a jó science-fiction a tudományban gyökerezik!

Kedves olvasó! SEMMI ÚJ NINCS ABBAN, ha azt mondom: nyár van, s talán a rekkenő kánikula is megérkezik, mire ezek a sorok nyomtatásban megjelennek. Mi viszont mindig valami újra törekszünk, s kihasználva az álmos meleg hónapokat, kicsit átformálunk néhány Galaktika projektet, illetve újakat is indítunk. Klubjaink még javában nyári álmukat alusszák, de mi már az őszi programokat készítjük elő, a főváros három pontján. Klasszikus klubunk szeptembertől folytatódik az Alexandra Könyvesház Panoráma Termében. Itt hírességekkel beszélgetünk hónapról hónapra. Másik találkozási pontunk, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár ad otthont filmvetítéseinknek. Várva-várt nyilvános lapzártáink pedig októbertől látogathatóak majd harmadik helyszínünkön, a Millenáris Parkban. Pályázatot írunk ki új honlapunk grafikai megtervezésére. Az internetet böngészők kedvében szeretnénk járni azzal, hogy háromféle módban lehessen indítani a honlapot. A klasszikus SF-stílus mellett Fantasy vagy Kiberpunk külső is választható lesz. Legkésőbb novemberben pedig megjelenik a Galaktika Fantasztikus Könyvek soron következő 177. darabja, egy valódi mestermű: William Gibson és Bruce Sterling közös regénye, A gépezet címmel. (A két kultikus szerző meglepő módon ezúttal nem a kiberpunk reményvesztett jövőjébe repíti az olvasót, hanem 1855 technikailag fejlett, alternatív Londonjába, ahol a számítógépek kora egy évszázaddal korábban köszöntött be, hála Charles Babbage tökéletesített Analitikus Gépezetének.) Amikor tavaly ilyenkor a Galaktika vezérkarával azt latolgattuk, vajon mi minden zsúfolható bele az újrainduló magazinba, még nem tudhattuk, hogy az ismeretterjesztő-tudomány megjelenése a lapban milyen érzelmeket fog kiváltani a leendő olvasókból. Mára bebizonyosodott, hogy fején találtuk a szöget, rajongóink szinte azonnal szívükbe fogadták tudományos rovatainkat is. Ennek köszönhető, hogy a Sziget Fesztiválon, a Galaktika-Sziget programjában tudományos előadások is lesznek. A tudomány és az SF összeházasítása persze, ha jobban belegondolunk, magától értetődően logikus, hiszen

a jó science-fiction a tudományban gyökerezik! Burger István főszerkesztő

6

Connie Willis: Megkékített Hold (befejező rész)

20

Gerd Maximovic: Vörös kristálybolygó

26

Harlan Ellison: Párbaj

34

Kovács „Tücsi" Mihály: Autózás a jövőben

42

Leonard Tushnet: Roncseltakarítás

48

Kánai András: Kettesben

50

Michael Swanwick: Vau-vau, mondta a kutya

60

A biológia ösvényein — tudományos hírek

64

Erik Simon: A játéknak vége

70

Németh Attila: Irodalommal a terror ellen

71

Hugh Cook: Hogyan készítsünk atombombát?

71

Hugh Cook: Találkozom az ügynökömmel

72

Stephen Baxter: Pangea vadászai

84

Takács Boglárka: Elhárítás

88

Megvalósult sci-fi — tudományos kishírek

90

Hernádi Gyula nincs többé közöttünk

91

Hernádi Gyula: A tudat kvantummechanikája

Minden technikai újítás hatást gyakorol a társadalom egészére, és az azt alkotó emberekre egyénileg is. Es minél jelentősebb ez az újítás, annál nagyobb az általa kiváltott hatás. Most képzeljünk el egy olyan változást, amely egyik napról a másikra fenekestül fölforgatja az életünket!

Cinnie Willis: Megkékített hold (befejezö rész))

MR. MOWEN negyed tizenegyig el sem indult a sajtótájékoztatóra. M é g mindig a volt feleségével beszélt telefonon, amikor Sally távozott, és amikor megkérte Charlotte-ot, várjon egy percet, hogy szólhasson a lányának, ha megvárja, elviszi kocsival, Charlotte szexista zsarnoknak nevezte és megvádolta, hogy represszív, férfiúi, pszichés megfélemlítéssel fojtja el Sally domináns jellegzetességeit. Mr. Mowennek fogalma se volt, exneje miről beszél. Sally fölsöpörte az üveget és új égőt tett a fürdőszobai lámpába, mielőtt elment, de M r . M o w e n úgy döntött, jobb, ha nem kísérti a sorsot. Inkább megborotválkozott egy eldobható borotvával. Előrehajolva, hogy elvegyen egy darabka vécépapírt, amit a vágásra tehetne az állán, beverte a fejét az orvosságos szekrény ajtajába. Ezek után teljesen moccanatlanul ült a kád szélén majdnem fél óráig, erősen kívánva, bárcsak Sally itthon lenne, hogy segíthessen neki fölöltözni. A félóra végén Mr. Mowen úgy határozott, hogy a stressz az oka a sor véletlennek, amik egyiptomi csapásként sújtották életét egész reggel (Charlotte pár hétig Bibliául beszélt), és ha

ellazít, minden rendbe jön. Több nagy, nyugtató lélegzetet vett, és fölállt. Az orvosságos szekrény még mindig nyitva volt. Roppant elővigyázatosan mozogva és veszélyt fürkészve mindenütt, Mr. Mowennek sikerült fölöltözködnie és kijutnia az autóhoz. Nem volt képes egy pár összeillő zoknit találni, és a lift megállás nélkül fölvitte a tetőre, de ő minden alkalommal nagyokat és szabályosakat lélegzett, s már kezdett benne fölengedni a feszültség, mire kinyitotta a kocsi ajtaját. Beült az autóba, és becsukta az ajtót. Az becsípte a kabátja szárnyát. Kinyitotta az ajtót, és kihajolt, hogy kihúzza a kabátot az útból. Az egyik kesztyűje kiesett a zsebéből a földre. M é g jobban előrehajolt, hogy megmentse, és beütötte a fejét az ajtón lévő kartámaszba. Mély, meglehetősen szaggatott levegőt vett, fölmarta a kesztyűt és berántotta az ajtót. Kivette a kulcsait a zsebéből, és betette a slusszkulcsot. A lánc elszakadt, és a többi kulcs szétszóródott a padlón, szerte az első ülések előtt. Amikor lehajolt, hogy fölszedegesse őket, roppant óvatosan, nehogy beverje a fejét a kormányba, a másik kesztyűje esett ki a zsebéből. Hagyta, hadd ma-

radjanak a kulcsok, ahol vannak, és kiegyenesedett megint, külön ügyelve az irányjelzőre és a napellenzőre. Elfordította a slusszkulcsot a még mindig himbálózó kulcslánccal együtt. Az autó nem indult. Rendkívül lassan, elővigyázatosan kiszállt a kocsiból, és visszament a lakásába, hogy fölhívja Janice-t, és utasítsa, mondja le a sajtótájékoztatót. A telefonvonal foglalt volt. Ulric egész addig nem vette észre a fiatal nőt, amíg az csaknem ráesett. Lehajtott fejjel és kezét dzsekije zsebébe dugva sétált, a sajtótájékoztatóról gondolkodva. A lakásából az órája nélkül jött el, és nagyon sietve ment át a Kutatásra. Több mint egy órával korábban érkezett: még nem volt ott senki, kivéve Brad egyik menyasszonyát, akinek a nevét nem tudta fölidézni. A lány azt mondta: „A biológiai órád nonfunkcionális. A bioritmusaid ma biztos nagyon alacsonyak." Ő azt felelte, minden bizonnyal, noha fogalma se volt, hogy miről beszélnek. Aztán visszaballagott a japánkerten át, reményvesztettnek érezve magát. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes elviselni a sajtótájékoztatót, még azért se, hogy figyelmeztethesse Sally Mowent. Talán ki kellene vernie a fejébő a részvételt, és helyette elmenni Chugwaterbe, megmarkolni fiatal nők karját, és megkérdezni: „Beszél ön angolul?" Miközben ezt az ötletet fontolgatta, a feje fölött hangos reccsenés hallatszott, és egy fiatal nő rázuhant. Ulric megpróbálta kihúzni a kezét a zsebéből, hogy elkaphassa a lányt, de beletelt egy másodpercébe, hogy ráébredjen, a nyárfa alatt van, és hogy a reccsenés egy eltörő ág hangja, ezért aztán nem járt sikerrel. Az egyik kezét valóban elő tudta venni, és igenis tett hátra egy nekiveselkedő lépést, de mindez nem volt elég. A lány teljes erővel ráesett, és együtt gurultak le a járdáról az avarra. Amikor a gurulás véget ért, Ulric volt fölül, fél karja a lány alatt, a másik meg a lány feje fölött, kitárva. A lány sapkája leesett, és haja szépségesen szétterült a fagy csípte levelek háttere előtt. Ulric keze belegabalyodott. A lány úgy nézett föl rá, mintha ismerné őt. Ulricnak még csak eszébe se jutott, hogy megkérdezze, beszél-e angolul.

Az viszont eszébe jutott egy idő múlva, hogy el fog késni a sajtótájékoztatóról. A pokolba a sajtótájékoztatóval, gondolta. A pokolba Sally Mowennel! Megcsókolta a lányt. Es megint. Miután ez már néhány perce folyt, a karja kezdett elzsibbadni, így kiszabadította a kezét a lány hajából, és ráhelyezte a testsúlyát, hogy föltolja magát. A lány nem mozdult, még akkor sem, amikor a férfi rnár mellette térdelt és odanyújtotta a kezét, hogy fölsegítse. Csak feküdt ott, és úgy nézett föl rá, mintha erősen gondolkozna valamin. Aztán úgy tűnt, döntésre jutott, mert elfogadta Ulric kezét, és hagyta, hogy az fölsegítse. A férfi fölé és mögé mutatott. — A hold megkéklett — közölte. — Tessék? — kérdezte Ulric. Eltűnődött, vajon a lányt fejbe vágta-e az ág. A lány még mindig mutogatott. — A hold megkéklett — ismételte. — Valamenynyit megkéklett múlt sötétkor, de mostig megkéklett mégebbül. A férfi megfordult, hogy a mutatott irányba nézhessen, és tényleg, a háromnegyedére hízott hold élénkkék volt a reggeli égen, ami magyarázatot adott arra, hogy a lány miről beszél, de arra nem, ahogyan. — Jól vagy? — kérdezte Ulric. — Nem sérültél meg, ugye? — A lány a fejét rázta. Nem szokás megkérdezni valakitől, akinek agyrázkódása van, vajon jól van-e, gondolta a férfi. — Nem fáj a fejed? A lány megrázta újra. Talán tényleg semmi baja. Talán külföldi, csereprogrammal érkezett szakértő a Kutatásnál. — Honnan jöttél? A lány meglepettnek tűnt. — Esve lettem a fáról. Elkaptál ént te arcoddal. — Kifésülte a nyárfaleveleket a hajából, és ismét föltette a sapkáját. A lány mindent megértett, amit mondott neki, és határorozottan angol szavakat használt, jóllehet az összbenyomás minden volt, csak nem angol. Elkaptál ént te arcoddal. Szabálytalan helyett szabályos tárgyeset. A hold megkéklett. Melléknévből ige plusz befejezettséget jelző igekötő. Mindkettő lehetséges módja a nyelv átalakulásának. — M i t csináltál a fán? — érdeklődött.

— Rejtekedtem a fán az ok miatt, hogy az emberek mutatnak rád arcukkal, ha angolozol furcsaszerűn. Angolozol furcsaszerűn. — Nyelvet generálsz, igaz? — kérdezte Ulric. — Ismered Brad McAfee-t? A lány értetlenül nézett és némileg csodálkozva, úgy, ahogy Brad alkalmasint mondta neki, amikor erre rábeszélte. Ulric eltöprengett, ez vajon melyik menyasszonya Bradnek. Alighanem az, amelyik a programozáson van. — Késésben vagyok egy sajtótájékoztatóról — közölte a férfi éles hangon —, mint azt te is jól tudod. Beszélnem kell Sally Mowennel. — Nem nyújtotta oda a kezét, hogy fölsegítse a lányt. — Mehetsz és megmondhatod Bradnek, hogy a kis bemézelgő mesterkedése nem jött be. A lány fölállt a segítsége nélkül, és átment a járdán, túl a letört ágon. Letérdelt, fölvett egy papírfecnit, és hosszasan rámeredt. A férfi fontolóra vette, hogy kitépi a kezéből és megnézi, mert valószínűleg Brad nyelvgeneráló programja volt az, de végül nem tette. A lány összehajtotta a papírt, és zsebre vágta. — Megmondhatod neki, az se működött, hogy megcsókoltál engem — jelentette ki Ulric, noha ez hazugság volt. Már miközben kimondta, szerette

volna újra megcsókolni a lányt, és ez még jobban földühítette. Brad valószínűleg azt is közölte, hogy ő, Ulric gizda, és hogy amire szüksége van, az félóra egy lánnyal az avarban. — Akkor is meg fogom mondani Sallynek. A lány rábámult a járda túloldaláról. — Es eszedbe se jusson, hogy megpróbálj megállítani! — Ulric most már kiabált. — Mert nem fog sikerülni! A dühe hajtotta át az íves hídon. Aztán fölmerült benne, hogy még ha a lány Brad egyik menyasszonya is, még ha el is vállalta, hogy őt megcsókolja az avarban és megakadályozza, hogy elmenjen a sajtótájékoztatóra, ő, Ulric szerelmes belé. Visszarohant, de a lány már nem volt sehol. Egy kicsivel tizenegy után Janice-nek odatelefonált Gail a sajtóosztályról. — Hol van Mr. Mowen? Nem jelent meg, és a médiahitelességem effektíve nonfunkcionális. — Megpróbálom fölhívni otthon — ígérte Janice. Gailt áttette várakozásra, és tárcsázta Mr. Mowen lakását. A vonal foglalt volt. Amikor lenyomta a várakoztatás megszüntetése gombot, hogy ezt elmondja Gailnek, a vonal megszakadt. Janice megpróbálta visszahívni. A vonal foglalt volt.

Bebillentyűzte az elsőbbségi kódot, ami hatálytalanítani fogja, akármi legyen is Mr. Mowen terminálján. A kód után begépelte: „Hívja föl Janice-t az irodában". Egy teljes percig bámulta, aztán kitörölte, és begépelte: „Sajtótájékoztató, Kutatás, de. tizenegy", és megnyomta a „FUTTATAS"-t. A gép egyet kattant, és behívta az előzetes teszteredményeket a hulladékkisugárzó projekt mellékhatásairól. A képernyő alján ezt olvashatta a titkárnő: „ A z érintőleges következmények statisztikailag elhanyagolhatók." — Fogadunk? — kérdezte Janice. Fölhívta a programozást. — Valami baj van a terminálommal — mondta a vonalban jelentkező nőnek. — Itt Sue beszél a periféria rehabilitációról. A gond a kivitelezéssel van vagy a hardverrel? Pont úgy hangzott, mint Gail a sajtóosztályról. — Nem ismered véletlenül Brad McAfee-t? — tudakolta Janice. — Ő a vőlegényem — válaszolta Sue. — M é r ? Janice sóhajtott. — Folyton olyan adatokat kapok, amiknek semmi köze ahhoz, amit lekértem — mondta. — Ó, akkor hardverjavítást szeretnél. A szám benne van a terminálod könyvtárában — válaszolta Sue, és letette. Janice behívta a terminál telefonkönyvét. Először nem történt semmi. Aztán a gép kattant egyet, és megjelenített valami Sally Projekt elnevezésű dolgot. Janice észrevette Lynn Saunders nevét háromnegyed úton lefelé a képernyőn, és Sally Mowenét legalul. Elkezdte a tetején, és végigolvasta az egészet. Aztán rákattintott a N Y O M T A T Á S ikonra, és újraolvasta, ahogy lassan kigördült a nyomtatóból. Amikor elkészült, nagyon óvatosan letépte a lapot, betette egy dossziéba, és a dossziét elrakta az íróasztalába. — Megtaláltam a kesztyűd a liftben — jelentette Sally, amikor belépett. Rettenetesen nézett ki, mintha Mr. Mowen kesztyűjének megtalálása túl sok lett volna számára. — Már vége a sajtótájékoztatónak? — Nem mentem el — felelte Mr. Mowen. — A t tól féltem, hogy nekimegyek egy fának. Atvinnél kocsival az irodába? A z t mondtam Janice-nek, hogy kilencre ott leszek, és most fél három van.

— Fa? — mondta Sally. — Ma leestem egy fáról. Egy nyelvészre. Mr. Mowen fölvette a nagykabátját és a zsebében kotorászott. — Elvesztettem a másik kesztyűm — közölte. — Ezzel már ötvennyolc esetben volt balszerencsém ma. Pedig az utolsó két órában csak ültem, mint a cövek. Listát is készítettem. A ceruza eltört, és a radír is, lyukat radíroztam a papírba... ezeket még csak be se számítom. — Betette a fél pár kesztyűt a kabátja zsebébe. Sally kinyitotta neki az ajtót, és kimentek az előcsarnokba a lifthez. — Egyáltalán nem lett volna szabad azt mondanom a holdról — jegyezte meg a lány. — Sziát kellett volna mondanom. Csak egy sima sziát. Es akkor mi van, ha a cédula azt állította, hogy keres valakit, aki tud nyelvet generálni? Az még nem jelenti azt, hogy rögtön akkor meg is kell tennem, még mielőtt megmondtam volna neki, ki vagyok. Mr. Mowen beütötte a biztonsági kódját a liftbe. Kigyulladt az ELUTASÍTVA fény. — Ötvenkilenc — szólalt meg Mr. Mowen. — Az túl sok véletlen ahhoz, hogy véletlen legyen. Es csupa rossz. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, hogy valaki megpróbál meggyilkolni. Sally benyomkodta a biztonsági kódját. A liftajtó csusszanva kinyílt. — Órákig mászkáltam körös-körül, próbáltam rájönni, hogyan lehettem ilyen ostoba — mesélte Sally. — Ő úton volt, hogy velem találkozzon. A sajtótájékoztatón. Valamit el akart nekem mondani. Ha csak megálltam volna azután, hogy ráestem, és azt mondom: „Szia! Én Sally M o w e n vagyok és ezt a cetlit találtam. Tényleg keresel valakit, akit tud nyelvet generálni?", de ó, nem, nekem azt kellett mondanom: „A hold megkéklett." Inkább folytatnom kellett volna vele a csókolózást és nem mondani semmit se. De ó, nem, nem voltam képes kicsit se békén hagyni. M r . M o w e n hagyta, hogy Sally nyomja be a földszintet jelző gombot a liftben, mert nem akarta, hogy ismét fölvillanjon a figyelmeztető fény. A z t is engedte, hogy a lánya nyissa ki az épület kapuját. A kocsihoz vezető úton belelépett némi rágógumiba.

— Hatvan. Ha nem tudnám, hogy lehetetlen, azt mondanám, az anyád rejlik emögött — jegyezte meg Mr. Mowen. — A k i mellesleg idejön ma délután. Hogy lássa, vajon minimalizálom-e az önmegvalósító potenciálod a férfisoviniszta szerepelvárásaimmal. Ez már önmagában legalább egy tucat peches véletlennek számít. — Beült az autóba, összehúzva magát egész hátra az ülésen, nehogy beüsse a fejét a napellenzőbe. Kikémlelt az ablakon a szürke égboltra. — Talán hóvihar lesz, és nem tud idejönni Cheyenne-ből. Sally benyúlt valamiért a vezetőülés alá. — Itt a másik kesztyűd — közölte, és átnyújtotta. — Az a cetli félbe volt tépve. Miért is nem gondoltam a hiányzó szavakra ahelyett, hogy úgy döntsék, ez itt a teljes üzenet? Valószínűleg olyasvalakit akart, aki képes elektromosságot generálni és beszél egy idegen nyelvet. Csak mert tetszett nekem a fényképe, és azt gondoltam, talán beszél angolul, komplett hülyét csináltam magamból. Félúton az irodába havazni kezdett. Sally bekapcsolta az ablaktörlőt. — Amilyen a szerencsém — szólalt meg Mr. Mowen —, tényleg hóvihar támad, és be leszek havazva Charlotte-tal közösen. — Kinézett az ablakon a gyárkéményekre. Azok egy újabb reszketeg, kék kitörést lövelltek a levegőbe. — Ez a hulladékkisugárzó projekt. Valamiképpen az okozza ezt az összes nyavalyás véletlent. Sally tovább kesergett: — Keresek-kutatok valakit, aki tisztességes angolt beszél, és amikor végre találkozom vele, mit teszek? „Te elkaptál ént arcoddal." Es most azt hiszi, hogy valaki, akit Brad McAfee-nek hívnak, rábeszélt engem erre, hogy távol tartsa a sajtótájékoztatótól, és soha többé nem fog velem szóba állni. Hülye! Hogy lehettem ilyen hülye? — Soha nem lett volna szabad megengednem nekik a projekt elindítását további tesztek nélkül — mormogta Mr. Mowen. — Mi van akkor, ha túl sok ózont juttatunk az ózonrétegbe? Mi van akkor, ha ez a szódabikarbóna-kicsapódás tesz valamit az emberek emésztésével? Semmi mérhető mellékhatás, azt mondták. Lássuk csak, miként mérjük a balszerencsét? A halálos áldozatok számával? Sally beállt egy parkolóhelyre közvetlen M r . M o w e n irodája előtt. Ekkorra már erősen havazott. M r . M o w e n fölhúzta a kesztyűt, amit

Sally talált meg. A zsebében kotorászott a másik után. — Hatvanegy — jelentette be. — Sally, bejönnél velem? Sose leszek képes a liftet engedelmességre bírni. Sally besétált vele az épületbe. A lifthez vezető úton azt kérdezte: — Ha ennyire meg vagy arról győződve, hogy a hulladékkisugárzó projekt okozza a peched, miért nem szólsz a Kutatásnak, hogy kapcsolják ki? — Sose hinnének nekem. Ki hallott már olyanról, hogy a szemét mellékhatása a véletlen? Bementek a külső irodába. Janice úgy mondta, „Helló!", mintha egy sarkvidéki expedícióról tértek volna meg. Mr. Mowen így szólt: — Köszönöm, Sally. A z t hiszem, innen már menni fog. — Megveregette a lánya vállát. — M i ért nem mész és magyarázod el ennek a fiatalembernek, hogy mi történt, és kérsz tőle elnézést? — Nem hiszem, hogy segítene - felelte Sally, és megpuszilta apja arcát. — Rossz formában vagyunk, igaz? Mr. Mowen Janice-hez fordult. — Kapcsolja a Kutatást, és be ne engedje a feleségem! — utasította, azzal bement az irodájába, becsukva maga mögött az ajtót. Csattanás hallatszott és Mr. Mowen átkozódásának fojtott hangja. Janice sóhajtott. — Ez a te fiatalembered — mondta Sallynek. — A neve ugye nem Brad McAfee? — Nem — válaszolta Sally —, de azt hiszi, vele járok. A lifthez vezető úton megtorpant, fölszedte Mr. Mowen kesztyűjét, és a zsebébe dugta. Miután Mr. Mowen titkárnője letette a kagylót, Sue Bradet hívta. Nem volt biztos benne, mi a kapcsolat Brad és aközött, hogy Janice terminálja nem működik, de úgy gondolta, jobb, ha tudatja a férfival, hogy Mr. Mowen titkárnője ismeri a nevét. A telefont nem vették föl. Sue újra próbálkozott ebédidőben, majd megint a délutáni pihenője alatt. Harmadszorra a vonal foglalt volt. Háromnegyed háromkor bejött a főnöke, és közölte Sueval, hogy elmehet korábban, mert sűrű hóesést prognosztizáltak a csúcsforgalmi órákra. Sue még egyszer megpróbálkozott Brad számával, hogy

megbizonyosodjon, a férfi otthon van. A vonal még mindig foglalt volt. Mázli, hogy korán leléphet. Munkába jövet csak pulóvert húzott, és máris olyan sűrűn havazik, hogy alig lát valamit az ablakon túl. Ráadásul szandálban van. Valaki egy pár élénkkék hótaposó csizmát hagyott az öltözőben, amit aztán a szandálja fölé húzott, és kiment a parkolóba. A pulóvere ujjával letörölte a havat a szélvédőről, és elindult Brad lakása felé. — Nem is hussantál oda a sajtótájékoztatóra — jegyezte meg Brad, amikor Ulric megérkezett. — Nem — felelte amaz. Nem vette le a kabátját. — A jó Mowen papi se tette. Ami tisztára mázli, mert helyette lökhettem a dumát annak a csomó riporternek. Hova tűntél? Átfagyottabbnak látszol, mint egy vidra a lavinában. — Azzal a „csajjal" voltam, akit találtál nekem. Akivel megkörnyékeztettél, hogy ne menjek el a sajtótájékoztatóra és rontsam el az esélyeid Sally Mowennél. Brad a termináljánál ült. — Sally nem volt ott, ami tiszta szerencsének bizonyult, mert összefutottam ezzel a Jill nevű riporterrel, aki... — Megfordult, és Ulricra nézett.

— Miféle csajról beszélsz? — Arról, amelyik olyan alkalmatosan leesett egy fáról, egyenesen rám. Föltételezem, egyike a fölös menyasszonyaidnak. M i t csináltál? Rávetted, hogy kimásszon a lakás ablakán? — Na, lássuk, jól megértettem-e. Valami csaj leesett a vén nyárfáról pont rád? Es azt hiszed, hogy én okoztam? — Hát, ha nem te, akkor elképesztő véletlen, hogy az ág akkor tört le, amikor épp elmentem alatta, és még elképesztőbb véletlen, hogy a lány nyelvet generált, vagyis épp azt csinálta, amiről az általad fogalmazott printout szólt. De az összes közül a legelképesztőbb véletlen az az orrbavágás, amit most rögtön kapni fogsz. — Hé, ne pipulj már! Nem ejtettem rád semmiféle csajt, és ha hazudok, rugdaljon halálra egy csorda szöcske! Ha ilyesmit akartam volna csinálni veled, kerítek egy bigét, aki rendes angolt beszél, ahogy akartad, nem pedig... mit mondtál, mit csinált? Nyelvet generált? — Arra számítasz, elhiszem, hogy az egész valami véletlen? — üvöltötte Ulric. — Miféle... miféle... mesügének nézel engem? — Elismerem, oltári ritka, hogy ilyesmi történjen — jegyezte meg Brad elgondolkozva. — Ma reggel

találtam egy százdolláros bankót útban a sajtótájékoztatóra. Aztán belebotlottam ebbe a Jill riporterbe, nekiálltunk dumcsizni, és egy csomó minden közös bennünk, például neki is a kedvenc filmje a Tedd le azt a puskát, benne Judy Canovával, és aztán kisült, hogy Sally Mowen szobatársa volt tavaly a koleszban. Megcsörrent a telefon. Brad fölvette. — Hát, hamvas Vöröske, gyere ide! Ez egy nagy apartmanház a japánkert mellett. A lakás a 6B. — Letette a kagylót. — Na, ez pont az, amiről beszéltem. Az a riporter csaj volt a telefonban. Megkértem, jöjjön ide, hogy rádumálhassam őt, mutasson be Sallynek, és azt mondta, nem lehet, mert el kell érjen egy Cheyenne-ből induló repülőt. De most azt mondja, le van zárva az autópálya, és itt ragadt Chugwaterben. Na már most, az ilyen jószerencse nem fordul elő, csak ha kék lesz a hold. — Tessék? — kérdezte Ulric, és most először, amióta belépett a szobába, összeszorított ökle szétnyílt. Odament az ablakhoz, hogy kitekinthessen. Nem tudta kivenni a holdat, ami korábban az égen ragyogott. Föltételezte, már rég lenyugodott, és egyébként is, havazni kezdett. — A hold megkéklett — súgta oda halkan magának. — Mivel a csaj idejön, talán leléphetnél, hogy ne tedd tönkre ezt a jó passzt, amibe vagyok.

Ulric levette az Amerikai Szlenggyűjteményt a könyvespolcról, és kikereste a „hold, kék címszót a tárgymutatóban. A szócikk így szólt: „ M a j d ha kék lesz a hold — ritka, például egy szokatlan egybeesés; eredetileg ritka, mint a kék hold; a kék árnyalatú hold ritkaságszámba menő előfordulásán alapul, okozója szemcsés részecskék kolloidális szóródása a felső légkörben; vö. Babonák." Újra kinézett az ablakon. A gyárkémények újabb kirobbanást küldtek föl a magasba a szürke fellegeken át. — Brad — szólalt meg —, a te hulladékkisugárzó projekted szemcsés részecskéket juttat a felső légkörbe? — Pont az a veleje — válaszolta Brad. — Na már most, nem akarnék tapírkodni, de az a riporterbige bármelyik percbe' megérkezhet ide. Ulric kikereste a „Babonák"-at. A „hold, kék" szócikk így szólt: „ M a j d ha kék lesz a hold — Amerika DK-i részéből szárm. népi szólás; a helyi babona kapcsolatba hozza a kék hold előfordulását szokatlan, időben egybeeső, véletlenszerű eseményekkel; eredete ismeretlen." Ulric becsukta a könyvet. — Szokatlan, időben egybeeső, véletlenszerű események — mormolta. — Letörő ágak, másokra ráeső emberek, százdollárosokat találó egyesek. Ez mind véletlenszerű esemény. — Fölnézett Bradre.

— Nem tudod véletlenül, hogy ennek a szólásnak mi az eredete? — A tapírkodásnak? Valószínűleg valami pasi találta ki, aki várt egy bigét, és egy másik ipse nem léceit le lóhalálában, hogy ők kettesben lehessenek. Ulric újra kinyitotta a könyvet. — De ha a véletlenek kellemetlenek, akkor veszélyesek lehetnek, nem igaz? Valaki meg is sérülhet. Brad kivette a könyvet a kezéből, és kilökte Ulricot az ajtón. — Na, húzz már el! Már megint rám hozod a hoppletoppot! — M e g kell mondjuk Mr. Mowennek! Ki kell kapcsoljuk! — kiabálta Ulric, de Brad addigra már becsukta az ajtót. — Szia, Janice! — mondta Charlotte. — Látom, még mindig az elnyomott nő vagy egy elemberteienítő, férfiak dominálta állásban. Janice letette a kagylót. — Helló, Charlotte! — üdvözölte. — Havazik már? — Igen — felelte Charlotte, és levette a kabátját. Azon volt egy vörös jelvény, rátűzve a hajtókára. Ez állt rajta: MOST... vagy magadra vess! — Épp most hallottuk a rádióban, hogy lezárták a sztrádát. Hol van az a reakciós, férfisoviniszta munkaadód? — Mr. Mowen most nem ér rá — közölte Janice, és fölállt arra az esetre, ha a testével kellene elállja Mr. Mowen ajtaját azért, hogy kívül tartsa Charlotte-ot. — Nem óhajtom látni a szadista férfiuralom eme utolsó bástyáját — jelentette ki amaz. Lehúzta a kesztyűjét, és összedörzsölte a kezét. — Gyakorlatilag megfagytunk az idevezető úton. Lynn Saunders hozott vissza kocsival. Az anyja végül mégsem válik. Sajnos kísérlete a függetlenség elnyerésére elbukott a társadalmi rosszallás első jelére. Lynn talált egy üzenetet a terminálján, hogy hívjon föl téged, de nem tudott elérni. A z t üzeni általam, hogy átjön, amint értesítette a vőlegényét a visszajöveteléről. — Brad McAfee-t — konstatálta Janice. — Igen — b ó l i n t o t t . Charlotte. Leült a székbe szemben Janice íróasztalával, és lecibálta

a csizmáját. — Kénytelen voltam egész úton Cheyenne-ből a dicshimnuszait hallgatni a vőlegényéről. Szerencsétlen, agyamosott áldozata a zsarnoki férfipropagandának! Megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy az eljegyzésével a férfielit társadalmi-szexuális erődített állásainak kezére játszik, de nem hallgatott rám. — A b b a hagyta harisnyás lábfeje masszírozását. — Hogy érted azt, hogy nem ér rá? M o n d d meg annak az arrogáns, szexista disznónak, hogy itt vagyok és látni akarom! Janice leült, és kivette a dossziét benne a Sally Projekttel az íróasztal egyik fiókjából. — Charlotte — mondta —, mielőtt megtenném, szeretném tudni, hogy megmondanád-e nekem a véleményed valamiről. Charlotte harisnyában lépdelt oda az íróasztalhoz. — Persze — válaszolta. — Mi lenne az? Sally puszta kézzel letörölte a havat a hátsó ablakról, aztán beült a kocsiba. A külső visszapillantó tükörről viszont megfeledkezett. Azon vastagon állt a hó. Letekerte az ablakot, és végighúzta rajta a kezét. A hó az ölében landolt. Megborzongott, és föltekerte az ablakot, aztán egy percig csak ült, várta, hogy a fűtés működni kezdjen, és átfagyott, vizes kezét fújogatta. Korábban elhagyta valahol a kesztyűjét. Egyáltalán semennyi levegő se jött a fűtőrácsból az ablakra. Egy kis darabot tisztára dörzsölt, hogy lásson, amikor kiáll a parkolóból, aztán előrearaszolt. Az utolsó pillanatban vette észre egy férfi kísértetalakját a sűrű hófüggönyön keresztül, és rátaposott a fékre. A motor leállt. A férfi, akit csaknem elütött, körbejött az ablakhoz, és intett, hogy tekerje le. Ulric volt az. A lány leengedte az ablakot. M é g több hó hullott az ölébe. — A t t ó l féltem, hogy sosem látlak többé — mondta Ulric. — Én... — kezdte Sally, de a férfi csöndre intette. — Nincs sok időm. Sajnálom, hogy ma délelőtt kiabáltam veled. A z t hittem... mindegy, most már tudom, hogy nem igaz, hogy csak egy csomó véletlen volt, ami... mindegy, most azonnal meg kell tennem valamit, ami nem várhat, de azt szeretném, hogy várj meg itt. Megteszed?

A lány bólintott. A férfi megborzongott, és zsebre vágta a kezét. — M e g fogsz fagyni itt kint. Tudod, hol van az a lakóház a japánkert mellett? A hatodikon lakom, a B apartmanban. A z t akarom, hogy ott várj rám. Van nálad egy darab papír? Sally beletúrt a zsebébe, és előhúzta az összehajtogatott cédulát, rajta a „Keresek: Fiatal nőt". Egy pillanatig rámeredt, aztán odaadta Ulricnak. A férfi még csak szét sem hajtogatta. Ráfirkált néhány számot, és visszaadta a lánynak. — Ez a biztonsági kódom — magyarázta. — Használnod kell a liftben. A szobatársam be fog engedni a lakásba. — Megállt, és Szúrósan a lányra meredt. — Jobban meggondolva a dolgot, inkább a hallban várj rám! Visszajövök, amint lehet. — Lehajolt, és megcsókolta az ablakon keresztül. — Nem szeretnélek újra elveszíteni. — Én... — szólalt meg Sally, de addigra a férfi már eltűnt a hóesésben. A lány föltekerte az ablakot. A szélvédőt már megint elborította a hó. Odanyúlt a fűtőrácshoz. M é g mindig nem fújt belőle levegő. Bekapcsolta az ablaktörlőt. Nem történt semmi. Gail nem jutott vissza az irodájába, csak kettő után. Az újságírók még ott maradtak a sajtótájékoztató után, és kérdéseket tettek föl neki Mr. Mowen távolmaradásáról és a hulladékkisugárzó projektről. Amikor végül visszaért az irodájába, elkezdték telefonon faggatni, és csaknem háromig el sem tudta kezdeni a tájékoztatóról szóló sajtóközleményt. Szinte azonnal belebotlott egy problémába. A jegyzetei szemcsés részecskéket említettek, és emlékezett, hogy Brad mondta is, mifélék, de nem írta le. Nem engedheti, hogy a sajtókommüniké kimenjen a részecskék megnevezése nélkül, különben a sajtó ráveti magát mindenféle riadalmat keltő következtetésre. Hívta Bradet. A vonal foglalt volt. Mindent begyömöszölt egy nagy, kartonpapír borítékba, és elindult a férfi lakása felé, hogy megkérdezze. — Sikerült már megkapnia a Kutatást? — kérdezte M r . M o w e n , amikor Janice belépett az irodájába.

— Nem, uram — válaszolta a titkárnője. — A vonal még mindig foglalt. Ulric Henry van itt, és szeretne beszélni magával. Mr. Mowen ellökte magát az íróasztalától, és fölállt. A mozdulat föllökte Sally fényképét és egy teli ceruzatartót. — Akár be is küldheti. Amilyen a szerencsém, alighanem rájött, miért alkalmaztam, és azért van itt, hogy kilépjen. Janice kiment, Mr. Mowen pedig megpróbálta összeszedni az asztalon szerteszét szóródott ceruzákat, és visszatenni őket a ceruzatartóba. Az egyik a perem felé gördült, és Mr. Mowen ráhajolt az asztalra, hogy elkapja. Sally képe megint fölborult. Amikor Mr. Mowen fölnézett, látta, hogy Ulric Henry figyeli. Az utolsó ceruza után nyúlt, és lelökte a telefon kagylóját a könyökével. — Mióta megy ez így? — kérdezte Ulric. Mr. Mowen fölegyenesedett. — Ma reggel kezdődött. Nem vagyok biztos benne, hogy túlélem a napot. — Pont ettől féltem — mondta Ulric, és nagy levegőt vett. — Nézze, Mr. M o w e n , tudom, hogy nyelvésznek vett föl, és valószínűleg nem lenne szabad beavatkoznom a Kutatás dolgába, de azt hiszem, tudom, miért történnek ezek a dolgok magával. Azért vettelek föl, hogy elvedd Sallyt, és legyél az „azt is mondjuk, amit mondani akarunk"-ért felelős vállalati alelnök, gondolta Mr. Mowen, és beleavatkozhatsz bármibe, amibe akarsz, ha képes vagy megszüntetni ezeket a nevetséges dolgokat, amik ma egész nap folyton megesnek velem. Ulric kimutatott az ablakon. — Nem láthatja odakint a hó miatt, de a hold kék. Azóta egyfolytában kék, amióta beindította a hulladékkisugárzó projektjét. A „majd ha kék lesz a hold" egy régi szólás, amit a ritka előfordulások leírására használtak. A z t hiszem, azért keletkezhetett, mert a véletlenek száma mindig megnövekszik, amikor a hold kék. Úgy tudom, ahhoz lehet valami köze, hogy a szemcsés részecskék a sztratoszférában csinálnak valamit a valószínűségi törvényekkel. A hulladékkisugárzó projektje most is szemcsés részecskéket pumpál föl a légkörbe. A z t hiszem, ezek a véletlenek a mellékhatás. — Tudtam! — jelentette ki Mr. Mowen. — Egy az egyben Walter Hunt és a biztosítótű esete.

Föl fogom hívni a Kutatást. — A telefonért nyúlt. A kagyló zsinórja beakadt az íróasztal peremébe. Amikor megrántotta, a telefon csörömpölve leesett, magával rántva Sally fényképét és a ceruzatartót. — Fölhívná helyettem a Kutatást? — Persze — felelte Ulric. Beütötte a számot, aztán visszaadta a kagylót. Mr. Mowen mennydörgött: — Azonnal állítsák le a hulladékkisugárzó projektet! M o s t ! Es azonnal küldjön át ide mindenkit, aki kapcsolatban áll a projekttel! — Letette a kagylót, és kikémlelt az ablakon. — Oké. Lekapcsolták — mondta, és visszafordult Ulrichoz. — Es most? — Nem tudom — válaszolta Ulric a padlóról, ahol a ceruzákat szedegette össze. — Gondolom, amint elkezdi elveszíteni kék színét a hold, a valószínűség törvényei visszatérnek a normális kerékvágásba. Vagy talán ellensúlyozzák az eddigieket, és egy-két napig csupa jószerencsében lesz része. — Visszatette a ceruzatartót az asztalra, és fölvette Sally képét. — Remélem, megváltozik, mielőtt a volt feleségem visszaér — fohászkodott Mr. Mowen. — Már itt volt egyszer, de Janice lerázta. Tudtam, hogy ő valamiféle mellékhatás. Ulric nem szólt semmit. Sally képét bámulta. — Az a lányom —világosította föl Mr. Mowen. — Angol szakos. Ulric az íróasztalra állította a képet. Az fölborult, ismét a padlóra borítva a ceruzatartót. Ulric lebukott az asztal alá. — Ne is törődjön a ceruzákkal! — mondta Mr. Mowen. — Majd fölszedem őket, miután a hold ismét normális lett. A lányom itthon van a hálaadás napi szünetben. Lehet, hogy össze fog vele futni. A tudományos szakterülete a nyelvgenerálás. Ulric fölegyenesedett, és beverte a fejét az íróasztalba. — Nyelvgenerálás — motyogta, és kisétált az irodából. Mr. Mowen kiment, hogy szóljon Janice-nek, küldje be a Kutatás embereit, amint ideérnek. Ulric fél pár kesztyűje a padlón hevert a titkárnő íróasztala mellett. Mr. Mowen fölvette. — Remélem, igaza van, hogy ha leállítjuk a kemencéket, abbamaradnak ezek a véletlenek — jegyezte meg. — A z t hiszem, a dolog ragadós.

Lynn fölhívta Bradet, amint Charlotte kitette a kocsiból. Talán a férfi tudja, hogy miért akar Mr. Mowen titkárnője találkozni vele. A vonal foglalt volt. A nő levette a dzsekijét, betette a bőröndjét a hálószobába, és újra próbálkozott. A vonal még mindig foglalt volt. Visszavette a dzsekijét, fölhúzta piros, egyujjas kesztyűjét, és elindult keresztül a japánkerten Brad lakásához. — Itt vannak már azok a tökfejek a Kutatásról? — kérdezte Mr. Mowen Janice-től. — Igen, uram. Mindenki, Brad McAfee-t kivéve. Az ő vonala foglalt. — Hát akkor szakítsa meg, akármi legyen is a terminálján! Es küldje be a többit! — Igen, uram — válaszolta Janice. Visszament az íróasztalához, és behívta a telefonkönyvet a képernyőre. Meglepetésére meg is kapta. Leírta Brad kódját, és bebillentyűzte az érvénytelenítést. A számítógép HIBÁ-t írt ki. Tudtam, hogy túl szép ahhoz, hogy kitartson, gondolta Janice. Megint beütötte a kódot. Ezúttal a számítógép ÉRVÉNYTELENÍTÉS H A T Á L Y B A N - t írt ki. Janice egy percig gondolkozott, aztán úgy döntött, akármi legyen is a hatályban lévő érvénytelenítés, nem lehet fontosabb Mr. Mowenénél. Bebillentyűzte az elsőbbségi érvénytelenítés kódját, és begépelte: „ M r . Mowen azonnal látni akarja." A számítógép rögtön visszaigazolta. A sikertől fölvillanyozva Janice újratárcsázta Brad számát. A férfi fölvette a telefont. — Mr. Mowen azonnal látni szeretné — közölte a titkárnő. — Gyorsabban ott leszek, mint a veszett fene — ígérte Brad, és letette. Janice bement, és megmondta Mr. Mowennek, hogy Brad M c A f e e már úton van. Aztán beterelte a Kutatás embereit a főnöki irodába. Amikor Mr. Mowen fölállt, hogy üdvözölje őket, nem lökött föl semmit, de a Kutatás emberei közül az egyiknek sikerült megint fölborítania a ceruzákat. Janice segített neki fölszedni őket. Amikor visszajutott az íróasztalához, eszébe jutott, hogy fölfüggesztett egy érvénytelenítést Brad terminálján. Eltöprengett, vajon mi lehetett az. Talán Charlotte elment a lakásba, megmérgezte Bradet, aztán beütött egy érvénytelenítést, hogy a férfi ne tudjon segítséget hívni. Ez vigasztaló gon-

dolat volt, de az érvénytelenítés fontos lehetett, és most, hogy elérte telefonon, tényleg semmi ok arra, hogy az elsőbbségi érvénytelenítés hatályban maradjon. Janice sóhajtott, és begépelte a törlést. A számítógép rögtön visszaigazolta. Jill kinyitotta Brad lakóházának kapuját, és egy percig csak állt ott, megpróbálva újra lélegzethez jutni. Úgy volt, hogy visszamegy kocsival Cheyenne-be ma este, de most alig tudott átjutni Chugwateren. Az autója oldalra csúszott az utcán és elakadt. Végül otthagyta, és eljött ide, hogy kiderítse, vajon Brad tudna-e segíteni föltenni a hóláncot. Ügyetlenül kotorászott a retiküljében a számok után, amiket Brad leírt neki, hogy használni tudja a liftet. Le kellett volna venni a kesztyűjét. Egy fiatal nő, akin nem volt kesztyű, belökte a kaput, és elindult az egyik lift felé. Benyomkodott néhány számot, és eltűnt a közelebbi fülkében. Az ajtó bezárult. Föl kellett volna mennie vele. Jill matatott tovább, és több összehajtogatott papírdarabra bukkant. Megpróbálta szétnyitni az elsőt, föladta, és mindegyiket fél kezében egyensúlyozva megpróbálta lecibálni a másik kesztyűjét a fogával. A kapu kinyílt, és egy havas levegőáramlat kifújta kezéből a papírokat, ki a kapun túlra. Utánuk vetette magát, de a cetlik elörvénylettek a hóba. A férfi, aki a kaput kinyitotta, már be is szállt a másik liftbe. Az ajtó bezárult. Ó, az ég szerelmére! Körbenézett, telefont keresve, hogy fölhívhassa Bradet, és megmondja neki, idelent áll, nyakig pácban. A túlsó falon volt egy készülék. Az első lift már lefelé tartott, a harmadik és negyedik között. A másik a hatodikon volt. O d a ment a telefonhoz, levette mindkét kesztyűjét, begyömöszölte őket a kabátzsebébe, és fölvette a kagylót. Egy dzsekit és piros, egyujjas kesztyűt viselő fiatal nő jött be a kapun, de nem ment oda a lifthez. Megállt az előcsarnok közepén, és leseperte a havat a kabátjáról. Jill átkutatta a táskáját egy negyeddollárosért. Nem volt aprópénz a tárcájában, de úgy vélte, akadhat egy pár tízcentes a retikül alján. A második lift ajtaja szétcsusszant, és a kesztyűs nő sietve belépett.

Jill talált egy negyeddollárost a táskája alján, és Bradet tárcsázta. A vonal foglalt volt. Az első lift immár a hatodikon járt. A másik lement a pincegarázsba. Újratárcsázta Brad számát. A második lift ajtaja kinyílt. — Várjon! — kiáltott oda Jill, és letette a kagylót. Az meglökte a táskáját, s kiborította annak tartalmát a padlóra. A kapu megint kinyílt, és hó örvénylett be. — Tartsa a liftet! — kérte a középkorú asszony, aki most lépett be kintről. Egy vörös „ M O S T . . . vagy magadra vess!" jelvény volt a kabátjára tűzve, és egy dossziét szorított a melléhez. Lehajolt, fölvett egy fésűt, két ceruzát valamint Jill csekkfüzetét. — Köszönöm — mondta Jill hálásan. — Nekünk, nővéreknek össze kell tartanunk — jelentette ki komoran az asszony. Fölállt, és odaadta az összeszedett holmikat Jillnek. Mindketten beszálltak a liftbe. A piros kesztyűs nő tartotta az ajtót nekik. A liftben állt még egy fiatal nő, aki pulóvert viselt és kék hótaposót. — A hatodikra, legyen szíves! — zihálta Jill, megpróbálva mindent visszatömködni a táskájába. — Kösz, hogy megvárt. Ma valahogy nem vagyok egyben. — Az ajtó elkezdett bezáródni. — Várjanak! — kiáltotta egy hang, és egy fiatal nő, kosztümben és magas sarkú cipőben, hóna alatt egy nagy, kartonpapír borítékkal, bepréselte magát, épp, amikor az ajtó becsukódott. - A hatodikra, legyen szíves! — mondta. — A szél hidegségtényezője odakint legalább mínusz húsz kell hogy legyen. Nem is tudom, hová tettem az eszem, hogy megpróbáltam átjönni, Bradet meglátogatni ilyen időben. — Bradet? — kérdezte a piros, egyujjas kesztyűt viselő nő. — Bradet? - kérdezte Jill. — Bradet? — kérdezte a fiatal nő kék hótaposóban. — Brad McAfee-t - mondta a „ M O S T . . . vagy magadra vess!" kitűzős asszony komoran. — Igen — felelte a magas sarkú cipős fiatal nő, meglepődve. — Mindannyian ismerik? Ő a vőlegényem. Sally bepötyögte a biztonsági kódját, belépett a liftbe, és megnyomta a hatodik emelet gombját.

— Ulric, szeretném megmagyarázni, hogy mi történt ma reggel — mondta, amint az ajtó becsukódott. Egész úton a lakóépület felé a beszédét gyakorolta. Egy örökkévalóságba telt, míg eljutott ide. Az ablaktörlők megfagytak, és két autó oldalt csúszott a hóban, forgalmi dugót okozva. Le kellett parkolja a kocsit, és keresztül kellett kecmeregnie a havon a japánkerten át, de még mindig nem találta ki, mit is mondjon. — A nevem Sally Mowen, és nem generálok nyelvet. — Ez szóba se jöhet. Nem mondhatja meg neki, kicsoda. Abban a pillanatban, hogy Ulric meghallja, ő a főnök lánya, oda se fog hallgatni rá. — Beszélek angolul, de olvastam a cédulád, és azon az állt, hogy keresel valakit, aki tud nyelvet generálni. — Ez se jó. A férfi meg fogja kérdezni: „Miféle cédulát?" — és ő előrántja a zsebéből, mire a férfi azt fogja firtatni: „ H o l találtad?" — neki pedig majd el kell magyaráznia, mit csinált fönt a fán. Talán azt is el kell magyarázza, honnan tudta, hogy a férfi Ulric Henry, és hogy mit csinált a személyzeti anyagával és a képével, de a férfi soha nem fogja elhinni, hogy az egész véletlen volt. A hatos szám megvillant, és a lift ajtaja kinyílt. Nem tudom megtenni, gondolta Sally, és meg-

nyomta a földszint gombját. Félúton lefelé annak elmondása mellett döntött, amit először is mondania kellett volna. Újra megnyomta a hatodikat. — Ulric, szeretlek — szavalta. — Ulric, szeretlek. — Megvillant a hatos. Az ajtó kinyílt. — Ulric — mondta Sally. A férfi ott állt az ajtóban, és dühösen meredt rá. — Nem fogsz mondani valamit? — kérdezte. — Mondjuk, hogy „Velembeszélek magam?" Az a germán típusú igeképzés szép példája. De persze te ezt tudod. A nyelvgenerálás a szakterületed, nem igaz, Sally? — Ulric — mondta a lány. Egyet előrelépett, és kezét a liftajtóra tette, hogy ne csukódjék be. — Hazajöttél a hálaadás napi vakációra, és féltél, hogy kiesel a tréningből, erről van szó? Tehát kigondoltad, hogy ráugrasz egy fáról a vállalati nyelvészre, nehogy kijöjj a gyakorlatból! — Ha egy percre elhallgatnál, megmagyarázhatnám — felelte Sally. — Nem, ez így nem jó — mondta Ulric. — „Csöndülj el" vagy „szájcsukódj" kellene legyen. Még egy kis igeképzés. — Vajon miért hittem azt, hogy veled tudok beszélni? — fakadt ki Sally. — Mi a csudának vesztegettem az időm arra, hogy nyelvet próbáljak generálni neked?

— Nekem? — kérdezte Ulric. — Honnan a fenéből vetted, hogy azt akarom, nyelvet generálj? — Mert... ó, felejtsd el! — mondta Sally. Megnyomta a földszint gombot. Ulric bedugta a kezét a csukódó ajtószárnyak közé, megállította azokat, és megnyomta a várakozás gombot. Nem történt semmi. Bebillentyűzött négy számot, és ismét megnyomta a várakozás gombot. A lift furcsán kattant egyet, és elkezdett berregni, de az ajtószárnyak újra kinyíltak. — A francba! - mondta Ulric. — Most miattad Brad biztonsági kódját ütöttem be, és beindítottam a hülye érvénytelenítését. — Hát ez remek — mondta Sally, zsebébe dugva a kezét. — Fogj csak rám mindent! Gondolom, az is én voltam, aki ott hagyta a fán azt a cédulát, amin az állt, hogy keresel valakit, aki tud nyelvet generálni. A berregés abbamaradt. — Miféle cédulát? — tudakolta Ulric, és elengedte a várakozás gombot. Sally kivette a kezét a zsebéből, hogy újra megnyomja a földszint gombját. Egy darabka papírt is kirántott, ami lepottyant a földre. Ulric belépett a liftbe, amikor az ajtószárnyak elkezdtek becsukódni, és fölvette a papírfecnit. Egy perccel később így szólt: — Nézd, azt hiszem, meg tudom magyarázni, hogyan történt ez az egész. — Jobb lesz, ha sietsz vele — közölte Sally. — Amint leérünk, kiszállok. Ahogy Janice letette a telefont, Brad megragadta a kabátját. Volt elképzelése arról, hogy mit akarhat tőle a jó Mowen papi. Miután Ulric elment, Bradet fölhívták a Time magazintól. Több mint félóráig trécseltek fényképészről meg a hulladékki-

sugárzó projektről szóló négyoldalas cikkről. Brad úgy kalkulált, hogy majd a jó Mowen papit is fölhívják, és szólnak neki a cikkről, és tessék, a terminálja érvénytelenítést kezdett berregni, még mielőtt letette volna a kagylót. A berregés elhallgatott, amint a számítógép felé fordult; a képernyő elfeketedett, aztán újra berregni kezdett, szaporán, és tessék, nem más kereste, mint a jövendő ipi-apósa. Mielőtt még nekiállhatott volna elolvasni az üzenetet, Janice hívta. Megmondta neki, hogy gyorsabban ott lesz, mint a veszett fene, megragadta a kabátját, és kirontott az ajtón. Az egyik lift a hatodikon volt, és épp megindult lefelé. A másik az ötödiken, és jött föl. Brad beütötte a biztonsági kódját és bedugta a karját a télikabátja ujjába. A bélés elszakadt és a karja a lyukba szaladt. Kiszabadította, és megpróbálta a bélést visszahúzni oda, ahol annak a helye van. Ettől még jobban elszakadt. — A sunyiba! — harsogta. A liftajtó kinyílt. Brad beszállt, még mindig próbálva bedugni karját a kabátujjba. Az ajtó becsukódott mögötte. Az ajtóba épített kapcsolótábla berregni kezdett. Az érvénytelenítést jelent. Talán Mowen megpróbálja visszahívni. Megnyomta az ajtónyitás gombot, de nem történt semmi. — A sunyiba az egésszel! — fakadt ki. — Szia, Brad! — mondta Lynn. A férfi megfordult. — Egy kissé gizdának tűnsz — mondta Sue. — Nem igaz, Jill? — Tisztára nyúzott — mondta Jill. — Talán rajta van a hoppletopp — mondta

Gail. Charlotte nem mondott semmit. Melléhez szorította a dossziét, és morgott. A fejük fölött pislákolni kezdtek a lámpák, és a lift döcögve megállt.

AZONNALI KÖZLÉSRE: A Mowen Vegyiművek a mai napon bejelentette pirolitikus, sztratoszferikus hulladékkisugárzó programjának ideiglenes finalizálását, várva egy környezeti hatást verifikáló folyamat kivittelezését. Lynn Saunders, a projektigazgató jelezte, hogy a "berendezéseket átmenetileg inaktiválják az előrejelző értékelési kritériumok újraorientálása alatt. Egy ezzel össze nem függő közleményben P. B. Mowen, a Mowen Vegyiművek elnöke bejelentette lánya, Sally Mowen és Ulric Henry, a nyelvhatékonysági dokumentációért felelős alelnök küszöbönálló menyegzőjét. Sohár Anikó fordítása

A KATWIN JÁRŐRGÉP két utasa, Lindgren és Karlsson hovatovább már több mint két éve járta a XXI—17-es űrszegmenst. M u n kájuk során számos különös jelenséggel találkoztak, az adatbankban egyre szaporodtak az információk. Nap mint nap kénytelenek voltak szembesülni a felelőtlen emberi magatartás következményeivel. A világűrnek szinte nem maradt olyan szeglete, amely békét és háborítatlanságot élvezhetett volna: a szerencselovagok és munkakerülők hada a legfélreesőbb planétának is nyomára bukkant. Ami igaz, az igaz: idegen bolygók ásványkincseiből és intelligens lények munkájából hasznot húzva kényelmesen meg lehetett élni. A nagy fordulat után számos, csúcstechnikával felszerelt csapatrész és állig fel fegyverzett katona

— Jelentkezett valaha? — A Hubble—Choise évkönyv eltűntként tartja nyilván — válaszolta Karlsson. — A szokásos: se rádiójelentés, se bója, se jelzőrakéta, még pecsétszignál sem. — Viszont legalább nem pusztult el. Szemben a többséggel. — A nap, amely a vonzáskörében tartja — folytatta Karlsson —, itt szerepel a katalógusban. Kék óriás négy bolygóval. M i n d a négy nagy tömegű, megközelíthetetlen jószág. — Valami érdekesség? — Semmi különös. Csupán egyszerű színképelemzést végeztek rajtuk. Egy szép napon persze még az érdeklődés középpontjába kerülhetnek mint nyersanyagforrások.

Gerd Maximovic: A VÖRÖS KRISTÁLYBOLYGÓ

A tudományos-fantasztikus irodalom régi kedvelt témája a másság bemutatása, az idegen bolygók idegen létformáival való kapcsolatfelvétel kérdéseinek boncolgatása. Ám mi van akkor, ha a lények annyira különböznek tőlünk, hogy a kapcsolatfelvételre esély sincs? bujkált ezekben a távoli régiókban — képtelenek voltak elhinni, hogy a győztes erők kezébe jutva tisztességes bánásmódban lesz részük. Olyan idők jártak, amikor könnyen válhatott angyal vagy ördög bárkiből — akár emberekből, akár más intelligens lényekből. Karlsson éppen egy fénydiagramot lobogtatott a kezében. Három nappal ezelőtt egy távoli, gyenge energiaimpulzusra lettek figyelmesek, és most végre sikerült beazonosítani a forrást. — Az Elisa nevű fegyver- és hadianyagszállítóról van szó — mondta Karlsson. — A nagy szabadságharc veteránja. A lüktetés továbbra is gyenge és elmosódott, a térhorgony nyilván jelentős mennyiségű energiát veszített.

— Nos, akkor kereszteljük el a kék óriást! — javasolta Lindgren. Karlsson bólintott. — A következő betű a sorban a rhó. A Rhó, amint arra számítani lehetett, szeszélyes amazonként mutatkozott be: alighogy a Katwin kilépett az ötödik dimenzióból, minden erejével rángatni kezdte az űrhajót. Az Elisa térhorgonyának impulzusai felerősödtek, a jeleket egyre tisztábban lehetett venni. A számítógép igyekezett betájolni a másik hajót; a sikert csakhamar egy izgatottan vibráló X jelezte a képernyőn. A komputer számításai szerint lennie kellett valahol egy ötödik bolygónak is: az Elisa pulzáló rádiójelei ennek az irányából érkeztek. — Dilettánsok! — dörmögte Lindgren.

— Pedig a térkép általában rendkívül megbízható — mondta Karlsson. A számítógép kusza ábrákat, diagramokat okádott. A monitoron csillagok hideg tűfejei jelentek meg, körülöttük fenséges, hallgatag feketeség. A képernyő közepén világoszöld nyilacska villogott, és egy halványvörös, derengő pontra mutatott. Ez volt a lehető legerősebb nagyítás. Karlsson átfutotta az ötödik bolygó orbitális adatait. — Nem mindennapi fickó — ingatta a fejét. — Nem csoda, hogy a térképészek figyelmét eddig elkerülte. Nézd csak! — Es mutatóujjával végigszántott a számokon, mintha óvatosan ki akarná egyengetni őket. — Az ötödik bolygó keringési pályája szélsőségesen excentrikus. A többi négy bolygó pályájára merőlegesen halad, és üstökösszerűen metszi őket. A Rhót a legbelső bolygó pályáján belül közelíti meg, hogy aztán egy elnyújtott parabolaíven haladva messze a legkülső bolygó vonalán túlra repüljön. Itt! - koppintott ujjával a közeli napok aránytalanul kicsinyített sztereometrikus modelljére. — Ez itt az oka a barátunk különös viselkedésének! A megszokottnál szorosabban egymás mellett álló szomszédos napok tömegvonzása. Kis híja, hogy a bolygót a Rhó rendszeréből kiszakítva magukkal nem ragadják. Lindgren megzörgette a papírokat a kezében: — A bolygó pillanatnyilag távolodik. Nagyjából félúton járhat a következő nap felé. Amikor a Rhó közelében kiléptek az ötödik dimenzióból, a távolság az Elisa és a Katwin között még meglehetősen nagy volt, ezért néhány nanoszekundum erejéig az térhorgonyt is be kellett vetniük. Egy-két erőteljes löket a kívánt régióba repítette őket. A hátralévő utat immár felmerült állapotban, konvencionális eszközökkel manőverezték végig. Csaknem tíz órára volt szükségük, mire az űrhajó minden ablakából az ismeretlen bolygó látványában gyönyörködhettek. Sötét kis jószág volt: meleget adó napjától távolodva, dermedten úszott a jeges űrben. A felszínén kristály formájában csapódott ki egykori légköre. Nem messze az egyenlítőtől óriási kiterjedésű vörös folt izzott, mely első pillantásra mindentől különbözött, amit eddig valaha láttak. Maga a folt meglehetősen intenzív, sötétvörös fényt bocsátott ki magából, bizonyos mértékig megvilágítva környezetét:

ennek köszönhették, hogy meg tudták különböztetni a bolygó felszínének egyes részleteit. Az égitest körvonalát csak sejteni lehetett valahol arrafelé, ahol a bolygóív a csillagokat kitakarta. Lindgren és Karlsson kéreg alatti méréseket végzett a magasból. Műszereik — a felszín szerkezetétől függően — akár ötven kilométer mélységből is adatokkal szolgálhattak. — A felszín hőmérséklete az abszolút nulla ponthoz közelít — közölte Karlsson. - Csak a folt környezetében magasabb valamelyest, nyilván a vörös izzás miatt. A bolygó belseje, amennyire megítélhető, teljesen szilárd. Ismeretlen elem nem mutatható ki. A vörös anyagon a mérősugár nem hatol át. Az Elisa az izzó folt peremének közelében futott zátonyra. Es itt landolt a Katwin is, néhány száz méterre az Elisától. Amikor az ablakok újra felnyíltak, a komor vörös derengésben jól láthatták a másik űrhajót. Tömzsi torony, hunyt szemű ablakok, vaksi fényszórók. Az Elisától jobbra a kristályos szerkezetű, vörös anyag mintha szétömlött volna a horizonton, s a vörös folt szélétől egy halványabb, de azért jól látható nyúlvány vezetett az űrhajóhoz. Olyan volt, mint egy híd, amely idegen világokat köt össze. Karlssonék belenéztek a távcsőbe. Az Elisa platformján, amelyhez egy külső lift illeszkedett, vörös homoklerakódás ült. A külső zsilipajtó tárva-nyitva állt. A számítógép letapogatta a frekvenciákat. A szokásos háttérzajon és a vörös kristály folyamatos zsongásán kívül az antennák semmiféle jelet nem fogtak. Karlsson és Lindgren elhatározták, hogy felmérik az Elisa energiaháztartását. A számítógép által átküldött sugár kék ujjként simogatta végig a hajó burkolatát. Az eredmény lehangoló volt. Az Elisa összes energiaforrása lemerült, az akkumlátorokban nem volt élet, az űrhajó kilúgozva, kiszáradva hevert. Egyedül a térhorgony pulzált még, de rnár az is egyre elhalóbban zümmögte monoton ritmusát. A hátralévő vizsgálatokat egy távirányítású kamera végezte, de semmilyen használható információval nem tudott szolgálni. A kis lánctalpas hírszerző dolgavégezetlen fordult vissza a második számú zsilipajtó előtt. Lindgrenen volt a sor. Negyedóra sem telt bele, s ott állt az Elisa zsilipajtajánál. Noha az ex-

centrikus bolygó tömegvonzása kisebb volt, mint a Földé, azért az út így is megizzasztotta. Az ajtó engedett. Lindgren hiába számolt azzal, hogy a hajóban és az űrben lévő légnyomás kiegyenlítődése süvöltve földre dönti: az Elisában nem volt atmoszféra. Nagy kő esett le a szívéről: behatolásával bizonyosan senkit sem pusztít el, már ha egyáltalán volna kit.

ló bejegyzéseit kellett hogy tartalmazza. Lindgren légzése ismét nyugodttá vált. Megpróbálkozott a főkapcsolóval, de hiába. A vállára akasztott táskájából elővett egy kisebb villás feszültségmérőt, s mint valami varázsvesszővel körültapogatta vele a szerkezetet, mindenütt, ahonnan csak feszültséget remélhetett. Semmi jel.

Bekapcsolta a sisakjára erősített lámpákat és a kamerát. — Milyen az optika? — kérdezte.

— A fenébe is! — dörmögte Karlsson. — Ebben a típusban nincs mechanikus egység — sóhajtott Lindgren. — Csúcstechnika! — Azt hitték, a technikai fölényükkel megnyerhetik a háborút — mondta Karlsson.

— Kitűnő — válaszolta Karlsson. Lindgren mindkét zsilipajtót nyitva hagyta. Közvetlenül maga előtt megpillantotta a fedélzeti nyílást, amelyen keresztül le lehetett ereszkedni az űrhajó gyomrába. Kinyitotta a fedelet, és körülnézett a rakodótérben. Vörös izzás lövellt a szemébe, megsokszorozva a lámpák erejét. A raktér egy harmadát kristályos massza töltötte ki. Nyilvánvaló, hogy el akarták szállítani, azért rakodták ide be. A vízszintes folyosó padlóján Lindgren sűrű kristálypor-lerakódást fedezett fel: az antigravitációs kamra szélénél kezdődött, és a folyosó vonalát követve minden helyiség ajtaja felé kinyújtotta karját. Az irányítóterem kihalt volt, egyetlen apró lámpa sem égett. Lindgren a sisakján lévő fényforrással végigpásztázta a helyiséget, hogy Karlsson is mindent láthasson. A műszereket és a kijelzőket vékony vörös porréteg fedte. — Próbálkozz a memóriatárral! — javasolta Karlsson. A memória az Elisa fedélzeti számítógépéhez önálló modulként kapcsolódott, melyet külön tápegységről lehetett üzemeltetni, és a fedélzeti nap-

— Emberek a gépek ellen... A konyhában Lindgren piksziseket, fóliákat és hasonló dolgokat talált az asztalon. A készletek rendezetlen állapotban voltak. A választék szerény. Jellegzetes agglegényháztartás. Ha a mindenütt jelenlévő vörös kristály nem vonta volna be finom porral a konyhát, az edényeket, a primitív infratűzhelyet, sőt még a szemetet is, az embernek az lett volna az érzése, hogy egy jópofa bohém hajójára tévedt. A hálófülkétől Lindgren méltán tartott. A szőke férfit álmában érhette a halál. Hanyatt feküdt, szája félig nyitva, mintha még mindig horkolna, szemhéja csukva. Két karjával szorosan átfogta saját törzsét, kézfejét a hóna alá szorította, lábát a takaró alatt felhúzta egészen az áIIáig. Utolsó perceiben nyilván rettenetesen didergett. Bőre feketéskék. Az ágyra, a párnára, a takaró alá és a szőke férfi testmélyedéseibe mindenütt nagy mennyiségben rakódott le a vörös kristálypor. A második hálófülkébe csak kisebb bajlódás árán lehetett bejutni. Amikor Lindgren átpré-

selte magát a szűk ajtórésen, megértette, miért. Közvetlenül az ajtó mögött egy sötét hajú férfi hevert arccal a földön. Hátán kisebb rakásokba gyűlt a vörös por. Karjával az ajtó felé nyúlt, ujjai madárkaromszerűen meggörbültek. A két kézfej a levegőben, néhány centiméterrel a padló fölött csüngött. O t t , ahol az ajtó az oldalának nyomódott, bőre és csontjai szilánkosra töredeztek. Úgy nézett ki, mint a gleccserekben talált hullák. Egyszer Lindgren látott egy ilyen fotót. Több személyt nem talált a hajón. Utolsó útja a térhorgonyhoz vezetett, amely mélyen lenn, az űrhajó fenekén helyezkedett el. A horgonykamrában derengő halvány fényt inkább csak sejteni, mintsem látni lehetett: ez volt a térhorgony által sugárzott energia látható spektruma. Bármily gyengének is látszott, Lindgren azonnal felmérte, hogy a Katwinról egy közepes energialökettel újraaktivizálható. A kristály koncentrációja a horgony közvetlen közelében sűrűbb volt, mint a két férfi testén talált vörös poré. Az anyag itt struktúrába rendeződött, s mintha bizonyos mértékig megemelkedett volna, hogy közelebb férkőzhessék a horgonyhoz és annak érveréséhez. — Itt benn mindenkinek annyi — mondta Karlssonnak. Kilépett a platformra. A kristálypor a talpa alatt fodrozódott. Néhány száz méternyi távolságban ott látta a Katwin megnyugtató körvonalait. — Vess egy pillantást a kristálytorlasz felé! — szólt Karlsson. Lindgren kikapcsolta a sisaklámpákat, melyek munkáját most a Katwin fényszórói vették át, és arcát a vörös folt felé fordította. Látta az izzó, hatalmas hegyet, mely betöltötte a horizontot, erőteljesen elütve az égbolt fekete hátterétől és a bolygó sötétben maradt részeitől. Noha a felszínre halvány fény vetült, a sziklákat és a köveket így sem lehetett egymástól könnyen megkülönböztetni, mert hiányzott a közvetítő atmoszféra. Aztán meglátta, amire Karlsson gondolt. A hegy Katwin felőli lejtőjén egy gleccserszerű nyúlvány kúszott lassan a járőrhajó felé. — Már úgy félórája, hogy elindult — mondta Karlsson. — Ej, hát ilyen sietős? A Katwin fényszórói végigpásztázták a környéket, antennái belekémleltek a világűrbe. Lindgren

az űrhajóról ismét a vörös vonulat vékony csápja felé fordította a pillantását. Szinte hallotta, ahogy a kristály ropog a csizmája alatt. De csak képzelődés volt: a bolygóról teljességgel hiányzott a hangot vezető légkör. Lemászott az Elisa külsejére erősített létrán. A Katwin felé nyújtózkodó kristálynyelv pontosan ugyanolyan volt, mint az, amelyik korábban az Elisát vette célba. Amikor Lindgren a közelébe ért, megrettent. A nyelv két-három méter magas volt, és mintha föléje ágaskodott volna. Szerkezete a puszta szem számára nemcsak komplexnek tűnt, de egyben zavarosnak is, ráadásul a vörös sugárzás, mely a belsejéből áradt, vakított. A kristálytömeg alapja a rá hengeredő súly alatt összeroppant, és a gleccser az így képződött törmeléken gördült tovább. Lindgren az előrehaladó nyúlvány mentén visszament egészen addig a helyig, ahol az kivált a hatalmas őstestből. A folt pereme ugyancsak szétmorzsolódott, és olyan felületet képezett, amelyen a massza siklani tudott. Lindgren letört néhány kristálydarabot a gleccserből. Elképesztően könnyen ment. Szinte már érintésre lepattant, az egyes darabok súlya mégis meglepően nagynak bizonyult, főként ha figyelembe vette a bolygón érvényesülő minimális gravitációt. A Katwinon volt laboratórium is, noha a kutatás nem tartozott a járőrök tulajdonképpeni feladatához. Mindazonáltal szükségük volt bizonyos információkra. Az első mérések kimutatták, hogy a „kristály" nem sorolható minden további nélkül a hagyományos kategóriákba. Legjellemzőbb jegye természetesen a rendkívül alacsony hőmérséklet volt. A kristály hűvös ködöt lehelt ki magából, a levegő valósággal füstölt, arcukon és kezükön érezték a hideg szívását. A kísérletek során szerkezete javarészt roncsolódott: elveszítette vörös fényét, és rozsdaszínű porrá esett szét. Miután némileg megváltoztatták a tulajdonságait, különféle nehéz elemeket vontak ki belőle. Mintegy félóra elteltével a kísérleti anyag erjedésnek indult. A kristály megolvadt, fényét veszítette, síkos, nyálkás masszává lágyult. M i n d erre akkor figyeltek fel, amikor a vörös kocsonya Lindgren táskája szélén végigfolyva elindult a kísérlethez használt égő nyílt lángja felé. Karlsson puszta tenyérrel nyúlt utána, de felordított, és

gyorsan elkapta a kezét. Ujjáról itt-ott lejött a bőr. A massza, miközben a fémpadlón elégették, különböző átalakulási fázisokon ment át. A hirtelen hő hatására felágaskodott, fenyegető alakot öltött, s mintha végtagokat növesztett volna. Olyan volt, mint egy hátborzongató öltözékben rúgkapáló kis kobold, végül mégis lenyugodott, és elhamvadt. Csupán rozsdabarna por maradt utána, amelynek már semmi köze nem volt a pompás kristályszerkezethez. Összeseperték, és a kivont elemekkel együtt későbbi laboratóriumi elemzés céljából egy szabad tárolóba helyezték. Azután Lindgren ellátta Karlsson fagysérült ujját. A kristálybolygó felszínén Karlsson felfedezett egy helyet, amelybe valaki mintha lépcsőket vájt volna. - O t t kapaszkodtak fel! A lépcsőkön jól felismerhetőek voltak az űrcsizmák talpnyomai. Ahol a csizma a kristályba nyomódott, a felület összeroncsolódott, és kéthárom centiméternyire besüppedt. Az alatta lévő anyag szerkezete azonban meglepő stabilitást mutatott. Karlsson és Lindgren követték az előttük járók nyomait. Könnyű léptekkel masíroztak egyre tovább, egyre beljebb a kristálytenger éles peremű hegyek és völgyek szabdalta felületén, miközben körülöttük vörös fény gomolygott. Amerre csak a szem ellátott, mindenütt mozdulatlanná merevedett hullámok, egymásra toluló hasábok, tűvékony, törékeny tornyocskák. Jól látható volt, hogy a kristálytenger felszínét a kincsvadászok itt-ott megbolygatták: a kieme kedéseket elhordták, és kutatófúrásokat végeztek. Nyilván minden színárnyalatból igyekeztek mintát venni. Egy idő után a nyomok balra fordultak. A kristály felépítése itt annyira egyszerű és tiszta volt, hogy néhány méteres mélységig le lehetett látni a felszín alá. Lindgren és Karlsson szeme elé művészien formált, természetes struktúrák tárultak, melyek egymásnak feszülve felfelé nyomták a kristályt. A járőrők végül különös jelenségre bukkantak. A kristályfelszín egy helyütt hemzsegett a lábnyomoktól. Az összetiport terület közepén egy sértetlen, kör alakú felületen át hihetetlenül mélyre le lehetett látni. Talán két vagy három kilométernyire maguk alatt egymásra halmozott tárgyakat

pillantottak meg. Olyan eszközöket, amelyeket nem alkothatott más, csak rendező kéz és tervező elme. Ráadásul az eszközök mellett hajlékszerű struktúrák sorakoztak: szabályos utcák és komplex hengerek, melyek tartalmukat féltékenyen őrizték a kíváncsi szemek elől. De voltak ott barázdált felületek, sőt a látókör peremén járművekre emlékeztető objektumok is. Mindezek a dolgok — a tárolóeszközök kivételével — különös módon egymásra voltak hajigálva, mintha odalent a mélyben valaki egyetlen helyre gyűjtötte volna egy civilizáció technikai emlékeit, hogy a föléjük halmozott több kilométer vastag kristályréteg alatt senki ne férhessen hozzájuk. Minthogy a környezet vörösen sugárzott, első pillantásra meg lehetett állapítani, hogy a tartályok és eszközök anyaga elüt az őket körülvevő kristálytömegtől. — Pompás technika! — szólalt meg Karlsson. — Biztos nagyot néztek a jómadarak. — Szerencsére alaposan el van rejtve — mondta Lindgren. A kincsvadászok nyoma a kristálytömb széle felé vezetett tovább, ahol a jelek szerint kőfejtőt működtettek. A felszínen egy kotrógép lapátjának ásónyomai látszottak: a rablás tehát külszíni fejtéssel történt. A bányától hernyótalpnyomok vezettek vissza az Elisáig. A vörös derengésben úszó bizarr jég- és sziklakulisszák előterében a Katwin vézna, piros oszlopocska volt a távolban. Fölötte néhány sápadt csillag pislogott. Az űrhajó infravörös vezérlésű toronyreflektora bevilágította előttük a mélyen fagyott talajt, és halvány ragyogásba vonta a köveket. Az Elisa zömök teste ezzel szemben sötétben állt, alig kivehetően. A csáp, amely a vörös foltból kinyúlt érte, olyannak hatott, mint egy kérlelhetetlen fullánk. Karlsson és Lindgren észrevették, hogy a Katwin felé igyekvő nyelv is jócskán előrehaladt. Lámpáik táncoló fényében sietve megindultak visszafelé. Amikor ismét alámerültek az ötödik dimenzióba, Karlsson nekiállt megírni jelentését. A következőket jegyezte fel: „A Rhó-rendszerben (itt a megfelelő koordináták következtek) egy ötödik bolygó nyomára bukkantunk, mely excentrikus keringési pályája miatt

mindeddig elkerülte a térképészek figyelmét. Négy társához képest meglehetősen jelentéktelennek tűnik. A régióban uralkodó különleges konstellációk következtében két nap is erős vonzást gyakorol a bolygóra: egyfelől anyacsillaga, a Rhó, másfelől a szomszéd csillag, melynek vonzereje csaknem kiszakítja eredeti naprendszeréből. Ebből adódóan a bolygón uralkodó viszonyokat szélsőséges ingadozás jellemzi: a naptól távoli régiókban szinte jéggé fagy, napközeli helyzetében azonban vélhetőleg jelentősen felmelegszik, minthogy pályája a Rhóhoz legközelebb eső bolygóénál is beljebb halad. Ezek az extrém körülmények az élet különleges formáját hozták létre az általunk felfedezett égitesten. Jelenleg vörösen izzó kristálytömb képét mutatja, ám a látszat egyértelműen csal. A nap közelsége életre kelti a kristályt. Laboratóriumi kísérleteink bizonyítják, hogy hő hatására „erjedni" kezd, és néhány órán belül magasabb rendű, intelligens létformát vesz fel. Összhangban a fejlett idegen lények védelméről szóló konvencióval, az anyag további vizsgálatáról természetesen lemondtunk. Ezért nem tudhatjuk, hogy az élet itteni megjelenési formájára végső soron milyen konkrét morfológiai fejlettség jellemző. Mindenesetre az általunk észlelt infrastrukturális és munkaeszközök léte azt bizonyítja, hogy potenciális lehetőségei tekintetében semmivel sem marad el a földitől.

A vörösen fénylő kristálymező szélén rábukkantunk a nagy szabadságharc egyik túlélőjére, az Elisa nevű szállítóűrhajóra. Kétfős legénysége (itt ismét a megfelelő adatok következnek) életét veszítette. Az űrhajó rakterében talált kristályrakomány feltehetően arra utal, hogy a két személy a bolygó kifosztásától remélte boldogulását. A jelek szerint a kincskeresők halálát éppen ez a rakomány okozta. A kristálynak — mint minden élőlénynek — fényre és melegre van szüksége az élethez, ezért az Elisa gyomrában felhalmozott rakomány egy része álmában lepte meg az embereket, hogy lecsapolja testhőjüket, más része pedig az akkumlátorok és aggregátorok energiáját szívta ki. Öngerjesztő lengése miatt csupán a térhorgony tudott bizonyos ellenállást tanúsítani. Az Elisa rakományát visszajuttattuk természetes környezetébe. Magán az űrhajón már nem lehetett segíteni, ezért eltávolítottuk a bolygó felszínéről, és az idevágó irányelvek szellemében elhamvasztás végett a napba (Rhó) irányítottuk. A bolygót zároltuk. Tudományos expedíciók figyelmébe ajánljuk, mihelyst ismét napjához, a Rhóhoz közeledik. Karlsson sk. Lindgren sk. Magyar István fordítása

A VÉRVÖRÖS MERCURY a 7,6 mm-es Spandau ikergéppuskáival akkor vágott be George elé, amikor éppen sávot akart váltani. Három autóval hátrébbról vágott ki élesen, és a sofőr tövig nyomta a pedált. A gázturbinás motor dörrenése nehézség nélkül tört át George hangelnyelő rendszerének szűrőin, mintha ököllel a fülébe bokszoltak volna. A Merc sugárhajtóművének fúvókájából JP4 és víz spriccelt szét széles legyezőben, amikor visszakormányzott George sávjába, alig centikre az ő Chevy Piranhájátó . A férfi rácsapott a műszerfal gombjaira, kigyújtva

— Ez férfidolog — morogta George, és a kormánykerék fölé hajolt. Jessica az égre emelte a szemét, és azt kívánta, bárcsak villám csapott volna néhány hónappal korábban dr. Yasimirba, Freud után küldve őt a sírba, még mielőtt George fejét telebeszélte volna, pszichiátriai igazolást teremtve szörnyű természetére. — Hívd a Karambol Kontrollt! — mordult rá a férfi. Jessica vállat vont, mintha azt mondaná, rnár megint a régi nóta, és tárcsázta a KK hívószámát. Az Autópálya Szektor Kontroll Operátor mosolygó női arca először zölden, majd sárgán hullámzott, végül

a TE HÜLYE ÁLLAT, MIT KÉPZELSZ, MIT CSINÁLSZ és a REMÉLEM A KOCSID RONCSAI KÖZÉ SZORULVA ÉGSZ EL, TE SZEMÉTLÁDA

kiélesedett. — M i t kíván, uram? — Engedélyt párbajra, 101 es autópálya, észak felé.

feliratokat. Jessica a rátörő

Harlan Ellison: Párbaj

A Vadnyugat rnár a múlté, a mai idők cowboyai autókon száguldoznak. A világ persze továbbra is vad, de korántsem az ököljogra épül. Képzeljünk el azonban egy jövőt, ahol vélt vagy valós sérelmeinkért a volánnál ülve kell elégtételt vennünk! rémülettől halkan felnyögött, de George nem is hallotta; ocsmányságokat ordibált maga elé. George teljes gázra kapcsolt, és megnyomta azt a gombot, ami kiengedte oldalra a forgó fűrésztárcsákat. Dallasi borotvának nevezték ezeket a javítóműhelyekben. A vörös Merc azonban elhúzott, könnyedén gyorsítva 180-ra. — Elkaplak, te seggtúró! — ordította George. A Piranha megugrott, és vágtázni kezdett. A Merc azonban máris két tucat autóhossznyi előnyre tett szert az autópályán. George szervezetében szétáradt az adrenalin. Jessica a kezét a karjára tette. — Ó, felejtsd rnár el! Biztos csak valami kis taknyos — mondta. Mindig békíteni próbált.

— A forgalmi rendszáma, uram? — XUPD 88321 - felelte George. Közben az utat figyelte, nehogy szem elől tévessze a vérvörös Mercuryt, makacsul mellőzve a nyomkövető berendezés segítségét. — A kiválasztott ellenfél, uram? — Vörös Mercury GT, '88-as modell. — A rendszáma, uram? — Egy pillanat. — George lenyomta a visszajátszó gombját, mire fordított sorrendben leperegtek előtte az előző tíz mérföld eseményei. Addig tekert vissza, míg el nem kapta a pillanatot, amikor a Merc eléje vágott. Akkor megállította a lejátszást, és leolvasta a rendszámot. - MFCS 9 0 9 0 9 .

— Kis türelmét, uram. George idegesen fészkelődött a volán mögött. — Ez meg mi a frászt gatyázik ennyit? Ha az ember valami szolgáltatást akar, csak az időt húzzák. Bezzeg amikor az adót kell befizetni... Az Operátor ismét megjelent, mosolyogva. — Ellenőriztem a központi szektorrácson, uram, és úgy tűnik, az engedély kiadható, de a törvény kötelez, hogy figyelmeztessem: választott ellenfelének erősebb a fegyverzete, mint önnek. George megnyalta az ajkát. — Mije van? — Adataink szerint 7,6 mm-es Spandau géppuskái, golyóbiztos páncélja és további, kódolt extrák. George némán ült. A kocsi lassulni kezdett. A fordulatszámláló mutatója remegve megállapodott. — Hadd menjen, George — mondta Jessica. Nem lenne semmi esélyed. George arcán a harag két rózsája nyílt ki. — Ó, igen!?! — Rádörrent az Operátorra: — Beleegyezést kérek attól a Mercurytól! A nő arca elúszott, George pedig rátaposott a gázra; a kocsi megint meglódult. Jessica belenyugvóan sóhajtott, és kihúzta a kagylóülése alatti fiókot. Széthajtogatta gyorsulási védőruháját, és elkezdett belekígyózni. Közben nem szólt semmit, csak a fejét rázta. — Majd meglátjuk! — morogta George. — Ó, mikor fogsz már felnőni végre? A férfi nem válaszolt, de az orrlyukai valósággal gőzölögtek a dühtől. Az Operátor ismét megjelent, és azt mondta: — Az ellenfél beleegyezett, uram. Az Autópálya Biztosító máris elintézte a papírmunkát, hogy elhalálozás esetén egymás kedvezményezettjei legyenek. Kérem, vegye figyelembe a standard közlekedési szabályokat, és sok szerencsét, uram. Végleg eltűnt, George pedig alvajáró üzemmódra kapcsolt, míg maga is belebújt saját gyorsulási ruhájába. Aztán kikapcsolta az automatát, és pillanatok alatt visszaváltott kézi vezérlésre. — És most, te nagypofájú, mindjárt meglátjuk! - 1 6 0 , 180, 2 0 0 . Rohamosan közeledett a Merchez. Amint a Chevy 200-ra gyorsított, a főkomputer kijelzője vörösen villogni kezdett; és üzemmódváltást javasolt. George megnyomott egy gombot, mire a fűrésztár-

csák teleszkópos karjai visszahúzódtak a tengelyekbe, maguk a tárcsák pedig abbahagyták a pörgést. Egy pillanattal később már teljesen eltűntek, dekorációként beleolvadtak a dísztárcsákba. A kerekek befordultak a Chevy hasa alá, és a kocsi légpárnás meghajtásra kapcsolt. Siklani kezdett, öt centivel az autópálya aszfaltja fölött. George látta, hogy elöl a Merc szintán átvált a légpárnákra. 2 0 0 . 2 3 0 . 2 6 0 . — George, ez őrültség! — kiabálta Jessica, arca akár egy riadt madáré. — Te nem vagy autóversenyző! Csak egy családos ember, ez pedig a család kocsija! George gonoszul fölvihogott. — Elegem van ezekből a baromarcúakból. Tavaly. .. emlékszel, mi volt tavaly?... Emlékszel, mikor az a nyavalyás nagypofájú leszorított minket az árokba? Esküszöm, hogy ilyen soha többé nem történhet meg. M i t gondolsz, minek szereltettem be annyi extrát? Jessica kinyitotta a kesztyűtartót, és előhúzta a tárolórekeszes tálcát. Leemelt róla egy tégely fényvédő krémet, és kenni kezdte vele az arcát, kezét. — Tudtam, hogy nem lett volna szabad beszereltetni azt a lézer-izét a kocsiba! George megint fölvihogott. Baromarcúak, nyavalyások, nagypofájúak! Erezte, ahogy a Piranha meglódul alatta, a nagy, megbízható Stirling-motor a forró levegőt egyre nagyobb és nagyobb erővel sajtolta maga alá. A Merc rossz hatékonyságú kerozin-rendszerével szemben a miniatűr atomerőmű nem termelt kipufogógázokat, a külső égésű hajtómű szinte zajtalan volt, a nagy radiátor-farokszárny pedig egyszerre vezette le a termelődő jelentős hőmennyiséget és stabilizálta a járművet, miközben az öt centire siklott az út fölött. George tudta, hogy utoléri a vérvörös Mercuryt. Akkor az a nyavalyás nagyokos egy életre megtanulja, hogy nem űzhet gúnyt a törvényből, és nem szoríthat le békés polgárokat az útról! — A d d a fegyverem! — rendelkezett George. Jessica elkínzottan csóválta a fejét, de lenyúlt a férfi ülése alá, kihúzta a fiókot, és elővette a jókora 45-ös automatát önkilökő fordított válltartójában. George benyomta az alvajárót, belebújt a pántokba, kipróbálta az olajozott bőr tartó működését, és amikor mindennel megelégedett, visszavette a Piranhát kézi vezérlésre.

— Te jó ég! — forgatta a szemét Jessica. — John Diliinger visszatér. — Ide figyelj! — ordította George, mivel az aszszony minden újabb ostoba megnyilvánulása csak egyre jobban feldühítette. - Ha már segíteni nem tudsz nekem, legalább fogd be azt a francos szádat! Ha akarod, kiraklak, és majd később visszajövök érted, de most párbajom lesz... Képes vagy fölfogni ezt? Párbajom lesz! — Az asszony „Igen, George"-ot mormolt, aztán elhallgatott. A rádió hívást jelezve fölsípolt. George bekapcsolta. Semmi kép. Csak hang. Biztosan a Mercury sofőrje az, ott, előttük. Közvetlenül egymás antennáját véve célba egy irányított, szűk sugárral, kapcsolatba léphettek egymással: a dörzsöltebb gyorshajtók megszokott trükkje volt, hogy így idegesítették ellenfeleiket.

— Juhúúú, látom ezúttal egy igazi kemény fiút fogtam ki magamnak. Oké, öreg, te leszel Custer, én meg az indiánok. Nyugodj békében, apóca! Fölhangzott az adás végét jelző sípszó, és George úgy megmarkolta a kormánykereket, hogy a bütykei belefehéredtek. A Merc váratlanul távolodni kezdett, olyan sebességgel, mint a kilőtt nyíl. Eddig megállíthatatlanul közeledett hozzá, most azonban a Mercury ismét elszakadni látszott, meglódult, üzemanyagot és vizet permetezve szét a 15 méter széles sávokon. — Ez bekapcsolta az utánégetőt — vicsorogta George. A Mercury sofőrje vizet injektált a fúvókákba a kiömlőnyílásnál, hogy így növelje a hajtóerőt. Megint lecsapott rá a nagy, zajos motor robbanása, és George válaszul beindította a hátsó propellereket, hogy ő is tovább gyorsíthasson. 280. 290. 300.

— Hé, öreg, szóval ki akarsz kezdeni velem? Jól gondold meg! Na jó, ígérem, rendes leszek. Lazán bánok el veled, épp csak hogy megleckéztesselek, aztán hagylak majd elkotródni. — A sofőr hangja kemény volt, örömtelen, érződött rajta, hogy gazdája hozzászokott a kihívásokhoz.

Megint elkezdett fölkapaszkodni a Merc hátára. Közelebb, közelebb. Jessica kihúzta a fiókját, és széthajtogatta az ütközésvédő szkafandert. Rávette a gyorsulásvédő ruhára, és közölte Georgedzsal, mit gondol arról, hogy vasárnapi autókirándulásukból egyszeriben kamikaze-párbaj lett.

— Ide figyelj, te taknyos kölyök! — felelte George, erőszakosan ropogtatva szavait, hogy fenyegetőbbnek tűnjön, mint amilyennek érezte magát. — Majd én leckéztetlek meg téged!

A férfi megint közölte vele, hogy fogja be, automatára kapcsolt, ő is fölvette az ütközésvédő szkafandert, fényvédő krémet kent magára, és még a bukósisakot is a fejére húzta.

A Merc sofőrje rekedten fölnevetett. — Öreg, mindjárt összecsinálom magam. Tényleg! — És ne hívj engem öregnek, te degenerált kis pisis!

Visszakapcsolva kézi vezérlésre tovább araszolt előre, míg végül már csak ötven méterre lehetett a Mercurytól; a gázturbinás jármű immár az egész látóterét betöltötte a festett szélvédőn túl.

Vedd föl a szemüveged... Mindjárt megmutatom a nyavalyásnak, hogy ki az öreg...

meghajtással ment, egyenesen az üzemanyagtartályt szemelte ki magának.

Megnyomott egy gombot, amivel fölnyitotta az ágyufedőt. Tűhegyű üvegcső emelkedett ki rejtekhelyéről a Chevy motorháza fölött. George leolvasta a töltéskijelzőt a műszerfalon. A magnetohidrodinamikus generátor, ami a lézernek energiát adott, most töltődött. Visszaemlékezett, mit mondott neki büszkén a Chick Williams Chevrolet-szalon eladója a lézerágyúról, amikor George felvilágosítást kért erről az extráról.

A másik autó azonban egyszeriben eltűnt előle. Miközben ő tüzet nyitott, a sofőr balra kapta a kormányt, áthúzott a következő 15 méteres sávba, és drasztikusan visszavette a sebességét. Elhúzott mellettük, és mire George észbe kapott, a Piranha már jócskán elöl járt.

Igazán ütős kiegészítő, Mr. Jackson. Abszolút szenzációs. Magnetohidrodinamikus generátor táplálja. A legújabb fejlesztésű védelmi fegyver. Tudja, ahhoz, hogy egy CO2-lézerrel elégséges hatásfokot érjen el, egy mérföld hosszú üvegcsőre lenne szüksége. Nos, uram, mindketten tudjuk, az enyhén szólva nem lenne túl praktikus, hát a Chevy nagy bombayi telepének fejlesztőmérnökei kidolgozták a „halmozás" módszerét. Üvegrudak és terelő tükrök — 120 méternyi cső, egy futballpálya hossza... végzónákkal együtt. Háromféleképpen használhatja. Üssön lyukat az ellenfél gumiján, bármilyen, 200 alatti sebességnél! Vagy, ha egy GT-ről van szó, célozzon egyenesen a kerozintartályra, és akkor egykettőre lerobbanthatja a kellemetlenkedőt az útról. Ha pedig a delikvens kocsija Stirling-motoros, csak melegítse a radiátort! Ha az forróbbá válik, mint a motor, az egész rendszer leáll. Ütős, nem? Es még valami... ha a KK-tól megkapja rá az engedélyt, mehet vele egyenesen az ellenfélre. A sugárral célozza meg a sofőrt! Szép kis lyukat fúrhat bele. Ütős, nem? — Megveszem — mormogta George. — M i t mondtál? — kérdezte Jessica. — Semmit. — George, te családos ember vagy, nem szagúl dozhatsz így! — Fogd be! Aztán már bánta, hogy kimondta. Az asszony jót akart. Csak hát... nos, egy férfinak meg kell dolgoznia a férfiasságáért. Oldalt sandított, az asszonyra. Az Armadillo átfedő kerámialemezekkel borított ütközésvédő szkafanderében úgy festett, mint valami légikomp-pilóta. A bukósisak elrejtette az arcát. Bocsánatot akart kérni tőle, de közben elérkezett a pillanat. A lézerrel becélozta a Mercet, megnyomta a tüzelőgombot, és a-Piranha motorházteteje fölül vakító fénysugár csapott ki. Mivel a Merc légpárnás

— A hátunk mögé került! — ordította. A következő pillanatban Spandau-golyók tépték föl a Chevy bőrét. George lenyomott egy gombot, mire előugrott a golyóbiztos páncélzat. Addigra azonban már több helyen megkarcolódott a kocsi berillium burkolata, föltárva alatta a bórszálas rostszerkezetet, ami a járművet olyan könnyen manőverezhetővé tette. — A nyavalyás! — zihálta George, rettentő rémülettel. Ellenfele a hátába került, bármikor eltiporhatta. Kanyarogni kezdett, a féket már nem is használta, vadul rángatta a Piranhát egyik sávból a másikba. A Merc tapadt rá. A Spandauk súlyosan kerepeltek. A páncélzat egyelőre kitart, de vajon mije van még ennek a sofőrnek? M i t érthetett a KK Operátor „kódolt extrák" alatt? — Most nézd meg, mibe vittél bele minket! — Jess, fogd be, fogd be! A rádió felsípolt. Bekapcsolta, még mindig kanyarogva. Ezúttal a Merc sofőrje mikrohullámú videón kereste a kapcsolatot. Beúszott az arca. Fiatal fiú volt. Tizenéves. Pattanásos. — Nyavalyás! Te kis taknyos! rikoltotta George, és közben egyre kanyargott, lassított, gyorsított. Semmi. A vérvörös Merc a nyakába lihegett, időnként meg is tolta hátulról. Ha az egyik golyója eltalálja a radiátor-farokszámyat, gellert kap, behatol a motorig, és az ólomborításon át eléri a reaktort... Jessica sírt, Összegömbölyödve az Armadillo belsejében. A férfi örült, hogy az asszony fölvette a védőruháit. Hamarosan ugyanis próbát tesz valami illegális dologgal. — Hé, öreg! Hogy néz ki a lotyód? Ha minden rendben vele, talán hagyom, hogy kirakd a következő pihenőnél. A te biztosításod és az én szerszámom aztán élete végéig boldoggá teszik. — Te nagypofájú nyavalyás! Előbb nyírlak ki én téged! — Látom, tényleg kemény fiú vagy, apóca. Hát, sok szerencsét, de attól tartok, a műsornak hama-

rosan vége. Búcsúzz el szépen a kedves bácsitól! Megdöglesz, apóca! George artikulálatlanul felüvöltött. A fiúból vad röhögés tört ki. Készült valamire. Talán egy vasnyűvővel. Vagy D4-gyel. Vagy más vidám dologgal. A szeme kéken, fiatalosan és halálosan csil logott, mint egy kígyóé.

Aztán a Merc újra utolérte, és melléje húzódott! Az utas oldali ablak lenyílt, és George megpillanthatta Billyt, ahogy csillogó fogakkal könnyedén rávigyorog, fittyet hányva a gyorsulásra és a menetszélre, s a kezében egy 45-öst egyensúlyoz, feléje irányítva. Szinte gondolkodás nélkül bepöccintette a lökésgátlót.

— Csak azt akartam, tudd a nevét annak, aki elintéz, apóca. Hívhatsz Billynek... Es eltűnt. A Merc előreugrott, közelebb, és George-ban egy pillanat alatt tudatosult, hogy ennek a Billynek bizonyára nem telik lézerágyúra, és ezért áldotta az eget. A Spandauk azonban tovább ugattak, és köpték a golyókat a páncélzatára. Azt pedig nem ilyen folyamatos megpróbáltatásokra tervezték. Pokolba azzal a detroiti acéllal! Meg kell tennie azt az illegális lépést, méghozzá most rögtöni Hála az égnek a gyorsulási védőruhákért! Egy szűk forduló két sávon át, szembeszegülve a szabályokkal. Egy ilyen kanyarban ennél a — megnézte a sebességmérőt — 4 0 0 kilométer per órás sebességnél a vér a test egyik felébe áramolna. Ha hagynák. A védőruha azonban összepréseli azt az oldalt, ahová a vér igyekezne. Túlélhetik. Ha...

A szupravezető mágneses berendezés bekapcsolt, és Billy kocsiját magához rántotta. Nagy csattanással ütköztek egymásnak, és a 45-ös kirepült a fiú kezéből. George pedig ugyanabban a pillanatban rádöbbent, hogy itt az utolsó esélye. Oldotta a mágnest, és befékezett. Egy másodperccel később már újra ő volt hátul.

Keményen megpörgette a kormányt, rátaposva a gázpedálra. A Merc kitért oldalra, mintha készült volna erre a manőverre. George-nak esélye sem volt. Mikor befejezte az illegális fordulót, és újra irányba állt, a helyzetük ugyanaz maradt, mint előtte. Csak annyi változott, hogy a Merc lemaradt néhány autóhossznyira. Ekkor fölsípolt a rádió, és nem is kellett a gombot benyomni, máris fölhangzott az üzenet, amit föntről, egy rendőrségi helikopterről küldtek neki szűk sugárral: - XUPD 8 8 3 2 1 ! Figyelem! Ha még egy ilyen manővert megkísérel, azzal elvesztheti a párbajozási engedélyét! Figyelmeztetem, hogy tartsa be a kötelező haladási irányt és a közúti udvariasság szabályait! A rádió újra sípolt, és George úgy érezte, hogy a világegyetem mocsara egyszeriben elnyeli. Maga a rendszer végez vele. Katapultálnia kell. Az ülések megvédik őt, és Jessicát is. Szólni akart neki, de látta, hogy az aszszony elájult. Hogy kerültem bele ebbe? siránkozott magában. Édes Istenem, esküszöm, ha élve megúszom, soha, soha, soha többé nem húzom így föl magam. Kérlek, Istenem!

Ősi, barbár ösztönök törtek föl belőle. Ölni akart. Nem csupán összetörni a másik kocsiját, sérülést okozni neki, megállítani... nem, megölni! Előbbi fohászát Istenhez máris elfelejtette. Bekapcsolta a lézert, és a szélvédő üvegbuborékjára célzott vele. A célkeresztbe beúszott Billy fejének körvonala, és akkor George megnyomta az elsütőbillentyűt. Amikor a fegyverből kicsapó villám a szélvédőnek csapódott, azon egy fekete folt jelent meg, és ott is maradt néhány másodpercre. Amint azonban a fénysugár lekapcsolt, a folt is eltűnt. George átkozódott, ordibált és sírt, félelmében és tehetetlenségében. A Mercet frekvencia-érzékeny, lézerbiztos szélvédővel szerelték fel. Az üveg feketévé, átlátszatlanná válik rövid időre, ha bizonyos rezgésszámú sugárzás éri. Tudhatta volna. Egy ilyen hétpróbás párbajozó, mint ez a Billy, nyilván ért a fegyverekhez, és fölkészült mindenre, amivel egy autópályán rátámadhat valaki. Íme, egy a kódolt extrák közül. George szánalomra méltóan bömbölt bukósisakjának menedékében. A Merc szlalomozni kezdett, kitért jobbra-balra. George nem értette, mit akarhat ezzel a manőverezéssel. Aztán a másik hirtelen beletaposott a fékbe, és ő csaknem belerohant hátulról, szinte centikre volt csak a vérvörös kocsi hajtóművének fúvókáitól. Pánikszerűen kitért, és Billy ismét sikeresen mögé került, gyilkos szándékaihoz kétség sem férhetett. George felpörgette a propellereket, és az örökkévalóság után nyújtózkodott. 430. 4 4 0 . 4 5 0 . Egyszerre sistergést hallott, és hátratekerte a nyakát, hogy lássa, mi történik. A kocsi hátulja hullámzani látszott. Uramisten, gondolta halálra váltan, lézert

ugyan nem engedhet meg magának, de egy indukciós sugárzót beszereltetett! A sugár erős helyi örvénylést keltett atomi szinten a Chevy berillium burkolatában. Lyukat fog tépni bele, abban megkapaszkodik a levegő, és akkor a kocsi irányíthatatlanná válik. George megértette, hogy vége. És Jessicának is. E miatt a taknyos, nyavalyás kölyök miatt! A Merc magabiztosan közelített. George gondolatai vadul száguldoztak. Nem maradt már idő semmire, csak egy pánik szülte utolsó húzásra. Csak épp semmi nem jutott eszébe. A sebességmérő pedig igencsak vészes tartományban járt már. 480-nal száguldott mindkét jármű. Légpárnákon. A pánik függönyén áttört egy gondolat. Ez volt az egyetlen esély. Letépte magáról a sisakot, aztán Jessicáét is leszedte valahogy. Szabad kezével mindkettőt az ölébe szorította, és sikerült lecsapnia a vezető oldali ablak nyitógombjára. Robbanásszerű szélroham tört be az utastérbe, ajkait hátratolta fogairól, arcbőrét csontjaira feszítette, és Jessica nyakára is halálfejet varázsolt. A férfi kétségbeesetten próbálta stabilizálni a vészesen ingó járművet. Aztán megfogta a sisakok szíjait, és kierőltette őket az ablaknyíláson. A menetszél azonnal a Chevy oldalához tapasztotta mindkettőt. Akkor elengedte a szíjakat. Bezárta az ablakot. Es a fékre taposott. A masszív bukósisakok elszakadtak a járműtől, lekoccantak az útra, és egyenesen a Merc útjába

gurultak. Eltűntek a vérvörös kocsi alatt, és az rögtön lehuppant az aszfaltra. George kitért előle, igyekezett minél jobban lelassítani. A Merc fölpattant, átpördült, ismét az útnak csattant, megint átpördült, lecsattant, átpördült, lecsattant. Ahogy elbukfencezett a Piranha mellett, George látta, hogy Billy teste ide-oda verődik a vezetőfülkében. Figyelte, ahogy ellenfele legalább negyedmérföldnyit csúszik még kerék nélkül az autópálya aszfaltján, majd amikor a két menetirányt elválasztó korlátnak ütközik, magasan a levegőbe repül, és fejjel lefelé érkezik vissza. A szélvédő buborékjára esett, ami szétrobbant, s belülről lángok és füst csaptak ki. A detonáció még a Chevyt is megrázta. Közel 5 0 0 kilométer per órás sebességnél, öt centire az aszfalt fölött, légpárnán suhanva bármi töri meg a levegő áramlását, az halálos fegyvernek számít. George megnyerte a párbajt. Billy meghalt. George letért a következő pihenőnél, de mikor leparkolt, csak ült tovább a kocsiban. Egy idő után Jessica magához tért. A férfi a kormányra dőlt, remegett, nem bírt beszélni. Az asszony végignézett rajta, aztán kezével megérintette a vállát. George erre a leheletfinom nyomásra is majd kiugrott a bőréből, pedig a védőruhák rétegein át alig érezhette. Az asszony szóra nyitotta a száját, de akkor fölsípolt a rádió, és ő inkább bekapcsolta.

— Szektor Kontroll, uram — mosolygott az Operátor. A férfi nem nézett föl. — Gratulálok, uram. Egy kisebb szabálysértés ellenére a párbajt törvényesnek könyvelték el. Nyílván örömmel hallja majd, hogy az ön által kihívott autó tulajdonosa a teljes Központi és Keleti Autópálya Körzet bajnoka volt. Most, hogy Mr. Bonney eltávozott az élők sorából, az ön neve kerül az első helyre a rangsorban. A Biztosító felhatalmazott annak közlésére, hogy 24 órán belül föladják önnek a csekket járandóságáról. M é g egyszer hadd gratuláljak! A rádió elnémult, és George megpróbálta összeszedni magát annyira, hogy lássa, mi is van az ablakon túl. A pihenőhely neonvilágítása öszszefolyt a szeme előtt. Rémes volt, amit át kellett élnie. Soha az életben többé nem vállalkozna ilyesmire. Ezt is bizonyára valami másik George provokálta ki, mert az hétszentség, hogy nem ő. — Én családos ember vagyok... — ismételte Jessica szavait. — Es ez egy családi autó... Én... Az asszony gyengéden rámosolygott. Aztán egymás karjába omlottak, és a férfi sírt, a nő pedig azt hajtogatta, hogy most már semmi baj, George, ezt kellett tenned, nincs semmi baj.

Es akkor megint fölsípolt a rádió. Az asszony bekapcsolta, és a képernyőről az Operátor mosolygott rá. — Gratulálok, uram. Nyilván elégedettséggel tölti el, hogy a Szektor Kontrollhoz máris tizenöt párbajkihívás érkezett az ön nevére. Mr. Ronnie Lee Hauptman Dallasból az első, és máris ön felé tart. Közelítőleg este 6:15-kor ér oda. Amennyiben Mr. Hauptman marad alul, további kihívók várnak önre: Mr. Fred Bull Chatsworthből, Kaliforniából... Mr. Leo Fowler Philadelphiából... Mr. Emil Zalenko... George a lista többi részét nem hallotta. Elkeseredetten küzdött, hogy gémberedett ujjaival lehámozza magáról a gyorsulási és az ütközési védőruhák fojtogató rétegeit. De tudta, hogy nem menekülhet. Harcolnia kell. Az Autópályák világában nincs helye gyalogos embernek. (A szerző köszönetet mond Mr. Ben Bovának, az Avco Everett Kutatólaboratórium [Everett, Massachusetts] egykori munkatársának, segítségéért a történet technikai jövőképének kidolgozásában.) Németh Attila fordítása

AUTÓZÁS A JÖVŐBEN

K.I.T.T., az intelligens autó, a Vissza a jövőbe DeLoreanje, önmagától parkoló vagy automatikusan célba érő autó. A sci-fi régi ábrándjai. Azt láthatjuk, mi valósult meg belőle. De mire számíthatunk a jövőben? A kérdést nem az íróknak tettük fel, hanem az autóipar szakembereinek. ÉLÉTÜNK MINDENNAPI RÉSZE és egyben legfontosabb eszköze az autó. Ezért jelenik meg dominánsan annyi filmben, és azért eresztik el annyira a fantáziájukat az alkotók. Ezek az ábrázolások hol teljesen légből kapottak, hol realistábbak, hol kifejezetten az autók jövőjével foglalkozó szakemberek segítségével készítették el őket.

Automatizáit forgalom Napjaink közlekedésében több probléma is adódik: az utak minősége, a forgalom nagysága, a vezető képzettsége és rátermettsége. Ezek azok a tényezők,

amelyek jelentősen befolyásolják a forgalom alakulását. A legfontosabb hátráltató tényező maga az ember, mert a vezetők többsége képtelen a forgalmi és útviszonyoknak megfelelően vezetni. Kí túl gyors, ki túl lassú, ki ideges, és cikázik a sávok között. Ezek mindegyike a forgalom lassulásához vezet. Az egyetlen járható út a forgalom automatizálása. A jármű irányítását ki kell venni a sofőrök kezéből, és a számítógépekre bízni. A jövőben ezért két különböző úttípus fog kialakulni. Elkülönül a belvárosi úthálózat, az autópályák és főútvonalak rendszere, amely automatizálva lesz, a külvárosi és mellékútháló-

A JÖVŐ BONTÓJA

zattól, amely csak részben vagy egyáltalán nem kerül számítógépes irányítás alá. Az automatizálásra két lehetőség van. Az egyik, hogy az autó saját szenzorain keresztül figyeli az utat és a forgalmat. Ennek a technikának a java része már ma is a rendelkezésünkre áll. A kerekekbe szerelt érzékelőkön keresztül információt kapunk a burkolat minőségéről, csúszósságáról. A szenzorok érzékelik, ha esik az eső vagy fagy várható. A beépített szonár, esetleg radar figyeli az előttünk, mellettünk és mögöttünk haladó autókat, a forgalom alakulását. Észreveszi, ha gyalogos vagy kutya szalad át az úton, kátyú éktelenkedj előttünk, esetleg labda gurul az úttestre. Ezekre reagálva kiszámítja az optimális sebesség- és irányváltást. Mindezt sokkal gyorsabban, mint ahogy az ember képes lenne rá. A másik lehetőség, hogy az autó külső utasításokra reagál. Az információk külső aktív érzékelőkből származnak, a közlekedést levezénylő komputerrendszer adja az utasításokat a gépkocsinak, amelyeket az végrehajt. Ez valamilyen vezeték nélküli technika (Wi-fi, Bluetooth, GPS, G S M vagy ezek utódjai) segítségével képzelhető el. Valószínűleg mind a két rendszer egyszerre fog megvalósulni. Az első módszer inkább a kis forgalmú

AZ AUTÓIPAR KÉPVISELŐI szerint néhány évtizeden belül elfelejthetjük a városok szélén éktelenkedő roncstemetőket, és környezetszennyező bontókat. Az új technológiák felbukkanása ezt az iparágat is meg fogja változtatni. A gyártók ezért már az autók tervezésénél készülnek a Forgalomból való kivonásra. A z t szeretnék elérni, hogy a jármű egyetlen porcikája se vesszen kárba. Az elképzelések szerint a jövő bontója inkább fog hasonlítani a márkaszervizek csempés világára. A kocsiban maradt folyékony vegyi anyagok egyszerűen lecsapolhatóak és összegyűjthetőek lesznek. A jövő akkumulátorai kisebbekké, ólommentesekké, és könynyebben újrahasznosíthatókká válnak.

Az autók alkatrészeinek abszolút többsége újrafelhasználható és kevésbé környezetszennyező lesz. Nagyobb szerepet kapnak a műanyagok, a kompozit anyagok. A hegesztést és szegecselést a ragasztás fogja felváltani, amely sokkal erősebb, mégis könynyebben bontható. Emiatt a szétszedés során a darabok kevésbé sérülnek, kisebb menynyiségű apró hulladék keletkezik, a kevéssé elhasználódott alkatrészek minden nehézség nélkül felújíthatóak lesznek. Az egyszerűbbbontási munka miatt könnyebb a különböző alapanyagokat elkülöníteni és újrafelhasználni. A cél az, hogy az autó tömegének kevesebb mint 5 százaléka kerüljön a szemétbe.

FEKETE DOBOZ SAJNOS MÁR NINCS MESSZE az az idő, amikor az autókba is fekete doboz fog kerülni. Az ok egyszerű. A mai modern gépjárművek és azok elektronikus rendszerei megváltoztatták a vezetési stílust. A vezetők merészebbek, agresszívabbak lettek, a személyes biztonság növekedésével nőtt a bátorságuk is. Azonban vezetési képességeik növekedése nem áll arányban ezzel. Ennek megfelelően nő a balesetek száma is. A töréskárból már nem lehet annyira pontosan következtetni a sebességre, a blokkolás- és kipörgésgátlók miatt sokkal kevesebb értékelhető nyom marad a balesetek helyszínén. Ezért a közlekedési hatóságok és a biztosítók szeretnék elérni, hogy minden autóba kerüljön fekete doboz. A mai autókban az információk túlnyomó többsége már elektronikusan áramlik, ez minden probléma nélkül rögzíthető.

utakon és vészhelyzetekben, a másik módszer inkább a zsúfoltabb utakon használható. Mindkét lehetőség igényli azt, hogy az utakban érzékelőket, jelzőket helyezzenek el. Ezek az apró, 2-5 méterenként az úttestbe vagy a padkába épített apró jeladók sok információval szolgálhatnak. Az alaptípus esetében egyedi azonosító révén a fedélzeti komputer a térkép alapján pontosan be tudja határolni helyzetünket. A fejlettebb típusok információt szolgáltathatnak az út állagáról, a forgalom állásáról, vagy kapcsolatot biztosíthatnak a forgalomvezérléssel.

Átalakuló szokások Ennek hatására teljesen megváltoznak autózási szokásaink. Vezetni csak akkor fogunk, ha a kedvező körülmények miatt pusztán élvezetből akarjuk tenni. Különben az autónak megadjuk a címet, ahova el akarunk jutni, és csak hátra kell dőlnünk az ülésen.

A kérdésnek inkább jogi, mint technikai akadályai vannak. Ki tekinthet bele ezekbe az adatokba, és milyen feltételekkel? Mennyi időre visszamenően rögzítse azt? Mennyire ütközik ez emberi jogokba? Mert nem mindegy, hogy a balesetet megelőző tíz másodperc adatait ismerheti meg a rendőrség és a biztosító, vagy pedig a rendőr bármikor megállíthat, és az adatokból láthatja, hogy megszegtem-e a sebességkorlátozást az elmúlt félórában.

Ennek megfelelően az autó funkciója is meg fog változni. A közlekedés eszköze mellett otthonunk egyfajta meghosszabbítása lesz. Utazás közben szórakozhatunk vagy akár dolgozhatunk. Letölthetjük leveleinket, telefonálhatunk, szörfözhetünk a világhálón. Zenét hallgathatunk, olvashatunk vagy befejezhetjük előző nap elkezdett filmünket. De akár még szunyókálhatunk is egy keveset. Egy automata autónál nem lesz feltétel a jogosítvány. Az engedély mindössze arra jogosít fel minket, hogy átkapcsoljunk kézi vezérlésre. Ezért a 10 éves gyerekünk is átmehet vele a barátjához, de arra is lehetőség lesz, hogy a gyereket elvigye az iskolába, majd automatikusan hazatérjen. Ebben az esetben fontosabb szerepet fog az kapni, hogy levédjük, ki mikor és hova viheti el az autónkat. Nem lenne szerencsés dolog, ha megsértődött gyerekünk világgá menne a kocsinkkal, célállomásként valami hetedhét határon túli címet megadva.

Ha autónkat automatikusan elküldhetjük valahova, akkor nem lesz szükség arra, hogy benne üljünk. A kölcsönkért fűnyíróért csak a kocsit küldjük el. Kézi vezérlés esetén is lesznek előnyei. Nem tudunk eltévedni, a kocsi előre figyelmeztet a lehajtókra és az elágazásokra. Lakott terület határán automatikusan lefékezi a kocsit a megengedett sebességre. Figyelmeztet a balesetekre és dugókra.

Zsúfoltság és balesetveszély A baleseteket az autó- és forgalomirányítás nagy hatásfokkal ki tudja védeni. De mi a helyzet a zsúfoltsággal? Napjainkban már sok helyen állandósultak a dugók, parkolóhelyek nincsenek, új utat építeni nincs hely. Vagy a föld alá kell menni, vagy a levegőbe. Emeletes autópályákra a külvárosokban még van hely, de a belvárosokban nincs. Es csúnya látványt is

nyújtanának. A föld alá vinni az utakat pedig horribilis költségekkel jár. A közműveket át kell helyezni, a metrót ki kell kerülni. A földmunka is többszöröse, mint a metrónál. Lehet, hogy ezért válnak majd valóra a házak oldalán és tetején közlekedő autók, mint a Különvélemény című filmben. A közlekedést fel lehet gyorsítani az automatizálással. Az autók akár két méterre is száguldhatnak egymástól, ezért az adott útszakaszon 2-3-szor annyi autó is haladhat. A sebesség mindig optimális, ha két sáv egyesül, az autók mint a cipzár sorolnak be nagy sebességgel, nem alakulnak ki a dugók. A parkolás is állandó gond. A hagyományos parkolókban csak feleannyi autó fér el, mint amenynyi a felület. De az Én, a robot című filmben Will Smith háta mögött egy pillanatra feltűnt az automata parkolóház. Az utas kiszáll a kocsiból, az automata fogókarok már fel is kapják az autót, és a garázs-

LEBOMLÓ ALKATRÉSZEK

ban elhelyezik. Nincs szükség közlekedő utakra, az autók egymás fölött több rétegben tárolhatók.

Az intelligens autó

Amikor intelligens autóról beszélünk, akkor mindig K.I.T.T. jut az eszünkbe. Egy autó, amelyik értelmes lényként gondolkodik és társalog velünk. Pedig az intelligencia nem ez. Palkovics László, a Budapesti Műszaki Egyetem professzora a Mindentudás Egyetemén az intelligens járművekről szóló előadásában a következő meghatározást adta: „A műszaki életben ha azt mondjuk valamire, hogy intelligens, akkor többnyire valamiféle döntést hozó, adott helyzetekre emberi módon reagáló szerkezetre, rendszerre gondolhatunk. A járművek általában nem ilyenek, de a járművekben vannak (lehetnek) intelligens rendszerek; ezek vagy az embert segítik: a vezető döntéseit vagy beavatkozásait támogatják; vagy az ember helyett avatkoznak bele a folyamatokba. Az intelligens járművek rendszerei a kritikus helyzeteket próbálják kezelni, olyan helyzetekbe avatkoznak be, amikor a vezetőtől már nem várható el, hogy helyesen, a helyzetnek megfelelően reagáljon." Már a mai gépjárművek is tartalmaznak intelligens rendszereket, gondoljunk csak a blokkolásgátlóra, a kipörgésgátlóra vagy a dinamikus menetstabilizátorra. Ezek a rendszerek részfeladatokat látnak el intelligens módon, összességében mégsem képeznek egyetlen mesterséges intelligenciát. Ahhoz hogy egy autó intelligensen reagáljon, három dologra van szükség: a környezetet figyelő eszközökre (kamerák, szenzorok), döntéshozó eszközökre (célkomputer), és beavatkozó eszközökre (elektronikus kormány, elektronikus fék, elektronikus gázpedál, elektronikus váltó és elektronikus vezérlésű motor). A különálló egységeknek csak összhangban kell működniük, arra nincs szükség, hogy egyetlen önálló intelligenciaként jelenjenek meg.

A KÖRNYEZETBARÁT technológiák után kutató mérnökök egy csoportja merész kijelentéssel lepte meg az autósvilágot. Véleményük szerint a gépjárművek alkatrészeinek egy jelentős része a közeljövőben már olyan alapanyagból készülhet, amely elhasználódása után természetes úton lebomlana. M e g l e p ő módon az alapanyag nem más, mint a jói ismert szójaolaj. A csoport által kidolgozott módszer szerint az olajból egy speciális műanyagot állítanak elő. A hivatalosan nevet még nem kapott anyag olyan erős, mint az alumínium, de a súlya körülbelül a fele. Az anyag 80 százaléka szójaolaj, a maradék húsz százalék szénszál, üvegszál, szilícium és műgyanta. A módszer egyelőre még csak kisérleti stádiumban van, de amennyiben sikerül kidolgozni az ipari módszert az előállítására, az ebből készült alkatrészek akár 3 0 - 4 0 százalékkal is olcsóbbak lehetnek. Alapanyag van bőven, hiszen csak az U S A évente közel hétmillió tonnát állít elő, és a világ szójater-| melése évről évre nő.

Az anyag alkalmas arra, hogy kiváltsa az alumíniumot az autógyártásban. Könnyebb, ezért olcsóbb és kisebb fogyasztású autók készülhetnek belőle. Az új anyag a természetben biológiai úton lebomlik, ezért nem károsítja a környezetet.

SZUPERFESTÉKEK AZ AUTÓIPAR SZÁMÁRA rnár olyan festékek készülnek a laboratóriumokban, amilyenekről idáig csak fantáziálhattunk. Költségcsökkentő tényező lenne, ha az autók festéke gyorsabban száradna. Hamarabb legördülhetne a kocsi a gyártósorról, a szárításra fordított idő és energia drasztikusan csökkenne. Egy német laboratóriumban olyan festékkel kísérleteznek, amely UV-sugárzás hatására azonnal megszárad. Érdekes volt látni a filmen, hogy a tartályból kicsöppenő lakk, miután elhaladt az UV-vakuk előtt, kemény golyóként ért földet. Mindössze egyméteres utat tett meg. Szintén különleges élmény a nagy szilárdságú és mégis rugalmas festék terhelési kísérlete. A befestett alumínium lemezt félbehajtották, majd a hajtás vonalát elkalapálták. A nagyító megmutatta, hogy a festék még csak meg sem repedt.

Ez a festék számtalan előnyt rejt magában. Nincsenek bosszantó apró karcolások. Az autó kisebb sérüléseit elég lesz kikalapálni, mert a festéknek nem esik baja. Eltűnnek a felverődő kavicsok okozta apró szépséghibák. A kocsira száradt szennyeződéseket akár dörzsszivaccsal is el lehet távolítani. A jövő még ennél is izgalmasabb. Pár évtized múlva az autó felületéről egyszerűen leszalad az esővíz, nem tapad meg rajta a por és a sár. Bár ennek az autómosók nem fognak örülni...

K.I.T.T.-hez hasonló mesterséges intelligenciára nem lesz szükség az autókban. Bár az embert ismerve luxuscikként úgyis meg fog jelenni.

Jogi és pénzügyi problémák

Technikailag a rendszer akár egy-két évtizeden belül kivitelezhető lenne. Két súlyos akadálya van: pénzügyi és jogi. Mert ez a rendszer rengeteg pénzbe kerül. Bár amint olyan igény jelentkezik rá, amely finanszírozni tudja, ki fog épülni. Mert harminc évvel ezelőtt ki gondolta volna, hogy egy országot rentábilisan le lehet fedni rádióadó-tornyokkal, és mindenki mobiltelefonnal fog szaladgálni? Ez történik majd az úthálózattal és az autóparkkal is. Pénzt pedig elő lehet teremteni. Autóadókkal, útadókkal és egyéb adókkal, mert az autósok zsebének kiürítéséhez az államok nagyon értenek. Például Angliában álltak elő a legújabb útadó-tervvel. Az autósoknak minden megtett kilométerért, minden úton fizetniük kell. Nem általányban, nem is fizetőkapuknál. A rendszer elképzelői szerint az autók fedélzeti komputere a GPS rendszer segítségével pontosan naplózzák majd, a jármű merre járt és milyen utakon haladt. Minden útszakasznak meglesz az egyedileg kialakított díja. A hó végén a komputer, elküldi a menetadatokat az adóhatóságnak, amely penny pontossággal kiszámolja az útadót. Mindenki csak annyit fizet, amennyit az útból használt. Jogi akadályok is vannak. Meg kell születnie a jogi szabályozásnak az automatizáláshoz. Mert ha egy ilyen autó balesetet okoz, ki a hibás? A sofőr, az autó gyártója, az intelligencia gyártója? Esetleg a forgalomirányítás? Ezt mind pontosan le kell szabályozni. De attól tartok, ez még jóval odébb van. A filmek szerint 2 0 - 3 0 év múlva már így fogunk közlekedni. Szerintem többet kell még rá várnunk. Kovács „Tücsi" Mihály

A NEVEM COOPERMAN, Al Cooperman. A N e w Falls-i Kereskedelmi Egyesület titkára vagyok, mely állást a jó fizetés ellenére sem kívánnám a legmegátalkodottabb ellenségemnek sem. Nem mintha városunkban más településektől eltérően zajlana a folyamat, amit urbanizációs krízisnek szokás nevezni. A belváros fokozatosan kiürül, a jó lakások túl lassan épülnek, a tanárok és a rendőrök több pénzért óbégatnak, de az én igazán nagy problémám nem ezek között keresendő.

sem jár szívesen, temetők környékén vagy ahol régi, romos háztömbök várnak bontásra. Es ezeken az utcákon minden városban lerobbant autók állnak a járda mentén, amiket tulajdonosaik egyszerűen otthagytak, mert nem akarták megfizetni a roncstelepre, bontóba szállíttatás költségeit. Mi történik ezekkel az autókkal? A szélvédőket betörik, Vandálok kiszerelnek

Az enyém Martin Smith, az Egyesület elnöke. Magánemberként egy angyal, az utolsó ingjét is odaadná annak, aki kéri, de ami a fejlődést illeti, azt nem támogatja. Nyári koncertek bevásárló éjszakákon — nem! Elő-karácsonyi parádé — nem! Virágládák a High Streetre — nem! Ezt a nemet mondja a leggyak-

Leonard Tushnet: RONCSELTAKARÍTÁS

Van olyan ember, aki hiába köti a legelőnyösebb szerződést, idővel piszkálni kezdi a kisördög, hogy az üzletből jobban is kijöhetett volna. Csakhogy egyes megállapodásokat nem érdemes egyoldalúan felrúgni, mert a nem fizetésnek sokkal nagyobb ára van. rabban. Mindig spórolni akar. Nem érti meg, hogy manapság, ha valaki többet szeretne keresni, annak többet is kell költenie. Görcsösen ellenáll minden változásnak. Es épp ő az elnöke a mi Egyesületünknek. Ráadásul örökös elnöke, hiszen övé a Smith Gépgyár, városunk legnagyobb ipari létesítménye, amellett pedig főrészvényese két nagy bevásárlóközpontunknak, és ha ez még nem lenne elég, a jótékonysági közkassza legnagyvonalúbb befizetője. Vegyük példának okáért az elhagyott autókat. M é g csak gondolni sem szeretek rájuk. Tudják, minden városban van olyan környék, ahol senki

belőlük minden használhatót, a kárpit megrohad. Es az elhagyott roncsok nemcsak a szemet bántják, de veszélyesek is a bennük játszó gyerekekre nézve. Akkor hát miért nem viteti el őket a város? A költségek illetve az illetékességi viták miatt. A köztisztaságiak azt mondják, nem az ő dolguk, és ha mégis megcsinálják, azért külön bérkiegészítést kérnek, holott a város által fizetett munkaidejükben teszik. A megyei szeméttelepnek nem kellenek a roncsok, mert túl sok helyet foglalnak. Az autómentők az elszállításért csillagászati összegeket kérnek, mert a szóban forgó kocsik közel 90 szá-

zalékának nincs gumiabroncsa, és több mint felének egyáltalán kereke sem. Úgyhogy az autók csak ott állnak és állnak, veszélyeztetve a közlekedés és a köz biztonságát, egészen addig, míg — persze ilyesmi ritkán esik meg — a rendőrség el nem vitet közülük párat. Itt nálunk, New Fallsban különösen rossz volt a helyzet azon a környéken, ahol az új Városi Kórház épült. Valaki tüzet gyújtott az egyik roncsban, és egy gyerek halálra égett benne. A katolikus temető közelében pedig az elhagyott kocsikba hajléktalanok költöztek be, és erre egyre több járókelő panaszkodott. A helyzet végül annyira tarthatatlanná vált, hogy a Városi Tanács fölbérelt egy külső céget az autók eltávolítására. Csakhogy valami fontoskodó alak kiderítette, miszerint a cég pénzt keres a roncsokon, és ráadásul még a város felé is túlszámláz. Mi több, közvetlenül a település határában létesítettek roncstelepet, az autópálya mentén, ami szörnyű képet festett minden arra járónak New Fallsról. Nos, ez egyszer Smith úgy döntött, a feladat tökéletesen illik az Egyesület terveibe, mert jobban szolgálja a város szépítését, mint fák ültetése az üzletközpontokban. Tucatnyi roncsteleptől kértem árajánlatot, de amikor megmutattam őket Smithnek, ő azt kiáltotta: „Rablás!" Végül írtam egy levelet az önkormányzati lap szerkesztőjének, amit le is közöltek, az olvasók ötleteit várva. Semmi válasz. A helyzet stagnált, ahogy politikai bikkfanyelven mondják, mígnem egy nap a titkárnőm kezembe nem nyomott egy névjegyet: PETER H A M I L T O N , Ph. D. - HULLADÉKELTÁV O L Í T Á S . Kuncogva azt mondta: — Állítólag meg tudja oldani az autó-problémánkat. De várjon, amíg meglátja! Azzal bekísért egy hippi-forma férfit. Magas volt, sovány, földmunkás-kalapban, vállig érő hajjal, Pancho Villa-bajusszal, rikító kék hímzett ingben, vörös nadrágban, meztelen lábán szandál, hátára lódítva pedig — természetesen — egy gitár. A maskara megrázta a kezem, és nagyon kulturált hangon így szólt: — Uram, én egy hét alatt el tudom tüntetni az összes roncs autót N e w Falls utcáiról. — Mi maga? Valami eszelős? — szegeztem neki. — Van fogalma róla, hány roncsról lenne szó?

— Igen, uram — felelte. Összesen 986-ról. Megszámoltam. Az eredmény garantált. Es autónként csak tíz dollárt kérek. Hát, kikérdeztem töviről hegyire, de nem adott ki túl sok részletet. A z t mondta, valami új technikával dolgozik. Meghogy a szerves kémia profeszszora volt, de aztán kiszállt, és most pénzre van szüksége, hogy kommunákat alapíthasson a hasonszőrű szerelem-gyerekek részére. Mellesleg ez az ő értelmezésükben nem fattyúkat jelentett, hanem olyan fiatalokat, akik ki akartak lépni a társadalom keretei közül. A z t is mondta még, hogy szívesen tart egy bemutatót. Fölhívtam Smitht, aki nem akarta elhinni az árat. A z t mondta, ha ennyiért kivitelezhető, ő maga készséggel kifizeti a felét, hogy az Egyesület ne vitatkozzon túl soká. Megegyeztünk, hogy a bemutató másnap, kedd reggel lesz. Smith és én a megjelölt helyen várakoztunk az utcán, közel a régi csatornához. Hat kimúlt autó vett körül minket, egyiknek se volt egy ép kereke vagy ablaküvege, az ülésekből mindenfelé lógott a tömés, a motorházakat meg rég kibelezték. Egyszer csak föltűnt egy nagy teherkocsi, Hamiltonnal a volánnál. Megállt, rámpaként leengedte a plató hátsó oldallapját, aztán legurította a felszerelését és egy rakodógépet. — Hol vannak a segítői? — kiáltottam oda. — Nincs rájuk szükség — ordította vissza. Smith rám nézett, és fölvonta a szemöldökét, hitetlenkedését fejezve ki azzal szemben, hogy a fickó képes arra, amit elvállalt. A felszerelés több hordó vegyi anyagból, egy rekesznyi palackból, egy fedett keverőkádból, több méternyi gumicsőből és egy motoros permetezőből állt. Hamilton kinyitotta az egyik hordót, kimért belőle valami zöldes granulátumot, fekete folyadékot adott hozzá a másik hordóból, az egészet összekeverte egy falapáttal, aztán lezárta a kádat. Végül játszani kezdett a gitárján. — Ez az időzítés miatt kell — mondta. M a j d egy, a tetőből kiálló csőcsonkhoz hozzáerősítette a gumicsövet, a másik végét pedig a permetező géphez. Kivett három palackot a rekeszből, egyegy üvegpipettával mindegyikből becsöpögtetett a kádfedél egy aprócska nyílásán, amit aztán ragasztószalaggal zárt le. Fölült a kád tetejére,

és eljátszotta a „Where Have All the Flowers Gone?"-t, elejétől a végéig. Smith közben egyre gyakrabban sandított rám, világfájdalmasan, mintha azt mondaná: „ M i é r t kellett elrángatnia a munkámtól, hogy egy szélhámos bohóckodását figyelhessem?" Hamilton befejezte a dalt, fogta a permetező gép szórófejét, és locsolni kezdte a hozzánk legközelebbi roncsot, ami valamikor egy mozgékony Corvette volt, bár ezt, most elnézve, nehezemre esett elképzelni. Narancssárga habszerűség takarta be az autót. Hamilton nagyon alapos munkát végzett, azon igyekezett, hogy a hab minden szögletet elérjen, még az alvázon is. Amikor befejezte, hátralépett, és azt mondta: — Figyeljék! A hab mintha megduzzadt volna, és ugyanakkor keményedett is, buborékosan, mint az az anyag, amibe a virágárusok tűzik a virágokat. A kocsinak már egyetlen darabkája sem látszott ki alóla. Körülbelül öt perc után a puffadás megállt. — Közben akár egy másikat is lespriccelhetek, most úgyis várni kell. Az anyagból van elég — mondta Hamilton, és a permetező gépet áthúzta az utca túloldalára, egy kivénhedt Fordhoz. Azzal megismételte ugyanezt a hókuszpókuszt. Smith eközben az első autót bámulta. Egyszer csak odahívott magához.

— Érintse meg, de óvatosan! - mondta. Megtettem, és azonnal hátra is ugrottam, a növekvő hólyagot szopogatva az ujjamon. A hab tűzforró volt. Smith oldalba bökött. — Nézze! Láttak már léggömböt lassan leereszteni? Nem is, inkább hóembert fokozatosan elolvadni a téli nap fényében? Valami olyasmi történt a habkéreggel bevont autóval is. Megremegett, megrázkódott, és apránként zsugorodni kezdett. Nem egyformán persze. Hol itt, hol ott, míg végül közelítőleg gömb alakot vett fel. Aztán fölgyorsult a zsugorodás, és közben egyfolytában rázkódott, míg végül akkora nem lett, mint egy felfújható, műanyag strandlabda. Es egész idő alatt egyre több és több hőt sugárzott szét, már jó három méterre el kellett húzódnunk tőle. — Na, hogy tetszik? — kérdezte Hamilton, és odajött hozzánk. Ezalatt a Ford az utca túloldalán hasonló változáson ment át. Smith a fejét rázta. — Nem értem, mi történik. Es mit fog csinálni azzal... azzal a golyóval? — Először a kérdésére válaszolok. Amint eléggé lehűl — normális esetben a folyamatot víz locsolásával gyorsítom meg —, a rakodógéppel fölviszem a platóra, és a teherautóval végül e szállítom a szeméttelepre. Jó, tiszta terepfeltöltő anyag lesz belőle.

— De hogy csinálta? — körözött Smith a golyó körül. — Egy kis alkalmazott kémia segítségével — mondta Hamilton. — A hab az én saját verzióm arra, amit összefoglaló névvel poliészteruretánszármazéknak szokás hívni. — Egyszerre nagyon beszédes lett, kétségkívül büszke volt a művére. Amennyire emlékszem, valami ilyesmit mondott, de kérem, vegyék figyelembe, hogy az egyetemen csak egy szemeszternyi kémiát hallgattam. — A hab egy különleges bór-nitrogén létra típusú polimer erős heterociklusos mellékláncokkal, amelyek közül néhány molibdénatomokat is tartalmaz. Azok felelősek a narancssárga színért. — Világos, mint a vakablak — közöltem. Mi maga az eljárás? — Kádban levő monomerhez aktivátort adagoltam, hogy beinduljon a polimerizáció, és amikor kipermeteztem az anyagot, a levegő oxigénje katalizátorként működve a polimert rendkívül hoszszú lánccá növesztette, és a peremeken képződő, nevezzük mondjuk úgy: horgokkal egyfajta rostos hálózatot alakított ki. Ez gyorsan megszilárdul, és aztán ugyanolyan gyorsan leadja a benne fölhalmozódott hidrátokat. Eredményként összehúzódik, ahogy egy vékony albuminréteg is, ha levegővel érintkezik. Amikor többé-kevésbé gömb alakot vesz fel, az összetett van der Waals-erők hatására a zsugorodás felgyorsul. A reakció generálta hő minden rostos anyagot szénné éget, a fémek pedig közel jutnak olvadáspontjukhoz, deformálódni kezdenek, és kisebb térfogatra húzódnak össze. A belső nyomás a szenet porrá őrli, a fémeket meg összepréseli. A polimer különleges jellemzőinek köszönhetően ekkor már szilárd, mégis képes ellenállni a hőségnek. Es itt láthatják a végterméket. Nos, enyém a megbízás? Smith megszorította a kezét. — De még mennyire! Ami azt illeti, akár azonnal elkezdheti. A fizetségét én garantálom. Sőt még egy kis prémiumot is teszek rá. 10 0 0 0 dollárt kap, ha minden roncsot eltüntet egy hét alatt, és elintézem, hogy használhassa a tűzcsapokat a gyorsabb hűtéshez. Föl is hívom a polgármestert, amint visszaérek az irodámba. — Rendben! — Hamilton tapsolt egyet. — Már neki is látok a munkának- Jövő kedd reggel ott leszek az Egyesület irodájában a csekkemért.

Egyet el kell mondanom, Hamilton nem volt magányos munka közben. Egész tömegek gyűltek köré. Csütörtökre már nem is egymagának kellett elhordania a súlyos gömböket. Emberek jöttek mindenféle gépekkel meg más szállítóeszközökkel, és magukkal vittek egy-egy golyót. Volt, aki az előkertjébe rakta dekorációnak, mások kerítést csináltak belőle, megint mások gyerekjátékként fogták be. Az öreg Ochs, a Beaver Vegyiművektől, egy egész délelőttön keresztül vitatkozott Hamiltonnal. Évi 30 0 0 0 dollárt kínált neki, és még emelte is volna az összeget, ha hajlandó beállni hozzá dolgozni. Hamiltont azonban nem érdekelte az ajánlat. — Nem akarok semmiféle módon részévé válni a Rendszernek — mondta. — Mindig adva van az esély, hogy a munkámat emberellenes célokra használják fel. Én inkább szabad maradok. Persze semmi nem megy teljesen simán. Az eljárás által generált hő a temető környékén néhány helyen kiégette a füvet meg a bokrokat, és egy-két utcán megolvasztotta az aszfaltot, de ezek csupán jelentéktelen gondok voltak. A munka terv szerint haladt. Én, ha kocsiba ültem, rendszerint megnéztem Hamiltont. A rendőrséggel megállapodást kötöttünk, hogy jelentenek minden elhagyott autót. Szombat délutánra mind a 9 9 2 roncs eltűnt már - azért lett hattal több, mert amióta Hamilton dolgozni kezdett, ennyitől szabadultak még meg tulajdonosaik. Kedd reggel korán bementem, és fölhívtam Smitht a csekk miatt. Smith azt mondta: — Lejövök magához. Gondolkoztam azon a 10 0 0 0 dolláron. — Ismerve a gondolatmenetét, ha 10 dollárról volt szó, el tudtam képzelni, milyen nehezére eshet megválnia 10 000-től. Tudtam, hogy viharfelhők gyülekeznek. És igazam lett. Smith tíz óra körül érkezett meg. Néhány perccel később Hamilton is befutott. Ezúttal meztelen felsőtestén csupán egy hímzett szegélyű bőrmellényt viselt, és hozzá egy kék trapéznadrágot. — Jó reggelt, uraim — mondta. — Ahogy megegyeztünk. Az utcáikat megtisztítottam a roncsoktól. Mostantól ha egy újabb megjelenik, a rendőrség azonnal elszállíthatja a szeméttelepre. Nincs több behozhatatlan lemaradás. A pénzem megvan?

Smith az asztalom mögött ült. Ekkor összeszorította a száját, füttyentett egyet, és az ujjaiból piramist formázott maga előtt. — Nos, fiatalember, van nálam egy csekk 5 0 0 0 dollárról. Úgy gondolom, mivel a munka a vártnál könnyebbnek bizonyult, ez is éppen elég lesz egy heti fizetésnek. Sőt, mivel csak öt napig dolgozott, napi 1 0 0 0 dollárra jön ki. Nem rossz. Nem rossz. — Előrenyújtotta a csekket. Hamilton szemében szikra lobbant, de a hangja halk maradt. — Uram, megegyeztünk, hogy a fizetségem 10 0 0 0 dollár lesz. Szükségem van a pénzre a kommunáimhoz, mint említettem. — Ugyan már! — legyintett Smith. Egy szóbeli megállapodás nem ér semmit ebben az államban. A m i pedig a kommunákat illeti, ha a bíróság előtt ezzel indokolja, mire kellett a pénz, egyszerűen kidobják. A kommunák társadalomellenesek, megengedhetetlen, hogy... Hamilton a szavába vágott. — Uram, én a magam részéről teljesítettem a megállapodást. Kérem, teljesítse ön is! Adja át a 10 0 0 0 dolláromat! — Még hogy a magáét! — Smith nem szokta meg, hogy ilyen hangon beszéljenek vele. — Itt van 5 0 0 0 . Kell vagy nem kell? — Ezt meg fogja bánni — mondta Hamilton nagyon-nagyon halkan, de az arcára sötét felhő telepedett. Aztán kisétált. Megpróbáltam meggyőzni Smitht, hogy adja át Hamiltonnak a teljes összeget, de ő nem szállt le a magas lóról. — Ugyan mit csinálhatna? Visszahozza a roncsokat? — kérdezte. Mihez kezdhet az ember egy ilyen csökönyös szamárral? Egy hétig az íróasztalom fiókjában tartottam az 5 0 0 0 dollárról szóló csekket, hátha Hamilton mégis meggondolja magát, és bejön érte. Nem jött, és én akkor úgy gondoltam, ezzel egy kicsit túl messzire megy abban, hogy ragaszkodik az elveihez. Jobb ma egy veréb... nos, én így gondolkodom. Mindez májusban történt. Június második hetében esős idő köszöntött be, ami eltartott egészen vasárnap estig. Az időjárás normális körülmények közt nem érdekel különösebben. Ugyanúgy dolgozom, ha esik, ha fúj. A következő szerda

azonban nagy nap lett volna New Falls életében. Hazánk egyik űrhajósa a mi városunkban született, és hazatérésére a vezetés nagy ünnepséget szervezett, ezért aztán örültem volna a jó időnek. Vasárnap éjjel meghallgattam az időjárás-jelentést. A z t mondták, az eső elvonult, és reggelre a város utcái fölszáradnak. Végre egy jó hír! Így az Egyesületnek elég ideje marad elhelyezni a tervezett dekorációkat. Amint a híradó véget ért, fölhívott Smith. — Jó, hogy vége az esőnek. A parádé végére látványos tűzijátékot szántam — mondta. Még beszélgettünk egy darabig, csak úgy, semmiségekről, az előkészületekkel kapcsolatban, aztán ő egyszerre így szólt: — Mellesleg Hamilton itt járt. Lefogadom, hogy holnap bemegy a pénzéért. Akkor küldje föl hozzám! — Hogyhogy itt járt? — Pontosan nem tudom, hol. Nemrég beszéltem Serlat rendőrfőnökkel, és azt mondta, a járőrkocsijai jelentették, hogy Hamilton teherautója a főutakon cirkál, látszólag céltalanul. Biztos vagyok benne, hogy reggel jelentkezik a pénzéért. A teherautója a végét járja. A rendőrök szerint menet közben valósággal Csurgott belőle a hűtővíz. Hamilton cirkálása korántsem volt céltalan. Ezt másnap reggel tudtuk meg. Szokás szerint ráhangoltam a helyi rádióállomásra reggelizés közben. — A közlekedési felügyelet masszív forgalmi dugókra figyelmeztet a New Fallsba vezető 21-es és 23-as utakon, a város főbb útvonalain történt sorozatos balesetek eredményeképp. Szokatlan mennyiségben jelentettek koccanásokat az egész városból, kérik, hogy minden autós kerülje el a South Avenue-t, a High Streetet és a Madison Streetet, mert az utak állapota balesetveszélyes. A repülőtér meteorológiai szolgálata szerint a jelenlegi 18 fokos hőmérsékleten nem alakulhat ki jégpáncél az útburkolaton, bármit mondjon is Mones közlekedésügyi felügyelő. És most helikopterünk jelentkezik élő beszámolóval... A többit nem vártam meg. Beugrottam a kocsimba, és elindultam a belváros felé. Sose értem oda. Nem is lehetett. Az Ardsley Terrace, ahol én lakom, beletorkollik a North Avenue-ba. A kereszteződést autók torlaszolták el, amelyek lassan araszoltak előre, megpróbálva kikerülni egy

egymásba csúszott párost. Miközben néztem, egy újabb kocsi pördült meg váratlanul. Az útburkolat nedvesnek tűnt, mint eső után, a járdák azonban szárazak voltak. Hazamentem, és fölhívtam a rendőrkapitányságot. A rendőrfőnök-helyettest értem e . — M r . Cooperman — mondta —, ez hihetetlen. Az utak annyira csúsznak, hogy autóval közlekedni képtelenség. Mintha mindent összefüggő jégtakaró borítana. A z o k a járőrkocsijaink, amik nem voltak épp kint, most téli gumit és hóláncot kapnak. — A z t mondta még, hogy csak a főutakat érinti a dolog. A High Streetet, a Madison Streetet, a North és South Avenue-t, a Central Avenue-t és a Columbus Avenuet. Persze ez is elég volt. Elképzelhetik, hogy megállt az élet. Es mennyi baleset történt! Tudják, mi van egy városban egy hirtelen hóvihar után. Es most a helyzet még rosszabb volt, hiszen senki nem készült fel júniusban ilyen csúszós utakra. Egész nap a rádió mellett maradtam. Ahogy a nap egyre följebb és följebb emelkedett, a helyzet úgy roszszabbodott. A csúszós réteg mintha megkeményedett volna. A megye homokszóró kocsikat küldött ki, amik megoldást jelenthettek volna, ha haladni tudnak, csakhogy útjukat állták a keresztbe-hosszába leállított és otthagyott autók. El nem tudják képzelni, micsoda zűrzavar alakult ki. Egyvalamit el kell ismernem. Smith volt az, aki rájött, mennyi kettő meg kettő. Kitalálta, hogy Hamilton okozta az egész galibát, és valószínűleg még nem is fejezte be. Izgatottan hívott föl, és a címe után érdeklődött, én azonban nem tudtam. Akkor a rádió- és tévéállomásokkal adatott le egy

felhívást: „Megvan a teljes összeg. Kérjük, haladéktalanul jelentkezzen!" Semmi válasz. A különleges egységek egész éjjel dolgoztak, és kedd délutánra legalább egy sávot sikerült megtisztítaniuk minden főúton. A szerdai ünnepséget persze le kellett fújnunk, mert a rendőrség és a köztisztaságiak úgy számolták, hogy az utcák teljes rendbehozatala még legalább további öt napot vesz igénybe. Az is kiderült, mi történt pontosan. A városházán egy vegyész elmagyarázta. — Valamilyen szilikonos anyagot permetezett ki a nedves utakra. Az eső csak tovább segítette annak egyenletes eloszlását. Finom, rendkívül szívós, üvegszerű réteg alakult ki. — Hát persze, hogy Hamilton csinálta. A 1 0 0 0 0 dollárért, amit nem fizettünk ki neki, a város és a megye tízszeres árat fizetett, mire sikerült oldószerekkel tisztára mosni az utakat, elszállítani a karambolos roncsokat, és sürgősségi ellátásban részesíteni a kórházban mindazokat, akik a balesetekben megsérültek — szerencsére nem súlyosan. Ehhez adódott még, amit a biztosítóknak kellett kifizetni. Es akkor még az egész heti kiesett jövedelmekről nem is beszéltünk, hiszen az emberek nem jutottak el a munkahelyükre, és senki sem mehetett el egy jót vásárolni. Hamilton rendesen elégtételt vett. M é g Smithnek is el kellett ismernie, hogy hibázott. A történetnek van tanulsága. Kettő is. Egy: mindig teljesítsd azt, amiben megállapodtál. Es kettő: sose üzletelj idealistával, aki az elveit a pénz fölé helyezi. Nem lehet ugyanis előre megmondani, egy ilyen őrült mi mindenre képes. Németh Attila fordítása

A jövő csillagközi utazói hosszú ideig lesznek kénytelenek összezárva élni. A leleményes írók találtak erre megoldást: a hibernációt. Ám a tudat nem feltétlenül kell kövesse a testet a tétlenségbe.

Kánai András: Kettesben

HOVA TETTED a hűtőkabin beléptetőjét? — Én??? Te fogtad meg, miután megnéztük a Galaxis show-t! — Megfogtam... az az idióta műsor! Ki is esett ki? — Jan de Boer, aki aszteroidának álcázta magát, de észrevették. — Aszteroidának... micsoda ódivatúság! Ha kvazárt tudott volna imitálni, benn marad. — Szerinted. A Galaxis 9 5 % - a nem ezt gondolta! — Idióta műsor, idióta nézők, hát nem ezt mondom? De hol a hűtőkabin beléptetője? — Édesem, nem nálam! Miért kellene? — Hát ez nem igaz! Nem emlékszel, mit beszéltünk meg? — Az évfordulót. Hogy valami különlegességet eszünk... — Ez az, ez az... — Méghozzá... — Méghozzá...? — Trendali osztrigabecsináltat! — Szeretlek! — Én is, édes! Most akkor te programozod be a cook-o-metert? — Igen! — De vigyázz, 3 0 0 0 foknál nagyobbra ne állítsd! — Úgy lesz. De miért is, én kis konyhatündérem?

— Mert a trendali osztriga protonokra és neutronokra bomlik ilyen hőfoknál, és hát nem akarunk úgy járni, mit szegény Deville-ék... — Béke atomjaikra! Hány éves is volt a férfi? — Alig múlt 3 0 0 . A trendali osztriga rém csúnya tud lenni! — Hát igen. Különösen 3 0 0 0 fok felett, egy felbomlott fizikus társaságában. — Pontosan. Úgyhogy menni fog, ugye? — Igen. Na nézzük: azt írják, hogy ezt megnyomom, meg azt... — ...csak óvatosan... — ...és egy csavarintás. Hoppá. A z t hiszem, beszorult. — Bárcsak ügyesebb lennél! Mutasd csak! Ezt meg miért állítottad ilyen kékre? — Nem így csináltuk a múltkor is? — Nem! Miért nem figyelsz rám? Szeretsz még egyáltalán??? — Persze! De mentsük meg az Osztrigát! — Mert neked csak az evésen jár az eszed! Mást nem is kapok? — De! Csak ne rontsd el a meglepetésemet! — Lesz ajándék? Hát mégis szeretsz! — Persze, kicsim! Töröld le a könnyeidet, mert elkenődik a rúzsod! — Itt vagyok! Mi a meglepetés? Jaj, ne! Ez tényleg az enyém? — Vigyázz, ne borulj még a nyakamba! Ki kell vennem az Osztrigát...

— ...kit érdekel az ennivaló? Szeretlek, érted, szeretlek! A hibernációs fülke ajtaja már rég nyitva állt, míg ők ketten — férj és feleség — a kijelzőket figyelték. Minden rendben lévőnek tűnt. A spirálgalaxis közel volt rnár, hosszú utazásuk végéhez közeledett, és ők még egyszer előjöttek, hogy saját szemükkel lássák, merre is járnak. Furcsa fények égtek a szemükben, titokzatosabbak, mint bármelyik égi objektum. A férfi találta ki, hogy MindProgba töltsék a fagyasztás előtti utolsó tudatlenyomatukat. A nő helyeselt. Mert így még akkor is együtt leszünk, kettesben, amikor a test alszik. A MindProg gondoskodik arról, hogy ne érezzék magukat megfosztva, elvégre nászutasok ők, nem csak holmi űrvándorok. Ez a jó a technikában, vélte a feleség. Miután kiolvasztotta őket a Dehib-kapszula, de mielőtt még jól megtermett készételekként kilépnének a fülkéből, az utolsó alvás alatt a MindProg nanobotjai segítségével visszatölti majd a két program játszadozásának eredményét, és agyuk számára úgy fog tűnni, mintha tényleg átélték volna. — Szeretlek, édes. - A férfi hátulról átkarolta a nőt, érezte a szívlüktetés és az illat utánozhatatlan elegyét. Két test, egy élet, gondolta. — Én is, drágám. — A nő viszonozta a mozdulatot; olyanok voltak, mint i<ét rendkívül lassan mozgó, egymáson csüngő növény.

Úgy találták, a MindProg valamilyen oknál fogva jobban leterhelődött, mint kellett volna. Megnövekedett tárigény — jelezte. A teszt azonban megnyugtatta őket: szokatlan ez, de nem veszélyes. A férj lovagiasan besegítette feleségét a kabinba, puszit lehelt a lecsukódó ajtóra. Mosolyogva nézte, ahogy asszonya mély álomba süllyed. Mintha valami aranyos fintort is látott volna... vagy csak képzelte? A kabin hűvösébe bújt. Alig zizzent a levegő. A MindProg most fogja visszatölteni mindazt, amit ők csinálhattak volna, kettesben. Mély álomba zuhant. — Drágám, mondani akarok neked valamit. — Hallgatlak, édesem. — Nos, az az igazság, hogy nem vagyunk egyedül. — Mégiscsak léteznek az idegenek? De nem, te... — ...igen! Ugye örülsz? M o n d d , hogy boldog vagy!!! — Meg sem tudok szólalni. Hogy történhetett? — A MindProgban túl jól sikerült a lenyomatunk, és hát... — De akkor is. Ez egy számítási hiba. Elszámítási. Két program összebújt, és egy harmadik született? — Szia, anyu! Szia, apu! — Es milyen intelligens! Már beszél is. Szerintem rám ütött. — Apuuu! — ...azt hiszem, meg fogom szeretni.

A KUTYA SZAKASZTOTT úgy nézett ki, mintha egy gyermekkönyvből lépett volna elő. Sok száz fizikai adaptációt elvégezhettek rajta, hogy felegyenesedve tudjon járni. A medencéjét természetesen teljesen átformálták. Csak a lábai több tucat változtatást igényelhettek. Térdeket is kapott, márpedig a térd ravasz szerkezet. Es akkor még nem is beszéltünk a neurológiai bővítésekről. Dargert leginkább mégis a teremtmény ruházata nyűgözte le. Az öltöny tökéletesen állt rajta; hátul egy nyílást hagytak a faroknak, és ismét csak több száz láthatatlan módosítást hajtottak végre, melyeknek eredményeként a ruha teljes természetességgel idomult a testéhez.

— Igen és nem; mármint igen, az Államokból jöttem, és nem, még nincsen szállásom. Netán tudna ajánlani egy tisztább fogadót? — Erre semmi szükség. Boldogan látom vendégül pár napig szerény hajlékomban. — Aztán halkabban hozzátette: — Van egy üzleti ajánlatom. — Akkor vezessen, sir, önre bízom magam. A kutyát úgy hívták: Sir Blackthorpe Ravenscairn de Plus Precieux, de „Hívjon csak Sir Plusnak", mondta mindjárt az elején cinikus mosollyal, így ettől fogva „Szőrplusz" lett. Darger első látásra gyanította, s ebben a beszélgetés aztán meg is erősítette, hogy Szőrplusz amolyan gazfickó; nem annyira a gyilkos, mint

Michael Swanwick: Vau-vau, mondta a kutya

Az ember az ősidők óta szívesen tart kutyát. Az eb házal nyájat őriz, vakot vezet barátja a család aprajának-nagyjának. Egy olyan világban azonban, ahol a kutya is tarthat embert, igazán különös kalandok várhatnak egy négy- s egy kétlábú jómadárra. — Le a kalappal a szabója előtt — jegyezte meg Darger.

inkább a csirkefogó fajtából. Egyszóval éppen a Darger kedve szerint való eb.

A kutya sétapálcáját egyik mancsából a másikba vette át, hogy kezet foghassanak, s az elképzelhető legsemlegesebben azt felelte:

Ahogy az italmérésben iszogattak, a férfi megmutatta neki a dobozt, és elmagyarázta a teendőket. Szőrplusz óvatosan megérintette a finom faragásokkal ékes tikfa dobozt, majd gyorsan elhúzta a mancsát.

— Sokan mondták rnár, sir. — Az Allamokból jött? — Jogos feltételezés volt, tekintve, hogy hol álltak (a dokkon), és hogy az Álmodó Jenki szkúner a hajnali dagállyal evickélt fel a Temzén. Darger maga is látta a háztetők fölött a buborékvitorlákat, mint megannyi szivárványt. — Talált rnár szállást?

— Felettébb érdekes tervet vázolt fel, Darger uram... — Kérem, kérem! Hívjon csak Aubreynak! — Aubrey, igen. Felmerül azonban egy kényes kérdés. Hogyan osztanánk el a vállalkozás... hm,

hozamát? Nem szívesen hozom ezt szóba, de sok ígéretes együttműködés futott zátonyra pontosan emiatt. Darger lecsavarta a sótartó tetejét, és tartalmát az asztalra öntötte. Tőrével vékony vonalat húzva kettéosztotta a kupacot. — Én felezem... maga választ. Vagy fordítva, ha úgy tetszik. A haszon szempontjából egyetlen szemnyi különbség sem lesz a két rész között. — Pompás! — kiáltotta Szőrplusz, azzal egy csipet sót szórt a sörébe, és ivott a megállapodásra. Esőben kerekedtek fel a Buckingham Labirintus felé. Darger a hintóablakon át az elsuhanó kietlen utcákat és megkopott épületeket nézte. — Szegény megfáradt, öreg London! - sóhajtott fel. — A történelem őrlőköve túl sokszor érinté arcodat. — Mi pedig a történelem segítségével csináljuk meg a szerencsénket — emlékeztette Szőrplusz. — Emelje tekintetét a Labirintusra, sir, az égre törő tornyaival és a csillogó alakzataival, a Labirintusra, mely úgy magasodik ezek fölé az üzletek és házak fölé, mint a rozoga fatákolmányok óceánjából kiemelkedő kristályhegy. Nézze, és vigasztalódjon! — Bölcs tanács — mondta Darger -, csakhogy nem nyújt vigaszt annak, aki a városok szerelmese, sem annak, aki melankolikus természetű. — Eh! — legyintett Szőrplusz, és nem is szólt többet, míg meg nem érkeztek céljukhoz. Ahogy a Buckingham bejáratánál leszálltak a kocsiról, egy őrmester lépett hozzájuk. Szőrpluszt megpillantva nagyot pislogott, de csak annyit mondott: — Papírok? Szőrplusz átnyújtotta az útlevelét és a megbízóleveleket, melyeket Darger hamisított még délelőtt, s mancsának hanyag mozdulatával a férfi felé intve hozzátette: — És ez az autistám. Az őrmester egyetlen pillantást vetett Dargerre, és azonnal el is feledkezett róla. A férfit olyan jellegtelen arccal áldotta meg az ég (az ő szakmájában ez felbecsülhetetlen értéknek számított), hogy amint az ember elfordította róla a tekintetét, azonnal és örökre törlődött a tudatából. — Kövessen, sir! A protokolltiszt személyesen is ellenőrzi a papírjait.

Egy törpe tudós került elő, aki átvezette őket a Labirintus külső körén. Találkoztak biofény-ruhás hölgyekkel, és urakkal, kiknek csizmája és kesztyűje a saját bőrükből klónozott bőrből készült. Mind a nők, mind a férfiak töméntelen ékszert viseltek — a gazdagsággal való hivalkodás ismét dívott —, a termeket pedig márványból, porfírból és jáspisból készült díszek és oszlopok díszítették. Darger figyelmét azonban nem kerülte el, hogy milyen kopottak a szőnyegek, milyen csorbák és kormosak az olajlámpák. Éles szeme felfedezte egy ősi elektromos hálózat maradványát, valamint telefonkábelek és száloptikás vezetékek nyomát egy olyan korból, amikor ezeket még működtetni lehetett. Az utóbbit különös örömmel szemlélte. A törpe tudós megállt egy súlyos fekete ajtó előtt, melyet aranyozott faragványok ékítettek: griffmadarak, lokomotívok és nőszirmok. — Ez egy ajtó - mondta. — Ébenfából készült. Teljes nevén Diospyros ebenum. Serendipben vágták. A díszítés arany. Az arany atomsúlya 197,2. Kopogott az ajtón, majd kitárta. A protokolltiszt sötét bőrű, impozáns méretű férfi volt. Nem állt fel az üdvözlésükre. — Lord Coherence-Hamilton vagyok, ő pedig — mondta, a mellette álló karcsú, átható tekintetű nőre mutatva — a húgom, Pamela. Szőrplusz mélyen meghajolt a nőnek, aki viszonzásul térdét épphogy meghajlítva bókolt. A protokolltiszt átfutotta az iratokat. — Magyarázza meg ezeket a hamis papírokat, uram! Nyugat-Vermonti Koronauradalom! Akármi legyek, ha valaha is hallottam erről a helyről. — Ez esetben sokat vesztett — felelte gőgösen Szőrplusz. — Igaz, fiatal nemzet vagyunk, csupán hetvenöt évvel ezelőtt, Új-Anglia felosztása idején váltunk függetlenné. Szép országunk azonban sok mindennel dicsekedhet. A Champlain-tó fenséges szépsége. Winooski génmalmai. A tudás ősi szentélye: az Universitas Viridis Montis Burlingtonban. A Technarcheológiai Intézet... — Elhallgatott. — Van mire büszkének lennünk, sir, és semmi, amit szégyellnünk kellene. A medveszerű majd így szólt:

tiszt gyanakodva

méregette,

— Mi hozta Londonba? Miért kíván audienciát a királynőnél?

— Megbízatásom és végcélom Oroszország. Mindazonáltal mivel Anglia szerepel az útitervemben, s mivel diplomata vagyok, fölkértek, hogy fejezzem ki nemzetem jókívánságait az uralkodójuknak. — Itt Szőrplusz majdnem vállat vont. — Mindössze erről van szó. Három nap múlva Franciaországban leszek, s maguk nyugodtan e felejthetnek. A tiszt mogorván a tudósnak lökte az iratokat, aki rájuk pillantott, majd udvariasan visszaadta őket Szőrplusznak. A törpe aztán leült a méretéhez illő asztalhoz, és sebesen kitöltött egy űrlapot. — A papírjaikat a Whitechapelben behatóbban is megvizsgálják. Ha minden jól megy... amit kétlek... és ha van üresedés... ami nem valószínű... akkor a királynő elé járulhatnak mostantól számítva hét és tíz nap között. — Tíz nap! Sir, nekem szoros ütemtervem van! — Vagyis szeretné visszavonni a kérelmét? Szőrplusz habozott. — A z t hiszem... meg kell még fontolnom, sir. Lady Pamela hűvösen nézte, ahogy a törpe tudós elvezeti őket. A szobában, melyet kaptak, vastagkeretes tükrök és az időtől megfeketedett olajfestmények függtek a falakon, a kandallóban pedig bőségesen megrakott tűz ropogott. Amikor apró vezetőjük magukra hagyta őket, Darger gondosan bezárta az ajtót, majd az ágyra dobta a dobozt, és mellé heveredett. A hátán fekve a mennyezetet nézte. — Ez a Lady Pamela lélegzetelállítóan gyönyörű. Vesszek meg, ha nem. Szőrplusz rá sem hederített, mancsát háta mögött összekulcsolva járkált fel s alá. Szinte vibrált az idegességtől és az energiától. Végül kifakadt: — Jól belekevert engem ebbe a kis játékba, Darger! Lord Coherence-Hamilton mindenféle sötét szándékot feltételez rólunk! — Na és? — Megismétlem: még csak el sem kezdtük, és ő máris gyanakszik. Nem bízom se benne, se a genetikusan átformált törpéjében. — Nincs abban a helyzetben, hogy efféle vulgáris előítéleteket hangoztasson. — Nem a vakhitem szól ellene, Darger, egyszerűen félek tőle! Ha egyszer gyanú ébred abban

a makroagy fejében, addig töpreng rajta, amíg ki nem deríti minden titkunkat. — Szedje össze magát, Szőrplusz! Legyen férfi! Már túl mélyen benne vagyunk, nem szállhatunk csak úgy ki. Kérdezősködnének és vizsgálódnának. — Minden vagyok, csak hála — felelte Szőrplusz. — van. A k i á-t mond, mondjon lefekszem. Le az ágyról! O t t

férfi nem, Istennek Mindamellett igaza bé-t is! Akkor most a szőnyeg.

— A szőnyegen aludjak?! — Reggelente kába vagyok. Ha kopognának, én meg óvatlanul kinyitnám, aligha tudnánk kimagyarázni, hogy miért alszik egy ágyban a gazdájával. Másnap Szőrplusz megjelent a Protokoll Irodában azzal, hogy felhatalmazása van két hétig várni a királynői audienciára, de annál egy nappal se tovább. — Új utasításokat kapott a kormányától? — kérdezte gyanakodva Lord Coherence-Hamilton. — Nem látom be, hogy történhetett. — Magamba néztem, és megvizsgáltam az eredeti utasítások bizonyos megfogalmazási finomságait — felelte Szőrplusz. — Semmi több. Az irodából kilépve Lady Pamela várta. A nő felajánlotta, hogy körbevezeti a Labirintusban, ő pedig boldogan elfogadta. Dargerrel a nyomukban ráérősen sétáltak befelé, szemtanúi voltak az őrségváltásnak az előudvari csarnokban, a hatalmas, oszlopos fal előtt, mely a Buckingham Palota homlokzatát képezte hajdanán, mielőtt azt bekebelezte az építmény kibővítése az Utópia őrült, dicsőséges éveiben. Ezután a látogatók galériája felé indultak, az uralkodói teremhez. — A b b ó l , hogy többször is rápillantott, úgy veszem észre, a gyémánt nyakékem felkeltette az érdeklődését, monsieur Plus Precieux — jegyezte meg Lady Pamela. — Ez teljesen jogos. Családi kincs, több száz éves, rendelésre készült, mindegyik kő hibátlan és tökéletesen passzol a többihez. Száz autista ára sem ér fel vele. Szőrplusz újra rámosolygott a láncra a nő csodás nyaka körül és tökéletes melle fölött. — Biztosíthatom, madame, hogy nem a nyakék ejtett így rabul. A Lady az örömtől finoman elpirult. Könnyed hangon így szólt:

— És mi van abban a dobozban, melyet az embere cipel magával mindenhová? — Abban? Semmiség. Ajándék Moszkva hercegének, aki utazásom célja. Biztosíthatom, semmi érdekes. — Tegnap éjjel beszélt valakivel — mondta Lady Pamela. — A szobájában. — Hallgatózott? Ez megdöbbentő, ugyanakkor hízelgő is. A nő elpirult. — Nem, nem én, a bátyám... tudja, ez a munkája. Megfigyelés. — Valószínűleg álmomban beszéltem. Már mondták, hogy időnként hajlamos vagyok rá. — Akcentussal? Bátyám azt mondta, két hangot hallott. Szőrplusz elfordult. — Biztosan tévedett. Anglia királynője látványban vetekedett az ősi ország bármely nevezetességével. Méretre elérte a legendákban emlegetett jármű, a „teherautó" nagyságát, és szolgák hada sürgölődött körülötte, akik ide-oda szaladgáltak, ételt és tanácsot hoztak, koszos tányérokat és aláírt engedélyeket vittek. A galériáról nézve Dargert egy anyaméhre emlékeztette, csak attól eltérően a királynő nem párosodott, büszkén őrizte szüzességét. I. Glorianának hívták, elérte a százéves kort, de még növésben volt. Lady Pamela barátja, Lord CampbellSupercollider, akivel útközben összefutottak, s aki ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje őket a galériára, Szőrpluszhoz hajolva azt morogta:

— Örömmel, drágám. — Ő meg Szőrplusz felálltak (Darger természetesen már állt), s meghajol tak. Aztán amikor Lady Pamela elment, Szőrplusz a kijárat felé indult, de a Lord leintette. — Ne arra! Az a lépcső a közrendűeknek van. Mi mehetünk az urakén. A keskeny lépcső aranyozott kerubok és léghajók felhői alatt kanyargott lefelé, majd egy márványpadlójú folyosóba torkollt. Ahogy Szőrplusz és Darger kiléptek a folyosóra, páviánok ragadták meg őket. A majmok összesen öten voltak, vörös egyenruhában és hozzá illő szorítható nyakörvvel, melynek pórázát egy kackiás bajszú tiszt tartotta a kezében, akinek aranypaszománya jelezte: ő a falkamester. Az ötödik pávián fogait vicsorítva vadul sziszegett. A falkamester azonnal megrántotta az állat pórázát. — Hóha, Herkules! Hóha, fickó! M i t csinálsz? M i t mondasz? A pávián kihúzta magát, majd kurtán meghajolt. — Kérem, jöjjön velünk! — nyögte ki nagy nehezen. A falkamester megköszörülte a torkát. A pávián vonakodva hozzátette: — Uram. — Ez égbekiáltó! — emelte fel a hangját Szőrplusz. — Én diplomata vagyok, így a nemzetközi jog értelmében nem tartóztathat le! — Normális esetben ez igaz, sir — felelte udvariasan a falkamester. —Azonban őfelsége meghívása nélkül lépett a belső körbe, ezzel szigorúbb biztonsági előírások vonatkoznak önre.

— Bizonyára lenyűgözi fönséges királynőnk. — Hangjából nem lehetett nem kihallani a fenyegetést. — A külföldiek mind így vannak vele.

— Sejtelmem sem volt, hogy ez a lépcső befelé vezet. Nekem azt tanácsolták... — Szőrplusz tehetetlenül nézett körül. Lord CampbellSupercollider nem volt sehol.

— El vagyok kápráztatva — jelentette ki Szőrplusz.

Így aztán Szőrpluszt és Dargert újra a protokolltiszt elé kísérték.

— Nagyon helyes. Őfelsége testén harminchat agy található, melyeket vastag idegdúckötegek kötnek össze hiperkocka konfigurációban. Kapacitása felér több nagy komputerével az utópiai időkből. Lady Pamela elnyomott egy ásítást. — Drága Rory — fogta meg Lord CampbellSupercollider karját —, engem szólít a kötelesség. Volna olyan kedves megmutatni amerikai barátainknak az utat a külső körbe?

— A doboz tikfából készült. Teljes nevén Tectonia grandis. A tikfa Burmán, Hinduban és Sziámban honos. A dobozt gondosan, de díszítés nélkül faragták. — A törpe tudós kinyitotta. — A dobozban egy idejétmúlt szerkezet található, mely az elektronikus interkommunikációt szolgálta. A központi csip anyaga gallium-arzenid kerámia. A csip súlya százhetven gramm. A készülék az Utópia-kor végéről származik.

— Egy modem! - A protokolltiszt szeme valósággal kidülledt. — Volt mersze egy modemet hozni a belső körbe, szinte a királynő színe elé?! — A széke felállt, és megkerülte az asztalt. A hat rovarláb túl karcsúnak látszott, hogy elbírja a láb nélküli férfi óriási tömegét, ennek ellenére fürgén, ügyesen mozgott. — Ártalmatlan, sir — felelte Szőrplusz. — Csak egy tárgy, amelyet technarcheológusaink kiástak, és úgy gondolták, tetszeni fog Moszkva hercegének, aki köztudottan a szerelmese minden antik holminak. Kétségtelenül van valami kulturális vagy történelmi jelentősége, bár az utasításaim újraolvasása nélkül nehezen tudnám megmondani, mi is az. Lord Coherence-Hamilton a levegőbe emelte székét, hogy Szőrplusz fölé magasodva vészjóslónak és zsarnokibbnak látsszon. — Akkor majd én megmondom, mi a maga modemjének a történelmi jelentősége. Az utópiaiak elárasztották a bolygót a számítógépeikkel meg a világhálóikkal, olyan tömérdek kábelt és elosztót temettek el olyan mélyen, hogy soha nem fogjuk tudni teljesen felszedni. Aztán ebbe a virtuális univerzumba démonokat és őrült isteneket szabadítottak bele. Ezek az intelligenciák elpusztították Utópiát és kis híján az emberiséget is. Csupán az mentett meg minket a kihalástól, hogy a bátrak világszerte megsemmisítettek mindennemű interfészt. — Villogó szemmel meredt Szőrpluszra. — Ó, maga féleszű! Hát nem ismeri a történelmet? Ezek a teremtmények gyűlölnek minket, mert a mi őseink teremtették őket. Nem pusztultak el, nem ám, csupán be lettek zárva az elektronikus alvilágba, s elég egyetlen modem, hogy kijussanak ide hozzánk, a fizikai valóságba. Hát csoda, hogy egy ilyen eszköz birtoklásának büntetése... — fenyegetően elmosolyodott — halál? — Nem, sir, ez nem így van. Egy működő modem birtoklásáért valóban halál jár. Ez a készülék azonban ártalmatlan. Kérdezze meg a tudósát!

Szőrplusz sóhajtott. — Ahogy óhajtja. Végül is csupán egy hétről

Aznap este Lady Pamela Coherence-Hamilton a szobájában látogatta meg Szőrpluszt, hogy sajnálatát fejezze ki a letartóztatás okozta megaláztatásért, melyről, bizonygatta a Lady, csak most értesült. Szőrplusz beinvitálta, s egykettőre az ágyon térdeltek és egymást vetkőztették. Lady Pamela csodálatos melle éppen kibugygyant a ruhából, amikor a hölgy hátrahőkölt, újra maga elé kapta a ruhát, s azt mondta: — Az embere figyel minket. — Es ez miért zavarjon bennünket? — kérdezte vidáman Szőrplusz. — Szegény ördög autista. Nem fog fel semmit, amit lát vagy hall. Ennyi erővel egy szék is lehetne. — Még ha fabábu lenne, akkor se bírnám elviselni, hogy néz. — Ahogy óhajtja. — Szőrplusz összecsapta a mancsát. — Fickó! Hátra arc! Darger engedelmesen hátat fordított. Most először tapasztalta meg, barátja milyen sikeres a nőknél. Vajon mennyivel több szexuális kaland adódik, ha valaki külsőre ennyire más, tűnődött. Ha jól belegondolt, a kérdés meg is válaszolta magát. Mögötte Lady Pamela kuncogott, Szőrplusz pedig a szenvedélytől mélyebb hangon azt mondta: — Ne, hagyja magán a nyakéket! Darger magában sóhajtva felkészült a hosszú virrasztásra. Mivel unatkozott, ám hátrafordulva mégsem figyelhette a hancúrozó párt, mert akkor elárulná magát, szükségképpen a tükörből nézte őket. Naná, hogy a kutyapózzal kezdték.

— Nos? — förmedt a behemót a törpére. — Működik?

Másnap Szőrplusz nem érezte jól magát. Hallván, hogy gyengélkedik, Lady Pamela elküldte hozzá az egyik autistáját egy tál zöldséglevessel, majd maga is követte. Sebészmaszkban.

— Nem. Ez... — Csönd! — Coherence-Hamilton hátat fordított Szőrplusznak. — Szerencsés egy korcs maga. Nem emelek vádat. Azonban ittléte idejére ezt a bűnös szerkezetet elzárva tartom. Értve vagyok, Sir Vau-vau?

Láttán Szőrplusz halványan elmosolyodott. — Semmi szükség a maszkra — mondta. — Az életemre esküszöm, hogy ami ledöntött a lábamról, nem fertőző. Mint bizonyára tudja, mi, akiket átformáltak, hajlamosak vagyunk endokrinológiai egyensúlyvesztésre.

— Ez minden? — Lady Pamela megetetett vele pár kanál levest, majd szalvétával finoman megtörölte a szája sarkát. —Akkor hozza helyre! Nagyon gonosz dolog volt magától, hogy így megrémített egy ilyen apróság miatt. — Sajnos én egyedi kreáció vagyok — mondta Szőrplusz —, és az endokrin egyensúlytáblázatom egy tengeri balesetben odaveszett. Természetesen Vermontban van még példány belőle. Csakhogy attól félek, mire akár a leggyorsabb szkúner is oda-vissza megjárja az Atlanti-óceánt, én már nem leszek. — Ó, édes-drága Szőrplusz! — fogta két mancsát a kezébe a Lady. — Csak van valami intézkedés, akármilyen bonyolult és vesződséges is, amit meg lehet tenni. — A h . . . — Szőrplusz elgondolkodva fordult a fal felé. Hosszú idő elteltével visszafordult. — Tartozom egy vallomással. A modemről, amelyet a bátyja őriz. Működőképes. — Sir! - Lady Pamela gyorsan felállt, és számos szoknyáját rendbe szedve rémülten ellépett az ágytól. — Ugye csak ugrat? — Drágám, kincsem, meg kell hallgatnia! — Szőrplusz erőtlenül az ajtó felé tekintett, majd halkan mondta: —Jöjjön közelebb, nem hallhatja senki más.

Lady Pamela engedelmeskedett. — Utópia végnapjaiban, az emberek és elektronikus teremtményeik közti harc közepette a tudósok és mérnökök minden erejükkel egy olyan modem előállításán dolgoztak, melyet az emberek biztonságosan használhattak volna. Mely immúnis a démonokkal szemben. Sőt amely engedelmességre kényszerítheti őket. Talán hallott erről. — Bizonyos mendemondákat... de ez az eszköz sosem készült e . — Mondja inkább, hogy nem készült el időben. Éppen befejezték a tökéletesítését, amikor a csőcselék rátámadt a laboratóriumokra, és a Gépek Kora véget ért. Azonban a technikusok haláluk előtt néhány készüléket elrejtettek. Évszázadok múltán a Shelburne Technarcheológiai Intézet derék kutatói felleltek hat ilyen eszközt, és elsajátították a kezelésüket. Az egyik eközben megsemmisült. Kettőt Burlingtonban tartanak. A maradék hármat hűséges futárokra bízták, és e küldték a Koronauralkodó három legerősebb szövetségesének... akik közül az egyik természetesen Oroszország. — Igencsak hihetetlen történet - tűnődött Lady Pamela. - Léteznének ilyen csodák? — Madame, magam használtam ebben a szobában két nappal ezelőtt este! Emlékszik, hogy

a bátyja két hangot hallott? A feletteseimmel beszéltem Vermontban. Ok adtak engedélyt, hogy itt-tartózkodásomat meghosszabbítsam két hétre. Esdeklőn nézett a Ladyre. — Ha elhozná nekem, megmenthetném vele az életemet. Lady Coherence-Hamilton eltökélten állt fel. — Akkor ne féljen semmit! Esküszöm az égre, hogy a modem még az éjjel a magáé lesz! A szobát egyetlen lámpa világította meg, s valahányszor valaki mozdult, az árnyak őrült kergetőzésbe fogtak, akár boszorkányszombaton a megidézett szellemek. Hátborzongató látvány volt. A mozdulatlan Darger tartotta kezében a modemet. Lady Pamela az alkalomhoz öltözött: mélyen kivágott, nagy redőkben aláhulló selyemruhát vett fel, mely sötétvörös volt, mint a vér. Valósággal örvénylett körülötte, miközben a faburkolaton egy évszázadok óta ottfelejtett aljzat után kutatott. Szőrplusz az ágyban feküdt, legyengülten, félig lehunyt szemmel, és a Ladyt irányította, mit tegyen. Akár egy allegorikus kép, gondolta Darger: az emberi test, amit az állati szenvedély irányít, mialatt az akaratfosztott intelligencia dermedten nézi. — Megvan! — egyenesedett fel Lady Pamela győzedelmesen. A nyaklánc apró szivárványokat vetett a félhomályban. Darger megmerevedett. Három lélegzetvételnyi ideig tökéletesen mozdulatlanul állt, majd rángani kezdett, mintha görcs állt volna belé. Szeme kifordult, csak a fehére látszott. Tompa, nem evilági hangon szólalt meg: — Ki szólít elő a mélységes mélyből? — A száján kijövő hang egyáltalán nem hasonlított a sajátjához; nyers volt és durva, s érződött rajta a szentségtörés mohó vágya. - Ki meri magára vonni haragomat? — Ismételje el az autistám fülébe, amit mondok — rebegte Szőrplusz. — Ő szerves része a modemnek. .. nemcsak a kezelője, de a hangja is.

— Legmagasztosabb szocialista fenségével — kezdte Lady Pamela, majd értetlenül fordult az ágy felé. — Burlington polgármesterével? — Csupán hivatali cím, mint a maga bátyjáé, valójában ő a Nyugat-Vermont Koronauralkodójának dolgozó kémszolgálat vezetője — magyarázta az erőtlen Szőrplusz. — Most mondja: „Megsemmisítés terhe mellett követelem, hogy továbbítsd az üzenetet!" Pontosan ezekkel a szavakkal! Lady Pamela elismételte Darger fülébe. Az felsikoltott. Vad, szörnyű hang volt, a Ladyt egy pillanatra pánik fogta el, és odébb ugrott. Aztán a sikoly váratlanul elhalt. — Ki beszél? — kérdezte Darger teljesen más, ezúttal emberi hangon. — Női hangot hallok. Valamelyik ügynököm bajban van? — Beszéljen vele úgy, ahogy bárkivel: őszintén, közvetlenül, lényegre törően! — Azzal Szőrplusz visszarogyott a párnára, és lehunyta a szemét. Tehát Lady Pamela elmagyarázta Szőrplusz szorult helyzetét (ahogy ő megélte) a távoli főnöknek, aki részvétét nyilvánította, és elküldte a hőn áhított információt, hogyan lehet Szőrplusz endokrinjét harmonikus szintre visszaállítani. Végül aztán a kölcsönös udvariassági formulák után a Lady megköszönte a segítséget az amerikai kémfőnöknek, majd kihúzta a modemet. Darger újra passzivitásba süllyedt. Az endokrinkészlet bőrtokja egy kis asztalkán hevert az ágy mellett. Lady Pamela irányításával Darger nekiállt felhelyezni a tapaszokat a megfelelő helyekre Szőrplusz testén, aki hamarosan ki is nyitotta a szemét. — Rendbe jövök? - kérdezte, Lady Pamela pedig bólintott. — Ez esetben sajnos reggel el kell hagynom önt. A bátyja kémjei mindenütt ott vannak. Ha csak megsejti, mire képes ez a szerkezet, magának akarja majd. Lady Pamela mosolyogva felemelte a modemet. — És ki hibáztathatná érte? Egy ilyen játékkal mi mindent el lehet érni... — Biztosan ő is így gondolja majd. Esdeklem, adja vissza nekem!

— Készen állok - felelte Lady Pamela. — Jó kislány. Mondja meg, ki vagyok! — Sir Blackthorpe Ravenscairn de Plus Precieux szeretne beszélni...

Lady Pamelának azonban esze ágában sem volt.

— Legmagasztosabb szocialista Burlington polgármesterével.

— Ez nem csak egyszerű kommunikációs eszköz, sir. Noha már ezért is felbecsülhetetlen érték.

fenségével,

Maga épp most mutatta meg, hogy engedelmességre lehet vele kényszeríteni azokat a teremtményeket, akik az ősi világ elfelejtett idegpályáiban rejtőznek. Ergo rá tudjuk őket venni, hogy elvégezzék helyettünk a számításokat. — A technarcheológusok valóban ezt állítják. Vissza kell hogy... — Szörnyeket hoztunk létre, hogy elvégezzék azokat a feladatokat, amelyeket egykoron a gépek. Ezzel azonban nem lesz rájuk szükség. Hagytuk, hogy egy ikozahexadexál-agyú torzszülött uralkodjon felettünk. Immár nincs szükségünk a királynőre: Kövér Gloriana, Groteszk Gloriana, Féregkirálynő Gloriana, ki veled! — Madame! — A z t hiszem, legfőbb ideje, hogy Anglia új királynőt üdvözöljön. Egy emberkirálynőt! — De a becsületem! Lady Pamela még hátrafordult az ajtóból. — Maga valóban igen szemrevaló. Ezzel a dologgal azonban én leszek az uralkodó, és olyan háremem lesz, hogy a maga emléke röpke, semmitmondó fantáziává enyészik. S nagy selyemsuhogás közepette kirobogott. — Akkor nekem végem! — kiáltotta még utána Szőrplusz, s elalélt. Darger halkan kulcsra zárta az ajtót. Szőrplusz felült, elkezdte leszedni testéről a tapaszokat. — Es most? — Most alszunk — felelte Darger. — Holnap zsúfolt napunk lesz. Reggeli után értük jött a falkamester, és szokás szerint elvitte őket a Protokoll Irodába. Mostanra Darger már össze se tudta számo ni, hányszor jártak itt. Amikor beléptek, Lord Coherence-Hamilton dúlt-fúlt dühében, húga pedig nyugodtan, karba tett kézzel állt a sarokban. A h o g y elnézte őket, Darger nem értette, hogy gondolhatta egy percig is, hogy a báty többet ér a húgánál. A modem doboza kinyitva feküdt a törpe tudós asztalán. Az apró alak a készüléket tanulmányozta nagy odaadással. Amíg a falkamester és páviánjai el nem mentek, senki nem szólt egy szót sem. Aztán CoherenceHamilton elbődült: — A modemjét nem tudjuk beüzemelni!

— Mint mondottam, sir — felelte hűvösen Szőrplusz —, működésképtelen. — Ez szemenszedett hazugság! — Dühében a Lord széke olyan magasra szökkent rovarlábain, hogy majdnem beleütötte fejét a plafonba. — Tudok a történtekről - biccentett a húga felé -, és követelem, hogy mutassa meg, hogyan működik ez a fattyú szerkezet! — Soha! — kiáltotta makacsul Szőrplusz. — A becsületem forog kockán! — Fontolja meg jól, melyikhez ragaszkodik jobban, sir, a becsületéhez vagy az életéhez! Szőrplusz büszkén felemelte az állát. — Akkor Vermontért halok meg! A kilátástalan pillanatban Lady Pamela lépett a két ellenséges fél közé békítőleg. — Én tudom, mi változtatná meg a véleményét — mondta Szőrplusznak. Tudálékos mosollyal a nyakához nyúlt, és levette gyémánt nyakékét. — Emlékszem, akkor éjjel hogyan dörgölőzött hozzá. Hogyan simogatta és nyalogatta. Hogy az extázis pillanatában a szájába vette. A nyakéket Szőrplusz mancsába helyezte. — A magáé, édes monsieur Precieux, csupán egy szót kérek cserébe. — Képes lenne megválni tőle? — kérdezte döbbenten Szőrplusz, akárha maga az ötlet is elképzelhetetlen lenne. Valójában persze erre a nyakláncra pályáztak Dargerrel attól a pillanattól fogva, hogy meglátták. Most már csupán egy akadály állt köztük és az amszterdami orgazdák között, mégpedig hogy miként szabadulnak ki a Labirintusból, mielőtt áldozataik rájönnek, hogy a modem valóban működésképtelen. Ehhez volt egy felbecsülhetetlen kincsük, nevezetesen egy gondolkodó ember, akit mindenki autistának hitt, továbbá egy tervük, mely révén közel huszonnégy órát nyernek a szökésre. — Gondoljon bele, kedves Szőrplusz! — Lady Pamela megsimogatta a fejét, majd megvakarta a füle mögött, mialatt a kutya a drágaköveket bámulta. — Képzelje el a gazdagságot, a gondtalan életet, a nőket, a hatalmat! A tenyerében tartja mindezt. Csak ragadja meg! Szőrplusz mély lélegzetet vett. — Ám legyen. A titok nyitja a kondenzátor, melynek újratöltése egy egész napot igényel. Ki kell várni a...

— Itt a baj! — szólalt meg váratlanul a törpe tudós. Rábökött valamire a modem belsejében. — Kilazult egy vezeték. A falba csatlakoztatta a készüléket. — Magasságos ég! — csúszott ki Darger száján. A törpe arcán vadállati öröm ömlött el, s egész lénye dagadni kezdett. — Szabad vagyok! — bömbölte olyan hangon, mely egyszerűen nem jöhetett egy ilyen parányi testből. Úgy rángatózott, mintha óriási erejű elektromos áram rázná. Ozonillat töltötte meg a szobát.

vezetett. Az ajtó egyik szárnya résnyire nyitva állt. Annyira meg voltak rémülve, észre sem vették az őröket.

A lény ekkor lángra gyúlt, és megindult az an-

Szőrplusz megpróbált volna egyezkedni velük, de ahogy lassítani akart, Darger nagyot taszított rajta.

gol kémfőnök és húga felé. Az általános dermedtséget kihasználva Darger megragadta Szőrplusz gallérját, és kipenderítette a folyosóra, becsapva maguk mögött az ajtót. Talán húsz lépést szaladhattak, amikor kirobbant a Protokoll Iroda ajtaja, lángoló faszilánkokat spriccelve szerteszét. Sátáni kacaj harsant mögöttük. Válla fölött hátrasandítva Darger a lángoló törpét pillantotta meg, aki zsarátnokfeketén bukkant elő az égő szobából, ugrálva-táncolva. A modemet a hóna alatt szorongatta, mint valami kincset. Szeme kerek és fehér volt, a szemhéja hiányzott. A menekülőket megpillantva utánuk eredt. — Aubrey! - kiáltott fel Szőrplusz. — Rosszfelé megyünk! Valóban, nem kifelé rohantak a Labirintusból, hanem befelé, egyre mélyebbre. De rnár nem fordulhattak vissza. Eszvesztve száguldottak a nemesek és szolgák egyre ritkuló hadain át, nyomukban tűz és természetfölötti iszony. A loholó, groteszk alak minden lépését lánglábnyom jelezte a szőnyegen, és hőhullámot sodort magával a folyosón, sorra gyulladtak meg a faliszőnyegek, tapéták és lambériák. Darger és Szőrplusz bárhogy próbálták, nem tudták lerázni. A fajtájára jellemző, programozott evidencia-logikának megfelelően a világháló démona úgy értelmezte a helyzetet, hogy mivel korábban már látta, meg is kell ölnie őket. Darger és Szőrplusz csak rohant és rohant, ebédlőkön és szalonokon át, fel balkonokra és le a szolgák lépcsőin. Mindhiába. A hipernaturális nemezissei a hátukban végül egy folyosóra jutottak, mely egyenesen egy masszív bronzajtóhoz

— Á l l j , urak! A bajuszos falkamester állt az ajtó előtt, páviánjai pórázaikat rángatták. Szeme elkerekedett a felismeréstől: — Istenemre, maguk! — Hadd tépjem szét őket! — rikoltotta az egyik pávián. — A mocskos disznók! — Társai egyetértőn hörögtek.

— Lebukni! — parancsolta. A szükségszerűség úgy követelte, hogy a racionális eb meghajoljon a tettek embere előtt. A polírozott márványpadlón átszánkáztak két pávián között, egyenesen a majommester felé, majd át annak lába között. Az felbukott, kezéből kicsúsztak a pórázok. A páviánok visítva támadtak. Egy pillanat alatt mind az öten Dargerre vetették magukat, megragadták kezét-lábát, s éles fogukkal arca és nyaka felé kaffogtak. Ekkor robogott be a lángoló törpe, s mivel útját a célpontjához elvágták, megragadta a legközelebbi páviánt. Az állat felsikoltott, ahogy egyenruhája lángra kapott. A páviánok azonnal otthagyták eredeti prédájukat, és az újonnan érkezett felé fordultak, aki volt olyan merész megtámadni egyiküket. Darger rögvest átugrott a még földön fekvő falkamesteren, és már át is bújt az ajtó résén. Majd Szőrplusszal nekivetették vállukat a fémajtónak, és meglökték. Egy pillanatra még látták a tomboló küzdelmet: a páviánok lángoltak, vezérük épp a levegőben repült. Aztán az ajtó dörrenve bezárult. A jól megolajozott mechanizmusok vezérelte belső rudak és zárak automatikusan a helyükre kattantak. Pillanatnyilag biztonságban voltak. Szőrplusz nekidőlt a sima bronznak, és kimerülten kérdezte: — Honnét szedte azt a modemet? — Egy antikvitás-dílertől. — Darger zsebkendővel törölgette a homlokát. — Egyértelműen értéktelen volt. Ki hitte volna, hogy meg lehet javítani? Kint megszűnt a sikoltozás. Csönd állt be. Aztán a lény nekirontott a fémajtónak, ami beleremegett az ütődésbe.

— Mi ez a zaj? — kérdezte egy gyenge, lányos hang. Meglepetten pördültek meg, s egyenesen Gloriana királynő roppant testével találták magukat szemközt. A szalmazsákján feküdt, szaténba és csipkébe pólyálva, mostanra egyedül vitéz (és azóta vitéz véget ért) őrmajmai nem hagyták cserben. Húsából átható, erjedt szag áradt. A megszámlálhatatlan toka tömérdek ránca között egy apró emberi arc bújt meg. Szája kecsesen mozgott, ahogy megkérdezte: — Mi akar bejönni? Az ajtó újra megdörrent. Az egyik sarokvas leszakadt. — A t t ó l tartok, madame — hajolt meg Darger —, a halál az. — Valóban? — A kék szempár elkerekedett, majd Gloriana váratlanul felkacagott. — Ha így van, az rendkívül jó hír! Már roppant hosszú ideje imádkozom a halálért. — Van Istennek olyan teremtménye, amely úgy imádkoznék a halálért, hogy komolyan is gondolja? — kérdezte Darger, aki valahol belül filozofikus alkat volt. — Magam is megtapasztaltam a boldogtalanságot, az élet mégis drága nekem. — Nézzen rám! — A roppant test egyik oldalán egy apró kéz (noha valójában nem apróbb, mint egy átlagos női kéz) erőtlenül magára mutatott. — Én nem Isten teremtménye vagyok, hanem az Emberé. Ki cserélne el az életéből tíz percet az én életem száz évéért? S ha megkapta, ki ne cserélné el azt a halálért? M é g egy sarokvas leszakadt. Az ajtó minden ízében remegett. Fémfelszínéből meleg sugárzott. — Darger, mennünk kell - szólt közbe Szőrplusz. — Most nincs idő tudós társalgásra! — A barátjának igaza van — mondta Gloriana. — Ama faliszőnyeg mögött nyílik egy rejtekfolyosó. A z o n meneküljenek! Kezük érintse a bal oldali falat! Bármerre fordulnak is, ha nem engedik el a falat, kijutnak. Tudom, hogy mindketten gazemberek, s bizonyára büntetést érdemelnének, mégsem érzek maguk iránt mást, csak barátságot. — Madame... — kezdte megindultan Darger. — Menjenek! Jegyesem kopogtat. Az ajtó lassan befelé dőlt. — Isten vele! — kiáltotta Darger.

— Gyerünk már! - kiáltotta Szőrplusz, és ott se voltak. Mire kijutottak, az egész Buckingham Labirintus lángokban állt. A démon azonban nem bukkant elő, s remélték, hogy amikor a modem, melyet cipelt, végül megolvadt, kénytelen volt visszatérni abba a förtelmes birodalomba, ahonnét érkezett. Az eget lángok festették vörösre, ahogy a naszád vitorlát bontott Calais felé. Szőrplusz a korlátnak támaszkodva nézte, s a fejét csóválta. — Micsoda szörnyű látvány! Nem tudom elhessegetni az érzést, hogy részben felelős vagyok érte. — Ugyan, ugyan! — nyugtatta Darger. — Ez az érzelmi emésztési zavar nem áll jól magának. Immár mindketten gazdagok vagyunk! Lady Pamela gyémántjaiból évekig gondtalanul elélünk. Ami meg Londont illeti, hát nem ez az első tűz, melyet megél. Es nem is az utolsó. Az élet rövid, úgyhogy amíg élünk, legyünk vidámak! — Érdekes ezt egy melankolikustól hallani — mélázott Szőrplusz. — A győzelem elmémet a nap felé fordította. Ne a múltban éljen, drága barátom, hanem a jövőben, mely fényesen csillog előttünk. — A nyaklánc értéktelen - mondta Szőrplusz. — Most, hogy van időm nyugodtan megvizsgálni, és nem zavar Lady Pamela testének közelsége, azonnal látom, hogy ezek nem gyémántok, csak utánzatok. — Úgy tett, mintha a Temzébe akarná vetni a nyakéket. Darger azonban kikapta a kezéből, és gondosan megvizsgálta. Aztán fejét hátravetve felkacagott. — Mindegy, lehet, hogy strassz, de akkor is értékes. Jó hasznát vesszük majd Párizsban. — Párizsban? Vesszük? — Partnerek vagyunk, nemde? Ismeri azt az ősi bölcsességet, hogy amikor egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik? Minden leégett város helyett hív egy másik. Irány Franciaország, kalandra fel! Aztán jöhet Itália, a Vatikáni Birodalom, az Osztrák-Magyar Monarchia, sőt akár Oroszország! Ne feledjük, hogy át kell adnia a leveleket Moszkva hercegének! — Ám legyen — felelte Szőrplusz. — De legközelebb én választom ki a modemet. Pék Zoltán fordítása

Kék gén, az IBM szimulációs projektje AZ I B M A SVÁJCI Ecole Polytechnique Fédérale de Lausanne-nal együttműködve útjára indította a „Kék agy" projektet, mely a „Kék anyag" projekttel együtt a „Kék gén" névre keresztelt szuperszámítógép erőforrásait fogja használni. A másodpercenként egybillió művelet elvégzésére képes IBM eServer Blue Gene szuperszámítógépére alapuló projekt legfőbb célja az agy virtuális modelljének megalkotása. A kutatásban nem „csupán" a magasabb rendű folyamatok modellezését kívánják megvalósítani, hanem a sejteken belüli, molekuláris szintű jelenségeket is vizsgálni kívánják. Az első lépés az emberi agykéreg legkülső részének, a gondolkodásért, tanulásért, problémamegoldásért, nyelvi funkciókért felelős, az agytömeg 85%-át kitevő neocortex szimulációja. Tudósok már tíz éve dolgoznak a neocortex idegi szerkezetét leíró adatbázis felállításán. Az óriási adatmennyiség alapján készítik el az agy működő, nagy sebességű elektrokémiai kölcsönhatásait is „futtató" háromdimenziós, virtuális modelljét. Az agy működési mechanizmusairól jelenleg keveset tudunk, de az utóbbi időben a biológia és az orvostudomány sokat megismert az agy felépítéséből, a számítástechnika pedig már elegendően nagy teljesítményű eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy megkezdődhessen az agyműködést molekuláris szinten, digitálisan modellező projekt. A cél a gondolkodás, az érzékelés és a memória jobb megismerésével közelebb kerülni az olyan rendellenességek okainak

megértéséhez, mint az autizmus, a skizofrénia vagy a depresszió. Az IBM T. J. Watson Kutatóközpontjában már korábban elindított „Kék anyag" névre keresztelt projektnek is megfelelő hardvert jelent a „Kék gén", így valószínűleg a jövőben még több eredményt tudnak majd produkálni molekuláris szimulációikkal. A központban már régóta kutatják olyan fontos (és manapság különösen népszerű) élettani folyamatok modelljeit, mint az Omega 3 zsírsavak és a koleszterin szerepét, a sejtosztódásban résztvevő lipidek funkcióit, vagy a G-protein kapcsolt receptorok (GPCR) működését, melyek rengeteg betegséggel hozhatók összefüggésbe (asztma, rák, fekélyek, allergia, Parkinson-kór stb.). Az agy teljes virtuális modelljének elkészítése legalább tíz év munkájába kerül majd. A komputer a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumban kezdi meg működését.

Érteni az állatok nyelvét KÉT ARIZONAI KUTATÓ szerint a számítógépek képesek lesznek megérteni az állatok nyelvét. Jelenleg a prérikutyák kommunikációját tanulmányozzák, verbális kódjaik megfejtéséhez mesterségesintelligencia-módszereket és fuzzy logikát használnak. Egyszer talán kedvenc háziállatainkkal is elbeszélgetünk? Áthidalható a nyelvi szakadék — állítják. Viszont sietnek leszögezni: jócskán várhatunk még rá. Az időpontot illetően nem bocsátkoznak prognózisokba. A távolabbi tervek egyelőre színtiszta tudományos-fantasztikumnak tűnnek. „Elképzelhető, hogy valamikor az emberi beszédet az állatok nyelvére fordító készülékek lesznek az övünkre erősítve" — véli John Placer, az Észak-arizonai Egyetem (Flagstaff) számítástudományi szakembere.

zok, tehenek stb. — jelenlétére szintén különböző szavakkal hívják fel társaik figyelmét. A hangok az összes tanulmányozott közösségnél azonosak voltak, tehát az arizonai prérikutyák tökéletesen megértik például az új-mexikóiakat. Slobodchikoff a szavak azonosításakor megállapította, hogy a rágcsálók színek és formák verbális megkülönböztetésére is képesek. A kísérletek során kolóniáikat eltérő színű ruhákba (kékbe, zöldbe, sárgába stb.) öltözött emberek keresték fel — az állatok színenként más és más hangokat adtak ki magukból. Magas és alacsony személyek megjelenése szintén különböző kombinációkat eredményezett.

Munkatára, a biológus Con Slobodchikoff hosszú évek óta az állatok kommunikációs rendszereit, társas viselkedési formáit kutatja. Az amerikai Nyugat egyik jelképének számító rágcsálóra, a veszélyeztetett prérikutyák öt ismert fajának egyikére, a Cynomys gunnisonira specializálódott. Slobodchikoff kutatási eredményei komoly kihívást jelentenek az állati intelligenciáról hagyományosan gondolkodó tudósok számára. Ráadásul nem emberszerű megnyilvánulásokat mutató főemlősökről, nem szeretett négylábúakról, hanem „megvetett" rágcsálókról mond meglepő dolgokat. Mikrofonnal, magnóval és videokamerával felszerelkezve száznál több „szavukat" dokumentálta. Valamennyi egyetlen témára, a ragadozókra vonatkozott. A laboratóriumba visszatérve az audiofelvételeket digitalizálta; következtetéseit az így kapott szonogramokból vonta le. Például azt, hogy a közelgő prérifarkasokat, héjákat más hangkombinációkkal írják le, azaz nevükön nevezik őket. Az ember és a nem ragadozó állatok — bor-

A Dialógus mindebből arra következtet, hogy a prérikutyák nemcsak azonosító szavakat használnak, hanem a szavak mögött nyelvi struktúra, nyelvtan körvonalazódik.

Művér vagy vérpótló A VILÁG NAGY LABORJAIBAN folyik a verseny a mesterséges vér kifejlesztéséért. Az egészségügy vérfelhasználása számos problémával küzd: Fenn kell tartani az állandó véradó hálózatot, hogy a készletek folyamatosan feltölthetők lehessenek. A levett vér jelenleg legfeljebb 42 napig használható, a tárolás költséges. Tárolás előtt ellenőrizni kell, hogy a vér nem fertőzött-e, ennek ellenére mégis fennáll a fertőzés veszélye. Nincs mindenütt lehetőség a tárolására, ráadásul mindenkinek csak a saját vércsoportja adható. Az eddigi vérkészítményeknél ígéretesebb vérpótló szert fejlesztettek ki a New York-i Einstein Orvosi Egyetem kutatói. Az új eljárással készülő művért bármilyen vércsoporthoz tartozó betegnél alkalmazni lehet. Ráadásul sikerült a kivonatból egy port is előállítani, amely desztillált vízzel felhígítva vérként használható. Dr. Acharya hemoglobint vont ki a donorok véréből, s azt újra felhasználhatóvá tette. Amennyiben a kísérletek biztosítják a teljes kockázatmentességet, és a továbbiakban akár azonnal is lehet vért adni a vércsoport meghatározása nélkül, az óriási lehetőséget jelenthet balesetes, illetve más vérző beteg életének megmentésére. Az új készítményt vizsgálják. A kísérletek szerint a friss vérnél több oxigént szállít, s így alkalmazása esetén csökken a

testszövetek oxigénhiány miatti károsodásának veszélye. A klinikai próbák során a betegek immunrendszere eddig nem tanúsított ellenállást, és nem mutatkoztak érdemi mellékhatások sem. A másik út a vérpótló szerek. Néhány európai egyetem kutatói a következő három évben gombák és baktériumok segítségével univerzális vérpótlót terveznek előállítani. A Euro Blood Substitutes elnevezésű programban tucatnyi európai intézmény vesz részt, s a projektet a brit Nottinghami Egyetem koordinálja. A projekt célja biztonságosabbá tenni a vérátömlesztést. A kutatásokat két mikroorganizmussal — az Aspergillus niger elnevezésű gombával és az Escherichia colli baktériummal kezdik, amelyeket már alkalmaznak gyógyszerek előállítására. A két mikroorganizmus segítségével hemoglobinra hasonlító fehérjemolekulákat szintetizálnak, amelyek képesek az oxigént eljuttatni a tüdőtől a szervekhez. A kísérlet nehézsége abban rejlik, hogy az emberi szervezet „kiveti" az idegen biomolekulákat. Ám ha erőfeszítéseiket siker koronázza, a készítménynek nagy hasznát veszik a gyógyászatban. Az „újfajta" vért ugyanis a természetes vértől eltérően lehet majd sterilizálni, vagyis a készítmény sikeresen alkalmazható azokban az országokban, ahol magas a HIV-fertőzöttség.

Erik Simon: A játéknak vége

Elcsépelt szüzsék kilőve, rendben? Írjon, kérem, amiről akar, csak ne... • földönkívüliek inváziójáról, akik áthatolnak a Föld fővárosait védő planetáris védelmi rendszeren (és amint a parlamentek védtelen épületeire lecsapnak, az égen lángolva tűnnek fel a vészjósló szavak: „A JÁTÉKNAK VÉGE. KÉRJÜK, DOBJON BE ÚJ ÉRMÉT!"); • helyi és globális katasztrófákról (és hogy megannyi kataklizma, atomrobbanás, árvíz, pestis, kemény tél, miegyéb következtében az emberek ezerszámra hullanak, csak hogy a végén a főhős a főhősnő fülébe súghassa: „Azt hiszem, Évának foglak nevezni. .. "); • időutazásról, melynek célja, hogy valaki a múltba visszarepülve kinyírhasson valaki mást (saját nagyapját vagy egy személyes ellenségét), vagy hogy ellophasson egy értékes festményt; • űrhajósok kalandjairól, akik bár intelligensek, a robotokat őslakosoknak nézik, az őslakosokat helyi faunának, a helyi faunát pedig természeti tüneménynek; • egyenlő jogokért és általános emancipációért harcoló robotokról (szabadulás mindentől, beleértve a kiborgokat is); • egy gondolkodásra képes mocsárról; • egy mutánsról, akiről kiderül, hogy a Föld utolsó lakója; • egy szerelmes fiatalemberről, aki hol kutyává, hol kaktusszá, hol pedig retiküllé változik (alsónemű

Az irodalomban természetesen nem csak remekművek vannak. Igénytelenebb szerzők klisékre építkezve próbálják eladni tucattörténeteiket. Ám ha valaki arra vállalkozik, hogy művébe tudatosan a lehető legtöbb klisét szője bele, az már lehet akár zseniális is.

kizárva!), csak hogy közelebb férkőzhessen az imádott nőhöz; • stb. (Részlet a Fantakrim MEGA folyóirat 1992/5. számából, Minszk) 1. „A J Á T É K N A K VÉGE. D O B J O N BE ÚJ ÉRMET!" — lángoltak fel a szavak egy valószínűtlenül világoskék égbolt előterében. — Mixikém! — fordult a kis trix olyan mézesmázos hangon, amilyenre csak a tehetségéből tellett, a triványon heverő mixtrixhez. — Tudnál adni huszonnégy bugrist? Légyszi! — Minek az neked? — pillantott fel újságjából a mixtrix. — Hát a játékprogramhoz. — Játékprogramhoz? Huszonnégy? Miféle játék az? Huszonnégy bugris nem kevés! — Ne adj neki semmit! — avatkozott a dologba a mátrix, aki eddig hallgatagon ült terminálján egy négy nap köré rendeződő naprendszer vázlatába mélyedve, melyen a bolygópályák szép és bonyolult mintákat rajzoltak ki. — Egy menet három bugrisba ha kerül, legfeljebb négybe. Elő a farbával, mire kell az a pénz? — szegezte a kis trixnek a kérdést. — Jó, szóval ez egy olyan játék, hogy minden igazi benne — magyarázta a kis trix. — Materializátoros, meg minden.

Mint kiderült, a kis trix igazi bolygókkal játszott. A központi játékszámítógép véletlenszerűen kiválasztott három bolygót, ezeken folyt az üldözés: a cél egy-egy adott állatfaj minél hatékonyabb kiirtása volt a hipertér révén föléjük materializált harci szondák segítségével. A fajok szintén véletlenszerűen lettek kiválasztva a bolygóökológia szempontjából nélkülözhető vagy egyenesen káros fajok sorából. Ha a játékos nem akart büntetőpontokat kapni, a többi fajt, amennyire lehetséges volt, kímélnie kellett. A mátrixot egyáltalán nem hatotta meg ez a magyarázat. Ha egy kártékony fajt vagy akár egy egész bolygót valamilyen alapos indokkal ki kell irtani, hát legyen. De csak úgy, játékból, ráadásul szégyentelen huszonnégy bugrisért — nos, ez az erkölcstelenség netovábbja! Ugyanakkor a mixtrix, aki többnyire engedékenyebben viszonyult a kis trix kívánságaihoz, amiatt aggódott, hogy a harci szondák esetleg tévedésből agytehetséges lényeket, hovatovább agytehetséges robotokat is állatoknak néznek. Ekkor jelent meg a pátrix. A szomszédos helyiségből érkezve villámgyorsan felmérte a szituációt, és kijelentette, hogy semmiféle aggodalomra nincs ok. — Ez csak egy játék, ráadásul a nevéből ítélve erkölcsi fenntartásaink sem lehetnek: „KI M A R A D A V E G É N ? " Amúgy se szeri, se száma az ellenszenves állatoktól hemzsegő bolygóknak. Ha nem mi vadásszuk le őket, maguktól halnak ki néhány milliócska, nap körüli kanyar után, csakhogy előtte hazavágják a bolygót. De nem is erről van szó — fordult a kis trix felé. — Hanem arról, hogy ez a játék felnőtteknek lett kitalálva, és egyáltalán nem a te pénztárcádhoz van szabva. Ha már játszol, játssz korodhoz illő játékokat, de jobban tennéd, ha játszadozás helyett inkább a tanulással törődnél! — Tanulni, tanulni, tanulni! — idézett a mixtrix egy közismert helyi idealpinistát. — Úgy van! — szögezte le a pátrix. — Es ha majd sikeresen levizsgáztál csipontológiából és összehasonlító idealpinizmusból, akkor meglátjuk. Most pedig befejeztük, többet egy szót sem akarok hallani. — Es visszament a konyhába. Helyesen tette. Mi sem akarunk hallani többé ebben az elbeszélésben holmi felelőtlen földönkívüli trixekről, akik készek kiirtani az emberiséget. Elég volt, egy szót se többet! A kis trix nem kapta meg a huszonnégy bugrist, a harci szondák, melyek az imént még a hasznavehetetlen kormányok hasznavehetetlen

bunkereiben rejtőző utolsó embereket gyilkolták, elenyésztek. Bár az emberiségen ez már nem segíthetett. 2. Azért még itt vannak a robotok, természetesen. Néhány sajnos megsemmisült — az eltévedt lövedékek miatt, mert amúgy kimondottan senki sem foglalkozott velük; annyira kicsi nem volt a kis trix, hogy ne tudta volna megkülönböztetni a kártékony őslakosokat az ártalmatlannak tekinthető robotoktól. Csak a kiborgok tekintetében tévedett. Velük nem törődött, mert a külsejük miatt robotoknak nézte őket. Pedig a kiborgok valójában emberek: ha testük többé-kevésbé mechanikus test is, azért az agyuk teljesen normális emberi agy. Lehet, hogy kissé csökevényes, ám legalább nem tér el az emberi szabványtól. A továbbiakban tehát rájuk, a robotokra és a kiborgokra hárul a kibernetikus lények általános érvényű szabadságáért és egyenjogúságáért folytatandó harc, ami — tekintettel a típusgazdagságra — hosszúnak és heroikusnak ígérkezik. Száz év múlva a kiborgok kiválnak a küzdelemből. Egy huszonnégy bugrisba kerülő menettől elvárható az alapos munka: a kártékony faj képviselőivel együtt odaveszett féltve őrzött genetikai állományuk is, az összes lefagyasztott női és hímivarsejt. Klónok előállítására, amint az egyremásra beigazolódott, nem alkalmas bármely tetszőleges sejt, és gyakorlatilag éppen az agy idegsejtjei nem szaporodnak tovább a születést követően. Ami a továbbörökítés hagyományos módozatait illeti, azokról a kiborgok már régen lemondtak. Később bizonyára lesznek fordított kiborgok — biomatok: a robotok meg fogják tanulni, hogy elektronikus személyiségüket a változatosság kedvéért átvigyék mesterséges biológiai testekbe. Az ilyen testek megalkotásának technikája már létezik abban a nagyon távoli jövőben, amelyben ez a történet játszódik. („Nagyjából hetven év múlva a világ nem ismer többé magára.") Sőt akaraterő útján is lehetséges alakváltozást eszközölni, bár az így létrejövő testek egyelőre nem elég stabilak, ezért egy bonyolultabb testforma megváltoztatása vagy akár csak fenntartása a mesterséges géneket szabályozó agy folyamatos és megfeszített munkáját igényli. Csupán idő kérdése, hogy az átalakulás folyamata automatizálódjék, és megjelenjenek a stabil testalkatú biomatok — ha úgy tetszik (mert a divat éppen azt diktálja), akár emberi külsővel is, ezek azonban nem az emberek, hanem a robotok utódai lesznek.

Csakugyan nem maradt életben egyetlen ember sem? Nincs több remény? Ugyan, hová gondolnak, remény mindig van! A legfőbb reményt az űrhajósok jelentik, akik egy fotonűrhajóval az Aldebaranhoz repültek (ábécérendben kívánnak haladni). Maximális tempóra gyorsulva az űrhajó csaknem fénysebeséggel száguld, és néhány év múlva eléri úti célját. A néhány év azonban sajnos csak a fedélzeti időre igaz, mire a Földre visszaérkeznek (ha egyáltalán), addigra ott várhatóan már jó kétszáz esztendő is eltelik. Kénytelenek vagyunk hát figyelmünket a legfőbb remény helyett egy mellékreményre összpontosítani. Mellékreményünk Evelyn és Evelyn, két fiatal emberi lény. Evelyn, a fiú szereti Evelynt, a lányt, és e szerelemből kifolyólag úgy alakultak a dolgok, hogy jelenleg mindketten élnek. Igaz, a lány nem egészen jelenleg, a fiú pedig nem egészen fiúként. ( „ A szépség menti meg a világot" — az örökérvényű dosztojevszkiji mondatot Erik Simon új művében is átfogalmazza: „A szerelem menti meg a világot." Evelyn, a fiú alakja ezt a nem teljesen eredeti gondolatot testesíti meg... Stb.) 3. Stb. 4. A lány apja zseniális fizikus volt, aki feltalálta az időgépet. A szerkezetet megalkotta ugyan, de sohasem próbálta ki: tudta, hogy egy igazi — vagyis a múltba vivő — időutazás során lehetőség nyílik a múlt megváltoztatására, ezáltal a jelen lerombolására. Jóságos és bölcs ember volt, aki szerette az emberiséget, és nem akarta kitenni ismeretlen veszélyeknek. Ezenkívül szerette a tudományt is, különösképpen saját alkotását, az időgépet. Jól ismerte a nevezetes Inomerszkij-törvényt: az időgép használata egyre újabb paradoxonokhoz vezet, a múlt módosulásához mindaddig, míg létre nem jön egy olyan realitás, amelyben már nincs helye időgépnek. Az időgép csak akkor nincs pusztulásra ítélve, ha sohasem használják. Evelyn, a fizikus lánya kevésbé volt elővigyázatos. Amint kedvező alkalom kínálkozott, elmenekült az időgéppel a múltba egy unalmas élet és egy szintén unalmas, viszont annál tolakodóbb hódoló elől. Ez még az előtt történt, hogy az élet a Földön a „KI

M A R A D A V É G É N ? " jóvoltából egyszeriben nagyon izgalmassá vált, ha csak rövid időre is. A fizikus nem vette észre azonnal Evelyn eltűnését. Pontosabban sohasem jött rá. Nemcsak az időgépet, a tudományt és az emberiséget szerette, de a világegyetem összes gondolkodó lényét is. Így történt, hogy az elsők között esett áldozatául a bolygónkívüliek agressziójának. Amikor megpillantott egy felderítő repülést végző csészealjat, annyira megörült az értelmes lények várva várt megjelenésének, hogy izgalmában megállt a szíve. Van ilyen. 5. Evelyn — a fiatalember, aki elől (többek között legalábbis) Evelyn, a fiatal lány elmenekült — géndizájner volt, egyike azon keveseknek, akik az akaraterőn alapuló genetikai módosulás nem sok eredménnyel kecsegtető területén dolgoztak. Az ágazat már csak azért sem vonzott sok szakembert, mert a kutatók kénytelenek voltak saját magukon elvégezni a kísérleteket; az állatok nem fogták fel az átváltozásban rejlő új lehetőségeket, így nem is tudtak mit kezdeni vele. Miután Evelyn viszonzatlan szerelemre gyúlt Evelyn iránt, gyakrabban kísérletezett átváltozással, csak hogy imádottja közelébe férkőzhessen: szeretett volna többet megtudni a lányról, hátha sikerül valamiképp maga felé fordítania a rokonszenvét. Kutyává változással kapcsolatos próbálkozásai rendre kudarccal végződtek. Elég volt, ha közeledett szerelméhez, vagy csak rágondolt, máris képtelennek bizonyult puszta koncentráció révén fenntartani egy ilyen bonyolult formát. Kutya alakjában — minthogy lépten-nyomon szétmállott — csak egyszer mutatkozott Evelyn előtt. A lány rémült reakciója egyértelművé tette, hogy okosabb, ha ezt a kísérletet többé nem ismétli meg. A békával és a kígyóval (tulajdonképpen vízisiklóval) több szerencséje volt, nem azért, mintha ezek a formák egyszerűbbek lettek volna (a békák felépítése ugyanolyan összetett, mint a kutyáké), hanem mert egy átlagembernek nem tűnik fel olyan hamar a normálistól való eltérés. Egy másik békát (vagy másik siklót) sohasem téveszthetett volna meg, de a lány esetében, aki egész életét a városban töltötte, nem volt mitől tartania. Evelyn (a lány) korábban nem foglalkozott behatóbban békákkal és kígyókkal, s bármily meglepő, semmi jel nem utalt arra, hogy ez a hozzáállása a jövőben megváltozna.

A kaktusszá alakuláshoz Evelyn nem sok reményt fűzött. Először is nem szívesen élt elkoptatott klisékkel, másrészt a kaktuszlét mintha eleve kizárta volna a szeretett lényhez való közelség lehetőségét. A kaktusz nem lát, nem hall semmit, ritkán érintik meg, sőt locsolni is alig kell. Azért legalább a lány jelenlétét érezhette. Nem kevésbé támadtak kétségei az alsóneművé válással kapcsolatban, úgyhogy ezzel meg sem próbálkozott. Természetesen azért megfordult a fejében — mi mindenről nem álmodik egy szerelmes srác? —, de a fetisizmus távol állt tőle. Ráadásul kétségbeesett rámenőssége mellett is meglehetősen félénk volt: nem ismerte ki magát a női alsóneműk között. A retikül viszont jó ötletnek bizonyult. Persze egy kis csalástól nem riadhatott vissza. Mielőtt Evelyn kézitáskáját kicserélte volna önmagára, előbb alaposan átvizsgálta. Saját súlyát és terjedelmét nem kellett drasztikusan csökkentenie, mert azt már megtette, amikor kutyává, majd békává változott. Tudta persze, hogy egyszer vissza kell térnie eredeti emberi kiterjedéséhez, s hogy ez egy mégoly tehetséges géndizájner számára is hosszadalmas és fárasztó művelet lesz. A lány vállára akasztotta a fiút, elképesztően sokszor kapta fel és tette le, folyton a keze ügyében tartotta, egyszer egy étteremben felejtette, s megörült neki, amikor visszatérve még ott találta, mindent öszszevéve azonban nem ez volt az, amire a fiú vágyott. Reménye, hogy többet tud meg a lányról, csak igen szerény és elbátortalanító mértékben valósult meg — főként azokról a kacatokról tudott meg ezt-azt, amiket Evelyn őbele rakva hordott. Amikor Evelyn elmenekült a múltba, és csak egy bőröndöt meg egy nagyobb útitáskát vitt magával, a

retikült az időgép mellett hagyta, a szerkezet hatókörén kívül. Imádottja eltűnését követően a kis táska sokáig semmit sem vett észre (a retikülök még a kaktuszoknál is kevesebbet érzékelnek környezetükből). Már-már kezdett szertelenül szétmállani, amikor mégis összeszedte magát, apró álvégtagjain az időgéphez evickélt, és elhelyezkedett benne. A gép beállításain semmit nem változtatva, frissen növesztett krokodilmancsával (lévén krokodilbőr táska) a „START" gombra taposott. Amikor megérkezett a múltba, a lány nem volt ott. Némi töprengés után Evelyn jónak látta, ha feladja a retikülformát, és végtelen lassúsággal emberi alakot öltött. Az eredmény nem volt tökéletes: egy törpenövésű férfi erősen krokodilos beütéssel. Aki időzött már hosszasabban idegen alakban, jól tudja, milyen nehezen vehetők rá a gének, hogy a testet visszaalakítsák a jól megszokott formára. Evelyn egy különös erdő közepén találta magát. Látott már hasonlót egy könyvben, mely a karbon korszakról vagy talán valamivel későbbi, mindenesetre még a dinoszauruszok előtti időkről szóit. Dinoszauruszok helyett a könyv lapjairól egy viszonylag megtermett, zöldesszürke, lapos fejű hüllő bámult vissza rá ostoba, némiképp lenéző pillantással a mocsaras táj előterében. Egy-két méteres lehetett. A képen ezenkívül még növények és nagy rovarok is voltak. Evelyn körülnézett: egypár varangyszerű kreatúrától eltekintve hüllőket egyelőre nem látott. Vízisiklót sem. Igaz, dinoszauruszt sem. Rovar volt dögivei, ha nem is akkorák, mint a képen. Magas fákat is látott, többnyire a jellegzetes pikkelyek nélkül — mégis inkább fák voltak, mintsem zsurlók. Fülledt forróság. Agyán átvillant a gondolat, hogy ezen a helyen nem is lenne célszerű túlságosan eltávolodni a

krokodilszerű megjelenéstől. Nagyjából minden olyan volt, mint az említett képen, leszámítva egy magányos bőröndöt, mely kissé megbillenve állt egy kidőlt fa törzsén. Időgép természetesen sem a képen, sem itt nem volt látható, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a szerkezet a lány elutazása után is a mi jó öreg jövőnkben maradt. Különben a fiú nem jöhetett volna a múltba, hanem a jövőben éldegélt volna tovább, egyelőre magányos mutánsként, később pedig — a „KI M A R A D A V É G É N ? " után - a Föld utolsó lakójaként; békák és női kézitáskák kiirtása ugyanis nem szerepelt a bolygónkívüli játék céljai közt. A tócsáktól tarkított, süppedékeny talajon nem látszottak nyomok. Evelyn elhatározta, hogy nem mozdul innen, amíg a lány vissza nem jön a bőröndért. Elképzelte, hogy most ő a Föld első lakója (mármint az emberek közül), illetve a bőrönd után ítélve talán a második. E második hellyel bízvást megelégedett volna, amennyiben egyelőre nincs harmadik, negyedik hely és így tovább. Ha ilyen körülmények között a lányt még mindig rá kellene beszélni... nos, akkor átmenetileg beszélő kígyóvá is változhat. Vagy ha az jobb, beszélő siklóvá. Ám mindenekelőtt egy kis súlyt kell magára vennie, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet; a kicsi élőlények trópusi őserdőben való túlélési esélyeivel kapcsolatban nem voltak illúziói. S ha már el kell csábítania a lányt, legalább ne legyen kétség afelől, mi célból. Keresett magának egy ingoványosabb helyet (nem kellett sokáig keresgélnie), beleereszkedett a zavaros iszapba, ellazította magát, és felvette azt az alaktalan, mállékony formát, amely leginkább alkalmas volt arra, hogy rövid időn belül új anyagokat építsen a testébe. 6. Semmi kétség, ez itt a múlt, gondolta Evelyn (a lány). Az időgép azonban nem volt ott a múltban. Pontosan úgy, ahogy várta. Hiszen nem tervezte, hogy menekülése ürügyén valamit ellop vagy valakit megöl a múltban, csupán annyit tudott, hogy az időgép segítségével magát az időgépet is megsemmisíti (az Inomerszkij-törvénnyel ő is tisztában volt). Pusztán azáltal, hogy jelen van a múltban, megváltoztatja azt, így az időgép valószínűleg sohasem lesz feltalálva, legalábbis nem ott, nem úgy és nem akkor. Mindenesetre nem fogja tudni követni sem az apja, sem a tolakodó fiatalember, sem egy időjárőr, és senki sem akadályozhatja meg abban, hogy az általa kiválasztott

korszakban élje az életét. Evelyn választása egyébként a tizenkilencedik század közepére esett — egy viszonylag nyugalmas korszakra, amelyben a civilizáció már feltalálta a lényegesebb kényelmi eszközöket, s amelyben maga is kamatoztathatta magasabb rendű ismereteit anélkül, hogy különösebben jártas lett volna bármiben is. Megdöbbenésre nem is az időgép jelenléte adott okot, hanem mindannak a hiánya, aminek Evelyn véleménye szerint a tizenkilencedik századhoz kellett volna tartoznia. Körülötte mindenütt trópusi erdő, embernek vagy emberi létesítménynek semmi nyoma. A növényekhez nem értett annyira, hogy akár csak megközelítőleg meg tudta volna határozni, melyik korszakba került. Egy korábbi múltba? Netán a távoli jövőbe? Nyilvánvaló, hogy az utazás paramétereinek beállításába végzetes hiba csúszott. Persze lehetett ez még a tizenkilencedik század, csakhogy valahol Brazíliában vagy Afrikában. De nem sokat törte a fejét, keresett a bőröndnek valami szárazabb helyet, fogta a táskáját, és elindult, hogy felkutassa az emberiséget, annak is lehetőleg a civilizáltabb felét. „Doctor Livingstone, I presume?" Ösvénynek híre-hamva sem volt, de még vadcsapásnak sem, s ha mégsem tévedt el, csupán azért nem, mert nem is tudta, hová tart. A forróság tulajdonképpen nem volt nagy, a hőmérséklet inkább a magas páratartalom miatt tűnt elviselhetetlennek. Egyre-másra vetette le magáról a ruhadarabokat, melyek csuromvizesek voltak az izzadságtól és páradús levegőtől. Öltözékét keresztben a táskára dobta, aminek következtében az egyre nehezebbé vált, de azért hősiesen cipelte. Amikor megpillantotta a bőröndöt, rájött, hogy mindeddig körbe kerengett. A bőrönd felé vette az irányt; elhatározta, hogy a fa törzsére telepedve kissé megpihen. Ekkor vette észre, hogy az ingovány fogságába esett: rohamosan süllyedni kezdett. Kétségbeesetten próbálta kiszabadítani magát, de mire felfogta, hogy óvatosabban kell mozognia, az iszap a derekáig ért. Most már a mozdulatlanság sem segített. A süllyedés egyszerre mégis megállt: Evelyn valami keményet érzett maga alatt. De nem a talpa alatt. Ekkor nehezen érthető, mámoros hang ütötte meg a fülét: — A z t hiszem, Évának foglak nevezni... — sóhajtotta a mocsár. Magyar István fordítása

Irodalommal a terror ellen A VILÁG EGYRE KEVÉSBÉ biztonságos hely. A júliusi londoni robbantások ezt fokozottan tudatosították az emberekben. Az európaiak többsége eddig kényelmes karosszékben ülve, esetleg épp buszon vagy metrón utaztában, az újságokból értesült csak egzotikus, távoli helyeken elkövetett öngyilkos merényletekről, emberrablásokról és más terrorakciókról. Most azonban visszavonhatatlanul szembesülnünk kell azzal a gondolattal, hogy sehol sem lehetünk tökéletes biztonságban, legfeljebb ha egy tanyára költözünk, és ki sem mozdulunk a házból.

A tudományos-fantasztikus irodalom egyik legfontosabb célja — mint azt már nemegyszer kifejtettem — a figyelmeztetés, tehát a legkomorabb, legbrutálisabb jövőképet is kizárólag azért ábrázolja, hogy az olvasót elgondolkodtassa, rádöbbentse, mi a rossz mai valóságunkban.

Es ha ez még nem lenne elég, egyes jól értesült források hirtelen az SF nyakába akarják varrni a felelősséget. Egy, a brit Guardian című lapban, még 2002-ben megjelent cikk összefüggést vélt fölfedezni Isaac Asimov és az al-Kaida között. Az arab szó angol megfelelőinek halmazában szerepel ugyanis a „foundation", ami nem más, mint Asimov Alapítványának eredeti címe.

irodalmi nagyságként, aki említett regényében éppen az emberek manipulálhatóságára figyelmeztet, és a lehetséges következmények ellen emeli föl szavát.

Vérmes spekulációk indultak arról, hogy vajon SF-történetek sugallhatnak-e ötleteket a terroristáknak, és máris ott találtuk magunkat a „tévé és erőszak" örökzöld tyúk-tojás problémájánál, vagyis hogy a művészet/média reflektál az élet erőszakosságára, avagy az élet reflektál a művészetből/médiából áradó erőszakra, illetve melyik is gerjeszti a másikat.

De hogy ne csak az SF-fel példálózzak, Joseph Conrad A titkosügynök című regényében egy öngyilkosságra elszánt anarchista járja London utcáit, robbanásra készen. A mű jócskán megelőzte korát, szerzője még 1907-ben írta. Conradra mégsem a terrorizmus atyjaként emlékezünk ma, hanem jelentős

Véleményem szerint maradjunk tehát annyiban, hogy a politikai ügyekbe ne próbáljuk az irodalmat belekeverni, inkább mindenki fogadja meg a felelősen gondolkodó szerzők tanácsait. Ráadásul aki olvas, tágítja saját világszemléletének, tudásának horizontjait, és minél műveltebb lesz, annál kevésbé valószínű, hogy kirekesztő, fanatikus eszmék zászlaja alá áll, és mondjuk metróra száll egy bombával a hátizsákjában. Emlékezzünk meg most a közelmúlt értelmetlen, ártatlanokat elpusztító terrorcselekményeinek áldozatairól egyperces néma olvasással!

Németh Attila

Hugh Cook

Hogyan készítsünk atombombát? Úgy döntött, hogy fordított sorrendben csinálja. Egy palackozott sikollyal kezdte, egy szétfolyt szemgolyóval, tüzesen bugyogó nedvekkel. Hozzáadott egy lángoló kutyát, egy megbénult órát. Aztán az elegybe beledobott egy olvadó próbababát, annak

combjai közé szorítva egy szem nélküli gyíkot — és egy gyermeket, aki már nem kaphatott nevet. Hat hónappal később elkészült bomba. Csillogón. Tökéletesen.

a

M o s t már csak egy ürügyre volt szüksége...

Hugh Cook: Találkozom az ügynökömmel

Szóval beülünk ebbe az étterembe, a World Trade Centerben, és Ronnie előáll a rossz hírrel a regénytervemme kapcsolatban. — Nem — mondja. Csak így, egyszerűen. Egy puszta „nem". — Miért? — kérdezem. Közben magamban: szükségem van arra az előlegre, te szemét! — Mert nem hiteles — mondja Ronnie. — Földobják a kémet? M e r t . . . mi is az a szó? Pikkelnek rá? — Igen — felelem. — Ez olyan frissítőén eredeti. — Nem — hűt le Ronnie. — Nem eredeti, hanem marhaság. A kormány nem dobja föl a saját kémeit. Nem áruljuk el a saját embereinket, különösen nem, tudod, indok nélkül. Valaki eladhatja magát egymillióért például, vagy ilyesmi. — De éppen ettől eredeti ez — mondom. — Újfajta szörnyetegeket teremtettem. Azért bújnak elő, mert a... hogy is mondjam? A szükségszerűség megköveteli, fogalmazzunk így. Érted már?

— Nem — rázza a fejét Ronnie. Még most sem. — Valami apróság miatt — erősködöm —, valami apróság miatt mozgásba lendül a gépezet, embereket ölnek vagy kínoznak meg, vetnek börtönbe... A nőt meg földobják, újsághírt csinálnak belőle, a kapcsolatait begyűjtik... — Igen, igen, botok a testnyílásokba — szakít félbe Ronnie türelmetlenül. — Na ez a gond veled. Egyszerűen dilis vagy. Túlságosan beleástad magad ezekbe a dolgokba. Úgy értem, ez csak beteges fantáziálás. Embereket tüntetnek el, vernek össze, deportálnak azokba a... azokba a... — Kínzótáborokba. A tengerentúli kínzótáborokba. — Igen, azokba. Aztán ott az a rész a fickóról a lőtt sebekkel... — Én így látom — tiltakozom. — Ismered az erkölcsi elveimet. — Persze, persze — mondja Ronnie. -A valóságmánia. De el kell ismerned, hogy ez nem a valóság, ez csak, mint mondtam már, csak... — Az én beteges képzeletem terméke.

— Úgy van. Öt perccel később Ronnie már le is lépett. O t t hagyott engem a döglött kacsa és a kagylóhéjak romjai közt, a számlával. Egyedül maradtam az étteremben, és kibámulok az ablakon. A kék eget nézem, és egy közeledő repülőt. Németh Attila fordításai

Az óriás őshüllők koráról még mindig igen keveset tudunk, noha számos régészeti lelet igyekezett már segítségünkre a fehér foltok eltüntetésében. Mindazonáltal lehetséges, hogy valamit félreértelmeztünk a csontok és lábnyomok katalogizálása közben. Talán minden másképpen volt, mint hisszük.

Stephen Baxter: Pangea vadászai

EGY ORNITHOLESTES lépései döngtek a sűrű, jurakori erdő félhomályában; diplodocusra vadászott. A dinoszaurusz mozgékony, húsevő nőstény volt, magassága akár egy felnőtt emberé, ám törékeny teste csupán feleannyit nyomhatott. Izmos hátsó lábai mögött hosszú farok egyensúlyozott, pofájában hegyes, kúp alakú fogak sorjáztak. Testét bársonyosan puha, barnás tollak borították, melyek jó álcának bizonyultak az erdő szélén, ahol fajtája döghúson és tojáson élt. Olyan volt, akár egy jól megtermett, ritkás tollú madár. Homloka azonban majdnem emberi módon domborodott, felette csúcsos koponyatető ült, élesen elütve a szögletes vonású, krokodilszerű arctól. Derekára öv simult, rajta összetekert korbács lógott. Hosszú, görcsösen markoló kezében szerszámot szorított, egy dárdaféleséget. Neve is volt. Ma talán Fürkésznek hívnánk, mivel fiatal kora ellenére rnár bebizonyosodott, hogy hallása egészen kivételes.

Fürkész szerszámkészítő dinoszaurusz volt, rendkívül fejlett aggyal, és névvel is rendelkezett. Egy ember sem szerez majd tudomást létezéséről. Fürkész volt az első, aki meghallotta a közeledő diplodocus-csordát. A csontjaiban érezte a hatalmas állatok lépteit. Azonnal a földre kushadt, félresöpörte a páfrány- és tűleveleket, s fejét a tömör talajra szorította. Hangokat hallott, mintha távoli földrengés moraja dübörgött volna. A diplók legmélyebb hangja volt ez, olyan alacsony frekvenciájú robaj, mellyel az állatok több kilométerről is tudták, merre járnak társaik, és amelyet Fürkész gyomorkorgásnak vélt. A diplodocus-csorda minden bizonnyal odébbállt a ligetből, ahol a csípős éjszakát töltötte, így vetve véget a néhány órás tűzszünetnek, mikor vadász és préda egyaránt álomtalan mozdulatlanságba süppedt. A hordát mozgás

közben volt érdemes zargatni, ilyenkor néha egy-egy fiatalabb vagy sérült állatra is le lehetett csapni. Fürkész mozdulatait társa figyelte. A hímet Stegónak hívták, talán azért, mert ugyanolyan makacs és hajlíthatatlan volt, akár a hatalmas — ám rendkívül ostoba — stegosaurusok. — Elindultak? — kérdezte a hím. — Igen — válaszolta Fürkész —, mozognak. A húsevő vadászok már rég hozzászoktak ahhoz, hogy zsákmányukat csöndesen vegyék űzőbe. Beszédük ezért halk csettintésekből, kézjelekből állt, miközben jellegzetes testtartást vettek föl. Arcuk eközben mozdulatlan maradt, mert az ornithok pofája ugyanolyan merev volt, mint bármelyik más dinoszauruszé. Fürkész és Stego nesztelenül mozogtak az erdőszél zöldes árnyai között. Mozdulataik szavak nélkül is olyannyira összehangoltak voltak, hogy szinte úgy tűnt, mintha egy közös test két fele suhant volna a páfrányok között. Generációk százai óta már, egészen őseik vérszomjas tompaságáig visszamenőleg ez a ragadozófaj párban vadászott, úgy, ahogyan most ők is. Az erdő túlnyomórészt araukária- és ginkófákból állt. A tisztások talaját páfrányok, facsemeték és fenyőtobozok borították. Sehol nem voltak azonban virágzó növények. Sivár, befejezetlen, a szürkészöld és a barna egyhangú jellegtelensége miatt szinte színtelen világ volt ez, ahol a vadászok zsákmányuk után vetették magukat. Ahogy megközelítették a csordát, a hatalmas állatok emésztésének hangjait egyre jobban ki lehetett venni. Szinte a föld is beleremegett; a páfránylevelek bágyadtan rezdültek meg, és por verődött fel, mintha azt jelezné: itt hamarosan történik valami. Az ornithok hamarosan meghallhatták az óriási állatok lépéseit is, ezt a rettenetes dübörgést, amely úgy hangzott, mint a hegyoldalon lezúduló sziklaeső. Ez rnár az erdő pereme volt. Ekkor látták meg maguk előtt a diplókat. A diplodocusok járása olyan volt, mintha maga a föld mozdult volna meg, mintha egész dombok szabadultak volna el a talaj felett hömpölyögve. Egy emberi megfigyelő egész egyszerűen nem fogta volna fel a látványt. A méretarány torzult

el: ezek a mozgó tömbök inkább tűntek földrajzi képződményeknek, mint állatoknak. A negyvenegynéhány fős csorda legnagyobb példánya egy óriási nőstény volt, valóságos diplo-mátriárka, amely immár több mint száz éve vezette csapatát. Harminc méter hosszú volt, a csípőjénél öt méter magas, és húsz tonnát nyomott — ugyanakkor a csorda legfiatalabb egyedei (némelyikük még tízéves sem lehetett) is nehezebbek voltak a legnagyobb afrikai elefántnál. Járás közben a mátriárka fatörzs vastagságú nyaka és farka majdnem vízszintesen, a földdel párhuzamosan lebegett több tízméteres hoszszúságban. Belső szerveinek hatalmas tömegét roppant csípeje és széles, ormótlan lábai tartották meg. Nyakán, hátán és farka mentén kötél vastagságú inak futottak végig a gerince tetején elhelyezkedő csatornákban. Nyakának és farkának tömege megfeszítette ezeket az idegeket, így ellensúlyozva a törzs súlyát. Testfelépítése olyan volt, mint egy élő függőhídé. Nyaka végén szinte komikusan apró fej ült, amely szinte egy másik állathoz tartozónak tűnt. Ettől függetlenül ez volt a kapu, amelyen minden táplálék áthaladt. Állandóan evett, erőteljes állkapcsai akár egy fatörzset is át tudtak harapni. Gigantikus izomkötegek hullámoztak, ahogy a tápanyagszegény ételt továbbították a feneketlen gyomor felé. Fogai még álmában is őröltek. A késő jura időszak burjánzó világában nem volt gond táplálékot találni. Egy ilyen behemót persze csak gleccsersebességgel tudott mozogni, mégsem volt félnivalója. Döbbenetes méretei, egy sor fogakként meredező tüske és a hátán lévő páncéllemezek óvták meg minden veszélytől. Nem volt szüksége sem ravaszságra, sem fürgeségre, ahogy gyors reakciókra sem. Parányi agya jórészt a döbbenetes testtömeg mozgatására, irányítására és egyensúlyozására szolgált. Elképesztő terjedelme ellenére meglepően kecsesen mozgott, akár egy húsztonnás balerina. Ahogy a csorda haladt, a növényevők folyamatosan nyögtek, szuszogtak, fel-felhorkantottak, időnként ingerülten felbőgtek, ha az egyik hatalmas test a másik útjába került. Mindezt a diplók gyomrának gépiesen őrlő zaja festette alá, miközben a roppant hátsó fertályokból felhőnyi szellentések törtek elő. Szikladarabok zörögtek

egymást őrölve a tekintélyes nagyságú zúzákban, elősegítve a táplálék minél apróbb darabokra morzsolását, miáltal e dinoszauruszok emésztőrendszere igen hatékonyan tudta feldolgozni azt a sokféle, alacsony tápértékű takarmányt, amelyet a kis fejek és a szinte izmok nélküli pofazacskók szinte rágás nélkül nyeltek le. Az egésznek olyan hangja volt, mint egy szerelőcsarnoknak. A gigantikus növényevők e roppant felvonulását követte a siserehad. Rovarok cikáztak az állatok és ürülékük irdatlan kupacai közt. A rovarfelhőkben időnként a velük táplálkozó pterosaurusok vágtak rendet. Némelyikük a diplók közömbös hátán lovagolva utazott. Az óriás lábak között néhány esetlen, csirkeszerű ősmadár is futkározott, időként lelkesen le-lecsapva a lárvákra, kullancsokra és bogarakra. O t t voltak még a vadászok vadászai, a húsevő dinoszauruszok is. Fürkész észrevett egy falkányi ifjú coelurosaurust, amint játékosan lopóznak prédájuk után, minden pillanatban az életüket kockáztatva a súlyosan dobbanó diplolábak és a tekergőző farkak között. Impozáns, állandóan mozgásban lévő közösség volt ez, egy egész város, amely szüntelenül

vándorolt a világot beborító erdőn át. Fürkész ebben a városban töltötte egész életét, és itt éri majd a halál is. A mátriárka egy ginkóligethez ért, ahol a fák elég magasra nőttek, koronájuk pedig éretten zöldellt. Végtelen hosszú nyaka a lombokhoz emelte kíváncsi fejét, majd az állkapcsok őrölni kezdték a harsogóan zöld leveleket. A többi felnőtt is csatlakozott hozzá. Az állatok ezután szinte felzabálták a fákat, elroppantva a törzseket, néha még a gyökereket is kitépve. A liget nemsokára megszűnt létezni — évtizedek is eltelhetnek, míg a ginkók kiheverik ezt a pár perces látogatást. Így alakították a diplók a föld arculatát. Irdatlan tollvonásnyi ürességet hagytak maguk mögött, egy folyosónyi szavannát egy olyan világban, ahol egyébként mindent erdő borított. A csorda bármilyen területet képes volt pusztává legelni, ezért állandóan mozgásban kellett lennie, akár egy fosztogató hadseregnek. Ez a csorda, mindig csak kelet felé tartva, állandóan változó tagokkal, ám változatlan felállásban, immár tízezer éve menetelt. Akkoriban még ilyen titáni utazásokhoz is volt hely.

A jurakori Földet egyetlen hatalmas kontinens borította — Pangea, amely azt jelenti: a Föld öszszes területe. Óriási földrész volt. Dél-Amerika és Afrika egyetlen egységet képeztek, amely az irdatlan sziklafennsíknak mégis csupán apró részét jelentette. A szuperkontinens szívéből titáni folyó eredt, olyan hatalmas, hogy az Amazonas és a Kongó mindössze mellékfolyói voltak. Réges-régen, mikor a földrészek összeolvadtak, és létrejött Pangea, a halál kíméletlenül aratott. Miután többé sem hegységek, sem az óceánok nem korlátozták a mozgást, az állatok és növények immár szabadon keveredhettek. A specializáltabbak, a kevésbé jól alkalmazkodók elpusztultak. A szuperkontinens belseje kiszáradt, hatalmas, terméketlen sivataggá változott, a globális felmelegedés pedig még tovább tizedelte a sokféle élőlényt. Csupán maroknyi faj maradt fenn az új földrész születése végén: rovarok, kétéltűek, hüllők — és az emlősök elődei, emlőstulajdonságokkal bíró, hüllőszerű lények, esetlen, csúf, félkész teremtmények. Kezdetnek azonban ennyi is megtette. Ebből a maréknyi fajból fejlődik majd ki minden emlős — az embereket beleértve —, nem is szólva a madarakról, krokodilokról és a legkülönfélébb dinoszauruszokról. Egyelőre azonban a szuperkontinens egyszerű földrajzi alakja határozta meg a földi életet. Fürkész idejében Pangea területén mindenütt ugyanazok az állat- és növényfajok éltek, az óceán egyik partjától a másikig, az Északi-sarktól a Déliig minden egyforma volt, habár a tektonikus erők rnár akkor gyűjtötték erejüket ahhoz, hogy darabokra szaggassák ezt a mérhetetlenül hatalmas földrészt. Mintha csak a végtelen láthatárnak feleselnének, a diplók is irdatlanul nagyra nőttek. Roppant terjedelmük kétségkívül hasznosnak bizonyult a növényzet szeszélyesen váltakozó öszszetétele miatt. Hosszú nyakukkal meglehetősen nagy területet vizsgálhattak át anélkül, hogy egy tapodtat is mozdultak volna, s így szinte semmilyen növényzet sem maradhatott rejtve előttük, még az alsó ágak lombjai sem. Nem ők voltak a leghatalmasabb növényevők — ennek dicsősége az óriási, egész fákat is e roppantó brachiosaurusokat illette, melyek súlya

a hetven tonnát is meghaladhatta —, ám míg az előbbiek magányosan, legfeljebb kis csoportokban éltek, a diplók néha akár száztagú csordái oly mértékben gyakoroltak hatást környezetükre, mint amilyenre sem előttük, sem utánuk nem volt képes más állatfaj. A kifinomult ornithok újfajta veszélyt jelentettek a diplókra, olyat, amelyre az evolúció addig nem készíthette fel őket. Mindazonáltal a mátriárka, életének több mint száz éve során egyfajta mély bölcsesség birtokába jutott. Kortól besüppedt, vörös szemében pedig, úgy tűnt, fajának összes eddigi, állandóan változó formában átélt borzalma tükröződött. A türelmes ornithok számára ekkor érkezett el a várva várt lehetőség. A diplók még mindig a tönkresilányított ginkóliget környékén tanyáztak, hatalmas testüket csillagalakzatba rendezve. Hosszú nyakuk végén fejük úgy hajolt a megtépázott lombok fölé, mint megannyi mechanikus állkapocs. A fiatal példányok egymás közelében maradtak, de az óriási felnőttek most mintha e feledkeztek volna róluk. Elfelejtve, kirekesztve, kiszolgáltatva álltak ott. Stego az egyik ifjú diplo felé intett fejével. Ez a példány a többinél valamivel kisebbnek látszott - nem volt nagyobb egy afrikai elefántnál, így valódi kis vakarcsnak számított. Nem bírt befurakodni a táplálkozó tömegbe, így annak szélén ólálkodott méltatlankodva madárszerű, görcsös mozdulatokkal. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a kis tökmag fizet meg a többiek helyett is. A diplók között nem létezett valódi, egymás iránti hűség. A csorda csupán kényelmi okok miatt létezett, a családi összetartást nem ismerték. A diplók tojásaikat az erdő szélén rakták le, majd magukra hagyták őket. A megmaradó fiókák a fák fedezékében rejtőztek, amíg elég nagyok lettek ahhoz, hogy előbújjanak, és csatlakozzanak egy csordához. A csordák stratégiai jelentőséggel bírtak: a diplók összesített testtömege védelmül is szolgált. Minden csordának szüksége volt új tagokra, hogy feltöltse az egyedszámot. Ha a ragadozók elkaptak egyet-egyet a fiatalok kö-

zül, ám legyen: Pangea végtelen erdeiben mindig akadt, aki a helyére állt. A csorda mindezt mintha vámként fogta volna fel, melyet azért fizetett, hogy tovább folytathassa útját az ősi ligetek között. Fürkész és Stego letekerték derekukról diplobőrből készített korbácsaikat. Felemelt korbáccsal és dárdával lopakodtak az erdőt övező, facsemetékből és páfrányokból álló bozótosban. A diplók még akkor sem mozdultak volna, ha észreveszik őket: az evolúció semmilyen riasztást sem táplált beléjük arra az esetre, ha két ennyire jelentéktelen ragadozó közelít. Hang nélkül, finom mozdulatokkal, biccentéssel, a tekintetükkel beszélgettek. — Azt, ott — jelezte Stego. — Igen. Gyenge. Fiatal. — Rátámadok a csordára. A korbácsot használom majd. Megpróbálok rájuk ijeszteni. Leválasztom a vakarcsot. — Jó. Én meg egyből a kicsit veszem célba. Rutinfeladatnak tűnt. De ahogy az ornithok közelebb értek, coelurosaurusok fogtak gyors menekülésbe, és pterosaurusok emelkedtek az ég felé, szárnyukat idétlenül csattogtatva. Stego felszisszent. Fürkész megfordult. Egy másik ornith szemébe nézett. Három, valamivel nagyobb — ezért valószínűleg idősebb — példánnyal állt szemben. Jókötésű állatok voltak, mindegyikük hátán egyéni mintázatú, tüskés pikkelyek sora futott végig. Fürkész érezte, amint saját tüskéi az égnek merednek, valamilyen ősi ösztön kényszerének engedelmeskedve. Ezek az ornithok azonban meztelenek voltak. Sem övet, sem háncsból szőtt, a sajátjáéhoz hasonló kötelet nem látott a derekuk körül. Nem volt náluk korbács, sem lándzsa, hosszú kezük üresen himbálózott testük mellett. Nem Fürkész vadászó népéhez tartoztak, hanem csak annak távoli, szűk koponyájú rokonai lehettek, kikből saját fajtája kifejlődött. Sziszegett, szája szélesre nyílt, így rontott ki a tisztásra. — El innen! Tűnjetek el! A vad ornithok meg sem mozdultak. Fürkészre meredtek, szájukat eltátva, vadul bólogatva vicsorogtak.

Fürkésznek rossz előérzete támadt. Nem is olyan rég mindhárman elmenekültek volna, ha így rájuk ront. A vadak már hosszú ideje megtanulták félni a fejlettebb faj fegyvereinek erejét, ám az éhség most ezt a félelmet is legyőzte bennük. Ezek hárman már biztosan régóta nem találtak diplofészket, amely fő táplálékforrásukat jelentette, és oktalan opportunistaként valószínűleg arra pályáztak, hogy elorozzák mindazt, amit Stego és Fürkész felhajtottak. A világot borító erdő egyre zsúfoltabbá vált. Fürkész sokkal okosabb volt annál, hogy kimutassa félelmét most, fajtájának saját, vadállati múltjával szemben állva. Kimért, határozott lépésekkel, fejét leszegve, vadul gesztikulálva közeledett egyre feléjük. Ha azt hiszitek, elrabolhatjátok az én zsákmányomat, akkor nagyon rosszul jártok. Tűnés innen, állatok! Takarodjatok... el! Ám a primitív teremtmények továbbra is csak sziszegtek és köpködtek. A felfordulás egyre jobban nyugtalanította a diplodocusokat. A kiszemelt csenevész nőstény visszatért a csorda belsejébe, oda, ahol a vadászok már nem érhették el. A mátriárka maga is körülnézett, feje úgy mozgott, akár egy darus kocsira rögzített felvevőgép. Ingerülten hajolt le az idétlenül szökdécselő, civakodó ornithokhoz. Az allosaurusok, akik eddig szoborként várakoztak az erdő zöld félhomályában, csak erre vártak. Vaskos hátsó lábukon álltak, karcsú, háromujjú, karmokban végződő karjukat testükhöz szorították. Öt, még nem teljesen kifejlett, mindenesetre tíz méter magas, és egyenként több mint két tonna súlyú nőstényből állt hordájuk. Nem a fiatal példányok érdekelték őket — egy kövér hímet szemeltek ki maguknak, amely, akárcsak támadói, még éppen nem érte el a fe nőttkort. A zűrzavarban, amelyet az ornithok veszekedése okozott, az elhízott hím elszakadt a csorda biztonságot nyújtó zömétől. Az öt allosaurus azonnal támadásba lendült a földön és a levegőben egyaránt. Horogforma hátsó karmaikkal azonnal rettenetes sebeket ejtettek. Masszív koponyáikat furkósbotként használva földre döntötték a diplót, cakkozott, fűrészszerű fogaik pedig áldozatuk húsába mélyedtek. A tyrannosaurusokkal ellentétben hosszú és erős mellső végtagjaik voltak, amelyekkel leszorították

a prédát, amíg szét nem tépték. A diplo, mivel lassan rájött, hogy megtámadták, botladozva próbált megfordulni. Vérengző mészárlás következett. Az allosaurusok voltak minden idők legnagyobb tömegű szárazföldi ragadozói. Mintha két lábra állt elefántok rohamoztak volna egy tömör húsfalat. Időközben a diplók is elszánták magukat a védekezésre. A felnőttek elkeseredett bőgéssel lengették ide-oda hosszú nyakukat a földhöz köze , azt remélve, hogy ezzel elsöprik azokat a ragadozókat, melyek botor módon túl közel merészkednek. Egyikük még két lábra is állt, hatalmas teste döbbenetes látványt nyújtott. Ekkor bevetették legfélelmetesebb fegyverüket. Diplofarkak suhogtak mindenütt a csorda körül, és a levegő hangrobbanások sorozatába remegett bele. Az ember megjelenése előtt 45 millió évvel a diplók már áttörték a hangsebesség határát. Az allosaurusok nem rémültek meg. Gyorsan reagáltak, mindazonáltal egyiküket elkapta az egyik szuperszonikus farkcsapás, amely azonnal összetörte a bordáit. Az allosaurusok fürge, vékony csontú lények voltak,a visszacsapó farok három bordát tört el, melyek még hónapokig zavarták a hüllőt. Ám a villámsebes támadás így is eredményesnek bizonyult. A megtámadott hím egyik lába már össze is rogyott, mivel a rojtosra tépett inak nem tudták megtartani a rájuk eső súlyt. Hamarosan a vérveszteség is tovább gyengíti az állatot. Bár a diplo fejét felemelve tülkölt, a csorda már el is fordult tőle.

M é g órákba telik majd, míg elpusztul — az allosaurusok kifinomultabb ragadozóként szerettek játszani prédájukkal —, ám életének így is, úgy is befellegzett. A farkak ostorszerű csattogása fokozatosan elcsendesedett, és a csorda lassan megnyugodott. Utoljára a mátriárka farka lendült meg. Az allosaurusok támadásakor a rémületükben összefogó ornithok elmenekültek a tisztásról. Fürkész és Stego egymás mellett lapítottak az erdőszéli bozótban, mellettük fegyvereik, melyeket nem használhattak a meghiúsult vadászatkor. Helyzetük mégsem volt anynyira elkeserítő. Ha az allosaurusok befejezik a táplálkozást, lehet, hogy marad még némi hús számukra is a diplo tetemén... Ekkor érkezett az utolsó csapás. A hatalmas farok végigvágott Stegón, hátát csontig lecsupaszítva. Felsikoltott és elesett, majd feltápászkodott, és kibotorkált a tisztásra, szája a fájdalomtól tágra nyílt. Hosszúkás, hasított pupillái lüktettek, ahogy Fürkészre bámult. Fürkész a döbbenettől moccanni sem tudott. Az egyik, közelben álló allosaurus lassan megfordult, jéghideg tekintetében érdeklődés csillant. Egyetlen ugrással Stego mellett termett. Stego sikoltozott és a sárba markolt, mintha a föld gyomrában keresne menedéket. Az allosaurus kíváncsian, szinte gyengéden bökte meg orrával. Fürkésznek földbe gyökerezett a lába. Ezután az allosaurus feje elképesztő sebességgel lendült előre egyetlen, megsemmisítő erejű

harapásra, amely kis híján lefejezte Stegót, majd a vállánál fogva megragadta, és a magasba emelte a testet. A fejet csupán néhány bőrcafat tartotta, ám a test még mindig rángatózott. A nőstény az erdő szélére, a csordától távol cipelte, ahol neki is látott zsákmányának. A folyamat rendkívül hatékony volt. Az allosaurus a szájában lévő ízületek segítségével olyan tágra tudta nyitni azt, mint egy piton, fogait pedig úgy tudta irányítani, hogy azok is segítsék a minél könnyebb táplá kozásban. Fürkész azon kapta magát, hogy az allosaurus nyomait, az összetaposott sárba nyomódott háromujjú bemélyedéseket bámulja. Á vadász olyan társ nélkül, mint a csorda mátriárka nélkül, visszhangzott fejében az ornith közmondás. A mátriárka hátrafordította fejét hatalmas seprűnyélre emlékeztető nyakán, és egyenesen Fürkész szemébe nézett, aki ekkor mindent megértett. Az ornithok ugrándozása esélyt adott az allosaurusok támadására. A mátriárka farkcsapása így felfedte Stegót, az allosaurusok elé dobva őt. Az egész bosszúból történt. A mátriárka fejét lehajtva fordult el, mintha csak elégedett lett volna a látottakkal. Fürkész elméjében valami megkeményedett, akár egy sötét csomó. Tudta, egész hátralévő életét a csorda közelében tölti majd. A z t is tudta, hogy közülük a mátriárka a legfontosabb egyed: puszta tömegével megvédi, hosszú évek alatt gyűjtött tapasztalatai segítségével pedig vezeti a többieket.

Nélküle a csorda mozgása sokkal kevésbé lenne összehangolt, sokkal több veszély fenyegetné. Ily módon a mátriárka Fürkész életében is a legfontosabb volt. Ám ebben a pillanatban bosszút esküdött ellene. Az ornithok minden éjszaka visszatértek ősi erdeikbe, ahol annak idején emlősökre, rovarokra és diplofészkekre vadásztak. Kis üregekbe húzódtak, és területüket fegyveres őrszemekkel védték. Aznap este a település gyászba borult. Az ornithok közössége mindössze néhány száz tagot számlált, így megszenvedték egy olyan erős, intelligens és fiatal hím elvesztését, mint amilyen Stego volt. Fürkész szemére még a hűvös éjszaka beköszöntével sem jött álom. Feldúltan járt fel s alá, a táborhely minden szegletében feltűnt. Útja játékosan birkózó ifjak, majd néhány idősebb, szendergő vadász csoportja mellett vitt el. Két fiatal hím egy diplobőrt készített ki éppen, fogaival őrölve-húzva, kövekkel csapkodva az irhát. Munka közben gesztikuláltak, egyikük különös történetet adott elő, amelyben egy látványos párzás is szerepelt. Valamivel odébb Kőmarkú dárdát kötözött egy csapat fiatal előtt. Kőmarkú már nagyon idős volt, egyik lábát csúnyán összezúzta egy forduló diplodocus, így már nem vették hasznát a vadászatban, mégis mindig megvolt a helye és a húsadagja a közösségben, mivel mesterien értett a szerszámkészítéshez. A fiatalokat okít-

va mutatta be az araukáriafa-darabokból és más növényeken élősködő kúszópáfrányok indáiból álló dárda bonyolult felépítését. Kőmarkú üdvözölte Fürkészt, aki régebben maga is tanítvány volt, és megkérte, hogy csatlakozzon a csoporthoz. Ám az újoncok nyugtalanok voltak. A derekuk köré csavart vékony ostort babrálták, ahogy egy méteres diplodocus-embrió maradványai fölött civakodtak. O t t volt Félszemű, a mesemondó, kinek előadását a közönség a csettintések, morranások, szemforgatás és apró testmozdulatok miatt kedvelte. Félszemű a sem hím-, sem nőnemű Játékosról mesélt, aki kétszer erősebb volt bármelyik vadásznál, és aki haláluk után üdvözölte az ornithokat egy olyan mennyországban, ahol a diplóknak nem volt farkuk, ugyanakkor nyakuk végtelen magasságba nyúlt, és ahol örökké tartó erdő borított mindent. Ezek a történetek a fiatalokat és az öregeket egyaránt elbűvölték. Minden olyan faj, amelyik képes volt több alkatrészből álló szerszámok készítésére, ismerte az ok-okozat viszonyát, s ezért magyarázatot keresett a világ mibenlétére: a Játékos volt a Föld első istene. Ám Félszemű meséi a véres mennyországról nem nyugtatták meg Fürkészt. Felnézett a zöld és bíbor sugarak kirajzolta, térhatású fényszobrokkal benépesített égre. Akkoriban a Föld mágneses mezeje háromszor olyan erős volt, mint az ember megjelenésekor, és mivel csapdába ejtette a szüntelenül áramló napszelet, a ragyogó sarki fény néha az egész bolygót beburkolta. A nőstény boldogabb, egyszerűbb időkről álmodozott, mikor őseik példáját követve Stegóval diplotojásokra vadásztak. Az volt a trükk, hogy olyan, ágakkal és levelekkel borított területet kellett keresniük, amely nem esett túl messze az erdő szélétől, és teljesen élettelennek tűnt. Ha érzékeny fülét a talajra szorította, szerencsés esetben meghallhatta a diplofiókák árulkodó kaparászását a tojásban. Fürkész mindig szeretett kivárni, megóvni „saját" fészkét a többiektől addig, amíg a fiókák elkezdték feltörni a tojásokat, és kidugták parányi fejüket a poros földből.

Egy olyan találékony elme számára, mint Fürkész, számtalan játék kínálkozott. Megpróbálta kitalálni, melyik fióka feje jelenik meg legközelebb. Kísérletezhetett azzal is, hogy milyen gyorsan tudta megölni a jövevényt, kioltva életének lángját már az első pillanatban, ahogy meglátta a napvilágot. Néha megengedte, hogy a fiókák teljesen kijöjjenek tojásaikból. A már méteres, törékeny farkú és vékony nyakuk tetején imbolygó fejű fiókák egyetlen célja az volt, hogy mihamarabb a sűrű erdőbe jussanak, ahol ösztönösen fedezéket kerestek. Megengedte, hogy egészen a legközelebbi bokrokig jussanak — de csak majdnem, és ekkor visszarántotta őket. Felkapta, majd leejtette őket az erdőhöz közeli tisztáson, és csak figyelte, amint vaksin igyekeznek vissza. Egyenként harapta le a fiókák lábait, vagy kis darabokat a farkukból, aztán nézte, ahogy a végsőkig küzdenek, míg rövid életük véget nem ért. Minden értelmesebb ragadozó játszott. Így szereztek ismereteket a világról, arról, hogy miként viselkedik a zsákmány, így élesítették reflexeiket. Abban az időben az ornithok kifejezetten értelmes ragadozóknak számítottak. Egyszer, alig húszezer éve, egyikük új játékot talált ki. Botot ragadott, és még fel nem tört tojásokba szúrta. A következő generációra a botok kampókká váltak, melyekkel az embriókat húzták ki, majd később kihegyezett dárdákká, melyekkel átszúrhatták őket. M é g egy nemzedék, és az embriókra tervezett fegyvereket már nagyobb vadakon próbálgatták: öt-hat évesnél fiatalabb diplókon, melyek még nem tartoztak a csordához, de máris több száz fiókának megfelelő hús volt rajtuk. Eközben kezdetleges nyelv született, a falkában vadászók kifinomult kommunikációja. Egyfajta fegyverkezési verseny következett. A kifogyhatatlan zsákmány idején az ornithokat jobb szerszámaik, kifinomultabb kommunikációjuk, és összetettebb felépítésű közösségük igen hamar nagyobb mennyiségű és jobb minőségű húshoz juttatta. Az ornithok agya gyorsan fejlődött a jobb szerszámkészítés, a társadalomépítés és a nyelv fejlesztése érdekében — ám még több

húsra volt szükség a nagyobb agykapacitás ellátásához, amely még jobb szerszámokat kívánt. Ugyanaz a spirál, amely ismét működésbe lép majd a Föld későbbi történelme során.

különösen szűkös és száraz időszak végén aztán a vezér észrevehetően sántítani kezdett. Valószínűleg begyulladt a csípőízülete, úgy, ahogy hosszú nyaka és farka is már régóta reumás volt.

Ezek után az ornithok Pangea egész területén elterjedtek, követve a zsákmányul szolgáló csordának a szuperkontinenst behálózó ősi, széles, zegzugos útvonalát. A feltételek azonban mostanra megváltoztak. Pangea gerince meggyengült, és elkezdett darabokra hullani. Tátongó szakadékok nyíltak, hatalmas völgyek keletkeztek, melyekben láva fortyogott. Új óceánok születtek a kontinens keresztmetszetében: az Atlanti-óceán hamarosan elválasztja majd Amerikát Afrikától és Eurázsiától, míg a roppant, egyenlítői Tethys Európát és Ázsiát választja majd el Afrikától, Indiától és Ausztráliától. Így Pangea négy részre esik majd szét. Az éghajlat is drámai gyorsasággal változott. A kontinensek eltolódása miatt új hegyek jöttek létre, amelyek egész vidékeket fosztottak meg az esőtől; az erdő az ilyen helyeken kiszáradt, és a homokdűnék mind nagyobb területet hódítottak el.

Nem sok ideje maradt hátra. Fürkész orrába pedig furcsa illatot hozott a szél, olyat, amilyet már régóta nem érzett. Sóét. Ekkor megértette, hogy a mátriárka sorsa többé nem lényeges. Végül sikerült megegyeznie a vadászokkal.

Mivel a nagy szauruszcsordák élettere egyre zsugorodott, és a növényzet egyre kevésbé tudott magához térni pusztító látogatásaik után, a csordák létszáma nemzedékről nemzedékre csökkent. Mégis, ha az ornithok nem léteznek, a diplodocusok sokkal tovább maradnak fenn, s akár még a dinoszauruszok evolúciójának nyarát, a kréta időszakot is megérhették volna. Ha az ornithok nem léteznek. Fürkész ugyan később más hímek közeledését is elfogadta, s így egész fészekalja egészséges és vad utódot nevelt fel, soha nem felejtette el, hogy mi történt első párjával, Stegóval. Jó ideig nem merte megtámadni a mátriárkát. Mindannyian tudták, hogy a csorda túlélésének kulcsa az, ha a vén anyaállat minél hosszabb ideig él, hiszen eddig még soha senki nem tudta átvenni a helyét. Fürkész így több mint egy évtizedig dédelgette tervét. Ezalatt a diplocsorda létszáma a felére apadt. Az allosaurusok is rohamosan fogyatkoztak most, hogy egyre nehezebben akadtak zsákmányra. Egy

A vén diplotehén ekkor már százhúsz éves volt. Bőrén a ragadozók megszámlálhatatlan, sikertelen támadásából származó sebhely éktelenkedett, hátán sok csontos tüske letörött. Ám figyelemre méltó, huszonhárom tonnás tömege még mindig gyarapodott. Meszesedő csontjai azonban, miután ilyen hősiesen hosszú ideig viselték ezt az irdatlan terhet, mostanára kegyetlenül fájtak. Aznap, mikor a vezérállatot ereje végképp cserbenhagyta, jó pár percbe telt, míg a csorda egyenletes irama végleg le- és magára hagyta. Az ornithok kivártak. Már napok óta csak erre készültek, és azonnal reagáltak. Három hím — egytől egyig Fürkész fiai — támadt először. Ostoraikat csattogtatva fogták körbe a mátriárkát, a vékony bőrszíjakkal utánozva a diplók szuperszonikus farkcsapásait. A csorda néhány tagja elbizonytalanodva pillantott hátra. Látták a mátriárkát és parányi támadóit ís. Aprócska agyuk, mely már egymillió éve ugyanakkora volt, még most sem hitte el, hogy ezek a vékonydongájú húsevők bármiféle fenyegetést jelenthetnének. A diplók így elfordultak, és folytatták a szakadatlan táplálkozást. A mátriárka ránézett az előtte szökdécselő jelentéktelen alakokra. Gyomra ingerülten megkordult, a benne lévő sziklák nagy robajjal csikordultak össze. Kínlódva próbálta fejét, farkát is csapásra emelni, de ehhez túl sok ízület dermedt már fájdalmas mozdulatlanságba. Ekkor érkezett a vadászok második hulláma. Mérgezett lándzsákkal, foggal-körömmel csaptak le, mint egykor az allosaurusok, és rögtön vissza is vonultak. Ám a mátriárka sem véletlenül élt túl több mint egy évszázadot. Utolsó erejét összeszedve,

az oldalát ért tűszúrásokból eredő forró fájdalommal mit sem törődve emelkedett hátsó lábaira. O m l ó hegyoldalként tornyosult a húsevők csapata fölé, akik hangyákként spricceltek szét előle. Kisebb földrengést keltve érkezett vissza a földre, becsapódó mellső lábai a kínok kínját sugározták szét a vén test ízületeibe.

talán csak szembe akart fordulni végzetével. Erre azonban már nem maradt ideje.

Ha akkor elmenekül, ha a csorda után siet, akkor még túlélhette volna, s talán a mérgezett dárdák gyötrelmeivel is megbirkózik. Ám az utolsó, hatalmas erőfeszítés teljesen kimerítette, és nem pihenhetett.

A húshegy napokig ellátta a vadászokat, s még a legfiatalabbak is a mátriárka bordáinak véres barlangjában játszadoztak. Fürkészt azonban egyre többen támadták. Hiba volt. Ő volt a mátriárka: vigyáznunk kellett volna rá, amíg kihívója nem akad. Látod, a csorda egyre jobban szétszóródik, egyre kevesebben lesznek. Most még van mit ennünk. Hamarosan éhezni fogunk. A haragod vezérelt, és mi, ostobák, hittünk neked. És így tovább. Fürkész csak saját magára hallgatott, mert tudta, mekkora veszteség a mátriárka halála a csorda számára, hogy emiatt mennyire meggyengült, mennyivel kevesebb így az esélyük a túlélésre. A z t is tudta, hogy mindez már nem számít. Többé már nem. Tudta, mit jelent a só illata. Mikor felfalták a mátriárkát, a vadászok felkerekedtek, és tovább követték a csorda szokásos, agyontaposott, törött fákkal jelölt, élettelenre tarolt csapását. Egészen addig, míg a földrész szélére nem érkeztek. Az utolsó erdősáv és egy keskeny homokkőszalag mögött az óceán csillant meg. Az óriási diplók tétován nyüzsögtek az ismeretlen, ózonés sószagú környezetben.

A vadászok lándzsái és fogai ismét gyötörni kezdték. Fürkész ekkor érkezett. Meztelen volt, még a korbácsot is levetette a derekáról. A diplo horpaszára vetette magát, amely erre őrült rángatózásba kezdett. Az állat bőre még ezen a testtájon is borzasztóan vastag volt, Fürkész erős karmai sem tudtak belekapaszkodni; tele volt régi vájatokkal, ősrégi sebhelyekkel, melyek a bennük tanyázó élősködők százmillióitól lettek rikítóan vörös és zöld színűek. Mindent elárasztott a rothadás orrfacsaró szaga, de Fürkész karmaival mélyen beásta magát az anyaállat húsába. A d d i g mászott, amíg elérte az állat hátán végigfutó tüskés képződmények sorát. Fürkész, kezét a mátriárka testébe mélyesztve, módszeresen tépni kezdte az elszarusodott lemezeket. A diplo vénségesen vén agyában ekkor talán felidéződött a nap, mikor tönkretette a kis ornith életét. Most, hogy hátát eddig ismeretlen fájdalom szaggatta, megpróbált visszanézni, nem feltétlenül azért, hogy elsöpörje kínzóját, inkább

Fürkész egy pillanatra sem hagyta abba az eszeveszett, visszataszító ásást, míg el nem érkezett a gerinchez, melyet egyetlen, dühödt harapással tépett el.

A csorda elérte a későbbi Spanyolország keleti partjait. Előttük a végtelen Tethys-tenger terült el, amely nyugati irányban terjeszkedett, miközben a kontinentális lemezek között tört magának utat. Hamarosan a Tethys vizei egészen a nyugati partig hatolnak előre, miáltal egy meleg, trópusi áramlat keletkezik, amely később globális felmelegedést okoz — ám ez az áttörés ugyanakkor a szuperkontinens végét is jelentette. Fürkész a szikla peremén állt, és erdei fényviszonyokhoz szokott szeme szinte képtelen volt elviselni az éles ragyogást. Beleszagolt az ózondús, sós levegőbe, melyet rnár oly régóta érzett. A mátriárka elpusztult, ők ölték meg — de rnár ez sem számított, mert a diplodocus-csordának, miután átkelt az egész szuperkontinensen, immár nem volt hová mennie. Az ornithok talán jobban boldogulnak, ha kultúrájuk valamivel rugalmasabb lett volna. Talán ha megtanulják, miként terelhetik a hatalmas szauropodokat, vagy egyszerűen csak nem ilyen mennyiségben vadásznak rájuk ezekben az ínséges időkben, akkor esetleg tovább maradnak fenn. De körülöttük minden a ragadozói eredetről árulkodott. M é g kezdetleges mítoszviláguk

is a vadászatra épült, és amolyan omitholestesValhalla állt a középpontjában. Szerszámkészítő vadászok voltak, egészen addig, amíg már nem maradt mire vadászniuk. Az ornithok társadalmának létrejötte és eltűnése mindössze pár ezer évig tartott, amely nagyon rövid idő a dinoszauruszok nyolcvanmillió esztendei uralkodásához képest. Szerszámaik kizárólag könnyen bomló anyagokból készültek — fából, növényi rostokból, bőrből. Soha nem fedezték fel a tüzet, amely nyomot hagyott volna utánuk. A korszak kőzetrétege nem őrizte meg vékony koponyacsontjaikat — a faj túl rövid ideig létezett. Mikor végleg eltűntek, az ornithok semmiféle nyomot sem hagytak hátra az archeológusok számára — semmit, hacsak a kérdést nem, hogy a szauropodok tömege miért halt ki olyan villámgyorsan a dinoszauruszok korának kellős közepén. Fürkész, miközben úgy érezte, hogy valami visszavonhatatlanul elveszett, a tengerbe hajította dárdáját, amely szinte csobbanás nélkül merült el a csillogó víztömegben. Kálló András fordítása

ESTHER STEINBERG idegesen toporgott a pillanatnyilag kilométeres hosszúnak látszó sorban. Ismét beletúrt az utazótáskájába. — Tudom, hogy itt van. Itt kell lennie... — morogta maga elé, de az útlevele csak nem került elő, pedig Esther már a táska alján kotorászott. Ráadásul a szemüvege sarkában valami pirosan villogott, a piros villogás pedig sosem jelentett jót. Valamire figyelni kell, a „valami" pedig rendszerint egy újabb kellemetlen meglepetés. Esthernek egyelőre elég volt kellemetlenségből egy is. A keze helyzetére összpontosított, maga elé képzelte a táska belsejét, de hiába: minden ott volt, ahol lennie kellett, kivéve persze a kártyatartója lapos műanyag négyszögét. Dühösen felmordult. A közvetlenül előtte álló férfi idegesen köhintett.

réten figyelmeztette, hogy ne beszéljen magában nyilvános helyen. — Ühüm. Csak egy kicsit elragadtattam magam. Ez a vacak sehogy se akart előkerülni — lobogtatta meg a kártyatartót, és elnézően mosolygott hozzá. - Nem kellett volna a legnagyobb zsebbe tennem. De majdnem otthon felejtettem, vissza kellett rohannom érte, és már csak arra volt időm, hogy bedobjam a halom tetejére, mert éppen igyekeztem a buszomat is lekésni... A szemüveg jelezte, hogy túl soká beszél egyvégtében ahhoz képest, hogy a másik fél sem a „barát", sem az „ismerős" kategóriába nem tartozik. — ...izé. Szóval ennyi. A férfi bólintott, és visszafordult. Esther szinte hallotta a saját szívverését: már megint elrontotta.

Takács Boglárka: Elhárítás

James Bond szuperketyeréi ma már a kémtörténetek elengedhetetlen kellékei. Az élet más területein is megtalálhatják azonban helyüket az ilyen technikai csodák. Csak az a kellemetlen, ha váratlanul összekeveredik a valóság és a kalandos fantáziavilág. „Ez nem az én napom" — gondolta Esther... és éppen ekkor akadt a kezébe valami szögletes, amit a táska anyagának egyik gyűrődése ez idáig elrejtett előle. — Eez az!! — kiáltott fel, kirántotta karját az utazószatyor fogságából, és önfeledten ugrott egyet. — Gyere szépen a mamához! A férfi hátrafordult, és ismét köhintett egyet. Tétovázott — ez alatt az idő alatt Esther szemüvege észlelte, hogy arc került a látótérbe, végigfuttatott egy keresést, és diszkréten áttetsző betűkkel jelezte, hogy az arc sem ismerőshöz, sem valamely, az adatbázisában szereplő híres emberhez nem tartozik. — Asszonyom... biztosan minden rendben? Esther bólintott, közben pedig leolvasta a piros villogó jelzéshez tartozó üzenetet. A kijelző diszk-

Már megint felfigyeltek rá. Már megint megfeledkezett magáról. És ismét. Észre sem vette, hogy időközben meglódult a sor, és már ő következett — csak a tisztviselő hangjára figyelt fel. És éppen elnézést kért tőle! Esther visszahőkölt. — Tessék? — Csak azt mondtam, hogy szíveskedjen befáradni hátulra az úrral és a hölggyel - a két mellette álló biztonsági őrre mutatott —, kidobta a nevét a számítógép ellenőrzésre. Tudja, hogy van ez... — és ezúttal ő mosolygott elnézően —, minden ikszedik embernél beriaszt, a terroristákat meg nem jelzi. Csak egy pár perc kellemetlenség. Esther bólintott; a hasonló biztonsági intézkedések nem jelentettek számára újdonságot, nap mint

nap szembesült effélékkel a munkahelyén. Felkapta táskáját, és némi ügyetlenkedés után a biztonsági emberek nyomába szegődött. Először is kipakoltatták a csomagját. — Kérem, kapcsolja be a számítógépét! — mondta a férfi. Esther kivette a notebookot az utazótáska számítógép-rekeszéből, és bekapcsolta. A képernyőn felsorakoztak a rendszer felállásának lépései, majd a folyamat leállt a titkosított fájlrendszernél. — Üsse be a jelszót, legyen szíves! — Nem tehetem - válaszolta Esther. — Hogyhogy nem? — szólt közbe a női biztonsági őr. — Nincs meg a megfelelő jogosultságuk. A páros döbbenten meredt Estherre. Végül a férfi szólalt meg: — Milyen jogosultságunk? — TS/SCI. Ó! Elnézést. Nem is mondtam. A, ööö... a védelmi minisztériumban dolgozom. A biztonságiak egymásra néztek. Esther a zsebeiben turkált. — Itt van a kártyám - nyújtott oda egy műanyag lapot végül. A páros elmélyülten tanulmányozta, aztán bólintottak. — Védelmi minisztérium. A fiatal nő úgy érezte, nem sikerült meggyőznie őket. Pedig a kézikönyv szerint járt el! Elvégre nem

mondhatja, hogy az NSA-nél dolgozik informatikai adatbiztonsági szakértőként, és azért utazik az egyik új szövetséges országba, hogy kiképezze az ottaniakat arra, hogyan bánjanak a nekik kiszolgáltatott szigorúan titkos dokumentumokkal. — Rendben — adta vissza kártyáját a férfi. — Elrakhatja a számítógépét. De azt meg kell értenie, az sem mentesítené a biztonsági ellenőrzéstől, ha maga lenne a C I A főnöke. Esther meghökkent. Mind ez idáig együttműködött velük, ha kissé esetlenül is; nem akart kibújni semmi alól, akkor mégis miért tesznek ilyen megjegyzéseket? Kipakoltatták a zsebeit, levetették vele a cipőit. A fémkereső még mindig pittyegett. — Biztos a szemüvegem... — mormolta Esther, és azt is átnyújtotta az egyik őrnek. — Nem, annyira nem érzékeny — vetette oda a nő, aztán döbbenten felkiáltott. — Hé, ez nehéz! „Pedig a központi egységet már odaadtam, az a zsebemben volt" — gondolta Esther. — Egyáltalán mi a szösz ez? — forgatta a vastag szárú szemüveget a nő. — Es ez itt micsoda, kamera? — Ez egy TTR, egy Továbbfejlesztett Tájékozódó Rendszer. — Mire kell ez magának? „Tájékozódni, te idióta, mire kellene?" — gondolta Esther, de visszafogta magát és nem mondta ki

hangosan. Fáradt volt, és a repülőtéri biztonságiak semmi jelét nem mutatták annak, hogy hamarosan abbahagynák a kötözködést. Udvariasan próbált mosolyogni. — Ez a rendszer segíti a tájékozódásomat. — Minek kell az magának? „Jaj, ne" - sóhajtott Esther. Ezt akarta elkerülni. Most jön a politikailag korrekt duma. — Autizmussal élő személy vagyok, és ez a rendszer segít értelmezni a... „...hozzád hasonló balfékek viselkedését!" — ...társas szituációkat. Például nagyon nehezen ismerek fel arcokat... — Meggyőzőbb fedőszöveget is hallottam már! — mordult fel a férfi, azzal kikapta társa kezéből a szemüveget. — Ezt most egy kicsit elviszem. Es a kártyáját is adja ide! Rögtön jövök. — Azzal faképnél hagyta őket. Esther nem értette a helyzetet. „Meggyőző fedőszöveg?! — füstölgött magában. — Én csak az igazat mondtam!" Fogalma sem volt, mit tegyen. A másik biztonsági őr várakozóan méregette. Így nézhet egy ragadozó a zsákmányára, gondolta a fiatal nő, de végül úgy döntött, hogy ez csak paranoia — elvégre az arckifejezések még kevésbé voltak áttekinthetőek számára, mint az arcok. Es már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy a szemüveg... A biztonsági őr hívója csipogott. — Igen. Fogtunk egy gyanús személyt. Öszszevissza beszél, és szokatlan felszerelések vannak nála. A z t állítja, hogy a hadügynek... aha. Igen. Kösz. — Lerakta, és Estherre meredt. — Elnézést, hölgyem... de ha nem hiszik el, hogy a védelmi minisztériumban dolgozom, miért nem hívják fel őket, és kérdezik meg? A nő válaszul csak mordult egyet. Végül kelletlenül hozzátette: — Alec elment utánanézni. — De hát ezen nincs mit utánanézni, elég felhívni a... a kártyán is rajta van... Esther tanácstalanul pillantott körbe. — Maga szépen itt marad. Amíg én itt vagyok, nem megy sehova. — De én nem is aka... — Esther ráébredt, hogy a nő valószínűleg a körbepillantást értelmezte félre. — Ne gondolja, hogy elhiszem ezt a marhaságot! Maga szerint mi mindent beveszünk?! Autisták. Hah! Holnap meg mongolidióták lesz-

nek. M i t csinálna egy autista a védelmi minisztériumban? — Elemző vagyok — adta Esther a szabványválaszt. — Költői kérdés volt. Különben is, mind ezt mondják. Esther legszívesebben fejbe vágta volna magát, hogy egy ilyen egyszerű szófordulatot sem sikerült értelmeznie. Nem, inkább a beszélgetőpartnerét. Úgy gondolta, a jelen pillanat talán nem a legalkalmasabb arra, hogy elmagyarázza, az autizmus nem feltétlenül jár együtt értelmi fogyatékossággal, pedig úgy tűnt, épp ideje, hogy valaki felvilágosítsa a biztonságiakat — és úgy általában a világ nagyobbik részét — erről. Idegességében egyik lábáról a másikra állt. — Pisilni kell? — jegyezte meg gúnyosan a nő. Esther valami nagyon frappáns választ akart adni, de semmi sem jutott az eszébe. Kis töprengés után dühösen legyintett egyet. Aztán ráébredt, hogy ő is telefonálhatna — ám ekkor visszaérkezett „Alec". — Fel kellett hívnom a minisztériumot, azért nem jöttem előbb — magyarázta. —U... „Ugye megmondtam" — akarta rávágni Esther, de rájött, ez talán nem lenne szerencsés. Becsukta a száját, és gondolatban nekiállt széjjelbrutalizálni a berendezést. Nem volt agresszív, de általában nem is futott össze idiótákkal. Erezte, ahogy egyre vörösebb lesz az arca. — A hölgy tényleg náluk dolgozik, és hivatalos kiküldetésben van. De. Utánakérdeztem, hogy mi ez a szerkentyű — emelte fel a szemüveget —, és felhívtam a belbiztonsági minisztériumot is. „Belbiztonság — az értelmetlen intézkedések melegágya. Anyám, segíts!" — gondolta Esther, de már elszánta magát arra, hogy ezúttal kivételesen befogja a száját, és nem keveri magát bajba. Pontosabban szólva még nagyobb bajba. A férfi közben folytatta: — Kiderült, hogy ez a... készülék... — eltartotta magától, mintha valami féreg vagy pióca lenne — ...a jelenleg hatályos, a katonai mesterségesintelligenciafejlesztésekre vonatkozó szabályozás szerint nem vihető ki az országból. Sajnálom. Valamint le is kell foglalnunk, mivel feltételezhető, hogy nem jóhiszeműen szándékozta átvinni a határon, és... — De hiszen ez nevetséges! A vakoktól is elveszik a fehér botjukat? — fakadt ki Esther. Eszébe jutott, amit a nagybátyja mesélt arról, hogy amikor legutóbb

utazott repülőgépen, az ellenőrzéskor kiemelték a kerekesszékéből, csak hogy lássák, nem ül-e valami rejtegetnivalón. — Már ne is haragudjon, hölgyem, de ez nem ugyanaz a kategória... önnek szemlátomást semmi baja. Csak egy kicsit próbálkozni kellene, nem a technikára hagyatkozni! — fejtegette arcán vigyorral (vagy vicsorral, Esther nem tudta eldönteni) a női biztonsági őr. Eddig tartott a türelem. — Asszonyom, nem gondolja, hogy ha képes lennék rá, akkor az állam, az az állam, amelyik képes volt rám bízni egy szigorúan bizalmas munkakört, nem fizetne súlyos pénzeket azért, hogy én egy ilyen ketyerével az orromon rohangászhassak?! Ha huszonötezerszer nem hallottam ezt a szöveget, akkor egyszer se! A z t hiszik, ha többször elmondják, több értelme lesz?! Es arra is felhívnám a figyelmét, hogy ugyanaz az állam, ami beszerezte nekem ezt a berendezést, vagy hívják, aminek akarják, ugyanaz az állam küldött engem Ukrajnába, méghozzá azért, hogy a nemzet biztonsága szempontjából különlegesen fontos feladatot hajtsak végre, és ehhez nekem feltétlenül szükségem van a szemüvegemre — egy vak is elnavigál fehér bot nélkül, na igen, legfeljebb nekimegy mindennek és betöri a fejét, és akkor mi van, nem számít, nem érdekes?! Nem vette észre, hogy közben a háta mögé settenkedett a női biztonsági őr; csak akkor kapott

észbe, amikor hátrarántották a két kezét, és kattant a bilincs. Riadtan megpördült, és széles mozdulattal kisöpörte foglyul ejtője alól a lábát. — Nem érdekelnek a kifogásai - morogta a telefonba a műveleti igazgatóhelyettes. - Egy kiváló alkalmazottamat nem elég, hogy feltartóztatják a repülőtéren, de még össze is verekednek vele, aminek következtében az alkalmazottam mindkét csuklója eltörik, és az arcán nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szenved. Ráadásul értékes felszerelés is megsérült. Nem, nekünk nem volt semmi problémánk vele. Figyelmébe ajánlom, hogy az Egyesült Allamok Nemzetbiztonsági Ügynöksége részt vesz az Egyenlő Esélyek Munkaadói Programban, és nagyon remélem, hogy maguk is hasonlóan tesznek. A z t hittem, a huszonegyedik században élünk. A viszonthallásra! Lecsapta a telefonkagylót. Hátradőlt a székében, és az asztalán heverő, elgörbült szárú és betört üvegű szemüveget nézte. — Nem is rossz ötlet... hogy nekem még nem szóltak erről az egészségügyisek... még ilyet... — motyogta maga elé, és rnár azon jártak a gondolatai, hogyan tegye az ártalmatlan készüléket a hírszerzés eszközévé. — Micsoda fedőtörténet... micsoda fedőtörténet! Én se találhattam volna ki jobbat... elvégre a huszonegyedik században élünk, nemde?

Digitális autó AZ M P 3 LEJÁTSZÓ, a GPS, és az LCD képernyők után már semmi sem menthet meg minket attól, hogy autónk átalakuljon digitális kor igényei szerint. Több gyártó után most az Intel is bemutatta Pentium processzorára épülő autó PC-jét. A készülék akkora, mint az autórádió, el is foglalja annak helyét. De nincs probléma, mert egy jó számítógéphez méltóan alkalmas M P 3 és CD lejátszásra is, sőt filmet is lehet rajta nézni a dugóban álldogálva. Wi-Fivagy mobilkapcsolat segítségével felcsatlakozhatunk az internetre, levelezni és böngészni is lehet vele. Letölthetünk térképeket, közlekedési információkat, és minden egyéb hasznos és haszontalan adatot. A biztonságra is ügyeltek a készítők. Nem kell a komputer billentyűzetével babrálni, mert hangparancsokkal lehet vezérelni. A Nokia is már az új korszak mobiltelefon-tartójával jelentkezett. A külső G S M antennának, a kihangosító üzemmódban nyújtott hangminőségnek, és a sofőr igényeihez igazított, kényelmes használatnak köszönhetően az autós a telefon összes előnyét élvezheti. A készülék különálló, alfanumerikus billentyűzetével, többfunkciós korongjával és a hangutasításokkal számos alkalmazás kezelhető. A Premium készülék állítólag a kihangosítórendszereknek azt az előnyét is kínálja, hogy a Bluetooth vezeték nélküli technológia segítségével a mobiltelefonon tárolt személyes névjegyzéket is elérhetjük vele. A beépített Premium készülék a Bluetooth S I M hozzáférési profillal éri el a kompatibilis mobiltelefon SIM-kártyáját, majd bejelentkezik a hálózatra. Amint a felhasználó kiszáll az autóból, vagy megnyom a telefonon egy adott gombot, a kihangosító kikapcsol, és a mobiltelefon automatikusan visszajelentkezik a mobilhálózatra.

Hőre változó fényezés A KÖLÖNLEGES DESIGNELEMEK festésére szakosodott texasi Trippin' Paint LLC cég egy különleges festékkel jelent meg a piacon. Legújabb festékük hő hatására megváltoztatja a színét. Ezek után nem gond, milyen színű is legyen a járgányunk, mert csak a nyugalmi (hideg) színét kell megválasztanunk. Ahogy járművünk a használat során melegszik, a melegedésnek kitett részeken a festék változtatja a színét. Lehet, hogy fekete-gyöngyház autóval indulunk, de pár száz méter után már ezüst-gyöngyház

fényű lesz. Sőt lehetőség van arra is, hogy a melegedés hatására egy addig rejtett minta alakuljon ki. A gyártó kész kombinációkkal is szolgál: A „Felkelő Nap" vörösből sárga, a „Black G" feketéből arany, a „CandyCane" pedig almapirosból almazöldre vált. A festék meglehetősen drága, ráadásul egy speciális UV-álló lakkréteg is kell rá. Arra azonban lehetőség van, hogy ha nem akarjuk a motorra és a kipufogóra bízni a színváltozást, akkor a karosszériaelemek alá elektromos fűtés is rendelhető.

Michelin Tweel A MICHELIN CÉG rnár kéjszer forradalmasította az autógumi-gyártást. Edouard Michelin találta fel a levegővel töltött abroncsot, és a vállalata mutatta be 1946-ban a radiál gumit. A cég most újabb nagy dobás előtt áll. Tavaly ősszel a N A I A S (North American International A u t o Show), idén a genfi autókiállítás sztárja volt a Michelin Tweel. A Tweel egy mozaikszó (angolul tyre — gumiabroncs, wheel — kerék), amely már nevében hordozza a megfejtést. A gyár egy levegő nélküli kerékkel lepte meg a világot. Már nem lehet külön gumiabroncsról és keréktárcsáról beszélni. A levegőt polikarbonát küllők helyettesítik, amelyek az oldalfal nélküli futófelületet tartják távol a felnitől. Az újságírók már kipróbálhatták a Tweelt, egy Audi A4-re felszerelve. Egyöntetű vélemény szerint úttartás és komfort szempontjából nem különbözik a hagyományos keréktől. A gyár szerint minőségben és teherbírásban sem marad el attól. Emellett számtalan előnye van. El lehet felejteni a defektet és a légnyomásmérést. Várhatóan jóval olcsóbb lesz, mert az abroncsok 23(!) összetevőjének java részét el lehet hagyni. Ha padkára futunk, nem megy tönkre a gumi. A Tweel négy részből áll: egy felniből, ezt bevonják egy ellenálló külső réteggel, a harmadik a küllősor, és végül a futófelület.

A küllőknek köszönhetően az abroncs oldalirányú keménysége (amely elsősorban a kanyarok és a kezelhetőség szempontjából fontos) és a futófelületre irányuló keménysége (ami a vezetési komfortérzetet befolyásolja) egymástól függetlenül állíthatók. Így tehát akár egyszerre lehet úthibák szempontjából „puha", úttartás szempontjából pedig „kemény" abroncs az autónkon. A Michelin szerint a Tweel mindenféle járműre alkalmas. A kerék prototípusai megtalálhatóak a Segway cég l-botján és Centaurján, de tolószékeken is használható. Az utóbbi időben készültek el az autókra és katonai járművekre szánt mintapéldányok. A designerek is új lehetőséget kapnak. A kerék menet közben gyakorlatilag átlátszó, és ez új díszítési lehetőségeket kínál. A fejlesztők szerint a Tweel háromszor hosszabb ideig lesz használható. Amennyiben elkopik a futófelület, egyszerűen újrahúzhatók. Egyetlen probléma az, hogy a keréktárcsa és az abroncs szerves egységet képez, ezért télre és nyárra komplett kereket kell cserélni, nem csak abroncsot. A technika még nem teljesen kiforrott, a gyár 2010-re ígéri a termék piaci bevezetését. Széles körű elterjedésére véleményük szerint még évtizedeket kell várni.

1926-2005 „hasztalan várok, mindennap halálom után érkezem". H.Gy.

Hernádi Gyula nincs többé közöttünk A. Galaktika égén e ragyogó szupernóvából létrejött fekete lyuk önmagába zárta fényét, hogy többé ne láthassuk. Sajgó helye azonban örökre ott marad, s egyszer talán magához vonz mindannyiunkat.

A SZIGORÚ UTAKON ELTÉPETT okmányok voltak a házak, a homok alatt sapkák és köpenyek öltözködtek, aztán továbbvonultak, mintha meg se fordult volna a szél.

- Olvasta az ajánló szöveget? — Nem, csak az előadást. — Itt, Afrikában mindig olvassa el! — Miért? — kérdezte a lány. — Megtudja belőle, miért kell elmennie innét.

A terem falain ökölnyi arcképek és távoli bolygók megrázott érzékszerveiről készült fényképek függtek, négy sarkában négy éhező néger falu gipszszobra állt, a fehér szőnyegeken lepkeillatú csontokat sétáltattak felalá a szolgák.

— Nem azért jöttem, hogy elmenjek. Hol adnak ilyen ajánló szöveget? - A z előcsarnokban. - Magának van? -Van.

Hernádi Gyula: A tudat kvantummechanikája

Képzeljük eh hogy valaki anyanyelvi szinten beszéli az összes ország és nép összes nyelvének valamennyi dialektusát! Emberfeletti teljesítmény ez. Nem is meglepő, ha az illető elgondolkozik rajta, hogy ő talán más, mint a többi ember. Szokatlan párnák vették körül a hallgatókat, kintről, a kertből félméteres gyerekek nézték őket. Az ablaküvegek hangtalanul remegtek, a vízmércék előre-hátra dőltek. Meziel Dann a szomszédjához fordult. — Maga is úgy érzi, mintha repülőgépen ülne? — Nem értem — válaszolta Susan Tobiel. — Ez a terem nem lehet ilyen nagy — folytatta a férfi. — Ez a terem akkora, amekkora ez a terem — mondta idegesen a lány. — — — —

Hát persze — értett egyet Meziel Dann. Négy napig utaztam. Ennyire érdekli Davis? Ennyire.

— Ideadja? A férfi világoskék papírlapot vett elő a zsebéből, átnyújtotta a lánynak. Susan Tobiel elkezdte olvasni a szöveget, melynek stílusa egykedvűen hangos volt, minden motívumát külön ki kellett emelnie, vissza kellett helyeznie. Megérkezett Kingsley Davis, az ENSZ főtitkárának különmegbízottja. A negyvenhárom éves diplomata a világ nyolcadik csodája; a földünkön jelenleg élő összes nyelvet tudja, 2789 nyelven beszél, olvas, ír. Ezt a szinte isteni méretű tudást negyvenéves korára tette teljessé, 1970 májusában sajátította el az utolsó, a 2789. nyelvet, a taraszkot.

Érzékeltetni szeretnénk a teljesítmény emberfeletti voltát, ezért felsoroljuk önöknek azt a 49 nyelvcsaládot, nyelvcsoportot, alapnyelvet, mely sorozat a 2789 származékos nyelv gyűjtőfogalomrendszerét képezi: 1. 2. 3. 4.

Indoeurópai nyelvcsalád Sémi-hámi nyelvcsalád Baszk nyelv Kaukázusi nyelvek

5. 6.

Burusaszki nyelvcsalád Dravida nyelvcsalád

7. 8. 9. 10.

Uráli nyelvcsalád Altaji nyelvek Koreai nyelv Japán nyelv

11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19.

Ajnó nyelv Paleoszibériai nyelvek Eszkimó-aleut nyelvcsalád Szinotibeti nyelvek Kam-taj nyelvcsalád Miao-jao nyelvcsalád Vietnamuong nyelvcsalád Mon-khmer nyelvcsalád Munda nyelvcsalád

20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31. 32. 33.

Nahali nyelv Kuszanda nyelv Andamán nyelvcsalád Maiakkai nyelvek Ausztronéz nyelvcsalád Pápua nyelvek Ausztráliai nyelvcsalád Tasmániai nyelvek Szudán-guineai nyelvek Bantu nyelvcsalád Koiszan nyelvek Na-dene nyelvek Algonkin-vakas nyelvek Hoka-sziú nyelvek

34. 35. 36. 37. 38. 39. 40. 41. 42.

Penutia nyelvek Juto-azték-tano nyelvek Otomang nyelvcsalád Taraszk nyelv Kvitlatek nyelv Vave nyelv Maja-szoke nyelvcsalád Lenka nyelv Hikak nyelv

43. 44. 45. 46.

Paja nyelv Miszkito-matagalpa nyelvcsalád Makro-csibcsa nyelvek Zse pano-karib nyelvek

47. Andeszi-egyenlítői nyelvek 4 8 . Volapük és származékai nyelvcsalád 49. Eszperantó és származékai nyelvcsalád Kingsley Davis minden konfliktust meg tud szelídíteni, csodálatos képességekkel rendelkezik. Azért jött el hozzánk, hogy véget vessen országunkban a törzsi indíttatású, népünknek óriási vérveszteséget okozó háborúskodásnak. Nagy tisztelettel és szeretettel köszöntjük, és sok sikert kívánunk áldozatos munkájához. Vasárnap délután hat órakor előadást tart a Régi Színház nagytermében. Előadásának címe: A pozicionális rangsorolás két meghatározója. Jegyek a Központi Jegypénztárnál válthatók. Susan Tobiel visszaadta az ajánló szöveget. — Még nem láttam — mondta, és elvette bal kezét Meziel Dann jobb keze alól. — Ilyen csoda még nem volt. — Hogyan lehetséges? — Nem tudom. Ha a születése pillanatában kezdte el, akkor is csak öt nap jutott neki egy nyelvre. — Talán a génstruktúrája — mondta a lány. — Lehet — felelte Meziel Dann. Szétfújt arcú férfi lépett a terembe. Felment az emelvényre, megállt a mikrofon előtt, meghajolt. A hallgatóság tapsolni kezdett. Susan Tobiel lassan, félénken az emelvény felé fordította az arcát. A figyelem készséges hajóiba kürtjelek épültek, a csend megfontolt hullámzása a partig mosta, szorította a jelszavakat, a táviratokra öntözött betűmintákat, az irgalom saját értékeit. Föld alá épített, szárnyatlan csapkodás volt minden kezdő mozdulat, és a jövő, mint egy befejezett csapda, áttelepedett a nyár szerkezeteibe. Tétova lüktetés volt Davis hangja. Angolul beszélt. — A b b ó l az általános funkcióból kiindulva, amelyet az egyenlőtlenség szolgál, meg lehet határozni azt a két tényezőt, melyek a különböző pozíciók viszonylagos rangját meghatározzák.

Általában azok a pozíciók biztosítják a legjobb jutalmat, és kerülnek ennek megfelelően az első helyre, amelyek a társadalom szempontjából a legfontosabbak, vagy amelyek a leghosszabb képzést, illetőleg a legnagyobb tehetséget kívánják meg... A lány felállt, és kiment a teremből. Az Afrika szálló hatodik emeletén leült a 6 6 6 os számú szoba küszöbére, hátát az ajtónak támasztotta. Davis éjfélkor érkezett haza, nem csodálkozott, megfogta Susan Tobiel karját, bevezette a szobába. A lány leült az egyik párnázott székre. — Most azt hiszi, le akarok feküdni magával — mondta mosolyogva. — Igen, azt hiszem. Tévedek? — Utálom az előadását. — Miért? — Mert bután arisztokrata. — Nem is hallgatta végig, kiment. — Tegnap elolvastam. Egyébként csak verbális kommunikációval semmit se lehet megoldani. — Eddig elég sok mindent megoldottam vele. — Például Vietnamot, mi? — A z más. — Természetesen. Most mivel foglalkozik? — Maga újságíró? — Igen, riporter vagyok. — Kinek dolgozik? — Annak, aki megveszi, amit csinálok. — M i t akar tudni? — A z t szeretném tudni, most mivel foglalkozik. — A tudat kvantummechanikáján dolgozom. — Mondjon róla néhány szót! — Nem szívesen beszélek róla. Talán csak annyit, sikerült vele megoldanom az idő problémáját. — Érdekes. — A kelet-afrikai nyelvek időfogalma és szerkezete nyújtja az alapot a megoldáshoz. — Mi a megoldás? — Majd a könyvemben elolvashatja. Nem szeretném, ha ellopnák az ötleteimet. Már így is túl sokat mondtam. — Mikor jelenik meg a könyv? — Jövőre. — Tehát rnár készen van.? — Most írom a végét.

— Milyen nyelven írja? — Egyszerre tíz nyelven. — Melyik az a tíz? — Angol, orosz, francia, német, spanyol, portugál, kínai, japán, arab, hindi. — Mekkora lesz a terjedelme? — Körülbelül kilencszáz oldal. — Gyorsan dolgozik? — Elég gyorsan, bár régebben jobban ment. Mostanában fáradékony vagyok. Talán túl sokat utazom, és túl keveset alszom. — Ez célzás akart lenni? — Mire gondol? — Menjek el? — Ne menjen! Maradjon még! — Amit még meg szeretnék tudni, azt nyilván már ezerszer megkérdezték. — Kérdezzen nyugodtan! — Mivel magyarázza a tehetségét? — Isten kiválasztott. — Gondolja? — Tudom. — Mire választotta ki? — Vallást alapítok. De ezt most még ne írja meg! — Miért? — Meglepetésnek szánom a világ számára. — Mikor hirdeti meg? — Négy év múlva. — Mi lesz az alaptanítás? — Hogy Isten fia vagyok. — Ezek szerint ketten vannak. — Igen, Jézus a fivérem. Ő 2 0 0 0 embernyelven beszélt, amikor itt járt. — Azóta egy csomó nyelv kihalt. — Azokat majd csak akkor kapom meg, amikor már nem kell félnem senkitől se. — Kitől fél? — A Sátántól. — Ő hol van? — Ahol maga áll, ott nem látom. — Eltakarom? — Nem, maga arkangyal, azért nem látom. — Az arkangyalok férfiak, ha jól tudom. — De nem az én vallásomban. — Ne tréfáljon, én komolyan kérdeztem, mivel magyarázza a nyelvtehetségét. — A z t hiszi, tréfáltam?

— Igen. — Téved. Isten vagyok. Es most feküdjünk le! — Nincs még kedvem. — M i t akar csinálni? — Beszélgetni szeretnék magával. — Beszélgessünk... — Hány nyelvet tudott gyerekkorában? — Mindet tudtam. — Nem is kellett őket megtanulnia? — Sohase tanultam. — A z t olvastam, három éve tanulta meg az utolsót. — Hazugság. — Az Államokban született? — A jó riporter felkészül. — Nincsen benne az életrajzában. — Brazíliában születtem. — A szülei? — Nem tudom. Kitettek egy kosárban az utcára. — Ki adta ezt a nevet magának? — Megtetszett. Gyere, feküdjünk le! A lány levetkőzött, lefeküdt Davis mellé az ágyra. Hajatlan babák égtek mindenfelé, és a csodákra festett szájakban, ezekben a szalmával ékesített felvonókban, őrangyalok között repült ide-oda az ének, mintha minden hajtókára, vezényszóra szükség lett volna, hogy megmaradjon az ige, amely testté lőn, és a kegyelem tarsolyában lakozék. Susan Tobiel nyitott szemmel feküdt, a férfi mozdulatlanul aludt mellette. Füvek fordult érverése tapadt meg a falon, sokrétű hangyák, ibolyántúli emlősök szántottak-vetettek a lámpák egyenlőtlen kertjeiben, a félelem törpéi kitámolyogtak a bátor szegélyekig, és letérdeltek a kenyérszínű sugárzásra. Davis felébredt, megfogta a lány arcát. — Maradj velem! — mondta. — Veled maradok — felelte a lány. Davis Afrikából Bangladesbe, onnét Nepálba, Malajziába s az év végén Japánba repült. Mindenüvé magával vitte feleségét. Hirohito császár személyesen fogadta. Szállodájába visszatérve sápadtan, remegő ajkakkal fordult Susan Tobielhez. — Elfelejtettem japánul.

— Ne mondd! Es a császárral hogyan beszéltél? — kérdezte az asszony mosolyogva. — Angolul — válaszolta Davis, és zokogni kezdett. Felemelte a két karját, mozgó keresztként a falhoz lépett, lehajtotta a fejét, üvöltve mondta: — Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! Ordítva megismételte a bibliai szöveget angolul, oroszul, franciául, németül, spanyolul, kínaiul, arabul, hindiül, malájul, portugálul, aztán elvágódott a szőnyegen. Habzott a szája. Susan Tobiel kétségbeesve hívta a szálloda orvosát, aki a Központi Idegklinikára szállíttatta Davist. A klinika kertjében ázott körmű csecsemők álltak össze nyelvi szerkezetekké, minden lefelé nőtt, mint a falon függő térképeken a folyékony országok. A szoba lett a létezés egyetlen nyelőcsöve, másodpercnyi szünetekkel tolta, gyűrte egyre mélyebbre, egyre fontosabb folyosókba a semmit, ezt a kásásan fénylő estebédet. Tanaka professzor, a leghíresebb japán ideggyógyász is megvizsgálta. Nem talált nála semmiféle szervi elváltozást, emlékezetromlását funkcionális betegségnek minősítette, kórokként a fáradtságot, a kimerültséget jelölte meg, gyógymódként pihenést javasolt. Feleségével a floridai tengerpartra utazott. Esténként kiültek a mólóra, boldogtalan állkapcsú állatokat számláltak a hullámok között, a hajókat mint parázsló cigarettacsikkeket elnyomták az égtájakon, és feltépték egymás arcát a homokban, mert meg akartak vigasztalódni. Már csak négy nyelven tudott, angolul, spanyolul, franciául és portugálul. A világ összes híres ideggyógyászát felkeresték, de senki se tudott segíteni rajta. Susan Tobiel megtanult franciául; spanyolul és portugálul, hogy reggelenként együtt gyakorolhassanak. Aztán Davis az angolt és a franciát is elfelejtette. Spanyol dalokat énekelt, és portugál drámákat olvasott fel esténként Susannak a tengerparti villában. Mikorra a spanyolt is elfelejtette, rnár alig tudta mozgatni a nyelvét. Odahívta maga mellé az aszszonyt. — Rio de Janeiróban van egy fa — mondta nagyon halkan portugálul.

— Tudom, oda tett le anyád, a fa mellé. Tudom, drágám. — Isten fia vagyok. — Igen. — Isten vagyok. — Tudom. Davis teste elernyedt. Susan Tobiel üvölteni kezdett. Fel-alá rohant a tengerparton, meggyújtotta a homokot, szétcsavarta a vitorlásokat, aztán bement a postahivatalba, és felhívta telefonon a városi kórházat. A mentők tíz perc múlva megérkeztek, és megállapították: Kingsley Davis meghalt. Az asszony engedélyt kért, hogy ne boncolják fel a férjét, de végül is az orvosok kíváncsisága erősebbnek bizonyult, és a kerületi főorvos utasította a kórházat, boncolják fel és vizsgálják meg a diplomata holttestét. Szokás szerint elsőnek a koponyát nyitották fel. A két kórboncnok, dr. Morelly és dr. Sherver érdeklődve, kíváncsian emelte le a koponyatetőt. Aztán rémülten egymásra néztek. A koponyaüreg üres volt, csak egy körülbelül 2 5 - 2 8 centiméter magas, a nyakszirtcsont belső felületének támaszkodó karcsú képződmény sötétlett benne. Dr. Sherver óvatosan kiemelte a felfelé elvékonyodó, kúp alakú tárgyat, és az asztalra helyezte. Dr. Morelly a nagyítójáért nyúlt. A tárgy fémből és kőből gyúrt szoborhoz hasonlított, vagy inkább mintha egy nyújtott kúp alakú épület zsugorított, élethű makettje lett volna. Dr. Shervernek hirtelen eszébe jutott a bécsi Kunsthistorisches Museum, benne az idősebbik Pieter Brueghel festménye, a Bábel tornyának építése. Ugyanaz az alapozás, ugyanaz az indítás, csak a Davis koponyájában talált toronynak összehasonlíthatatlanul több emelete volt. Erősebb nagyítókat hoztak. Egész éjjel számolták az emeleteket. Tizedmilliméterenként következtek egymás fölött, 2 7 8 9 volt belőlük. A kiégett ablakocskák mögött, a koromtól fekete falú, parányi termekben elszenesedett készülékeket, szerkezeteket, huzalokat csapkodott ide-oda a boncteremben járó finom szél.

Connie Willis

Szerzőinkről

amerikai írónő, tanárnő, 1945-ben született. Első SFnovelláját 1971-ben adta el a Worlds of Fantasy című magazinnak. Számos regénye nyert különböző díjakat, közülük talán a leghíresebb a Hugót és Nebulát egyaránt begyűjtő Doomsday Book. E kisregényét is jelölték a Hugóra, a Locus magazin olvasói közönségszavazásán pedig az előkelő 3. helyet érte el.

Gerd Maximovic

Német író és tanár 1944-ben született. Első elbeszélését 14 éves korában jelentette meg egy fanzinban. 1980 óta több saját novelláskötete is napvilágot látott, rövidebbhosszabb írásainak száma meghaladja a százat. Magyarra eddig egy elbeszélését fordították le, a Galaktika 36. számában jelent meg A Segítő Kéz.

Harlan Ellison

Az amerikai SF fenegyereke, aki legalább annyira ismert különcségéről és botrányairól, mint irodalmi munkásságáról. 1934-ben született Ohióban. Miután az egyetemről eltanácsolták, 22 éves korában sikerült eladnia első elbeszélését. Különösen a rövidebb műfajt kedveli, számos novellája nyert Hugo- és Nebula-díjat, ezek java magyarul is megjelent.

Leonard Tushnet

1908-ban született, fogorvosi végzettséget szerzett, és e szakma mellett csupán hobbiként foglalkozott írással 1973-ban bekövetkezett haláláig. Teljes munkássága alig több mint egy tucat novellából áll, ám ezeket többször is beválogatták különböző antológiákba, mert remek ötleteket dolgoznak fel, kimondottan frappánsan. Magyarul most jelenik meg először írása.

Kánai András

1973-ban született Siófokon. Egy számítástechnikai középiskolában programozónak tanult, később az ELTE magyar szakán lediplomázott. Több mint tíz éve reklámszövegíró, újságíró. Ez a második publikált SF-novellája. Az elsőt sokáig érlelte, azóta megtáltosodott, és jelenleg már egy regényen dolgozik.

Michael Swanwick

amerikai író. 1950-ben született, és 30 évvel később kezdett publikálni. Azóta több regénye megjelent, de az elismerések nagy részét a novellák hozták neki. A számunkban közölt írás például elnyerte a Hugót, továbbá jelölték a Nebulára és a Sturgeon Awardra. Szereti a szokatlan kihívásokat, „megscifisítette" már az ábécét és a periódusos táblázatot is.

Erik Simon

Német író, 1950-ben született, Drezdában. Fordítóként, szerkesztőként, majd íróként fontos szerepet játszott az NDK tudományos-fantasztikus irodalmának felvirágoztatásában. A német egyesítést követően is megőrizte népszerűségét, számunkban leközölt elbeszélése 2002-ben elnyerte a Kurd Lasswitz-díjat, hazája legrangosabb elismerését SF-körökben.

Hugh Cook

1957-ben született Angliában, tanulmányait Új-Zélandon végezte, de egy ideje már Japánban él. Költő, író és angoltanár. Fő műve egy gigantikus, 10 kötetes fantasy-sorozat. Mostanában inkább elbeszéléseket ír. A számunkban szereplő két rövid novella eddig csupán a szerző internetes honlapján jelent meg, nyomtatásban mi közöljük őket először.

Stephen Baxter

Angol író, sokak szerint Arthur C. Clarke méltó utódja. 1957-ben született, és 20 éves kora óta rendszeresen publikál. Hard SF-et ír, de vesszőparipája még az alternatív történelem is. Legutóbb, 176-os számunkban például egy ilyen történetet közöltünk tőle (és Clarke-tól).

Takács Boglárka

Legifjabb szerzőink egyike. 1983-ban született, jelenleg az ELTE-n pedagógiát és pszichológiát tanul. Emellett hobbiból képregényeket rajzol, kritikákat és elbeszéléseket ír. Kedvenc szerzői Greg Egan és Gáspár András, de máris megtalálta saját, egyéni hangját. Eddig csupán egy novellája jelent meg egy amatőr kiadványban.

Hernádi Gyula

Az 1926-ban született író és költő egészen egyéni színt vitt a magyar irodalomba, regényeivel és elbeszéléseivel merészen feszegette a műfaji határokat. Fontosabb fantasztikus kötetei: Az elnökasszony, Drakula, Frankenstein, Hátamon fekve szaladgálok. Nem ír többet, 2005. július 20-án elhunyt. E havi rendkívüli Retrónkkal rá emlékezünk.