2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 1-10
A JOGBÖLCSELETTEL SZEMBENI KIHÍVÁSOK A HARMADIK ÉVEZRED KEZDETÉN – MAGYARORSZÁGRÓL NÉZVE Előadásomban a tág értelemben vett jog- és állambölcselet jelenlegi helyzetével, pontosabban annak néhány vonatkozásával kívánok foglalkozni. A tág értelemben vett jog- és állambölcselet magában foglalja álláspontom szerint a közvetlenül filozófiai jellegű, az ontológiai és értékfilozófiai (axiológiai) kérdéseket előtérbe állító szűkebb értelemben vett jog- és politikai filozófiát, a jog strukturális és tudományelméleti-módszertani kérdéseit előtérbe állító szűkebb értelemben vett jogelméletet, a jog átfogó szociológiai jellegű elméleteit és a hagyományos államelméletet és szorosan kapcsolódik olyan önállósodó vagy talán már önállósodott diszciplínákhoz mint a jogpolitika, a jogi módszertan vagy a jogi logika. Az így értelmezett jogbölcselet feladata is szerteágazó, de feladata elméleti – tudományos és nem közvetlenül gyakorlati jellegű, vagyis elméleti problémák megfogalmazásában és megoldásában, illetve esetünkben szerényebben és reálisabban, a problémák megoldásának elősegítésében, megközelítésében áll. A tudományos probléma mindig valamilyen problémaszituáció reflektálása, tudatosítása, vagyis egy olyan helyzet elméleti megfogalmazása, amikor valamilyen szükséges ismeret – akár valamilyen gyakorlati szükséglet kielégítése szempontjából, akár a tudomány belső megismerési logikájából fakadóan szükségessé vált ismeret – nem áll rendelkezésünkre. Napjainkban az a jellemző, hogy egyre szaporodnak azok az esetek, amikor nem tudjuk, hogy hogyan dolgozható ki valamely társadalmi problémának az adott viszonyoknak megfelelő és hatékony jogi szabályozása. Ezek a problémák zömükben közvetlenül a tételes jogtudományok problémái, de nem becsülhető le ebben az összefüggésben a jogbölcselet jelentősége sem. Egyrészt azért, mert a jogbölcselet vizsgálódási területe jóval szélesebb, mint a szakjogtudományoké, és ennek következtésben az esetleges alternatív megoldási javaslatokat jóval szélesebb körben képes elméletileg megalapozni, másrészt pedig a jogi szaktudományok számára módszertani és heurisztikus funkciót tölt be. Mindkét vonatkozásban nélkülözhetetlen feladata a jogbölcseletnek, hogy szembenézzen saját kora jellemző és meghatározó tendenciáival, a kornak a joggal és a politikával szembeni alapvető jelentőségű kihívásaival. Hegel szavaival: a jogfilozófia is a saját korunk gondolatokban megragadva.1 Ez egyfelől a fejlődési tendenciák elemzését, annak megállapítását jelenti, hogy milyen tendenciák vannak és azok milyen kihívásokat idéztek elő, másrészt pedig a jogi megoldások tipizálását, ezáltal nyújtva segítséget az alkalmas eszközök megtalálásához. Ennek során a kortárs jogbölcselet azon áramlatait tartjuk figyelemreméltónak, amelyek túl vannak a természetjogtan és a jogpozitivizmus szembenállásán, meghaladták azok egyoldalúságait.2 Ha a saját korunkat akarjuk gondolatokban megragadni, akkor abból indulhatunk ki, hogy a magyar társadalmat, jogot, jogtudományt és így a magyar jogbölcseletet ért kihívásokat durván, első közelítésként két csoportba oszthatjuk: egyik csoportjuk a világ egészét átható tendenciákból ered, ez az a halmaz, amit röviden a globalizáció és az információs társadalom címkéivel jelölhetünk meg. A problémák és kihívások másik csoportja sajátosan magyarnak tűnik, de inkább posztszocialista és Kelet-Középeurópai. A két problémakör viszonya sajátos, ellentmondásos: a közvetlen teendők, feladatok szintjén az utóbbinak van elsőbbsége, ide tartoznak azok a problémák, amelyeket itt és most minél előbb meg kell oldani, de a mélyben, az alapvető társadalmi történeti folyamatok szintjén a globális folyamatok a meghatározóak: A helyzet paradox: magunk elé kell nézni, és messzire kell látni. 1
HEGEL: A jogfilozófia alapvonalai. Budapest, Akadémiai, 1971. 21. old. Erről bővebben: SZILÁGYI Péter: A természetjogtan és a jogpozitivizmus lehetőségei és korlátai napjainkban. In SZABÓ Miklós (Szerk.): Natura Iuris. Természetjogtan – jogpozitivizmus – magyar jogelmélet. Miskolc, Bíbor Kiadó, 2002. (Prudentia Iuris) 43-58.old. 2
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 2-10
A magyar jogbölcselet helyzetének az előzőeknél konkrétabb vizsgálatát a globális szint kérdéseivel kezdeném. A jelenségeket vizsgálva szinte teljes az egyetértés abban, hogy a társadalom számos szférájában, mindenekelőtt a gazdaságban már ma is a globális kapcsolatok, összefüggések a döntőek, ugyanakkor ezeknek a viszonyoknak és az azokból adódó konfliktusoknak a megfelelő intézményesítése hiányzik. A piacok, a pénzügyi és gazdasági kapcsolatok globalizálódása nem vezet automatikusan a gazdasági formák és a jogintézmények konvergenciájához. A szuverén nemzetállamok kora lejárt, Leviathán megöregedett, netán elaggott. Leviathánt, a szuverént keresztapja, Hobbes szerint megilleti az a jog, hogy döntsön arról, mely tanítások károsak a köznyugalomra, és azokat be is tiltsa. Lengyel Leviathán megkísérelte a pornófilmek betiltását, tucatnyi erotikus tévécsatorna nevette ki3. Magyar szocialista Leviathán állította anno, hogy nem gyűrűzik be, mármint az olajválság, de begyűrűzött. A példák szinte végtelenül sorolhatók tovább. De Hobbes azt is mondta, hogy a szuverén addig igényelheti az engedelmességet, amíg megvan a hatalma. Non veritas, sed autoritas facit legem. Ha oda az autoritas, hol a lex? A nemzetállam és joga tehát egyre kevésbé alkalmas az új szabályozási szükségletek kielégítésére, ezért elméleti tisztázást is igényel a nemzetállam jövőjének, a transznacionális jogrendnek és politikai berendezkedésnek a kérdése. Ebben a témakörben már született néhány figyelemreméltó elmélet, ezek közül Hardt és Negri birodalom-elméletéről és Teubnernek az állam nélküli globális jogról alkotott koncepciójáról kívánok néhány szót szólni. Ez a két elmélet ugyanis számos vonatkozásban éles ellentéte egymásnak, ugyanakkor olyan közös vonásuk is van, amit módszertani szempontból magam is fontosnak tartok és ezért is tartom tanulságosnak összehasonlításukat. Ellentétüket abban foglalhatjuk össze röviden, hogy Hardt és Negri Birodalom-elmélete a hierarchikus világrend elmélete, Teubner pedig egy plurális fölépítésű világrend, a globális hierarchia helyett a globális heteroxia elméletét vázolja föl. Közös bennük az, hogy mindkét fölfogás – hol kifejezetten, hol implicite – visszautal a modern állam és jog kialakulására. A birodalom-elmélet esetében elsősorban a modern állam szuverenitásáról, Teubner elméletében pedig a középkori lex mercatoriában megtestesülő alulról jövő jogképződésről van szó. Ez is indokolja azt, hogy szemügyre vegyük a hasonlóságokat és különbségeket a modern állam kialakulása és a jelenlegi helyzet között. A leginkább szembetűnő hasonlóság elvontan abban foglalható össze, hogy az egymással szorosan összekapcsolódó tevékenységek és társadalmi viszonyok körülhatárolható és egymástól elhatárolódó egységei, a társadalmi integrációk területileg új minőséget jelentő módon kiterjedtek. A polisz majd a tartomány társadalma után a nemzeti társadalom lett az alapvető, meghatározó egység, napjainkban pedig egyre inkább a globális szint veszi át ezt a szerepet. Ezek mögött a változások mögött azonban egy lényegesebb tendencia húzódott illetőleg húzódik meg: új tevékenységformák váltak tömegessé és ezáltal az emberek mindennapi életét is meghatározóvá: a mezőgazdasági munkát háttérbe szorította az ipari termelés, ma pedig azt az információk termelése és földolgozása. A tömeges emberi tevékenységekben egyre nőtt a közvetlenül meg nem figyelhető szellemi mozzanatok aránya, szerepe a megfigyelhető fizikai erőkifejtéshez képest. A tömegessé váló új tevékenységformák új érdekviszonyokat és új társadalmi struktúrát hoztak létre, ugyanakkor ezek a tevékenységformák már nem vagy csak nehezen voltak ellenőrizhetőek vagy szabályozhatóak a korábbi módszerekkel. Akkor a nemzetállami keretekben szerveződő ipari kapitalizmus és a modernitás megjelenése, modern állam és modern jog kialakulása (szabadságjogok, jogegyenlőség, jogbiztonság mindenekelőtt) jelentette a történelmi fejlődés legfontosabb elemét, ma pedig a globalizálódó információs kapitalizmus és a modernitás kibontakozása, aminek a politikai és jogi formái azonban még jórészt ismeretlenek. Ahogy 3
Erről BAYER József: A globalizáció mint kihívás a politikai gondolkodás számára. Politikatudományi Szemle 2001. 129. old.
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 3-10
elválaszthatatlan egymástól a tőkés termelés és a modernitás, modern nemzetállam és modern jog, éppúgy szorosan összekapcsolódik az ún. információs társadalom és a globalizálódás. Frigyük új politikai és jogi formákkal terhes. Ezeken a csak igen elvont szinten jelzett hasonlóságok mellett igen jelentős különbségek tapasztalhatóak. A modern társadalmi és politikai berendezkedés kialakulása spontán és hosszú, elhúzódó folyamat volt, számos párhuzamos próbálkozással és zsákutcával (ÉszakItália). Ez a folyamat sikeres formáiban több egymásra épülő és követő lépésben ment végbe, amelynek a fontosabb állomásai a modern kapitalista (világ)gazdaság kialakulása, a politikai berendezkedés koncentrációja (szuverenitás, abszolutizmus), szekularizációja, majd korlátozása (alkotmányos állam, Rule of Law, jogállam), majd a modern politika rendszer kibontakozása és demokratizálódása, majd a társadalmi egyenlőtlenségek kezelésének a szükséglete, az állam társadalmi szerepének kiterjesztése, a jóléti állam voltak. Napjaink helyzete, jelenségei, az integráció és globalizáció, az ún. információs társadalom kihívásai megint csak új típusú politikai és jogi berendezkedést igényelnek, amit hol világállamnak, hol világköztársaságnak stb. neveznek. Ez a fejlődés részben hasonló illetőleg analóg a modern társadalom és állam kialakulásával, de számos vonatkozásban különbözik is. A globalizáció egész folyamatának spontenaitásán belül a modernitás kialakulásával összehasonlítva megnőtt a többé-kevésbé tudatos mozzanatok szerepe és jelentősége, gondoljunk csak a globalizálódás mint spontán folyamatok és a gazdasági integrálódás mint tudatos folyamat viszonyára (és itt nem csak az Európai Unióról van szó, hanem más integrációs törekvésekről is). Partikuláris tudatosságok ágyazódnak be a globális spontenaitásba. A jelenlegi helyzet további sajátossága, hogy összehasonlíthatatlanul megnőtt a veszélyek, kockázatok súlya, jelentősége, legyen szó akár a környezeti ártalmakról, akár a terrorizmusról, de megemlíthetjük az egyenlőtlen fejlődésből adódó demográfiai migrációs problémákat is, sőt az atomháború veszélyét sem zárhatjuk ki végérvényesen. Ez azt is jelenti, hogy a kockázatok spontán kezelése maga is kockázatos, vagyis nincs idő kivárni, amíg a megfelelő intézményi megoldások spontán módon kialakulnak, mondjuk már nem néhány tízezer esetleg százezer eretnek sorsa múlik azon, hogy mennyi idő alatt válik elfogadottá a vallási tolerancia majd vallásszabadság, hanem – azt hiszem nem túlzás ezt állítani – nemzetek, országok, sőt az egész modern civilizáció sorsáról van szó. Az új típusú politikai berendezkedés kialakulása tehát égető szükséglet, de az evolúciós folyamat struktúrája (variációk megjelenése, szelekció, stabilizálódás) alapjaiban nem változott meg, ennek következtében időszükséglete is csak kevéssé. További különbség a modern állam kialakulásával összevetve, hogy ott a problémák megoldása éles és véres politika küzdelmek során alakult ki, vallásháborúkban és polgárháborúkban, vérben és kínkeservesen született meg, de akkor a fejlett, élenjáró területeken, vagyis Nyugat-Európában a problémák mintegy logikus sorban jöttek egymás után, megkönnyítve vagy talán lehetővé téve a megfelelő megoldás megtalálását. Az elmaradottabb területeken ugyan ezek a jelzett problémák összetorlódtak, egymásba csúsztak, ebből is adódtak a fölzárkózás problémái, az azzal járó politikai harcokkal és a különböző megoldásokat kínáló jobb- és baloldali diktatúrákkal. De még itt is megkönnyítette a megoldásokat, hogy az új politikai berendezkedés területén azonos vagy hasonló volt a kulturális háttér, továbbá volt már minta, volt már modell, sőt modellek, ezek közül kellett „csak” választani illetőleg adaptálni (nem másolni!), esetleg kombinálni. Ma a globális szintű politika berendezkedés esetében az analóg problémák és a hatékony intézményes megoldások tekintetében nincs ilyen minta, nincs másik glóbusz, és nem lehet modell sem a német egység kialakulása, sem az USA létrejötte. A hagyományos államkapcsolatok (államszövetség, szövetségi állam, föderáció, konföderáció) témaköre is csak nagyon kevés tanulsággal
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 4-10
szolgálhat. A nagy regionális társadalmi-politikai egységek vagy a globális intézmények kialakulása azzal jár, hogy nincs hasonló, tanulságokat kínáló egység – eltérően a poliszok vagy akár a nálunk általában nemzetállamnak nevezett nagyobb, országnyi területű ún. territoriális államok világától. Ehhez járul még a nagyfokú kulturális fragmentáltság és civilizációs differenciáltság, ami még a tetejébe gyakran intoleráns vallási fundamentalizmusban is kifejeződik. A legfontosabb különbség azonban az, hogy a szellemi mozzanatok szerepének a növekedése új minőséget hozott létre. A XX. századi jogbölcselet hagyományosan az entitások két csoportját különböztette meg: a tér-időbeli realitásokat és a pszichikai realitásokat. Az előbbiek közvetlenül kötődtek térbeli koordinátákhoz, az utóbbiak közvetve, nélkülözhetetlen individuális hordozóik közvetítésével. A gondolatok ugyan nem ismertek határokat, de hordozóik igen. Az ún. információs forradalommal ez a helyzet most megváltozott. Az információ elszakadt térben és időben meghatározott fizikai hordozójától, a világhálóval megszűnt az információ térbeli kötöttsége, ennek következtében a legmodernebb információs technikát (a félrevezetően posztmodernnek4 nevezett kifejlett modernitás információs technikáit) alkalmazó társadalmi alrendszerek (pénzügyek!) területhez és így államterülethez való kötöttsége. Az ellenőrizhetőség legalább két dimenzióban megváltozott: nehezen ellenőrizhető a tevékenység és nehezen ellenőrizhető az objektiváció. A jogilag releváns jelenségek jelentős halmazának a tér-időbeli meghatározottsága relativizálódott, és ezzel együtt a modern jogok egyik alapkategóriája, a területi hatály is. Az előre szabályozó jogalkotás bizonyos mértékig mindig is kockázatos volt. „Ugrás a sötétbe!” – mondták gyakran. Napjainkban a kockázatok meghatványozódtak. Az információs forradalom következtében számos területen lehetetlenné vált a hagyományos módszerekkel, az ún. represszív jog eszközeivel (vagyis elsősorban tilalmakkal és büntetésekkel) és az állam joghatóságának a keretei között végzett jogi szabályozás. Föllazulni látszik a modern jogrendszereknek különösen a germanista-romanista jogrendszerekre jellemző, alapvetően hierarchikus fölépítése, ami elsősorban a jogforrási hierarchiában fejeződött ki. Ebben a kérdéskörben először az államhatalmi ágak megosztásának az általánossá és a jogállamiság kritériumává válása eloldotta egymástól az államszervezeti hierarchiát (ezt ugyanis a hatalommegosztás elve áttöri) és a jogforrási hierarchiát, az alkotmánybíráskodás általánossá válása pedig nyilvánvalóan túlhaladottá tette a parlamenti szuverenitás doktrínáját. A jogrendszer hierarchikus fölépítése viszont továbbra is megmaradt, és úgy tűnt, hogy az esetleges normakollíziók rendezésének a szükséglete miatt a jogbiztonságnak és ezáltal a jogállamiságnak nélkülözhetetlen eleme. Az Európai Unió jogfejlődése, az unió alkotmányának a tervezete ezt az egyértelmű hierarchikus fölépítést is megkérdőjelezni látszik. Az uniós jog a szabályozás fontos területein a nemzeti jog fölött áll, de nem minden területen, vagyis a hierarchia elve együtt érvényesül a funkcionális elvvel. A kérdés az, hogy hogyan folytatódik ez a tendencia: tartósnak bizonyul és erősödik a funkcionális fölépítettség elve, vagy ez átmeneti jelenségnek bizonyul, és a későbbiekben helyreáll az egyértelmű hierarchia, csak már a gyakorlatilag szövetségi állammá váló Európai Unióban, annak szintjén. Én az első lehetőséget tartom valószínűbbnek, mivel ha az Unión belül erősödhetnek is a hierarchikus elemek, a globalizáció tendenciája nem áll meg az Unió határainál, globális szinten pedig a funkcionális elv érvényesülésének az erősödése várható. Ez azt jelenti, hogy a normakollíziók eldöntésében megnő a jogalkalmazók autonómiája, ami leíró szinten azt jelenti, hogy a jog fejlődése egyre inkább kicsúszik az állami politika ellenőrzése alól, vagy legalábbis a politikának a jog fölötti ellenőrzése jelentősen csökken, értve ezen mind a nemzetállamok belpolitikáját, mind pedig a nemzetközi politikát. (Ez a tendencia egyébként már az alkotmánybíráskodás intézményesülésével megjelent.) Ezzel 4
A posztmodern kifejezéshez kb. az hasonlítana, ha az emberiséget posztemlősnek neveznénk.
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 5-10
viszont megkérdőjeleződik a modern jog egyik fontos, sokak által (ha nem is mindenki által) elfogadott fogalmi eleme, az állami jelleg. A normatív elmélet szintjén pedig ez azt a problémát veti föl, hogy a hierarchikus politikai ellenőrzés lazulásával milyen más alternatív módon biztosítható a normakollíziók kiszámítható eldöntése és ezáltal a jogbiztonság. Nézetem szerint ezt a szerepet a jogi dogmatika, vagyis a dogmatikai jogtudomány bizonyos területeken és föltételekkel képes betölteni, együttműködve a bírói gyakorlattal, de egyben kontrollálva is azt. Ez viszont a jogbölcselet módszertani és heurisztikus szerepének a megerősítését igényli. Napjainkban különösen gyakran hallható az a megállapítás, hogy a globalizáció fölbomlasztja, fölbomlasztotta a vesztfáliai világrendet, halljuk gyakran. Ez igaz is, de mi következik ebből. A vesztfáliai béke alapján kialakult európai rend a területiség, a szuverenitás, a be nem avatkozás, a nemzetközi jog kötelező ereje elveire épült. A vallásszabadságot háttérbe szorította a cuius regio, a népszuverenitást az európai egyensúly. Béke ugyan nem lett (lásd a XVII. század második felének és a XVIII. századnak a háborúit), de európai egyensúly igen (vö. Anglia szerepét az osztrák – porosz háborúkban). Ez a struktúra megmaradt a második világháború után is: globális egyensúly, nagyhatalmak egyetértésének elve, be nem avatkozás az emberi jogokkal szemben, stabilitás az önrendelkezéssel szemben. A hidegháború végével ez a vesztfáliai rendszer összeomlott, ezért is napirendre került az állami szuverenitás problémája, de egyoldalúan. A XVII. századi fejlődés, amelyik megteremtette a szuverén modern államot, egyben a szuverenitásnak olyan kifejeződést adott, ami megkönnyítette a szuverenitás félreértését. Ez belpolitikailag, helyesebben a szuverenitás belső oldalát tekintve az állami szuverenitás és a szervszuverenitás kérdésének a összemosásában fejeződött ki,5 külpolitikailag pedig abban, hogy a modern állam hatalmának lényeges, a premodern, prekapitalista államoktól megkülönböztető tulajdonságát, mozzanatát nemzetközi jogi elvvé transzformálták, ami önmagában pozitív volt, de az elméletet illetően azzal a következménnyel járt, hogy a szuverenitás jellemzői közül az önállóság kérdése került az előtérbe, szinte kizárólag ez a vonatkozás vált az elméleti és publicisztikai vizsgálódások tárgyává. A mind intenzívebbé váló nemzetközi kapcsolatok, ha úgy tetszik a korai globalizáció állami önállóságot korlátozó következményeit egy ideig még meg lehetett magyarázni az államok önkorlátozásának Jellinek féle elméletével, de ez a doktrína is egyre inkább arra a sorsra jutott, mint a jog hézagmentességének a tétele. A szuverenitásnak ez az önállósággal való azonosítása továbbá elsősorban a publicisztikában a szuverenitás – nevezzük most így – valamiféle eldologiasodásához vezetett: az államhatalom egyik lényeges tulajdonságát mint az állam tulajdonát kezelték, amiről le lehet mondani, el lehet adni, vissza lehet szerezni. A nyakig eladósodott Magyarország visszanyerte szuverenitását. Tovább fokozza ezt az egyoldalúságot, hogy az ún. antiglobalista politikusok és publicisták ezt az önállóságot az elzárkózás önállóságaként értelmezik, a hagyományos nemzetállami szuverenitás antiglobalista védelmezői – motiválja őket akár a szociális állam védelme, akár a nemzeti kultúra védelme, akár a migrációtól való félelem – a hosszabb távon tarthatatlan nemzeti elzárkózás védelmezői. Nem az önállóság fontosságát kívánom ezzel vitatni, nem azt, hogy az önállóság az állami szuverenitás lényeges mozzanata, hanem azt szeretném hangsúlyozni, hogy ebben a kontextusban elsikkadt az a kérdés, hogy mi is az állam szuverenitásának a lényege, mi az a lényeges sajátosság, amelyik a modern állam hatalmát megkülönbözteti más politikai tényezők, képződmények hatalmától, milyen szerepet játszik a szuverenitás a jogbiztonság érvényesülésében és mennyiben változott az meg a XX. század második felében. A jelzett kérdések tartalmi vizsgálata helyett megjelent a transznacionális szuverenitás homályos fogalma. 5
Erről lásd JELLINEK, Georg: Allgemeine Staatslehre Berlin 1920. 472-474. old.
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 6-10
Napjainkban tehát olyan jogi szabályozás iránti szükséglet jelent meg és válik mind fontosabbá, amelyek kielégítésére nemzetállam és joga nem vagy csak igen csekély hatékonysággal képes. Ezért elméleti tisztázást is igényel a nemzetállam jövőjének és a transznacionális jogrendnek és politikai berendezkedésnek a kérdése. Ezekre a kérdésekre adott sajátos markáns választ Michael Hardt és Antonio Negri Birodalom6 című könyvében kifejtett elmélet. A könyv négy fejezetre tagolódik, az első napjaink globális politikai szerkezetét vázolja föl (The political constitution of the present), a második (Passages of sovereignty) a modern állami struktúrák fejlődését elemzi, a harmadikban (Passages of production) a termelésben bekövetkezett változásokat, a negyedik fejezetben (The decline and fall of Empire) pedig a Birodalom permanens válságát és forradalmi fölszámolásának, átalakításának a lehetőségét állapítja meg. Emiatt néhány kritikusa Hardt és Negri könyvét új Kommunista Kiáltványnak nevezte. A Hardt és Negri szerint a kapitalista fejlődés különböző szakaszaiban eltérően alakult az állam és a tőke dialektikája. A 18-19. századra a szabad verseny, a gyarmati társaságok szuverén hatalma volt a jellemző, a 19. század végére és a korai 20. századra az erős állami beavatkozás nyomta rá bélyegét, a társadalmi össztőke érdekében az egyes tőkésekkel szemben is. A fejlődés napjainkra újabb szakaszához érkezett, amelyet a szerzők a politikum eltűnt autonómiájaként jellemeznek. A nagy transznacionális konszernek ténylegesen maguk mögött hagyták a nemzetállamok törvénykezését és autoritását. Az állam azonban nem szűnt meg, állam nélkül az össztőkének nem volna eszköze arra, hogy közös érdekeit érvényesítse. Az állami konstitúció funkciói és elemei strukturálisan és térbelileg eltolódtak. A nemzeti szuverenitás elveszítette jelentőségét, és vele a politikum ún. autonómiája is. Kevés létjogosultsága van ma már annak az elképzelésnek, hogy a politika független szféra, ahol a konszenzust kialakítják, a társadalmi erők konfliktusaiban közvetítenek. A társadalmi konszenzusra sokkal inkább gazdasági tényezők hatnak (kereskedelmi mérleg, stb.) A gazdaság dinamikája nincs alávetve a politikai erők kontrolljának, a konszenzust nem a klasszikus politikai mechanizmusok állítják elő. A kormányzati cselekvést és a politikát teljesen integrálta a transznacionális kommandók rendszere. A kontroll a nemzetközi testületek és funkciók sorozatában artikulálódik. A politika azonban nem tűnt el, ami eltűnt, az a politikum autonómiája. Az „új világrend” egy rasztert képez, ami nem annyira egy rendet ír le, hanem a politika és a jog számára világméretekben kínál relatíve koherens horizontot. A globális hatalmi viszonyok elemzése egy piramis struktúrát mutat, amelyik három fokból áll, azokon belül pedig több szintből. Az első fokozat élén (első szint) az USA, az egyedüli szuperhatalom, fönntartja magának világméretekben az erőszak bevetését. Az első fokozat második szintjét azok a nemzetállamok alkotják, amelyek az alapvető monetáris intézményeket kontrolálják (G7, párizsi klub, londoni klub, Davos, etc.) Az első fokozat harmadik szintjén egyesülések heterogén együttese helyezkedik el, ezekben ugyanazok a hatalmak képviseltetik magukat, amelyek katonailag vagy monetárisan is hegemónok, ezek rendelkeznek a globális méretekben a kulturális és biopolitikai hatalommal. (A biopolitika lényegében a társadalom biológiai alapjának a védelmére és alakítására irányuló politikát jelenti.) A második fokozatot a tőke értékesítésének hálózatai, annak első szintjét pedig a nagy transznacionális tőkés vállalkozások alkotják. A tőke, technológia, áruk vagy az emberek globális elosztása révén a kommunikáció kiterjedt hálózatait alkotják, szervezik a szükségletek kielégítését. A nekik alárendelt szinten találhatóak a „szuverén” (szuverénnek 6
HARDT, Michael - NEGRI, Antonio: Empire. Harvard University Press 2000.
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 7-10
mondott) nemzetállamok, amelyek mára lényegében lokális organizációkká váltak. A nemzetállamok különböző funkciókat vesznek át: politikai közvetítést a globális hegemón hatalmak irányában, külkereskedelmet a transznacionális vállalatokkal, a jövedelem elosztását a saját korlátozott határokon belül, a biopolitika szükségszerűségeinek megfelelően. A nemzetállamok szűrővé váltak a globális folyamatban és regulátorrá a globális kommandókhoz való kapcsolódási pontokon. Más szavakkal, egyesítik és szétosztják azt a gazdagságot, ami a globális hatalmakhoz és tőlük áramlik, és egyben a lehetséges mértékben fegyelmezik a népességet. A piramis harmadik és legszélesebb foka azokat a csoportokat foglalja magában, amelyek a globális hatalmi rendben a populáris érdekeket képviselik. Ezek jellemzésére Hardt és Negri a sokaság, nép, és nemzet kifejezéseket használja. A sokaságot (Multitude) a globális hatalom struktúráinak nem kell közvetlenül inkorporálniok, inkább képviseleti mechanizmusokon keresztül kell őket betagolni. Ki képviseli azonban „a népet” a globális konstitúcióban? És még fontosabb: mely erők és mechanizmusok alakítják néppé a sokaságot? Sok esetben a nemzetállamoknak jut ez a szerep, különösen az alárendelt és kis államok esetében. Ez egymással összekapcsolódó viszonyokra utal: a nemzetállam mint a „nép” képviselete, az pedig mint a sokaság képviselete. A nemzetállamok azonban nem az egyedüli szervezetek, amelyek az új világrendben részt vesznek a „nép” képviseletében. A harmadik fok következő szintje a nemzetállamoktól és tőkés vállalkozásoktól független szervezetek sokasága. Ezek sokszor a globális civil társadalom alapjának tekinthetőek. A sokaság kívánságait és szükségleteit olyan formákban kanalizálhatnák, amelyek a globális hatalmi struktúrákon belül képviselhetőek lennének. A globális civil társadalom legfontosabb elemei azok a nem kormányközi szervezetek (NGO), amelyeknél azok képviseletéről lehet szó, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy magukat képviseljék: Ezek a humanitáriusnak nevezett szervezetek a jelenlegi világrendben tényleges hatalommal és befolyással rendelkeznek. Mandátumuk nem abban keresendő, hogy ennek vagy annak a csoportnak a partikuláris érdekeit kövessék, hanem hogy közvetlenül reprezentálják az emberiség globális és univerzális érdekeit. Ezek az Életet reprezentálják, tevékenységük a biopolitika terrénuma. Jelen tanulmány keretei között nincs helyünk arra, hogy Hardt és Negri gondolatmenetét a továbbiakban is viszonylagos részletességgel kövessük. Az áttekinthetőség érdekében röviden és leegyszerűsítve csak annyit jegyeznék még meg az elmélet egészét illetően, hogy a szerzők jelentős szerepet tulajdonítanak az ún. immateriális munkának, ezzel a terminussal a termelés szerkezetében bekövetkezett változásokat akarják elméletileg megragadni, amelyekre a korábbiakban utaltam. Ehhez kapcsolódóan keresik azokat az ellenhatalmakat és ellentendenciákat, amelyek képesek lehetnek a Birodalom átalakítására és egy demokratikus világrend megteremtésére. Hardt és Negri elmélete nem mentes az ellentmondásoktól. Szerintük „a globális piac és a globális termelés áramkörei mellett kialakult egy globális rend, az irányítás új logikája és struktúrája — röviden, a szuverenitás új formája. A Birodalom az a politikai tényező, mely gyakorlatilag szabályozza ezeket a globális cserekapcsolatokat, ő az a szuverén hatalom, mely kormányozza a világot. … Alapfeltevésünk az, hogy a szuverenitás új formát öltött, egy sor nemzeti és nemzetek feletti szervezet képében, melyeket kizárólag az irányítás és az ellenőrzés logikája egyesít. A szuverenitásnak ezen új, globális formáját nevezzük Birodalomnak. … Egyetlen nemzetállam, így az Amerikai Egyesült Államok sem alkothatja egy imperialista hatalmi terv centrumát.”7
7
HARDT / NEGRI Empire. Előszó. Ford ERHARDT Miklós http://www.c3.hu/~ligal/ManaBirodalom.html
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 8-10
Ugyanakkor „a birodalmi hálózat azonban éppúgy hatalmi monopóliummal rendelkezik, mint egykor a nemzetállam, azt az USA gyakorolja, mint az egyedüli hatalom, amelyik képes gondoskodni a nemzetközi igazságosságról, méghozzá nem saját nemzeti megfontolásaiból, hanem a globális jog nevében. A nemzetközi rendszer tendenciájában egy olyan világrendszerré alakul át, amelyben már csak belpolitika van. Hardt és Negri egy új de facto hatalommonopóliumból indul ki. Ami az Empire írásban homályos marad, azt Negri máshol explicite megfogalmazza: A jogi funkciók érvényesülése és hatékonysága éppúgy az autoritás forrásához van kötve mint korábban, csakhogy az messze túl a nemzetállam szegényes határain túl intézményesül, a birodalmi szuverenitás kereteiben.”8 Az egyik, témánk szempontjából jelentős ellentmondás az, hogy egyfelől transznacionális szuverenitásról, piramisról, hierarchiáról beszélnek, annak csúcsán az Egyesült Államokkal, másrészt pedig tagadják azt, hogy ennek a világrendnek egyetlen hatalmi centruma lenne. Márpedig a szuverenitásnak nélkülözhetetlen eleme a politikai hatalom koncentráltsága egyetlen hatalmi központban. A dekoncentrált, fragmentált szuverenitás nem szuverenitás, ahogy a feudális állam sem volt szuverén.9 Hardt és Negri baloldali, antikapitalista beállítottság alapján jut el – bármennyire is ellentmondásosan egy hierarchikus Birodalom gondolatához. Egészen más politikai indíttatásból fogalmaz meg hasonló gondolatokat Jean-Marie Guéhenno is, méghozzá határozottabban és normatív módon, azt kívánatosnak tekintve. Szerinte a hidegháború tapasztalatai ahhoz a gondolathoz vezethetnek bennünket, hogy a Föld akkor a legbiztonságosabb hely, ha az ellenőrzést egy vagy néhány szuperhatalomra bízzuk, amelyek „kikényszerítő” és „stabilizáló” erőként működnek. Ennek föltételeit abban foglalja össze, hogy (1) az Egyesült Államok kormányának konstruktív módon be kell avatkoznia a világ ügyeibe, éspedig az Európával kialakult kapcsolatok révén, e kapcsolatok elmélyítésével; (2) az EU képes legyen kibékíteni a demokráciát az államok kölcsönös összefüggésével; (3) az USA váljon az EU hatékony partnerévé.10 Ezeknek az elméleteknek az a közös hibája, hogy a szuverenitás helyét, birtokosát keresik, holott azt a kérdést kellene föltenni, hogy a mai komplex, információs társadalomnak nevezett, funkcionálisan differenciálódott és kulturálisan fragmentálódott világunkban lehetséges-e olyan koncentrált főhatalom, amit joggal nevezhetünk szuverénnek. Gunther Teubner egyik tanulmányának11 mottójául Eugen Ehrlichnek, a jogszociológia egyik megalapítójának a megállapítását választja: „A jogfejlődés súlypontja korunkban is, mint minden korban nem a törvényhozásban, nem is a törvénykezésben található, hanem magában a társadalomban.” A tanulmányt Bill Clinton és Ehrlich szembeállításval kezdi: mindkettőnek elképzelései voltak a világjogrendről, de eltértek abban, milyen út vezet az új világjoghoz. Clinton szerint a nemzetközi politikának kell megteremtenie az új közös jogot, Ehrlich „globális Bukovinájában” ezzel szemben éppen hogy nem a politika, hanem maga a civil társadalom az, amelyik megteremti magának a maga „élő jogát”. A kialakuló világ-jogrend tekintetében Teubner szerint Ehrlich nézete igazolódik be, mivel a nemzetállammal és a nemzetközi politikával szemben ma a világtársadalomnak különböző szektorai alakulnak ki, amelyek sajátos globális jogrendeket hordanak ki magukból. Megjelentek az „állam nélküli világjog” kezdeményei, tendenciái. Ezeknek a jogrendeknek a fölépítése a nemzetállamok jogától eltérően nem hierarchikus. 8
BUCKEL, Sonja: Empire oder Rechtspluralismus? Recht im Globalisierungsdiskurs Kritische Justiz 2003/2. 177-191. old. Vö. erről bővebben többek között JELLINEK Allgemeine Staatslehre. 10 Idézi KULCSÁR Kálmán: Átmenet a XXI. Századba Politikatudományi Szemle 2001/4. 8-19. old. 11 TEUBNER, Gunther: Globale Bukowina. Zur Emergenz eines transnationalen Rechtspluralizmus. Rechthistorisches Journal 1996. 255-290. old. A tanulmány címe is Ehrlichre utal, aki Bukovinában, Csernovicban volt egyetemi tanár. TEUBNER elméletének ismetetése még a következő tanulmányok alapján: TEUBNER: Polykorporatismus: Der Staat als „Netzwerk” öffentlicher und privater Kollektivakteure In Das Recht der Republik FS Ingeborg MAUSS 60. Geburtstag Frankfurt am Main, Suhrkamp 1999. 346-372 old.; TEUBNER: Des Königs viele Leiber. Die Selbstdekonstruktion der Hierarchie des Rechts. Soziale Systeme 1996/2. 9
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 9-10
Teubner szerint azonban a hierarchikus struktúrák háttérbe szorulása, leépülése (Enthierarchisierung) nemcsak a globális jog, hanem az állam fejlődését is jellemzi. Ez hosszú folyamat, amelyben a privát kollektív aktorok növekvően az állami cselekvés hordozóivá válnak. Az állam nélküli világjog paradigmatikus példája a modern lex mercatoria, amelynek tartalmát nemzetközi szerződések, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában kialakult szokások és szokványok, általános szerződési feltételek, mintaszerződések, a felek tartós gyakorlata, a választottbírósági gyakorlatban állandósult jogtételek, valamint nemzetközileg általánosan elismert szerződési jogi elvek képezik12. Ezen túl az ilyen „állam nélküli világjog” kezdeteinek tekinthetők mindenek előtt a multinacionális konszernek belső jogrendjei, de hasonló, a globalizálódás és az informális jelleg kombinációjával jellemezhető tendenciák találhatóak a munkajogban, a műszaki szabványosítás, az emberi jogok, a környezetvédelem és a sport területén is. Ezekre a formákra tekintettel Teubner álláspontját három tézisben foglalja össze: (1) A globális jog megfelelően csak a jogi pluralizmus elmélete és egy pluralista jogforrástan által értelmezhető. (2) A globális jog ebben az értelemben sui generis jogrendszer, amelyik nem ítélhető meg a nemzeti jogrendszerek mértékei szerint. (3) A nemzetközi politikától és jogtól való távolsága az „állam nélküli világjogot” nem fogja megóvni a repolitizálástól, de az nem a hagyományos politikai intézmények révén fog bekövetkezni, hanem éppen azokon a folyamatokon keresztül, amelyekben a világjog erősen specializálódott, elszigetelt diskurzusokkal „strukturálisan kapcsolódik össze.” Teubner elméletének részletesebb bemutatására itt most nincs lehetőség, ezért kritikai jelleggel is csak annyit jegyeznék meg, hogy Teubner jól látja, hogy bizonyos területeken föllazul a jog hierarchiája, de figyelmen kívül hagyja azt, hogy ezek az új jelenségek és jogi formák csak részjelenségei a jognak, beilleszkednek a globális jogrend hagyományos elemeket is tartalmazó, mert azokat teljes mértékben nélkülözni nem tudó totalitásába. A jog nem válik állam nélküli joggá, de a jog államhoz való kapcsolódása bizonyos területeken közvetettebbé és rejtettebbé válik. Úgy vélem, hogy az államnak és a jognak a globalizációs folyamatokkal összefüggő fejlődési tendenciáit az előbb ábrázolt elméleteknél reálisabban ragadja meg Heinhard Steiger, aki álláspontját három tézisben foglalta össze: 1. A szuverén államok modelljének a kora véget ért, legalábbis Európában, ami azonban paradigmatikus. 2. A politikai-jogi-szervezeti egységképződés elsődleges formája azonban jelenleg és a belátható jövőben a nem-szuverén állam marad. 3. Ez a “primer állam” kooperatív és integratív államfölötti szervezetekkel a funkcionálisan meghatározott komplementaritás jogilag szervezett viszonyaiban áll.13 Végezetül néhány szót a magyar jogbölcseletet ért kihívások második csoportjáról.14 Sajátosan magyar (illetőleg térségbeli) kihívás, hogy a viszonylagos elmaradottságból és a fölzárkózás igényéből fakadóan a problémáknak még egy sora torlódik föl, rakódik rá ha úgy tetszik, a globális jellegű problémákra. Csak fölsorolásként: a piacgazdaság kiépítése majd 12
VÖRÖS Imre: A jogforrások rendszere a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogában. Jogtudományi Közlöny 2003/9. 368.old. STEIGER, Heinhard: Geht das Zeitalter des souveränen Staates zu Ende? Der Staat 2002/3. 331-357. old. 14 Ezekről a kihívásokról más összefüggésben és részletesebben lásd: SZILÁGYI Péter: Magyar jogbölcselet: Tradíciók és perspektívák In GERGELY Jenő és IZSÁK Lajos (Szerk).: A magyar államiság ezer éve. Budapest, ELTE Eötvös kiadó 2001. 257-270. old. 13
2013.03.21.
Pécsreküldendő2003 10-10
stabilizálása, az ebből eredő társadalmi feszültségek kezelése, politikai rendszerváltás, jogállami intézmények kiépítése, alkotmányozás, jóléti rendszerváltás akkor, amikor a jóléti állam meghaladása, átalakítása „a jóléti állam másként” kérdése kerül napirendre, EU csatlakozás, jogharmonizáció, Kelet-Középeurópai kapcsolatok rendezése, határon túli magyarsággal való eurokonform kapcsolatok problémája. Ezek a jelenségek fölvetik azt az elvont kérdést is, hogy a fölzárkózás, az Európához való csatlakozás mennyiben mintakövetés, mennyiben adaptáció, illetőleg mennyiben jelenthet valami újat is: Képletesen: Be kell- e járni ugyanazt a történelmi utat, vagy le lehet vágni a történelem kanyarjait? Ha nem is lesznek az utolsókból elsők, de a korábban lemaradottak fölzárkózhatnak-e az előttük járókhoz? Módszertanilag az kínálkozik gyümölcsözőbbnek, ha nem a jogi megoldásokat hasonlítjuk csak össze közvetlenül, hanem a problémákat. Azok összehasonlításához viszont megfelelő absztrakciós szintre van szükség, amihez a kortárs jogbölcselet néhány elmélete nyújthat segítséget, kínálhat támpontokat. Ezért nem tekinthetők pusztán meddő elmejátéknak olyan elvont koncepciók sem, mint az említettek vagy mondjuk az autopoietikus jog vagy a reflexív jog koncepciója.
