orbitatetőre lokalizálódó legsúlyosabb, trabecularis formája nem fordult elő. A továbbiakban a poroticus és a cribroticus változat férfiaknál a bal szemüregben 12,32%-os (17/138), a jobb szemüregben 11,76%-os (12/102), nőknél a bal oldalon 15,78%-os (24/152), a jobb oldalon 15,88%-os (20/126) előfordulási gyakorisággal jelentkezett. Gyermekeknél a bal szemüregben 47,83%-os (24/46), a jobb szemüregben 58,34%-os (21/36) gyakoriságot mutatott és esetükben (két alkalommal) előfordult a legsúlyosabb, trabecularis forma is (108-109 táblázat, 132. ábra 1. kép). A PH falcsontokon megjelenő formája, az ún. cribra cranii esetében az egész népesség körében leggyakrabban a folyamat kezdetleges, poroticus fázisába tartozó formát figyeltem meg. Férfiaknál a bal falcsonton 3,02%-os (5/166), jobbon 3,14%-os (5/159), nőknél a bal falcsonton 6,11%-os (13/213), a jobbon 5,92%-os (12/203) előfordulási gyakoriságot mutatott. Gyermekeknél a bal falcsonton 3,59%-os (3/82), a jobbon 2,50%-os (2/80) gyakorisággal jelentkezett (108-109. táblázat). A váz csontjai közül a femur és a humerus nyakán is vizsgáltam a PH megjelenését (132. ábra 2-3. kép). Férfiak körében a bal combcsonton 9,93%-os (13/131), a jobbon 10,22%-os (14/137), nőknél a bal combcsonton 12,57%-os (21/167), a jobbon 20,0%-os (33/165) gyakoriságot mutat. Férfiaknál a bal karcsont nyakán 3,00%-os (3/100), a jobbon 4,63%-os (5/108), nőknél a bal karcsont nyakán 2,54%-os (3/118), a jobbon 4,17%-os (5/120) gyakorisággal fordul elő. Gyermekek esetében a bal combnyakon 77,78%-os (42/54), a jobbon 72,88%-os (43/59), a bal karcsont nyakán 31,58%-os (12/38), a jobbon 25,64%-os (10/39) arányban jelentkezett (108-109. táblázat). A PH a lengyeli kultúra mórágyi temetőjében a vizsgálatra alkalmas koponyák közül egyetlen esetben sem fordult elő (Zoffmann 2004a) és Csabdi-Télizöldesen is csupán egy férfi esetében lehetett regisztrálni (Köhler 2004), de alacsony előfordulási aránnyal jelentkezett a rézkori Tiszavalk-Tetesen (0,56%) (Zoffmann 1986b) és a neolit HrtkovciGomolaván (7,1%) is (Zoffmann 1986-1987). Az északkelet-magyarországi összevont neolit
87
mintában a felnőttek esetében a bal oldali szemüreg 10%-ánál, a jobb oldali szemüreg 16,1%ánál volt megfigyelhető, míg gyermekeknél mindkét oldalon 25%-os előfordulási gyakoriságot
mutatott
(Ubelaker
és
mtsai
2006).
A
Mezőcsát–Hörcsögösön,
Bodrogkeresztúron és Tiszapolgár–Basatanyán feltárt rézkori temetők embertani anyagából álló összevont mintában a szemüregben felnőtteknél 4,3%-os, gyermekeknél 33,3%-os gyakorisággal fordult elő, a koponya külső felszínén egyetlen esetben sem volt észlelhető (Ubelaker és Pap 2008). A Tiszafüred-Majoroshalmon feltárt bronzkori temetőben, a szemüregben a népesség felnőtt tagjainak körében 6%-os, gyermekek körében 28%-os gyakorisággal fordult elő, a koponya külső felszínén az esetek 4%-ában regisztrálták (Ubelaker és Pap 1996). A kora bronzkori harangedényes kultúrkör szigetszentmiklósi temetőjében felnőttek esetében a szemüregben 16,7%-os, a falcsonton 21,2%-os gyakorisággal fordult elő, gyermekek esetében a csontmaradványok rossz megtartottsága miatt nem lehetett vizsgálni (Köhler 2011). A késő bronzkori halomsíros kultúrkör jánoshidai temetőjében cribra orbitalia a felnőttek 24%-ánál, a gyermekek több mint 73%-ánál volt megfigyelhető, a falcsonton az elváltozás nem fordult elő (Hajdu 2008). A Tápiószelén és Mezőcsát-Hörcsögösön feltárt vaskori temetők embertani anyagából álló összevont mintában felnőttek körében 11,4%-os, gyermekek esetében 26,7%-os, a koponya külső felszínén 0,98%-os gyakorisággal jelentkezett (Ubelaker és Pap 1998). Alsónyéken a PH esetek többsége nőknél valamivel gyakrabban jelentkezett. Emellett mindkét nem esetében lényegesen magasabb arányban érintette a fiatalabb, juvenis és adultus korcsoportúakat (110-111. táblázat). Gyermekeknél a cribra orbitalia igen magas, 50% körüli előfordulási arányt mutat és ugyancsak magas incidenciájú a PH combcsontokon megjelenő formája (70% körüli) is. Mindez összecseng számos szerzőnek azzal a megállapításával, mely szerint az elváltozás nagyobb gyakorisággal fordul elő a gyermekek, továbbá a felnőttek esetében a nők körében (Hengen 1971, Marcsik 1975, 1983). A vizsgált népességben a PH kiváltó okaként a β-thalassemiát kizárhatjuk, mivel az meghatározott földrajzi lokalizációt mutat. Emellett a thalassemia maiorban az egyének fiatalon meghalnak, a betegség jelentős koponya és postcranialis defektusokkal jár, a thalassemia minor pedig nem hoz létre csonttani tüneteket (Marcsik 1983, Zink 1990). A fehérjehiányt, mint lehetséges etiológiai magyarázatot, ugyanakkor a lelőhelyen feltárt igen nagy mennyiségű állatcsontanyag cáfolja. Így az alsónyéki népesség körében – akárcsak más hazai történeti népességeknél – a legvalószínűbb etiológiai tényezőnek a hiányos táplálkozással, illetve a fertőző betegségekkel kapcsolatos vashiányos anaemia tekinthető (Marcsik 1983, Józsa és Pap 1990, Farkas és mtsai 2005, Józsa 2006).
88
VII.4.5. Ízületi megbetegedések Az ízületi elváltozások a történeti népességek leggyakoribb megbetegedései közé tartoznak. Csoportosításuk problematikus, ugyanis különböző etiológiájú kórképek ugyanazt a morfológiai tünetet alakíthatják ki, illetve az ízületek gyulladásos eredetű és ún. degeneratív folyamatai egymáshoz igen hasonló, sok esetben azonban szétválaszthatatlan csont-ízületi károsodást eredményeznek (Regöly-Mérei 1962, Ortner 1988). Ezeket az elváltozásokat a paleopatológiai irodalomban több szerző is csoportosította (pl. Steinbock 1976, Ortner és Putschar 1985). Rogers és mtsai (1987) az egyik legelterjedtebb forma, az „osteoarthritis” (osteoarthrosis, arthrosis) felismerésére a következő diagnosztikai kritériumokat jelölték meg: eburnáció, marginális osteopythosis, „pitting” képződmények az ízfelszínen, és az ízületi kontúr deformációja. Beszélhetünk továbbá fertőzéses és nem fertőzéses, valamint reumás eredetű arthritisekről, spondylarthritis ankylopoetica-ról, degeneratív ízületi betegségekről (osteoarthrosis deformans, spondylosis deformans) és egyéb betegségek kapcsán kialakult köszvényről, vagy Charcot-féle megbetegedésről (Magyar és Petrányi 1974). Az ízületi megbetegedések néhány ritka klinikai formától eltekintve az idősebb életkorban jelentkező elváltozások közé tartoznak és mindkét nemet egyformán érintik. Történeti népességek vizsgálata esetén korábbi megjelenésük jól mutatja a régi korok emberének általánosan erősebb fizikai igénybevételét. VII.4.5.1. Degeneratív ízületi elváltozások Az arthrosis az ízületek degeneratív jellegű, jellegzetes klinikai tünetekben manifesztálódó elváltozása, melynek lényege az ízületi porc elfajulása. A porcszövet degeneratív
károsodásának
gyakorisága
annak
speciális
anyagcseréjével
és
a
csontvázrendszeren belüli erős mechanikai igénybevételével magyarázható. Az ízületi porc degenerációját, fokozatos pusztulását az ízvégek csontszerkezetének jelentős átalakulása, a synovialis hártya izgalma és az ízületi tok szöveti szerkezetének módosulása kíséri. Az ízületi végeken kialakuló proliferatív szöveti jelenségek leggyakrabban osteophyta-képződésben nyilvánulnak meg. Az arthrosis-os elváltozásokra jellemző, hogy még előrehaladott formájukban sem alakul ki csontos ankylosis, nem jön létre csontosan rögzített merev ízület (Oláh 1987, Gömör és Bálint 1989). A vizsgálati anyagban előforduló eseteket lokalizáció alapján két csoportra oszthatjuk: a gerinc degeneratív elváltozásaira, illetve az extravertebralis arthrosis-okra.
89
VII.4.5.1.2. A gerinc degeneratív elváltozásai A 30. életév után a csigolyák közötti porckorongokban regresszív jelenségek lépnek fel, melynek során az annulus fibrosus koncentrikusan futó rostjai felhasadoznak, a nucleus pulposus megkisebbedik, fizikai és kémiai hatások következtében keménnyé, rugalmatlanná válik és feltöredezik. A discus ellapulása discopathia-t eredményez. A degeneratív porckoronggal szomszédos csigolyák zárólemezén fokozott csontújképződés jön létre. Ez a stádium az ún. spondylosis deformans. Az osteophyta-képződés jelentős nagyságú is lehet, melynek során híd formájában a kialakult „csontcsőrök” összeköthetnek két csigolyát. A továbbiakban a porckorongok magasságának csökkenésével párhuzamosan a kisízületekre nagyobb teher hárul, mely maga után vonja azok működés-, majd alakváltozását, melyet spondylarthrosisnak nevezünk (Gömör és Bálint 1989, Bender 1999). A gerincoszlopon megfigyelhető degeneratív elfajulás etiológiájában a fokozott igénybevétel,
monoton
munkavégzés,
traumák,
mikrotraumák,
esetleges
infekciós
folyamatok szerepelnek (Kennedy 1989, Bender 1999). Az ún. osteophyta-k létrejöttét a stressz nagysága, a discus degenerációja, a gerincoszlop görbülete, valamint az intervertebralis discus-okat körülvevő szövetek mechanikai tulajdonságai jelentősen befolyásolják (Clark és Delmond 1979). Az érintett gerincszakaszt vizsgálva az alsónyéki sorozatban a csontcsipkék megjelenése mindkét nem esetében az ágyéki szakaszon fordult elő a leggyakrabban. A lumbalis csigolyákon férfiaknál 37,7%-os (75/199), nőknél 33,3%-os (84/252), a thoracalis csigolyákon férfiak esetében 28,6%-os (59/206), nők esetében 13,5%-os (36/267), míg a cervicalis szakaszon férfiak körében 24,7%-os (45/182), nők körében 15,3%-os (36/235) előfordulási gyakoriságot mutat (112. táblázat). Az elváltozások súlyossági fokát tekintve az esetek többségében enyhe degeneratív elfajulás jeleit figyeltem meg, de a kifejezett osteophytaképződés is számos alkalommal előfordult (133. ábra 1-3. kép, 134. ábra 1-3. kép, 135. ábra 1-4. kép). A 7667. maturus korú nő háti (136. ábra 1a-c. kép) és az 5631. adultus korú férfi ágyéki csigolyáinak testén (136. ábra 2a-b. kép) igen súlyos degeneratív elváltozások, peremképződés, gyulladásnyomok, továbbá a csigolyatestek kifejezett porozitása látható. Az ún. spondylarthrosis, vagy csigolyaízületi bántalom mindkét nem esetében a nyaki gerincszakaszon fordult elő leggyakrabban (137. ábra 1-4. kép). Az ágyéki gerincszakaszon férfiak körében 16,15%-os (31/192), nők körében 5,83%-os (13/223), a háti csigolyákon férfiak esetében 8,63%-os (17/197), nők esetében 4,90%-os (12/245), a nyaki csigolyákon
90
férfiaknál 22,62%-os (38/106), nőknél 10,0%-os (19/190) előfordulási aránnyal jelentkezett (112. táblázat). Mind a spondylosis deformans, mind a spondylarthrosis férfiaknál magasabb arányban fordul elő, mint nőknél: a spondylosis deformans férfiak körében 42,86%-os, nők körében 32,75%-os, a spondylarthrosis férfiak esetében 26,54%-os, nők esetében 11,45%-os incidenciájú. Továbbá – a mai klinikai adatokhoz hasonlóan (Vízkelety 1995) – gyakoriságuk az elhalálozási életkorral szoros korrelációt mutat, azaz idősebb egyéneken fordul elő lényegesen magasabb arányban (113. táblázat). A spondylosis deformans előfordulása egyéb őskori szériák esetében (114. táblázat) a mai népességekhez képest nagyon magas. Az alsónyéki szériához hasonlóan az irodalmi adatok is azt tükrözik, hogy szinte minden sorozatban túlnyomórészt a gerincoszlop legnagyobb terhelésnek kitett ágyéki szakaszán hagyott nyomokat a betegség (Zoffmann 1986-1987, 2004a, Ubelaker és Pap 1996, 1998, 2008, Ubelaker és mtsai 2006, Hajdu 2008). A gerinc degeneratív elváltozásaihoz sorolhatók az intervertebralis discus herniák is. Ezekben az esetekben a nucleous pulposus axialis (Schmorl-hernia), illetve dorsalis vagy dorsolateralis (discus hernia) kitüremkedéseiről van szó (Bender 1999). Ezek közül a discus hernia (porckorongsérv) paleopatológiai anyagban alig diagnosztizálható, míg a Schmorlhernia már biztonsággal felismerhető (Bender 1999, Józsa 2006). Az elváltozás etiológiája vitatott, előfordulhat veleszületett zárólemezgyengeség, súlyos trauma vagy folyamatos megterhelés következtében (Resnick és Niwayama 1978). A Schmorl-hernia fő lokalizációs helye a vizsgált anyagban az alsó háti és a felső ágyéki gerincszakasz, ami megfelel a mai klinikai gyakorlatban tapasztaltaknak (Takahashi és mtsai 1995) (138. ábra 1-4. kép). A lumbalis szakaszon férfiak körében 18,32%-os (35/191), nők körében 12,40%-os (30/242), a thoracalis szakaszon férfiaknál 18,50%-os (37/200), nőknél 14,90%-os (38/255), míg a cervicalis szakaszon férfiaknál 0,57%-os (1/175), nőknél 2,20%-os (5/227) gyakorisággal jelentkezett (115. táblázat). A nemek közötti előfordulását tekintve többször jelentkezik a férfiaknál (25,59%), mint a nőknél (18,21%), továbbá az életkor előrehaladtával csak minimális mértékben nő a gyakorisága (116. táblázat). Mindez jól összecseng Saluja és mtsai (1986) azon megállapításával, amely szerint az elváltozás és az öregedés között nem mutatható ki összefüggés. A Schmorl-sérv őskori szériákban való előfordulásával kapcsolatban kevés irodalmi adattal rendelkezünk. Egyéb lengyeli sorozatok esetében csupán Csabdi-Télizöldesen fordult elő egy alkalommal (Köhler 2004). Regöly-Mérei (1962) a dunántúli aeneolit anyagot
91
összefoglaló tanulmányában szintén egy esetet ír le, míg Gáspárdy és Nemeskéri (1960) az alsónémedi rézkori temetőből további három egyén csigolyáin figyelte meg a megbetegedést. A szigetszentmiklósi kora bronzkori sorozatban a nyaki és háti gerincszakaszon egyáltalán nem fordult elő, míg az ágyéki szakaszon 27,3%-os megjelenési arányt mutatott (Köhler 2011). A jánoshidai késő bronzkori sorozatban a háti gerincszakaszon az esetek közel 30%ában, az ágyéki szakaszokon az egyének 21%-ánál jelentkezett (Hajdu 2008). VII.4.5.1.3. Extravertebralis arthrosisok A degeneratív ízületi elváltozások extravertebralis területeken is kialakulhatnak. A leletanyag rossz megtartása, a hosszú csontok proximalis és distalis epiphysis-einek töredékessége miatt azonban a vizsgált anyagban igen kevés alkalommal volt lehetőség ezek vizsgálatára. Az alsónyéki szériában 33 férfi és 27 nő csontvázán összesen 133 ízület esetében figyeltem meg ízületi elfajulás nyomait. Az érintett egyének nemek szerinti megoszlása minimális férfitöbbletet mutat. Továbbá hasonlóan a mai (Oláh 1987, Bender 1999) és a történeti korú embertani anyagok vizsgálatán alapuló adatokhoz (pl. Bridges 1991), nagyobb számban fordulnak elő az idősebb, maturus korcsoportú egyének között (118. táblázat). Lokalizációt tekintve mind a férfiaknál, mind a nőknél a könyökízület érintettsége a leggyakoribb, előfordulásuk azonban nem éri el a 10%-ot (117. táblázat). Ezt követik férfiaknál a térd-, a boka- és a csípő-, nőknél a boka- és a csípőízület degeneratív elváltozásai (139. ábra 1-6. kép, 140. ábra 1-4. kép). Férfiak esetében gyakoribb volt a sokízületi arthrosis, mely esetekben a primer generalizált arthrosis diagnózisa valószínűsíthető (Gömör és Bálint 1989). Az általában valamilyen traumás vagy mikrotraumás hatásra visszavezethető, ún. szekunder/másodlagos arthrosisok körébe tartozó esetek a szériában viszonylag ritkán jelentkeztek. A fentieknél jóval nagyobb százalékban fordulnak elő arthrosis deformans-ra utaló elváltozások a lengyeli kultúra mórágyi temetőjében, ahol a vizsgálatra alkalmas 36 egyén közül 2 férfi és 4 nő csontjai utaltak a megbetegedésre. Ez alapján a mórágyi férfiak körében 25%-os, a nők körében 13,6%-os, az egész népességre vonatkozóan pedig 17,7%-os a megbetegedés előfordulási gyakorisága (Zoffmann 2004a). Hrtkovci-Gomolaván csak a férfiak körében fordult elő 30,8%-os gyakorisággal (Zoffmann 1986-1987), míg Bach és mtsai (1978) alapján németországi neolit szériák esetében 11,1%-ban, Gáspárdy és Nemeskéri (1960) szerint a késő rézkori Alsónémedi temető népességén belül 2,5%-ban fordult elő.
92
Igen súlyos csípőízületi kopás (coxarthrosis) figyelhető meg a 808. sírban nyugvó maturus korú férfi esetében (141. ábra 1a-d. kép). A megbetegedés a terhelési zónában kezdődik, majd később előrehalad, amelynek során a porc elvékonyodik, elveszti sima fénylő jellegét, felszíne felrostozódik, töredezik, rajta fissura-k, majd ún. porcfekélyek alakulnak ki. A coxarthrosis-ban nem csak az ízületi porc érintett, hanem deformálódik maga a csont is (osteophyta-képződés, sclerosis formájában). Kialakulása lehet elsődleges, vagy másodlagos. Primer coxarthrosis-nál a kór eredete ismeretlen, míg szekunder coxarthrosis esetében az ízületi kopás bizonyos betegségek szövődményeként lép fel (pl. csípődysplasia, ismeretlen etiológiájú idiopathia-s csípőcsontelhalás, ízületbe hatoló törés, fertőzés, rheumatoid arhrosis, autoimmun betegségek, csípőficam, gyermekkori Legg-Calvé-Perthes kór, stb.; Barta 1990). Ezek közül esetünkben a Perthes-kór tűnik a legvalószínűbb kiváltó oknak. A betegség ismeretlen etiológiájú, többnyire a pubertás kor előtt, valószínűleg a combcsont epiphysisének vérellátási zavara következtében lép fel. Következménye a combcsont fejének részleges elhalása, deformálódása. Az elváltozás csaknem mindig egyoldali (Wenger és mtsai 1991). A combnyak szöge esetünkben is a fiziológiás 130 fok helyett csak 80-90 fokos. A másik oldalon a csípőcsont érintett része (töredékessége ellenére) nem mutat semmiféle elváltozást. A biztosabb diagnózis felállítása érdekében a továbbiakban röntgenfelvétel készítése szükséges. Az ujjpercsontok ankylosis-a két esetben fordult elő. Az 5115. sírban nyugvó maturus férfi jobb mutatóujja alappercének feje és középpercének alapja egymással teljesen összecsontosodott, a feszítő oldal irányában 109 fokos szöget bezárva (142. ábra 2a-b. kép). Az ankyloticus ujjra vonatkozóan kétféle eredet vethető fel. Kevéssé valószínű, hogy
elsődleges osteomyelitis
okozta
az összecsontosodást. Sokkal
valószínűbb,
hogy az ujjpercek közti ízület sérült, és annak gennyedése terjedt rá a csontra, melyet a rajtuk látható sok apró sipolyjárat jelez. A 2. ujjperc palmaris felszínén képződött kisebb csontfelrakódás mindemellett hajlítóín,
valószínűsíti, hogy
valamint az ínhüvely is érintett
lehetett
az
ott
futó
a folyamatban,
mély és felületes mely
végül
csontosan rögzült. A 7655. sírba temetett maturus korú férfi esetében ugyancsak ujjpercek közötti ankylosis figyelhető meg, mely azonban már viszonylag egyenes állásban, 28 fokos ventralis flexió mellett rögzült (142. ábra 1a-b. kép). Az előzőhöz hasonlóan itt is az ízület sérülése és gennyesedése lehetett az elsődleges folyamat. A hajlító ín (inak) nagy valószínűséggel ebben az esetben is érintettek voltak. Az ujjperccsontok ankylosisa mindkét esetben hosszú évekkel a vizsgált egyének halála előtt keletkezhetett. Az 5115. férfinél az ujjpercek nem egyenes állású összeforradása alapján
93
feltételezhető, hogy a gyógyulás folyamán az ujjat nem rögzítették. Csont-atrophia, csontsorvadás ugyan morfológiailag egyik esetben sem látható, ezzel kapcsolatban azonban csak további vizsgálatok adhatnak megnyugtató választ.38 VII.4.5.1.4. Gyulladásos gerincbetegségek A gerinc fertőzéses, vagy rheumatoid gyulladását spondylodiscitis-nek nevezzük, amely alatt a csigolyaközti porckorongok és/vagy a csigolyatestek zárólemezeinek gyulladásos megbetegedését értjük (Grane és mtsai 1998). A gyulladást leginkább haematogén szórással a porckorongba jutó baktériumok okozzák. A folyamat általában két csigolya egymás felé eső lemezét érinti (spondylitis), de beterjedhet a discus-ba is (spondylodiscitis; Tóth 2006). A spondylodiscitis 28 férfi és 13 nő gerincén fordult elő. Az elváltozás az esetek többségében enyhe fokozatú volt, de néhány egyénnél annak súlyosabb formáit is megfigyeltem (143. ábra 1-4. kép). Férfiak körében a nyaki szakaszon 13,74%-os (25/182), a háti szakaszon 5,05%-os (10/198), az ágyéki szakaszon 7,69%-os (15/198) gyakorisággal jelentkezett. Nőknél ugyanebben a sorrendben, 3,18%-os (7/220), 1,92%-os (5/261) és 3,24%-os (8/246) előfordulást mutatott (119. táblázat). Az elváltozás fő lokalizációs helye férfiaknál tehát a nyaki régió, míg a nőknél az ágyéki gerincszakasz. A spondylodiscitis gyakorisága a szériában jóval magasabb férfiaknál (13,39%), mint nőknél (4,71%). A betegség az adultus korúak között egyáltalán nem fordult elő, legkorábban az adultus-maturus korúak körében jelentkezett, majd az életkor előrehaladtával egyre nagyobb gyakoriságot mutatott (120. táblázat). VII.4.6. Metabolikus és hormonális eredetű elváltozások Az anyagcsere zavara sok esetben okoz csontelváltozásokat. Ilyen metabolikus eredetű megbetegedések a C-vitamin (scorbut) és a D vitamin (rachitis, osteomalacia) hiánya, az éhezés (illetve az ebből adódó proteinhiány), a fluorosis, az osteoporosis, a lokalizált és a generalizált hyperostosis-ok. Emellett a belső elválasztású mirigyek (pajzsmirigy, mellékpajzsmirigy, mellékvese, gonádok) rendellenes működése szintén csonttani tünetek megjelenéséhez vezethet (Steinbock 1976, Ortner és Putschar 1985). VII.4.6.1. Osteoporosis A csontritkulás (osteoporosis, OP) alapvetően atrophia-s jellegű anyagcsere megbetegedés, amelyet korábban úgy jellemeztek, hogy a csontszövet normális szerkezetű és 38
A lehetséges diagnózis megállapításában Dr. Józsa volt segítségemre, melyet ezúton is hálásan köszönök.
94
kémiai felépítésű, mindössze a csont mennyisége kevesebb. Az újabb vizsgálatok azonban igazolták, hogy nemcsak a csontszövet mennyisége, hanem annak szerkezete, kollagénje és kémiai összetétele is megváltozik (Knott és mtsai 1995, Józsa 2006). A jelenség alapvetően a csontozat abszolút tömegének gyors vagy kevésbé gyors csökkenését jelenti, amely hátterében hormonális és életmódhatások is állhatnak. Morfológiailag a csontgerendák elvékonyodása, felszívódása és a velőűr megnagyobbodása jellemzi. Az érintett csontozat teherbíró képessége jelentősen csökken, amely következtében már kisebb erőművi behatások is csonttörésekhez vezethetnek. Az osteoporosis gerincoszlopot is érintő következménye az ún. kompressziós (összeroppanásos) csigolyatörés, mely a testmagasság fokozatos csökkenését, továbbá a gerinc statikájának, teherbíró képességének romlását eredményezi (Haranghy 1966, Bender 1999, Józsa 2006). Az alsónyéki szériában a kifejezetten előrehaladott poroticus csigolyatörések gyakorisága alacsony. Mindössze 2 férfi és 6 nő esetében figyeltem meg, amelyek együtt jártak a csigolyatestek fokozott porózusságával és a trabecularis szerkezet erős felritkulásával. Mivel elsősorban a vízszintes irányú csontgerendák tűnnek el, ezért a csigolyatestek szerkezete függőleges irányban vált hangsúlyozottá. A megfigyelt esetek felében egy, míg másik részében több csigolyát érintett a kompressziós törés. Ennek eredményeként a háti szakaszon leggyakrabban ún. ék alakú csigolyák keletkeztek, melynek során a csigolyatestek elülső része roppant be. Az ágyéki szakaszon a folyamat azonban inkább ún. „halcsigolyák” kialakulását eredményezte, amelynek során a corpus középső része mélyült ki. A 446. adultus-maturus korú férfi esetében az első lumbalis csigolya törése figyelhető meg (144. ábra 1, 3. kép), melyet a csigolyatest peremén újcsontképződés kísér (144. ábra 2. kép). A 713. számú, nem meghatározható nemű maturus korú egyénnél több alsó háti csigolya ék alakú összeroppanása fordult elő (145. ábra 1a-d. kép). A 6377. maturus korú nő több alsó háti, illetve a legnagyobb terhelésnek kitett ágyéki csigolyáit érintette a fractura. Emellett a lumbalis csigolyák esetében az intervertebralis discus-ok áttörték a csigolyatestek zárólemezeit és a Schmorl-herniához hasonló képet hoztak létre (145. ábra 2ad. kép). A falcsontokon jelentkező senilis osteoporosis-t csupán két maturus korú nő, továbbá egy meghatározhatatlan nemű, maturus korú felnőtt esetében figyeltem meg. Ezek a folyamatok a fali dudorok szimmetrikus felritkulásával, besüppedésével, továbbá a spongiosa és a corticalis állomány elvékonyodásával jártak. A prehisztorikus korok emberének osteoporosisáról alig tudunk valamit. Regöly-Mérei (1961, 1962) ugyan megemlíti a csontritkulást, de gyakorisági adatokat nem közöl.
95
Feltételezhető azonban, hogy az OP előfordulása csak töredéke lehetett a mainak, melyben a táplálkozásnak, az aktívabb, több mozgással járó életmódnak, és talán a rövidebb megélt életkornak lehetett elsődleges szerepe. VII.4.6.2. DISH A metabolikus eredetű elváltozások közül kiemelhetjük a diffúz idiopathias skeletalis hyperostosis (DISH; szinonímák: Forestier-betegség, spondylosis hyperostotica, hyperostosis ankylotisans) néven összefoglalt tünetegyüttest. Kialakulását Hájkova és mtsai (1965) a diabetes mellitusszal, Julkunen és társai (1971) az obezitással és hyperglycaemia-val, Crubézy (1990), Lagier és Baud (1978) az osteoarthritis-szel, Arlet és Maziéres (1985) pedig olyan anyagcserezavarokkal hozzák kapcsolatba, melyek az A-vitaminnal és annak kötőfehérjéjével függnek össze. Forgács (1995) szerint a DISH-ben létrejövő hyperostosis nem direkt következménye a diabetesnek, azonban együttes előfordulásuk gyakori. Janssen és mtsai (1999), Rogers és Waldron (2001), továbbá Verlaan és mtsai (2007) kimutatták, hogy a DISH magasabb gyakorisággal fordult elő a történeti korban apátságok, monostorok temetőiben, mint más középkori népességekben, mely összefügghetett az egyházi személyek mozgásszegény életmódjával, az obezitással, növelve a második típusú diabetes kialakulásának kockázatát. Bár korábban úgy vélték, hogy elsősorban az időskorúaknál fordul elő a megbetegedés, napjainkra kiderült, hogy a fiatalokat is érintheti (Oláh 1995). Férfiak körében négyszer gyakrabban jelentkezik (Kiss és mtsai 1997, Józsa 2006). A gerinc elülső hosszanti szalagjának elcsontosodásával és a periferiális enthesis-ek generalizált meszesedésével járó folyamat diagnosztikai kritériumait Resnick és mtsai (1975) dolgozták ki. Ez alapján legalább négy csigolyának folyamatosan kell kapcsolódnia egymáshoz, az intervertebralis discus-ok magassága relatíve megtartott kell, hogy legyen, továbbá a sacroiliacalis ízületekben és a gerinc kis ízületeinél erózió és gyulladás nem jelentkezhet (Hajdu és mtsai 2006, Józsa és Forgács 2009). Az alsónyéki szériában két esetben merült fel DISH-re utaló elváltozások gyanúja. Az 5196. maturus korú nő két ágyéki csigolyájának elülső részén a bal oldalon jól látható a ligamentum longitudinale anterius ossificatio-ja (146. ábra 1a-b. kép). A csigolyatestek felszíne ép, rajtuk elváltozás nem figyelhető meg. Az intervertebralis rés megtartott. A több ágyéki csigolya nem őrződött meg. A sacroiliacalis ízület körüli ankylosis nem fordult elő, ugyanakkor mindkét térdkalácson a m. quadriceps, továbbá mindkét sarokcsonton az Achillesi-ín tapadási helyén enthesopathia látható. A megfigyelt gerinctünet egyértelműen
96
elkülöníthető a degeneratív spondylosis-októl és a kezdődő spondylarthropathia-któl. Az elváltozás alapján a nő nagy valószínűséggel DISH-ben szenvedett, azonban a kevés vizsgálható csigolya, illetve a csak két csigolyát érintő összecsontosodás az egyértelmű diagnózis felállítását nem teszi lehetővé. A 2959. sírban nyugvó adultus-maturus korú férfi 5. és 6. nyakcsigolyái között a ligamentum longitudinale anterius elcsontosodása látható a csigolyatestek bal oldalán. A vizsgált egyén többi nyakcsigolyáján további elcsontosodás nem jelentkezett. Az érintett csigolyák corpus-ain ebben az esetben sem figyelhető meg egyéb elváltozás, a kis ízületek érintetlenek és az intervertebralis discus-ok magassága relatíve megtartott (146. ábra 2. kép). Az ágyéki csigolyákon spondylarthrosis és mindkét sarokcsonton enthesopathia figyelhető meg. Az 5196. számú egyénhez hasonlóan ebben az esetben sem állítható fel teljes biztonsággal a DISH diagnózisa. VII.4.6.3. Egyéb metabolikus eredetű megbetegedések Az anyagcsere folyamatok elváltozásai által okozott csonttani tünetek, mint arra a fejezet elején utaltam, bizonyos esetben nagyon jól felismerhetők, néhány betegség azonban olyan egységes csontelvékonyodást, görbületet, vagy a csontmátrix felritkulást okozza, amelyeknek különböző és számos alkalommal ismeretlen etiológiai okai lehetnek (Steinbock 1976). Az alsónyéki szériában 11 férfi, 5 nő és egy meghatározhatatlan nemű felnőtt egyén hosszúcsontjainak görbülete, illetve elvékonyodása jelentős, amely elsősorban az alsó végtag csontjain, azon belül leggyakrabban a sípcsontokon jelentkezett. Az 552. sírban nyugvó maturus korú férfi esetében ugyan a hosszúcsontok görbülete, vagy elvékonyodása nem figyelhető meg (147. ábra 1a-b. kép), de kifejezett enthesopathia-s csonttüskék fordulnak elő mindkét oldali sípcsonton, a tuberositas tibiae területén (147. ábra 1c. kép), mindkét térdkalács bázisán a m. quadriceps femoris, a jobb sarokcsonton a m. triceps surae (148. ábra 1a-b. kép, 149. ábra 2a. kép), továbbá mindkét singcsonton, a m. triceps brachii tapadási helyén. A jobb sarokcsont esetében jelentős mértékű deformálódás, periostealis appositio, továbbá az ízületi felszínek degenerációja figyelhető meg, mellyel kapcsolatban két megbetegedés jöhet szóba (148. ábra 2b. kép). Az egyik a sarokcsont ismeretlen eredetű csontosodási zavara, mely ifjúkorban lép fel. A másik lehetőség egy szintén gyermekkorban lezajlott, talán esés következtében történő, a későbbiekben gyógyult osteochondralis törés. Annyi bizonyos, hogy a deformitás sok évvel az egyén halála előtt történhetett, kímélhette is a lábát, amelyet a másik oldali sarokcsonton az enthesopathia-s felrakódás jelez. A jobb ugrócsonton a tuberculum laterale megnagyobbodása, továbbá a
97
facies articularis posterior deformálódása és gyulladása szintén összefüggésbe hozható az azonos oldali sarokcsont deformációjával (148. ábra 3a-b. kép). Mindkét csípőlapáton jelentős csontelvékonyodás, lateralis oldalukon horpadásos bemélyedés jelei mutatkoznak (147. ábra 2. kép). A gerincoszlop nyaki és ágyéki szakaszán spondylosis deformans, az ágyéki csigolyákon Schmorl-hernia látható. Az elváltozások hátterében vélhetően valamilyen ismeretlen
eredetű
anyagcsere
megbetegedés
gyanítható,
melynek
makroszkópos
megfigyelések alapján történő meghatározása nem lehetséges.39 VII.4.7. Egyéb kóros elváltozások Egyéb megbetegedések alatt foglalhatók össze a ritka, azaz igen alacsony előfordulási gyakorisággal rendelkező elváltozások (pl. tumorok), továbbá a nagyobb incidenciájú, ugyanakkor megbetegedésnek nem tekinthető jellegzetességeket (pl. enthesopathia-k; Marcsik 1983). VII.4.7.1. Enthesopathia-k (insertios tendinopathia-k) A postcranialis váz izom- és íntapadási helyein túlterhelésre bekövetkező elváltozásokat sorolhatjuk ide, amelynek során a megnövekedett húzóerő hatására kialakuló csonttüskék
alapvetően
nagyon
tapadási
felületet
biztosítanak.
Morfológiailag
a
csontkinövésekben a kérgi állomány elvékonyodása, a szivacsos állomány gerendáinak az ín húzásának irányába történő átrendeződése és hyperplasia-ja figyelhető meg. Alapvetően a hyperostosis-ok
egy
különleges
formáját
képviselik,
amelyek
a
szervezet
alkalmazkodóképessége következtében jönnek létre és a túlterhelés megszűnte után akár regrediálhatnak is (Dutour 1986, Józsa és mtsai 1991, Józsa és Pap 1996). A paleopatológiai irodalom (pl. Dutour 1986) ebbe a csoportba alapvetően azokat a hypertrophia-s elváltozásokat sorolja, ahol az enthesopathia nem kapcsolódik hyperostosis-os syndromához (pl. DISH-hez), vagy a csontváz egyéb diffúz patológiás folyamataihoz (spondylarthropathia-khoz, szisztematikus fertőzésekhez, stb.). A vizsgált alsónyéki szériában a mechanikus insertios tendinopathia-k a leggyakoribb paleopatológiai jelenségek közé sorolhatók. A leletanyagban összesen 308 egyénnél jelentkezett: férfiak körében 71,49%-os (153/214), nők körében 57,40%-os gyakorisággal (155/270). Mindezeken túl az elváltozás az életkor előrehaladtával is szoros korrelációt mutat, azaz leginkább az idősebb, adultus-maturus és maturus korú egyének között fordul elő gyakrabban (122. táblázat).
39
A lehetséges diagnózis megállapításában Dr. Józsa volt a segítségemre, melyet hálásan köszönök.
98
Enthesopathia leggyakrabban az alsó végtag csontjain, ezek közül is leginkább a sarokcsonton és a térdkalácson jelentkezett (121. táblázat). A sarokcsont gumóján látható csonttarajok, az Achilles-ínban tapadó m. triceps curae erőteljes használatával hozhatók összefüggésbe (149. ábra 1-2. kép). Férfiak körében a bal sarokcsonton 74,68% (115/154), a jobbon 71,71% (109/152), nőknél a balon 60,92% (106/174), a jobbon 63,31% (107/169) előfordulási arányt mutat. A patella bázisán, a m. quadriceps femoris túlterhelésének eredményeként kialakuló fésűszerű csontkinövések már jóval kevesebbszer jelentkeztek (149. ábra 3a-b., 4a-b. kép). Férfiak esetében a bal térdkalácson 42,34% (58/137), a jobbon 46,21% (61/132), nőknél a bal térdkalácson 26,40% (47/131), a jobbon 27,91% (48/172) előfordulási arányt mutat. Ennél még kisebb számban fordultak elő enthesopathia-s csonttüskék a combcsonton a linea aspera-n és a nagytomporon, a sípcsonton, a tuberositas tibiae területén, valamint a medencén, a crista iliaca-n vagy a tuber ischiadicum-on (150. ábra 1-5. kép). A felső végtagok igen ritkán érintettek (melyek közül legtöbbször az ulna proximalis epiphysisén jelentkezett). A könyökrégióban a m. biceps brachii, a m. brachialis és a m. triceps brachii tapadási helyein megfigyelt hypertophia-s elváltozások a kar rendszeres addukálásával, továbbá a könyök hajlításával és feszítésével függhetnek össze. Az enthesopathia gyakorisága napjainkban 1-2% körüli és főleg versenysportolókon (hosszútávfutók, gyaloglók, sífutók) fordul elő (Józsa és mtsai 1991, Józsa és Pap 1996, Porter és mtsai 1995,). Ezzel szemben paleoantropológiai anyagokban lényegesen magasabb, akár 40-50%-os előfordulást mutat (Dutour 1986, Pálfi és Dutour 1996, Józsa és Pap 1996). Őskori szériák esetében kevés összehasonlító adattal rendelkezünk. A középső rézkor végi abonyi sorozatban a térdkalácson 38,9%-ban fordult elő, míg a vizsgálatra alkalmas összes egyén sarokcsontján megtalálható volt az elváltozás (Köhler és mtsai 2011). A kora bronzkori szigetszentmiklósi szériában a térdkalácson és a sarokcsonton egyaránt 33,3%-os gyakorisággal (Köhler 2011), míg a késő bronzkori jánoshidai temető népességében a térdkalácson 44%-ban, a sarokcsonton 65%-ban (Hajdu 2008) volt fellelhető az enthesopathia. Az enthesopathia aktivitásfüggése az elmúlt években számos tanulmány tárgyát képezte, a léziók gyakori aspecifitása és azok interpretációs nehézségei azonban az eredmények kiértékelését megnhezítik (Józsa és mstai 1991, Dutour 1992, Pálfi és mtsai 1993). A sarokcsonti elváltozások igen nagy száma a vizsgált szériában arra utalhat, hogy az alsónyéki népesség aktív, jelentős helyváltoztató mozgással járó életet élhetett (Józsa és mtsai 1991, Józsa és Pap 1996, Pálfi és Dutour 1996).
99
VII.4.7.2. Tumorok A régészeti csontanyagban meglehetősen ritkán találunk csontdaganatot, melynek egyik és talán legfontosabb oka, hogy a régebben élt emberek többsége nem érte meg az ún. „daganatos életkort”. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy azok a környezeti faktorok (környezetszennyezés, sugárártalom, rákkeltő anyagokat tartalmazó élelmiszerek stb.), amelyek a tumorok kialakulását elősegítik, abban az időben még nem léteztek, illetve nem voltak olyan mértékben jelen a mindennapi élet során, mint napjainkban (Marcsik 1983, Józsa 2006). A csontdaganatok többsége áttéti, metastaticus eredetű, de nem ritkák az elsődleges, primer tumorok sem. Emellett csoportosíthatóak még a kórfolyamat lokalizációja, a kiindulási szövet/sejttípus, illetve biológiai viselkedés alapján. Utóbbinak két formáját különítjük el: a jóindulatú (benignus) és a rosszindulatú (malignus) daganatos eseteket (Glauber és mtsai 1980, Ortner és Putschar 1985, Vízkelety és Szendrői 1990). A benignus csontdaganatok száma a vizsgálati anyagban mindössze kettő, míg rosszindulatú tumor egyetlen esetben sem fordult elő. A 617. sírba temetett maturus korú nő bal falcsontján, a koszorúvarrattól 1 cm-re, kb. 1,5 x 1,5 x 0,7 cm-es, sima felületű, jól körülhatárolt csontnövedék látható, amely a morfológiai megjelenés alapján osteoma ossis frontalis-ként diagnosztizálható (151. ábra 1. kép). A 6244. sírszámú adultus nő jobb humerus-ának dorsalis oldalán, a diaphysis felső harmadában egy kb. 1,2 x 0,6 x 0,2 cm-es csontduzzanat mutatkozott, amely osteoma humeri-ként kórismézhető (151. ábra 2. kép). Az osteoma a leggyakoribb jóindulatú tumorok közé tartozik, amelynek kiindulási helye főként az agykoponya, főként annak homlokcsonti része. Általában kisméretűek (néhány milliméteresek), de lehetnek nagyobbak is. Kialakulhatnak a csont külső felszínén, illetve annak belsejében is. Ha a sinus-okban keletkeznek, azok beszűkülését vagy elzáródását okozhatják (Marcsik 1983, Vízkelety és Szendrői 1990, Józsa és Farkas 2004, Józsa 2006). A kevés hazai esetleírás közül a lengyeli kultúra zengővárkonyi temetőjében egy egyénnél a falcsonton jelentkező jóindulatú osteoma-t találtak, egy másik esetben pedig intracranialis daganatot feltételeztek a nyakszirtcsont belső felületén, amelynél az elmélyült érbarázdák koponyaűri nyomásfokozódást eredményezhettek (Zoffmann 1969-1970, RegölyMérei 1962). Az alsó-ausztriai Mauer lelőhelyen malignus daganatra, myeloma multiplexre utaló sokgócú osteolyticus elváltozást találtak az egyik egyén csontmaradványain (Strouhal és Kritscher 1990). Paleopatológiai irodalmi adatok alapján a csontdaganatok előfordulási aránya a különböző történeti népességek körében alacsony volt. Az újkőkorból, vagy az ókori
100
Egyiptomból származó szórványos leletek mégis arról tanúskodnak, hogy sok más betegséggel együtt, a rák is több ezer éve létezik (De La Rua és mtsai 1995, Brothwell 2008, Capasso 2005). VII.4.7.3. Az ún. patológiás szülés esetei A paleopatológiai irodalomban igen ritkán találkozunk szülés közben, vagy azt közvetlenül megelőzően bekövetkezett halálesetet bizonyító lelettel. A régi korok szülészeti ismeretei egyértelműen kezdetlegesek voltak, sokkal több szülészeti komplikáció, szülés alatti elhalálozás történhetett, de a diagnosztikai nehézségek, a csontmaradványok rossz megtartottsága, valamint a magzati csontok gyors korhadása miatt nem találunk nagyobb számban erre utaló leleteket (Török 1994, Regöly-Mérei 1962). A néhány publikált eset elsősorban szűkmedencés szülésre vezethető vissza, mely igen ritka paleopatológiai diagnózis. Az ún. hypoplasia-s szűk medence például alaki eltérés nélküli, amelynél a medencelapát méretei arányosan kisebbek. A lapos, vagy aránytalan alakú szűk medence ugyanakkor rachitis vagy osteomalacia következménye lehet. A gerincferdülés (scoliosis), csípődysplasia stb. ferdén szűk medencét, azaz a két medencefél különböző tágasságát idézheti elő. A szülészeti következményeket tekintve előfordulhat, hogy a medence méretei ugyan normálisak, mégis bizonyos rendellenességek akadályozzák a szülést. Spondylosisthesis esetén például az utolsó ágyéki csigolya a keresztcsont elé csúszik, amely a medencebemenet szűkületét okozza. Más esetekben a symphysis fejlődési anomáliája eredményezhet hasított szűk medencét, de előfordulhatnak a kismedencei szervek daganatai által okozott esetek is (Török 1994, Regöly-Mérei 1962, Józsa 2006). A vizsgálati anyagban két temetkezésnél lehetett megfigyelni szülés közben, vagy azt közvetlenül megelőzően történő halálesetet, melyeket már a feltáráson igen jól dokumentáltak. A 474. sírszámú, viszonylag jó megtartású adultus korú női váz K-Ny-i tájolással, bal oldalán, zsugorított pózban feküdt (152. ábra). A nő bordái és medencéje előtt magzat csontváza feküdt. A magzati koponyarészek az anyai medence üregében, a szülőcsatorna irányában voltak, míg a jobb megtartású postcranialis maradványok a nő gerincoszlopának alsó szakasza előtt helyezkedtek el (153. ábra 1-2. kép). A nő medencéjéből csak a csípőcsontok maradtak meg, az ülőcsontok és a keresztcsont igen töredékesek voltak, a szeméremcsontok pedig nem őrződtek meg. A medencelapátokon alaki eltérés nem látható, azonban feltűnően kicsik voltak. A magzat koponyájából a nyakszirt-, a homlok-, és a halántékcsont igen apró töredékei, továbbá az állkapocs egy kis darabja őrződött meg. Ép
101
hosszúcsontjai mellett mindkét lapocka-, kulcs- és csípőcsontja, továbbá számos bordája és néhány csigolyája is jó állapotban megmaradt. A hosszúcsontok mérete (bal clavicula: 43 mm, bal humerus: 61 mm, jobb humerus: 63 mm, bal radius: 50 mm, jobb radius: 51 mm, bal ulna: 56 mm, jobb ulna: 57 mm, jobb femur: 72 mm, jobb tibia: 65 mm) alapján Fazekas és Kósa (1978), valamint Stloukal és Hanákova (1978) módszere szerint a magzat 39-40 hetes lehetett, mely a terhesség 273-280. napjának, azaz annak végső időszakának felel meg. Mindez kihordott terhességet, továbbá érett magzatot feltételez. A nő alaki eltérést nem mutató, ugyanakkor infantilis (kicsi) medencéje alapján elképzelhető az anyai medence bemenet és a magzati koponya viszonyának téraránytalansága és a nő (az anya) vélhetően szülés közben bekövetkezett halála, melyet okozhatott méhrepedés, keringési rendellenesség, vagy bármilyen, a szűk medencés szüléskor bekövetkező szövődmény. A 4414. sírszámú, viszonylag jó megtartású maturus korú, ugyancsak K-Ny-i tájolású, bal oldalára fektetett zsugorított női váz medencétől felfelé eső részei, enyhén hasi irányba fordultak (154. ábra). A medence bemenetében fejfekvésű magzat (?) háton fekvő, felhúzott lábú, jó állapotban megmaradt csontváza helyezkedett el, melynek postcranialis maradványai a női vázzal szinte majdnem merőleges irányban folytatódtak (155. ábra 1-2. kép). A nő medencéje ebben az esetben is töredékesen őrződött meg, a csípőlapátok általános nagysága alapján azonban a szűk medence kórképe ebben az esetben nem igazolható. A magzat csontmaradványai sajnos nem álltak a vizsgálatok rendelkezésére, így annak kora nem volt megállapítható. Hasonló esetet ismerünk a lengyeli kultúra villánykövesdi temetőjéből, ahol a 10. sírban a nő medencéjének északnyugati szélénél, fejfekvésben voltak a magzati koponyatöredékek, míg délkeleti szélénél az alsóvégtag csontjainak maradványai. A magzat femurjának hossza 7 cm, humerusa 6 cm, tibiája szintén 6 cm volt. Ez alapján Regöly-Mérei – az általa használt „Smith-számok” szerint – a magzat méretét 46,11 cm-re becsülte, mely a terhesség kb. 270. napjának felel meg (Dombay 1960, Regöly-Mérei 1960, 1962, Zoffmann 1968). Az alsónyéki temetőben talált két esetnél a magzati csontok helyzetéből feltételezhető, hogy a két nő halála vagy a terhesség végén, vagy pedig a szülés megindulása után, de annak befejezése előtt következett be. Megindult szülés esetén előfordulhatott, hogy a magzat feje nem gördült át a medence nyílásán, amelyet az anyai medence és a magzati koponya méretei közötti különbség okozhatott. Mindkét esetben létrejöhetett az ún. „koporsósszülés” jelensége is, melynek lényege, hogy a holttest bomlásakor a hasüregben felgyülemlő rothadási gázok a magzatot kinyomták az anyaméhből. Nem zárható ki az sem, hogy csak az eltemetést
102
követően nyílt szét a medence, amelynek során egyszerűen előreesett a magzat koponyája (Regöly-Mérei 1960, 1962, Zoffmann 1968). VII.4.7.4. A koponyák esetleges postmortem manipulációja Az alsónyéki lelőhelyen Zalai-Gaál tíz temetkezési objektum esetében írták le a koponyakultuszok különleges formáit írta le: (1) a koponya hiányát, (2) vagy a koponya, bizonyos esetekben csak egyes koponyarészek másodlagos, esetleg harmadlagos helyzetét. Ezek részletes ismertetése és párhuzamainak bemutatása egy külön könyv keretein belül megtörtént (Zalai-Gaál 2009). A szerző alapvetően kétféle koponyakultusz meglétét valószínűsítette. Az elsőnél feltételezte, hogy a temetést követően, a lágyrészek lebomlása után a sírt felnyitották, a koponyát kiemelték és házakban, szentélyekben(?) különféle kultikus szertartás részeként használták őket, úgy, hogy ezt követően a koponya nem került vissza a sírba. A másik esetben szintén, szertartás céljából emelhették ki a koponyát, viszont a ceremónia végeztével azt visszahelyezték a sírba, amely során a koponya már másodlagos, nem pedig anatómiai helyére került vissza. Az Alsónyéken megfigyelt koponyával történő leteséges manipulációk eseteinek egyenkénti részletes bemutatásától jelen értekezés keretein belül a már megjelent tanulmány miatt eltekintek (Zalai-Gaál 2009), de annak különböző megnyilvánulási formái közül egyegy sírt részletesebben is bemutatok. Az összes ilyen temetkezés egyéni demográfiai alapadatait, a koponyával történő manipulációk típusát, továbbá a sírmélységet (a lehumuszolt altalajtól számítva) a 123. táblázatban adom közre. A 380. sírszámú, ÉK-DNy-i tájolású, bal oldalára fektetett zsugorított csontvázas temetkezés igen bolygatott volt. A medencétől felfelé csupán néhány borda került elő. Koponyája a váz mögött, attól kb. fél méterre került elő (156. ábra 1. kép). A temetkezés igen sekély volt, így ebben az esetben nem kizárt, hogy a koponya másodlagos helyzetét későbbi bolygatás, illetve egy később beásott objektum okozhatta. Az 1473. számú, Ny-K-i tájolású, jobb oldalára fektetett „főnök(nő)i temetkezés” esetében az agykoponya töredékei kb. 30 cmrel magasabban helyezkedtek el, mint a többi vázmaradványa. Az állkapocs ugyanakkor a vázzal egy szinten, a nyakcsigolyák előtt feküdt, míg a felső állcsont, továbbá az arckoponya töredékei a kezeknél helyezkedtek el. A koponya egyes részei más-más helyen, az agykoponya egyértelműen másodlagos helyzetben került elő (156. ábra 2. kép). Hasonlóan magasabban feküdt a koponya a 799. (157. ábra 1-2. kép) és a 3955. temetkezéseknél. A 2066. számú, jobb oldalára zsugorítva fektetett egyén koponyája ugyanakkor nem a vázzal megegyezően, az oldalán feküdt, hanem „álló” helyzetű volt. Ugyanez a 4309. temetkezés
103
esetében is megfigyelhető volt (158. ábra 1-2. kép). A 3382. számú, Ny-K-i tájolású, jobb oldalára fektetett, zsugorított csontvázas temetkezésnél a nem túl jó megtartású vázmaradványok mellől a koponya hiányzott (159. ábra). Azonban a temetkezés egy házzal (3603. épület) való szuperpozíciója alapján ez az eset megkérdőjelezhető. Szintén koponya nélküli temetkezés az 1118. sír (Zalai-Gaál 2009). Hasonló temetkezést dokumentáltak a lelőhely még feldolgozatlan 11. számú részéről, melynek antropológiai vizsgálata még nem történt meg (Gallina és mtsai 2011). A koponyával történő kultikus tevékenység különböző formái a lengyeli kultúra keleti elterjedési csoportjának több temetőjéből ismertek, így Lengyelről (Wosinsky 1885, 1886, 1889, 1896, Zalai-Gaál 1984), Zengővárkonyból (Dombay 1960, Zalai-Gaál 1984), Aszódról (Kalicz 1988), Mórágyról (Zalai-Gaál 1984, 2001a, 2002) és Svodínból (NĕmejcováPavúková 1986b). Zengővárkony esetében igen nagy számban, 39 esetben írtak le ilyen temetkezéseket (329 temetkezés közül; Dombay 1960, Zalai-Gaál 1984, 2009). Egy részüknél azonban nem lehet eldönteni, hogy ezek valóban koponyatemetkezések, vagy csak erősen bolygatott csontvázas sírok voltak-e (Zoffmann 1965, 1969-1970). A legtöbb esetben sem az agykoponya, sem a mandibula nem volt meg, néhány sírban pedig csak az állkapocs volt a helyén, vagy éppen nem az anatómiai helyén. Két koponya helyére vadkan-állkapcsot, egy esetben pedig zoomorf agyagedényt helyeztek a holttesthez (Dombay 1960, Zalai-Gaál 1984, 2009). Mórágy-Tűzkődombon egy talpcsöves tálban (32. sír) újszülött gyermek vázmaradvány nélküli darabokra tört koponyája került elő (Zalai-Gaál 1992, 2001a, 2001b, 2002). A kultúra nyugati elterjedési területén is számos hasonló temetkezéssel találkozunk. Alsó-Ausztria területéről a koponyatemetkezések kategóriában hat lelőhely szerepel Urban 1979-es összefoglalásában. Ezek közül Bisamberg lelőhelyről először 1933-ban került elő egy fiatal nő állkapocs nélküli koponyája, majd 1967-68-ban, ennek közelében egy fiatal férfi vázmaradványait tárták fel, akinek törzse és feje hiányzott. Mellette azonban egy női koponyatető volt (állkapocs nélkül). Urban a leleteket halotti étkezésként („Totenmahl”) értelmezte (Jungwirth 1956, Jungwirth és Kloiber 1973, Urban 1979). Külön kategóriát képeznek az ún. koponyatemetkezések. Ilyet ismerünk Poigen lelőhelyről, ahol egy települési gödörből öt egyén (1 férfi, 3 nő és 1 gyermek) koponyája került elő. Három esetben a koponyák a csigolyákkal együtt maradtak meg, mely arra utal, hogy a fej leválasztása a testtől még az inak kapcsolatának megtartása idején történhetett. Több koponyán perimortem, vagyis a halál idején keletkezett sérülések (ütésnyomok) is voltak (Ehgartner és Jungwirth
104
1956, Ruttkay 1983-1984, Neugebauer-Maresch 2005, Teschler-Nicola 2005). Morva területről Těšetice-Kyjovicéról, Dobšice, Oslavany, Hloboké Mašůvky lelőhelyekről ismerünk koponyatemetkezéseket (Dočkalová 2007, Dočkalová és Čižmař 2008). A szintén morva Blučina-Cezavy lelőhely érdekessége, hogy innen négy koponya és további összetört csontok kerültek elő egy gödörben lévő tűzhelyről (Podborský 1970, 1989, 2004). A kultúra mai Csehország és Szlovákiai területén előkerült temetkezései között koponyakultuszra utaló lelet eddig nem került elő. Zalai-Gaál
(2009)
tanulmányában
a
közép-európai,
illetve
Kárpát-medencei
neolitikumban előforduló koponyához köthető, különböző típusú tevékenységeknek európai paleolitikus és mezolitikus, továbbá közel-keleti párhuzamait is felkutatta, továbbá a középeurópai vonaldíszes kerámia kultúrájában, és a korai neolitikumban előforduló eseteket is összegyűjtötte. A párhuzamok és az előzmények szintézise alapján munkájának végkicsengése, hogy a neolitikus koponyakultusz jelensége délkelet-európai, kis-ázsiai gyökerekre vezethető vissza. A koponyával történő manipuláció esetei mellett a végtagcsonkítás is előfordul a lengyeli népesség körében. Így a Lengyelen feltárt sánc több sírjából a lábcsontok hiányoztak (Wosinsky 1885), míg a mórágyi 89. sírban a kézcsontok, illetve a 88. sírban mind a kéz, mind pedig a lábcsontok nem voltak megtalálhatók (Zalai-Gaál 2002). A végtagok csonkításának szokását utóbbi esetben azonban az antropológiai vizsgálatok nem támasztották alá (Zoffmann 2004a). Alsónyéken, a 11. lelőhelyrészről szintén leírtak vélhetően rituális csonkításra utaló temetkezéseket (Gallina és mtsai 2011), melyek antropológiai vizsgálata még nem történt meg. További párhuzamok ismertek a nyugati elterjedési területről. Így az alsó-ausztriai Eggenburg-Kremser Straße-i lelőhelyen feltárt, hátán nyújtott helyzetben fekvő férfi kezét levágták és azt az arc jobb oldalához helyezték (Stifft-Gottlieb 1932), míg az Eggenburg-Zogelsdorfer Straße lelőhelyen feltárt több személy maradványait rejtő sírból a kezek és a lábak levágását dokumentálták (Stifft-Gottlieb 19381939, Neugebauer-Maresch 1995). Visszatérve a koponyával történő manipulációk eseteire, e sírok mindegyikében felnőtt egyén feküdt (a legfiatalabb 19-21 éves volt), nemüket tekintve pedig egy kivételtől eltekintve mind nők voltak. Vizsgálatuk során külön figyelmet fordítottam arra, hogy bármiféle szándékolt beavatkozásnak, sérülésnek található-e nyoma a csontokon. Erre utaló elváltozások egyetlen alkalommal sem fordult elő, tehát nem találtam nyomát sem erőszakos, sem kultikus jellegű beavatkozásnak. Az itt megfigyelt temetkezésekkel kapcsolatban az esetek többségében sajnos még azt is nehéz eldönteni, hogy a koponyák másodlagos helyzete
105
a sírokban nem későbbi beásásnak, vagy állatjárat bolygatásának következménye-e, melyek nehezen megfigyelhető talajviszonyok között a feltárások során akár észrevétlenek is maradhatnak. A sírmélységi adatok alapján azonban az egyértelmű, hogy a különböző föld-, és mezőgazdasági munkák nem bolygatták meg e temetkezéseket. VII.4.8. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének megbetegedései A patológiai vizsgálatok során az oszlopszerkezetes sírokba eltemetett egyének kóros elváltozásait, azok előfordulási gyakoriságát külön is kiértékeltem (124. táblázat). Míg a traumák (pl. törések), vagy a nem specifikus megbetegedések (pl. periostitis) előfordulási aránya nagyjából megegyezett a temető(rész) egészében megfigyeltekkel, addig magasabb volt a gerincoszlopon megfigyelhető degeneratív ízületi elváltozások száma. A spondylosis deformans az oszlopszerkezetes sírokba temetett férfiak esetében egyértelműen nagyobb arányban jelentkezett, míg nőknél hasonló gyakoriságot mutatott az egész népesség körében megfigyeltekkel. A gerinc kisízületeinek a gyulladása ugyanakkor már mindkét nemnél magasabb számban fordult elő az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyéneknél. Az enthesopathia a térdkalácson mindkét nem esetében, a sarokcsonton a nők körében jelentkezett gyakrabban. Számos esetben többféle megbetegedés halmozott előfordulása volt megfigyelhető a csontmaradványaikon. A 466. sírba temetett maturus korú nőnél például a csigolyákon spondylosis deformans, spondylarthrosis, a térdkalácson és a sarokcsonton enthesopathia, a szárkapocscsonton csonthártyagyulladás és a bal oldali combcsonton törés együttes előfordulását figyeltem meg. Ugyancsak többféle betegség volt megfigyelhető a 792. (spondylosis deformans, spondylarthrosis, Schmorl-hernia, periostitis, bordatörés), a 880. (spondylosis deformans, spondylarthrosis, arthrosis, enthesopathia), az 1118. (spondylosis deformans,
spondylarthrosis,
Schmorl-hernia,
periostitis,
enthesopathia,
szárkapocscsonttörés), a 3787. (spondylosis deformans, spondylodiscitis, arthrosis, periostitis, enthesopathia), a 3944. (spondylosis deformans, spondylarthrosis, singcsonttörés), a 4361. (spondylosis deformans, spondylodiscitis, periostitis, enthesopathia, orsó- és singcsonttörés), valamint a 7752. (spondylosis deformans, spondylodiscitis, enthesopathia, kulcscsonttörés) oszlopszerkezetes sírba temetett egyének esetében. Végül oszlopszerkezetes sírba temetett egyénnél fordult elő az egyik patológiás szülés (4414.), a TBC-s megbetegedés (4027.), továbbá a feltételezett koponyamanipulációs esetek közül is 3 ilyen sírba temetett egyén esetében fordult elő (799., 1118., 3944.).
106
VII.5. A fogazati státusz vizsgálata A szájpatológiai vizsgálatokra az alsónyéki temetőrész felnőtt korú egyénei közül 229 férfi és 311 nő maradványa volt alkalmas (125-126. táblázat). A széria a vizsgálható fogszámot tekintve közepes megtartású. Felnőttek esetében az optimális (áttört) fogak száma 16 210, a vizsgálható fogak száma 10 326. Az ezekből számolt, a temető vizsgált egyéneire vonatkozó ADI index 63,7. Az állcsontok töredékessége miatt a postmortalis-an elvesztett fogak számát nem lehetett pontosan megállapítani. Az infans I. és II. korú gyermekek esetében az áttört, illetve a már kibújt tejfogak száma 826, míg a maradó fogaké 1066. Az állcsontok és a fogak legismertebb patológiás elváltozása a fogszuvasodás (caries), mely a fog kemény szövetének a megbetegedése. Bakteriális szénhidrogén leépítő folyamat, előrehaladó, progresszív jellegű, mely ritkán állapodik meg. Alsónyéken férfiak esetében a rendelkezésre álló 229 egyén 4590 vizsgálható foga közül 117 szuvas fogat (2,5%) találtam. Nők körében 311 egyén 5736 vizsgálatra alkalmas foga közül 218 volt caries-es (3,8%) (125126. táblázat). Nőknél tehát minimálisan több a szuvas fogak előfordulási aránya, de a különbség nem jelentős. Mindkét nemre érvényes, hogy a juvenis korúakat még nem érintette az elváltozás, az életkor előrehaladtával azonban – az előzetesen vártnak megfelelően – egyre magasabb az előfordulási gyakorisága. A szuvasodások legtöbbje a nagyőrlő fogakon fordult elő, bár igen gyakran jelentkezett a kisőrlőkön is (utóbbiak elsősorban olyan állcsontokon, ahol a nagyőrlők már premortem kihullottak, vélhetően caries következtében). Gyermekek körében a közel 2000 tej- és maradó fog vizsgálata alapján összesen csak két szuvas fogat találtam, ami rendkívül kevésnek tekinthető (129-130. táblázat). Ezek közül az egyik egy infans I. korú gyermek felső első tej molaris-án, míg a másik egy infans II. korú gyermek még ki nem hullott tej molaris-án fordult elő. A 131. és 132. táblázat az Alsónyéken és néhány egyéb őskori szériában a szuvas fogak előfordulási arányát és a Stloukal (1963) formulája alapján számolt cariesintenzitást szemlélteti. Ez alapján a vizsgálati anyagban alapvetően alacsony a szuvas fogak előfordulási aránya, ugyanakkor a cariesintenzitás a (később tárgyalandó) premortem fogvesztések magas száma miatt az összehasonlításba bevont egyéb őskori szériákhoz képest már magas értékeket mutat. A szuvasodások legtöbbje a cement-zománc határon jelentkező ún. nyaki caries volt, mely alapvetően jellemző a korszakra (Kollár 1948, 1960, Huszár és Schranz 1952, Schranz és Huszár 1962, Bartucz 1966, Zoffmann 2004a). Maturus korúak körében néhány alkalommal megfigyelhető volt a fogíny visszahúzódás/sorvadás következtében fellépő ún.
107
gyökér-, vagy cementcaries, amely sok esetben a fogak kihullásának egyik fő kiváltó oka lehetett. Ritka volt a vizsgált szériában a későbbi korokban már az egyik leggyakoribb szuvasodási formának tekinthető, a rágófelszínen jelentkező ún. zománccaries (Huszár és Schranz 1952). Az állcsontokon a különböző fog- és fogágyi megbetegedések hatására kialakuló cysta, vagy abscessus többször figyelhető meg a férfiak körében, továbbá az életkor előrehaladtával előfordulási aránya az előzetesen várnak megfelelően növekszik (125-126. táblázat). A halmozottság mértéke (egy állkapcson akár több cysta) is az idősebb, maturus korú férfiak esetében gyakoribb. Számos megfigyelés szerint a szuvas fogak és a cysta-k/abscesus-ok előfordulása egyértelműen összefüggésbe hozható egymással (Huszár és Schranz 1952, Regöly-Mérei 1962), mely az alsónyéki szériára is jellemző. Gyermekek körében csupán egy infans I. korú gyermek alsó őrlőfogának külső oldalán fordult elő cysta/abscessus, ugyannál az egyénnél, ahol a fogszuvasodás is jelentkezett. Azaz a kétféle elváltozás itt is halmozott előfordulást mutat (129-130. táblázat). Premortem fogvesztés a nőknél jelentkezett nagyobb gyakorisággal, ahol 99 egyénnél 595, míg férfiaknál 66 egyénnél 375 idő előtt elvesztett fogat regisztráltam (125-126. táblázat). Gyakorisága az életkorral statisztikailag kimutathatóan nő, kiugróan magas értékeket mutat a maturus korúak körében. A fogak idő előtti elvesztésében nem csupán a fogszuvasodás, hanem egyéb, pl. traumás hatások, foglazulás és a pulpaüreget megnyitó abrasio is szerepet játszhattak. Leggyakrabban az alsó nagyőrlők premortem elvesztését figyeltem meg. Maturus korú nők között több olyan egyén is akadt, akinek közel az összes foga kihullott, valamilyen szájbetegség, vagy athrophia következtében. A fogak felszínének a kopása (abrasio-ja) részint az életkorral együtt járó degeneratív elváltozás, részint patológiás folyamatok eredménye. A folyamat a rágófelszínen kezdődik, a csücskök kopnak le először, majd helyenként a dentin is szabaddá válik. A kopás egészen a fognyakig terjedhet, számos esetben a puplakamra is megnyílik, melyet a vizsgálati anyagban is néhány alkalommal megfigyeltem. Huszár és Schranz (1952) megállapítása szerint az őskor korai szakaszaiban a fogak abrasio-ja sokkal nagyobb mértékű volt, mint a későbbi korokban, amit ők az akkori gabonaőrlési eljárással, a durva őrlésű liszt súroló hatásával, erőteljesebb rágással és a fogakkal végzett munkavégzéssel (pl. tépőtevékenységgel) magyaráztak. Az alsónyéki szériában az átlagos abrasio mértéke megfelelt a korindex alapján várható értékeknek, bizonyos esetekben azonban az életkornak nem megfelelő, erőteljesebb abrasio jelentkezett. Néhány egyénnél a frontfogakon figyeltem meg erőteljesebb kopást, szemben az őrlőkkel. Bizonyos esetekben pedig a fogak rágófelületén – elsősorban a
108
nagyőrlőkön, de akár az egész fogsoron is – jól láthatóan belülről kifelé rézsútosan lejtő kopásnyomok jöttek létre, melyeket véleményem szerint nem munkavégzés, hanem inkább a táplálék összetétele, a rágási folyamat mechanizmusa és egyéb tényezők eredményezhették. A fogzománc hypoplasia-t, a fogzománcot létrehozó sejtek időleges funkcionális zavara okozza, melyet az ún. nem specifikus stresszhatások váltanak ki (pl. hosszan tartó lázas betegség, vagy hosszabb ideig fennálló éhezés állapota; Wright 1997). A hypoplasia, a legalább egy elemzésre alkalmas frontfoggal rendelkező 76 gyermekek esetében 39,4%-os (30/76), juvenis korú egyének körében 72,0%-os (18/25) gyakoriságot mutatott. Felnőttek esetében férfiaknál 68,9%-ban (102/148), nőknél 55,7%-ban (102/183) jelentkezett az elváltozás enyhe, de már szabad szemmel is észlelhető, vagy kifejezettebb, mélyebb barázdák formájában. Az adatok összevetése során érdemi különbséget a nemek és a korcsoportok között nem találtam. Utóbbi oka az, hogy a hypoplasia egy olyan patológiás amelogenezis (fogzománcképzés) látható eredménye, amely a fogak képződésének ideje alatt, azaz gyermekkorban alakul ki, vagyis jelenléte korcsoportoktól független. Összehasonlításra alkalmas neolit adatsorral csak az északkelet-magyarországi régióból rendelkezünk, ahol az elváltozás igen alacsony előfordulási arányt, 1,4%-t (9/626) mutatott (Ubelaker és mtsai 2006).40 Az oszlopszerkezetes sírokba temetettek közül 25 férfi és 31 nő fogazati státuszának elemzése volt elvégezhető. Férfiak körében a vizsgálatra alkalmas 565 fog közül 15 (2,9%), a nők körében 607 fog közül 40 (6,6%) szuvas fogat találtam. A cysta/abscessus-ok száma mindkét nem esetében alacsony értéket mutat, a premortem fogvesztés ugyanakkor némileg gyakoribb és nagyjából egyenlő előfordulási arányban jellemezte mindkét nemet: férfiaknál 9 egyénnél 56, nőknél 10 egyénnél 57 életben kihullott fogat regisztráltam (127. és 128. táblázat). A premortem fogvesztések magas aránya miatt a Stloukal (1963) formulája szerint számított cariesintenzitás igen magas az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének körében (40,07%). Hypoplasia 17 férfi és 17 nő esetében volt vizsgálható, amely mindkét nemnél 64,7%-os (♂, ♀: 11/17) előfordulási gyakoriságot jelent. A különböző fogazati elváltozások a férfiak esetében csak a maturus korcsoportúaknál jelentkeztek, míg nőknél már az adultus korúak között is előfordult fogszuvasodás és premortem fogvesztés. A szájpatológiai vizsgálati eredményeket összegezve megállapítható, hogy az alsónyéki népesség a korszakra jellemző, átlagos fogstátusszal rendelkezett. A kapott értékek szerint a
40
Északkelet-Magyarország vonatkozásában a szerzők 71 neolit temetkezés csontmaradványait vizsgálták Tiszavasvári-Deákhalmi dűlő, Kisköre-Gát, Kisköre-Gáton kívül, Kisköre-Gátőrház, Tiszavasvári-Paptelek, Tiszavasvári-Keresztfal, Aggtelek és Berettyóújfalu-Herpály lelőhelyekről.
109
nőknek volt valamivel rosszabb állapotú volt a fogazatuk, melyet a terhességgel, vagy esetleg a férfiaktól eltérő táplálkozási szokásokkal lehet összefüggésbe hozni. Emellett az életkor előrehaladtával mindkét nem körében egyértelműen kimutatható a fogak állapotának a romlása. A dunántúli neolitikum időszakából származó csontmaradványok esetében számos tanulmány ismert, melyek a különböző fogazati elváltozásokat vizsgálva hasznos információkat szolgáltatnak a korabeli táplálkozási szokásokkal és életmóddal kapcsolatban (Kollár 1948, 1960, Huszár és Schranz 1952, Regöly-Mérei 1962). Virchow (1890) az általa vizsgált lengyeli koponyák esetében szuvasodásról nem tesz említést, de nagyfokú kopást említ, míg Malán (1929) nagyszámú és nagyméretű fogszuvasodást észlelt. Bartucz (1966) szintén a Lengyelen feltárt leletek fogazatának vizsgálata során a caries-es esetek ritkaságára, illetve azoknak elsősorban a fognyakon való előfordulására hívta fel a figyelmet. Emellett megfigyelte az őrlőfogak nagyfokú abrasio-ját, illetve a rágósíknak felülről-belülről-lefelé-kifelé rézsútos lejtését, mely véleménye szerint durva őrlésű kenyérre vagy erős rágásra utal. Huszár és Schranz 1952-ben megjelent tanulmányukban öt dunántúli neolitikus lelőhelyről (Bánhida, Bicske-Galagonyás, Lengyel, Zengővárkony, Szekszárd-Ágostonpuszta) 48 felnőtt egyén 830 fogának vizsgálatát végezte el. Ennek során 18 szuvas fogat, 2 szuvas eredetű gyökeret és 8 (feltehetően szuvas eredetű fogelvesztés következtében) gyógyult alveolus-t írtak le (cariesintenzitás: 2,17%). Mórágyon Zoffmann (2004a) a fogazati elváltozásokkal kapcsolatban a fogszuvasodás alacsony előfordulási aránya (2,3%) mellett az életben kihullott fogak és a részben, vagy teljesen atrophizált fogágy (parodontium) magas előfordulását figyelte meg. Számos tanulmány szerint a fogazati státusz jelentős változást mutat a paleolit és az neolit létfenntartási mód között (Cohen és Armelagos 1984, Larsen 1997). A vadászógyűjtögető életmódot folytató népességek esetében nagyobb mértékű fogkopás és több premortem fogvesztés, ennek következtében lényegesen kevesebb szuvasodás jelentkezett, hiszen a különféle fogazati megbetegedések következtében azok idő előtt kihullottak. A neolitikumban ugyanakkor valamivel kisebb mértékű fogkopás és több szuvas fog fordult elő, melyet
egyértelműen
a
táplálék
összetételének
a
megváltozása,
a
magasabb
szénhidráttartalmú növényi táplálékok fogyasztása okozhatott. Számos lengyeli széria szájpatológiai vizsgálata ugyanakkor nagymértékű abrasio-ról, a premortem fogvesztések magas -, illetve a szuvasodások alacsony előfordulásáról tudósít. Az alsónyéki népesség fogazati státusza ezektől némi eltérést mutat, amennyiben az itt élt népességre nem volt
110
jellemző az előrehaladott fogkopás. Az egyéb fogazati elváltozások ugyanakkor már a többi lengyeli szériához hasonló gyakorisági értékeket mutatnak. VIII. Az eredmények értékelése Az alsónyéki sorozat demográfiai vizsgálatának eredményei alapján megállapítható, hogy a főbb trendeket (a korcsoportonkénti halálozási arányokat, a nemek szerinti megoszlást, a várható élettartam alakulását) figyelembe véve azok nem felelnek meg az előzetesen várható értékeknek. A 862 sír anyagára épülő demográfiai adatok szerint valószínűtlenül alacsony a csecsemő- és gyermekhalandóság, ami a temetőt használó közösség reprezentáltságát erőteljesen megkérdőjelezi. Az újszülöttek temetőn belüli előfordulása mindössze 1,0%. Az összehasonlításba bevont egyéb lengyeli szériákra szintén jellemző a 0-1 éves korcsoport alacsony száma. Korrekció nélküli arányuk egyetlen lengyeli sorozat esetében sem éri el a 7%-ot, egyéb őskori sorozatoknál pedig a 15%-ot, mely nagymértékben befolyásolja, illetve eltorzítja a további számolt halandósági értékeket (Zoffmann 2011a). Alacsony az infans I. és II. korúak előfordulása is (9,1%, 8,0%), annak ellenére, hogy egy demográfiai szempontból reprezentatívnak tekinthető temetőben a gyermeksírok arányának közelítenie kellene a 40%-hoz. A többi lengyeli lelőhelyen számarányuk ugyanakkor már az előzetesen várható értékeket mutatja (Aszód: 21,0%, 18,2%; Mórágy B.1: 21,9%, 19,5%; Mórágy B.2: 19,2%, 23,1%; Villánykövesd: 24,0%, 16,0%).41 Az Alsónyéken tapasztalható hiányuk számos egyéb őskori szériában is megfigyelhető, okának kiderítése további kutatásokat igényel. A felnőttek körében az adultus és maturus korúak aránya kiegyenlített (36,7% és 36,8%), a senilis korban meghaltak előfordulása (0,2%) pedig nagyon alacsony, mely szintén nem az előzetesen várható értékeket tükrözi. A történeti népességek körében általánosan tapasztalt magasabb adultus, majd ezt követő csökkenő maturus kori halálozással szemben a lengyeli temetők többségénél ennek éppen ellenkezője figyelhető meg (Aszód: 24,3%, 27,6%; Mórágy B.1: 11,0%, 25,6%; Zengővárkony: 24,5%, 48,9%).42 A jelenség hátterében meghúzódó okok jelenleg még tisztázatlanok. A számos esetben bírált módszertani hibák véleményem szerint nem nyújtanak kielégítő magyarázatot. Az összehasonlításba bevont lengyeli temetőkbe eltemetett egyének biológiai életkorát a korábbi antropológiai gyakorlatnak megfelelően a hagyományos, négy korjelzőre épülő módszerrel becsülték meg
41 42
Kivételt a zengővárkonyi sorozattöredék (4,7%, 1,6%) képez. Kivételt a Villánykövesden (28,0%, 24,0%), a Csabdi-Télizöldesen feltárt széria (32,4%, 26,5 %), valamint a mórágyi B.2 temetkezési csoport (25,0%, 17,3%) képvisel.
111
(Nemeskéri és mtsai 1960), míg az alsónyéki temetőbe eltemetettek elhalálozási korát többféle metódus együttes alkalmazása alapján kaptam. A korábbi és a jelen vizsgálat során alkalmazott, különböző életkorbecslő módszerek tehát hasonló tendenciát, magasabb maturus kori mortalitási arányt mutatnak szinte az összes lengyeli széria esetében. Az eredmények értékelése során természetesen a temetők részleges feltártságát, az esetleges mintavételi hibákat is számításba kell venni, de nem zárható ki az sem, hogy a kultúra népességének körében megfigyelhető idősebb életkorban történő gyakoribb elhalálozás a korszak kedvezőbb életfeltételeinek a következménye. A vizsgált sorozatban a nemi arányok sem kiegyenlítettek. A nők nagyobb aránya számos lengyeli (Alsónyék: 248 ♂, 336 ♀; Aszód: 48 ♂, 72 ♀; Mórágy B.1: 14 ♂, 31 ♀; Mórágy B.2: 5 ♂, 9 ♀; Zengővárkony: 25 ♂, 33 ♀; Csabdi: 7 ♂, 16 ♀) és őskori temetővel történő összehasonlítás nyomán azonban nem tekinthető szokatlannak. A jelenség oka (kultikus szokás, többnejűség, férfiak lakóhelytől távol bekövetkezett halála, stb.) egyelőre még tisztázatlan. A nemi jellegek vizsgálatának eredményei szerint a férfiak szexualizáltsági értékének átlaga +0,75, a nőké -0,80, ami nem túl erős, mégis egyértelmű nemi dimorfizmusra utal. Mindez kizárja annak a lehetőséget, mely szerint a nemek közötti aránytalanság esetleg módszertani hibákból fakadna. A továbbiakban Alsónyéken az előzetesen vártnak megfelelően a férfiak körében több a maturus, míg nőknél az adultus korban elhunytak száma, míg az egyéb lengyeli sorozatokban a korcsoportonkénti halálozási maximum a két nem esetében variál. Habár régészetileg a temető nem teljesen feltárt, és az előkerült temetkezések embertani feldolgozása még nem fejeződött be, e nagyobb sorozattöredék mégis olyan mintát képez, mely többé-kevésbé reprezentálja a temető(részt) használó közösség egészét. Ezért elkészítettem a sorozat halandósági tábláit és grafikonjait, melyek alapján a következők állapíthatóak meg (Acsádi és Nemeskéri 1970). A születéskor várható átlagos élettartam (exo) az újszülöttek temetőn belüli szinte teljes hiánya miatt aránytalanul magas, 32,61 év. Ez az érték a Coale és Demény (1966) által kidolgozott korrekciós módszerrel, mely a 0 évesek részesedési arányát (és egyben a sorozat esetszámát is) megemeli, 22,07 évre csökken. Az összehasonlításba bevont lengyeli szériák esetében hasonlóan magas a születéskor várható átlagos élettartam, mely 28 és 32 év között variál. A halandósági tábla továbbélők százalékát mutató lx értékei a férfiakra nézve mutatnak minimálisan kedvezőbb értékeket. A halálozási valószínűség (qx) alapján ugyanakkor megállapítható, hogy a mai viszonyokhoz hasonlóan a nők éltek meg hosszabb életkort.
112
Az említett aránytalanságok az alsónyéki közösség életkorának súlyozott számtani átlaga alapján becsült átlagos életkort is erősen befolyásolják, mely 32 év az egész populáció, 39 év a férfiak, és 38 év a nők esetében. A temetkezési rítus alapján elkülönített 41 sírcsoportot igen nehéz demográfiai szempontból értékelni, mert azokon belül a sírok száma és elrendeződése, nemi és életkori összetétele nagyon változó, illetve sok esetben – a temetőrész egészéhez hasonlóan – aránytalan. Vizsgálatuk során számos problémával kerültem szembe. Hiába tekintünk ugyanis egy sírcsoportot zárt egységnek, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy az egykor oda temetkező teljes közösséget ismerjük is. Egyrészt már a temetkezést követően megbolygathattak számos sírt, amikor bizonyos részeket ismét településként használtak, másrészt a későbbi korszakokban, egészen napjainkig a mezőgazdasági munkák, az erózió pusztíthatták tovább az egykori temetési rendet, de a feltárási munkák is megsemmisíthettek bizonyos temetkezéseket. Munkám során két sírcsoportot (1., 14.) külön is elemeztem, melyek a vizsgált temetkezések 12%-át, illetve 7,5%-át reprezentálják. A születéskor várható átlagos élettartam a csecsemőkorúak teljes hiánya miatt ezekben az esetekben is aránytalanul magas (36,2 és 32,8 év). A gyermekek előfordulása alapján a 14. csoport tekinthető valamelyest reprezentatívabbnak, ahol némileg magasabb, de korántsem az előzetesen vártnak megfelelő számban (20,5%-ban) fordulnak elő. Az 1. csoportban arányuk ennél jóval alacsonyabb, mindössze 10,5%. A két kiválasztott sírcsoport további demográfiai jellemzői szintén eltérően alakulnak. Így, míg az 1. csoportosulásnál több nő, addig a 14. esetében több férfi fordul elő. Továbbá az 1. csoportban, bár összességében több a maturus korban elhaltak száma, ez nemek szerint variál. A 14. csoportosulásnál ugyanakkor mindkét nem esetében a maturus korban meghaltak aránya a magasabb. Az egyes csoportokon belül a gyermekek és a felnőttek, illetve a férfiak és a nők temetési helyének kiválasztásában alig lehet valamiféle szabályosságot, vagy rendszert találni. A családi alapon történő temetkezési rend elsősorban a gyermekek igen alacsony aránya miatt nem igazolható, de a felnőtt korúak nemek szerinti megoszlása is erősen változó: bizonyos csoportokban a női, másokban a férfi temetkezések fordulnak elő nagyobb számban. Nagyon kevés tehát azon csoportoknak a száma, melyekben az életkori és nemi arányok, továbbá a sírok helyzete megfeleltethető lenne egy vérségi alapon történő temetkezési rendnek. Az oszlopszerkezetes sírokba, gazdag melléklettel eltemetettek nem és életkor szerinti megoszlása az egész sorozatra jellemző tendenciákat mutatja, azaz nőtöbbletet és gyakoribb
113
maturus kori elhalálozást. Számos elemzés és analógia utal arra, hogy a lengyeli kultúrán belül léteztek bizonyos státuszok, melyek öröklődhettek (Häusler 1966, Peschel 1992, ZalaiGaál 2001b, Siklósi 2010). Azonban az a tény, hogy gyermekkorúakat nem temettek el ilyen sírokba, megkérdőjelezheti az olyan családok létezését az alsónyéki közösségen belül, amelyekben a szülők társadalmi rangja örökségképpen szállt volna rá a gyermekekre. Az egyes lelőhelyek demográfiai rekonstrukciójára tett kísérletek során gyakran merül fel az a probléma, mely szerint a feltárt település nagysága közvetlenül nem korreláltatható az előkerült temetkezések számával. Utóbbiak ugyanis az esetek túlnyomó részében alulreprezentálják a településadatokból kalkulálható népességszámot. Egy temetőt használó közösség lélekszámbecslése során alapfeltétel a minta megfelelő reprezentációs értéke, a demográfiai adatok hitelessége, valamint az emigráció és az immigráció elhanyagolhatóan alacsony mértéke. Munkám során háromféle számítási módszerrel (Acsádi és Nemeskéri 1970, Gejvall 1960, Ubelaker 1989) becsültem meg az alsónyéki temetőrészt használó közösség lélekszámát, melyek eredményei nagyjából összecsengenek egymással. Eszerint a temetőrészt használó közösség egy generációra eső lélekszáma mintegy 50-60 fő lehetett. A különböző módszerekkel nyert adatokat összevetve megállapítható, hogy a becslések pontosságát a temető használati ideje erősen befolyásolja. Fenti eredmények azonban egyelőre csak tájékoztató jellegűek(!), melyek a temető egészének a feldolgozása, továbbá az itt feltárt igen magas épületszámból nyerhető demográfiai jellegű kalkulációk alapján nyerhetnek majd igazolást vagy cáfolatot. Az öröklődő epigenetikai jellegek (vagy anatómiai variációk) megfigyelését a leletanyag töredékessége következtében nem lehetett szisztematikusan elvégezni, így az ebből nyert eredmények óvatossággal kezelendőek. A megfigyelt variációk közül kettő, az ossa wormiana és a perforatio fossae olecrani előfordulási aránya feltűnően magas. Az ossa wormiana azonban számos embertani szériában hasonlóan nagy gyakorisággal fordul elő, így kérdéses, hogy valóban alkalmas-e vérségi kapcsolatok tisztázására (Brothwell 1973). A perforatio fossae olecrani ugyanakkor számos szerző szerint nem öröklődő epigenetikai jelleg, hanem a munkavégzéssel összefüggésbe hozható elváltozás (pl. Farkas 1972), melyet véleményem szerint az cáfol, hogy Alsónyéken az egészen kiskorú gyermekek körében is megfigyelhető volt. A vizsgált variációk nemek szerinti megoszlása alkalmatlan jelentős következtetések levonására. Egy részük a férfiaknál, más részük a nőknél figyelhető meg többször. A két leggyakoribb variáció közül az ossa wormiana nemek szerinti megoszlása kiegyenlített, míg a perforatio fossae olecrani, az irodalmi adatokkal egyezően, többször fordul elő nőknél
114
(Farkas 1972). A jellegek között a korreláció vagy halmozottság kismértékű, a leggyakoribb a lambdaponti és lambdavarrati járulékos csontok együttes előfordulása. A variációk temetőn, illetve sírcsoportokon belüli előfordulása erősen változó. Bizonyos temetkezési csoportosulásoknál gyakoriak, másokban ugyanakkor alig jelennek meg. Néhány, ilyen szempontból vizsgálatra alkalmas sírcsoport esetében (pl. a 8., a 13. és a 14. csoportosulásnál) az egymás mellé temetett egyének csontmaradványain való jelentkezésük akár rokoni kapcsolatokra is utalhat. A vélhetően összetett neolitikus rokonsági, szervezettségi, szociálarchaeológiai viszonyok rekonstrukciója, az esetleges családi kapcsolatok kimutatása a jelen értekezésben elvégzett demográfiai vizsgálatokon és az öröklődő anatómiai variációk elemzésén azonban jelentősen túlmutat. Mindez a temetkezések abszolút és relatív kronológiai helyzetének a meghatározásával, valamint a molekuláris biológiai vizsgálati eredmények ismeretében lesz majd csak biztonsággal megvalósítható. Az alsónyéki sorozat morfometriai elemzése során azoknak a jellegeknek a megfigyelésére helyeztem a hangsúlyt, amelyek a taxonómiai és a biometriai összehasonlító vizsgálatok elvégzését egyaránt elősegítik. Az egyedi méretek és jelzők variációs határai, szórásértékei, valamint azok kategóriák szerinti megoszlása egyaránt jelentős heterogenitást sugall, amelyen belül a hosszú, keskeny és magas, ún. dolicho-, hyperdolichokran agykoponyák vannak többségben, míg a brachykran agykoponyájú egyének száma elenyésző. Az arc- és a felsőarc főként keskeny, magassága azonban jelentősen variál az alacsonytól az igen magas értékekig, amely következtében a számolt indexértékek is megoszlanak a leptoprosop/lepten és az euryprosop/euryen kategóriák között. Az orbitalis és nasalis index esetében szintén jelentős heterogenitás mutatkozik. A metrikus jellegek mozaikszerű keveredése, főként a nők körében, nem teszi lehetővé az egyének konkrét variánsokba történő besorolását. A szintén jelentős variabilitást mutató morfológiai jellegek közül a koponya felülnézeti alakja mindkét nem körében leggyakrabban ovoid és pentagonoid, hátulnézeti körvonala ház alakú. A tarkóprofil szinte kivétel nélkül ívelt lefutású. A homlok íve, a glabella és a protuberantia occipitalis externa kifejezettsége, valamint a szemüreg körvonala a nemi dimorfizmusból fakadó különbségeket mutatja. Az egyes végtagelemek bilateralitas-ának vizsgálata a hosszméretek tekintetében a két nem esetében jelentős eltéréseket mutat, míg a diaphysis-ek jobb és bal oldali, nyíl- és haránt irányú átmérői között jelentősebb különbségek nem adódnak. Mindez arra utal, hogy az
115
alsónyéki népesség körében nem mutatható ki olyan fizikai tevékenység vagy munkavégzés, mely valamelyik oldali végtagelem fokozottabb igénybevételét eredményezte volna. A több módszerrel becsült átlagos termetértékek alapján az alsónyéki népesség igen változatos képet mutat. A férfiak becsült átlagos testmagassága Sjøvold (1990) módszere szerint 164,4 cm, a nőké 155,3 cm, mely mindkét nem esetében a Martin szerinti közepes termetkategóriának felel meg. Pearson-Rösing (1988) módszerével becsülve a férfiak átlagos termete 161,2 cm, a nőké 151,2 cm, mely mindkét nemnél a Martin szerinti kisközepes termetkategóriába tartozik. Bernert (2005b) módszere alapján a férfiak átlag termete 166,4 cm, a nőké 163,3 cm, mely férfiak esetében a Bernert szerinti közepes, nőknél a magas termetértékeknek felel meg. A becsült testmagassági adatokkal kapcsolatban megfigyelhető, hogy míg PearsonRösing módszere alapján számítva általában a legalacsonyabb, addig Bernert módszere szerint a legnagyobb termetértékek adódnak. Emellett az tapasztalható, hogy míg a PearsonRösing és a Sjøvold testmagasságbecslő módszerek az átlagos férfi és női értékek között kb. 10 cm-es különbséget mutatnak, addig Bernert metódusa alapján a két nem között csupán 3 cm-es az eltérés. Ennek oka számos. Egyes módszerek nem veszik figyelembe, hogy az átlagos testmagasságbeli nemi különbség földrajzi változatoktól függően akár jelentősen el is térhet egymástól, figyelmen kívül hagyják a férfiak és a nők eltérő alkati sajátosságait, vagy az egyes termetbecslő módszerek más-más végtagelemekkel számolnak (Bodzsár 2003, Bernert 2005b, 2008). A továbbiakban a Sjøvold által becsült átlagértékeket összevetettem az Éry (1998) által összegyűjtött újkőkori adatokkal, mely alapján megállapítható, hogy az alsónyéki férfiak átlagos becsült termete mintegy 8 cm-rel, a nőké mintegy 4 cm-rel alacsonyabb. Emellett az alsónyéki testmagassági adatokat néhány lengyeli széria hasonló adataival is összevetettem. Ez alapján a legalacsonyabbnak a mórágyi férfiak és a zengővárkonyi nők, míg a legmagasabbnak a villánykövesdi férfiak és az alsónyéki nők bizonyultak. Az oszlopszerkezetes sírokba temetett egyének metrikus adatai, az azokból számolható indexek átlagértékei, valamint azok kategóriák szerinti megoszlása egyezést mutat a temetőrész össznépességére jellemző adatokkal. A minimális eltérések alapján messzemenő következtetések levonása nem lehetséges. Morfológiai jellemzőik és átlagos becsült termetük esetében sem mutathatók ki olyan különbségek, melyek alapján feltételezhető lenne, hogy egy más típusú, esetleg idegen eredetű népesség tagjai lettek volna az ilyen sírépítménybe temetett egyének.
116
A metrikus, a morfológiai, valamint a becsült termetértékeket figyelembe vevő taxonómiai analízis alapján a népesség körében a leptodolichokran agykoponyájú, gracilis mediterrán típus dominanciája mutatható ki. Emellett az eurydolichokran koponyájú cromagnoid, valamint az ugyancsak leptodolichokran agykoponyájú atlantomediterrán és nordoid típusok, és végül – elenyésző számban – a brachykran agykoponyájú alpi és dinári taxon képviselői fordulnak elő a vizsgált szériában. A különböző taxonokba sorolható leletek temetőn belüli elhelyezkedésének vizsgálata alapján megállapítható, hogy a hosszú agykoponyájú, mediterrán, nordoid és cromagnoid típusú egyének sírjai véletlenszerű elhelyezkedést mutatnak, azaz a temetőrész teljes területén előfordulnak. Területi elkülönülés csupán a néhány brachykran, alpi vagy dinári típusú egyén esetében volt megfigyelhető, akiknek a temetkezései (egy-két kivételtől eltekintve) egymástól nem nagy távolságra, a temetőrész középső részén találhatóak. A fenti eredmények alapján az alsónyéki széria taxonómai összetétele különbözik az eddig leírt lengyeli népességre megállapított képtől, melyen belül a korábbi vizsgálatok az atlantomediterrán és a nordoid típusok dominanciáját mutatták ki (Nemeskéri 1961, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 1969-1970, 2001). A vizsgált szériához hasonló taxonómiai megoszlás (gracilis mediterrán és cromagnoid dominancia) egyedül a zengővárkonyi temető népességén belül volt megfigyelhető (Zoffmann 1969-1970). A különböző módszerekkel (Euklidészi, Csebisev, Penrose távolság, valamint Pearson korrelációs mátrix) elvégzett kraniometriai összehasonlító elemzések során az alsónyéki népesség eredetének kérdését 0,1%-os és 0,5%-os szignifikancia határ alatt kizárólag a nők esetében lehetett vizsgálni. Az alsónyéki női koponyasorozat az összes távolságszámító módszer alapján a közép-európai vonaldíszes kultúra bruchstedti temetőjével és összevont csehországi sorozatával, valamint a lengyeli kultúra mórágyi temetőjével mutat szignifikáns hasonlóságot. Az alsónyéki férfi sorozat a Penrose és az Euklidészi távolság alapján 0,5%-os szignifikancia szinten belül nem mutat kapcsolatot egyetlen szériával sem. A Csebisev távolság és a Pearson korreláció analízis alapján viszont 0,5%-os határon belül már olyan szerteágazó kapcsolatrendszer mutatkozik, mely a régészeti és embertani szakirodalom alapján nem értelmezhető. A különböző módszerekkel, valamint az alkalmazott szignifikancia határokkal kapcsolatban néhány fontos tanulság is levonható. Eszerint a Penrose és az Euklidészi távolságszámító módszerek 0,1 és 0,5%-os szignifikancia határon belül majdnem egyező, illetve igen szűk hasonlósági köröket adtak. Ezzel szemben a Csebisev és a Pearson korrelációs analízis 0,5%-os szignifikancia szinten már olyan tág hasonlósági kört
117
eredményezett, mely a különböző kultúrák népességének eltérő morfometriai jellegzetességei alapján értelmezhetetlen. Mindezek ismeretében a Penrose és az Euklidészi módszerek alkalmazása során még elfogadható egy 0,5%-os szignifikancia határ, míg a másik két távolságszámító módszernél már csak egy szigorúbban megvont, 0,1%-os, esetleg 0,25%-os szint tűnik megengedhetőnek. Az alsónyéki széria kraniometriai összehasonlító vizsgálatai összességében megerősítik a korábban Zoffmann (1984, 1986a, 1992, 2000, 2004a, 2005) által elvégzett Penrose-féle analízis eredményeit, mely szerint a lengyeli kultúra népességének eredete helyi, autochton népességekre vezethető vissza. A paleopatológiai feldolgozás eredményei az egykor Alsónyék területén élt lengyeli népesség életmódjára vonatkozóan számos következtetés levonását tették lehetővé. A fejlődési rendellenességek esetében a gerincoszlop fejlődési anomáliái közül a sacralisatio gyakoribb, míg a lumbalisatio alig néhány esetben fordult elő. A keresztcsonton jelentkező csigolyaív záródási hiány, az ún. sacrum bifidum elsősorban a caudalis szakaszon volt megfigyelhető. A traumás elváltozások közül a törések száma alacsony. Lokalizáció szempontjából az alkar törései fordulnak elő a legtöbbször, amelyek általában jelentős tengelyeltérés és rövidülés nélkül, minimális csontheggel gyógyultak. Előfordulási gyakoriságukban a két nem között jelentős különbségek nem mutatkoznak. A koponyát ért tompa erőbehatásra (ütésre) keletkező sérülések mindössze négy egyénnél fordultak elő. Összességében a traumás elváltozások alacsony száma és típusa a letelepült életmódból fakadó békésebb életkörülményekre, továbbá véletlen balesetek következményeként létrejött sérülésekre utalnak. A fertőzéses eredetű elváltozások közé tartozó nem specifikus gyulladások (periostitis, osteomyelitis) incidenciája alacsony. Lokalizációjukat tekintve az alsó végtag csontjain, leggyakrabban a sípcsonton fordultak elő. Súlyossága miatt kiemelendő a 497. sírból feltárt maturus korú nő kereszt- és combcsontján megfigyelhető osteomyelitis-es lézió, amely kialakulásának hátterében talán valamilyen specifikus fertőzés állhatott. A diagnózis tisztázása érdekében mindenképpen további vizsgálatokra lesz szükség. Kiemelkedően fontos a 4027. számú oszlopszerkezetes sírba temetett férfi megbetegedése, akinél a gerinc alsó háti és felső ágyéki szakaszán a csigolyatestek jelentős osteolyticus léziója kiterjedt csontdestrukciót, a csigolyatestek összeroppanását és egymásba forradását, továbbá a gerincoszlop ívének kifejezett megtörését, az ún. Pott-féle gibbus
118
kialakulását eredményezte. A makroszkópos és röntgen vizsgálat alapján a spondylitis tuberculosa diagnózisa egyértelmű. A haematológiai rendellenességek csonttani tünete a poroticus hyperostosis (PH), mely valamivel nagyobb arányban fordult elő a nőknél, valamint a fiatalabb egyének körében. Gyermekek esetében kiugróan magas a PH szemüregre, valamint a combcsont nyakára lokalizálódó formája (50 és 70% körüli). E rendellenességek feltehetően a vashiányos anaemia-ra vezethetők vissza, amelynek hátterében a vasfelszívódás zavara, illetve a fokozott vasfelhasználás vagy vasveszteség állhatott. A gerincoszlopon megjelenő degeneratív ízületi elváltozások az alsónyéki népesség körében nem túlságosan nagy gyakoriságúak. A spondylosis deformans mindkét nem körében az ágyéki gerincszakaszon, a spondylarthrosis a férfiaknál a nyaki, nőknél az ágyéki csigolyákon, a Schmorl-hernia pedig elsősorban az ágyéki, valamint a háti gerincszakaszon fordult elő a legtöbbször. Az elváltozások általában az idősebb (maturus) korosztályba tartozó egyének között jelentkeztek, kivéve a Schmorl-hernia-t, amely már a fiatalabb (adultus) korcsoportúaknál is gyakori. Az extravertebralis degeneratív ízületi elfajulások ugyancsak alacsony gyakoriságot mutatnak, aminek kialakulásában az életmódból eredő ártalmak mellett fontos szerepet játszanak a genetikai faktorok is (Bach és mtsai 1978, Józsa 2006). A csontmaradványok rossz megtartottsága, a hosszúcsontok epiphysis-végeinek töredékessége jelentősen korlátozta megfigyelhetőségüket. Annyi azonban megállapítható, hogy leginkább a könyök- és a bokaízület érintett, továbbá férfiaknál gyakrabban fordult elő több ízületet érintő arthrosis és a degeneratív folyamatok általában körükben voltak súlyosabbak. A metabolikus eredetű csontelváltozások közül a kifejezetten előrehaladott és törésekhez vezető osteoporosis nagyon ritka. Kompressziós csigolyatörés két férfinél és öt nőnél,
míg
időskori
biparietalis
lokalizációjú
osteoporosis
két
nőnél
és
egy
meghatározhatatlan nemű felnőtt egyénnél fordult elő. Az elváltozások többsége az előzetesen vártnak megfelelően az idősebb korcsoportúakat érintette. Feltételezhetően diffúz idiopathias skeletalis hyperostosis-ra (DISH) utalnak azok a hosszanti elülső szalagelcsontosodások, melyek egy maturus korú nő ágyéki és egy adultusmaturus korú férfi nyaki csigolyáin fordultak elő. A megfigyelt elváltozások morfológiai kritériumaik alapján azonban nem teljesen illenek bele a betegség kórképébe (Resnick és mtsai 1975), ugyanis a ligamentum longitudinale anterius elcsontosodása mindkét esetben csak két-két csigolyát érintett. Ugyanakkor a csigolyák közötti rések megtartottsága, a
119
csigolyatestek, a kis ízületek és a sacroiliacalis ízület érintetlensége, továbbá a postcranialis vázon jelentkező periferiális enthesopathia-k alapján feltételezhető a DISH diagnózisa. Ismeretlen etiológiájú anyagcsere megbetegedésekre utalnak azok a 17 egyén esetében jelentkező, elsősorban a hosszúcsontok elvékonyodásával, görbületével leírható esetek, amelyek leggyakrabban a lábszár csontjait érintették. Az egyéb elváltozások közül a postcranialis vázon az izmok és inak tapadási helyein túlterhelésre bekövetkező ún. mechanikus enthesopathia-k fordultak elő a leggyakrabban az alsónyéki népesség körében. Elsősorban a sarokcsontokon jelentkezett igen nagy arányban (férfiaknál 70% körüli, nőknél 60 % körüli gyakoriságot mutatva), melynek kialakulását a sok hely- vagy helyzetváltoztató mozgással járó, aktív életmód idézhette elő. A paleopatológiai irodalomban viszonylag ritkán leírt csontdaganatok közül a benignus tumorokhoz sorolható osteoma-t két egyénnél lehetett megfigyelni (egy esetben a falcsonton, míg egy másik egyénnél a karcsonton). Az ún. patológiás szülés két nő esetében fordult elő. Ezek közül a 474. számú adultus korú nő medencéjében, a szülőcsatorna irányában helyezkedtek el a magzati koponyarészek, illetve a postcranialis maradványok. A nő feltűnően kicsi (infantilis) medencével rendelkezett, mely a szülés során fellépő komplikációkkal együtt okozhatta az anya és gyermekének halálát. A magzat – a jó megtartású hosszúcsontok alapján becsülve – 39-40 hetes lehetett. A 4414. számú nő esetében a szűk medence kórképe nem igazolható, a magzat/újszülött csontmaradványait pedig egyelőre nem lehetett vizsgálni. A feltárás során néhány temetkezés esetében a koponya hiányát, vagy annak másodlagos helyzetét figyelték meg a feltárások során, mely alapján a korszakban elterjedt koponyamanipuláció, egyfajta koponyakultusz jelenléte feltételezhető az alsónyéki népesség körében is (Zalai-Gaál 2009). Az embertani vizsgálatok azonban sem az erőszakos, sem a kultikus beavatkozás tényét nem igazolták. A
vizsgálatok
során
az
oszlopszerkezetes
sírokba
temetett
egyének
csontmaradványain megfigyelt megbetegedések gyakorisági adatait is vizsgáltam, hogy választ kaphassunk arra a kérdésre: különbözött-e életmódjuk a többi, „szokványos” sírba eltemetett egyénétől? Az eredmények szerint azonban nem mutathatóak ki lényeges különbségek az egyes megbetegedések előfordulásával kapcsolatban, illetve bizonyos elváltozások (pl. a degeneratív ízületi megbetegedések, a poroticus hyperostosis, vagy az enthesopathia)
gyakrabban jelentkeztek
az
csontmaradványain.
120
ilyen sírépítménybe temetett
egyének
A fentieket összegezve megállapítható, hogy a vizsgált népességben megtalálhatóak voltak ritkán előforduló betegségek (fejlődési anomáliák, traumák, nem specifikus fertőzések, osteoporosis) és egyedi kórképek (feltételezett DISH, tuberkulózis), továbbá néhány nagyobb gyakoriságot mutató elváltozás (poroticus hyperostosis, enthesopathia). Kiemelkedő jelentőségű a tuberkulózis megjelenése az alsónyéki népesség körében. Régóta ismert, hogy a betegség legalább a neolitikum óra sújtja az emberiséget (Bartels 1907), ugyanakkor csak néhány, elsősorban a TBC ún. klasszikus tüneteit mutató, korai esetleírás ismert. Nemrégiben a tiszai kultúra Hódmezővásárhely-Gorzsa lelőhelyén találtak több csontvázon korai stádiumú TBC-s fertőzésre utaló, ún. atipikus elváltozásokat (Masson és mtsai 2008, Masson 2011). A tuberkulózis megjelenése a Kárpát-medence kései neolitikumában vélhetően a népességnövekedéssel hozható szoros összefüggésbe, mely megnövelhette bizonyos specifikus fertőzések fellépésének és terjedésének az esélyét. A tanulmányozott anyaggal kapcsolatban orvostörténeti vonatkozású következtetéseket is levonhatunk. A tengelyeltérés és funkciókárosodás nélkül gyógyult törések alapján feltételezhető a késő neolit népesség gyógyításban, illetve sérülések ellátásában való jártassága. A TBC-s egyén is évekig együtt élt betegségével, amely igen súlyosan tönkretette a gerincét, és jelentős púposságot, testmagasság csökkenést eredményezett. Fontos adalék, hogy az alsónyéki közösség minden bizonnyal ápolta, ellátta ezt a súlyosan beteg embert betegsége legnehezebb időszakában is. A fogak vizsgálata alapján megállapítható, hogy az alsónyéki népesség átlagos fogstátusszal rendelkezett. A fogszuvasodás, valamint annak következményei, a cysta-k és az abscessus-ok alacsony előfordulási aránya a szájhigiénia megfelelő mértékét mutatja. A premortem fogvesztések száma sem kiugróan magas, és a fogkopás átlagos mértéke is megfelel a korindex alapján elvárható értékeknek. A frontfogakon megfigyelt ún. hypoplasias elváltozások az előbbiekkel ellentétben azonban már jóval gyakoribbak voltak, melyeket általában az ún. nem specifikus stresszhatások (pl. elégtelen táplálkozás, hosszabb ideig fennálló lázas állapot, gyermekkori fertőző megbetegedés) váltanak ki. IX. Következtetések A hipotézisben és a célkitűzésben megfogalmazott kérdések alapján az alsónyéki széria embertani feldolgozásának eredményei az alábbiak szerint összegezhetők. A demográfiai analízis rávilágít arra, hogy az alsónyéki népesség más, a korszakban élt népességekhez képest irreálisan kedvező halandósági mutatókkal rendelkezik. Az előzetesen várt értékekhez képest alacsony a 0-1 évesek részaránya (1,0%), amely következtében a
121
születéskor várható átlagos élettartam (exo) korrekció nélküli értéke igen magas (32,61 év). Alacsony az infans I. és II. korúak előfordulása is (9,1% és 8,0%). Felnőttek körében a megszokottól eltérően nagyjából egyforma arányt képviselnek az adultus és maturus korúak (36,7%-ot és 36,8%-ot), és elenyésző a senilis korúak részesedése (0,2%). A csecsemő/újszülött halottak alacsony előfordulása szinte minden, a lengyeli (és egyéb őskori) kultúrához tartozó temetőben megfigyelhető, az alsónyéki adatok ehhez a tendenciához illeszkednek. Az infans I. és II. korúak részaránya a többi lengyeli lelőhelyen azonban nem alacsony, hanem nagyjából az előzetesen várható értékeket mutatja. Ez alól az egyetlen kivétel a zengővárkonyi sorozattöredék. A gyermektemetkezések Alsónyéken is megfigyelt alacsony előfordulása általánosan megfigyelhető jelenség az őskori szériák esetében, melyet a kutatás elsősorban apróbb csontjak könnyebb pusztulásával, vagy sekélyebben megásott sírjaik erózió, fölmunkák, stb. általi pusztulásával magyaráz. Felnőttek esetében a történeti népességek körében általánosan megfigyelhető, előzetesen várt magasabb adultus és alacsonyabb maturus korú elhalálozásokkal szemben a lengyeli szériák többségében magasabb maturus kori mortalitási arány figyelhető meg. Kivételt a Villánykövesden, a Csabdi-Télizöldesen feltárt széria, valamint a mórágyi B.2 temetkezési csoport képvisel. A jelenség oka egyelőre még tisztázatlan. A férfiak és a nők aránya egyetlen lengyeli temető esetében sem kiegyenlített, szinte mindegyikre
nőtöbblet
jellemző,
illetve
csupán
a
kis
sírszámú
villánykövesdi
sorozattöredékben magasabb a férfiak aránya. A nők magasabb előfordulási arányára magyarázatként a nem meghatározási módszer hibája, kultikus szokás, többnejűség, a férfiak lakóhelytől távol bekövetkezett halála és eltemetése, stb. szolgálhat. A temetőrészben régészetileg körvonalazott sírcsoportok demográfiai mutatóik alapján nem felelnek meg egy-egy tényleges, vérségi alapon szerveződő családi egységnek. Kevés ugyanis azoknak csoportoknak a száma, melyekben a gyermekek előfordulási arányát, a nemeket és az életkori megoszlást, továbbá a sírok elhelyezkedését is figyelembe véve rokoni alapon rendeződő temetési rend lenne kimutatható. A csoportok családokkal való azonosítását az öröklődő anatómiai variációk vizsgálatával is kiegészítettem. Bizonyos esetekben e jellegeknek az egymás mellé temetett egyének koponyáján való megjelenése alapján elképzelhető a vérségi/rokoni kapcsolatok szerinti temetési rend, a demográfiai aránytalanságok miatt azonban ez számos csoport esetében nem igazolható teljes bizonyossággal. Az így nyert megállapításokat a későbbiekben a temetkezések relatív és abszolút kronológiai időrendjének a meghatározásával, valamint molekuláris biológiai vizsgálatokkal lehet majd megerősíteni vagy cáfolni.
122
Az alsónyéki népesség morfometriai vizsgálata a sorozat nagyfokú heterogenitását, azon belül a dolicho-, hyperdolichokran agykoponyájú és leptoprosop arcú egyének dominanciáját mutatja. Az egyes méret- és indexadatok mozaikszerű keveredése az egyének konkrét variánsokba történő besorolását nem tette lehetővé. A vizsgált széria taxonómiai analízisének eredményeit összehasonlítva az eddig feldolgozott lengyeli embertani szériákkal megállapítható, hogy a korábban feltételezett (Nemeskéri 1961, Szathmáry 1981, Zoffmann 1968, 1969-1970, 2001) atlantomediterrán és nordoid típusok kultúrán belüli túlsúlya az alsónyéki sorozattöredék feldolgozása nyomán nem tartható, mivel a vizsgálati anyagban a gracilis mediterrán variáns dominanciája mutatható ki. Mindez alapvetően megváltoztatja eddigi ismereteinket a lengyeli kultúra népességének embertani összetevőit illetően. A népesség eredetének kérdését a koponyaméretek átlagán alapuló biológiai távolságszámító módszerek alapján (Penrose, Euklidészi és Csebisev távolság, Pearson korrelációs mátrix) igyekeztem megválaszolni. A vizsgálatba bevont 38 férfi és 26 női Kárpát-medencei, észak-, kelet-, közép-, dél- és délkelet-európai, valamint közel-keleti neolit és rézkori koponyasorozat közül az alsónyéki populáció csak igen kevéssel mutatott szignifikáns hasonlóságot. Az alsónyéki nők egy szigorúan megvont (0,1%-os és 0,5%-os) szignifikancia szinten belül, valamennyi alkalmazott távolságszámító módszer szerint a lengyeli kultúra mórágyi sorozatával, a közép-európai vonaldíszes kerámia művelődésének bruchstedti temetőjével, valamint összevont csehországi sorozatával mutattak szignifikáns kapcsolatot. A férfiaknak a Penrose és az Euklidészi módszert használva még az igen tág, 1%-os szignifikancia szinten belül sem volt kapcsolata egyetlen szériával sem, míg a Csebisev távolságszámítás és a Pearson korrelációs módszer ezen a szinten már olyan nagy hasonlósági kört adott, melyek a régészeti és embertani szakirodalom adatai alapján értelmezhetetlenek. Az alsónyéki széria kraniometriai összehasonlító vizsgálata alapvetően megerősítette a korábban Zoffmann által elvégzett Penrose-féle distancia-analízis eredményeit (Zoffmann 1984, 1992, 2004), mely szerint a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúra népének biológiai eredete helyi, autochton (közép-európai vonaldíszes) népességekre vezethető vissza. Fontos kérdés, hogy milyen azonosságok, illetve különbségek mutathatók ki a Kárpátmedence nyugati és keleti térfelén egy időben élt népességek embertani arculatában. Míg Szathmáry (1981) a tiszai kultúra népességét részben délről eredeztette, addig ezt Zoffmann (1992, 2004) kizárta. Véleménye szerint a lengyeli és a tiszai kultúra genetikailag igen közeli kapcsolatban állhatott egymással, ami a kései neolitikum során a Kárpát-medencén belül
123
kisebb-nagyobb népmozgásokra utalhat (Zoffmann 1992). A kraniometriai alapú összehasonlító vizsgálatok szerint az alsónyéki női széria 0,5%-os szignifikancia szinten a Penrose és az Euklidészi távolság alapján nem mutat szignifikáns hasonlóságot a tiszai kultúra népességével, míg a Csebisev távolság és a Pearson korrelációs mátrix alapján ugyanezen a szinten már kimutatható a kapcsolat. Az alsónyéki férfi sorozat egyetlen távolságszámító módszer alapján sem kötődik a tiszai kultúra népességéhez. Fenti eredmények ellenére azonban – egy szigorúan megvont szignifikancia szinten túl (!) – még mindig a tiszai kultúra mutatja a legközelebbi kapcsolatot az alsónyéki sorozattal. A széria részletes, gyakorisági adatokat közlő paleopatológiai feldolgozásának eredményei szerint a traumás elváltozások, a nem specifikus gyulladások, továbbá a degeneratív ízületi elváltozások száma nem túlságosan magas. Ezzel szemben a haematológiai rendellenességek közül a cribra orbitalia a gyermekek körében igen nagy előfordulási aránnyal mutatható ki, mely vélhetően a vashiányos táplálkozással hozható összefüggésbe. A felnőttek körében megfigyelt leggyakoribb elváltozásnak a postcranialis vázon, elsősorban a sarokcsonton és a térdkalácson jelentkező enthesopathia-k bizonyultak, melyek kialakulását a kutatás a sok helyváltoztató mozgással járó, mobilabb életmóddal hozza összefüggésbe. A feldolgozás során néhány ritkább vagy kiemelkedő jelentőségű, illetve diagnosztikai problémákat felvető elváltozás is előfordult. Ezek közé tartoztak a jóindulatú csontdaganatok, az ún. patológiás szülés esetei, továbbá a gerinc elülső hosszanti szalagjának elcsontosodásával járó DISH-gyanús esetek. Paleopatológiai szempontból talán a legfontosabb leletet az egyik oszlopszerkezetes sírba eltemetett egyén maradványai képezik, akinek a gerincoszlopán a tuberkulózis klasszikus csonttani tünetei voltak megfigyelhetőek. Jelentősége abban rejlik, hogy a Kárpát-medencéből a tiszai kultúra HódmezővásárhelyGorzsa lelőhelyéről származó, a betegség kezdeti stádiumát mutató leletek mellett ez a második legkorábbi esetleírás (Masson 2011). A szájpatológiai vizsgálatok eredményei alapján megállapítható, hogy az alsónyéki népesség átlagos fogstátusszal rendelkezett.
A fogszuvasodások,
valamint
annak
következményei, a cysta-k és az abscessus-ok alacsony előfordulási aránya a szájhigiénia megfelelő mértékét mutatja. A fogak fejlődése idején kialakuló fogzománc hypoplasia gyakori megjelenése ugyanakkor azt jelzi, hogy gyermekkorban a táplálkozás nem volt mindig kielégítő, időnként nélkülözniük is kellett. A feldolgozás során 68 oszlopszerkezetes sírépítménybe temetett egyén vizsgálatára nyílt lehetőségem, akiknek demográfiai, metrikus és morfológiai jellemzői egyezést mutattak
124
a temető össznépességének hasonló adataival. A különböző kóros elváltozások, fogazati megbetegedések is éppolyan gyakoriak voltak körükben, mint a „szokványos” sírokba temetett egyéneknél. Mindezek alapján a régészetileg megnyilvánuló társadalmi különbségek az ilyen sírokba temetettek antropológiai jellegzetességei, illetve az életmódra utaló kóros elváltozásai alapján nem igazolhatóak. A fentiekben megfogalmazott eredmények és következtetések érvényessége, az esetlegesen megválaszolatlanul hagyott kérdések tisztázása a lelőhely teljes embertani anyagának a feldolgozása után lesz lehetséges. A lengyeli kultúra népességével kapcsolatos antropológiai kutatásokban további előrelépést a régió korai és középső neolitikus kultúráinak, illetve a Nyugat-Dunántúlon élt korabeli népességeknek az alaposabb megismerése, azaz további temetkezések feltárása és azok embertani anyagának elemzése eredményezhet.
125
X. Összefoglalás 2006 és 2009 között az M6-os autópálya építését megelőző feltárások során a délkelet-dunántúli Alsónyék-Bátaszék lelőhelyen a késő neolitikus-kora rézkori lengyeli kultúra kiterjedt települése és közel 2400 temetkezése került elő. A lelőhely nagysága a feltárás, valamint a doktori iskolába történő jelentkezésem, illetve témaválasztásom kezdetén még nem volt ismert. De az is csak jóval később derült ki, hogy a különböző nevű feltárási területek ugyanahhoz a telephez és temetőhöz tartoznak. Így a teljes anyag antropológiai feldolgozása jelentősen meghaladta volna a doktori disszertáció adta időbeli és terjedelmi korlátokat. A feltárt temetkezések közül ezért az északi, 010/B részen előkerült 862 sír embertani vizsgálati eredményeit mutatom be. A dunántúli lengyeli kultúra kialakulásában a jelenleg elfogadott régészeti álláspont szerint a megelőző közép-európai vonaldíszes kerámia kultúrájának népe játszott meghatározó szerepet, de felmerült újabb népcsoportok (déli irányból történő) beáramlásának a lehetősége is. Munkám során az alsónyéki temetőrész embertani leleteinek morfometriai, taxonómiai, valamint kraniometriai összehasonlító vizsgálatával elsősorban erre az alapvető kérdésre kerestem a választ. Emellett elvégeztem az ide eltemetettek részletes demográfia elemzését, valamint gyakorisági adatokat közreadva vizsgáltam az egyes kóros elváltozásokat és fogazati megbetegedéseket. A demográfiai analízis szerint az alsónyéki népesség kedvezőtlen halandósági mutatókkal rendelkezik: az előzetesen várt értékekhez képest alacsony a 0-1 évesek és a gyermekek aránya, egyezik az adultus és a maturus korúak száma, valamint több a nők előfordulása. A temetőrészben régészetileg körvonalazott sírcsoportok demográfiai mutatóik alapján nem felelnek meg egy vérségi alapon szerveződő egységnek, melyek elemzését az öröklődő anatómiai variációk vizsgálatával is kiegészítettem. Eszerint bizonyos esetekben e jellegeknek az egymás mellé temetett egyének koponyáján való megjelenése alapján elképzelhető a rokoni kapcsolatok szerint történő temetési rend, a demográfiai aránytalanságok miatt azonban ez számos esetben nem igazolható. A taxonómiai analízis eredményei szerint a korábban feltételezett atlantomediterrán és nordoid típusok kultúrán belüli túlsúlya az alsónyéki leletek feldolgozása nyomán már nem tartható, mivel a nagy esetszámú vizsgálati anyagban a gracilis mediterrán variáns dominanciája figyelhető meg. A koponyaméretek átlagán alapuló biológiai távolságszámító módszerek szerint csak a nők mutatnak szignifikáns kapcsolatot a lengyeli kultúra mórágyi sorozatával, a közép-európai vonaldíszes művelődés bruchstedti temetőjével, valamint összevont csehországi sorozatával. Mindez megerősíti a korábbi, Zoffman által (1984, 2004a) kapott eredményeket, mely szerint a lengyeli kultúra népének biológiai eredete helyi, közép-európai vonaldíszes népességekre vezethető vissza. A patológiai és szájpatológiai feldolgozás eredményei szerint a népesség körében alacsony a traumás elváltozások, a nem specifikus gyulladások, továbbá a degeneratív ízületi elváltozások száma. Ezzel szemben a hiányos táplálkozással összefüggő cribra orbitalia és a fogzománc hypoplasia, valamint a fokozott igénybevétel okozta enthesopathia nagyobb gyakorisággal jelentkezett. A feldolgozás során néhány ritkább elváltozás is megfigyelhető volt, melyek közül a legfontosabb a tbc előfordulása e késő neolitikus népesség körében.
126
XI. Summary Between 2006 and 2009 salvage excavations preceding the construction of M6 Motorway, a settlement and related cemetery of nearly 2400 graves of the Late NeolithicEarly Copper Age Lengyel culture have been excavated at the site of Alsónyék-Bátaszék, in southeastern Transdanubia. Since the total size of the site and the correlation of different parts of the cemetery and settlement at the time of my doctoral application was not yet known and became clear only later, the physical anthropological analysis and evaluation of the whole community was not feasible within the frames of this dissertation. Therefore, the present study considers the northern, the so-called 010/B part of the cemetery, comprising 862 graves. According to current archaeological consensus in the formation of the Lengyel culture the chronologically earlier Central European Linearbandkeramik culture (LBK) played a crucial role, but can not be exluded an infiltration or migration of new populations during this time period from the south, southeastern. The present dissertation has been designed to investigate this fundamental question, based on the morphometric, taxonomic and craniometric comparative analyses of the human remains unearthed at the the site of Alsónyék. In addition, I completed a detailed demographic analysis and publicate the frequency data of pathological and dental alterations, which will contribute to further comparative investigations. According to the demographic analysis, the population of the Alsónyék community was blessed with an unrealistic mortality parameters: the occurrence of neonates and children are low, the ratio of the adult and mature aged individuals is almost equal and there is a females dominance. The demographic structure observed in the achaeologically outlined grave groups do not correlate with the assumed family relationship. The analysis of anatomical variations somewhat may modify the above described picture. In some cases, manifestation of certain hereditary traits on the skulls of the individuals buried next to each other suggest kinship ties, however, the disproportionate demographic characteristics makes it rather unlikely. Based on the results of the taxonomic analysis it can be established that previous assumption of the dominance of the more robust atlanto-mediterranean and nordoid types cannot be maintained any longer. The present analysis suggests a higher ratio of the gracile mediterranean variant within the Lengyel population. Based on the comparative craniometric analysis only the female series show significant connection - within a low significance level - with the Lengyel series from the cemetery of Mórágy, the LBK series from the Bruchstedt cemetery in Germany, and the pooled LBK series from Bohemia. In total, these reinforces earlier results (Zoffmann 1984, 2004a), which suggested an indigenous (LBK) biological origin for the Lengyel population. The detailed pathological analysis of the skeletal material show a relatively low ratio of traumatic deformations, non specific inflammations, and degenerative articular diseases. In contrast, cribra orbitalia and dental hypoplasia caused by a deficient diet, and enthesopathia caused by increased physical stress show a higher incidence rate. Beside these above mentioned alterations some rare diseases occurred, too. Perhaps the most important from these is the occurrence of tuberculosis.
127
XII. Köszönetnyilvánítás
Mindazoknak, akik munkájukkal, tanácsukkal és kitartó türelmükkel hozzájárultak a disszertáció elkészítéséhez hálás köszönettel tartozom. Külön köszönet illeti Dr. K. Zoffmann Zsuzsannát és Dr. Pap Ildikót, akik nem csupán az értekezés elkészítése során, hanem évek óta tartó szakmai és emberi segítségükkel, tapasztalatukkal és támogatásukkal irányították munkámat. Hálával tartozom Dr. Hajdu Tamásnak, akihez bármilyen probléma, kérdés felmerülése esetén bizalommal fordulhattam. Köszönöm neki azt is, hogy az adatok statisztikai kiértékélésében igen sokrétű segítséget nyújtott. Köszönöm Dr. Gyenis Gyula témavezetőmnek, hogy türelemmel viselte a kézirat elkészítésének elhúzódó időszakát, és értékes tanácsaival, építő kritikai észrevételeivel jelentősen hozzájárult annak végső formába öntéséhez. Hálával tartozom Dr. Marcsik Antóniának és Dr. Józsa Lászlónak, akik a patológiai rész kidolgozása során felmerült néhány bizonytalan kóros elváltozás lehetséges etiológiai hátterének tisztázásában nyújtottak segítséget. Köszönöm Dr. Molnár Erikának és Dr. Pálfi Györgynek, hogy együtt dolgozhattunk a TBC-s lelet feldolgozása során. Köszönöm Dr. Mende Balázs Gusztávnak és Kirinó Katalinnak a feldolgozás gördülékeny menetéhez nyújtott igen sokrétű segítségét. Egyben köszönet illeti az alsónyéki feltárás összes résztvevőjét, régészét és régésztechnikusát. Külön hálával tartozom Osztás Anettnek, Dr. Zalai-Gaál Istvánnak és Somogyi Krisztinának, akikhez bármiféle régészeti problémával fordultam, útmutatásaikkal mindig is segítettek eligazodni a lelőhely és a kései neolitikum régészeti értelmezésében. Köszönettel tartozom Fazekas Fanninak a csontanyag fotózásában és a táblák szerkesztésében, továbbá Réti Zsoltnak a táblák és a térképek elkészítésében nyújtott segítségéért. Külön köszönöm az MTA BTK Régészeti Intézet vezetőségének, Prof. Dr. Bálint Csanádnak, Dr. Bondár Máriának és Prof. Dr. Bánffy Eszternek a támogatását és a türelmét, valamint a MTA BTK Régészeti Intézete biztosította lehetőségeket. Hálával tartozom Makra Szabolcsnak a régészeti és embertani szakirodalom felkutatásában nyújtott segítségéért és köszönöm Polányi Tamásnak a tézisfüzetek angolnyelvű változatának elkészítését. Végül, de nem utolsósorban köszönöm Marton Ádámnak, Mattyasovszky Zsuzsannának, Bódis Viktóriának, Nyerges Éva Ágnesnek, Csengeri Piroskának, Horváth Anikónak, Sisák Gábornak és Dr. Domonkos Péternek, hogy megértésükkel, barátságukkal és tanácsaikkal munkám során mindvégig mellettem álltak.
128
XIII. Felhasznált irodalom Acsádi, Gy., Nemeskéri, J. (1970): History of human life span and mortality. Akadémiai Kiadó, Budapest. Alekszejev, V. P., Debec, G. F. (1964): Kraniometrija. Izd. Nauka, Moszkva. Anders, A., Nagy, E. Gy. (2007): Late Neolithic burial rites at the site of Polgár-Csőszhalomdűlő. In: Kozłowski, J. K., Raczky, P. (eds.): The Lengyel, Polgár and related cultures in the Middle/Late Neolithic in Central Europe. Kraków, 83-96. Angel, J. L. (1944): Racial analysis of the Ancient Greeks: An essay on the use of morphological types. American Journal of Physical Anthropology 4, 329-376. Angel, J. L. (1951): Troy. The human remains. Cincinnati. Angel, J. L. (1953): The human remains from Khirokitia. In: Dikaios, P. (ed.): Khirokitia. Final report on the excavation of a Neolithic settlement in Cyprus on behalf of the department of antiquities 1936-1946. University Press, Oxford, 416-430. Angel, J. L. (1964): Osteoporosis: thalassemia? American Journal of Physical Anthropology 22, 369-374. Angel, J. L. (1966): Porotic hyperostosis, anaemias, malarias and marshes in the Prehistoric Eastern Mediterranean. Science 153, 760-763. Angel, J. L. (1973): Early Neolithic people of Nea Nikomedeia. In: Schwidetzky, I. (Hrsg.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Anthropologie. Teil 1. Fundamenta Reihe B. Band 3, Teil VIIIa. Bohlau Verlag, Köln-Wien, 103-112. Angel, J. L. (1984): Health as a crucial factor in the changes from hunting to developed farming in the Eastern Mediterranean. In: Cohen, M. N., Armelagos, G. J. (eds.): Paleopathology at the origins of agriculture. Academis Press, New York, 51-73. Antoni, J. (1982): Régészeti kutatások a Dunántúlon. Őskori elődeink Csabdiban. A Komárom Megyei Múzeumok és a Fejér Megyei Múzeumok Régészeti kiállításai I. Tata. Arlet, J., Maziéres, B. (1985): La maladie hyperostosique. Revue de Médecine Interne 5, 553564. Aufderheide, A. C., Rodríguez-Martin, C. (1998): The Cambridge encylopedia of human paleopathology. Cambridge University Press, Cambridge. Bach, A. (1978): Neolitische Populationen im Mittelelbe-Saale-Gebiet. Zur Anthropologie des Neolitikums unter besonderer Berücksichtigung der Bandkeramiker. Weimarer Monographien zur Ur- und Frühgeschichte 1. Bach, A. (1985): Stomatologische Untersuchungen an Ur- und Frühgeschichtlichen Bevölkerungen aus dem Mittelelbe-Saale-Gebiet. Ethnographisch-Archäologische Zeitschrift 26, 259-280. Bach, A., Bach, H. (1972): Anthropologische Analyse des Walternienburg-Bernburg Kollektivgrabes von Schönstedt im Thüringer Becken. Alt-Thüringen 12, 59-107.
129
Bach, A., Bach, H., Gall, W., Feustel, R., Teichert, M. (1975): Zur Anthropologie der Schnurkeramik II. Alt-Thüringen 13, 43-107. Bach, H. (1966): Zur Anthropologie der Schnurkeramiker. Alt-Thüringen 8, 117-165. Bach, H., Juchert, C., Kämph, A. (1978): Degenerative Gelenk- und Wirbelsäulenveränderungen an Skelettmaterial aus dem Neolithikum. Alt-Thüringen 15, 18-31. P. Barna, J. (1996): A Lengyeli kultúra tömegsírja Esztergályhorvátiban (The common grave of the Lengyel culture in Esztergályhorváti). Zalai Múzeum 6, 149-160. P. Barna, J. (2011): A Lengyeli kultúra kialakulása a DNY-Dunántúlon. Doktori Értekezés. ELTE, Budapest. Bartucz, L. (1938): A magyar ember. A magyarság antropológiája. Magyar Föld - Magyar Faj. IV. kötet. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest. Bartucz, L. (1966): A praehistorikus trepanáció és orvostörténeti vonatkozású sírleletek (Die prähistorische Trepanation, Funde mit medizinsch-historischen und paläopathologischen Beziehung in Ungarn). Palaeopathologia III., Medicina Kiadó, Budapest. Barnes, E. (1994): Developmental defects of the axial skeleton in paleopathology. University Press of Colorado, Colorado. Barta, O. (1990): Az ortopédia tankönyve. Medicina Könyvkiadó, Budapest. Bartels, P. (1907): Tuberkulose in der Jungeren Steinzeit. Archiv für Anthropologie 6, 243255. Bánffy, E. (1990-1991): Continuity or discontinuity? Some questions on the transition from the Neolithic to the Copper Age in the Carpathian Basin. Antaeus 19-20, 23-32. Bánffy, E. (1994): Kupferzeitliche Probleme in West-Ungarn. In: Beier, H. J. (Hrsg.): Der Rössener-Horizont in Mitteleuropa. Wilkau-Hasslau, 73-83. Bánffy, E. (2007a): A Balaton déli partvidéke a Dél-Dunántúlon az újkőkorban. In: Belényesy, K., Honti, Sz., Kiss, V. (szerk.): Gördülő idő. Régészeti feltárások az M7-es autópálya Somogy megyei szakaszán Zamárdi és Ordacsehi között. SMMI-MTA RI, 1520. Bánffy, E. (2007b): Settlements pattern in the Little Balaton Region and the Balaton Uplands. In: Zatykó, Cs., Juhász, I., Sümegi, P. (eds.): Environmental archaeology in Transdanubia. Varia Arcgaeologica Hungarica 20, 97-121. Bánffy, E. Marton, T., Osztás, A. (2010): Early Neolithic settlement and burials at AlsónyékBátaszék. In: Kozłowski, J., Raczky, P. (eds.): Neolitization of the Carpathian Basin: Northernmost distribution of the Starčevo/Körös Culture. Kraków-Budapest, 37-51. Bender, Gy. (1999): Gerincbetegségekről. Differenciáldiagnosztikai problémák mozgásszervi betegségekben. Golden Book Kiadó, Budapest.
130
a
Bennike, P. (1985): Stenalderbefolkningen på øerne syd for Fyn. En antropologisk undersøgelse. In: Skaarup, J. (ed.): Yngre Stenalder på øerne syd for Fyn. Rudkøbing, Danmark, LangelandsMuseum, 467-491. Bennike, P. (1999): Facts or myths? A re-evaluation of cases of diagnosed tuberculosis in Denmark. In: Pálfi, Gy., Dutour, O., Deák, J., Hutás, I. (eds.): Tuberculosis. Past and present. Golden Book Publishers and Tuberculosis Foundation, Budapest-Szeged, 511518. Bernert, Zs. (2005a): Paleoantropológiai programcsomag. Folia Anthropologica 3, 71-74. Bernert, Zs. (2005b): Kárpát-medencei történeti népességek végtagarányai és testmagassága. In: Korsós, Z. (szerk.): IV. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium, Előadások összefoglalói. Budapest, 35-43. Bernert, Zs. (2008): Data for the calculation of body height on the basis of extremities of individuals living in different historical periods in the Carpathian Basin. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 100, 385-397. Bernert, Zs., Csapó, J., Eszterhás, I. (2002): Analysis of the anthropological material of Balatonederics Döme Cave. Annales historico-naturales Musei nationalis Hungarici 94, 227-235. Bernert, Zs., Évinger, S., Hajdu, T. (2007): New data on the biological age estimation of children using bone measurements based on historical populations from the Carpathian Basin. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 99, 199-206. Bernert, Zs., Évinger, S., Hajdu, T. (2008): Adatok a gyermekek életkorbecsléséhez a Kárpátmedencei történeti népességek gyermekhalottainak csontméretei alapján (New data on the biological age estimation of children using bone measurements based on historical populations from the Carpathian Basin). Anthropologiai Közlemények 49, 43-50. Berry, A. C., Berry, R. J. (1967): Epigenetic variation in the human cranium. Journal of Anatomy 101, 361-379. Bocquet-Appel, J. P. (1984): Biological evolution and history in 19th century portugal. In: Van Vark, G. N., Howells, W. W. (eds.): Multivariate statistical methods in physical anthropology. D. Reidel Publishing Company, Dordrecht-Boston-Lancaster, 289-323. Bodzsár, É. (2003): Humánbiológia. Életkorok biológiája: A pubertáskor. Eötvös Kiadó, Budapest. Boev, P. (1972): Die Rassentypen der Balkanhalbinsel und der Ostägäischen Inselwelt und deren Bedeutung für die Herkunft ihrer Bevölkerung. Sofia. Bridges, P. S. (1991): Prehistoric arthritis in the Americas. Annual Review of Anthropology 21, 67-91. Brinch, O., Møller-Christensen, V. (1949): Über vergleichende Untersuchungen über das Kariesvorkommen an archäologischem Schädelmaterial. Schweizerische Monatsschrift für Zahnheilkunde 59, 853-883.
131
Brothwell, D. R. (1973): The human biology of the Neolithic population of Britain. In: Schwidetzky, I. (Hrsg.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Anthropologie. Teil 1. Fundamenta Reihe B. Band 3, Teil VIIIa. Bohlau Verlag, KölnWien, 280-299. Brothwell, D. R. (2008): Tumours and tumour-like processes. In: Pinhasi, R., Mays, S. (eds.): Advanced in human paleopathology. John Wiley and Sons Ltd, Chichester, 253-281. Brothwell, D. R., Sandison, A. T. (1967): Diseases in antiquity. A survey of the diseases. Injuries and surgery of early populations. Charles C. Thomas. Springfield, Illnios. Capasso, L. L. (2005): Antiquity of cancer. International Journal of Cancer 113, 2-13. Chamberlain, A. T. (1997): Commentary: Missing stages of life - towards the perception of children in archaeology. In: Moore, J., Scott, E. (eds.): Invisible people and processes. Writing gender and childhood into european archaeology. Leicester University Press, London and New York, 248-250. Chochol, J. (1964): Antropologicke materiali z novy´ch vy´zkumu neolitu a doby bronzove v Cechach (Anthropological material from new excavations of Neolithic and Bronze Age sites in Czechoslovakia). Crania Bohemica 1. Praha Clark, G. A., Delmond, J. A. (1979): Vertebral osteophytosis in Dickson mound populations: a biomechanical interpretation. Henry Ford Hospital Medical Journal 27(1), 54-58. Coale, A. J., Demény, P. (1966): Regional modell life tables and stable populations. Princeton University Press, Princeton. Cohen, M. N., Armelagos, G. J. (1984): Paleopathology at the origins of agriculture. Academis Press, New York. Crubézy, E. (1990): Diffuse idiopathic skeletal hyperostosis: diagnosis and importance in paleopathology. Journal of Paleopathology 3, 107-118. Crubézy, E., Ludes, B., Poveda, J. D., Clayton, J., Crouau-Roy, B., Montagnon, D. (1998): Identification of Mycobacterium DNA in an Egyptian Pott’s disease of 5400 years old. Comptes Rendus de L'Académie des Sciences 321, 941-951. Čermaková, E. (2007): Postavení ženy, muže a dítěte ve společnosti tvůrců lengyelské kultury (Die Stellung der Frau, des Mannes und des Kindes in der Gesellschaft der Begrüder der Lengyel-Kultur). In: Kazdová, E., Podborský, V. (Hrsg.): Studium sociálních a duchovních struktur pravěku. Studium der sozialen und geistlichen strukturen der Urzeit. Brno. Čižmař, Z., Kalábková, P., Kazdová, E., Kovárník, J. (2008): The people with Moravian Painted Pottery of the Lengyel culture. In: Čižmař, Z. (ed.): Život a smrt v mladší dobé kamenné. Leben und Tod in der Jungsteinzeit. Life and death in the New Stone Age. Katalog výstavy. Ústav Archeologické Památkové Péče, Znojmo, 76-87.
132
Csányi, M. (2007): Rákóczifalva, Bagi Föld I. (Jász-Nagykun-Szolnok megye). In: Kisfaludy, J. (szerk.): Régészeti Kutatások Magyarországon 2006. Archaeological Investigation in Hungary 2006. KÖH-MNM, Budapest, 259. Dastugue, J., de Lumley, M. A. (1976): Les maladies des hommes préhistoriques. In: Guilaine, J. (ed.): La prehistorie française, Tome II. Les civilisations néolithiques et protohistoriques de la France. Edition CNRS, Paris, 153-164. Debec, G. F. (1973): Die Sowjetunion. In: Schwidetzky, I. (ed.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Anthropologie. Teil 2. Fundamenta Reihe B. Band 3, Teil VIIIb. Bohlau Verlag, Köln-Wien, 153-169. De La Rua, C., Baraybar, J. P., Etxeberia, F. (1995): A Neolithic case of metastatic carcinoma. International Journal of Osteoarchaeology 5, 254-264. Dimitrijević, S. (1969): Das Neolithikum un Syrmien, Slawonien und Nordwestkroatien (Einführung in der Stand der Forschung). Achaeologia Iugoslavica 10, 39-76. Dobszay, L. (1969): Fejlődési rendellenességek. In: Hollán, Zs. (szerk.): Orvosi lexikon 2. kötet. Akadémiai Kiadó, Budapest. Dočkalová, M. (2007): Burial rite in neolithic settlements in Moravia (Czech Republic). Humanbiologia Budapestinensis 30,143-155. Dočkalová, M., Čižmář, Z. (2008): Anthropologie und Bestattung in mährischen Neolithikum. In: Čižmář, Z. (ed.): Život a smrt v mladší době kamenné. Leben und Tod in der Jungsteinzeit. Life and Death in the New Stone Age. Katalog výstavy. Ústav Archeologické Památkové Péče, Znojmo, 236-247. Dombay, J. (1939): A zengővárkonyi őskori telep és temető. Archaeologica Hungarica 23, Budapest. Dombay, J. (1958): Kőrézkori és kora-vaskori település nyomai a pécsváradi Aranyhegyen. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1958 (1959), 53-102. Dombay, J. (1959): Próbaásatás a villánykövesdi kőrézkori lakótelepen. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1959 (1960), 53-73. Dombay, J. (1960): Siedlung und das Gräberfeld in Zengővárkony. Beiträge zur Kultur des Aeneolithikums in Ungarn. Archaeologica Hungarica 37, Budapest. Dutour, O. (1986): Enthesopathies (lesions of muscular insertions) as indicators of the activities of Neolithic Saharan populations. American Journal of Physical Anthropology 71, 221-224. Dutour, O. (1992): Activités physiques et squelette humain: le difficile passage de l’actuel au fossile. Bulletins et Mémoires de la Société d’anthropologie de Paris, 4, 233-241. Dutour, O., Pálfi, Gy., Brun, J. P. (1994): The origin of syphilis in Europe. Errance, Paris. Ehgartner, W. (1956): Ein lengyelzeitlicher "Glockenbecherschädel" aus Eggenburg, NÖ. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 86, 58-63.
133
Ehgartner, W., Jungwirth, J. (1956): Ein lengyelzeitliches Schädelnest aus Poigen, NÖ. Archaeologica Austriaca 19-20, 77-89. El-Najjar, M., Robertson, A. L. (1976): Spongy bones in Prehistoric America. Science 193, 141-143. El-Najjar, M., Al-Shiyab, A., Al-Sarie, I. (1997): Cases of tuberculosis at ’Ain Ghazal, Jordan. Paléorient 22(2),123-128. Éry, K. (1967-68): Reconstruction of the tenth century population of Sárbogárd on the basis of archaeological and anthropological data. Alba Regia 8-9, 93-147. Éry, K. (1982): Újabb összehasonlító statisztikai vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességeinek embertanához (Compararative statistical studies on the physical anthropology of the Carpathian Basin population between the 6-12th centuries A.D.). A Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16, 35-86. Éry, K. (1992): Útmutató a csontvázleletek feldolgozásához. Posztgraduális szakképzés jegyzete. Kézirat, ELTE TTK Embertani Tanszék, Budapest. Éry, K. (1998): Length of limb bones and stature in ancient populations in the Carpathian Basin. Humanbiologia Budapestinensis 26. Éry, K., Kralovánszky, A., Nemeskéri, J. (1963): Történeti népességek rekonstrukciójának reprezentációja (A representative reconstruction of historic population). Anthropologiai Közlemények 7, 41-90. Farkas, Gy. (1972): Antropológiai praktikum I-II. Paleoantropológiai metodikák. Egyetemi jegyzet. JATE, Szeged. Farkas, Gy. (1974): Observed
cases of os malare bipartitum in Hungarian palaeoanthropological finds. Acta Biologica Szegediensis 20(1-4), 183-190. Farkas, Gy. (1975): A Délalföld őskorának paleoantropológiája. Kandidátusi értekezés. JATE, Szeged.
Farkas, Gy. (1976): Results of the evaluation of prehistoric finds from the South of the Great Hungarian Plain. Anthropologie 14(3), 227-229. Farkas, Gy. (1994): Szegvár-Tűzköves neolitikus csontleleteiről. In: Lőrinczy, G. (szerk.): A kőkortól a középkorig. Tanulmányok Trogmayer Ottó 60. Születésnapjára (Von der Steinzeit bis zum Mittelater. Studien zum 60. Beburstag von Ottó Trogmayer). 143-150. Farkas, Gy., Lipták, P. (1971): A Tápé mellett feltárt késő bronzkori temető antropológiai értékelése (Die anthropologische Auswertung des spätbronzezeitlichen Gräberfeldes bei Tápé). Anthropologiai Közlemények 15, 3-18. Farkas, Gy., Lipták, P. (1975): Anthropologische Auswertung des bronzezeitlichen Gräberfeldes bei Tápé. In: Trogmayer, O. (ed.): Das bronzezeitliche Gräberfeld bei Tápé. Fontes Archaeologici Hungariae 17, 229-267. Farkas, Gy., Marcsik, A. (1975): Anatomical variations and palaeopathological observations in Prehistoric series. Acta Biologica Szegediensis 21(1-4), 147-163.
134
Farkas, Gy., Marcsik, A., Oláh, S. (1993): Történeti idők embere Szegváron. Anthropológiai Közlemények 35, 7-37. Farkas, Gy., Paja, L., Józsa, L. (2005): Vérszegénység és táplálkozási zavarok egy középkori magyar településen. Orvosi Hetilap 146(4), 175-177. Fazekas, I. Gy., Kósa, L. (1979): Forensic fetal osteology. Akadémiai Kiadó, Budapest. Ferembach, D., Schwidetzky, I., Stloukal, M. (1979): Empfehlungen für die Alters- und Geschlechtsdiagnose am Skelett. Homo 30, 1-32. Finnegan, M. (1972): Population definition on the northwest coast by analysis of discrete character variation. Ph.D. Diss., University of Colorado, Boulder. Finnegan, M., Marcsik, A. (1979): A non-metric examination of the relationships between osteological remains of Avar Period. Acta Biologica Szegediensis 25, 97-118. Forgács, S. (1995): Diffúz hyperostosis szindróma. Osteológiai Közlemények 1, 10-18. Formicola, V., Milanesi, Q., Scarsini, C. (1987): Evidence of spinal tuberculosis at the beginning of the fourth millennium BC from Arene Candide cave (Liguria, Italy). American Journal of Physical Anthropology 72(1), 1-6. Fóthi, E. (1998): Összehasonlító antropológiai vizsgálat a Kárpát-medence népeinek etnogeneziséhez. Embertani kapcsolatok a 6-8. században az eurázsiai steppe és a Kárpátmedence között. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Studia Archaeologica 4, 497-521. Fóthi, E., Fóthi, Á. (1990): A cluster analysis model for grouping palaeoanthropological series. Annales historico-naturales Musei nationalis hungarici 82, 235-240. Fóthi E., Fóthi, Á. (1992): Systematic cluster analysis for the grouping of anthropological series. Anthropologie 30(1), 1-4. Freisinger, H. (1964): Beiträge zur bemalten Keramik Niederösterreichs. Archaeologica Austriaca 35, 1-13. Huszár, Gy. (1976): A fogkopás vizsgálatának újabb módszerei és ezek alapján végzett összehasonlító értékelésének eredményei. Doktori értekezés. Budapest. Gallina, Zs., Hornok, P., Paluch, T., Somogyi, K. (2010): Előzetes jelentés az M6 AP TO 10/B és 11. számú lelőhelyrészen végzett megelőző feltárásról. Alsónyék-Bátaszék (Tolna megye) 2006-2009. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 32, 7-100. Gáspárdy, G., Nemeskéri, J. (1960): Paleopathological studies on Copper Age skeletons found at Alsónémedi. Acta Morphologica Academiae Scientiarum Hungaricae 9, 203-210. Gejvall, N. G. (1960): Westerhus. Medieval population and church in the light of skeletal remains. Hakan Ohlssons Boktryckery, Lund. Girić, M. (1996): Erscheinung der Pythos-Bestattungen der Kinder im südöstlichen Gebiet der Pannonischen Ebene in der mittleren Bronzezeit. In: Tasić, N. (ed.): The Yugoslav Danube and the neighbouring regions in the 2nd millenium B.C. Serbian Academy of Science and Arts Institute for Balcan Studies 65, 137-142.
135
Gladykowska-Rzeczycka, J. J. (1999): Tuberculosis in the past and present in Poland. In: Pálfi, Gy., Dutour, O., Deák, J., Hutás, I. (eds.): Tuberculosis. Past and present. Golden Book Publishers and Tuberculosis Foundation, Budapest-Szeged, 561-573. Glanville, E. V. (1967): Perforation of the coronoid-olecranon septum - humero-ulnar relationships in Netherlands and African populations. American Journal of Physical Anhropology 26, 85-92. Glauber, A. (1973): Az orthopaedia tankönyve. Medicina Kiadó, Budapest. Glauber, A., Csató, Zs., Juhász, J. (1980): Csontdaganatok. Akadémiai Kiadó, Budapest. Gömör, B., Bálint, G. (szerk.) (1989): Reumatológia. Medicina Kiadó, Budapest. Grane, P., Josephsson, A., Seferlis, A., Tullberg, T. (1998): Septic and aseptic post-operative discitis in the lumbar spine - evaluation by MR imaging. Acta Radiologica 39, 108-115. Grupe, G. (1989): Die Skelettreste aus dem neolitischen Kollektivgrab von Odagsen, Ldkr. Nordheim. In: Bach, H., Bach, A. (Hrsg.): Paläoanthropologie im Mittelelbe-Saale-WerraGebiet. Weimarer Monographien zur Ur- und Frühgeschichte 23, 80-93. Guba, Zs., Szathmáry, L., Almási, L. (1997): Craniology of Neolithic in the Hungary. Papers on Anthropology 7, 90-104. Guba, Zs., Kővári, I., Szathmáry, L. (2001): Estimation of survival rhythm from Neolithic to Iron Age. Acta Biologica Debrecina, 19-21. Gyucha, A. (2009): A Körös-vidék kora rézkora. Doktori disszertáció. ELTE, Budapest. Hajdu, T. (2008): A késő-bronzkori halomsíros kultúra Jánoshida-Berek lelőhelyen feltárt temetőjének embertani vizsgálata (Anthropological examination of the Late Bronze Age cemetery of Tumulus culture from Jánoshida-Berek). Anthropologiai Közlemények 49, 6582. Hajdu, T. (2012a): A bronzkori Füzesabony- és Halomsíros kultúra népességének biológiai rekonstrukciója. Doktori értekezés. ELTE, Budapest. Hajdu, T. (2012b): A bronzkori Füzesabony- és Halomsíros kultúra népességének biológiai rekonstrukciója (Biological reconstruction of the Bronze Age Füzesabony- and Tumulus Grave culture populations). PhD tézisek (PhD Theses). Anthropologiai Közlemények 53, In print. Hajdu, T., Fóthi, E. Évinger, S. (2006). Ízületi elváltozások a Zsámbék-premonteri templom lelőhelyről (Articular abnormalities of skeletal remains from the Zsámbék-premontre archaeological site). Osteologiai Közlemények (14)1, 19-24. Hájková, Z., Streda, A., Škrha, F. (1965): Hyperostotic spondylosis and diabetes mellitus. Annals of the Rheumatic Diseases 24, 536-542. Hamperl, H., Weiss, P. (1955): Über die spongiöse Hyperostose an Schädeln aus Alt-Peru. Arch. Pat. Anat. 327, 629-642. Haranghy, I. (1966): Részletes kórbonctan. 1-3. Medicina Kiadó, Budapest. Hassan, F. A. (1981): Demographic archaeology. Academic Press, New York.
136
Hauser, G., De Stefano, G. F. (1989): Epigenetic variants of the human skull. E. Schweizerbart'sche Verlagsbuchhandlung, Stuttgart. Hengen, O. (1971): Cribra orbitalia: Pathogenesis and probable etiology. Homo 22, 57-76. Hershkovitz, I., Donoghue, H. D., Minnikin, D. E., Besra, G. S., Lee, O., Gernaey, A. M., Galili, C. E., Eshed, V., Greenblatt, C. L., Lemma, E., Kahila Bar-Gal, G., Spigelman, M. (2008): Detection and molecular characterization of 9000-year-old Mycobacterium tuberculosis from a Neolithic settlement in the Eastern Mediterranean. PLoS ONE 3, e3426. Hollinshead, W. H. (1964): Anatomy for surgeons. Vol. 3 The Back and Limbs. Harper & Row, New York. Horváth, F., Bálint, G., Hunka, A. (1997): Osteoarticularis kórformák klinikai és radiológiai alapfogalmainak régiók szerinti elemzése. Medicina Könyvkiadó, Budapest. Horváth, G., Oláh, S. (1993): Incidence of cranial non-metric traits in the Bronze Age sample of Tápé-Széntéglaégető. Acta Biologica Szegediensis 39, 101-107. Horváth, L. A., Virág, Zs. (2003): A rézkor történeti vázlata. In: Visy, Zs. (szerk.): Magyar régészet az ezredfordulón. NKÖM, Teleki László Alapítvány, 125-127. Hrdlička, A. (1914): Anthropological work in Peru in 1913, with notes on pathology of ancient Peruvians. Smithsonian miscellaneous collections 61, 57-59. Huszár, Gy. (1976): A fogkopás vizsgálatának újabb módszerei és ezek alapján végzett összehasonlító értékelésének eredményei. Doktori értekezés. Budapest. Huszár, Gy., Schranz, D. (1952): A fogszuvasodás elterjedése a Dunántúlon, az újabbkőkortól az újkorig. Fogorvosi Szemle 45(5-8), 26-36. Işcan, M. Y., Loth, S., Wright, R. (1984): Age estimation from the rib by phase analysis: white males. Journal of Forensic Sciences 29, 1094-1104. Işcan, M. Y., Loth, S., Wright, R. (1985): Age estimation from the rib by phase analysis: white females. Journal of Forensic Sciences 30, 853-863. Jakab, J. (1986): Anthropologie der Skelette der träger der Lengyel-kultur in Svodín. In: Chropovsky, B., Friesinger, H. (eds.): Internationales symposium über die Lengyel-Kultur. Nové Vozokany, 5.-9. November 1984. Nitra-Wien, 89-94. Janssen, H. A. M., Maat, G. J. R. (1999): Canons burried in the stiftskapel of the Saint Servaas Basilica. Barger’s Anthropologica. Vol. 5. Springer Verl., Berlin. Jelinek, J. (1973): Die neolitische und bronzezeitliche Besiedlung der heutigen Tschechoslowakei. In: Schwidetzky, I. (Hrsg.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Anthropologie. Teil 1. Fundamenta Reihe B. Band 3, Teil VIIIa. Bohlau Verlag, Köln-Wien, 186-199. Jelinek, J. (1978): Die Rassengeschichte der Tschechoslowakei. In: Schwidetzky, I. (ed.): Rassengeschichte der Menscheit 5. Lieferung. Europa 3, 35-53. Józsa, L. (2006): Paleopathologia. Elődeink betegségei. Semmelweis Kiadó, Budapest.
137
Józsa, L., Pap, I. (1990): Morphology and differential diagnosis of porotic hyperostosis on historical anthropological material. Anthropologica Hungarica 21, 69-80. Józsa, L., Pap, I., Fóthi, E. (1991): Enthesopathies (Insertion tendopathies) as indicators of overuse of tendons and muscles in ancient Hungarian population. Annales HistoricoNaturales Musei Nationalis Hungarici 83, 269-276. Józsa, L., Pap, I. (1996): Az enthesopathia gyakorisága és ultrastruktúrája a 10-11. században. In: Pálfi, Gy., Farkas, L. Gy., Molnár, E. (szerk.): Honfoglaló magyarság. – Árpád-kori magyarság. JATE Embertani Tanszék, Szeged, 205-212. Józsa, L., Farkas, Gy. (2004): Csontdaganatok gyakorisága egy középkori temetőben. Magyar Traumatológia, Ortopédia, Kézsebészet, Plasztikai Sebészet 47(2), 148-153. Józsa, L., Forgács, S. (2009): A Forestier betegség története (The history of Forestier disease). Osteológiai Közlemények 4, 174-180. Julkunen, H., Heionen, O. P., Pyörälä, K. (1971): Hyperostosis of the spine in an adult population. Its relation to hyperglycaemia and obesity. Annals of the Rheumatic Disease 30, 605-612. Jungwirth, J. (1956): Ein neolithischer Schädel aus Bisamberg bei Wien. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 86, 71-74. Jungwirth, J. (1967): Zwei lengyelzeitliche Schädel aus Poysdorf, Niederösterreich. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 96-97, 57-63. Jungwirth, J. (1973): Ein lengyelzeitliches Skelett aus Wetzleinsdorf, Niederösterreich. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 103, 19-27. Jungwirth, J. (1977): Die Bevölkerung Österreichs im Neolithikum. Festschrift 75 Jahre Anthropologhische Staatsammlung, München, 233-256. Jungwirth, J., Kloiber, Ä. (1973): Die neolitischen Skelette aus Österreich. In: Schwidetzky, I. (Hrsg.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Teil VIIIa, Anthropologie, Fundamenta, Reihe B, Bd. 3, 200-209. Kahlke, H. D. (1954): Die Bestattungssitten des donauländischen Kulturekreises der jüngeren Steinzeit. I. Linienbandkeramik. Berlin. Kahlke, H. D. (2004): Sondershausen und Bruchstedt. Zwei Gräberfelder mit älterer Linearbandkeramik in Thüringen. Weimarer Monographien zur Ur- und Frühgeschichte 39. Weimar. Kalicz, N. (1975-1976): Neue Forschungen bezüglich der Lengyel-Kultur in Ungarn. In: Symposium Tĕšetice-Kyjovice, 1974, SPFFBU E 20-21, 51-61. Kalicz, N. (1983-1984): Übersicht über den Forsungsstand der Entwicklung der Lengyel Kultur und die älteste „Wehranlagen” in Ungarn. In: Symposium Poysdorf, 1983, 271-293. Kalicz, N. (1985): Kőkori falu Aszódon. Petőfi Múzeum, Aszód. Kalicz, N. (1988): A termelőgazdálkodás kezdetei a Dunántúlon. Akadémiai Doktori Értekezés. Budapest.
138
Kalicz, N. (1989): Chronologische und terminologische Probleme im Spätneolitikum des Theißgebeites. In: Bökönyi, S. (ed.): Neolithic of Southern Europe and its Near Eastern Connections. Varia Archaeologica Hungarica 2, 103-122. Kalicz, N. (1994): Wenden des Spätneolithikums im Oberen Theißgebiet (Fordulatok a Felső-Tisza-vidék késő neolitikumában). A Jósa András Múzeum Évkönyve 36, 263-290. Kalicz, N. (1998): Figürliche Kunst und bemalte Keramik aus dem Neolithikum Westungarns. Archaeolingua, Series Minor, 10. Kalicz, N. (2001a): Der Neuere Forschungsstand über die Lengyel Kultur. In: Regeny, J. (ed.): Sites and stones: Lengyel Culture in Western Hungary and beyond. A reiew of the current research. Lengyel’99 and IGCP-442 Conference, Veszprém, 7-13. Kalicz, N. (2001b): Zusammenhänge zwischen dem Siedlungswesen und der Bevölkerungszahl während des Spätneolithikums in Ungarn (Connection between modes of settlement and population size during the Late Neolithic period in Hungary). In: Lippert, A., Schultz, M., Shennan, S. J., Teschler-Nicola, M. (Hrsg.): Mensch und Umwelt während des Neolithikums und der Frühbronzezeit in Mitteleuropa. Ergebnisse interdisziplinärer Zusammenarbeit zwischen Archäologie, Klimatologie, Biologie und Medizin. Internationale Archäologie Arbeitsgemeinschaft, Symposium, Tagung, Kongress 2, Rahden/Westf. 2001, 153-163. Kalicz, N. (2007): Az őskori agyagszobrászat kezdetei a Nyugat-Dunántúlon (Kr.e. 6000Kr.e. 3000) (The beginning of the prehistoric figurine making in western Transdanubia, Hungary (6000-3000 BC)). In: Ilon, G. (szerk.): Százszorszépek. Emberábrázolás az őskori Nyugat-Magyarországon. Wonderful beauties. Human representations in prehistoric Western Hungary. Szombathely, 8-17, 30-45. Kalicz, N., Makkay, J. (1972): A neolitikus Sopot-Bicske kultúra. Archaeologiai Értesítő 99, 3-14. Kalicz, N., Raczky, P. (1984): Preliminary report on the 1977-1982 excavations at the Neolithic and Bronze Age tell tettlement at Berettyóújfalu-Herpály. I. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 36, 85-136. Kalicz, N., Raczky, P. (1986): Ásatások Berettyóújfalu-Herpály neolitikus és bronzkori telltelepülésén 1977-1982 között. Újkőkor. A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 4-5, 63127. Kalicz, N., Raczky, P. (1987): The Late Neolithic of the Tisza region: A survey of recent archaeological research. In: Raczky, P. (ed.): The Late Neolithic of the Tisza region. Budapest-Szolnok, 11-27. Kalicz, N., Molnár, S., Rózsás, M. (2007): Az élelemtermelés kezdetei Somogy megyében a Kr. e. 7-6. évezred fordulóján. Communicationes Archaeologicae Hungariae, 19-64. Keith, A. (1927): Report on the human remains. In: Hall, H. R., Woolley, C. L. (eds.): Ur excavations. Oxford, 214-240.
139
Kelley, M. A. (1989): Infectious disease. In: Işcan, M. Y., Kennedy, K. A. R. (eds): Reconstruction of life from the skeleton. Alan R. Liss, Inc. New York, 191-199. Kelley, M. A., El-Najjar, M. Y. (1980): Natural variation and differential diagnosis of skeletal changes in tuberculosis. American Journal of Physical Anthropology 52(2), 153167. Kennedy, K. A. R. (1989): Skeletal markers of occupational stress. In: Iscan, M. Y., Kennedy, K. A. R. (eds.): Reconstruction of life from the skeleton. Allan Liss., New York. 129-160. Kiss, C., Szilágyi, M., Mituszova, M., Poor, G. (1997): A diffúz idiopathias skeletalis hyperostosis prevalenciája és rizikótényezői reprezentatív hazai populációban. Orvosi Hetilap 138, 1619-23. Kiszely, I. (1973): Untersuchung der Menschenknochen aus der urzeitlichen Siedlung und dem Gräberfeld von Altacker in Pári. Mitteilungen der Archäelogischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaften 4, 119-128. Knott, L., Whitehead, C. C., Fleming, R. H. (1995): Biochemical changes in the collagenous matrix of osteoporotic avain bone. Biochemical Journal 310, 1045-1051. Koganei, Y. (1912): Cribra Cranii and Cribra Orbitalia. Mitteillungen Tokyo University College of Medicine 10, 113-154. Kollár, L. (1948): A zengővárkonyi csiszolt kőkorszakbeli állcsontleletek (Stone Age mandibles from Zengővárkony). Fogorvosi Szemle 9, 1-7. Kollár, L. (1960): Über Kieferknochen aus dem Neolith-Zeitalter. Deutsches Zahnarzteblatt 14, 197. Konduktorova, T. S. (1973): Anthropologija naselenija Ukrainy mezolita, neolita i epochi bronzy (Physical anthropology of the Ukrainian population in the Mesolithic, Neolithic, and Bronze Age). Nauka, Moszkva. Köhler, K. (2003): A Lengyeli kultúra embertani leletei Karancsság lelőhelyről (Anthropological finds of the Lengyel culture from Karancsság). Ősrégészeti Levelek/Prehistoric Newsletter 5, 33-37. Köhler, K. (2004): Anthropological finds of the Lengyel culture from Csabdi-Télizöldes. Alba Regia 33, 7-24. Köhler, K. (2006): A Lengyeli és a Balaton-Lasinja kultúra embertani leletei Veszprémből (Anthropological finds of the Lengyel and Balaton-Lasinja culture from Veszprém). Veszprém Megyei Múzeumi Közlemények 24, 37-48. Köhler, K. (2009): The anthropological remains from the Budakalász cemetery. In: Bondár, M., Raczky, P. (eds.): The Copper Age cemetery of Budakalász. Pytheas, Budapest, 304364. Köhler, K. (2011): A harang alakú edények népe Szigetszentmiklós-Felső-Ürge hegyi dűlő lelőhelyen feltárt temetőjének embertani vizsgálati eredményei (Anthropological
140
examination of the Bell Beaker cemetery at Szigetszentmiklós-Felső-Ürge-hegyi dűlő). Anthropologiai Közlemények 52, 55-76. Köhler, K. (2012): Balatonőszöd-Temetői dűlő lelőhely késő rézkori embertani leleteinek antropológiai vizsgálata. In: Horváth, T. (szerk): Balatonőszöd-Temetői dűlő őskori településrészei. A középső rézkori, késő rézkori és kora bronzkori településrészek. MTA BTK RI, Budapest, 2012, Elérhető és letölthető a MTA Könyvtárának Repozitóriuma honlapjáról: http:// real .mt ak.hu/ 2959/. Köhler, K., Hajdu, T., Marcsik, A. (2009a): Az Abony-Turjányos-dűlő lelőhelyen feltárt késő rézkori többes temetkezések embertani vizsgálatának eredményei (The results of the physical anthropological study of the skeletal remains from the Late Copper Age mass graves at the site of Abony-Turjányos-dűlő). Anthropologiai Közlemények 50, 5-22. Köhler, K., Marcsik, A., Donoghue, H., Márk, L., Hajdu, T. (2009b): Előzetes eredmények az Abony 36. lelőhely késő rézkori áldozati gödreiből feltárt embertani leletek vizsgálata alapján (Preliminary results based on the anthropological examination of the skeletons of the Late Copper Aged multiple burials from Abony, site Nr. 36.). Folia Anthropologica 8, 41-46. Köhler, K., Marcsik, A., Hajdu, T. (2011): Evidence of pathological cases in prehistoric time (Copper Age) in Hungary with regard to leprosy. Kézirat. Köhler, K., Pálfi, Gy., Molnár, E., Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Bánffy, E., Kirinó, K., Kiss, K. K., Mende, B. G. (2012): A Late Neolithic case of Pott's disease from Hungary. International Journal of Osteoarchaeology, doi: 10.1002/oa.2254. Kővári, I. (2008): Az Alföld őskori népességeinek megítélése kraniometriai elemzésük révén. PhD disszertáció. Debreceni Egyetem, Debrecen. Kővári, I., Guba, Zs., Szathmáry, L. (2000): Magyarország rézkorának kraniológiája. In: Sikolya, L. (szerk.): A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Tudományos Testülete 9. Tudományos Üléseinek Előadás-összefoglalói. Nyíregyháza, 177. Kővári, I., Szathmáry, L. (2001): Népességek továbbélése az őskorban. In: Isépy, I., Korsós Z., Pap, I. (szerk.): II. Kárpát-medencei Biológiai Szimpózium. Előadások összefoglalói. Magyar Biológiai Társaság, Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 299-302. Kővári, I., Szathmáry, L. (2005): Neolit csontvázleletek vizsgálata ÉszakkeletMagyarországról (előzetes tanulmány). In: Isépy, I., Korsós Z., Pap, I. (szerk.): IV. Kárpát-medencei Biológiai szimpózium. Előadások összefoglalói. Magyar Biológiai Társaság, Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 129-133. Kővári, I., Szathmáry, L. (2008): Tipológiai szempontok az Alföld neolit népességének megítélésében. Magyar Biológiai Társaság 27. Vándorgyűlés Előadások összefoglalói. Budapest, 145-152.
141
Kurth, G. (1973): „Neolithische” Menschenreste des Weiteren Nahostraums. In: Schwidetzky, I. (ed.): Die Anfange des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Teil 1. Fundamenta Reihe B. Band 3, Teil VIIIa. 87-102. B. Kutzián, I. (1963): The Copper Age cemetery of Tiszapolgár-Basatanya. Archaeologie Hungarica, 42. Akadémiai Kiadó, Budapest. Lagier, R., Baud, C. A. (1978): Diffuse idiopathic skeletal hyperostosis – anatomical and radiological study on a macerated skeleton. Fortschr. Röntgenstr. 129(5), 588-597. Larsen, C. S. (1997): Bioarchaeology. Interpreting behavior from the human skeleton. Cambridge University Press, Cambridge. László, O. (2012): „Régmúlt gyermekkor.” Középkori temetők gyermeknépességeinek összehasonlító elemzése. Kreiter, A., Pető, Á., Tugya, B. (szerk.): Környezet-EmberKultúra: az alkalmazott természettudományok és a régészet párbeszéde (EnvironmentHuman-Culture. Dialogue between applied sciences and archaeology). MNM-NÖK 2010. október 6-8-án megrendezett konferenciájának tanulmánykötete. Budapest, 241250. Lee, A., Pearson, K. (1901): Data for the problem of evolution in man – a first study of the correlation of the human skull. Philosophical Transactions of Royal Society, London, 196a, 225-264. Lengyel, I. (1983-1985): Dr. Lengyel Imre jelentése a Mórágy-tűzkődombi neolitikus temető emberi csontmaradványainak laboratóriumi vizsgálatáról. SOTE Ér- és Szívsebészeti Klinika, Kézirat. Lengyel, I. (1985a): Jelentés a Zengővárkony lelőhelyen feltárt vázmaradványok laboratóriumi jellegű vizsgálatáról. SOTE Ér- és Szívsebészeti Klinika, Kézirat. Lengyel, I. (1985b): Jelentés a Villánykövesdi lelőhelyen feltárt vázmaradványok laboratóriumi jellegű vizsgálatáról. SOTE Ér- és Szívsebészeti Klinika, Kézirat. Lengyel, I. (1985c): Jelentés a Pécsvárad-Aranyhegy lelőhelyen feltárt vázmaradványok laboratóriumi vizsgálati eredményeiről. SOTE Ér- és Szívsebészeti Klinika, Kézirat. Lengyel, I. (1986): Sozialarchäologische Deutung der Ergebnisse von Laboruntersuchungen unter besonderer Berücksichtigung der spätneolitischen Gräbergruppe von MórágyTűzkődomb. A Wosinsky Mór Megyei Múzeum Évkönyve 13, 155-169. Lenneis, E., Neugebauer-Maresch, Chr., Ruttkay, E. (1995): Jungsteinzeit in Osten Österreichs. Verlag Niederösterreichisches Pressehaus, St. Pölten. Lewis, M. E. (2006): The bioarchaeology of children. Cambridge University Press, Cambridge. Lichardus, J. (1974): Die Bedeutung der Lengyel-Kultur für das frühe Aneolithikum in Mittel und Süddeutschland. Bayerische Vorgeschichtsblätter 39, 29-54. Lichardus, J., Vladár, J. (1964): Zur Problemen der Ludanice-Gruppe in der Slowakei. Slovenska Archeológica 12(1), 69-162.
142
Lipták, P. (1962): Homo sapiens - species collectiva. Anthropologiai Közlemények 6, 17-27. Lipták, P. (1963): Einige Fragen der Anthropotaxonomie. Anthropos 15, 149-154. Lipták, P. (1965): On the taxonomic method in palaeoanthropology (historical anthropology). Acta Biologica Szegediensis 11, 169-183. Lipták, P. (1967): A magyarság etnogenezisének paleoantropológiája. Doktori értekezés. Lipták, P. (1980): Embertan és emberszármazástan. Tankönyvkiadó, Budapest. Lovejoy, C. O., Meindl, R. S. Pryzbeck, T. R., Mensforth, R. P. (1985): Chronological metamorphosis of the auricular surface of the ilium: a new method for the determination of adult skeletal age at death. American Journal of Physical Anthropology 68(1), 15-28. Lovell, N. C. (1997): Trauma analysis in paleopathology. Yearbook of Physical Anthropology 40, 139-170. Maczel, M. (2003): „On the traces tuberculosis” diagnostic criteria of tuberculous affection of the human skeleton and their application in Hungarian and French anthropological series. Phd thesis. University of la Méditerranée aix Marseille II Faculty of Medicine. Marseille. Department of Anthropology. University of Szeged. Magyar, I., Petrányi, Gy. (1974): A belgyógyászat alapvonalai 2. Medicina Könyvkiadó, Budapest. Makkay, J. (1982): A magyarországi neolitikum kutatásának új eredményei. Az időrend és a népi azonosítás kérdései. Akadémiai Kiadó, Budapest. Makkay, J. (2000): Egy ősi háború. Az esztergályhorváti késő neoltikus tömegsír (An early war. The Late Neolithic mass grave from Esztergályhorváti). Tractata Minuscula, Budapest. Malán, M. (1929): Adatok a Lengyeli őstelep neolith-kori lakóinak anthropológiájához. Budapest. Manolis, S. K. (2001): The Ancient Minoans of Crete: A Biodistance Study. Human Evolution 16(2), 125-136. Marcsik, A. (1975): Egy csontelváltozás feltételezett aetiológiája. Anthropologiai Közlemények 19, 47-53. Marcsik, A. (1983): A Duna-Tisza köze avar korának paleopatológiája. Kandidátusi értekezés. JATE Embertani Tanszék, Szeged. Marcsik, A. (1987): Porotic hyperostosis from prehistoric periods. Paleobios 3, 2-3, 27-35. Marcsik, A., Szentgyörgyi, R., Gyetvai, A., Finnegan, M., Pálfi, Gy. (1999): Probable Pott’s paraplegia from the 7th-8th century A.D. In: In: Pálfi, Gy., Dutour, O., Deák, J., Hutás, I. (eds.): Tuberculosis. Past and present. Golden Book Publishers and Tuberculosis Foundation, Budapest-Szeged, 331-336. Marcsik, A., Molnár, E., Ősz, B. (2006): Specifikus fertőző megbetegedések csontelváltozásai történeti népességek körében. Szegedi Egyetem Kiadó, Szeged. Martin, R., Saller, K. (1957): Lehrbuch der Anthropologie. I–II. Fischer Verlag, Stuttgart.
143
Marton, T., Oross, K. (2009): Reconstructing space in a familiar world: the formation of Late LBK settlements in Central Transdanubia. In: Kozłowski, J. (ed.): Interactions between different models of Neolithization North of the Central European agro-ecological barrier. Polska Akademia Umiejętności. Prace Komisji Prehitorii Karpat PAU 5. Kraków, 51-73. Masson, M. (2011): Tuberculosis at the Late Neolithic site of Hódmezővásárhely-Gorzsa, Hungary. 13th Annual Conference of the British Association for Biological Anthropology and Osteoarchaeology. Programme and Abstracts, 27-28. Masson, M., Molnár, E., Pálfi, Gy., Bartosiewicz, L. (2008): Palaeopathology of a Neolithic population from Southern Hungary. 17th European Meeting of the Paleopathology Association - "Diseases of the Past". Copenhagen, August 25-27, 2008. Abstracts, 41-42. Mays, S. (2008): Septal aperture of the humerus in a mediaeval human skeletal population. American Journal of Physical Anthropology 136(4), 432-440. Mays, S, Taylor, G. M. (2003): A first prehistoric case of tuberculosis from Britain. International Journal of Osteoarchaeology 13(4), 189-196. Merbs, C. F. (1995): Incomplete spondylolysis and healing. A study of ancient Canadian Eskimo skeletons. Spine 20(21), 2328-2334. Meindl, R. S., Lovejoy, C. O. (1985): Ectocranial suture closure: A revised method for the determination of skeletal age at death based on the lateral-anterior sutures. American Journal of Physical Anthropology 67, 51-63. Mende, B. G. (2000): Szempontok történeti korok csecsemőhalandósági viszonyainak elemzéséhez. A népvándorlás kor kutatóinak kilencedik konferenciája, Eger 1998. Heves Megyei Régészeti Közlemények 2, 473-479. Mikić, Ž. (1981): Stanje i problemi fizičke antropologije u Jugoslaviji. Praistorijski periodi. Forschungstand und Problematik der physischen Antropologie in Jugoslawien. Perioden der Ur- und frühgeschichte. Centar za Balkanološka Ispitivanja, Sarajevo. Posebna izdanja, 9. Mikić, Ž. (1989): Anthropological remains from the Neolithic sites in Serbia. In. Srejović, D. (ed.): The Neolithic of Serbia. Archaeological research 1948-1988. Belgrade, 20-23. Miles, A. E. W. (1963): The dentition in the assesment of individual age in skeletal material. Human Biology 5, 191-209. Milojćić, V. (1949): Chronologie der jüngeren Steinzeit Mittel- und Südosteuropas. Berlin. Modderman, P. J. R. (1970): Linearbandkeramik aus Elsloo und Stein. Analecta Praehistorica Leidensia 3. Institut für Prähistorie der Universität zu Leiden. Moeschler, P. (1971): Les cimetrières néolithiques de Chamblandes (Pully, Vaud), Barmaz I et Barmaz II (Collombey, Valais). Approche démographique. Archives suisess d’Anthropologie générale 34, 76-78. Molnar, S., Molnar, I. (1985): Observations of dental diseases among prehistoric populations of Hungary. American Journal of Physical Anthropology 67, 51-63.
144
Moseley, J. E. (1965) The paleopathologic riddle of „symmetrical osteoporosis”. American Journal of Roentgenolology 95, 135-142. Müller, H. (1935): Osteoporosis in the cranium in Javanese. American Journal of Physical Anthropology 20, 493. Naroll, R. (1962): Floor area and settlement population. American Antiquity 27(4), 587-589. Nathan, H., Haas, N. (1966): „Cribra orbitalia”. A bone condition of the orbit of unknown nature. Anatomical study with etiological consideration. Israel Journal of Medical Sciences 2, 171-191. Necrasov, O. (1986): Sur le structure anthropologique de quelques populations Néolithiques et Enéolithiques de Roumanie. Anthropologie 24, 189-196. Necrasov, O., Cristescu, M., Botezatu, D., Miu, G. (1990): Cercetări paleoantropologice privitoare la populaţiile de pe teritoriul României (Recherces paléoanthropologiques concernant les populations qui vécurent sur le territorie de la Roumanie). Arheologia Moldovei 13, 173-224. Nĕmejcová-Pavúková, V. (1986a): Vorbericht über die Ergebnisse der systematischen Grabung in Svodín in den Jahre 1971-1983. Slovenska Archeológica 34(1), 133-174. Nĕmejcová-Pavúková, V. (1986b): Siedlung und Kreisgrabenlagen der Lengyel-Kultur in Svodín (Südslowakei). In: Chropovsky, B., Freisinger, H. (Hrsg.): Internationales Symposium über die Lengyel-Kultur. Nové Vozokany 5-9. November 1984. Nitra-Wien, 177-183. Nĕmejcová-Pavúková, V. (1995): Svodín. Zwei Kreisgrabenanlagen der Lengyel-Kultur. Band 1. Studia Archaeologica et Mediaevalia II. Bratislava. Nĕmejcová-Pavúková, V. (1997): Kreisgrabenanlagen der Lengyel-Kultur in RužindolBorová. Studia Archaeologica et Mediaevalia III. Bratislava. Nemeskéri, J. (1955): A Természettudományi Múzeum Embertani Tára történeti embertani gyűjteményének gyarapodása az 1950-1954. években. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 6, 411-415. Nemeskéri, J. (1961): Die wichtigsten anthropolgischen Fragen der Urgeschichte in Ungarn. Anthropológiai Közlemények 5, 39-47. Nemeskéri, J., Harsányi, L., Acsádi, Gy. (1960): Methoden zur Diagnose des Lebensalters von Skelettfunden. Anthropologischer Anzeiger 24, 70-95. Neugebauer-Maresch, Ch. (1995): Mittelneolithikum: Die Bemaltkeramik. In: Lenneis, E., Neugebauer-Maresch, Ch., Ruttkay, E. (Hrsg.): Jungsteinzeit im Osten Österreichs. St. Pölten-Wien, 93-104. Neugebauer-Maresch, Ch. (2005): Tod im Kreisgraben. In.: Daim, F., Neubauer, W. (Hrsg.): Zeitreise Heldenberg. Geheimnisvolle Kreisgräben. Katalog zur Niederösterreichischen Landesaustellung. Horn-Wien, 225-227.
145
Neugebauer-Maresch, Ch., Neugebauer, J. W., Großschmidt, K., Randl, U., Seemann, R. (2002): Die Gräbergruppe vom Beginn der Bemaltkeramik im Zentrum der Kreisgrabenanlage Friebritz-Süd, Niederösterreich. Referat Tagung Poysdorf 1995, Preistoria Alpina 37, 187-253. Neugebauer-Maresch, Ch., Teschler-Nicola, M. (2006): Zu den perimortalen Beschädigungen und postmortalen Lageveränderungen der Bestattungen von Friebritz (NÖ) und ihre Bedeutung für die mittelneolithische Kreisgrabenanlage. In: Krenn-Leeb, A., Grömer, K., Stadler, P. (Hrsg.): Ein Lächeln für die Jungsteinzeit. Ausgewählte Beiträge zum Neolithikum Ostösterreichs. Festschrift für Elizabeth Ruttkay. Archäologie Österreichs 17(2), 31-40. Neugebauer, J. W. (1983-1984): Befestigungen und Kultanlangen des Mittelneolithikums in NO am Beispiel von Falkenstein "Schanzboden" und Friebritz. Mitteilungen der Österreichischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 33-34, 175-188. Neugebauer, J. W., Neugebauer-Maresch, Ch., Winkler, E. M., Wilfig, H. (1983): Die doppelte mittelneolitische Kreisgrabenanlage von Friebritz, NÖ. Fundberichte aus Österreich 22, 87-112. Neugebauer, W., Trnka, G. (2005): Totenbrauchtum. In: Daim, F., Neubauer, W. (Hrsg.): Zeitreise Heldenberg. Geheimnisvolle Kreisgräben. Katalog zur Niederösterreichischen Landesaustellung 2005. Horn-Wien, 223-224. Neustupný, E. (2002): Demográfia vedrovické populace. In: Podborsky, V. (Hrsg.): Dve pohřebiště neolitického lidu s Linearní Keramikou ve Vedrovicích na Moravé. Zwei Gräberfelder des neolithischen Volkes mit Linearbandkeramik in Vedrovice in Mähren. Brno, 265-273. Nieszery, N. (1995): Linearbandkeramische Gräberfelder in Bayern. Internätionale Archäologie 16. Nuorala, E., Götherström, A., Ahlström, T., Donoghue, H. D., Spigelman, M., Lidén, K. (2004): MTB complex DNA in a Scandinavian Neolithic passage grave. In: Nuorala, E. (ed.): Molecular palaeopathology. Ancient DNA analyses of the bacterial diseases tuberculosis and leprosy. Archaeological Research Laboratory, Univ., Stockholm. Oláh, J. (1987): A mozgásszervek röntgenvizsgálata idős korban. Medicina Kiadó, Budapest. Oláh, J. (1995): Időskori megbetegedés a spondylosis hyperostotica? Osteológia Közlemények 3, 88-92. Olivier, G. (1960): Pratique Anthropologique. Vigot Freres, Paris. Oross, K. (2004): Das neolithische Dorf von Balatonszárszó (Forschungen zwischen 20002002). Antaeus 27, 61-80. Oross, K., Marton, T., Fábián, Sz. (2004): Balatonszárszó-Kis-erdei-dűlő középső neolit településének temetkezései (előzetes jelentés). MΩMΩS 3, 283-292.
146
Oross, K., Marton, T. (2012): Neolithic burials of the Linearbandkeramik settlement at Balatonszárszó and their European Contect. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 63, 257-300. In print. Ortner, D. J. (1979): Disease and mortality in the Early Bronze Bab-edh-Dhra, Jordan. American Journal of Physical Anthropology 51, 589-597. Ortner, D. J. (1988): Paleopathology and the rheumatic diseases. In: Maddison, P. J. (ed.): The antiquity of the erosive athropathies. - The arthritis and rheumatism. Council for Research. Conference Proceedings 5, 58-61. Ortner, D. J. (1999): Paleopathology: Implications for the history and evolution of tuberculosis. In: Pálfi, Gy., Dutour, O., Deák, J., Hutás, I. (eds.): Tuberculosis. Past and present. Golden Book Publishers and Tuberculosis Foundation, Budapest-Szeged, 253261. Ortner, D. J. (2003): Identification of pathological conditions in human skeletal remains. Second Edition. Academic Press, San Diego. Ortner, D. J., Putchar, W. G. J. (1985): Identification of pathological conditions in human skeletal remains. Smithsonian Institution Press, Washington. Osterhaus, U. (1980): Das bandkeramische Gräberfeld von Aiterhofen-Ödmühle, Landkreis Straubing-Bogen, Niederbayern. Das Archäologische Jahr in Bayern 1980. Stuttgart, 5859. Osztás, A. (2008): Adatok Alsónyék-Kanizsa-dűlő régészeti geológiájához. Egyetemi szakdolgozat. SZTE TTK Földtani és Őslénytani Tanszéke Geoarcheológia Posztgraduális Képzés. Osztás, A., Zalai-Gaál, I., Bánffy, E. (2012): Alsónyék-Bátaszék: a new chapter in the research of the Lengyel culture. Documenta Praehistorica XXXIX, In print. Ódor, J. G. (2007): Beszámoló az M6 autópálya Tolna megyei szakaszán végzett megelőző feltárásokról. Magyar Múzeumok 1, 18-20. Pap, I. (1989): People and environment in the Neolithic Age in Hungary. In: Hershkovitz, I. (ed.): People and culture in change. Proceedings of the second symposim on the Upper Palaeolithic, Mesolithic and Neolithic populations of Europe and Mediterranean Basin. BAR IS, 508, 385-395. Pap, I. (1995): Paleopathológia. ELTE Embertani Tanszék, posztgraduális szakképzés jegyzete. Kézirat. Budapest. Pap, I. (2012): Antropológia és régészet. Egy változó viszony? (Anthropology and archaeology. A changing relationship?). In: Kreiter, A., Pető, Á., Tugya, B. (szerk.): Környezet-Ember-Kultúra. A természettudományok és a régészet párbeszéde (Environment-Human-Culture. Dialogue between applied sciences and archaeology). MNM-NÖK 2010. október 6-8-án megrendezett konferenciájának tanulmánykötete, Budapest, 233-240.
147
Pavúk, J. (1965): Nové nalezy lengyelskej kultúry za Slowenska. Slovenska Archeológica 13, 27-50. Pavúk, J. (1969): Anteil der Zeliezovice-Typus an der Genesis der Lengyel-Kultur. Študijne Zvesti Archeologického Ústavu Slovenskej Akademie Vied 17, 345-360. Pavúk, J. (1972): Neolitisches Gräberfeld in Nitra. Slovenska Archeológica 20, 5-105. Pavúk, J. (1981): Súčasný stav štúdia lengyelskej kultúry na Slovensku (The present state of knowledge of the Lengyel Culture in Slowakei). Památky Archeologické 72, 255-299. Pavúk, J. (1986): Siedlungswesen der Lengyel-Kultur in der Slowakei. Internationale prähistorische Konferenz. Szekszárd 1985. A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 13, 213-221. Pavúk, J. (1991): Lengyel culture fortified settlements in Slovakia. Antiquity 65, 348-357. Pavúk, J. (1997): Koskovité a zoomorfné dózičky lengyelskej kultúry zo Santovky (Die würfelförmigen und zoomorfen Tondaosen der Lengyel-Kultur aus Santovka). Sborník spraci Fil. Fak M2. Brno, 65-78. Pavúk, J. (2007): Zur Frage der Entstehung und Verbreitung der Lengyel-Kultur. In: Kozłowski, J., Raczky, P. (eds.): The Lengyel, Polgár and Related Cultures in the Middle/Late Neolithic in Central Europe. Kraków, 11-28. Pálfi, Gy. (1997): Maladies dans l’Antiquité et au Moyen-Âge. Paléopathologie comparée des anciens Gallo-Romains et Hongrois. Bulletins et Mémoires de la Société d’anthropologie de Paris, 9(1-2), 1-206. Pálfi, Gy., Dutour, O., Bérato, J. (1993): Traumas and activities: A case report about a polytraumatism from the Late Antiquity in France. Journal of Paleopathology 5, 17-24. Pálfi, Gy., Dutour, O. (1996): Activity-induced skeletal markers in historical anthropological material. International Journal of Anthropology 11(1), 41-55. Pálfi, Gy., Ortner D. J., Dutour, O. (2011): Szkeletális tuberkulózis változatos megjelenési formái juvenilis korú egyéneknél (Terry Anatomical Collection, Washington, D.S., USA) (Variable expressions of tuberculosis on the skeleton of juvenile cases (Terry Anatomical Collection, Washington D.C., USA)). Anthropologiai Közlemények 52, 17-31. Penrose, L. S. (1954): Distance, size and shape. Annals of Eugenics 18, 337-343. Perizonius, W. R. K. (1981): Diachronic dental research on human skeletal remains excavated in the Netherlands. I. Berichten van de Rijksdienst voor het Oudheidkundig Bodemaderzoek 31, 369-413. Peschel, Ch. (1992): Regel und Ausnahme. Linearbandkeramische Bestattungssitten in Deutschland und angrenzenden Gebieten, unter besonderer Berücksichtigung der Sonderbestattungen. Internationale Archäologie 9. Verlag Marie L. Leidorf. Buch am Erlbach.
148
Perrot, R. (1982): Les blessures et leur traitement au Moyen-Age d’apres les textes medicaux anciens et les vestiges osseux (grande région Lyonnaise). These. Université Claude Bernard, Lyon. Podborskỳ, V. (1970): Současny stav vyzkum kultury s moravkou malovanou keramikou (Der gegenwärtige Forschungstand der Kultur mit mährischer bemalter Keramik). Slovenská Archeologia 18, 233-310. Podborskỳ, V. (1989): Neolithische Kultsitten der Bevölkerung im mährischen Gebiet. In: Schlette, F., Kaufmann, D. (Hrsg.): Religion und Kult in ur- und frühgeschichtlicher Zeit. Academie Verlag, Berlin, 175-191. Podborskỳ, V. (2004): Über das geistige Leben der Träger der Lengyel-Kultur. In: Hänsel, B., Studeníková, E. (Hrsg.): Zwischen Karpaten und Ägäis. Neolithikum und Ältere Bronzezeit. Gedenkschrift für Viera Němejcová-Pavúková. Internationale Archäologie Studia honoraria 21, Rahden-Westfalen, 271-283. Porter, H. H., Vandervoot, H. H., Lexell, J. (1995): Aging of human muscle, structure, function and adaptability. Scandinavian Journal of Medicine and Scence in Sports 5, 129-142. Raczky, P. (1974): A Lengyeli kultúra legkésőbbi szakaszának leletei a Dunántúlon. Archaeologiai Értesítő 101, 185-210. Raczky, P. (1992): The Tisza Culture of the Great Hungarian Plain. In: Referate der Teilnehmer am Internationalen Symposium über die "Rolle des Schwarzen Meeres in der Urgeschichte Europas", Dobriæ 1988. Studia Praehistorica 11-12, 162-176. Raczky, P. Anders, A. (2006): Social dimensions of the Late Neolithic settlement of PolgárCsőszhalom (Eastern Hungary). Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 57, 17-33. Rahmann, N. A. (1962): On the sampling distribution of the studentized Penrose measure of distance. Annals of Human Genetics 26(2), 97-106. Regenye, J. (1998): Some questions concerning the end of the Middle Neolithic in Western Hungary (Transdanubia). In: Drasovean, F. (ed.): The Late Neolithic of the Middle Danube Region. International Symposium on the problems of the transition from Middle to Late Neolithic in the Middle Danube Region. Temesvár, 109-116. Regenye, J. (2002): Chronological situation of the Sopot culture in Hungary (A Sopot kultúra kronológiai helyzete Magyarországon). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 22, 3142. Regenye, J. (2005): A vizsgálandó közép-dunántúli újkőkori kerámia és környezete. Archeometriai Műhely 2, 16-23. Regenye, J. (2006): Temetkezés Veszprém, Jutasi út lelőhelyen (Lengyeli kultúra, BalatonLasinja kultúra) (Burials at the site Veszprém, Jutasi street (Lengyeli culture, BalatonLasinja culture)). Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 24, 7-35.
149
Regöly-Mérei, Gy. (1960): Paleopathológiai vizsgálatok a Janus Pannonius Múzeum aeneolith-korból származó emberi csontlelet anyagán. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1960, 75-84. Regöly-Mérei, Gy. (1962): Az ősemberi és későbbi emberi maradványok rendszeres kórbonctana. Medicina Kiadó, Budapest. Renfrew, C., Bahn, P. (1999): Régészet. Elmélet, módszer, gyakorlat. Osiris Kiadó, Budapest. Resnick D., Shaul S., Robins, J. (1975): Diffuse idiopathic skeletal hyperostosis (DISH): Forestier’s disease with extraspinal manifestations. Radiology 115, 513-524. Resnick, D., Niwayama, G. (1978): Intravertebral disc herniations: cartilaginous (Schmorl's) nodes. Radiology 126, 57-65. Resnick, D., Niwayama, G. (1988): Diagnose of bone and joint disorders. Saunders. Philadelphia. Riquet, R. (1970): Anthropologie du Néolitique et du Bronze Ancien. Poitiers. Roberts, Ch., Manchester, K. (1995): The archaeology of disease. 2nd edition. Cornell University Press, Ithaca, New York. Ruttkay, E. (1983-1984): Zusammenfassender Forschungsstand der Lengyel-Kultur in Niederösterreich. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 33-34, 221246. Ruttkay, E. (1985): Das Neolithikum in Niederösterreich. Forschungsberichte zur Ur- und Frühgeschichte 12, Wien. Ruttkay, E., Teschler-Nicola, M. (1985): Zwei Lengyel Gräber aus Niederösterreich. Annalen des Naturhistorisches Museums in Wien 87, 211-235. Rösing, F. W. (1988): Körperhöhenrekonstruktion aus Skelettmassen. In: Knussmann, R. (Hrsg.): Anthropologie. Handbuch der vergleichenden Biologie des Menschen. Band I., Stuttgart-New York, 586-600. Rogers, J. Waldron, T., Dieppe, P., Watt, I. (1987): Arthropathies in palaeopathology: The basis of classification according to most probable cause. Journal of Archaeological Science 14, 179-193. Rogers, J., Waldron, T. (2001): DISH and the monastic way of life. International Journal of Osteoarcheology 11, 357-365. Sager, Ph., Schalimtzer, M., Moller-Christensen, V. (1972): A case of spondylitis tuberculosa in the Danish Neolithic age. Danish Medical Bulletin 19(5), 176-180. Saluja, G., Fitzpatrick, K., Bruce, M., Cross, J. (1986): Schmorl’s nodes (intravertebral herniations of intervertebral disc tissue) in two historic British populations. Journal of Anatomy 145, 87-96. Saraste, H. (1993): Spondylolysis and spondylolisthesis. Acta Orthopaedica Scandinavica (251), 84-86.
150
Saunders, S. R. (1978): The development and distribution of discontinuous morphological variation of the human infracranial skeleton. National Musem of Man Mercury Series 81. National Museums of Canada, Ottawa. Schinz, H., Baensch, W., Friedl, E., Uehlinger, E. (1952): Ossifikationstabelle. In: Lehrbuch der Röntgen-Diagnostik. (5. Aufl.) Thieme, G., Stuttgart. Schour, J., Massler, M. (1941): The development of the human dentition. The Journal of American Dental Association 28, 1153-1160. Schranz, D., Huszár, Gy. (1962): Caries findings on prehistoric human dentitions from Hungary. Zeitschrift für Morphologie und Anthropologie 52, 141-154. Schürer von Waldheim, H. (1919): Vorgeschichtliche menschliche Funde aus Stillfried. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 47-49, 247-263. Schwidetzky, I. (1965): Sonderbestattungen und ihre paläodemograpische Bedeutung. Homo 16, 230-247. Schwidetzky, I. (1967): Vergleichend-statistische Untersuchungen zur Anthropologie des Neolithikums. Homo 18, 133-230. Schwidetzky, I. (1969): Grazilisation und Degrazilisation. Merkmalstatistische Untersuchungen zur Anthropologie des Neolithikums. Homo 20, 160-174. Schwidetzky, I. (1971-1972): Menschliche Skelettreste von Vinča. Glasnik Antropološkog Društva Jugoslavije 8-9, 101-112. Siklósi, Zs. (2010): A társadalmi egyenlőtlenség nyomai a késő neolitikumban a Kárpátmedence keleti felén. Doktori disszertáció. ELTE, Budapest. Sjøvold, T. (1973): The occurence of minor non-metrical variants in the skeleton and their quantitative treatment for population comparisons. Homo 24, 204-233. Sjøvold, T. (1984): A report on the heritability of some cranial measurements and non-metric traits. In: van Vark, G. N., Howells, W. E. (eds.): Multivariate statistical methods in physical anthropology. D. Reidel Publishing Company, Boston, 223-246. Sjøvold, T. (1990): Estimation of stature from long bones utilizing the line of organic correlation. Human Evolution 5, 431-447. Smolla, G. (1973): Prähistorischen Populationgrößen. In: Actes du VII Congrès Internat. Sciences Préhist. et Protohist. Beograd, Bd. II. 68-70. Stadler, P., Ruttkay, E., Doneus, M., Friesinger, H., Lauermann, E., Kutschera, W., Mateiciucová, W., Neubauer-Ch., W., Neugebauer-Maresch, G., Trnka, F., Weninger, E., Wild, M. (2006): Absolutchronologie der Mährisch-Ostösterreichischen Gruppe (MOG) der bemalten Keramik aufgrund von 14C-Datierungen. In: Krenn-Leeb, A., Grömer, K., Stadler, P. (Hrsg.): Ein Lächeln für die Jungsteinzeit. Ausgewählte Beiträge zum Neolithikum Österreichs. Festschrift für Elisabeth Ruttkay. Archäologie Österreichs 17(2), 41-69.
151
Steinbock, R. T. (1976): Paleopathological diagnosis and interpretation. Charles C Thomas Publisher. Springfield, Illnios. Stewart, T. D. (1943): Relative variability of Indian and White cranial series. American Journal of Physical Anthropology 1, 261-270. Stifft-Gottlieb, A. (1938-1939): Eggenburg. Fundberichte aus Österreich, 2, 13-17. Stloukal, M. (1963): Der Gesundheitszustand des Gebisses bei der Population von großmährischen Mikulčice. Anthropologie 1, 35-45. Stloukal, M., Hanáková, H. (1978): Die Länge der Längsknocken altslawischer Bevölkerungen unter besonderer Berücksichtigung von Wachstumsfragen. Homo 29, 5369. Storch, S. (2001): Zum "Subadultendefizit" in prähistorischen Gesellschaften - Konstrukt oder Realität? Mitteilungen der Berliner Gesellschaft für Anthropologie, Ethnologie und Urgeschichte 22, 85-101. Strouhal, E., Jungwirth, J. (1970): Die menschlichen Skelette aus dem neolithischen Hornsteinbergwerk von Mauer bei Wien. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 50, 85-110. Strouhal, E. (1987): La tuberculose vertébrale en Egypte et Nubie ancienne. Bulletins et Mémoires de la Société d’anthropologie de Paris 14(4), 261-271. Strouhal, E., Kritscher, H. (1990): Neolithic case of a Multiplex Myeloma from Mauer (Vienna, Austria). Anthropologie 18(1), 79-87. Stuart-Macadam, P. L. (1989): Nutritional deficiency diseases: A survey of scurvy, rickets, and iron deficiency anemia. In: Isçan, M. Y., Kennedy, K. A. R. (eds.): Reconstruction of life from the skeleton. Liss, New York, 201-222. Surnina, T. S. (1961): Paleoantropologièeskije materijali iz Volnjenskogo neolitičeskogo mogilnika. Antropologičeskij Sbornik 71, 1–25. Szathmáry, L. (1980): Autochtons and immigrated components in the Carpathian Basin Copper Age. The Journal of Indo-European Studies 8, 231-244. Szathmáry, L. (1981): The skeletal history of the Neolithic in the Carpathian Basin. A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve, 51-66. Szathmáry, L. (1997): Divergency of the Celts and Scythians in the territory of Hungary. Zalai Múzeum 8, 99-101. Szikossy, I., Bernert, Zs. (1996): A Kereki-Homokbánya temető paleosztomatológiai vizsgálata. In: Pálfi, Gy., Farkas, L. Gy., Molnár, E. (szerk.): Honfoglaló magyarság Árpád-kori magyarság. JATE Embertani tanszéke. Szeged, 189-198. Szilvássy, J. (1978): Eine Methode zur Altersbestimmung mit Hilfe der sternalen Gelenksflächen der Schlüsselbeine. Mitteilungen der Anthropologischen Gesellschaft in Wien 108, 166-168.
152
Teschler-Nicola, M. (2005): Zu Lebzeiten oder erst im Tod - Veränderungen an menschlichen Knochen. In: Daim, F., Neubauer, W. (Hrsg.): Zeitreise Heldenberg. Geheimnisvolle Kreisgräben. Katalog zur Niederösterreichischen Landesaustellung 2005. Horn-Wien, 228-233. Todd, T. W. (1920): Age changes in the pubis bone: I. The male white pubis. American Journal of Physical Antropology 3, 285-334. Torma, I. (1971): Neolitische Siedlung und Gräberfeld, kupferzeitliche Siedlung, bronzezeitliche Siedlung in Pári-Altacker. Mitteilungen des Archäologischen Instituts der Ungarischen Akademie der Wissenschaftten 2, 27-34. Tóth, E. Á. (2006): Derékfájdalommal járó gerincbetegségek. LAM-tudomány 16(5), 453459. Tóth, G. (1996-97): Az Ö. 92. 123. leltári számú emberi csontmaradvány a séi neolit telepről. Savaria 23(3), 19-21. Tóth, G. (2002): Újabb embertani adat Vas megye őskorához. Savaria 27, 215-218. Tóth, G. (2009): Embertani adatok Zala megye őskorához (Anthropologische Daten zu der Urzeit des Regierungsbezirks Zala). In: Ilon, G. (szerk.): Nyersanyagok és Kereskedelem (Raws and Trade). MΩMΩS 6. Szombathely, 427-430. Tóth, G. (2011): Jelentés a Nagykanizsa-Palin, Agyagnyerő lelőhely emberi csontanyagának vizsgálatáról (Lengyel-kultúra). Folia Anhtropologica 10, 107-108. Török, K. (1994): Anyai-magzati halálozás feltehetően szűkmedence következtében. Anthropologiai Közlemények 36, 97-100. Ubelaker, D. H. (1989): Human skeletal remains. Excavation, analysis, interpretation. Taraxacum, Washington. Ubelaker, D. H., Pap, I. (1996): Health profiles of a Bronze Age population from Northeastern Hungary. Annales Historico-Naturales Musei Nationalis Hungarici 88, 271296. Ubelaker, D. H., Pap, I. (1998): Skeletal evidence for health and disease in the Iron Age of Northeastern Hungary. International Journal of Osteoarchaeology 8, 231-251. Ubelaker, D. H., Pap, I., Graver, S. (2006): Morbidity and mortality in the Neolithic of Northeastern Hungary. Anthropologie 44(3), 241-257. Ubelaker, D. H., Pap, I. (2008): Skeletal Evidence for morbidity and mortality in Copper Age samples from Norteastern Hungary. International Journal of Osteoarchaeology 18, 1-13. Ullrich, H. (1965): Zur Anthropologie der Walternienburger Bevölkerung. In: Feustel, R., Ullrich, H. (Hrsg.): Totenhütten der neolitischen Walternienburger Gruppe. Alt Thüringen 7, 130-198. Urban, O. (1979): Lengyelzeitliche Gräberfunde in Niederösterreich und Burgenland. Mitteilungen der Österreischen Arbeitsgemeinschaft für Ur- und Frühgeschichte 29, 9-23.
153
Valkovics, E. (1981): Stabil populációk és szubpopulációk néhány újonnan feltárt tulajdonságáról. A Népességtudományi Kutató Intézet Közleményei 51, 18-30. Veit, U. (1996): Studien zum Problem der Siedlungsbestattung im europäischen Neolithikum. Tübinger Schriften zur Ur- und Frühgeschichtlichen Archäologie 1. Waxmann Verlag, Münster-New-York. Verlaan, J. J., Oner, F. C., Maat, G. J. R. (2007): Diffuse idiopathic skeletal hyperostosis in ancient clergymen. European Spine Journal 16, 1129-1135. Vincent, V., Gutierrez, M. C. (1999): The agent of tuberculosis, In: Pálfi, Gy., Dutour, O., Deák, J., Hutás, I. (eds.): Tuberculosis. Past and present. Golden Book Publishers and Tuberculosis Foundation, Budapest-Szeged, 139-143. Virchow, R. (1890): Excursion nach Lengyel (Südungarn). Verhandlungen der Berliner anthropologischen Gesellschaft, 97-118. Vizdal, J. (1986): Rettungsgrabung in Ižkovce im Jahre 1985. In: Chropovsky, B., Friesinger, H. (eds.): Internationales symposium über die Lengyel-Kultur. Nové Vozokany, 5.-9. November 1984. Nitra-Wien, 305-312. Vízkelety, T. (szerk.) (1995): Az ortopédia tankönyve. Semmelweis Kiadó, Budapest. Vízkelety, T., Szendrői, M. (1990): Csont-ízületi daganatok és daganatszerű elváltozások. Medicina Kiadó, Budapest. Vlček, E. (1961): Antropologický materiál z neolitických hrobu v Lužiankách (Anthropological material from the Neolithic graves at Lužianky). Musaica 12, 69-80. Vlček, E., Barta, J. (1950): Lengyelský hrob z Malých Krštenan (okr. Partizánske) (Tombeau á squelette de Malé Krštenany prés de Partizánské, Slovaquie). Obzor Prehistorický 14, 337-340. Vyhnánek, L., Stloukal, M. (1982): Unilateral spondylolysis in ancient slavonic bone materials. Abstract of the XVI. congress of Czeschlovak Anthropologists. Banska Bystrica, 208. Waldron, T. (1991): Variations in the rates of spondylolysis in early populations. International Journal of Osteoarchaeology 1, 63-65. Walker, P. L., Johnson, J. R., Lambert, P. M. (1988): Age and sex biases in the preservation of human skeletal remains. American Journal of Physical Anthropology 76, 183-188. Welcker, H. (1888): Cribra orbitalia, ein ethnologisch-diagnostisches Merkmal am Schädel mehrerer Menschenrassen. Arc. Anthrop. 17, 1-18. Wells, C. (1982): ’The human burials’. In: McWhirr, A., Viner, L., Wells, C. (eds.): RomanoBritish Cemeteries at Cirencester. Cirencester Excavations Committee, 135-202. Wenger, D. R. Ward, W. T., Herring, J. A. (1991): Legg-Calve-Perthes disease. The Journal of Bone and Joint Surgery 73, 778 - 788. Weninger, M. (1978): Die Rassengeschichte Österreichs. In: Schwidetzky, I. (ed.): Rassengeschichte der Menschheit. I/5. Lieferung, 7-33.
154
Wiercinski, A. (1973): Untersuchungen zur Anthropologie des Neolithikums in Polen. In: Schwidetzky, I. (Hrsg.): Die Anfänge des Neolithikums vom Orient bis Nordeuropa. Teil VIIIa, Anthropologie, Fundamenta, Reihe B, Bd. 3, 170-185. World Health Organisation 2011. Global tuberculosis control: surveillance, planning, financing. WHO Report, Geneva. Wosinsky, M. (1885): Wosinsky Mór legújabb régészeti ásatásairól Tolna megyében. Archaeológiai Értesítő 5, 391-393. Wosinsky, M. (1886): Leletek a Lengyeli őskori telepről. Archaeológiai Közlemények 14, 190. Wosinsky, M. (1889): Lengyeli ásatások 1888-ban. Archaeológiai Értesítő 9, 331-335. Wosinsky, M. (1896): Tolnavármegye az őskortól a honfoglalásig I. Budapest, 1896. Wright, L. E. (1997): Intertooth patterns of hypoplasia expression: implications for childhood health in the classic Maya Collapse. American Journal of Physical Anthropology 102, 233-247. Zalai-Gaál, I. (1984): Neolitikus koponyakultusz és emberáldozat leletek Tolna megyéből. A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 1, 3-42. Zalai-Gaál, I. (1988): Közép-európai neolitikus temetők szociálarchaeológiai elemzése (Sozialarchäologische Untersuchungen des mittel-europäischen Neolithikums aufgrund der Gräberfeldanalyse). A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 14, 3-178. Zalai-Gaál, I. (1992): Neue Angaben zum Kult und sakralen Leben des Neolithikums in Transdanubien I. Die Gefäßbestattungen von Mórágy-Tűzkődomb, Kom. Tolna. A Wosinsky Mór Megyei Múzeum Évkönyve 17, 3-28. Zalai-Gaál, I. (1993): A Lengyeli kultúra kronológiai problémái a Dél-Dunántúlon. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 37, 79-91. Zalai-Gaál, I. (1999): A Lengyeli kultúra sírjai Pári-Altackerben. A Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve 21, 7-37. Zalai-Gaál, I. (2001a): Die Gräbgruppe B2 von Mórágy-Tűzkődomb und der Ältere Abschnitt der Lengyel-Kultur. Acta Archaeologica Academiae Scientiarium Hungaricae 52, 1-48. Zalai-Gaál, I. (2001b): A késői neolitikum története a Dél-Dunántúlon a temető-elemzések tükrében (tipológia-kronológia-társadalomrégészet). Akadémiai doktori értekezés. Budapest, 2001. Zalai-Gaál, I. (2002): Die neolitische Gräbergruppe-B1 von Mórágy-Tűzkődomb. I. Die archäologischen Funde und Befunde. Szekszárd-Saarbrücken, Wosinsky Mór Múzeum 2002. Zalai-Gaál, I. (2009): Zur Herkunft des Schädelkults im Neolithikum des Karpatenbeckens. Archaeolingua, Series Minor 27, Budapest.
155
Zalai-Gaál, I. (2010): Die soziale Differenzierung im Spätneolithikum Südtransdanubiens. Die Funde und Befunde aus den Altgrabungen der Lengyel-kultur. Varia Arcaeologica Hungarica 24. Zalai-Gaál, I., Osztás, A. (2009a): A Lengyeli kultúra települése és temetője AlsónyékKanizsa-dűlőben (A settlement and cemetery of the Lengyel culture at Alsónyék-Kanizsadűlő). In: Bende, L., Lőrinczy, G. (szerk.): Medinától Etéig. Szentes, 245-254. Zalai-Gaál, I., Osztás, A. (2009b): Neue Aspekte zur Erforschung des Neolithikums in Ungarn. Ein Fragenkatalog zu Siedlung und Gräberfeld der Lengyel-Kultur von Alsónyék, Südtransdanubien. In: Becker, V., M. Thomas, M., Wolf-Schuler, A. (Hrsg.): Zeiten Kulturen - Systeme. Gedenkschrift für Jan Lichardus. ZAKS Bd. 17. Langenweißbach, 111-139. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2009): Eberhauerschmuck und Schweinekiefer-Beigaben in den neolithischen und kupferzeitlichen Bestattungssitten des Karpatenbeckens. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 60, 303-355. Zalai-Gaál, I., Köhler, K., Osztás, A. (2010): Zur Typologie und Stellung von Kulttischchen der Lengyel-Kultur im Mittel- und Südosteuropäischen Neolithikum. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 61, 305-380. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2011a): Das Steingerätedepot aus dem Häuptlingsgrab 3060 der Lengyel-Kultur von Alsónyék, Südtransdanubien. In: Beiträge zur Ur- und Frühgeschichte Mitteleuropas 63. Varia Neolithica 7, 65-83. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2011b): „Ins Jenseits begleitend“: Hundemitbestattungen der Lengyel-Kultur von Alsónyék-Bátaszék. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 62, 29-74. Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Köhler, K. (2012): Totenbrett oder Totenhütte? Zur Struktur der Gräber der Lengyel-Kultur mit Pfostenstellung in Südtransdanubien. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 63, 69-116. Zápotocká, M. (1998): Bestattungsritus des böhmischen Neolithikums. Gräber und Bestattungen der Kultur mit Linear-, Stichband- und Lengyelkeramik. Praha 1998. Zias, J. (1998) Tuberculosis and the Jews in the ancient Near East: the biocultural interaction. In: Greenblatt, C. L. (ed.): Digging for pathogens. Ancient emerging diseases-their evolutionary, anthropological and archaeological context. Balaban Publisher, Rehovot, 277-297. Zinevič, G. P. (1967): Očerki paleoantropologiji Ukrajini. Kijev. Zimmermann, G. (1935): Jungsteinzeitliche Schädelfunde aus Langenlois und deren Beziehungen zur Pfahlbaurasse. Archív der Julius Klaus Stiftung 10, 227-236. Zink, Ch. (1990): Pschyrembel klinisches Wörterbuch mit klinischen Syndromen und Nomina Anatomica. Walter de Gruyter, Berlin-New York.
156
K. Zoffmann, Zs. (1965): Data to the burial rites of the Lengyel culture. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 10, 55-58. K. Zoffmann, Zs. (1968): An anthropological study of the Neolithic cemetery at Villánykövesd (Lengyel Culture). A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 13, 25-37. K. Zoffmann, Zs. (1969-70): Anthropological analysis of the cemetery at Zengővárkony and the Neolithic Lengyel Culture in SW Hungary. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1415, 53-72. K. Zoffmann, Zs. (1972-1973): Die unveröffentlichen Pläne des neolitischen Gräberfeleds von Zengővárkony. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 17-18, 47-50. K. Zoffmann, Zs. (1976): Embertani ismereteink a Körös-Starčevo-Criş kultúra népességéről (Anthropologische Kenntnisse über die Bevölkerung der Körös-Starčevo-Criş-Kultur). Archaeologiai Értesítő 103, 190-196. K. Zoffmann, Zs. (1977): Anthropological finds in Lánycsók, Hungary from the Early Neolithic Starčevo Culture. A Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 22, 157-162. K. Zoffmann, Zs. (1978): Excavation at Bicske II. Anthropological finds from the Neolithic cemetery. Alba Regia 16, 61-69. K. Zoffmann, Zs. (1980): Eine Übersicht über das anthropologische Material des neolithischen und kupferzeitlichen Kulturen im Karpathenbecken. Alba Regia 19, 9-29. K. Zoffmann, Zs. (1983): A Penrose-féle distancia analízis alkalmazása őskori népességek embertani vizsgálata során. Régészeti Továbbképző Füzetek 2, 29-36. K. Zoffmann Zs. (1984): An attempt to use physical anthropological data in the study of the southeastern connections of Central European Neolithic populations. Alba Regia 21, 139146. K. Zoffmann, Zs. (1986a): Anthropological connections of the Lengyel Culture according to the generalized distance analysis. A Béri Balogh Ádám Múzeum Évkönyve 13, 171-179. K. Zoffmann, Zs. (1986b): Das anthropologische Material des kupferzeitlichen Gräberfeldes von Tiszavalk-Tetes. Folia Archaeologica 37, 47-74. K. Zoffmann, Zs. (1986-1987): Anthropologischer Überblick der neolithischen Bevölkerung der jugoslawischen Donaugegend. In: Tasić, N., Petrović, J. (Hrsg.): Gomolava Chronologie und Stratigraphie der vorgeschichtlichen und antiken Kulturen der Donauniederung und Südosteuropas. Gomolava 1. Symposium, Ruma, Novi Sad, 93-98. K. Zoffmann, Zs. (1990): Neolithic populations in the Carpathian Basin as displayed by Penrose-analysis. In: Pap, I. (ed.): Third symposium on Upper Palaeolithic, Mesolithic and Neolithic populations of Europe and the Mediterranean Basin. Budapest, 1990. K. Zoffmann, Zs. (1992): Kelet Kárpát-medence neolitikus és rézkori népességeinek embertani vázlata. Kandidátusi disszertáció. Budapest. K. Zoffmann Zs. (1996): A neolitikus Sopot-kultúra embertani leletei Nemesvámos-Baláca lelőhelyről. In: Regenye, J. (szerk.): A Sopot-kultúra lelőhelyei a Balaton-Felvidéken
157
(Fundorte der Sopot-Kultur auf dem Balatonhochland). Communicationes Archaeologicae Hungariae 1996, 42-45. K. Zoffmann, Zs. (1998-1999): Anthropological data of the Transdanubian Prehistoric populations living in the Neolithic, the Copper, the Bronze and the Iron Ages. Savaria 24(3), 33-49. K. Zoffmann, Zs. (2000): Anthropological sketch of the prehistoric population of the Carpathian Basin. Acta Biologica Szegediensis 44, 75-79. K. Zoffmann, Zs. (2001): Anhropological structure of the prehistoric populations living in the Carpathian Basin in the Neolithic, Copper, Bronze and Iron age. Acta Archaeologica Academiae Scientiarium Hungaricae 52, 49-62. K. Zoffmann, Zs. (2004a): A Lengyeli kultúra Mórágy B.1. temetkezési csoportjának embertani ismertetése (Anthropologische Funde des neolithischen Gräberfeldes Mórágy B.1 aus der Lengyel-Kultur). A Wosinszky Mór Megyei Múzeum Évkönyve 26, 137-179. K. Zoffmann, Zs. (2004b): A Badeni népesség Balatonőszöd lelőhelyről való embertani leleteinek ismertetése (Anthropological study on the Baden population of the Balatonőszöd site). A Somogy Megyei Múzeumok Közleményei 16, 111-125. K. Zoffmann, Zs. (2004c): Őslakósok és bevándorlók a neolitikus és rézkori Kárpátmedencében az embertani adatok alapján (A Somogy megyében újonnan feltárt Badeni temetők Penrose-analízise) (Autochtonous population and immigrants in the Carpathian Basin of the Neolithic and the Copper Age after the anthropological data (The Penrose analysis of the recently unearthed Baden cemeteries in Somogy county)). A Somogy Megyei Múzeumok Közleményei 16, 127-137. K. Zoffmann, Zs. (2004d): Néhány embertani lelet a Bodrogkeresztúri kultúra szihalmi lelőhelyéről (New anthropological finds from the Bodrogkeresztúr Culture excavated at Szihalom). MΩMOΣ 3, 305-307. K. Zoffmann Zs. (2004e): Antropološki pregled populacije Starčevake kulture (Najnoviji osteološki nalazi sa lokaliteta Vizić-Golokut) (Anthropological review of the Starčevo population (The most recent finds from Vizić-Golokut site)). Rad Muzeja Vojvodine 46, 143-149. K. Zoffmann, Zs. (2005): Prehistoric anthropological finds in the Carpathian Basin and the Penrose connections of the ethnic groups they represent. Praehistoria 6, 103-129. K. Zoffmann Zs. (2005-2007): A Starčevo kultúra újonnan feltárt embertani leletei a DélDunántúlról (Newly unearthed anthropological finds dated to the Starčevo culture from Transdanubia). Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 50-52, 7-23. K. Zoffmann, Zs. (2007): Anthropological material from a Neolithic common grave found at Esztergályhorváti (Lengyel culture, Hungary). Folia Anthropologica 6, 53-60. K. Zoffmann, Zs. (2010): A Szatmár csoport Mezőkövesd-Mocsolyás lelőhelyről származó embertani leletei (Anthropological finds of the Szatmár group from the site Mezőkövesd-
158
Mocsolyás). In: Kalicz, N., Koós J.: Mezőkövesd-Mocsolyás kora és középső neolitikus település és temető Északkelet-Magyarországon (The early and middle Neolithic settlement and cemetery at Mezőkövesd-Mocsolyás in Northeastern Hungary). In print. K. Zoffmann, Zs. (2011a): Kárpát-medence területéről származó neolitikus, réz-, bronz-, és vaskori antropológiai sorozatok halandósági táblái. (Adatközlés) (Life tables of anthropological series from the Neolithic, Copper, Bronze and Iron Ages from the Carpathian Basin). Folia Anthropologica 10, 17-57. K. Zoffmann, Zs. (2011b): Somogy megyei régészeti ásatásokon elszórtan előkerült őskori embertani leletek. (Adatközlés) (Sporadically found prehistoric anthropological finds from Somogy County). Folia Anthropologica 10, 65-76. K. Zoffmann, Zs. (2011c): A Bodrogkeresztúri kultúra népességének Kárpát-medencei Penrose-kapcsolatai. Embertani lelet Rákóczifalva-Bivalytó lelőhelyről (Human skeleton dated to the Copper Age Bodrogkeresztúr Culture from the settlement discovered at Rákóczifalva-Bivaly-tó, Bagi föld I - 1/c site). Anthropologiai Közlemények 52, 77-84. K. Zoffmann, Zs. (2012a): Anthropological investigation of the cemetery dated to the Lengyel culture unearthed at Aszód-Papi földek. In: Kalicz, N., Siklósi, Zs., Kovács, K. (eds.): Aszód-Papi földek késő neolitikus lelőhely: kapcsolat kelet és nyugat között (The Late Neolithic site of Aszód-Papi földek: connection between east and west). Budapest. In print. K. Zoffmann, Zs. (2012b): Anthropological analysis of the burials from the LBK settlement at Balatoszárszó-Kis-erdei dűlő. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 63, 301-316. In print. K. Zoffmann, Zs. (2012c): Results of physical anthropological investigations of the Körös population. In: Anders, A., Siklósi, Zs. (eds.): The first Neolithic sites in Central/SouthEast European Transect. Vol. III. The Körös Culture in Eastern Hungary. BAR IS 2334, 187-193. K. Zoffmann, Zs. (2012d): Embertani leletek a Lengyeli kultúra Mórágy-Tűzkődomb B.2 lelőhelyen részlegesen feltárt sírcsoportjából. Folia Anthropologica, szerkesztés alatt. Yordanov, Y., Dimitrova, B. (2002): Results of an anthropological study of human skeletal remains of the prehistoric necropolis in the vicinity of the village of Durankulak. In: Todorova, H. (ed.): Durankulak, Band II. Die Prähistorischen Gräberfelder. Teil 1. Sofia, 325-347.
159
XIV. Publikációs jegyzék A szerzőnek a disszertáció témájában megjelent referált, továbbá a Biológia Doktori Iskola által elfogadott folyóiratban megjelent közleményei: 1. Hajdu, T., Fóthi, E., Bernert, Zs., Molnár, E., Lovász, G., Kővári, I., Köhler, K., Marcsik, A. (2009): Appearance of hyperostosis frontalis interna in some osteoarchaeological series from Hungary. Homo – Journal of Comparative Human Biology 60, 185-205. 2. Köhler, K., Pálfi, Gy., Molnár, E., Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Bánffy, E., Kirinó, K., K. Kiss, K., Mende, B. G. (2012): A Late Neolithic case of Pott’s disease from Hungary. International Journal of Osteoarchaeology, DOI: 10.1002/oa.2254
A szerzőnek a disszertáció témájában megjelent nem referált, továbbá a Biológia Doktori Iskola által nem elfogadott folyóiratban és tanulmánykötetben megjelent közleményei:
1. Köhler, K. (2003): A Lengyeli kultúra embertani leletei Karancsság lelőhelyről. Ősrégészeti Levelek 5, 33-37. 2. Köhler, K. (2004): Anthropological finds of the Lengyel culture from CsabdiTélizöldes. Alba Regia 33, 7-24. 3. Köhler, K. (2006): A Lengyeli és a Balaton-Lasinja kultúra embertani leletei Veszprémből (Anthropological finds of the Lengyel and Balaton-Lasinja culture from Veszprém). Veszprém Megyei Múzeumi Közlemények 24, 37-48. 4. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2009): Eberhauerschmuck und Schweinekiefer-Beigaben in den Neolithischen und kupferzeitlichen Bestattungssitten des Karpatenbeckens. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 60, 303-355. 5. Zalai-Gaál, I., Köhler, K., Osztás, A. (2010): Zur Typologie und Stellung von Kulttischchen der Lengyel-Kultur im mittel- und südosteuropäischen Neolithikum. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 61, 307-385. 6. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2011): Das Steingerätedepot aus dem Häuptlingsgrab 3060 der Lengyel-Kultur von Alsónyék, Südtransdanubien. In: Beiträge zur Ur- und Frühgeschichte Mitteleuropas 63, Varia Neolithica 7, 65-83. 7. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A. (2011): „Ins Jenseits begleitend“: Hundemitbestattungen der Lengyel-Kultur von Alsónyék-Bátaszék. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 62, 29-74.
160
8. Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Köhler, K. (2012): Totenbrett oder Totenhütte? Zur Struktur der lengyelzeitlichen Gräber mit Pfostenstellung Südtransdanubiens. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 63, 69-116. 9. Zalai-Gaál, I., Gál, E., Köhler, K., Osztás, A., Szilágyi, K. (2012): Präliminarien zur Sozialarchäologie des lengyelzeitlichen Gräberfeldes von Alsónyék-Bátaszék, Südtransdanubien. Praehistorische Zeitschrift 87(1), 58-82.
10. Köhler, K. (2010): Ergebnisse der anthropologischen Untersuchungen zweier spätneolithischer Bestattungen in Alsónyék. Prehistoric Studies, Budapest, In print. 11. Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Köhler, K. (2012): Ein Neuer Gefässtyp der SpätlengyelKultur von Alsónyék-Bátaszék, Südtransdanubien. In: „Der Schwarzmeerraum vom Neolithikum bis in die Früheisenzeit (6000 – 600 v. Chr.). Kulturelle Interferenzen in der Zirkumpontischen Zone und Kontakte mit ihren Nachbargebieten” (Varna, Bulgarien, 16. – 20. Mai 2012). In print. A szerzőnek a disszertáció témájában konferencia kiadványokban, konferencia összefoglalásokban megjelent közleményei és előadásai:
1. Köhler, K., Zalai-Gaál, I., Osztás, A., Bánffy, E., Kirinó, K., K. Kiss, K., Pálfi, Gy., Mende, B. G. (2012): Skeletal Tuberculosis in a Late Neolithic Serie from Hungary. 75th Anniversary of Albert Szent-györgyi’s Nobel Prize Award. Szeged, 22-25 March, 2012. ICEPT 2 – Tuberculosis Evolution Meeting. Final Programme. 317.
161
