A II. Vatikáni Zsinat és a katolikus liturgikus reform Az 1962 és 1965 között ülésezett II. Vatikáni Zsinat a római katolikus egyház történetének egyik legfontosabb eseménye volt. 16 dokumentuma jelentős szemléleti változást okozott az egyház életében. Közülük legelőször a Szent liturgiáról szóló konstitúciót hagyták jóvá, már egy évvel a zsinat megnyitása után, 1963. dec. 4-én. (Általánosan ismert latin címe: Sacrosantum consilium=SC, kiadása: A II. Vatikáni zsinat tanítása: 105-129.) Mind a meghozatal gyorsasága, mind az okmány konstitúció rangja a benne tárgyalt téma fontosságára utal. A zsinat utáni változások közül is a leglátványosabbak a liturgiában, a szentmise szertartásában, a szentségek kiszolgáltatásában és a zsolozsmában következtek be. Mindez természetesen nagy kihatással volt a templomépítészetre is, hiszen a liturgia elsődlegesen a templomban, az Istennek szentelt helyen valósul meg. A liturgia „szabályainak” megváltoztatása a templomtér átalakításához vezetett, nemcsak az újonnan épített templomokban, hanem a régiekben is. De még mielőtt a bennünket leginkább érdeklő építészeti újításokat vizsgálnók meg, szükséges pár szót szólnunk magáról a liturgikus reformról is. Maga a SC kevés konkrét intézkedést fogalmazott meg, inkább általános irányelveket adott. Azt szerette volna, hogy a liturgia nyerje vissza méltóságát és központi helyét a vallási életben: „Igy tehát minden liturgikus ünneplés egyedülállóan szent cselekmény: Krisztus, a pap, és teste, az egyház viszi végbe; hatékonyságát nem is éri el az egyháznak semmi más cselekedete, sem rangban, sem mértékben” (SC 7.), „a liturgia az a csúcs, amelyre az egyház tevékenysége irányul; ugyanakkor az a forrás is, amelyből fakad minden ereje” (SC 10.). A legutolsó átfogó liturgikus rendezésre a tridenti zsinat (1545-63) után került sor, amikor az egész katolikus világ liturgiáját egységesítették azzal, hogy a római rítust tették kötelezővé és a helyi egyházmegyés szertartásrendeket fölszámolni igyekeztek. Ez a „tridenti liturgia” lényegileg azonos volt a középkori liturgia egy verziójával (a rómaival) és az őskeresztény liturgiával is. Azonban az idő múlásával egyre inkább, a XIX. században pedig minden korábbinál erősebben szüremkedtek be a liturgiába a különböző liturgián kívüli ájtatosságok, így például a mise alatti rózsafüzérezés, a jámbor népénekek (ezek anyagából állíttatott össze a Szent vagy, Uram és a máig népszerű Hozsanna énekeskönyv), a litániák...stb. A XX. század első felében egy falusi misében több Szent vagy, Uram-ének volt, mint liturgikus szöveg (a mise állandó részei; gregorián, aminek van/volt egyszerűbb, a nép által is könnyűszerrel énekelhető fajtája; orációk, azaz könyörgések). A liturgia lényegét elfedni látszott a sok járulék. Ez a méltatlan helyzet váltotta ki a liturgikus mozgalmat, melynek kiemelkedő alakjai voltak X. Szt. Pius pápa, Romano Guardini (Németország), Pius Parsch (Ausztria), Szunyogh Ferenc Xavér (Magyarország). Módszerük a liturgia népszerűsítésében, fordítások elkészítésében, liturgikus teológiai kutatások végzésében állott. Róma kisebb liturgikus változtatásokra is elszánta magát. A II. Vatikáni zsinat liturgikus reformjai is ebből a mozgalomból nőttek ki, nem voltak gyökértelenek és hirtelenül újak, mint ahogy sokan gondolják. A II. Vatikáni zsinat elhatározta, hogy visszaadja a liturgiának régi fényét és fontosságát, amit tehát elsősorban az fejezett ki, hogy a szertartások alkalmával az eredeti, az elkészítendő római misekönyvben szereplő liturgikus szövegek imádkozását rendelte el (SC 22.). A zsinat szellemiségét az A. Bugnini érsek vezetésével működő Istentiszteleti Kongregáció próbálta meg aprópénzre váltani – több-kevesebb sikerrel. Legfontosabb intézkedései: bevezette a népnyelvet, a szertartások rendjét radikálisan megváltoztatta, új liturgikus könyveket készített el, nagyrészt új, a régieket kevéssé figyelembe vevő
szövegekkel. Ezek ráadásul prózaiak – holott a katolikus liturgia (csakúgy, mint az ortodox, a zsidó vagy a muzulmán szertartások) mindig is énekelt volt. Az új liturgikus rend 1970-ben vált kötelezővé. Megítélése igen ambivalens. Az egyik csoport álláspontját jól jellemzi Balthasar Fischernek, a trieri Liturgikus Intézet egyik vezetőjének a SC elfogadásának napján tett kijelentése: „a katolikus egyház liturgiája 400 éven át gipszkötést hordott, a mai napon vették le róla” (Várnagy: 499). Szerintük, még ha kimondatlanul is, a zsinat liturgikus szabadságot hirdetett, a liturgiában most már sokkal több mindent szabad, mint korábban. Nagy dérrel-dúrral hozzáláttak a liturgia, főként a szentmise közkedveltté tételéhez – egyébként tökéletesen a II. Vatikáni zsinattal szemben: az általuk értéktelennek ítélt részeket önkényesen leselejtezték, helyettük gitárdalokkal, saját maguk által írt imákkal, szentimentális ötletekkel vélték följavítani a misét. Nézetük szerint a liturgia ma a haladás útján van, fejlődését nem szabad visszatartanunk. A legtöbb nemzeti egyház liturgikus újításaiban ez a felfogás dominált. Az 1970-ben megjelent újrómai misekönyvet lefordították ugyan (hogy jóle vagy rosszul, most ne firtassuk), de azért, hogy szövegei a miséken el is hangozzanak, szinte semmit nem tettek. A másik tábor éppen a II. Vatikáni zsinat szövege alapján viszonyul kritikusan a zsinat utáni rendezéshez. Ők úgy találják, hogy a jelenlegi liturgikus állapotok nemcsak a sokévszázados katolikus hagyománytól teljesen idegenek, de nem felelnek meg a zsinat elvárásának sem, fittyet hánynak a liturgikus konstitúcióra. Hatalmas munkával elkészítették a régi és megszentelt szövegek fordításait, dallamokkal együtt kiadták őket, teljesen a II. Vatikáni zsinat szellemében, de néha az újrómai szabályzással szemben (ld. Éneklő Egyház). Megkíséreltek – erőteljesen az árral szemben úszva - értékóvó magatartást tanúsítani és a már említett liturgikus megújulási mozgalom által kitaposott ösvényen haladva a liturgia kincseit népszerűsítik. Munkásságukat kevésre értékelték, a legtöbben maradinak titulálják őket. A liturgia nagyhatású magyar tudósai voltak Mezey László és Rajeczky Benjamin. Őszintén szólva, ha valaki tud olvasni és csak egyszer kezébe veszi a zsinati szövegeket, nemigen lesz számára kérdéses, hogy az ő liturgiaképük egyházhűbb és méltóbb, mint a liturgikus anarchiát eredményező másik (Dobszay: 509-11). Sajnos, ahogyan ezt már említettük, ma általános a liturgikus stílus szétesése. Az ifjúság jár élen a liturgikus értékek elpusztításában, de sok pap is közreműködik. A helyzet Amerikában és Nyugat-Európában a legrosszabb. Érzékeltetésül következzék egy rövid idézet: „Plébániai mise egy németországi templomban (azért nem mondom, hogy főmise, mert több nem is volt). Az oltárt hatalmas römikártyalapok díszítik. Az egész mise keretjátéka a kártyaparti. Azzal kezdődik, hogy két fiatal ül az oltár mellett és kártyázik. Minden szöveg valamiféleképpen a kártyapartit használja szimbólumként. Kivéve a szentleckét, melynek helyén egy fülemüléről szóló mesét olvasnak fel. A mise végén a pap köszönetet mond azoknak a fiataloknak, akik a mai misét kitalálták és megvalósították. Egyébként Péter-Pál ünnepe volt, de ez nem került szóba. Természetesen gitáros mise volt (a gitáregyüttes énekével és néma gyülekezettel).” (Dobszay 302-303). A liturgikus elméleti bevezető végéül hadd idézzünk még egy részletet, ezúttal Ratzinger bíborosnak, a Hittani Kongregáció prefektusának a közelmúltban megjelent könyvéből: „...a liturgia az idő tájt (a II. Vatikáni zsinat előtt) bizonyos vonatkozásban egy olyan freskóhoz hasonlított, mely ugyan sértetlenül őrződött meg, de azt egy későbbi átfestés csaknem teljesen elfedte. A misekönyvben, mely szerint a pap a szentmisét ünnepelte, kezdettől kifejlődött alakja ugyan teljesen jelen volt, azonban a hívek számára messzemenően magánájtatossági gyakorlatok és formák alatt maradt elrejtve. A liturgikus mozgalom és meghatározó módon a II. Vatikáni Zsinat napvilágra hozta a freskót, és egy pillanatra lenyűgözött bennünket színeinek és alakjainak szépsége. Közben azonban a klimatikus viszonyok, valamint bizonyos restaurálások és rekonstrukciók veszélyeztetik, és attól kell félni, hogy tönkre is teszik, hacsak nem tesszük meg gyorsan a a káros befolyások
megszüntetése érdekében szükséges intézkedéseket. Természetesen nem szabad azt újból átfesteni, szükséges azonban, hogy újra alázattal közelítsünk feléje, és újra megértsük valóságos üzenetét, nehogy a felfedezés a végleges elvesztés első lépcsőjévé váljék.” (Ratzinger: 7-8) És most térjünk rá a liturgika egyik peremterületének, a templomépítészet liturgikus vizsgálatának tárgyalására! Első benyomásunk az, hogy a helyzet (itt is) elszomorító. Ha összehasonlítunk egy középkori vagy barokk templomteret és sekrestyét egy modernnel, észre kell hogy vegyük, mennyivel gazdagabb az előbbiek berendezése és fölszerelése: mennyivel több oltár, kép, szobor, liturgikus ruha, szerkönyv, gyertya van bennük; régen használták a szószéket, a tömjént, a hatalmas, sokregiszteres orgonát...stb. Nyilvánvaló, hogy a liturgikus értékválságot a templomépítészet sem kerülhette el. Ezenkívül még figyelembe kell vennünk a modern művészet általános jellemzőjét is: egyedi műalkotásokban gondolkodik, újítani akar, a konvencionális formákat elveti. Ez a felfogás a templomtervezők számára állandó kísértést jelent, de az ő helyzetük sokkal nehezebb, mint egy profán művészé. A katolikus templom formái ugyanis nem művészeti stílushoz kötöttek, hanem a liturgiához (elsősorban). A katolikus templom a zsinagógából fejlődött ki és a történelem során kontinuusan fejlődött (a legősibb keresztény templomoktól, a szírektől elkezdve a római bazilikákon át a középkori és a barokk templomokig mindegyik ugyanazon rendező elv alapján épült, ld. erre Bouyer könyvét). A közelmúltban a templomok tervezői közül sokan nem voltak tekintettel a kétezer éves gyakorlatra, messze saját ötleteik alá helyezték őket. Ez beképzelt és helytelen fölfogás. Nem azt akarjuk mondani, hogy a modern templomoknak tudatosan archaizálniuk kellene; a modern technika nyújtotta lehetőségeket ki lehet és ki is kell használnuk. De fantáziájukat csak egy bizonyos határon belül járathatják! A templomtérnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy benne liturgiát végezhessenek; és ez egy sor megkötést jelent. Nem romantika és a múlt iránti rajongás ez – a liturgia lényegének megtalálásáról és kifejezésre juttatásáról van szó (Ratzinger: 57-76). A II. Vatikáni zsinat utáni liturgikus reformok közül a két leglátványosabb a népnyelv bevezetése és a misézés irányának a megváltoztatása volt. Vizsgáljuk meg elsőként a szembeés háttalmisézés problematikáját! A templomokat a régebbi időkben (a középkor végéig kivétel nélkül) keletelték, a pap és a nép a szertartás közben a fölkelő nap irányába fordult. A fölkelő nap Krisztust jelképezi, a népnek háttal, de „Krisztusnak” szembe misézés kifejezte a pap és a nép egységét. Másrészt a kelet felé imádkozás kifejezi azt is, hogy a kozmosz és az üdvösségtörténet összetartoznak; a liturgiának van kozmikus dimenziója – nemcsak az ember által létrehozott világban zajlik (Ratzinger: 57-76). A keresztények kezdettől fogva háttal miséztek a népnek (a katakombákban, a vértanúk sírjainál ez fizikailag nem is képzelhető el máshogyan) és híven ragaszkodtak a kelet felé való imádkozás jelképének lendületéhez és kifejező erejéhez. Az újkorig a szembe/háttal misézés nem is vetődött föl kérdésként, egyszerűen lényegtelennek tartották. A II. Vatikáni zsinat egyetlen szót sem szólt arról, hogy a misézés irányának meg kellene változnia. A későbbi liturgikus rendelkezés is csak annyit, hogy a főoltárt „ a faltól elválasztva úgy kell felállítani, hogy könnyen körüljárható legyen, és a néppel szemben lehessen misézni” (A Római Misekönyv Általános rendelkezései 262). Tehát az egyház nem tette kötelezővé a szembemisézést. Ennek ellenére figyelemreméltó az a buzgalom, ahogyan ezt a nem létező szabályt mindenütt megvalósították. A szembemisézéssel nyilván a mise lakomajellegét akarták kidomborítani, a pap és a hívek közötti közösség, dialógus gondolatát hangsúlyozták. Ezek szép gondolatok, de a mise kultikus szerepének megítélésében félresiklanak. Ha a mise elsősorban istendícséret, Krisztus áldozatába való bekapcsolódás – márpedig az -, akkor indokoltabb, hogy a pap és a hívek egy irányba nézve Krisztusra tekintsenek. Ma már a régi gyakorlatot nehéz lenne visszaállítani – pl. egy modern
templom általában nincs keletelve és a háttal misézés már mint lehetőség sem áll fenn, mert nincsen erre alkalmas oltár. Megfontolandó azonban az a javaslat, mely szerint a keletelés és a kelet felé való misézés szimbolikáját pótolja az, ha az oltár előtt egy feszület lógna a mennyezetről – a nép és a nép felé forduló pap egyaránt a kettejük között lévő keresztre tekintenének, a liturgia visszanyerné a Jézusra irányultságának jelképét (Ratzinger: 75-76). Ausztriában ezt a jelképet sikerrel alkalmazzák, nálunk sem lenne semmi akadálya bevezetésének. Az egyetlen ellenvetés az lehet, hogy akkor a kereszt akadályozná a népet és a papot abban, hogy egymást zavartalanul lássák. Azonban éppen az a cél, hogy egymás helyett a keresztre, a katolikus hit legfőbb jelképére irányuljon figyelmük. A kereszt a modern templomokban sokszor játszik jelentős szerepet, mint pl. az érdligeti és a gyáli templomokban, de mindkét helyen sajnos a pap háta mögött van és így, legyen bármilyen nagy, kiseik a liturgikus ünneplésből. A feszület a liturgiába való bevonásában a márkházai Krisztus király – templom az egyik követendő példa (a kereszt elhelyezése az oltár és a nép között lógva annak ellenére példaértékű, hogy mint szobor egy kissé idétlen), a másik a csengeri görög katolikus templom (ahol a kereszt, miután a görög katolikusok máig háttal miséznek, az oltár mögött lóg). Az eddig elmondottakból következik, hogy a napjainkban oly népszerű centrális templomtér, melynek középpontjában van az oltár, eléggé szerencsétlen. Az ilyen templom közössége zárt a transzcendenciára és önmagába záródó. A katolikus liturgia mindenképpen tagolt és hosszanti templomteret igényel, ahol körmeneteket lehet tartani, ahol a pap és a ministránsok be tudnak vonulni a mise elején ünnepélyesen is (pozitív példa: gyáli, hodászi r. kat. templom; negatív: Halásztelek). Szükség van az oltár előtt helyre, mozgástérre, ahol a különleges liturgikus cselekményeket el lehet végezni: nagycsütörtökön a lábmosást, egy esketést vagy bérmálást. A centrális terű templomok az elvi problemákon kívül ezeknek a gyakorlati szempontoknak sem felelnek meg. Nézzük másodikként magát az oltárt! Az oltár az istentiszteleti tér központi része, magát Krisztust jelképezi (ezért fosztják meg és mossák le nagycsütörtökön), de szimbolikája kiterjedt: jelentheti Krisztus jászolát, az utolsó vacsora asztalát, a keresztfát (az áldozat helyét) is. Az oltárnak mindenféleképpen méltó megjelenésűnek kell lennie. A modern kor építészei nehezen éreznek erre rá; sok oltár túl nagy, ízléstelen vagy olyan, mint egy konyhaasztal. Nyugat-Európa itt is rossz példával jár elől: „a brüsszeli székesegyház főoltára (egy sast agyonnyomó üveglap) maga is elég lenne egy gyengébb hit megingatására...” (Dobszay: 282). Az oltárnak elég nagynak kell lennie ahhoz, hogy a templom végéből is lehessen látni, de nem lehet behemót. Megmagasított helyen kell állnia, lehetőség szerint három-négy lépcsőn. Semmiképpen sem jó, ha egy templom belső tere egy amfiteátrumhoz hasonlóan az oltár felé lejt (Egyébként magának a szentélynek is legalább egy lépcsővel magasabban kell lennie a hajónál. Erről sok tervező nem vesz tudomást, egy kevéssé sikerült példa: a budapesti gazdagréti templom.). Hagyományosan - a zsidók hétágú gyertyatartóját, a menórát ezzel katolikus jelképpé emelve - az oltár két oldalán három-három gyertya állt (a középső, legfényesebb gyertya az Oltáriszentség). A hazai gyakorlat szerint általában csak két gyertya áll az oltáron, de ha ismét Ausztria példáját tekintjük, látjuk, hogy ott sokfelé terjed a régi három-három gyertya. Mi, magyarok is vállalkozhatnánk erre. Az oltár mellett álló nagy gyertyatartók látványnak is jók lennének, egyszerre fejeznék ki a hagyományt és a megújulást. Harmadszor foglalkozzunk a miséhez szükséges egyéb berendezési tárgyakkal! A mise első részében fontos szerpet játszik az ambó. Régen szerepét a szószék töltötte be; a II. Vatikáni zsinat után valamilyen oknál fogva szószékellenes hangulat alakult ki, és még ott is ritkán használják, ahol van, a modern templomokban pedig nem is építenek. Kár, mert izgalmasabbá és élményszerűbbé tehetné az igeliturgiát (olvashatnák az olvasmányokat az ambóról, az evangéliumot a kiemeltebb helyen lévő szószékről). A tervezőknek törekedniük kell arra, hogy az oltár és az ambó ne mint két fókuszpont jelenjenek meg, hanem világos
legyen az oltár dominanciája (szép és szerencsés megoldás: a hodászi Szt. Pál – templom). Valahol a szentélyben helyet kell kapnia a papi széknek, a sedesnek. Vitatott kérdés, hogy a tabernékulumnak a templom központjában, a szentélyben van-e a helye (a II. Vatikáni zsinat előtt ott volt, a főoltáron), vagy egy külön mellékkápolnában (a zsinat utáni rendelkezések ezt ajánlják). Mindenesetre lényeges, hogy a tabernákulum, ahol a szentséget őrzik, valamiképpen tehát maga is részesül a szentségből, ne legyen extravagáns, hanem nyugalmat, békét sugározzon magából. A misében fontos feladat hárul az énekkarra (hárulna, ha nem az lenne az általános fölfogás, hogy a mise a hívek és a pap dialógusa), ennek is szüksége van helyre a szentélyben vagy a szentély előtt. A hagyomány és az új elképzelések harcának egy különleges frontja a görög katolikus (és az ortodox) templomokban az ikonosztázion, ami az idő múlásával egyre stilizáltabbá válik. Átalakultak – ez a negyedik szempontunk – az ájtatosságot segítő egyéb tárgyak is. A modern templomokban sokkal kevesebb a kép és a szobor, mint korábban (Kis rosszindulattal ezt a folymatot titkos protestantizálódásnak is nevezhetnők.). Ráadásul amik vannak, azok is többnyire absztraktak. Emiatt sok ember, különösen az egyszerűbbek nem tudnak hozzájuk kapcsolódni, nem közérthetőek, ez pedig baj. Sok szép, ízléses és mindenkihez szóló képet alkotott az elmúlt évtizedekben Kákonyi Asztrik ferences szerzetes (pl. Hodász, Nyírderzs). Ugyanez igaz a keresztutakra is. A modern templomokban nem nagyon épülnek gyóntatószékek, erre a célra külön helyiségek szolgálnak. Az áldoztatórács (az ikonosztázion maradéka a római egyházban) is eltűnt. A templomok berendezéséről általánosságban is elmondhatjuk, hogy egyszerűsödik, puritanizálódik. Ez akkor baj, ha a liturgia puritanizálódásához vezet, önmagában csak egy semleges tény. Vizsgálatunk ötödik tárgya legyen a keresztelőkút! Mostanában meglehetősen elhanyagoljuk, pedig régen olyan fontosak volt a közgondolkodásban, hogy még a templom is róla kapták a nevét: keresztelő egyház. Plébániatemplomokban kell lennie keresztelőkútnak. Az ideális az lenne, ha a keresztelőkút egy külön épületben, a keresztelőkápolnában, vagy legalább a templom egy külön kápolnájában állna. Ha ez nem megoldható, az építésznek legalább arra kell törekednie, hogy a templom kiemelt helyére kerüljön, amit liturgikus menettel is meg lehet közelíteni és jól látható. Összefoglalóan tehát azt mondhatjuk, hogy a modern templomépítészet a múlt majmolásának Szküllája és az önkényes, antiliturgikus újítások Kharübdisze között vergődik. Előbbi inkább a formák tartalom nélküli ismétlésében merül ki, nem pedig a liturgia régi fényének fönntartásában (ez ritka, mint a fehér holló). Modern templomainkat annál inkább határozzák meg az építészek messzemenően egyéni ötletei, melyek liturgikus szempontból többnyire rosszak. Az okok: a liturgikus fejetlenség, amit a II. Vatikáni zsinat utáni intézkedések váltottak ki, az építészek és a papok liturgikus képzetlensége, a liturgia általános tekintélyvesztettsége. Fontos szempont, hogy a templom szakrális épület és nem multiplex, mint a gazdagréti épületegyüttes. A görög katolikusoknál, akik mindig is tiszteletteljesebben viszonyultak a liturgiához, lényesgesen jobb a helyzet. Modern templomaink között könnyebb rosszat találni, mint jót. Számos pozitív kezdeményezés volt (lásd följebb), kívánatos lenne, ha a magyar templomépítészet ezek nyomán haladna tovább, ha liturgikus igényesség jellemezné.
Irodalom: BOUYER, LOUIS: Építészet és liturgia. Szeged, 2000. DOBSZAY LÁSZLÓ: Jegyzetek a liturgiáról. Győr, 2001. RATZINGER, JOSEPH: A liturgia szelleme. Budapest, 2002. Sacrosantum consilium. In: A II. Vatikáni zsinat tanítása. Budapest, évszám nélkül.
