Homíliák A liturgikus év a szószékről

Homíliák A liturgikus év a szószékről

Széles Tamás: Homíliák, a liturgikus év a szószékről ©Széles Tamás Kiadja az Apostoli Episzkopális Egyház, 2014

Minden jog fenntartva, bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben történő tárolás a szerző előzetes írásbeli engedélyéhez kötött.

ISBN 978-963-08-7414-4

Ingyenes kegyességi kiadvány, kereskedelmi forgalomba nem hozható!

Tartalom Advent ................................................................................. 5 Karácsony ............................................................................ 9 Szűz Mária, Isten anyja ...................................................... 15 Urunk megkeresztelkedése .............................................. 19 Nagyböjt ............................................................................ 23 Virágvasárnap .................................................................... 27 Nagycsütörtök .................................................................... 31 Nagypéntek ........................................................................ 35 Húsvét ................................................................................ 39 Áldozócsütörtök ............................................................... 43 Pünkösd ............................................................................. 46 Szentháromság vasárnapja ................................................ 49 Úrnapja ............................................................................. 53 Keresztelő Szent János születése ........................................ 57 Szent Péter és Pál apostolok ............................................... 61 Nagyboldogasszony .......................................................... 65 Szeplőtelen fogantatás ....................................................... 68 Kisasszonynapja ................................................................ 72 Mindenszentek .................................................................. 77

Advent “Azokban a napokban történt, hogy Augustus császár rendeletet adott ki, hogy az egész földkerekséget írják össze. Ez az első összeírás Quirinius, Szíria helytartója alatt volt. Mindenki elment a maga városába, hogy összeírják. József is fölment Galilea Názáret nevű városából Júdeába, Dávid városába, Betlehembe, mert Dávid házából és nemzetségéből származott, hogy összeírják jegyesével, Máriával együtt, aki áldott állapotban volt. Ott-tartózkodásuk alatt elérkezett a szülés ideje. Mária megszülte elsőszülött fiát, bepólyálta és jászolba fektette, mert nem jutott nekik hely a szálláson. Pásztorok tanyáztak a vidéken kint a szabad ég alatt, és éjnek idején őrizték nyájukat. Egyszerre csak ott állt előttük az Úr angyala, és beragyogta őket az Úr dicsősége. Nagyon megijedtek. De az angyal így szólt hozzájuk: „Ne féljetek! Íme, nagy örömet adok tudtul nektek és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában. Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektettett, bepólyált gyermeket.” Hirtelen mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsőítette az Istent ezekkel a szavakkal: “Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakarat embereinek!” (Lk 2,1-14) Karácsonyt ma sajnos nagyon sokan nem szeretik. Sokszor kell végig hallgatnom, hogy a kötelező ajándékozás, a sokszor erőltetett szeretet és békesség nagyon sok emberrel megutáltatta ezt az egyházi főünnepet. Sokan tudni vélik, hogy ez az ünnep a Mitrash-kultuszból ered, s a Nap születését ünnepelték ekkor, és csak a Kr.u. 325-ös első egyetemes, Nikaiai Zsinat határozta meg ezt a napot Jézus születésének ünnepeként, az arianizmus tanításaival szembeni bizonyságtételként. Sokan azt érzik Karácsonykor, hogy ilyenkor muszáj jónak, kedvesnek, szívesnek lenni, és álszentnek tartják az egészet. A szeretet cukormázas ünnepének tartják. Pedig nem kell álszentnek lenni, és nem kell szeretni, ha valaki nem tud vagy nem akar. Ez az ünnep nem az ajándékokról, és nem a család fenyő alatti összeborulásának ünnepe, csak a modern kor butította azzá. A születés – melyre advent egész időszaka alatt készülődünk – története sem olyan ideális, cukros, mézes-mázos, amilyennek a képes Bibliák és a szentképek mutatják, hanem nagyon is emberi lehetett, tele mindannyiunk életére jellemző mozzanatokkal. Augusztus császár parancsot adott az “egész földkerekség” lakóinak összeírására. Az “egész földkerekség” a római birodalom szinonimája volt. Jellemző,

5

6

hogy a világot a birodalommal azonosították. Ez a népszámlálás nem statisztikai okokból történt, mint manapság, hanem nagyon is praktikus céllal: hogy összeírják az adóalanyokat, a későbbi adóbehajtás céljából. Szigorú dolog volt ez, nem tettek kivételt senkivel. Mindenkinek születési helyére vagy birtokainak helyére kellett mennie, hogy lajstromba vehessék. Szent József és Mária engedelmeskedtek, és útra keltek, hogy eleget tegyenek a császári adójogszabályoknak. Szent József törzsének, Júdának, Betlehem volt a székhelye, ezért mentek ide. Lám, Isten egy nagyon is emberi, mi több, végletesen materiális élethelyzetet választott. Ez a népszámlálás Kviríniusz, szíriai helytartó idejében történt, ami alapján valószínűsíthető, hogy Jézus kb. Kr.e. 8 és 4 között születhetett. A köztudatban úgy él, hogy Betlehemben nagy tömeg volt a népszámlálás miatt, így a pár csak egy istállóban talált helyet, s rögvest megérkezésükkor megszületett Jézus. A szöveg annyit árul el, hogy ott tartózkodásuk idején jött el a szülés ideje. Ismerve az akkori több mint szegényes körülményeket, szinte kizárt, hogy egy koszos istállóban történt volna a világrajövetel. A görög eredetiben nem is a szülés történik istállóban, hanem csak a szülés után tekerik a kisdedet pólyába és fektetik jászolba, mert nincs hely a szálláson. A katalüma kifejezés, amit a szállásra használ az evangélium, ugyanazt a helyiséget jelöli, ahol Jézus később az utolsó vacsorát szeretné majd tanítványaival ünnepelni (Lk 22,11). Valószínűleg egy egyszerűbb szobáról vagy kamráról lehetett szó. A legegyszerűbb, mi több, közönséges paraszti környezetből indult az Úr testet öltése és a legegyszerűbb, mi több, közönséges környezetben alapította meg a legszentebb közösség szentségét is. Jézust jászolba fektették, és a környékbeli pásztorok odagyűltek köszönteni. Ebből az idők során, a kegyes elképzelések által munkált jámbor esemény lett, de bocsássatok meg Testvéreim, valójában nem lehetett az. Az ember nem állhatja meg, hogy ne a templomokban felállított impozáns betlehemekre gondoljon, amik azonnal jóleső ünnepi hangulatot varázsolnak, de kérlek benneteket Testvérek, ne erre figyeljetek, hanem arra, hogy a legszegényebbek, akik abban a korban a legmegvetettebbek közé tartoztak, vagyis az utolsók jöttek elsőként, hogy köszöntsék azt, aki úgy született, mint közülük egy. Utolsó módjára egy jászolban, szalmán feküdt. Nem véletlen ez, hiszen meghalnia is így kellett, utolsóként. A történet mélyen emberi. A Megváltó a leghátrányosabb szociális helyzetben, a társadalom peremén tengődő, lenézett osztályba született, kiszolgáltatott helyzetben, a birodalmi önkény közepette. Ma úgy mondanánk, utolsó senkinek született, amit nem csak az bizonyít, hogy a lenézett Galileából való volt, de az is, hogy a környékbeli legalacsonyabb sorú emberek sereglettek hozzá. De miért így kellett születnie a legmagasztosabbnak?

Egy papnak egyszer egy kis ministránsa azt mondta: – Jaj, úgy izgulok, mit fogok karácsonyra kapni! Erre a pap azt felelte: – Tudod, azt még senkitől sem hallottam, hogy úgy izgulok, hogyan fogják fogadni azt a karácsonyi ajándékot, amit én készítettem. Isten azon az éjszakán ugyanezzel az izgalommal nézett Betlehemre: vajon hogyan fogják fogadni az Ő ajándékát? De mi is Isten karácsonyi ajándéka? Az 1500-as évekből származó, a Margit-szigeti domonkos apácák által írt Cornides-kódex ezt őrizte meg: „Először (...) Isten emberré lett, hogy ember lenne Isten. Másodszor (...) az Úr lött szolga, hogy a szolga lenne úrrá, és mennyországnak királya. Harmadszor (...) Isten mennyországból leszállott, hogy ember földről mennyekbe fölmenne. Negyedszer (...) Isten lött embernek fia, hogy ember lenne Istnennek fia. Ötödszer (...) az haláltalan Isten lett halálossá, hogy az halálos ember lenne haláltalanná. Hatodszer (...) Isten lött szegénnyé, hogy szegény ember lenne gazdaggá.” Karácsony idealizált története mögött lassan kirajzolódik Isten üdvtörténetének egyik legnagyobb pillanata. Ezt fogjuk ünnepelni, mert ez a pillanat egyszeri volt és megismételhetetlen. Karácsony annak az ünnepe lesz hamarosan, hogy Isten és ember egymásra talált. Isten emberré lett, olyanná, amilyenek mi vagyunk, és közöttünk Isten született meg. Isten áthidalta a mi oldalunkról 7 áthidalhatatlan szakadékot, ami addig Közte és az emberiség között tátongott. Miért? Mert Isten arra vágyott, hogy találtasson meg, ami elveszett. Hogy megbékéltesse magával a világot, hogy mindenki, személyesen lehetőséget kapjon a Vele való közösség helyreállítására. A régi szövetség nem működött, ezért Isten máshogy közelített hozzánk, egyszülött Fiában, egyszülött Fia által. Én a magam egyszerű szavaival úgy fogalmazom meg az ünnep lényegét, hogy ezen az éjszakán az ég és a föld összeért. Idén is be fog ez következni – milyen jó, hogy ezt tudva készülhetünk rá! Nem dicsőségesen, nem harsonaszóra, angyalseregek hozsannájával, nem diadalmenetben. Olyan egyszerűen, ahogy az utolsó, ahogy a legkisebb, ahogy a legszegényebb ember számára eljöhet a megváltás, az Atya kegyelme – bensőleg, lelkileg. Isten, a maga végtelen nagyságában megkereste a legvégesebb, Istenségével majdhogynem ellentétesen gyarló létformát, a háta mögötti legeldugottabb falucskát, és azt mondta: – Ez kell nekem, ez jó lesz. Újra kérdezni kell: de miért? Mert ez a történet is rólunk szól: a mi gyarló emberi életünk sem különb egy betlehemi istállónál. Mi vagyunk a pásztorok, mi vagyunk a szegényes környezet, mi vagyunk az Isten háta mögötti emberek, és Isten velünk akar találkozni. Azokkal az utolsókkal, akiknek naponként szükségük van bűnbánatra, szentségekre, imádságra és kegyelemre, hogy szívünk mélyén, a hitünkben megszületve és formálódva vegyen szállást bennünk

Jézus Krisztus. Mi vagyunk a betlehemi pásztorok, akik hamarosan köszöntik a közéjük születőt. Advent erre a jelképes benső születésre való készülődés időszaka, amikor lélekben mi magunk Betlehemmé válhatunk és lelkünk Krisztusának lehetünk a hajléka. Nem egyszerűen a szeretet ünnepe, hanem annak az Isten szeretetéből fakadó kegyelemnek az ünnepe, amivel Isten az emberek közt utolsó akart lenni, hogy mi utolsók Vele lehessünk közösségben. Nyissuk meg szívünket, és készüljünk hittel a bennünk is megszülető Krisztus köszöntésére. Amen

8

Karácsony “Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel. Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról. (Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek. S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be. János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: „Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.” Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1:1-18) Szeretett Testvérek, Karácsony Húsvét után a kereszténység legfontosabb ünnepe. Arra hív bennünket, hogy figyelmünket az örök igazságok felé fordítsuk, hogy felidézzük a tanítás lényegét, hogy ne rövid időre, de élethosszi megerősítést, vigaszt és támaszt nyerjünk Jézus Krisztus születéséből. Szent János apostol evangéliumának bevezetője Karácsonyhoz méltó, különleges Igehely. Valamikor az őskereszténységben ezt a szöveget mint himnuszt énekelték vagy hitvallásként mondták el a kisázsiai közösségekben, ki tudja, talán éppen Urunk Jézus Krisztus születésének ünnepén is. Ez a szakasz néhány prózai betoldást leszámítva végig versben íródott. János evangélista olyan tökéletes tömörséggel, olyan mély éleslátással és olyan ihletett egyszerűséggel fogalmazta meg a kereszténység lényegét, ahogy senki más. Bizony, ez a himnusz tanúságtétel, hitvallás a kereszténységről, mert hitünk lényegét tárja fel, ráadásul nem csupán adatolva, felsorolásszerűen, nem mint tények sorát vagy a többi evangéliumban megszokott elbeszélő formában, hanem mint ahogy egy

9

10

költeményben szokás, sűrítve, a végletekig feszítve és kiélezve a tartalom és forma viszonyát, a mondanivaló rövid lüktető szakaszaiba préselve a lényeget, művészi erővel és átható ábrázolással. János prológusában az Úr Jézus születése nem egy történet vagy az evangélium kezdete, hanem a teremtés lényegéhez és céljához vezető út összefoglalása. Ez a csodálatos himnusz olyan, mint egy híd, mely összeköti az Ó- és az Újszövetséget. Három főpillére van ennek a hídnak, mely tartja az egész szerkezetet. Első pillére a kezdősor. “Kezdetben volt az Ige...” (1). A második pillér “Az Ige testté lett...” (14), majd a harmadik: “... aki az Atya kebelén van, az jelentette ki őt.” (18). Erre a három pillérre ül fel a hídtest, mely a szövetség két partja, két nézőpontja között teremt átjárást. Induljunk el ezen a hídon, keljünk át a túlpartra. “Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” Ez a Teremtés Könyvének első mondata a Bibliában. A héberek az egész könyvet annak első szaváról nevezték el (ahogy a többi mózesi könyvet is): börésit, azaz kezdetben. Nem véletlen, hogy János apostol ugyanezzel a kifejezéssel kezdi evangéliumát, csak görögül: En arkhé, kezdetben. Ez nem szimbólum, hanem nagyon egyértelmű útmutatás, mely valahogy így adható vissza: nagyon figyeljetek, mert most újra elmesélem a teremtés történetét, de úgy, ahogy Isten azt az Újszövetség kijelentésében megismertette velünk. János evangéliuma is teremtéstörténettel kezdődik, mely egészen más szempontok szerint mutatja be a keletkezést. Nem másítja meg a teremtés ószövetségi leírását, hanem mást enged látni belőle. “Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.” – olvassuk a Biblia elején, “Kezdetben volt az Ige...” – írja János. Míg az Ószövetség az anyagi világ teremtését írta le, addig János azt, ami a teremtés mögötti titok, azt, Aki teremtett, azt, amit az ószövetségi teremtési hitvallás nem láthatott és nem ismert meg. János nem írta felül az Ószövetséget, hanem kiegészítette azt. Ő nem arra összpontosított ami létrejött, hanem arra, aki mindezt létrehozta, ahogy Madách írja az Ember tragédiájában: “Ki egy szavával híva létre mindent.”. Madách helyesen látta a lényeget. Izrael népe számára mindig Isten szava volt a döntő útmutatás, melyet a Hóreben Mózes által, majd a prófétáktól kapott, ahogy erről a Zsoltáros is tanúskodik “mert amit ő mondott, meglett, és amit parancsolt, előállott.” (Zsolt 33:9). Ezt a héber nyelv a Isten beszéde (dábár Jahve) kifejezéssel adta vissza. Jánostól most megtudjuk, hogy a föld és ég teremtése mögött, az egész teremtés hátterében Isten szava, beszéde, Igéje állt, mellyel az Atya teremtett, s minden Isten Igéje által jött létre. Isten szava ezért nem egyszerűen beszédet jelent, hanem olyan beszédet, mely mindent mozgat, irányít, vezet és éltet. Hiteles görög fordítása lett Jánosnál a logosz, mely annyit tesz: ige. Kifejezetten azt a szófajt jelöli, mely minden alakjában a cselekvésre utal, ezáltal dinamizmust és alkotó energiát sugall, feltárva a teremtő Isten

szavában rejlő létrehozó és fenntartó akaratot, cselekvést, mely a mindenséget mozgásba hozta és mozgatja. Sokan sokféleképpen szokták értelmezni, azt a mondatrészt, hogy “az Ige Istennél volt.” (1b). Egyesek arról beszélnek, hogy az Ige isteni volt, mások azt fejtik ki, hogy maga az Ige egy isten, de itt másról van szó. Az Ige Istenhez tartozott és tartozik, része közösségének, Isten viszonylatában létezik, vagyis tőle elválaszthatatlan. [Hasonló értelemben szerepel az 1Ján 1,2-ben is (l. még 1Tessz 3,4).] János a továbbiakban azt is elárulja az Igéről, hogy az Ige az élet és az emberek világossága (4). Az evangélium háromféleképpen különbözteti meg az életet. Beszél a biológiai vagy testi életről (biosz), a birtokolt szellemi életről (pszükhé), és az örök életről, a dzóé-ról, arról a lelki életről, mely a Logoszban van, s mely által mi is részesei lehetünk Isten örökkévalóságának. János itt erről az életről szól. Az Igében való élet tehát nem a biológiai létet jelenti, hanem az örök életre irányítja figyelmünket, arról az életről van szó, melyet azok élnek, akiket Isten gyermekeivé fogadott. Azzal, hogy János ezt himnusza elejére illesztette, azt mondja ki, hogy az emberiségnek szánt üdvösség már az idők kezdete előtt benne foglaltatott Isten tervében és akaratában, vagyis minden embert elhív erre az örök életre. A világosság (fósz), mely szintén Jézus tanításának része (Jn 12:46), itt mint a 11 teremtés és a kegyelem titkát felragyogtató világosság fénylik fel minden hívő számára, vagyis azt a végső és mindent átfogó ismeretet és megvilágosodást jelöli, mely csak Isten lényében tárulhat fel az ember számára. A korabeli zsidóságban valakit ismerni, nem csak azt jelentette, hogy be tudták azonosítani az illetőt vagy tudták, ki az apja, anyja, hanem, hogy az illető személyével, életével, egész lényével kapcsolatba kerültek. Nem pusztán tudati ismeretről volt szó, hanem egyúttal a másik lényének elfogadásáról és közel engedéséről. Ezt ma akkor szoktuk érezni, amikor barátkozunk valakivel. Mikor János azt írja, hogy “a világ nem ismerte meg őt”, akkor arra gondol, hogy ezt a nyitott, a másik felé kitárt lelkiséget tagadta meg az emberiség az Igétől, tehát Istentől. Istent a saját teremtményei vetették ki maguk közül. Egy tudós keresztény azt írta könyvében, hogy ez az egész Biblia legszomorúbb sora (10). Ugyanakkor mellette áll mindjárt a legnagyobb örömhír, hogy akik befogadták, azokat felhatalmazta, hogy Isten gyermekei legyenek. Ez a befogadás pontosabban fogalmazva azt jelenti, hogy voltak, akik megfogták, elkapták, megragadták (elabon) ezt a világosságot, éppúgy, mint egy lehetőséget. Az Ige tehát az emberiség lehetősége arra, hogy Isten gyermekei legyünk, vagyis örökösei, az örök életet nyerhessünk. Hogy életünk öröklét lehessen. Az Igéről tett tanúbizonyságot Keresztelő János, aki megkapta a kijelentést, hogy aki utána el fog jönni, az az örök időktől fogva létező Messiás.

12

Összegezve az eddigieket, János apostol himnuszának első fele arról tanúskodik, hogy a teremtés előtt, az Ige mindenben az Atyával kapcsolatban és az Ige által lett. Az Ige azonban belépett az emberi történelem halandó, véges világába, mely nem ismerte meg lényét, sőt kivetette magából, pedig azért jött el közénk, mert az Atya (Isten) egyedül általa és rajta keresztül ismerhető meg. Nem tudom, érezhető-e az a belső feszültség, melyet én érzek. Folyton Logoszt vagy Igét mondok, ahogy János is, pedig egészen más szeretnék. János himnusza eddig csak az Igéről beszél, s ezzel komoly feszültséget kelt, mert mostanra talán már mindannyian érezzük, hogy a Logosz helyett nagyon határozottan ki kellene mondani egy nevet. Így érkezünk el a 14. vershez, mely elkezdi feltárni az eddigi Ige vagy Logoszrejtély titkát. Mint egy villám vagy egy vaku fénye, vagy mint egy éles reflektor pásztája hasít bele a versbe az következő sor: “Az Ige testté lett...” (14). Most értjük meg, hogy János kire is gondolt. Később, a 17. versben nevén is nevezi, feloldja a feszültséget, Jézus Krisztusról van szó. A Logosz, az Ige, Isten beszéde és teremtő akarata, mely az örökkévalóság kezdete előtt már minden teremtés letéteményese, minden hívő majdani üdvösségére: Jézus Krisztus. János kétféleképpen beszél Istenről. Van ahol névelővel említi és van, ahol névelő nélkül. Ez a megkülönböztetés egész evangéliumán végigvonul. Ebből a kutatók arra következtettek, hogy a névelő nélküli helyeken Krisztusra utal, míg a névelős helyeken mindig Istenre. Ez az eset áll fenn, mikor azt írja, hogy “... és Isten volt az Ige”. János legfontosabb állítása tehát az, hogy mivel Krisztus volt az Ige, Krisztus már kezdetben, a teremtés előtt is létezett, Istenben volt, mint Isten teremtő beszéde, s az egész teremtés általa lett (3) és minden reá nézvést teremtetett. János ezzel valójában azt mondja, hogy Jézus Krisztus a teremtés oka és célja is egyben. Most érthetjük meg a maga teljességében a teremtést, melyet Mózes első könyve csak anyagi vonatkozásaiban tárt fel, most tárul fel Krisztus szerepe, feladata és Isteni természete is, mely eddig rejtve maradt szemünk előtt. Krisztus, a Felkent, a Messiás nem teremtmény, hanem az Atya közösségében lévő Ige, s így már a teremtés előtt, az idők kezdetén létezett, ahogy a Szentlélek is “... Isten Lelke lebegett a vizek fölött.” (1Móz 1,2) János olyan megvilágításba helyezi a teremtést, mely egyedülálló a Szentírásban, mert igazolja, hogy rejtetten, de már az idők kezdete előtt jelen volt Istenben a Szentháromság. Ahol Mózes első könyvében az Isten szó áll, ott Jánosnál a Logosz szerepel. A két teremtéstörténet együtt alkot egészt, s mindez itt a 14. versben jut el teljességére, mikor az Ige, azaz Krisztus testté lesz, vagyis megszületik. János egészen konkrétan emberi testre gondol, mivel olyan szót használ, mely a nagyon is anyagi testet, a húst (szarksz) jelenti. Az örök Ige emberhússá lett. Isten úgy lépett be személyesen a történelembe, hogy egyszerre maradt Isten és vált

emberré Jézus személyében, emberi ésszel szinte fölfoghatatlanul. Mindennek azonban célja volt, Istennek hatalmas tervei vannak a világgal. János himnusza most már név szerint is Jézus Krisztusról szól, aki által megnyílik a kegyelem és az igazság (17), aki által a Benne hívők jogot kapnak arra, hogy Isten gyermekei legyenek (12), s Ő az emberek világossága. Ez a kegyelem, Isten ingyen kegyelme minden jó összessége, teljessége és Isten legnagyobb ajándéka, mellyel felénk fordul. János itt minden emberről beszél, nincsenek többé kiválasztottak, mindenki azzá vált, mert Isten mindenkit el szeretne érni egyetlen Fián keresztül, s kegyelmét kegyelemre halmozza. Mint a fövenyen a tenger hullámai, úgy árad a kegyelem helyébe újabb kegyelem. Isten szüntelenül önti és önti elapadhatatlan kegyelmének újabb és újabb hullámait gyermekeire, azokra, akik a Logoszt, az Igét, Jézust befogadták szívükbe. Ez a befogadás a hit Krisztusban, a Logoszban, Megváltónkban és Szabadítónkban, de annál több, az Ő személyes ismerete, lényének baráti, sőt testvéri elfogadása, mely már az az újjá szülés, amiről János a 13. versben beszél, mely nem testnedvek által, hanem Istentől, a keresztség által történik. Ezt az újjászületést sokféleképpen szokták érteni. Mi úgy hisszük, hogy Isten keresztségben újjászül bennünket. Ez az újjászületés az a Szentlélek újjászülő és megelevenítő fürdője által (Tit 3,5) történik. A bérmálás pedig a “lélekkeresztség”, melyről Keresztelő János jövendölt Jézussal kapcsolatban (Mt 3,11b). Ez 13 az az újjászületés, mely Nikodémus számára olyan hihetetlen: “Újonnan kell születnetek.” (Jn 3:7) – mondja Jézus. Meg kell térnünk és meg kell keresztelkednünk, újjá kell születnünk a Szentlélek által, hogy megérthessük és elnyerhessük Jézus Krisztus igazságát, világosságát és rajta keresztül Isten bennünket kereső, áradó kegyelmét. Persze az élet sodra sokszor magával ragadja az embert és eltéríti a hit útjáról, bűnökbe viszi, de Istennél mindenkor adott a szívbeli megtérés lehetősége, aki kész megújítani bennünket. János a himnusz végén adja meg azt a megoldást, mely a testet öltés csodája mögött húzódik. A 18. vers azt fejezi ki, hogy Isten valódi mivoltát senki nem ismeri, egyedül csak a Logosz, Krisztus, s Ő azért öltött testet, hogy kijelentse Istent. Ez a kijelentés igehirdetést, az Írás szakszerű, hiteles magyarázatát jelenti. Jézus az egyetlen, aki hitelesen képes megismertetni Isten akaratát az emberekkel. Ahogy Máté megfogalmazza: “... az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.” (Mt 11:27) Ezzel a gondolattal pedig megérkeztünk a túlsó partra, átkeltünk a hídon. János himnuszának hídja a teremtés előttől vezet a történelem és az üdvtörténet középpontjáig Jézus Krisztusig. Isten grandiózus tervét szemlélhetjük, ha e híd korlátjának dőlve megállunk és figyelmesen szemlélődünk. Az egész teremtés célja, hogy a Jézusban testet öltött Logosz, az Isten egyetlen Fia elvezethessen mindnyájunkat az Atyához, hogy az Atya gyermekeivé tegyen bennünket,

14

hogy megismertessen minden újjászülető embert az igazsággal, a világossággal, az örök élettel. Mindez pedig már szükségszerűen mutat a Golgotára, Krisztus kereszthalálára és váltságára, de ekkor, az Ige testet öltésekor mindez még csak Isten tervében szerepel. Ez Karácsony igazi üzenete. Nem a bölcső, nem a jászol vagy a kisded. Mindez csak a díszlet, kellék. János ezeken túlra, a lényegre mutat rá: ő a kisdedben nem az aranyos csecsemőt látja, ezért nem is beszéli el a felszín eseményeit, hanem fölismeri a hússá, emberi testté lett Igét, aki már a teremtés sarokköve volt és majd a világ szabadítója és megváltója lesz. Ünneplésünk valódi oka az, hogy Isten megadta számunkra Jézus Krisztusban az Ő megismerésének és személyes kapcsolatának lehetőségét. Elküldte Fiát, hogy megismertessen bennünket az Atyával és gyermekeivé fogadjon bennünket. Jézus Krisztus váltságában lemossa bűneinket, hogy tiszták és feddhetetlenek legyünk, és Hozzá térhessünk meg az örök életbe. Ez a csodálatos lehetőség ragyogott fel a hajnalcsillaggal, mely Jézus születését jelezte a pásztorok, a napkeleti bölcsek felé – és felénk is. Mi a teendőnk? Elindulni, ahogy a pásztorok, bölcsek is elindultak, rátérni arra az útra, melyet Isten kijelölt számunkra Krisztusban, mert egyedül Ő jelentette ki az Atyát, egyedül Ő ismeri, egyedül Ő vezethet Hozzá. Íme a mi igazi karácsonyi ajándékunk: Jézus Krisztus, az Ige, a Logosz, a világosság, az út, az igazság és az élet. Amen

Szűz Mária, Isten anyja Újév “Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát és Józsefet, és a jászolban fekvő kisdedet. Amikor meglátták őket, elhíresztelték azt, amit a gyermek felől hallottak. És mindnyájan, akik hallották, csodálkoztak azon, amiről a pásztorok beszéltek nekik. Mária pedig megjegyezte mindezeket a dolgokat, és el-elgondolkodott rajtuk szívében. A pásztorok pedig visszatértek, magasztalták és dicsérték Istent mindazokért a dolgokért, amiket hallottak és láttak úgy, ahogy megmondták nekik. Amikor elérkezett a nyolcadik nap, hogy körülmetéljék a gyermeket, a Jézus nevet adták neki, úgy, amint az angyal nevezte, mielőtt anyja méhében fogantatott.” (Lk 2,16-21) Ma Szűz Mária, az Isten Anyjának ünnepe van, s ezen ünnep okán a történetből azonnal irányítsuk figyelmünket Máriára. Miután megszülte Jézust, pólyába tekerte, és mivel nem volt hely a fogadóban, egy kisebb helyiségben vettek szállást, a hagyomány szerint barlangban vagy istállóban. Ekkor megérkeztek a pásztorok és dicsőítve Istent, elmesélték, hogy miket láttak-hallottak, Isten 15 angyala mit mondott nekik. Az evangélista nagyon fontosnak tartotta, hogy megjegyezzen Máriával kapcsolatban két mozzanatot, ami meghatározó, és a mai szentbeszéd magvát szolgáltatja. A két legfontosabb szó az, hogy Mária a hallottakat “megjegyezte”, és hogy “el-elgondolkodott” rajtuk. Az, hogy az evangélista ezt a két mozzanatot leírja, egyértelműen árulkodik arról, hogy Mária számára mindaz, amit a pásztorok elmeséltek neki, a legkevésbé sem volt egyértelmű. Gondolkodnia kellett róla, és jól meg kellett jegyeznie, nyilván, hogy pontosan felidézhesse időről-időre, ám nem holmi érzelmes visszaemlékezés jegyében. Ez a két megjegyzés különleges nézőpontot tár föl. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a szent emberek mindenben tökéletesek voltak, akik mindig tudták mit kell tenniük, hogyan kell viselkedniük. Mint a rossz kalandfilmekben a szuperhősök, akik mindenben tökéletesek. Ez a szemlélet azonban nem teljesen fedi a valóságot. Képzeljétek el Testvérek azt a szituációt, amikor a tizenegynéhány éves Mária, talán egy-két órával a szülés után, kimerülten, egy gazdasági helyiségben vagy istállóban pihen gyermekével, s ekkor betódulnak a környék birkapásztorai, és heves gesztikulációval és kitörő örömmel elkezdenek valamit mesélni arról,

16

hogy kicsoda ez a kisded. A fáradt Mária, aki arra vágyik, hogy együtt lehessen Jézussal, és hogy kipihenje magát, hallgatja, csak hallgatja, amit mondanak, és biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezen érti meg, mit akarnak, hogy miért is jöttek a pásztorok. Azt mondják, hogy a kicsi Jézus az Üdvözítő és az Úr Krisztus, vagyis a Messiás. Mária hallgat, és jól megjegyzi, hogy miket mondanak. Ő bízik Istenben, hitt és hisz Neki, nála jobban talán senki nem hitt soha. Csodálatosan esett édes teherbe, egy angyal hírül adta neki, hogy gyermeke Isten Fia és Izrael királya lesz, és Erzsébettel annakidején alaposan meg is beszélték a dolgot. József is kapott álmában üzenetet Istentől, de azért erről nem hallott korábban. Hogy az ő gyermeke Üdvözítő? Kit üdvözít? Úr Krisztus, a Messiás? Az angyal neki ezt nem mondta. Testvérek, ez a helyzet, és a mai igeszakasz azt a kérdést veti fel, hogy vajon hol van a hit határa, van-e egyáltalán a hitnek határa? Hiszen Mária szeplőtelenségével és az emberi elgondolás szerinti tisztességével az életét is kockára tette, hogy gyermeke megszülethessen. Arra kérdezek most rá Máriával együtt, hogy vajon meddig terjed az emberi bizalom? Mit hiszünk el Istennek és küldötteinek? Mária hogyan hitt? Mielőtt rávágnánk, hogy Mária mindent azonnal elhitt a pásztoroknak, idézzük fel újra a két szót: “megjegyezte” és “el-elgondolkodott”. Az apostol valamiért felhívja a figyelmünket, hogy még ő sem tudta abban a pillanatban a magáévá tenni, amit hallott, hanem megjegyezte és gondolkodott róluk, ma ezt úgy mondjuk, hogy meg kellett emésztenie a dolgokat. Ugyanez a mondat hangzik el nem sokkal később Szent Lukácsnál is, amikor Jézus tizenkét évesen a templomban tanít. Szülei keresik, s miután megtalálják, anyja kérdőre vonja: “Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Lásd, apád és én szomorúan kerestünk.” Mire Jézus így szól: “De miért kerestek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell fáradoznom? Szent Lukács itt is megjegyzi: “Szavait anyja mind megőrizte szívében.” Aztán jusson eszünkbe egy másik különös élethelyzet Szent Márk evangéliumából (Mk 3,30). Mária és a rokonok Jézusért mentek, mert a farizeusok és írástudók elhíresztelték, hogy ördög van benne. A család szerette volna Jézust hazavinni és kigyógyítani vélt elmebajából, s bár Mária is ott volt, Jézus nem ment ki hozzájuk, hanem a hívőket nevezte családjának és rokonainak. Aztán később, Mária ott állt a kereszt alatt, és látta egyszülött fiát kínhalált halni. Szemlélte megkorbácsolt, megkínzott, csurom seb, vértől fuldokló fiát, amint visszaadta lelkét Teremtőjének. Ha végigtekintünk ezen az eseménysoron, egy hozzánk nagyon közel álló, emberi kép rajzolódik ki előttünk. Egy szerető, féltő, aggódó anya képe, aki – mint minden szülő – a legjobbat szeretné gyermekének, aki szeretné megóv-

ni gyermekét minden bajtól, aki sokszor nem tudja elfogadni, hogy gyermeke másmilyen, mint amilyennek ő akarja látni, aki nem is igazán érti, hogy gyermeke mit miért tesz, de igyekszik minél jobban szeretni őt. Ám épp azért, mert édesanyja szerette legjobban a földön, biztos, hogy Máriának volt a legtöbb benső vívódása Fiával kapcsolatban. Hallania kellett, ahogy Jézus hangosan megkérdezi: – Ki az én anyám? – bizony, ő azt hallotta, hogy Jézusa megtagadta a vér szerinti rokoni köteléket, a lelki rokonság tökéletességéért. Vajon kimondta valaha Mária az egyik legrosszabb szülői mondatot: – én megmondtam, kisfiam, hát nem megmondtam, hogy baj lesz ebből? Nem tudjuk, de valószínűbb, hogy nem mondta ki. Ott állt a kereszt alatt, és mondhatta volna azt, hogy látod-látod mi lett ebből? De nem. Csak jól megjegyezte a dolgokat és gondolkodott rajtuk, megpróbálta szívvel és lélekkel magáévá tenni a hallottakat és látottakat, minden emberi, anyai ösztöne és elgondolása ellenére. Mindez pedig már ott sejlik abban, hogy a pásztorok látogatáskor jól megjegyezett mindent és el-elgondolkodott rajtuk. Bizony, gyakran kellett gondolkodnia ezeken, míg vér szerinti anyaságától eljutott a lelki anyaságig, de Mária nagysága éppen ebben rejlik. Mária képes volt lemondani a maga módján való szeretetről, hogy eljuthas- 17 son a hit elvárások nélküli szeretetére. Képes volt lemondani az ő Jézuskájáról, hogy eljuthasson annak kimondásáig: én Krisztusom. Nem túlzok, ha azt mondom, Mária lelki útja lehetett a legrögösebb út, amit hívő valaha bejárt. Meg kellett tanulnia, nem mint gyermekére, hanem mint megváltójára tekinteni a saját fiára. Nem mehetett könnyen. Jézus nem véletlenül mondta, hogy senki nem lehet próféta a saját hazájában. Mária talán valamikor húsvét és pünkösd között érthette meg teljes egészében – miután látta a kereszten kiszenvedni és kínhalált halni édes gyermekét, s miután maga is megbizonyosodott arról, hogy valóban feltámadt a halálból –, hogy a galileai Jézus nem egy “nemmegmondtam” gyermek volt, hanem valóságosan az Isten Fia, Úr és Messiás, a Megváltó Krisztus. Az óhitű katolikusok mélyen tisztelik a szenteket. Mária példáján érthetjük meg leginkább, miért. Mindannyian hasonlítunk rá, ezért is tiszteljük különösképpen, hisz olyanok vagyunk a hit és életszentség terén, mint Mária, amikor megjegyzett és elgondolkodott a hallottakon. Pontosan ezért kérhetjük közbenjárását, épp ezért tisztelhetjük. Képes volt meghaladni anyaságának minden önfeláldozó, óvó szeretetét, azaz a birtokló szeretetet, és szép lassan, lépésről-lépésre, botladozva, meghaladva

szülői szerepét, majd elveszítve egyetlen gyermekét, gyötrelmek és könnyek közt megtanult hinni Isten Fiában, a Megváltóban, az Úrban, Krisztusban, képes volt arra, hogy maga is Krisztus képére átalakuljon. Nekünk is ez a feladatunk, lemondani önszeretetünk előjogairól és akaratáról. Kezünkben szeretnénk tartani az irányítást, hivatkozva érdekeinkre és akaratunkra, azonban idővel be kell látnunk, hogy nem mi irányítjuk az eseményeket. Ahogy Mária tette, Jézust követve, Őt kérve, rajta keresztül mi is felnőhetünk hitünkben, mi is eljuthatunk dédelgetett egyéni megfontolásainktól addig, hogy teljes hittel, a saját szándékaink előfeltétele nélkül tekintsünk Krisztusra. Karácsonykor a kis Jézust láttuk a bölcsőben, most pedig már az Igét hirdetni készülő, felnőtt Jézus Krisztust szemléljük. Hosszú út, a hit hosszú útja, míg bejárhatjuk ezt a lelki életpályát. Lépjünk rá erre az útra Máriával, nyissuk meg szívünket és alakuljunk mi is Urunk, Jézus Krisztus képére. Amen

18

Urunk megkeresztelkedése Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: »Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?« Jézus azonban ezt válaszolta neki: »Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.« Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«. (Mt 3,13-17) Keresztelő Szent János a Jordán vizében állt és a két partról jöttek hozzá az emberek, hogy bemerítse őket a folyóba. Testvérek, hagyatkozzatok nyugodtan a fantáziátokra, képzeljétek el a nap hevétől sötétre cserzett bőrű pusztai remetét, aki csak sáskát és vadmézet evett, amint ápolatlan, lobogó hajjal és szakállal áll a tikkasztó hőségtől párolgó folyóban és prófétai lélekkel, hittől izzó szavakkal hívogatja zsidó testvéreit, hogy térjenek meg. 19 De mi is ez a megtérés? Keresztelő János különleges tanítása volt, Isten Szentlelkétől. Míg a zsidóság egy nemzeti felszabadító jöttét várta, aki majd katonai és Isteni erővel véget vet a római elnyomásnak és uralomnak, addig Keresztelő János nem a rómaiak ellen fordult, hanem saját nemzetsége ellen, saját testvérei szívét kezdte korholni. A héber ember számára még természetes volt az, amit ma már sajnos senki nem vesz komolyan, hogy az élet bajai, a betegségek, a megpróbáltatások, mind-mind az ember személyes bűnei nyomán szaporodnak és tenyésznek, míg elválasztanak és távol tartanak Istentől. Természetesnek vesszük, hogy a mai magyar társadalom és erkölcs beteg, de nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy ennek oka a saját szívünkben van, az ott fészkelő bűn miatt. “Elhervadtunk mindnyájan, mint a falevél, és bűneink, mint a szél, elsodornak minket.” (Iz 64,5) – írja Izajás próféta. A bűn kárhozatba és veszedelembe dönt, mert “...a bűn zsoldja a halál...” (Róm 6,23) – erősíti meg az Apostol. Keresztelő Szent János felismerte, hogy népének boldogtalansága nem a külső elnyomás miatt áll fenn, hanem saját bűnei miatt. Korábban ugyanezt a felismerést hirdették a próféták: Izajás, Ezekiel vag Jeremiás. Ahogy ő maga megvallotta, küldetése, mellyel bűnbánatra és megtisztulásra invitálta Izrael fiait, csak előkészítő munka volt, amellyel Jézus Krisztus számára készítette elő a szíveket.

20

“Én vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog megkeresztelni titeket. (Mt 3,11) Keresztelő Szent János azért tisztította meg a szíveket, hogy azok képesek legyen befogadni a Jézus Krisztus által kijelentett Isteni igazságot és tanítást, mely az Isten országáról szólt. Mert Isten nem fér össze a tisztátalannal, nem tud bemenni a bűnös szívbe és lélekbe, ahogy az Isten szent színe elé sem mehet be a bűnös, csak a megtisztult lélek. Persze fölvetődik a kérdés, hogy Jézusnak miért kellett megkeresztelkednie, ha ő bűntelen volt (1Pt 1,18)? Nyilvánvalóan nem bűnei bocsánatára keresztelkedett. Mindennek mélyen szimbolikus értelme van. A szentbeszéd kezdetekor színesen festettem le, miként állt János a kért part között a vízben, ami tökéletesen szemlélteti, hogy Keresztelő János az Ó -és az Újszövetség között is állt. Már nem ószövetségi volt, hiszen szembe fordult a zsidó templomi kultusszal és az állatáldozatok helyett a szívbeli megtérést hirdette, ugyanakkor még nem volt újszövetségi, hiszen csak útkészítője, előfutára volt Jézus Krisztusnak. Azzal, hogy Jézus hozzá ment megkeresztelkedni, kinyilvánította az Ő eljövetelét hirdető prófétai, ószövetségi kor végét, és keresztségével megkezdődött az Újszövetség. Valószínűleg Jézusnak is szüksége volt erre az élményre, hiszen maga is kijelentést kapott az Atyától: „az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«.” Mi, mai keresztények pontosan értjük, hogy Isten a Szentlelket nyilatkoztatta ki a Jordánban, amikor a Fiúra a Lélek leszállt és az Atya szózata hallatszott. Ám vajon mit jelentett mindez Jézus számára? A galamb mindannyiunknak Noé bárkájáról ismerős leginkább (Ter 8,8-12), mégis sokkal fontosabb, hogy áldozati állatként szerepelt a mózesi törvényekben (pl. Lev 5,7). A galamb fehérsége mindig a tisztaság jelképe volt, ezért adhatták a szegényebb zsidók bűneikért való áldozatul a jeruzsálemi templomban. Jézus számára a Jordánban átélt élmény nem csak ezt jelenthette, hogy a Lélek leszállt rá, hanem jelentősége lehetett annak is, hogy egy áldozati állat képében ereszkedett alá. Vagyis Isten áldozatra indította Jézust. Ugyanakkor szeretett Fiaként mutatta be őt az Atya, egészen úgy, ahogy Izajás prófétánál olvassuk: „Nézzétek, a szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek.” (Iz 42,1) Mindez Jézus számára hármas elhívást jelentett: Isten szeretetében Fiaként osztozni, igazságot vinni a nemzeteknek: vagyis hirdetni Isten országát, ugyanakkor elrendeltetést, inspirációt arra, hogy áldozattá legyen mindannyiunk bűneiért. Tökéletes szeretet és tökéletes váltság kettőssége rajzolódik ki a Jordán

vizéből kiemelkedő Jézus körül. Mi keresztények hisszük, hogy a keresztség szentsége nem csak a bűnöket törli el, de lelki újjászületést is jelent az ember számára, mely nélkül aligha üdvözülhetünk. A hívő ember életében a keresztség az az alapszentség, mely kegyelmileg utat nyit Istenhez és minden további szentséghez. Jézus számára ez az élmény tehette egyértelművé elhívását és pontos küldetését, hiszen ezt követően, a pusztai böjt után haladéktalanul megkezdte tanítói munkásságát, folytatva Keresztelő Szent János megtérésre hívását és prédikálva az Isten országát. A megtérést úgy szoktuk emlegetni, mint a gondolkodás megváltozását, a rossztól való elfordulást. Mindez úgy történik, hogy Isten kegyelme hitet önt az emberi szívbe, melynek fényénél képes lesz felismerni addigi bűneit, tévedéseit, majd megbánásra indul ezek fölött, s amint Isten bocsánatát kéri, az Úr a hit miatti ingyen kegyelmével igazzá teszi az embert, Jézus vérével lemossa, eltörli bűneit és megbocsát. Ezt jócselekedetekkel segíteni is tudjuk. A megtért ember a korábbiakhoz képest megváltozik, békesség, szeretet, öröm, engedelmesség, alázatosság és a jó cselekvése jellemzi. Az ilyen ember már Jézus Krisztus testvére és Isten gyermeke lesz. Mi történt hát a Jordánban? Az utolsó próféta feladatával együtt véget ért az Ószövetség, mert eljött Jézus Krisztus, aki a keresztégben elfogadta az Atyától azt a küldetést, amellyel mindannyiunk bűneiért feláldozta magát. Elkezdődött 21 az Újszövetség korszaka, melyben belekeresztelkedve Jézus Krisztus vérébe és feltámadásába, újjászületve víztől és a Szentlélektől mi magunk is Krisztust öltöttük magunkra. Ám senki nem gondolja, hogy azért, mert egyszer megkeresztelkedett, egy életre biztos az üdvössége. Az ember természete bűnre hajlik, mindannyiunkban ott vannak a kísértések és a nyomukban felbukkanó rossz tettek. Igaz, hogy a keresztség fürdőjében újjászülettünk Krisztusban, de időről-időre szükségünk van a megtérésre, hogy személyes bűneink terhét letéve megmaradjunk az üdvösséges tisztaság és lelki készség kegyelmében. A megkeresztelkedés egyszeri az ember éltében, ahogy a Nicea–Konstantinápolyi Hitvallásban mondjuk, hisszük az egy keresztséget a bűnök bocsánatára. Ám mégis szüntelen önvizsgálattal és bűnbánattal élünk, hogy megmaradjunk az Úrban. Ez nem bűntudatkeltés. Isten csodálatos tervének ajándéka, hogy földi életünk utolsó pillanatáig kész nekünk mindig és újra megbocsátani, pusztán azért, mert az Ő lényege a szeretet. Az első őskeresztény templomokat igyekeztek élő víz, tó, folyó közelében építeni, hogy mindig kéznél legyen, ha keresztelni kell. Isten szeretetének egyik csodás bizonyítéka a bűnbocsánat szentsége, mellyel időről-időre lemossa bűneinket és megtisztít minket. Ahogy a Zsoltáros mondja: „Hints meg engem izsóppal és megtisztulok, moss meg engem és a hónál fehérebb leszek!” (Zsolt

51,9) Jézussal együtt, lélekben kiemelkedve a vízből, mi is láthatjuk a Szentlelket, és hozzánk is szól a mennyei szózat, mert mindannyian, akik így élünk a hit ajándékaival joggal neveztetünk Isten fiainak és leányainak. Amen

22

Nagyböjt “Akkor a Lélek elvezette Jézust a pusztába, hogy megkísértse az ördög. Miután negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odajött hozzá a kísértő és ezt mondta neki: »Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek legyenek kenyérré.« De ő ezt válaszolta: »Írva van: ‘Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely az Isten szájából származik’«. Akkor magával vitte őt az ördög a szent városba, odaállította a templom ormára és azt mondta neki: »Ha Isten Fia vagy, vesd le magadat! Mert írva van: ‘Angyalainak parancsolt felőled: a kezükön hordoznak téged, hogy kőbe ne üssed lábadat’«. Jézus ezt mondta neki: »Az is írva van: ‘Ne kísértsd az Urat, Istenedet’«. Azután magával vitte őt az ördög egy igen magas hegyre. Megmutatta neki a világ összes országát és azok dicsőségét, majd azt mondta neki: »Ezeket mind neked adom, ha leborulva imádsz engem.« Jézus azt felelte neki: »Távozz, Sátán! Mert írva van: ‘Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj’«. Akkor elhagyta őt az ördög, és íme, angyalok jöttek hozzá és szolgáltak neki.” (Mt 4,1-11) Nagyböjt az átlag keresztény számára a hústól való tartózkodás idejét jelenti, egy olyan időszakot, amikor minden hívőnek be kell kapcsolódnia az Egyház aszkézisébe és Húsvétra készülődésébe. A koplalás és lemondás olyan általános gyakorlattá vált, hogy hajlamosak vagyunk csak erre koncentrálni és elfeledkezni az időszak lelki összefüggéseiről. A minap a szinkronban, néhány kollégám a böjtről beszélgetett, és végül abban állapodtak meg, hogy mindegy miről, csak valamiről mondjon le az ember, mert ez jelenti a böjtöt. Nem szóltam bele a beszélgetésbe, pedig épp a lényegről nem esett szó, hogy miért is böjtölünk, és mit jelent a böjti idő? A zsidó nép negyven évig vándorolt a pusztában (MTörv 8,2-3). Mózes negyven napig volt fenn a Sinai hegyen, míg nem evett, nem ivott (Kiv 34,28). Jézus a sátánhoz intézett szavait visszhangozza a Mózesi Törvénykönyv és a Zsoltáros is: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal az igével, amely az Úr szájából származik” (MTörv 8,3). „Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben” (Zsolt 91, 11-12), és sorolhatnánk (MTörv 6,13; 32,11; 34,1). Az Ószövetségben a böjt mindig a bűnbánat és bűnbocsánat kieszközölésének hathatós eszköze volt, amikor az ember megalázkodott Isten előtt. Ugyanakkor a számos utalás és mózesi analógia ezen túl azt is kifejezi, hogy mindaz, ami

23

24

egykor a zsidó néppel megtörtént, most egészen más, új formában újfent megtörténik, Isten és ember kapcsolata teljességében megújul. Ószövetségi szimbólumokon keresztül jut kifejezésre az új szövetség. Jézus a Jordánban történt megkeresztelkedése megfelel a kivonulás Vörös-tengeren történt átkelésének, a negyven a nap a negyven éves pusztai vándorlásnak, s Jézus új Mózesként megújította az egykori szövetséget, míg lélekben végigjárta népének minden szenvedését és megpróbáltatását. Azt hiszem érezhető, hogy Nagyböjt kapcsán kicsit másról van szó, mint hogy tartózkodjunk bizonyos ételektől. A puszta (erémosz) mindig különleges hely volt. Ózeás próféta így ír róla: „Majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s szívére beszélek, hogy úgy válaszoljon, mint ifjúsága napjaiban” (Óz 2,16.17.). A puszta mindig az egyedüllét, a megszokott életből, szimbolikusan az egész életből történő kiszakadás, kilépés helye, a megpróbáltatások, kísértések, benső harcok és ebből fakadóan a benső megújulás helye. Keresztelő Szent János a pusztában készített utat Krisztusnak. A későbbi keresztény évezredekben Remete Szent Pál, Remete Szent Antal vagy Szent Athanáz mind azért vonultak a pusztába, hogy megvívják benső csatáikat és kemény próbákon keresztül bizonyuljanak hűségesnek és erősítsék meg hitüket. A böjti időszakban mindig a lemondást szokás hangsúlyozni, de Jézus nem azért ment a pusztaságba, hogy bűnbánatot gyakoroljon, sem azért, hogy fogyókúrázzon. Azért kellett kivonulnia az emberi világból, hogy próbák során bizonyuljon hűségesnek, hogy felkészüljön mindarra, ami rá vár. E szemlélet kulcsszava a kísértés (peiraszmosz). Tavaly, amikor a Miatyánkról beszéltünk, ugyanezt a szót elemeztük, mely az imádság egyik nagyon fontos sorában található: „és ne vígy minket kísértésbe...”. Akkor elhangzott, hogy eredeti ös�szefüggésében nem azt jelenti, hogy valaki bűnre csábít valakit, eredendően nem erkölcsi szakkifejezés. Sokkal fontosabbat, próbát, próbatételt, megpróbáltatást jelent. Míg naponta azért imádkozunk, hogy Isten megóvjon bennünket a próbatételektől és megpróbáltatásoktól, addig időnként – és ez Nagyböjt egyik lényeges vonatkozása –, ki kell vonulnunk a megszokásokból és a hétköznapi életből, hogy megpróbáljuk magunkat, hogy próbákon keresztül bizonyuljunk hűségesnek és tudjunk megújulni. Jézus is azért ment a pusztába, hogy kiállja ezeket a próbákat, hogy szembenézzen a gonosszal. A héber sátán szó jelentése: vádló, ma úgy mondanánk: ügyész, tágabb értelemben ellenszegülő. Ennek az újszövetségi megfelelője a diabolosz, amit ebben az igeszakaszban Szent Máté konzekvensen használ. Jelentéstartalma kicsit bővebb: rágalmazó, hamisan vádoló. Mindenre és mindenkire vonatkozik, aki Isten akaratával szembe törekszik.

Persze, föl kell, hogy merüljön bennünk a kérdés: ha Jézus tökéletes ember és tökéletes Isten is volt, azaz teljesen bűntelen, akkor mégis miben, hogyan lehetett Őt kísérteni? Volt valódi tétje a hosszú, pusztai böjtnek? Természetesen igen. Mert Jézus ugyan bűntelen volt, de esély – ha csak egészen kicsiny is – volt arra, hogy másképp történjen minden, mint ahogy az isteni üdvtervben állt, hogy ne jusson keresztfára, ne támadjon fel, ne váltsa meg bűneinket, ne szerezzen örök életet. Épp ez a próba lényege. Valójában miről szólt Jézus pusztai tartózkodása? Mi volt annak igazi tétje? Az, hogy azt a hatalmat, amit Istentől kapott, vajon mire fordítja. Próbatétele arra irányult, hogy vajon kisajátítja-e isteni léte korlátlan jogait és lehetőségeit vagy sem? Lesz-e inkább a saját elképzelése vagy esetleg a váradalmak szerinti nemzeti Messiás, aki csak kicsiny, kiválasztott népéért jött és annak boldogulását nézi, vagy lesz mindenki üdvözítője? Kérlek benneteket Testvérek, próbáljatok elvonatkoztatni a szokásos gonoszképtől. A kísértő nem egy rosszindulatú manó volt, aki tudta, hogy eleve hiába kísérti Jézust. Nagyon is reális dolgokat kínált neki: változtassa a köveket kenyérré, azaz kezdje meg a messiási korszak bőséget szerző csodáit. Vesse le magát a templomról, azaz szálljon alá Isten székhelyéről népéhez, mely bizonyítaná felkentségét. A harmadik próba minden hatalmat és a már Ábrahámnak 25 megígért, de egészében soha meg nem szerzett Kánaán vidékét kínálta fel. Jézus számára e kísértések nagyon is konkrétak voltak, melyek nyomán két út tárult fel előtte. Az ószövetségi váradalmak Messiása lehetett volna, egyszerre megnyerve és teljesítve mindent az egész zsidóságra nézve; avagy Isten kínokkal és nehézségekkel teli útján járva a világ üdvözítője, mely a világ szemével és a zsidóság szemével a teljes a kudarcot jelentett ugyan, ám valójában üdvszerző volt az egész teremtésre nézvést. Oda szeretnék mindezzel kilyukadni, hogy megvilágítsam, Jézus számára a kísértés nem erkölcsi vagy morális kérdés volt. Őszintén szólva, számunkra sem az. Túl egyszerű volna az élet, ha a kísértés pillanatában tudná az ember, hogy amit épp választani készül, az a rossz-e vagy sem. Ha így lenne, senki sem választaná a rosszat. Mi hát a valóság? Az, hogy ahogy Jézus döntési helyzetbe került a pusztában, mi is döntési helyzetekbe kerülünk. Általában nem a jót és a rosszat látjuk, mint egy középszerű amerikai filmben, hanem reális vagy annak tűnő választási lehetőségeket. Isten szabad akaratot ad, hogy válasszunk. Ez a próba. Nem a rossz csábít minket valami gonosz dolog megtételére, hanem szabadságunk van döntéseket hozni, és amit később rossznak látunk, az sokszor ennek a szabadságnak és az adott körülmények között meghozott szabad döntésünknek az eredménye. Felejtsük el a gonosz csábítót, aki félelmetes hörgések közepette akar rávenni valamire, ami ellenkezik Isten akaratával. Van ilyen lelki értelemben, de a rossz leginkább a mi személyes szabadságunkon keresztül

26

támad, és döntéseinkben van jelen. Pont ettől olyan fontos a puszta, mint hely, ettől olyan hangsúlyos a böjt, ezért olyan jelentős az imádság. Jézus minden fontos esemény vagy életfordulat előtt magányban imádkozott. Hol pusztában, hol hegyen, hol ligetben. De mindig kivonult a megszokásokból, a hétköznapokból. Nagyböjt időszaka arról szól, hogy hagyjuk magunk mögött a megszokásokat, a hétköznapokat, lépjünk ki megszokott munkahelyi és élet-szerepeinkből, és nézzünk szembe önmagunkkal. Az imádság, mint az Istennel való személyes kapcsolat útja, a lemondás, aszkézis, a befelé figyelés mind-mind egyetlen célt szolgál, azt, hogy jól tudjunk élni szabadságunkkal, döntési lehetőségeinkkel. Nagyböjt lényege, hogy személyes próbatételeinket megtegyük, szembenézzünk életünkkel, választásaink által megújulva, Istenre figyelve és koncentrálva hozzunk döntést. Azért lépünk ki a hétköznapokból, azért megyünk a pusztába, hogy onnan egy megerősödött, hitben megújult ember térjen vissza. A pusztai böjt a megtisztulás, elmélyedés, szembenézés lehetőségét kínálja. Arra ad lehetőséget, hogy felismerjük a bennünk, a döntési helyzeteinkben ránk leselkedő rosszat, és hogy szembesülve önmagunkkal, imádsággal Istenre figyelve, a lelkiekre és szellemiekre koncentrálva helyes utat választhassunk. Nagyböjt időszaka az igazi önismeret időszaka, a puszta az önismeret helye. Itt kiderül kik vagyunk, s itt kapunk lehetőséget a megújulásra is. II. János Pál pápa szerint “a Nagyböjt a hívők számára kedvező alkalom az élet mély átvizsgálására.” Ez a szembenézés, ha imádsággal, a lelkiekre és az odafent valókra történő fókuszálással történik, lelki elmélyedésben és igaz lelkiismeretvizsgálattal, bűnbánattal párosul, akkor segít, hogy Jézus Krisztust követve megismerjük valódi önmagunkat és Isten akarata szerinti döntést hozzunk. Mert Ő a mi segedelmünk, “Aki hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a bűnt.” (Zsid 4,15) Kempis Tamás szavaival zárom az ünnepi időszak első homiliáját: “Tűz az aranynak próbája, az igaz embernek pedig a kísértés.” Amen

Virágvasárnap “Amikor már Jeruzsálem közelében jártak és odaértek Betfagéhoz az Olajfák hegyén, Jézus előre küldött két tanítványt. Azt mondta nekik: »Menjetek be az előttetek lévő faluba. Mindjárt találni fogtok egy szamarat megkötve, és vele egy csikót; oldjátok el, és vezessétek ide hozzám. Ha pedig valaki szólna valamit, mondjátok, hogy az Úrnak van rájuk szüksége, és azonnal el fogja engedni őket. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék az ige, amit a próféta mondott: Mondjátok Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád; szelíd ő, s szamárháton ül, szamárcsikón, teherhordó állat fián«. A tanítványok elmentek és megtették, amit Jézus parancsolt nekik. Odavezették a szamarat és a csikót, rájuk tették ruháikat, ő pedig felült rájuk. A hatalmas tömeg pedig leterítette ruháit az útra, mások meg ágakat vagdostak a fákról és az útra szórták. A tömeg, amely előtte ment és akik követték, így kiáltoztak: »Hozsanna Dávid fiának! Áldott, aki az Úr nevében jön! Hozsanna a magasságban!« Amikor bement Jeruzsálembe, az egész város megmozdult. Azt kérdezték: »Kicsoda ez?« A tömeg így felelt: »Ez Jézus, a próféta, a galileai Názáretből.«“ (Mt 21,1-10) Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt jártam Párizsban. Csodálatos utazás volt, lenyűgözött a város, a művészet koncentrált jelenléte, a rengeteg műemlék. Az Eiffel torony, a Louvre után persze megnéztem a Diadalívet is. Impozáns építészeti elrendezésben, a Champes Élysées-en áll a hatalmas alkotás. Odaérve és körbejárva mindjárt elővettem az útikönyvet, amely leírta, hogy az 1800-as évek elejét I. Napoleonnak kezdték építeni, de csak harminc év múlva készült el, s hogy az épület a római kultúrából és császárságból merítve állít emléket a győzelmes francia nemzetnek, ugyanakkor a reliefek művészetileg nem sokat érnek, az egész épület művészeti értéke igen megkérdőjelezhető. Csalódottságot éreztem, hogy Párizs egyik legfontosabb műemléke a valóságban nem képvisel magas művészeti értéket. Győzelmet hirdet, de valahogy értéktelen, nem méltó megemlékezés, nem azért építették, hogy értéket teremtsenek, hanem, hogy az emberi nagyságot hirdessék. Úgy éreztem, mintha Bábel tornyát láttam volna, és ettől kezdve egész Párizs úgy maradt meg bennem, mint a nagyzolás emlékműve, az emberi nagyképűség túlméretezett díszlete. Ahogy Jézus virágvasárnapi bevonulását olvastam az evangéliumban, rögtön ez az utazás jutott eszembe. A népi vallásosság Jézus bevonulását, győzedelmes diadalmenetnek tartja, mint amikor egy hadvezér a megszerzett győzelem után átmasírozik a diadalív alatt, amit a nép a győztes nagyságának és a csata emlé-

27

28

kének méltó emlékének állított. Van azonban több részlete is Virágvasárnapnak és ennek a bevonulásnak, ami miatt ez az esemény dicsősége éppolyan kétes, mint a párizsi Diadalívé. Fel kell tennünk a kérdést, vajon kit ünnepelt a tömeg? Rávághatnánk, hogy Jézust, de ez mégsem ilyen egyszerű. Szent János leírja, hogy Lázár feltámasztásának híre futótűzként terjedt szét a környéken, s ez a csoda tömegeket késztetett, hogy Jeruzsálembe menjenek, látni a gyógyítót, azt az embert, aki Úr a halál felett. Ebben a tekintetben Jézust ünnepelték, de mégsem azt a Jézust, aki a szamár hátán belovagolt Jeruzsálembe. Nyilván sokan voltak ott, akik hallották Jézus személyes tanítását vagy meggyógyultak, esetleg részt vettek a kenyérszaporítások csodálatos eseményein. Nyilván sokan voltak azok, akik nem csak egy gyógyítót láttak, hanem lélekben és igazságban hitték is mindazt, amit Jézus hirdetett, a keresztség bűnbocsánatát és az Isten országát. Ám az is nyilvánvaló, hogy sokan lehettek azok, akik csak a csodákkal és Jézus csodahírével találkoztak. Ha szabad így fogalmaznom, ezzel a diadalmas bevonulással az a baj, hogy Jézus nem akart diadalmasan bevonulni, nem volt győztes hadvezér, sem a hit tábornoka. Jézus csak szegény módjára, gyalog, tanítványai körében vándorolt, az ilyen dicsőséges bevonulás teljesen idegen volt az Ő addigi viselkedésétől és életvitelétől. Emlékezzünk csak, ugyanebben az evangéliumban pénz, tarisznya, saru és bot nélkül küldte el tanítványait (Mt 10,9). Akkor mégis miért kellett így bevonulnia? Nos, a nép úgy hitte – különösen Lázár feltámadása után –, hogy elérkezett a Messiás, a zsidóság politikai, vallási és katonai vezetője, aki összegyűjti a tizenkét törzset, helyreállítja Júda és Izrael egységét, visszaadja a kiválasztott nép méltóságát és tisztességét, szabadságát és hatalmát, Istent a zsidóság felemelése által dicsőíti meg. A tömeg ezt a zsidó Messiást várta és Jézusban erre a Messiásra ismertek, ezért fogadták kitörő örömmel, hozsannát kiáltozva. Ám Jézus nem tanította és nem hirdette meg, hogy felszabadítaná népét a római uralom alól. Jézus örömhíre a lelki megszabadulásról, a mennyek királyságáról, Isten atyai szeretetéről és az üdvözítő kegyelemről, bűnbánatról, megtisztulásról és bűnbocsánatról szólt. Jézus nem az a Messiás volt, akit a zsidóság várt, hanem egy másik Messiás, maga Isten Fia, nem politikai vezér, hanem lelki szabadító, nem forradalmár, hanem Megváltó. Virágvasárnap kettős arca itt mutatkozik meg, ebből érthetjük meg, hogy a pálmaágakból és leterített ruhákból alkotott egykori diadalív nem Jézusnak szólt. Jézust másnak látták, mint aki valójában volt, és ezért ezt a másikat ünnepelték, nem Jézust. Azt hitték eljött a hadvezér felszabadító. A tömeg Jézusra vetítette váradalmait, reménységeit, elvárásait, ahelyett, hogy magára Jézusra figyelt volna, arra, amit Ő tanított, képviselt, hirdetett.

A ma emberére is jellemző ez. Hányan hisznek a maguk módján. Sokszor találkozom olyanokkal, akik megvallják, hogy ők a maguk hitét hiszik. Ők is inkább rávetítik a kereszténységre, Jézus Krisztusra a saját hitüket, de valójában arra nem kíváncsiak, amit Isten egyszülött Fiában jelentett ki. Hozsannáznak személyesen fabrikált Jézusuknak, pálmából, felső ruhákból vagy másból díszletet fabrikálnak neki, de az Isten Fia nem érdekli őket, mert a Vele való találkozáshoz fel kellene adniuk a saját elveiket, ennek szent kockázatát pedig nem akarják vállalni. Számomra az a legbeszédesebb, hogy Jézus egy szót sem szólt a bevonulás ideje alatt. Ült a szamárka hátán, és nem mondott semmit. Az Ő hallgatása nem beleegyezés, hanem csak a tűrés némasága. Ugyanaz a hallgatás, amit Pilátus előtt tanúsított. “Ő azonban nem válaszolt neki egyetlen szóval sem, a helytartó pedig nagyon csodálkozott ezen.” (Mt 27,14) Jézus nem mondott semmit, feladata csupán az volt, hogy engedje megtörténni mindazt, aminek az Atya akaratából meg kellett lennie. Ez a bevonulás már a kereszt árnyékában történt, Jézus hallgatása a tökéletes engedelmesség hallgatása volt. A tömeg ugyanúgy egy emberként ujjongott, ahogy majd egy emberként, szinte őrjöngve fogja Jézus megfeszítését követelni: “Keresztre vele!” (Mt 27,23) Jézus ekkor már tudta, hogy ez ugyanaz a tömeg. Ugyanazok a szájak és hangok hozsannáztak, mint 29 akik Barabbást kiáltottak később. “Én, az Úr, kikutatom a szívet, megvizsgálom a veséket, hogy megfizessek kinek-kinek az útja szerint, cselekedeteinek gyümölcse szerint.” (Jer 17,10) Az Úr, ott a szamárcsikó hátán is pontosan láthatta, hogy mit gondolnak róla azok, akik most éltetik, később pedig majd halálát fogják kívánni. Virágvasárnapon a szamár hátáról tőlünk, mindannyiunktól kérdezi: „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” (Mt 16,15) Ő most is vizsgálja és látja szívünket, ezért fontoljuk meg, kinek látjuk Őt. Csodálatos gyógyítónak, történelmi személyiségnek vagy a modern gondolkodás tévelygésében egy erőnek, mely megés felidézhető? A mi küldetésünk ugyanaz, amit az apostolok kaptak és végeztek. Hittel tanúskodni, hogy Jézus Krisztus az élő Isten Fia, a keresztény Messiás, aki kereszthalálával megváltotta bűneinket, dicsőségesen feltámadt, felment a mennybe, ott ül az Atyaisten jobbján, szüntelenül közbenjár értünk és eljön majd, hogy végső győzelmet arasson a gonosz fölött. Jézus Krisztus él és itt, most is velünk van a Szentlélek által. A mai hitetlenek többé már nem az úgy nevezett más vallásúak, mert az ös�szehasonlító vallástudománynak hála, tudjuk, hogy minden vallás toleranciára, tiszteletre, a más hitének elfogadására nevel. A mai igazi hitetlenek azok, aki szkepticizmussal tekintenek Istenre és Jézus Krisztusra, azok, akik ismerik az evangéliumokat, ismerik az üdvösséges örömhírt, de személyes önzésük és aka-

30

ratuk fontosabb nekik, mint az, hogy igazán elfogadják Jézust, Isten törtvényeit kövessék és megtartsák. A mai hitetlenek az a tömeg, mely megkeresztelkedett, de elhagyta az Egyházat és hitét, vallást alkotott magának, ismeri a hit útját, de rá nem lépne semmi pénzért. Ez a tömeg az, mely a maga elvárásai tükrében tekint mindenre és mindenkire, még Jézusra is, ez a tömeg, amely az egyik pillanatban ujjong, a másikban meg szabad utat enged annak a lelkiségnek amely valójában benne lakik, s az Úr vesztére tör. „Hát ti mit mondtok, ki vagyok?” – kérdezi az Úr, s erre a legtisztább felelet az, amit Szent Ágoston adott. Vele együtt mondjuk mi is: “Domine Jesu, noverim Te...”, “Uram Jézus, add, hogy ismerjelek Téged”, mert “az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni.” (Mt 11,27) Jézus virágvasárnapi bevonulása a mi életünkbe való bevonulásának szimbóluma, de csak akkor, ha a bölcsesség, értelem, tanács és erősség Lelke (Iz 11,2) vezet el bennünket a teljes ismeretre, Krisztus megismerésére (Kol 2,2). Virágvasárnap kettőssége szolgáljon tanulságul, hogy csak azok számára lesz üdvösséges Jézus bevonulása, akik nem a személyes akaratuk és elvárásaik tükrében szemlélik Őt, hanem elfogadják azt a tanítást, amelyet Ő nyilatkoztatott ki, s amit az Egyház és a Szentírás közvetít nekünk. A keskeny út pont azért keskeny, mert egyedül ez az ismeret vezet el ténylegesen Hozzá, a többi sajnos mind tévelygés. Ám ne féljetek, ebben maga Isten segít minket, Lelke által. “Az én lelkemet adom majd belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint járjatok, és törvényeimet megtartsátok és megcselekedjétek. “ (Ez 26,27). “Ezért még inkább figyelnünk kell mindarra, amit hallottunk, hogy valamiképpen el ne sodródjunk.” (Zsid 2,1) Vonuljon be szívünkbe ma az Úr Jézus Krisztus úgy, hogy bennünk, akik hozsannával köszöntjük, ne a jeruzsálemi nép kettős lelkületét és hit nélküli örömét lássa, hanem azt a legmélyebb hitből fakadó boldog ujjongást, amivel Szent Péter is megvallotta Őt: “Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Mt 16,16). Így vonuljon be mai ünnepünkbe a békesség és egyszerűség szamárcsikóján, pálmaágak diadalíve alatt, s úgy köszöntsük Őt, ahogy a Szentlélek tanít bennünket: Megváltóként, Úrként, Isten Fiaként. Amen

Nagycsütörtök “A Húsvét ünnepe előtt Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, hogy átmenjen e világból az Atyához, bár szerette övéit, akik a világban voltak, mindvégig szerette őket. A vacsora alkalmával, amikor az ördög már szívébe sugallta Júdásnak, az iskarióti Simon fiának, hogy elárulja őt, Jézus tudva, hogy mindent kezébe adott az Atya, és hogy Istentől jött el és Istenhez megy, fölkelt a vacsorától, letette felsőruháit, fogott egy kendőt és maga elé kötötte. Azután vizet öntött a mosdótálba, és mosni kezdte a tanítványok lábát, majd megtörölte a derekára kötött kendővel. Amikor odaért Simon Péterhez, az így szólt hozzá: »Uram, te mosod meg az én lábamat?« Jézus azt felelte neki: »Amit teszek, azt te most nem érted, de majd később meg fogod érteni.« Péter erre így szólt: »Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha!« Jézus azt felelte neki: »Ha nem moslak meg, nem lesz részed velem.« Akkor Simon Péter ezt mondta: »Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet és a fejemet is!« Jézus azt felelte: »Aki megfürdött, annak elég, ha csak a lábát mossák meg, akkor egészen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mindnyájan.« Tudta ugyanis, hogy ki az, aki elárulja őt, azért mondta: »Nem vagytok tiszták mindnyájan.« Miután megmosta a lábukat és fölvette felsőruháit, újra leült, és azt mondta nekik: »Tudjátok-e, mit tettem veletek? Ti úgy hívtok engem: ‘Mester’ és ‘Úr’, és jól mondjátok, mert az vagyok. Ha tehát én, az úr és a mester megmostam a lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (Jn 13,1-15) Az ókeresztény egyházban a keresztelési lábmosás jellegzetes szertartás volt, ám még nem sikerült tisztázni, hogyan keletkezett ez a hagyomány. Szent Ambrus, milánói püspök egész teológiai rendszert épített a lábmosás köré, és külön szentségnek tekintette, melyet munkáiban, a De virginatate-ban, a De Spiritu Sancto-ban és az Explanatio super psalmos-ban fejt ki. Tudjuk, hogy az ókeresztény közösségekben a kereszteléshez kapcsolódott a lábmosás, melyet maga a püspök végezett, és a papok törölték meg az újonnan kereszteltek lábát. Ez az ősegyházi szokás a Jn 13 köré épül, melyben ez áll: “Ha nem moslak meg - felelte Jézus -, nem lehetsz közösségben velem.”(Jn 13,8). A hazatérő úr vagy a házhoz érkező vendégek lábáról az út rátapadt porának lemosása a házba lépés előtt, mindig a rabszolgák feladata volt. Jézus saját

31

32

szolga voltát hangsúlyozta és mutatta meg tanítványainak. Az akkori világ sem volt különb, mint a mostani. Az ember értékét a birtokolt és gyakorolt hatalom mutatta meg, a szolgát pedig lenézték. Jézusban a hatalom és az alávetettség kettőssége egyszerre és tökéletesen volt jelen. Főpap volt, de nem úgy, mint a jeruzsálemi főpap, hanem főpapként a legalázatosabb szolgálattal adózott minden hozzá fordulónak, mert az emberekhez fűződő viszonyán keresztül tudta legjobban szolgálni és szeretni az Atyát. A lábmosás a nagycsütörtöki misében Jézus Krisztus szolgálatába kapcsol be minket. A Jn 13,14-ben áll: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát.” A szolgai aktus nagyon szorosan összetartozik az utolsó vacsora eseményével. Az asztalközösség vállalása, a közös étkezés mindig az emberek legszorosabb összetartozását fejezte ki. Mi is, családjainkban minden méltó és fontos eseményt, alkalmat családi ebéddel ünnepelünk meg, legyen az érettségi, esküvő, születésnap vagy temetés. A vasárnapi ebéd is ennek a közösség -és szeretettudatnak a kifejezése. A peszah a zsidóság legszentebb ünnepe, az egyiptomi szabadulás és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A bárány elkészítése és elfogyasztása emlékeztette a zsidóságot, hogy Jahve Egyiptomban minden elsőszülöttet elpusztított azokban a házakban, melyek ajtófélfáját nem kenték meg a hibátlan bárány vérével. Jézus azonban nem mint vallásos zsidó tartotta meg az ünnepi vacsorát. Nem azzal a kulturális és vallási eseménnyel van dolgunk, mint a többi zsidó háztartásban. Nem az egykori szabadulásra emlékezett. Jézus, mondjuk úgy: “előre emlékezett”, megalapította az Oltáriszentséget, a kenyér és bor hálaadó áldozati szertartását; szeretetszolgálattal adózott tanítványainak; teljes közösséget vállalt velük – újraértelmezte és újrafogalmazta a peszahot. Többé nem a zsidóság emlékezik a szabadulásra, hanem minden hívő emlékezik Jézus Krisztus szabadítására és szent közösségére az Oltáriszentségben. Jézus Krisztus ugyanolyan életközösséget vállal a hívővel, mint mi egymással a családban. “Nézd, az ajtóban állok és kopogok. Aki meghallja szavam, és ajtót nyit, bemegyek hozzá, vele eszem, ő meg velem.” (Jel 3,20) Ez az életközösség Isten családjába és szent oltárához szólít bennünket. Jézus Krisztus cselekedete a szeretet nagy parancsolatára mutat előre: “Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35) Ugyanis, bár Jézus engedelmessége az Atya iránt határtalan volt, de ez az engedelmesség szeretetből fakadt. Nincs más forrása a keresztény szeretetnek sem, nincs más forrása Krisztus követésének sem, mint a tiszta hit. Aki igazán Istenhez szeretne jutni, aki igazán üdvösségre vágyik, annak Jézushoz hasonló-

an kell egyszerre szolgává és Isten családjának tagjává, kisbetűs fiává és lányává lennie, mert a hit engedelmességre visz. Aki valóban hisz, az engedelmeskedik Isten Igéjének, annak egyszerre kell megbocsátónak lennie mindenki és saját maga irányában is, annak le kell tudnia hajolni, hogy megmossa testvérei lábát, még akkor is, ha ő a legnagyobb méltóság a világban. Régebben a pap minden hívő lábát megmosta, később úgy változott a szokás, hogy tizenkét hívő lábát. A nagy székesegyházakban néhol a püspök azonban tizenhárom kispap, hívő vagy szegény lábát mossa meg. A legenda szerint azóta áll ez a szokás, hogy Nagy Szent Gergely pápának tizenharmadik gyanánt egy alkalommal egy angyal jelent meg. Korábban már beszéltünk arról, hogy Jézus Krisztus emberi ésszel felfoghatatlan mértékben haladta meg önmagát, személyiségét, istenségét, hogy elvégezze Isten akaratát és teljesíthesse megváltói küldetését. A lábmosás rabszolgai aktusa is ennek meghaladásnak és én-feladásnak a jelképe. Letette a katedrálisok freskóiról ismerős, elérhetetlen magasságokban ragyogó dicsőségét és leereszkedett a porba. Nem szervilizmus volt ez, hanem lehetőséget teremtett arra, hogy a magunk emberi módján találjunk el és tudjunk közeledni hozzá. Szent Péter oly sokszor előforduló értetlensége és makacssága is ránk jellemző. Jézus szelíden, szeretettel lép hozzánk, de mi tiltakozunk, feltételeket szabunk. Nem elég nekünk, hogy Isten megalázkodik és szinte rabszolgai mó- 33 don ajánlja fel szeretetét, ezt mi sokszor észre sem vesszük, inkább mi akarjuk megmondani Neki, hogy szerintünk hogyan és mi módon kellene szeretnie bennünket. S Ő ennek ellenére lehajol és megmossa a mi lábunkat is, mindig kész megtisztítani a bűntől, az élet ránk telepedett porától, mocskától. Nem törődik okvetetlenkedésünkkel, hanem újra és újra vizet és törlő kendőt hoz, hogy legörnyedve megtisztítson bennünket. Isten arra vágyott végtelen szeretetében, hogy megtapasztalhassa az emberlét minden vonatkozását, ezért Krisztusban a legszegényebbekkel és legmegvetettebbekkel vállalt teljes közösséget. Ma úgy mondanánk: prostituáltak, bűnösök, deklasszáltak, deviánsok, egyszerű melósok, parasztok és prolik szolgája lett. Mindez azért fontos, mert ebben a megtapinthatóan emberi valóságban Jézus nem olyan főpap, aki teológiai magasságokból, dogmatikai alapokon, pasztorál-pszichológiailag vezeti a tanítványokat. Nem kommunikál, és nem eladja az Isten országát, Neki nincs marketingje. Viszont lehetővé teszi a legmélyebb személyes találkozást, kész osztozni reményeinkben, vágyainkban, gyötrelmeinkben, örömünkben és félelmeinkben. Szolgálatával arra segít, hogy az isteni valóságot felismerjük, mint létünk és mindennapi életünk alapját és boldogságunk forrását. Engedjétek meg, Testvérek, hogy egy nagyon régi rabbinikus történettel fejezzem be a nagycsütörtöki homíliát.

Egy neves rabbi egyszer összetalálkozott Illés prófétával. Megkérdezte Illést: – Mikor jön el a Messiás? Illés ezt válaszolta: – Menj, és kérdezd meg tőle te magad. A rabbi izgalomba jött. – Hát már eljött?! Hol találom? – A városkapunál ül. – Miről fogom felismerni? – A szegények között ül, testét sebek borítják. A többi kitakarja sebeit, majd újrakötözi, Ő azonban csak egyet fed föl, majd visszakötözi, s közben így beszél magában: “Lehet, hogy szükség lesz rám. Ezért mindig készen kell állnom, hogy egy percet se késlekedjem.” Amen

34

Nagypéntek “Ő pedig keresztjét hordozva kiment az úgynevezett Koponyahelyre, amelyet héberül Golgotának neveznek. Ott keresztre feszítették őt, és vele másik kettőt kétfelől, Jézust pedig középen. Pilátus egy feliratot is készíttetett, és a keresztre helyeztette. Ez volt ráírva: »A Názáreti Jézus, a zsidók királya.« Ezt a feliratot tehát sokan olvasták a zsidók közül, mert közel volt a városhoz az a hely, ahol megfeszítették Jézust. Héberül, latinul és görögül volt írva. A zsidók főpapjai ezért arra kérték Pilátust: »Ne azt írd: A zsidók királya, hanem: Ez azt mondta: ‘A zsidók királya vagyok’!« Pilátus azt felelte: »Amit írtam, azt megírtam!« A katonák pedig, miután megfeszítették Jézust, fogták a ruháit, elosztották négy felé, minden katonának egy részt, azután fogták a köntöst is. A köntös varratlan volt, felülről egy darabban szőve. Ezért azt mondták egymásnak: »Ezt ne vágjuk szét, inkább vessünk rá sorsot, kié legyen!« Ez azért történt, hogy beteljesedjék az Írás, amely így szól: »Elosztották maguk között ruháimat, és köntösömre sorsot vetettek«. A katonák tehát ezt tették. Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét. (Jn 19,17-30) Krisztusban szeretett Testvérek! Teilhard de Chardin, a neves jezsuita gondolkodó és tudós 1955-ben vetette papírra ezeket a szavakat: “Az emberi világ egyre inkább a jövőbe veti horgonyát. S közben ez a jövő egyre biztosabban mutatkozik halálraítéltnek.” Ő a materializmus fogságáról, börtönéről írt, mely rabul ejtette az embert, aki örök életet álmodik magának, egyéniségének, érzékeinek, önérdekének. Mindemögött az a vágy húzódik meg, hogy az ember saját maga felügyelje, irányítsa sorsát és a természetet. Ám minél messzebbre tekintünk és minél inkább kezünkben szeretnénk tartani saját sorsunkat és életünket, annál kevésbé leszünk képesek uralkodni fölötte.

35

36

A szénhidrogén-alapú civilizáció végessége napi valósággá tette mindannyiunk számára, hogy sem a világnak, s a világ részeként saját magunknak vagy a jövőnknek ura nem lehetünk. Kiderült, hogy alig száz esztendő alatt, tökéletes vaksággal a jövőre, az emberiség felélte, kizsákmányolta, kifosztotta a teremtést, s most, amikor túl későn ráébred bűnére, most sem bánja azt meg, hanem technológiai alternatívákat keres. Olyan mint a daganatos betegség, amely elpusztítja az életét biztosító szervezetet, s ezzel önmagát is. Isten azért adta a teremtett földet az embernek, hogy uralkodjon fölötte (Ter 1,24-31). Az uralom azonban nem azt jelenti, hogy kizsákmányoljuk és feléljük. Az uralom azt jelenti, hogy Isten akarata szerint élünk vele. Múlt héten, a rádióban hallottam a következő hírt. Belgiumban kettős eutanáziát hajtottak végre egy halálos beteg 75 éves asszonyon és 83 éves férjén. A rádióbemondó kiemelte, hogy ez volt Belgiumban az első eset, hogy kettős módon alkalmazták a kegyes halált. Ekkor éppen Jézus szenvedésén és halálán gondolkodtam. Bevallom, fizikai rosszullét fogott el, amikor e hír hallatán megéreztem, hogy Jézus Krisztus tanítása, hatalma, kegyelme és kereszten történt váltsága, valamint a való világ realitása között mekkora szakadék tátong. Sokkolt a hitetlenség, sokkolt, hogy emberek készek eldobni életüket, mert azt méltatlannak találják, mert fájdalmaik vannak, és készek elutasítani Istent, Krisztust, a hitet, a megváltást, a mennyországot, csak azért, hogy ők szabhassanak határt életüknek. Kiveszik Isten kezéből az irányítást és maguk akarnak élet és halál fölött dönteni. Napok óta azon törtem a fejem, hogyan tudnám érzékeltetni Jézus Krisztus szenvedésének és kereszthalálának nagyságát, azt az éltető, életadó váltságot, amivel eltörölte, lemosta bűneinket. Azon morfondíroztam, miként tudnám elmagyarázni, hogy nem egy hagyományos zsidó templomi áldozattal van dolgunk, hanem Isten szeretetének leghatalmasabb gesztusával, amivel Fia életét adta, hogy nekünk ne kelljen lelkileg elkárhoznunk. Ő az Úr élet és halál fölött (Róm 14,9). Ezért sokkolt az a fölismerés, hogy kétezer éven át a hívők mindig örök életre vágytak, s boldogan adták földi életüket is érte; ma pedig eldobják maguktól az örök életet, csak hogy könnyű földi haláluk legyen. Akkor az örök élet élet reménye, ma a fájdalommentes földi élet és halál a cél. Nem átallják ezt “kegyes halálnak” nevezni, pedig hogyan lehetne ugyanazt a kifejezést: kegy, kegyelem – az isteni áldásra és a konszenzusos öngyilkosságra is alkalmazni egyszerre? Szent János evangéliuma nem arról híres, hogy Jézus gyógyító tetteivel vagy csodáival lenne tele, összesen hét kiemelt csodatételről ír. Ezeknek viszont mindig hangsúlyos jelentése van. Például Lázár életre keltése azért fontos csoda, mert előjele és jóslata Jézus Krisztus feltámadásának. Persze nem olyan, nem az a megdicsőült, tökéletes feltámadás, csupán Lázár földi életének folytatása,

de már Jézus kereszthalálkor gondolhatunk rá. Az ókori zsidó ember számára a halottak feltámasztása természetesen nagy csodának számított, de nem tekintette lehetetlennek. Emlékezhetünk rá, hogy Illés próféta feltámasztotta az özvegy fiát (1Kir 17,17), Elizeus próféta kétszer is feltámasztott halottat (2Kir 4,34; 2Kir 13,21), Szent Péter apostol Joppéban Tabitát, Szent Pál apostol Triászban Eutükoszt támasztotta fel; az ókori zsidóság tudatában nagyjából Dániel próféta óta ott élt a feltámadás reménysége és váradalma: “Sokan, akik elszenderedtek a föld porában, feltámadnak, egyesek az örök életre, mások az örök gyalázatra.” (Dán 12,2) Mi keresztények valljuk, hogy testestül-lelkestül és megdicsőült testben fogunk feltámadni, s lelkünk a végidői megelevenedésig különítélet alatt vagy osztozik Isten teljességében vagy átmeneti tisztulásnak lesz alávetve. A Szentírás különféle szavakat használ a testre, attól függően, milyen értelemben beszél róla. Amikor, mint például Szent Lukács evangéliumában így szól: “...és minden test meglátja az Isten üdvösségét.” (Lk 3,6), a test kifejezést az egész emberre, annak egész valóságára érti. Ezért a test feltámadását úgy kell értenünk, hogy az ember valódi énje, “igazi önmaga” támad fel. Lázár is velünk együtt fog igazán feltámadni az utolsó ítéletkor, hogy osztozzon a mennyek birodalmának teljességében, ami az ember igazi önazonossága, valódi, teljes, tökéletes léte lesz. Jeruzsálemi Szent Kürillosz így tett tanúbizonyságot: “Mert 37 ez a test támad fel, csak nem marad ilyen gyenge, hanem ugyanez támad fel, ám a halhatatlanságba öltözve átalakul...”. Jézus kilehelte a lelkét, írja az Igeszakasz. Nem vágyott eutanáziára, még a könnyebbséget jelentő, szomjat oltó ecetes szivacsot is elutasította. Úgy akarta kiinni a neki szánt poharat, ahogy az Atya elgondolta. Végigszenvedte miattunk a megaláztatásokat, a kínzásokat, a keresztutat, a megfeszítést, hogy kiüresítve magát, utolsóként, megvetettként haljon meg mindannyiunk bűneiért. De az Ő szenvedésének célja nem a halál volt, hanem a feltámadás, ahogy a mi földi megpróbáltatásaink sem mások, mint az örök élethez vezető út nehézségei. A hívő ember szenvedésének nagyon is hatalmas, nagyszerű és magasztos célja van: Jézus szenvedéseiben osztozni, hogy Vele együtt mi is feltámadjunk az örök életre. Ezzel a szent indulattal kell nekünk is megvallanunk – s erre hívja föl a figyelmet a passió története –, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet, nem pedig a halál. Mert aki hittel képes fogadni mindazt, amit Isten rá mér – még ha a legnehezebb teherről legyen is szó – abban felfedezheti az Urat, mint társát a szenvedésben és engedelmességben, s Benne felfedezheti az életet. Mert az örök élet nem a halál után, hanem ebben az életben kezdődik, de csak annak, aki hajlandó hittel befogadni Krisztust; és csak akkor, ha Isten akarata szerint, megtérve, bensőleg megváltozva képes élni hitben, és élni az élet lehetőségével.

Csak akkor nyílik meg számunkra elevenen ez a hittitok, ha az életet nem dobjuk el, csak mert nem olyan, amilyennek mi szeretnénk látni, hanem felismerjük minden rossz és megpróbáltatás közepette is Krisztust és Isten végtelen szeretetének kegyelmét, mely életállapotainktól függetlenül hív, vár és ragyog ránk. Henri Nouwen atya az atomkor emberének nevez minket, akik hitek, vallások, eszmék kereszttüzében, mint egy kollázst alakítjuk az életünket, akik óráról órára élünk, élmények bűvöletében, akik tudjuk, hogy elpusztíthatjuk és globálisan hamarosan el is pusztítjuk saját magunkat. Nagyban ez ugyanaz, mint az az eutanázia kicsiben. Vakság, a daganat akarnoksága, elfordulás Istentől, Krisztustól, a megváltástól és az üdvösségtől. Ál-hatalom, ál-igazság, önáltatás, végső soron pedig kárhozat. Tekintsünk Krisztusra, úgy, ahogy anyja, Mária tekintett a kereszt alatt. Minél inkább elidegenedik Tőle a világ, annál tudatosabban kell Hozzá menekülnünk és Vele lennünk. „Én vagyok a föltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meg is halt, élni fog „ (Jn 11,25) Amen

38

Húsvét Mária Magdolna a hét első napján kora reggel, amikor még sötét volt, a sírhoz ment, és látta, hogy a kő el van mozdítva a sírbolttól. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és azt mondta nekik: »Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették!« Erre Péter és a másik tanítvány elindultak, és a sírhoz mentek. Ketten együtt futottak, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és elsőként ért a sírhoz. Lehajolt, és látta lerakva a gyolcsokat, de nem ment be. Azután odaért Simon Péter is, aki követte őt, és bement a sírboltba. Látta letéve a gyolcsokat és a kendőt, amely a fején volt, nem a gyolcsok mellé helyezve, hanem külön egy helyen, összegöngyölve. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először érkezett a sírhoz; látta és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halálból. A tanítványok ezután ismét hazamentek. (Jn 20,1-10) Krisztusban szeretett Testvérek! Húsvét a feltámadás legszentebb ünnepe, a kereszténység legfontosabb eseménye. “Ha Krisztus fel nem támadt, hiábavaló a mi hitünk” – mondja Szent Pál apostol az 1Kor 15,12-19-ben. Ugyan kápolnánk aranyba öltözött, és az oltár ismét díszesen, teljes fénnyel ragyog, mégis a mai Igeszakasz Szent János evangéliumából nagyon egyszerűen ír erről az eseményről. Nincs égzengés, mint Szent Máténál, nincs földindulás mint Szent Márk evangéliumában. Viszont van a mai Igében valami végtelenül megható puritánság, valami lényegre törő egyszerűség, valami nagyon emberi, ami nem angyali kórusok hozsannáján keresztül mutatja be hitünk legnagyobb eseményét, hanem épp ellenkezőleg, egyszerű ókori zsidó napszámosok, halászok, kézművesek szemszögéből. A kereszténység egyik legősibb hagyományon alapuló meggyőződése, hogy a sokat emlegetett szeretett tanítvány Szent János apostol, az evangélium szerzője volt. Ha így van, akkor a mai Igeszakaszban egy szemtanú beszámolójával van dolgunk, tulajdonképpen egy igen személyes vallomással, nem pedig teológia traktátussal. Hallgassuk most eszerint a történteket. Szent Péter és Szent János – miután magdalai Mária hírül adta nekik, hogy Jézus Krisztus sírja üres – együtt futott a sírbolthoz, mindkettő igyekezvén megelőzni a másikat. Az ókori zsidóság körében egy asszony beszámolójára nem sokat adtak, így magdalai Mária sem számított hiteles forrásnak, a férfiaknak személyesen kellett meggyőződniük a történtekről. Szent János érkezett először a sírhoz, benézett, de nem ment be, talán mert nem akart

39

40

tisztátalan lenni. Szent Péter azonban belépett és közelebbről is szemügyre vette az összeesett leplet és az üres gyolcsot. Ezután már János apostol is bement a barlang-sírba. Az evangélista beszámolójában megfigyelhetünk egy érdekes fokozatosságot. A viszonylag rövid Igeszakaszban háromszor szerepel a látással kapcsolatos ige, és mindhárom esetben más szót használ, más-más jelentéstartalommal. Amikor Szent János először csak benéz, hétköznapi módon látja meg az üres sírt (blepo). Amikor Péter bemegy, már a látás olyan szavát használja, mely alapos szemrevételezést jelent (theoreo). Míg harmadszorra, Szent János is belép a sírba, s ekkor már úgy látja a gyolcsokat és az üres sírt, hogy az egyben felismerést is jelent számára. Ez is a látásra használt kifejezés (orao), ám sokkal gazdagabb árnyalatokkal. Jézus pontosan ugyanezt a kifejezést mondja Szent Lukács evangéliumában, mikor Krisztus megjelenik a hitetlenkedő tanítványoknak: “Nézzétek meg a kezem és a lábam! Én vagyok. Tapogassatok meg és lássatok!” (Lk 24,39). Szent Jánosnál később (20,18) magdalai Mária is ugyanezt a kifejezést használja, amikor hírül adja, hogy látta a feltámadt Urat, majd a tanítványok is ezzel az igével fejezik ki a feltámadt Krisztus látását. Ha van különbség látásmód és látásmód között, akkor Szent János ezzel a különleges lényeglátással tekint az üres sírra, az üres gyolcsokra és az összeesett lepelre, s ez a látásmód egyszerre felismeréssé válik benne. Először úgy lát, ahogy minden ember. Érzékszervével észleli a környezetet. Péter már alaposabban megszemléli a sírt. Harmadszorra a szeretett tanítvány már nem csak a szemével, de a szívével is lát, azaz megtapasztal, úgy lát mint aki már nem a környezetet, a tárgyakat, hanem a lényeget látja. Talán úgy is mondhatjuk, a szívével lát. Nem véletlen, hogy a látás és a hit az igeszakaszban oly szorosan összetartozik. “Látta és hitt.” (Jn 20,8b) Bármilyen különös, ez az üresség, az ebből az ürességből születő felismerés a csírája a tanítványok húsvéti hitnek, annak a hitnek, hogy Krisztus feltámadt. Első hallásra talán furcsa ez az érvelés. Nem objektívan, mintegy tudományos alapossággal győződnek meg valamiről ami van és ott van, hanem épp a valami hiánya indítja őket meggyőződésre. Addig ugyanis nem értették Jézus szavait és jóslatait a feltámadásáról. A tanítványok egyáltalán nem voltak felkészülve Mesterük halálára. Zavarodottak, frusztráltak voltak, ki Emmauszba futott, ki Galileában bujdosott. Kiábrándultak és értetlenek voltak, akiket az üres sír pont annyira meglepett, mint a zsidókat vagy a rómaiakat. A húsvéti hit születésének pillanata az volt, amikor az üres sírban egyszerre a szívével tudta Szent János megragadni a lényeget. Ezért nem eget rengető a történet. Ezért nem akar nagyobbat írni, mint ami történt. Elég, ha elmondja amit átélt és megtapasztalt, mert nem az a dolga, hogy bebizonyítson valamit a kételkedőknek, hanem hogy megvallja a személyes hi-

tét és meggyőződését. A húsvéti hit nem történeti kérdés, mert Jézus Krisztus kilépett tér, idő, történelem keretei közül. Nem a külső jelekre vagy csodákra kell figyelnünk, hanem a benső bizonyság világosságának felragyogására. Számomra ez a leghitelesebb apostoli teológia. Szent Pál Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását ezért a templomi engesztelő áldozatok összefüggésében értelmezi, ám Szent János fülében még ott csenghettek Jézus szavai: “Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1,14b) Ez a kegyelemből való hit ragyog fel Szent János szemében, és világosítja meg szívét és elméjét. Ilyen egyszerű. Az Isten által ajándékozott hit fényében lásd be a hibáidat, bánkódj a tévedéseid fölött, újulj meg bensőleg, változz meg korábbi önmagadhoz képest, és Ő igazzá tesz és örök életet ad. Ott a sírbolt kies rejtettségében Szent János meglátta a lényeget a szívével és hitt. A barlangsír erre a benső felismerésre és feltámadásra utal. Nem csak arról van szó, hogy nem volt emberi tanúja a feltámadás eseményének, hanem annak is szimbóluma, hogy a feltámadás mélyen elrejtve, misztériumként ment végbe. Ez nem csak Jézus Krisztusra vonatkozik, hanem mindannyiunkra. Egy évvel ezelőtt a feltámadás görög kifejezését fejtegettem, és arról beszéltem, hogy az anasztazisz (feltámadás) azt is jelenti, hogy valaki felkel fekvő vagy ülő helyzetéből, mint amikor valaki reggel kikel az ágyból. Most ezt János evangéliuma alapján azzal kell kiegészítenem, hogy ez a benső 41 felismerés rejtetten megy végbe az emberben, amint Krisztus feltámadása is rejtett esemény volt a barlangsír mélyén. Erre utal Newman bíboros, mikor így ír: “...a vallásos ember belső és igazi élete túl van azon a határon, amit mások látnak...” Egy pillanatra képzeljük magunk elé az ókori Szent Jánost, aki még nem látott a televízióban képi és hangi efektekkel dúsított Jézus élete-filmeket. Ezért olyan egyszerűen írta le Jézus feltámadását, ahogy megtörtént. Fények, robbanások, füst és zenei aláfestés nélkül, a maga egyszerűségében, ahogy az alvó fölkel, amilyen egyszerűen Lázár fölkelt a halálból. Mint amikor az ember mély álmából ébred egy új reggelre, mely reggel az isteni bizonyosságra és legszentebb kegyelemre virrad. Isten Fia is egyszerre nem volt ott többé a sírban, a rátekert fásli-szerű gyolcs úgy feküdt a kövön, hogy nem tekerték le a testről, azaz Jézus teste egyszer csak eltűnt belőle. Hogy hogyan és miként, az Isteni titok. Minél tudományosabb valami, annál bonyolultabbá és szakmaibbá válik, annál inkább csak a hivatásos művelők ismerik teljességében. A kereszténység évezredei sokszor ilyenné tették a hitet, a Szentírást, a vallást, Istenből diplomával és szakdolgozattal megközelíthető szakirányt faragtak. Pedig a legszentebb titok nagyon egyszerű, és elérhető, úgy, ahogy az egyszerű János apostol számára elérhető volt.

Őt követve mi is forduljunk befelé, keressük a benső, rejtett kapcsolatot Istennel, az Atyával Krisztuson keresztül, és nem baj ha nem látunk első-második ránézésre semmit, de ha szívünkkel nézünk befelé, akkor ebben a benső rejtettségben és ebben az ürességben egyszer csak felragyog a hit bizonyossága, és ez több, mint bármilyen égi csoda vagy külső jel. Ez maga a mi lelki feltámadásunk, a mi személyes Húsvétunk eseménye, melyben Krisztus vár, hogy bevezessen az Atya királyságába. Amen

42

Áldozócsütörtök,

Urunk mennybemenetele “A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«“ (Mt 28,16-20) “...amint Szent Lukács jelenti, Betániából ment Urunk az Olajfák hegyére, amelyről felment mennyekbe. Elsőben azért, hogy ahonnét a szenvedésre ment, onnét menne a dicsőségre is az Atyjához, jelentvén, hogy azon út viszen a dicsőségre, amelyen szenvedünk; sőt hogy más út nincsen is a dicsőségre, hanem csak a szenvedésnek úta, úgyhogy: Ha a Krisztussal együtt szenvedünk, véle együtt meg is dicsőíttetünk.” – írta 1631-ben Káldi György jezsuita atya. Cso- 43 dálatos gondolat ez. Ugyanaz az út visz a dicsőségbe. mint ami a szenvedésbe, és egyedül a szenvedésen keresztüli út vezethet végül dicsőségre. A régi időkben azt tartották, hogy Krisztus ugyanazon a napon küldötte el tanítványait, hogy emberhalászok legyenek, amely napon Isten a halakat teremtette, ez pedig csütörtök volt. Szent Ágoston a mennybemenetel óráját is tudni vélte, mely szerinte pontban déli tizenkét órára esett. Mindez azt jelzi, nem csak a nap hág a meridián csúcsára, de az események is beteljesedésükhöz érkeztek, Urunk, Jézus Krisztus földi küldetése befejeződött, mindazt, amit tanított és tett, az apostoloknak kellett folytatniuk. Mégis mi lehet e csodálatos hittitok lényege? Jézus felemeltetik a mennybe. Az egyik Jézus élete filmben, melyben Jézusnak kellett hangomat kölcsönöznöm, talán kameradaruval vagy helikopterrel emelkedett a kamera, s a néző alant a tanítványok fölfelé tekintő arcát és törpülő alakját látta, míg oly magasra emelkedett a kamera, hogy szinte belevesztek a tájba. Olyan érzésem volt, mintha magukra maradtak volna, mintha Krisztus elhagyta volna őket. Én egész biztosan máshogy oldottam volna meg azt a jelenetet a filmben. Ahogy Jézus búcsúzik, egyre közelebbről, egyre fényesebben mutattam volna a tanítványok arcát, míg végül csak a tizenkét szempárt látta volna a néző.

44

Ugyanis a mennybemenetellel Jézus Krisztus nem eltávolodott tőlünk, hanem épp ellenkezőleg! Emberként köztünk járt-kelt, mint ahogy az emberek szoktak. Megdicsőülten azonban mindig velünk van, emberi világunktól, annak tér-idő kereteitől teljesen függetlenül. Mennybemenetele után, Pünkösd óta a Szentlélek is velünk és bennünk van. Krisztus épp azért ment mennybe, hogy földi küldetését teljesítve, végtelenül és korlátlanul közbenjárhasson értünk, hogy sokkal tökéletesebb, elérhetőbb és közelibb lehessen mindannyiunk számára, mindenkor. Fel tudjuk ezt fogni? Meg tudjuk érteni, hogy milyen végtelen szeretet lakozik Istenben? Érzitek, hogy nem eltávozott, hanem közelebb került hozzánk az Isten? Krisztus nem csupán azért rendelte az Oltáriszentséget, hogy emlékezzünk Rá, hanem azért is, hogy biztosan találkozhassunk személyesen Ővele. Ez a találkozás a legszorosabb találkozási lehetőségünk, ennél nem lehet Jézus Krisztushoz közelebb kerülni. Velünk van az Oltáriszentségben, a Szentmisében, a Szentségekben, imáinkban, és a Szentlelken keresztül a hívő és hitét gyakorló ember mindennapjaiban, velünk van az egyetemes Egyház egyetlen Testében. Valahol azt olvastam, hogy az Áldozócsütörtök utáni időszak a Szentlélek várásának, a várakozásnak az időszaka. Azonban nem olyan várakozás, mint amikor sorban állunk a boltban, hogy nagy sokára kelletlenül kiszolgáljon az eladó. Nem olyan helyzet, amiből hiányzik valami, ami csak később érkezik el. Másra kell figyelnünk, ennek a várakozásnak máshol vannak a hangsúlyai. Jézus Krisztus tanítványaival volt és maradt is, csak máshogyan, másképpen. A Szentlélek mindig a teremtésben volt, de Pünkösdtől máshogyan, másképpen. Mindaz, ami a kezdetek előtt már készen állt, a teljesség felé halad, és mind a Testté lett Ige, mind a kiáradó Szentlélek másképpen, egyetemesen van a mennybemeneteltől számítva jelen az Egyházban és a hívekben. Az elmúlt lelkigyakorlatos napon arról beszéltem, hogy mindig a krízisből fakad a katarzis, a fordulat drámai változása által. Káldi György szavai is erre utalnak. Más út nincs a dicsőségre, csak az Úr szenvedésének útja. Életünk telis-tele van nehézséggel és szenvedéssel, válságokkal. A keresztény úton ezeket nem próbáljuk elkerülni, nem kérjük, hogy ne érintsenek meg bennünket. A szentek nem attól voltak szentek, hogy lelkileg érintetlenek maradtak vagy kimozdíthatatlanok. Csak a kőszobrok lehetnek ilyen hidegek és empátiára képtelenek. A hívő ember nem bújik el ezek elől. Tudja, hogy ezeket a nehézségeket és válságokat mindenestül meg kell élnie, át kell szenvednie. Sokszor úgy tűnik, hogy a hit ereje, mint egy harcban legyőzi ezeket a helyzeteket, de a hitnek nem ez a dolga. Ha valaki nem bújik el a vallás, a hit vagy Isten mögé az élet krízisei elől, hanem hajlandó azokat megélni és megszenvedni, de úgy, hogy közben mindvégig hűséges marad Isten Igéjéhez és Krisztushoz, ha minden szenvedés közepette Krisztusra koncentrál, akkor képes lehet a ke-

reszt misztériumának mélyére hatolni szívével, és megérezni az Atya egyedül jóságos szeretetét és kegyelmét, képes lehet arra, hogy elfogadja sorsát, életét, magát a krízist, mert megérti, hogy mindabban ami vele történik, közössége van Krisztussal. Ha pedig erre a felismerésre eljut, akkor már nem a krízis uralkodik rajta, hanem ő uralja a krízist. Krisztust megfeszítették, meghalt, harmadnapon feltámadt, felment a mennybe. Ugyanígy, aki krízisbe kerül: küzd, kínszenvedéseket él át, sokszor szinte majd‘ belehal abba ami vele történik, aztán lelkileg eléri a mélypontot, nagy üresség támad benne, majd amikor már elfogadja a krízist és a helyzetet, felismerheti a megújulás lehetőségét. Aki nem szenved, az nem tud megújulni. Ezért bizton mondom, Testvéreim, a szenvedés nem Isten büntetése az életben. Ne legyünk olyanok, mint Jób barátai, akik azon morfondíroztak, mi bűne lehet szerencsétlen Jóbnak, amiért Isten olyannyira megbüntette. Nem, a krízisek és válságok Isten ajándékai, mert ezek hordozzák magukban a megújulást ezek adják az újra felismerés lehetőségét. „Ahol Krisztus van, ott van az egyház, egyetemesség szerint.“ – írja Antiochiai Szent Ignác. Urunk mennybemenetelének ünnepe épp ennek az egyetemessé válásnak, a Krisztus dicsőségében történő szerény osztozásnak a lehetőségét tárta fel az Atya végtelen szeretetéből fakadóan. Homíliámat azzal a nagyon praktikus tanáccsal szeretném zárni, hogy soha nem szabad az élet krízisei elől megfutamodnunk, soha nem szabad homokba 45 dugnunk a fejünket. Ez nem azt jelenti, hogy harcos öntudatossággal küzdjünk az élet dolgai ellen, hanem épp az ellenkezőjét. Minél hamarabb vagyunk képesek elfogadni egy helyzetet, egy életállapotot, annál hamarabb leszünk képesek testileg-lelkileg megélni mint valóságot, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk és integráljuk a velünk történő eseményeket és hatásukat. Ekkor válik elérhetővé számunkra az élethelyzet belső tartalma, mindaz, amire Isten tanítani akar bennünket általa. Nyitott szívvel találkozhatunk Krisztussal és Vele tarthatunk a Golgotára, majd a feltámadásban és a megdicsőülésben is. Isten adja, hogy a mi Urunk által megleljük minden földi pokol mélyén a mennyek magasát. Amen

Pünkösd “Mikor azon a napon, a hét első napján este lett, és a helyiség ajtaja, ahol a tanítványok összegyűltek, be volt zárva a zsidóktól való félelem miatt, eljött Jézus, megállt középen, és azt mondta nekik: »Békesség nektek!« Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. A tanítványok megörültek, amikor meglátták az Urat. Aztán újra szólt hozzájuk: »Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.« S miután ezt mondta, rájuk lehelt, és így szólt hozzájuk: »Vegyétek a Szentlelket! Akiknek megbocsátjátok bűneiket, bocsánatot nyernek; akiknek pedig megtartjátok, azok bűnei megmaradnak.«“ (Jn 20,19-23)

46

Mi, keresztények szinte természetesen úgy tekintünk az apostolokra, az első évezred nagy hitvallóira, mint a hit hőseire, úgy, ahogy ma a fiatalok a filmsztárokat látják. Mintha az apostolok tévedhetetlenek, sebezhetetlenek, megingathatatlanok volnának. Pedig a valóság egészen más. Bármilyen furcsa, a tanítványok Húsvét után elbújtak, elbujdokoltak. Falak mögé rejtőztek, elszigetelték magukat a világtól. Nem volt bennük Húsvét után a felszabadultság, a feltámadás öröme, amit joggal várnánk, hanem visszahúzódtak a maguk kis közösségébe, melyből Júdás és Tamás is hiányzott. Mindennek az oka pedig valami egészen egyszerű dolog, a félelem. A félelem megkötötte, bezárta a tudatukat, falként vagy bezárt ajtóként állt a hit útjába és megakadályozta, hogy eljussanak a Húsvéti hitre. Ez a bezártság minket szimbolizál. Eszmék, szervezetek, izmusok, gondolatok mögé falazzuk magunkat. De sokszor látom, hogy az emberek jobban ragaszkodnak a maguk kreálta igazságokhoz, mint a valósághoz. Védekezünk a külvilág, a másik ember ellen is, a máik és a mások ellen, s így észre sem vesszük, hogy a sikeres védekezési taktikával tulajdonképpen saját magunkat zártuk be, sajt magunkat rekesztettük ki a valóságból. Ez a gondolati, lelki, érzelmi bezártság pedig éppúgy gátja az igaz hitnek, mint a tanítványok fizikai elzárkózása és éppúgy félelemből fakad ez is. „Testvérek, meghívástok szabadságra szól...” (Gal 5,13), írja az Apostol. A félelem blokkolja a hitet, képtelenné tesz az Isten iránti bizalomra és ráhagyatkozásra, mert benne rejlik, mi több törvényszerűen fakad belőle a megmerevedés, a rugalmatlanság, az egysíkú gondolkodás, az önigazolás és végül a mások ellen fordulás. Mindez épp ellentétes Isten és Jézus Krisztus akaratával. Amikor Krisztus megjelenik a tanítványok között, nagyon hangsúlyosan békével köszönti őket. Az igeszakaszban kétszer, majd később még egyszer, va-

gyis háromszor teszi meg. Szokásos zsidó köszöntéssel van dolgunk – sálóm áléchem: békesség rajtatok –, de nem véletlenül mondja. Félelmükre, bizonytalanságukra válaszol. Mintha azt mondaná: – Nyugodjatok meg, minden rendben van, nincs okotok félni, legyen béke, harmónia a lelketekben. A félelem és a béke ellentétpárja több helyen előfordul a Szentírásban. A Teremtés könyvében József intézője így szól a félelemtől reszkető testvérekhez: „Békesség, ne féljetek...” (Ter 43,23). Gedeon remegve áll az Úr angyala előtt, midőn Isten így szól hozzá: „Béke veled! Ne félj...” (Bír 6,23) Az Úr embernek látszó angyala is hasonlóan szól a félelmében reszkető Dániel prófétához: „Ne félj, te kedvelt férfiú, béke veled! Légy erős, és légy bátor!” (Dán 10,19) Mindez a legszebben összecseng Szent János korábbi tudósításával: „Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.” (Jn 14,27) Most már tisztán érthető, hogy a félelem valójában a benső béke hiányának tünete. Mi a békét a harc ellentétének tartjuk a hétköznapi gondolkodásban, ám Istennél és Jézusnál az ideális hithez kellő alapállapot. Aki fél, akiben békétlenség van, aki bezárkózik magába, elvei és eszméi fedezékébe, az nem lehet képes valódi benső nyugalomra, ahogy maguktól a tanítványok sem voltak képesek. Az csak annyira kehet nyugodt, mint egy strucc, aki a fejét biztonságban érzi a 47 homokban. Jézus Krisztus eljött tanítványaihoz, hogy a Szentlélek kegyelmében megbékéltesse szívüket-lelküket. Ugyanígy jön el hozzánk is a Szentlélek hétszeres ajándékával. Mert a Szentlélek kegyelme adja meg az embernek a hitre való szabadságot, hogy ki merjen lépni a maga pszichés fedezékéből, a kis falai közül, lelki, gondolati rabszolgaságából. Minden, ami megköt, ami korlátoz, ami nem engedi érvényesülni a Jézusi mércét, az bizony olyan, mint a rabszolgaság. „Ne legyetek azért emberek rabszolgáivá...” (1Kor 7,23), mondja Szent Pál, s az emberi dolgok, ügyek a világi megkötöttségének szolgaságára gondol. Gyömrői szolgálatunkban, az Idősek Falvában az első pillanattól érezhető volt, hogy a sokféleségében különösen nagy szükség van a békességre. Az ilyen szoros közösségekben a tolerancia kevés, ide több kell: együttérzés, empátia, igaz benső megbékélés. Ezt pedig egyedül Isten kegyelméből, Jézus Krisztus által nyerhetjük el. Ahogy kétezer évvel ezelőtt a tanítványok, úgy ma mi is csak Őáltala, Ővele és Őbenne nyerhetjük el a Szentlélek ajándékait, így a békességet is. Nagyon sok ember álmodozik arról, hogy egyszer majd igazi megnyugvásban élhet, hogy igazi benső béke lesz egyszer szívében. Ezért eljár sétálni vagy jógázni, keleti filozófiákkal, vallásokkal foglalkozik, vagyis tevékenységeket űz, csinálni, megszerezni akarja a békességet. Nyugtalanságát táplálja, miközben nyugalomra vágyik. Olyan ez, mintha valaki rock-koncerten keresné a csöndet.

48

Pedig a béke közelebb van, mint hiszik, a béke lehetősége mindig ott állt, van és lesz mellettük. Hogyan? Higgyetek és üdvözültök. Higgyetek és vegyétek a Szentlelket, higgyetek és vegyétek Krisztus békéjét. Szeretném nagyon egyszerűen és érthetően megfogalmazni a Krisztusi békesség jelentését. Ne valami éteri, a szentek számára fenntartott, külön bejáratú érzésre, ne glóriás lelki mámorra gondoljatok, Testvérek. Krisztus békéje egyszerűen annyit jelent, hogy lelki boldogság. Szent Máténál senki nem írta le szebben Jézus szavait: „Boldogok a békességszerzők.” (Mt 5,9) Ahogy a tanítványok félelmét legyőzte Jézus szeretete és kegyelme, úgy győzi le a miénket is. A félelem mélyén az rejtőzik, hogy az embert nem szeretik vagy nem fogják szeretni. Aki azonban hisz, az a Szentháromságos Isten és Krisztus szeretettjévé válik, és soha többé nem kell félnie, mert az Úr mindenkor vele marad. Aki ezzel a bizalommal fordul Jézus Krisztushoz, az maga is megkapja a Szentlélek gyümölcsöző ajándékait, köztük a békességet. A Szentlélek tanítványokra alászállásával Jézus Krisztus ugyanarra a küldetésre hatalmazta fel az apostolokat, amit Ő maga teljesített. Bűnbocsátó hatalmat adott. Nem csak megalapította ezzel a bűnbocsánat szentségét, de fel is hatalmazta az apostolokat és utódaikat, a püspököket, hogy döntsenek a bűnök megítélésében és megadják a feloldozást, sőt az oldás és a kötés hatalmát adták meg. Pünkösd az egyetemes Egyház alapításának ünnepe, mert ez a küldetés és ez a Krisztusi felhatalmazás mindenre, mindenkire, az egész teremtésre érvényes, bármilyen emberi korlátozás nélkül. A békesség, amiről korábban szóltam, fontos mozzanata az eseményeknek, mert míg Krisztus a kereszten békéltette ki Istent az emberiséggel, addig ezt a békeszerző munkát Pünkösdtől az Egyház is folytatja a világban, Szentlelke által Hozzá vezetve a híveket. „Hadd hallom, mit hirdet az Úr, a mi Istenünk! Valóban, ő a békét hirdeti. Békét népének és minden szentjének, mindenkinek, aki szívből megtér hozzá. Igen, közel az üdvösség azokhoz, akik őt félik, s dicsőség lakik majd földjükön. Az igazság és a hűség találkoznak, az igazságosság és a béke csókot vált. A földből kisarjad a hűség, az égből igazságosság tekint le. Igen, az Úr kiárasztja áldását és földünk meghozza termését. Igazságosság jár előtte, és béke a lába nyomában.” (Zsolt 85,9-14) Amen

Szentháromság vasárnapja “Jézus odament és azt mondta nekik: »Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!«“ (Mt 28,18-20) A Szentháromság az egy, örök Isten legbenső hittitka, olyan, hitünk alapját jelentő igazság, melyet nem könnyű megérteni, nem egyszerű az emberi ész számára felfoghatóvá tenni. Az Atyát, a Fiút és a Szentlelket jobb kifejezés híján személyeknek nevezzük, de ezzel máris egy csomó félreértés adódik. A latin megnevezés a persona, eredetileg az ókori színházi színészek álarcát, azaz maszkot jelent. Ha a Szentháromságot így értelmezzük, akkor esetleg olyan véleményt formálhatunk, amelyben a személyek mint maszkok rejtik el Isten valóságát, de ez a felfogás helytelen lenne. Sokkal szerencsésebb inkább úgy megfogalmazni, hogy Isten háromféle lényegben mutatja meg magát nekünk: mint Atya, mint Fiú és mint Szentlélek. Persze, mindez csak emberi okoskodás – vághatja rá 49 akárki, de a Szentírás az, mely a Szentháromságról elevenen tanúskodik. A Teremtés Könyvében olvassuk, hogy Isten Lelke lebegett a vizek felett (Ter 1,2), s Szent Jánostól azt is tudjuk, hogy minden, ami teremtetett, az Ige, azaz Krisztus által lett (Jn 1,3), aki öröktől Istenre irányultan létezett (Jn 1,1). Jézus megkeresztelkedésekor a Jordánban az Atya szólt a Fiúhoz, s a Szentlélek galamb képében ereszkedett alá (Mt 3,17). Jézus Krisztus azt hagyta meg tanítványainak, hogy a Szentháromságra kereszteljenek (Mt 28,19), sőt maga is ezt a keresztelést alkalmazta (Jn 3,22). Vagyis a Szentháromság szó ugyan nem szerepel a Bibliában, de ott volt az idők kezdetén és mindörökké velünk is lesz, ahogy a kis doxológiában annyiszor elhangzik a misében. Ám ennek ellenére az ember csak tükör által, homályosan lát földi zarándokútja során, s nem csak megértésünk, hanem emberi szeretetünk is homályos, tökéletlen. Szemben az Atya tökéletes szeretetével, mi csak másoljuk azt, és igyekszünk megmaradni Jézus Krisztus szeretetparancsában, ami valljuk be, nem mindig sikerül úgy, ahogy szeretnénk, mert fogva tart saját, személyes akaratunk, a vágyaink, feltételeink, az a kép, amilyennek a másikat látni akarjuk, vagy az a kép, amit a másikba vetítünk. Az igazi szeretet, az agapé – ahogy Isten szeret minket – ezért szabadság is egyben, mert megszabadít mindattól, ami elválaszt a másiktól. Az igazi szeretet az, amikor valaki elfeledkezik saját magáról, az énről és semmiféle viszonzás nem lebeg előtte, amikor hitből faka-

50

dó szeretete cselekvésként megvalósul. Szent Bonaventura azt írja, hogy a Szentháromság Isten legtökéletesebb közlése önmagáról, mivel Isteni sajátosságait jelenti ki benne. Az Atya sajátossága, hogy nem született és nem teremtetett; a Fiú sajátossága, hogy képmás és Ige, a Szentlélek pedig a köztük lévő kötelék és adomány, tökéletes szeretet. A középkor egyik újító teológusa, Szentviktori Richárd, kulcsot talált értelmünk számára Isten szeretetéhez, s a Szentháromságon keresztül világítja meg, milyen is Isten szeretete, az agapé, vagyis az a szeretet, mely nem vár viszonzást, hanem önmagáért szeret. Isten egyszerre a szeretet tárgya, törekvése és célja, az aki szeret és az, akit szeret. Isten tökéletes szeretete azonban csak akkor teljesedik ki, ha legalább énte viszonyban nyilatkozik meg. Ezért Isten az Atya és Fiú viszonyában szeret, ami azonban csak akkor tökéletes, ha a kettő szeretete egy harmadik irányában megmutatkozik. E harmadik pedig a Szentlélek. Benne találkozik és teljesedik ki az Atya és a Fiú szeretete. A bűnbánat és bűnbocsánat, a megigazulás és a keresztség révén újjászülető ember, a Szentlélek által, Krisztushoz hasonlóan fiúként, gyermekként viszonyulhat az Atyához, részesedik Isten benső szeretetének áramlásában. Az Egyház ennek a bensőleg megnyilvánuló szeretetnek a háza, közege, ahol a szentségeken keresztül Isten szeretete és kegyelme árad ki a hívek szívébe. A Szentháromságos szeretetnek külön közvetítő közege is van, a házasság szentsége, mely Isten teremtő szeretetének kötelékébe kapcsolja be a férfit és a nőt, és ebben a szeretetben mélyíti el a hívő házasfeleket, beavatva őket a „termékeny szeretet misztériumába”, hogy további életüket ez az Isteni minőségű szeretetközösség és szeretet-valóság, ez a benső áramlás hassa át, táplálja és éltesse. Éppen ezért a kegyelmet közlő szentség nélkül nem is képzelhető el gyümölcsözően a házasság. Az csak akkor lehet hiteles és tartós, ha Istennel szövetségben, az Ő kegyelme által áthatva, szinte Vele köttetik meg. A házasságban is megmutatkozik egyfajta háromság, mert abban a férfi, a nő és az Úr Krisztus közösségéről kell beszélnünk. Ha csak ketten vannak benne, az nem Isten szándéka szerint való. A mai kor nagy kihívása az azonos neműek házassága, amiről nyíltan kell beszélnünk. Vajon az ilyen frigyben is megnyilatkozik az Isten kegyelme? A nyugati világban, különösen a protestáns egyházakban egyre nagyobb teret hódít ez a korszellem által vezérelt új szokás. Azonban fontoljuk meg a következőket. Az Atya, Fiú, Szentlélek háromsága különös jelleggel rendelkezik. Az Atyát mi, egyszerű hívők hímneműnek képzeljük el, gondoljunk csak a sok templomi ábrázolásra, freskóra, mindjárt Michelangelo freskójára a Sixtusi Kápolnában. Kevesebben tudják azonban, hogy a Szentháromság nyelvtani neme eredetileg nőnemű volt. A biblikus héber nyelvben a ruach, a Lélek nőnemű szó, mely

a görög fordításban semleges nemű lett (pneuma), majd a latin szövegekben már hímnemű (spiritus). Ha eredeti értelemben gondolunk rá, akkor a Szentháromságban az emberi család egyfajta égi modelljét is felfedezhetjük, bár ez nem több egyszerű asszociációnál. A házasságot Isten azért adta az embernek, hogy szaporodjon és sokasodjon (Ter 1,18), a házasság szentsége ehhez adja meg Isten áldását és kegyelmét. Értelmetlen és logikátlan ezt a kegyelmet olyan személyeknek kiszolgáltatni, akik eleve képtelenek az Istentől kapott parancs és szent cél megvalósítására. Minthogy a házasság szentségi kegyelme ebbe a szeretet-áramlásba avat be, az biztosan nem lehet hatásos vagy gyümölcsöző azonos nemű párok esetében. A Szentháromság benső szeretetének lényege az önzetlen, a viszonzást nem váró szeretet, mely önmagát adja, önmagáért, önfeledten. A mi földi életünkben csupán egyetlen viszonyban jelenik meg igazán hitelesen: a családban, az anya, az apa és a gyermek vonatkozásában. Nem képes az önzetlen anyai szeretetre az, aki nem hordta testében gyermekét, nem táplálta saját sejtjeiből és anyatejével; nem tud igazán apaként szeretni az, aki nem maga nemzette a gyermeket, nem tud osztozni Isten agapéjában az, aki lelkisége, életvitele, önzése alapján bűnben él. Az ilyen ember – minden jó szándékával együtt – képtelen befogadni is ezt a kegyelmet, bűnös volta ebben teljesen megakadályozza. Kérlek, Testvérek, mindig emlékezzetek arra, hogy a szeretet nem válhat saját 51 magunk szeretésévé a másikban, és nem azt kell szeretnünk, ahogy a másik szeret bennünket. A legtöbben ott hibázzák el, hogy a szeretetet érzelemnek képzelik, pedig nem az. Hallgassuk csak meg a Szentírás szavait: „Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért.” (1Jn 4,10) A szeretet tehát egy határozott döntés és kiállás Isten áldozata, Jézus Krisztus mellett, ami az Úrnak való engedelmes hitben nyilvánul meg. Még ma is csóválom a fejem mikor eszembe jut az egyik amerikai ökumenikus keresztény közösség, ahonnan lelki táplálék címen olyan írást küldtek, aminek lényege abban összegződött, hogy szeretettel öleljünk keblünkre minden embert. Félreértés, oly sokan esnek ebbe a hibába, érzelmi síkra terelik azt, ami a hit és a hitben való lelki tökéletesedés tárgykörébe tartozik. Igaz, hogy a szeretet a legértékesebb keresztény erény (1Kor 13,13), de nem a szeretettel kezdődik a keresztény lelki élet, hanem a hittel, mely végül, több egyéb lelki állomás után megtermi a szeretet csodás gyümölcsét (Gal 5,22; 2Pt 1,5-7). Hogyan is szerethetne önzetlenül az, akiben a szeretet nem a Szentlélek által munkált hit eredménye? A Szentháromságot igazán nem a hittudomány felől lehet megközelíteni, hanem a keresztény hit felől. A tiszta lelkű és szívű hívő emberben maga a Szentháromság vesz szállást, mert a Fiú elküldi a lelket szívünkbe (Gal 4,6), általa

szólítjuk Istent Atyának, sőt a Szentlélek tanúskodik bennünk arról, hogy Isten Atyánk (Róm 8,15-16). Ez a szent együttlakozás valósággá válik az életünkben: „Ha valaki szeret engem, megtartja szavamat. Atyám is szeretni fogja őt, hozzá megyünk, és lakóhelyet veszünk nála.” (Jn 14,23) Budakeszin, a kedves, idős Kati néni egyszer örömtől sugárzó arccal mesélte, hogy megértette a Szentháromság tanítását. Kezébe vett három darab háztartási kekszet, aztán elém tartotta. – Ez így három keksz. – mondta. – De ha egymásra teszem és fölülről nézek rá, akkor már csak egyet látok. – és szeme boldogan csillogott, látszott, hogy nem tudományos felfedezést tett, de lelke mélyén ragadott meg valamit az Isten titkából, amit így fejezett ki. A hit magasságai csak ilyen egyszerű, de boldog rácsodálkozással és csak a szívben érhetők el. Nem a definíciók fontosak, hanem, hogy úgy teljesítsük az Úr Jézustól kapott szeretet-parancsot, ahogy Ő is értette: Isten melletti döntésünk legyen bennünk az Atya és a Fiú által elküldött Szentlélek kegyelmi munkájának eredménye. Amen

52

Úrnapja Krisztus Szent Teste és Vére Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, és én őbenne. Amint engem küldött az élő Atya, és én az Atya által élek, úgy aki engem eszik, az is általam él. Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt alá. Nem olyan, mint amit az atyák ettek és meghaltak; aki ezt a kenyeret eszi, örökké élni fog. Ezeket mondta Kafarnaumban, amikor a zsinagógában tanított. (Jn 6,56-59) Szeretett Testvérek Krisztusban, múlt vasárnap a Szentmise lényegéről volt szó, hogy egész hitéletünk legmagasztosabb csúcspontja az Oltáriszentség vétele, hiszen Jézus Krisztus személyesen rendelte számunkra, hogy Testéből és Véréből részesedjünk, és így Vele egyesüljünk, és már ebben az életben megízlelhessük az Atya tökéletes szeretetét. Úrnapján az Oltáriszentségről emlékezünk meg, hogy jobban megértsük a mise szentségi cselekményének lényegét. A mai ember egyik legfájdalmasabb és legjellemzőbb vonása az elidegenedettség. Az okokat estig sorolhatnánk, de a leglényegesebb a pénz- és a haszonel- 53 vűség. Mindennel és mindenkivel csak addig akarunk foglalkozni, amíg személyes hasznot hajtanak. Ennek egyenes következménye, hogy a körülöttünk lévő világot hasznos és haszontalan tárgyak, személyek, dolgok halmazának látjuk. Élményeket, mindig újat, mindig többet akarunk, mert elidegenedtünk önmagunktól, nem akarunk saját magunk lenni. Éppen ezért minden élvezetforrássá vált. Amíg élményt jelent, használjuk, ha ráuntunk, újabb forrás után nézünk. A Szentmisétől a keresztények tömegei idegenedtek el, mert nincs tárgyiasult haszna. Istentől azért idegenülnek el, mert nem lehet használni semmire. Nem élmény- vagy haszonforrás. Sajnos a mise is eszköz lett, lelki jóérzés-forrás vagy olyan gyász-közösség, ahol a hívő elsírhatja minden bánatát. A probléma az, hogy nem arra használjuk a teremtést, amire való, és nem úgy, ahogy kellene. Nem azért jövünk a Szentmisére sem, amit megtalálhatunk benne, hanem előfeltevéseink és vélt személyes igényeink kielégítésére akarjuk használni. Ha valaki ezt teszi, az könnyen belesodródhat a vallásos önámítás és képmutatás örvényébe, mert ha a konzumált hitélet mindezt még nyakon önti a szenteskedő, dohos és kriptaszagú életidegenségével, akkor aztán fényévekre kerülünk Istentől, hiába járunk naphosszat misére, és áldozunk, amikor csak lehet. A Szentmise nem menedék az élet szörnyűségei vagy rideg valósága elől. A vallás sem az, a hit sem.

54

Mégis mindezen problémákra csak Istennél és Istennel találhatunk megoldást. De nála is csak egyetlen módon. Először fel kell adni azt a vágyat, hogy személyes Istenképünket, a “magunk módján” való hitet építgessük. Egyszerűen le kell számolnunk saját hiedelmeinkkel, és meg kell szabadulnunk Istennel kapcsolatos haszonelvűségünktől. Ne tessék Istent imáért hasznot hajtó nyerőgépnek tekinteni. Másodszor meg kell érteni és el kell fogadni a kereszténység lényegi iránymutatását: Istenhez egyetlen út vezet, Jézus Krisztus. Nincs több. Jézus Krisztussal kell személyesen találkoznunk, hogy Isten színe elé jussunk, az élő Jézussal pedig egyedül az Egyházban, a keresztény közösségben találkozhatunk, különösképpen pedig a Szentmisében. A Szentmise éppen azért adatott, hogy mindazt, ami széttöredezett az életben, összeillessze, ami elidegenedett magától, az újra önazonos legyen. Hogy divatos legyek, a Szentmisében önmagunkat találhatjuk meg – Krisztusban. Aki önmagát keresi, az nem fogja meglelni, mert mindig csak magára figyel. Aki Jézust keresi, az találkozni fog Vele és Őbenne önmagával. Talán már érezhető, hogy a Szentmise nem egy előadás, ahol a hívőnek pas�szívan kell ülnie a padban. Nem egy fej- vagy lélektágító, ahol hasznos információkat tudhatunk meg hitünkről. Nem is egy ünnepélyes és díszes szertartás, ahol emelkedett hangulatba kerülhetünk. A Szentmise a legaktívabb, legodaadóbb, legszentebb, legünnepélyesebb közösség Krisztussal, Istennel és egymással. Az az alkalom, amikor minden ellenére és közepette lelki békességet és a szentség révén az Atya szeretetét élvezhetjük. A liturgia szó jelentése nem véletlenül az, hogy a “nép tevékenysége”. Közösségi aktus. Szentmise vagy Istentisztelet, minden Krisztus-hívő aktív résztvevőjévé válhat a Szentmisének. Múlt alkalommal rámutattam, hogy az Oltáriszentség Urunkkal, Jézus Krisztussal történő személyes egyesülés. Azonban ezt ne úgy képzeljük el, ahogy én gyerekkoromban. Állandóan hunyorogtam és erőltettem a szememet, hogy lássam Jézust az ostyában. Majd szétfeszültem a vágytól, hogy felfedezzem, hogy egyszer csak kidomborodjon a szentostya. Hittem, hogy egyszer csak meg fogom látni a Bárányt – én bárányt szerettem volna látni –, és bizony nagyon csalódott voltam, hogy az ostya egyszer sem bégetett. A Szentmise lényege az, hogy mindenekelőtt áldozat. Természetesen nem ószövetségi értelemben. Nem áldozunk állatokat, hogy megváltsuk bűneinket, mert erre nincs semmi szükségünk. Jézus Krisztus egyszer már megtette helyettünk. Éppen ezért, az áldozat, a mi áldozatunk nem is váltság, hanem egyszerűen ajándék Istennek. A Szentmisére azért jövünk, hogy létünk azon óráját, napját, hetét, hónap-

ját vagy egész életünket Istennek ajánljuk föl. Persze Isten tökéletesen megvan ajándékok nélkül, nincs belőle semmi haszna, de nem is azért adjuk, mert hasznot akarunk hajtani Neki. Az ajándék szimbólum. Annak a szimbóluma, hogy szeretetünket megosztani, szívből adunk valamit. A mi Istennek hozott személyes áldozatunk is szívből, szeretetből fakadó ajándék kell, hogy legyen. Ezért nem stimmel, amikor valaki elhatárolja magát a Szentmisétől vagy a hívő közösségtől, és a maga módján hisz. Ő úgy akar szeretni, hogy közben nem akarja szeretetét kifejezni, ez pedig abszurdum. Ő nem ad ajándékot Istennek. Valójában nem is szereti Őt. Isten érettünk való áldozata Jézus Krisztusban éppen ilyen önmagáért való, haszontalan szeretetből fakadt. Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta ajándékba mindannyiunknak, személyesen. Krisztus ajándékának elfogadása pedig arra ösztönöz, hogy mi is adjunk. Éppoly önzetlenül, pusztán szeretetből. A Szentmiseáldozat tehát az Isten iránti önfeledt, önátadó szeretetünk ajándéka. Jézus Krisztus ezzel a tökéletes önfeladással ajándékozta az életét Istennek, amit Isten elfogadott és örök életet ajándékozott cserébe. A Szentmise titka az, hogy ez az aktus, a golgotai megváltó halál, a feltámadás és az örök élet kegyelme a szent liturgiában lelkileg jelen idejűvé válik. Most arra kérek mindenkit, hogy gondoljon egy nagyon kedves, elhunyt hoz- 55 zátartozójára. Idézze fel a személyét, az arcát, a gesztusait, a szeretetét, mindazt, ami fontos volt számára. Ha most lehetőséget kapnánk arra, hogy ismét találkozzunk vele, mit szeretnénk? Kivel szeretnénk találkozni? Azt kívánjuk vissza, ami számunkra az illető lényege volt. Nem a kamaszkorát, nem egy bizonyos életszakaszát, ruháját, hanem lényének lényegét, mindazt a személyességet és a személyességben megnyilvánult közösséget, amit mi átélhettünk vele. Vagyis nem csak az illető személyét vágyjuk vissza, hanem mindazt is, amit tett nekünk, értünk vagy velünk. Jézus Krisztussal kapcsolatban ugyanígy vagyunk. Nem a haját vagy arcvonásait vágyjuk, hanem lényegét, azt, hogy Ő a mi megváltó Krisztusunk, s egyúttal megváltását, tanítását, mindent, ami Hozzá kötődik. Így az Oltáriszentségben is – amit mindannyian Jézus Krisztus Testének és Vérének ismerünk –, ez a krisztusi lényegiség van jelen. Nem a Bárány, ahogy én gyerekként gondoltam. Az első keresztény századoktól szilárd meggyőződéssel és hittel vallották testvéreink, hogy a kenyér és a bor színre, szagra, ízre ugyan megőrzi kenyér és bor jellegét, ám a Szentmisében a fentiek szerint átlényegül, azaz lényege többé nem kenyér és bor lesz, hanem Jézus Krisztus lényege. Nem csupán Teste és Vére, hanem személyének és tetteinek, életének, váltságának és feltámadásának lényegisége valósan jelen van a szentségek színeiben. Az, hogy ez miként is

56

történik, az a legnagyobb hittitok. Annyit tudunk, hogy a szentáldozás olyan, mint egy időgép, mely jelenvalóvá teszi Krisztust a Szentmisében, az Oltáriszentségben. Nem hitelvekkel vagy hitcikkelyekkel találkozunk, hanem lelkileg a Golgotával, a kereszttel, a feltámadással és az örök élettel. Krisztussal. Ráadásul mindezt esszük és isszuk, vagyis tökéletesen egyesülünk Krisztussal, életével, keresztáldozatával, vagyis mi magunk is részesévé válunk Krisztus áldozatának. Így válunk magunk is Krisztus önátadó, önzetlen, szeretetből fakadó ajándékává és áldozatává Istennek. Mindez már a legkorábbi időktől keresztény evidencia volt. Szent Cirill így ír róla a Kr.u. háromszázas években: „Ezért is teljes meggyőződéssel vegyük ezeket, mint Krisztus testét és vérét magunkhoz. Mert a kenyér színében Krisztus testét kapod és a bor színében az ő vérét, hogy Krisztus testét és vérét magadhoz vevén: egytestűvé és egyvérűvé váljál vele. Így leszünk Krisztust viselőkké is; amint tagjainkat az ő teste és vére járja át.” (Hitoktató beszédek, 22., Kr u. 350) Persze fölvetődhet a kérdés, hogy mi történik akkor, ha az ember az Oltáriszentségben egyesül Jézus Krisztussal? Hiszen, ha olyan nagy dologról van szó, akkor csak történik valami. Történik bizony. Egyik teológiai alaptételünk, hogy a szentségek kegyelmeket közölnek. Ezt Tomislav Ivancic atya úgy fejezi ki, hogy a szentségeket a szellem orvosságainak hívja. A szentségek érintkezési pontok Isten és az ember között, ahol és amelyek által az ember átveheti Krisztustól a kegyelem ajándékait. A legfontosabb kegyelmi ajándék az, hogy a hívőben szép lassan növekedésnek indul a szeretet kegyelme. Persze nem világi szeretetre kell gondolnunk, hanem Isten szeretetére, az önmagát ajándékozó, önzetlen szeretetre. Ebben a szeretetben gyökerezik Jézus békéje, mely minden jó és rossz fölötti békességet szerez annak, aki hittel és bűnbánattal veszi az Oltáriszentséget. Az Oltáriszentség, mint a keresztény hitélet közepe vagy csúcsa tehát Isten benső szeretet-kegyelmét tárja fel nekünk, az Urunkkal, Jézus Krisztussal történő szentségi közösség misztériumában. S a szeretet bennünk lassan növekszik Általa, mígnem magunk is Szent Pál csodálatos tanúságtételét hirdethetjük: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem.” (Gal 2,20) Amen

Keresztelő Szent János születése “Azután eljött az ideje, hogy Erzsébet szüljön; és fiút szült. Meghallották szomszédai és rokonai, hogy az Úr nagy irgalmasságot cselekedett vele, és együtt örvendeztek vele. Történt pedig, hogy a nyolcadik napon eljöttek körülmetélni a gyermeket, és apja nevéről Zakariásnak akarták nevezni. De az anyja így szólt: »Semmiképpen sem, hanem Jánosnak fogják hívni.« Erre azt mondták: »De hiszen senki sincs a rokonságodban, akit így neveznének.« Megkérdezték tehát az apját, hogyan akarja őt nevezni. Ő pedig írótáblát kért, és ezeket a szavakat írta rá: »János a neve.« Mindnyájan elcsodálkoztak. Erre azonnal megnyílt a szája és a nyelve, megszólalt, és magasztalta Istent. Félelem szállta meg összes szomszédjukat, s e dolgok híre elterjedt Júdea egész hegyvidékén. Mindannyian, akik hallották, a szívükbe vésték ezt, és kérdezték: »Mi lesz ebből a gyermekből?« Mert az Úr keze volt vele. Apja pedig, Zakariás, betelt Szentlélekkel és így jövendölt: »Áldott az Úr, Izrael Istene, mert meglátogatta és megváltotta az ő népét.” (Lk 1,57-68) Krisztusban szeretett Testvérek, egy hírrel kezdem az internetről: „Buszokon hirdetnek az ateisták Barcelonában. Azt mondták, erősíteni akarják a társadalmi vitát a kérdésről. Ateista hirdetéssel az oldalán közlekedik két autóbusz Barcelonában két héten keresztül. A hirdetés arra biztatja az embereket, ne foglalkozzanak Isten létezésével, élvezzék az életet. “Isten valószínűleg nem létezik” - ez áll a két tömegközlekedési eszköz oldalán. A hirdetés kezdeményezői spanyol ateista közösségek, amelyek a www. busateo.org internetes oldalon elmondták, élénkebbé akarják tenni a társadalmi vitát és erősíteni akarják az emberi intelligenciába vetett bizalmat. Szerintük a társadalmat a ráció, az igazságosság, az együttműködés és a szolidaritás alapján kell megszervezni. A kampány előtt, amely egyébként Nagy-Britanniából indult, a barcelonai püspökség hangoztatta, hogy az istenhit nem zárja ki az élet élvezetét. Az autóbuszok a város különböző vonalain járnak majd, így Barcelona több pontján olvasható lesz a reklám.” Az imént felolvasott hír egy nagyon jellemző emberi magatartásformáról tudósít bennünket: ez pedig az Istentől való elfordultság. Ezzel a magatartással kezdődött Barcelonában az újév. Szomorú kezdet, a vég kezdete. De ez a magatartás nem csak Barcelonában jellemző, hanem az első emberpár megteremtése óta

57

58

kíséri az emberiséget. Ez a bűn. Ez a bűn, a legnagyobb bűn: elfordulni Istentől és a magunk erejében bízni, magunkat bálványként állítani életünk középpontjába. Nem volt ez másképpen Izrael népével sem, amely nagyon sokszor fordult el az Úrtól. Ezt fejezi ki Izajás próféta oly sokszor idézett versében a puszta: „Készítsétek a pusztában az Úr útját”. Kétezerötszáz évvel ezelőtt, Izrael engedetlensége arra késztette Istent, hogy példás büntetést szabjon választott népére. Ez volt a babiloni fogság. Izajás mintegy 100 évvel korábban megjövendölte a fogságot, majd az abból való szabadulást. Könyvének 40. része e jövendölésről szól, midőn a büntetés, a babiloni fogság idejének letelte utáni szabadulást ígért a népnek. Ebben a szakaszban azonban vigasztalásnál lényegesen többet találunk, itt csodálatos módon bontakozik ki előttünk Isten egyetemes üdvtervének néhány összefüggő részlete. Izajás könyve – Narry Webb – amerikai teológusprofesszor szerint ugyanazt a szerepet tölti be az Ószövetségben, mint a Rómaiakhoz írt levél az Újszövetségben: Isten mindent átfogó üdvtervét engedi láttatni, tárja föl az olvasó előtt. Nem véletlen, hogy Mózes öt könyve után Izajás prófétától idéz legtöbbet az Újszövetség. Ahogy mondani szokás: Izajás az Ószövetség evangélistája. Mindez pedig Keresztelő Szent Jánosról szól, az ő feladatát írja körül. Keresztelő Szent János csodálatos születése és névadása azt jelzi, hogy Istennek komoly terve és szándéka volt a gyermekkel. Nem véletlen, hogy amikor Szűz Mária Erzsébetnél járt, a magzat János felujjongott anyja méhében az Úr közeledtére. A küldetés, melyre Isten Jánost szánta, a Jézus Krisztusnak szóló előkészítő munka volt, útépítés, amíg kinyilvánul az Úr dicsősége Krisztusban, s bár elszárad a fű, Istenünk szava örökre megmarad, a jó hírt sokan hallgatják, mert az Úristen hatalommal jön. Izajás jövendölése (Iz 40,3-11) nem csak a babiloni fogság utáni eseményekre vonatkozott, de Keresztelő Jánosra is. Keresztelő János munkássága, akiről így ír János apostol: „Volt egy ember, akit Isten küldött, János volt a neve. Tanúskodni jött, hogy tanúskodjék a világosságról, s mindenki higgyen általa.” (Jn 1:6-7). Aztán kinyilvánul az Úr dicsősége Jézus Krisztusban, aki Jánosnál keresztelkedett meg a Jordán vizében. Elszárad a fű, azaz Keresztelő Szent Jánosnak Heródes fejét véteti majd, de Istenünk szava örökre megmarad, mert a tanítványok a Szentlélek erejéből hirdetik tovább az örömhírt, az Isten országát, a kereszt bűnváltságát és a feltámadás dicsőségét mindaddig, amíg majd az idők teljességekor az Úristen jön hatalommal, s megítélve minden élőt pásztorunk lesz, aki karjával összegyűjti a bárányokat, tehát azokat, akik örök életet nyernek. Ha alaposan szemügyre vesszük ezt a Keresztelő Szent Jánosról szóló néhány sort, akkor azt is felfedezhetjük, hogy saját keresztény életünk és sorsunk jóslatával állunk szemben. Ha az ember ráébred bűnös életére és bűnbánattal megtér

abból, akkor részese lesz Krisztus egyetemes váltságának (Iz 40,1-2). Lelkében utat épít Krisztusnak, akinek átadja élete irányítását. Isten általa is hatni fog a világra, környezetére, s bár meg kell halnia, hiszen minden fű elszárad, Isten igéje, örömhíre örök életre ébreszt, mikor eljön ítélni, s mindazokat, akik hűek maradtak hozzá összegyűjti és elkülöníti . Mindebből egy mozzanatot szeretnék kiemelni és részletesebben körüljárni, ez pedig Keresztelő Szent János küldetése, az Úr útjának előkészítése. Ha manapság már fizetett hirdetéseket tesznek közzé arról, hogy Isten talán nem is létezik, akkor nekünk keresztényeknek, a mai napon vagy holnaptól, hétfőtől, hogyan kell előkészítenünk az Úr útját? Azt látjuk, hogy nagy, nagyon nagy a baj, de mit tehetünk mi személyesen? A válasz nem bonyolult. Izajás nyomán rábukkanunk. „...egyengessetek ösvényt a sivatagban Istenünknek!” A biblikus ókorban, mikor nagy méltóság, király vagy hadvezér vonult be egy városba, valóban kiküldték a szolgákat, hogy elegyengessék a városba vezető utat; betömjék a kátyúkat, nehogy a fejedelmi szekereknek kereke törjön vagy összerázzák a méltóságokat. A mondat mai vonatkozása azonban kicsit más. Minél nagyobb a baj, minél erősebb támadásoknak van kitéve a hit, minél erőteljesebbek a kísértések, annál inkább az egyenes utat kell követni, annál jobban kell ügyelni arra, hogy le ne tévedjünk 59 Isten útjáról, arról az útról. „Minden völgy emelkedjék fel, minden hegy és halom süllyedjen alá; a göröngyös legyen egyenessé, és a hegyláncok síksággá!” Mint útépítés vagy építkezés előtt, alkalmassá kell tennünk a terepet, hogy statikailag erős legyen, az időjárásnak ellenálló, s elbírja az útburkolat és az azon folyó forgalom terhelését. Vegyük elő bulldózereinket, talajgyaluinkat és készítsük elő a terepet az Úrnak. Hol? Saját lelkünkben. Hogyan? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket. Sok minden lehet, ami Isten előtt mint hegy tornyosulhat vagy völgy tátonghat – megakadályozva bevonulását életünkbe. Izajás próféta ezen szavait mind a négy evangélium idézi, mégpedig Keresztelő János működésével kapcsolatban. Ő volt az, aki előkészítette Krisztus Urunknak az utat. Mit prédikált János? Ugyanazt a mondatot, mellyel Jézus kezdte meg földi tanító hivatalát: „Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.” (Mt 3,2). Ez a felszólítás azt jelenti: bánjátok meg a bűnöket. Lám miként találkozik össze hétszáz év távolságában Izajás, Keresztelő János és Jézus Krisztus prédikációja! Az Úr útjának előkészítése azzal kezdődik, hogy őszinte bűnbánatot tartunk. Sokáig úgy véltem, hogy a bűnbánat egy érzelem, valamilyen erős szomorúság vagy bánat érzése, mely akkor őszinte, ha áthatja egész lényemet, pedig nem, ez a melankólia, de nem a bűnbánat. A bűnbánat azonban más: valamit, amiről korábban meg voltam győződve, hogy helyesen tettem, egyszerre más

60

színben látok, s rácsodálkozom, észreveszem, hogy egyáltalán nem volt jócselekedet, hanem hiba, bűn volt; s fölismerem, hogy a cselekedettel vétettem az Úr törvénye ellen, megbántottam Istent. Bocsánatát kérem a szentgyónásban és elégtételt adok bűneimért. A második lépés, hogy bűneink többé nem állják útját az Úrnak, hogy elegyengetjük az akadályokat lelkünkben, hogy az Úr be tudjon oda vonulni. Ugyanis, ahol valóban egyenessé lesz a lelki út, oda Jézus Krisztus eljön és helyet foglal életünkben. Ahogy Szent Pál apostol írja a Gal 2:20-ban: “élek én, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”. Ez az, amivel saját lelkünkben készíthetünk utat az Úrnak. Készítsük el, mert nem tudjuk mely órában jön el az Úr (Lk 12,40). De hogyan készítsük az Úr útját környezetünkben, mely mint Barcelonában, itt is tele van hitetlenséggel, kétkedéssel, bűnnel, az Istentől való teljes elfordultsággal? A korábbiakból egyenesen következik, hogy környezetünk számára Krisztus tanúivá kell válnunk. Ahogy Szent János evangéliumában szól az apostol e keresztény alapjogról: “Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében...” (Jn 1,12). Rólunk van szó, minden egyes keresztényről. Aki lélekben Keresztelő Szent Jánoshoz járul, s valóban megkeresztelkedik, azt Isten újjászüli Krisztusban a víz és a Szentlélek által; az Isten gyermeke lesz, abban Krisztus él, ő pedig Krisztus tanújává válik. Krisztus tanúivá kell lennünk a világban, mert előbbutóbb Budapesten is megjelenik majd egy ateista hirdetés a buszokon. Krisztus tanújává lenni azt jelenti, hogy Ő cselekszik általunk. Azt jelenti, hogy Krisztusként élünk a környezetünkben. Azok, akik most nem hisznek Istenben, nem attól fognak hinni, hogy valaki nagy meggyőzőerővel teleprédikálja a fejüket. Bármilyen csodálatos az Ige, kicsi a valószínűsége, hogy beleszeretnek a Bibliába és elolvasva azt, elkezdenek hinni Istenben; lehetséges, de valószínűtlen. Sokkal valószínűbb, hogy ha valamelyikünkben felfedezik, meglátják Krisztust, egyszerűen a hatása alá kerülnek. Krisztus nem csak észérveket használt tanítása során, sőt, nem ez volt tanításának elsődleges eszköze. Krisztusban a Szentlélek ereje lakott, ahogy minden igaz keresztényben a Szentlélek munkálkodik. A Szentlélek az, mely bennünket is tanúságra indíthat, mert egyedül Ő képes elvezetni a teljes igazságra. Jézus közeledtére így fog felujjongani bennünk a hit és tesz mindannyiunkat útkészítőkké, hogy mások szívét egyenessé téve, közel vigyük az Úr Jézust és Isten országát. Amen

Péter és Pál apostolok “Miután ettek, Jézus megkérdezte Simon Pétert: »Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?« Ő azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd bárányaimat!« Majd másodszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Azt felelte: »Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek!« Erre azt mondta neki: »Legeltesd juhaimat!« Aztán harmadszor is megkérdezte: »Simon, János fia, szeretsz-e engem?« Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte őt: »Szeretsz-e engem?«, és azt felelte: »Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek!« Ekkor így szólt: »Legeltesd juhaimat! Bizony, bizony mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál. Amikor azonban megöregszel, kiterjeszted kezeidet; más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod.« Ezt pedig azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal fogja megdicsőíteni az Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: »Kövess engem!«“ (Jn 21,15-19) A keresztény hit egyik legfontosabb ismérve, hogy megkérdőjelezhetetlen és 61 tiszta forrásból ered, személyesen az Úr Jézus Krisztustól való mindaz, amit hiszünk, Ő alapította az Egyházat, Ő rendelte el a szentségeket és Isten országának hirdetését. Ő választotta ki az első tizenkét apostolt, akiknek ugyanazt a hatalmat adta át, amit Ő maga kapott az Atyától (Mt 10,1). Az apostolok, miután Pünkösdkor megalakult az Egyház, s elnyerték a Szentlélek segítő kegyelmét, maguk is tovább adták ezt a küldetést, amelyet az Úr Jézus rájuk bízott. Szent Pál apostol erről a hagyományról beszél, amikor Timóteust így inti: “Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet a jövendölés alapján a presbiterek kézföltétele által kaptál.” (1Tim 4,14) A hatalom átadásának, vagyis a felszentelésnek a formája mindenkor az volt, hogy a szentelő személy mindkét kezét feltette a szentelendő fejére, imádkozott fölötte (ApCsel 6,6), valamint megkenték szent kenettel, hasonlóan ahhoz, amint egykor Mózes felszentelte Áront és a papokat (Kiv 28-29). A mi keresztény hitünk épp ezért nem tanulmányok vagy a Biblia olvasása alapján szereztetik, hanem Jézus Krisztus szava az, amit hallás útján kapunk (Róm 10,17) kétezer éve, Isten ajándékaként, elsősorban az apostolok és az utódaikként felszentelt püspökök által. Nem véletlen, hogy Antiochiai Szent Ignác így ír a magnésziaiakhoz: “Engedelmeskedjetek a püspöknek és egymásnak, ahogyan Jézus Krisztus alávetette magát testileg az Atyának, az apostolok pedig Krisztusnak és az Atyának és a Léleknek, hogy az egyesülés mind testi, mind

62

lelki legyen.”, hiszen sem a feladatban, sem a felhatalmazásban nincs különbség az egykori és a mai Egyház apostolai között. Az idő ugyan múlik, de Isten változatlan, ahogy változatlan a kegyelem és az Egyház, Krisztus Teste is. Ma Szent Péter és Szent Pál apostolokról emlékezünk meg, hiszen hitünk szerint ők voltak azok, akiknek talán a legtöbbet köszönhetjük. A mai Egyház arca és gondolkodása, lelkisége elsősorban Szent Péter és Szent Pál Szentlélek által lelkesített szolgálatából nyerte el azt a formáját, amit mi ismerünk. Az Igeszakaszban ismerős hármasságot találunk, a feltámadott Jézus Krisztus háromszor kérdezi meg Pétert, hogy szereti-e Őt. Emlékezzünk csak, ugyanebben az evangéliumban, nem sokkal korábban, Jézus elfogásakor Péter háromszor tagadta meg az Urat. A történtek után, Krisztus kérdése tehát helytállónak tűnik: vajon Péter tényleg szereti? Ugyanakkor persze, Jézus azonnal tudta is a választ, s már az első válasz után Péterre bízta a szolgálatot, amit még kétszer megerősített, az azt követő két válasz után. Lám, Péter korábban háromszor megtagadta az Urat, de Isten irgalma sokkal hatalmasabb, mint amilyen hűségesek mi tudunk lenni. Nem csak megbocsát, de bűneinket eltörölve, kész bennünket mindenkor tisztának elfogadni, sőt, nagy feladatokat ránk bízni. A protestantizmus egyik gyengülhetetlen támadása mindig a pápaság, a Szent Péter utódlásában örökös római püspök ellen irányult. Számos érvet vonultattak fel. Pedig a Szentírás – nem csak itt – egyértelműen nyilatkozik arról, hogy a Feltámadott kiemelkedő apostoli feladattal bízta meg Szent Pétert. Az episzkopálisok – bár nincsenek egységben a pápával – nem tekintenek ellenségesen a mindenkori főpásztorra, sőt, készségesen elismerik, hogy Szent Péter utódjaként lelki kérdésekben tekintélye van a püspökök között, primus inter pares, első az egyenlők között. Jézus Krisztus a hármas megerősítésben két feladatot bízott Szent Péterre: legeltesse a kosokat, illetve juhait, valamint őrizze őket. E két kötelesség, az őrzés és a legeltetés az, melyben az apostoloknak és a nyomukban járó püspököknek állhatatosnak kell mutatkozniuk. A juhok őrzése jelenti az Egyház védelmét a külső támadások ellen, de sokkal inkább a hit védelmét. Azét a hitét, mely a szent hagyományból ered, s a Bibliában került rögzítésre, vagyis a keresztény hit őrzését. Különös kötelességük, hogy ezt a változatlan és változhatatlan hitet, annak eredeti formájában és tartalmában őrizék, képviseljék, hirdessék és számon kérjék, valamint, hogy a kapott, fogyatkozás nélküli hatalommal tovább adják azt megbízható híveknek (Tit 1,9; Fil 2,22; 1Tim 1,12). Róma püspökének lelki elsőségét ebből is megérthetjük. A sokszor támadott egyházi hierarchia értelme is itt mutatkozik meg. A legfontosabb feladat a hit változatlan átörökítése, ami nem lehetséges, ha a tekintély vagy lelki hatalom megosztott.

A másik apostoli kötelesség a legeltetés. „Mint pásztor, legelteti nyáját, karjával összegyűjti a bárányokat, és ölébe veszi, az anyajuhokat gondosan vezeti.” (Iz 40,11) Izajás próféta úgy írta le Istent, mint a szerető és gondos pásztort, aki ismeri juhait (Jn 10,3), ám mindennek itt a lelki vonatkozása a fontos. Ugyanezt a feladatot kapta meg Szent Péter is, valamennyi apostollal, Szent Pállal egyetemben. Nem csak őrizniük kellett a nyájat, de lelki táplálékkal ellátni is, olyan lelki legelőre vinni a nyájat, ahol minden egyes bárány fejlődhet és jóllakhat. A megőrzött tanítást az élő hit táplálékává kellett tenni a hívek számára. „Nem is szűntek meg naponta a templomban és házaknál tanítani és hirdetni Krisztus Jézust.” (ApCsel 5,42) A Lerini Szent Vincétől oly sokszor idézett mondat: „Nagy gondunk legyen azt vallani, amit mindenütt, mindig és mindnyájan hittek.”, arra hívja fel a figyelmet, hogy a hit változatlan tartalmában és helytől, időtől, emberektől független. Szent Pál ezt így fogalmazza meg: „...mindnyájan ugyanazt mondjátok, és ne legyen köztetek pártoskodás, hanem legyetek tökéletesen egyek ugyanabban a lelkületben és ugyanabban a felfogásban. „ (1Kor 1,10) Sokan nem értik, hogyan lehet annyiféle keresztény, keresztyén felekezet. Az emberek elmerengnek, hogy ebben a szinte szabadosnak ható lelkiségi felhozatalban mi az eredeti, mi lehet a hiteles? Az Apostol erre is felel: „Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat.” (1Kor 3,11) Vagyis, bár sokféle 63 értelmezés létezik, de egyetlen igaz forrásból táplálkozó hit. Ez a hit az apostoli hatalomhoz és küldetéshez kötött: „Pál, aki nem emberektől, nem ember által apostol, hanem Jézus Krisztus és az Atyaisten által” (Gal 1,1). A mai megemlékezés elsősorban arra szólít fel minden keresztényt, aki Szent Péter és Pál nyomában, a keresztség által maga is elhívatott Jézus Krisztus követésére, hogy felidézzük és felélesszük magunkban küldetésünket: „hogy emlékezzetek azokra a dolgokra, amelyeket a szent próféták előre megmondtak, valamint az Úrnak és Üdvözítőnek az apostolok által hirdetett parancsaira.” (2Pt 3,2); továbbá, hogy mindvégig megmaradjunk Krisztus hiteles tanításában, az Egyházban, az ősi, apostoli hitben (2Jn 1,9). A Szent Apostolok elsősorban nem a kegyes lelkiség képviselői, hanem olyan vértanúk, akik a töretlen és megkérdőjelezhetetlen hitet tanították, adták tovább generációról generációra. Egyetlen, szent kötelességünk, hogy amilyen hűséggel ők végezték e szolgálatukat, mi is olyan hű lélekkel megtartsuk mindazt, amit Jézus Krisztus általuk ránk hagyományozott. A Jelenések könyve a mennyei Jeruzsálemről úgy ír, hogy annak az apostolok adják az alapját: „A város falának tizenkét alapköve volt, és azokon a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.” (Jel 21,14) Küldetésük fontosságát pontosan jelzi ez a kép. Tanításukra, lelkiségükre, mártír tanúságuk alapjára épül fel hitünk, melyet Jézus Krisztus, mint a zárókő fog össze egyetlen lelki épületté

(Zsolt 118,22). Római Szent Kelemen, Szent Péter trónján a minden bizonnyal harmadik püspök ezt így erősítette meg: „Azokhoz kapcsolódjunk, akik megkapták Isten kegyelmét...” (II. Clem 30,3). Adjunk hálát Istennek, hogy apostolai által mindenkor igaz hitben vezet Egyházát, őrizte az egyetemes hitet és átadta nekünk, hogy mi is így hűségeskedjünk ugyanezen szolgálatban. Adja az Úr, hogy amint a hűséges szolga ura örömét nyerte jutalmul (Mt 25,23), úgy a mi hitben való állhatatosságunk is Urunk örömébe vezessen mindannyiunkat. Amen

64

Nagyboldogasszony Mária mennybemenetele “Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: »Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!« Az Úr ezt válaszolta neki: »Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.«“ (Lk 10,38-42) Nagyboldogasszony az egyik legrégibb Szűz Máriához kapcsolódó ünnep, melyről már a korai századoktól megemlékezett az Egyház, bár régebben az elszenderülés ünnepének hívták. A mai Igeszakaszban Márta és Mária történetén keresztül igyekszünk jobban megismerni és megérteni Szűz Máriát és a mennybevétel hittitkát. A lánytestvérek Jézust hallgatták, egyikük az élet praktikus oldalán találta meg a helyét, 65 a cselekvő szolgálatban, míg Mária a lelkiségben volt figyelmes. Első pillantásra úgy tűnhet, mintha két ellentétes személyiséggel találkoznánk, akik bár testvérek, mégsem hasonlítanak. Ám az a kettősség, ami a testvérpárt jellemzi, minden ember lelkiségére igaz és találó. Mindannyian szeretnénk Máriával ülni, és magunkba inni Jézus tanítását, azonban az élet nem engedi meg nekünk az állandó szemlélődést, dolgoznunk, cselekednünk, tennünk kell. Sokszor ez frusztráló, úgy érezzük, mintha ketté kellene hasadnunk. Gyakran mondjuk, hogy templomba is többet járnánk, ha lenne rá időnk. A Szentírás azonban nem tekinti Márta és Mária eltérő személyiségét ös�szeegyeztethetetlennek, sőt, ellenkezőleg. “Aki ellenben figyelmesen tanulmányozza a szabadság tökéletes törvényét, és ki is tart mellette, aki nem feledékeny hallgatója, hanem tettekre váltója, az teljesítésében boldog lesz. “ (Jak 1,25) Az Ige hallgatása és cselekvése nem választható el egymástól. Aki ugyanis nem cselekszi azt, amit hisz, csak féligazság birtokában van. “A tanítást váltsátok tettekre, ne csak hallgassátok, mert különben magatokat csaljátok meg.” (Jak 1,23) Márta és Mária tehát valójában egyek, az élő hitű ember szorosan összetartozó lelki szimbólumai. Hit és cselekvés olyan, mint az Ige-beli testvérpár. Szűz Mária is meghallgatta és tettekre váltotta az Igét. Gábor angyal üdvözlete és szava szerint cselekedett mindenben, aggályoskodás, fenntartások vagy ok-

66

vetetlenkedés nélkül. Nem csak elfogadta Jézust gyermekének, de úgy nevelte és szerette, ahogy azt Isten várta tőle. A Boldogságos Szűz Istenszülő anyai hivatására tökéletesen igazak Szent Pál szavai: “Ő megmentett és szent hívással meghívott minket, nem tetteink alapján, hanem saját elhatározása és kegyelme által, amelyet örök idők előtt adott nekünk Krisztus Jézusban.” (2Tim 1,9) Mária épp azért lehet számunkra a hit követendő példaképe, mert rajta keresztül érthetjük meg leginkább, mit jelent az Isten általi elhívás és milyen az, amikor valaki egész életével válaszol erre az elhívásra. A hit és a cselekedetek tökéletessége Istentől olyan koronát nyert mennybevételében, mely méltó díja volt Szűz Mária szeplőtelen, igaz, tiszta és szent életének. “Az igazak ellenben örökké élnek, és jutalmuk az Úrnál van, gondjuk viselése a Magasságbelinél; ezért nyerik el az ékesség országát s a szépség koronáját az Úr kezéből, mert jobbjával betakarja, és szentséges karjával megvédi őket.” (Bölcs 5,15) A mennybe vétetett Mária ezért számunkra a mennyek királynője, aki ezt a hitből és engedelmességből készített, anyai szeretetettel ékesített koronát viseli. Szűz Mária mennybevétele tökéletes hitének, szeplőtelen életének kegyelmi díja és jutalma volt. “Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Tudjuk azonban, hogy amikor meg fog jelenni, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, amint van.” (1Jn 3,2) Isten színelátása maga az üdvösség. a Teljes ismeret, amikor semmi nem fog Tőle elválasztani. Szűz Mária példája azzal a reménységgel tölt el mindnyájunkat, hogy őt követve, igyekezve tisztaságban és hitből fakadó teljes engedelmességben, önzetlen szeretetben kiteljesedni, közbenjárását kérve, magunk is osztozhatunk a teljes színelátás üdvösségében. A Boldogságos Szűz azonban nem csak az egyén, az egyes hívő példaképe, de ő az Egyház jelképe is. Földi, hiszen pontosan olyan ember volt, mint mi, ám mégis égi, hiszen tökéletes volt tisztaságban és hitben. A Szentlélek árnyékolta kegyelmével, úgy, ahogy az Egyházat a Lélek vezeti és inspirálja, s legszentebb erénye az önzetlen anyai szeretet volt, ahogy a keresztény erények sorában is a szeretet a legfontosabb (1Kor 13,13). Nem véletlenül mondjuk a hitvallásban, hogy egy keresztény anyaszentegyházat hiszünk, mivel Mária az Egyházban a mi édesanyánkká is lett. Mária mennybevétele a mi üdvösségünkre mutat, mely részlegesen már az Egyházban megvalósul, amikor hitünket híven megvallva és megtartva a Szűzanya nyomdokaiba szegődünk. Ratzniger bíboros éleslátóan írta egyik könyvében, hogy “Máriában végbemegy az új teremtés”. Mindaz, amit a próféták Jézus Krisztusról jövendöltek, szükségszerűen Máriával kapcsolatos jövendölések is voltak. “Zengedezzél, Sion leánya” (Szof 3,14), hirdette Szofoniás próféta, s ez Gábor angyal ajkáról

teljesedett be az angyali üdvözlettel. Izajás próféta megjósolta Mária szüzességét és szűzen szülését: “Íme, a szűz fogan, és fiút szül, s nevét Emmánuelnek fogja hívni.” (Iz 7,14), s Mária abban az áldásban részesült, melyet csak az Ószövetség legnagyobb asszony-alakjai kaptak meg: “Áldott az asszonyok közt Jáhel, a kenita Héber felesége!” (Bír 5,24) Ahogy pedig Illés próféta testestüllelkestül, tüzes szekéren ment fel a mennybe (Sir 48,9), hitünk és a hagyomány szerint Szűz Mária is testestül-lelkestül vétetett fel a mennyekbe, ahol közbenjár értünk, az Úr Krisztussal együtt (Zsid 7,25). Ezért őszinte szívvel és reménységgel kérjük közbenjárását mindnyájunkért. Márta és Mária nyomán váljon bennünk eggyé a figyelmes hit és a cselekvő szeretet, hogy tisztaságban és szentségben a Szűzanya oltalmát élvezhessük. Oltalmad alá futunk Istennek Szülője, könyörgésünket meg ne vesd szükségünk idején, hanem oltalmazz meg minket minden veszedelemtől, mindenkor dicsőséges és áldott Szűz. Mi Asszonyunk, mi Közbenjárónk, mi Szószólónk, engeszteld meg nekünk szent Fiadat, ajánlj minket szent Fiadnak, mutass be minket szent Fiadnak. Amen 67

Szeplőtelen fogantatás

68

“Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyezve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: »Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.« Őt zavarba ejtette ez a beszéd, és elgondolkodott, hogy miféle köszöntés ez. Az angyal pedig folytatta: »Ne félj, Mária! Kegyelmet találtál Istennél. Íme, méhedben fogansz és fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni; az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házában mindörökké, és királyságának nem lesz vége«. Mária erre így szólt az angyalhoz: »Miképpen lesz ez, hiszen férfit nem ismerek?« Az angyal ezt felelte neki: »A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged; s ezért a Szentet, aki tőled születik, Isten Fiának fogják hívni. Íme, Erzsébet, a te rokonod is fiat fogant öregségében, és már a hatodik hónapban van, ő, akit magtalannak hívtak, mert Istennek semmi sem lehetetlen«. Mária erre így szólt: »Íme, az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.« És eltávozott tőle az angyal.” (Lk 1,26-38) A szeplőtelen fogantatás hittitka nem érthető meg intellektuálisan, pusztán értelmi képességeinkkel. Hogyan is tudnánk megmagyarázni azt a pillanatot, amikor Isten Szentlelke egy fiatal asszony méhébe oltotta az örök Igét, Krisztust, a Szentháromság második személyét? Nincs akkora bölcsesség, ami ezt egyáltalán ésszel fel tudná fogni. Az ember megrendül és csodálattal adózik a malaszt ilyen kiáradásának. Gábor angyal ezt mondta Máriának: „kegyelemmel teljes”. Isten tele töltötte Máriát kegyelemmel. Mint amikor egy pohárba vizet töltünk, de annyit, hogy ha még egy csepp bele csöppen, akkor már túlcsordul. Szűz Máriát mindenestül átjárta, átitatta, megtöltötte, eltöltötte Isten legszentebb kegyelme. Felfoghatatlan jóság és mennyei szeretet ez, s ez a kegyelmi teljesség, a Szentlélek erejéből méhébe nemzette Jézus Krisztust. Talán úgy közelíthetjük meg ezt a misztériumot legjobban, ha emberi életünkből keresünk hozzá hasonló eseményt. Egészen ilyen az, amikor a hitetlen vagy hitében meggyengült bűnös embert az Úr visszatéríti magához. Isten megelőző kegyelme hitet önt az ilyen emberbe (Ef 2,8), s ekkor, egy pillanat alatt csodás változás következik be: a hit világosságánál az ember hirtelen elkezdi felismerni bűneit, eltévelyedéseit, tévedéseit, hibáit, s ennek nyomán bűnbánatra indul,

Isten irgalmát és bocsánatát kéri. Az a pillanat, amikor Isten Szentlelke beleoltja az ember szívébe a tiszta hitet, hasonlít Mária megfoganásához. Titokzatos pillanat, amely bennünk is Krisztusnak ad új életet – lelkileg. Az pedig, hogy Krisztus bennünk lelkileg megszületik (1Kor 15,22), a kereszténység alfája és ómegája, hitünk misztériuma és kulcsa. Régebben sokan meg voltak győződve arról, hogy Krisztusban lenni annyit tesz, mint egyházában lenni. Ez persze igaz, de nem elégséges ennyit mondanunk. Szűkkeblűség volna az Úrral való közösségünket ezzel a protestáns (Karl Barth) summával elintézni. Ez a kifejezés nagyon régi gyökerekkel rendelkezik, visszanyúlik arra a pontra, ahol Isten üdvtörténeti munkájának újkora az emberrel elkezdődött, egészen Ábrahámhoz. Isten így szólt Ábrahámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” (Ter 12) A héber szövegben általad helyett benned található. Vagyis Isten ígérete nem önmagában áll, hanem bizony szorosan kötődik a személyhez, az ígéret egyetemességének kifejezetten személyes vonatkozása van. Isten Ábrahámot veszi eszközül és 69 nem mást, ez pedig később nagyon sok mindent meghatároz. Szent Pál apostol felismerte ezt a személyességet, amikor a római egyháznak megírta levelét, s ezt kérdezte: “Mit mondjunk tehát, mit ért el Ábrahám, testi ősatyánk?” (Róm 4,1) Lám, számára fontos a személyesség, hogy Izrael útja egyedül Ábrahám, által, vele vagy benne volt járható a zsidóság számára. Éppúgy, ahogy az Újszövetség emberének, mindez már Krisztusban érhető el. Ahogy az egyik teológus fogalmaz, a -ban -ben jelentése annyi: “A Krisztus által meghatározott uralom tagjának lenni”. Manapság nagyon divatos az élményt, a személyességet kárhoztatni. Mióta a mozi, a film, a tömegszórakoztatás a pillanatnyi élmények felületes és minél hatásosabb, de többnyire üres élvezetével kápráztatja a közönséget, a keresztény gondolkodás nem rest élesen bírálni az élményszerűséget és a személyes élményt. Általában azt gondolják tudós testvéreink, hogy Krisztussal kapcsolatban az ilyesmi megengedhetetlen, a kereszténység és a Krisztusi út fegyelmezett, komoly, mélyen gondolkodó, a hit tiszta világosságának ragyogásában álló lelki valóság, amit csak megmérgez, ha az ember élményeket keres benne. Pedig ez nagyon nagy tévedés. Ahhoz ugyanis, hogy valóban érintetté váljunk, hogy valóban megragadjon bennünket valaki és komolyan közünk legyen hozzá, ahhoz egyetlen út vezet, a személyes tapasztalat és élmény útja. Kevesen ismerték ezt fel, Karl Rahner azonban igen. Szerinte a Jézus Krisztussal való közösség “magvát ez a szemé-

70

lyes egyesülés alkotja”, mert csak a személynek van szabadsága arra, hogy Istent válassza, Isten hívására szíve legmélyéről igent mondjon. Sőt, odáig megyek, hogy ki merem jelenteni, ha ez az igen, ez a döntés nem elég személyes, ha nincs mögötte az ember egész lényéből fakadó odaadás, akkor nem is ér sokat. Akkor csak üres szónoklat. Kell, hogy minden Krisztust választó keresztényben személyes tapasztalat és élmény legyen a hit döntésének alapja. Jézus is személyesen foglalkozott a tizenkettővel, Szent Pál egész keresztény életének a damaszkuszi úton átélt, legszemélyesebb élmény volt az alapja és hitele, egész apostolsága ezen a személyes tapasztalaton nyugodott. Megtérésének eseménye, olyan elementáris hatással volt rá, hogy az apostol egész életét gyökeresen megváltoztatta. A kutatott kifejezés lényege és természete, valamint jelentősége csak akkor érthető meg egészében, ha ennek az személyességnek a tükrében vizsgáljuk. A keresztény létezés és hitélet magva, legbenső mozgatórugója, valójában nem a tudományos kutatómunkákból szintetizált teológiai hittételek és dogmák definícióiból fakad, hanem abból az egyszerű tényből, hogy Isten végtelen kegyelméből, folyamatosan keresi a kapcsolatot teremtményeivel, azaz az embernek lehetősége van arra, hogy lélekben válaszoljon Neki, és személyes kapcsolatba kerüljön az Atyával. “A Mennyei Atya elfogadó szeretete csak akkor válik hihetővé az Ige hallgatója számára, ha talál hozzá támpontokat a konkrét emberi érintkezésben.” Minden személyes hitvallás és tanúságtétel mögött az emberi létezés lényegét és egészét átjáró személyes tapasztalat áll. Ez a tapasztalat nem feltétlenül Isten közvetlen megtapasztalása, de olyan nagyszerű vagy megrázó élményt jelent, mely messzemenően befolyásolja az egyén életvitelét és döntéseit. Félre ne értsetek testvérek, nem arról beszélek, hogy folyton lelki élményekkel kell előállnunk, mint a valami karizmatikus csoportban, hanem arról, hogy aki egyszer megtapasztalta életében Istent, annak ez az élmény pont annyit ér, mint Szent Pálnak a damaszkuszi úton, annak számára Krisztus személyessé vált életében, annak a személyes élményen és tapasztalaton keresztül már komoly köze van az Úrhoz. Honnan tudhatod, hogy Krisztusban vagy és Ő benned, hogy megfogant benned, ahogy egykor Szűz Máriában? Onnan, hogy nem a saját Krisztus-képzetedet, vagy hit-elképzelésedet munkálod magadban, nem a magad hitét hiszed Krisztusról; hanem egyszer csak azt veszed észre, hogy az életed a Krisztus által megszabott irányba kezd el kanyarodni. A döntéseidben megjelenik Krisztus, az Ő gondolkodása, viselkedésmódja, tanítása; észre veszed, hogy az isteni és az emberi benned már nem áll egymással feszültségben, hanem természetes egység, ahogy Krisztusban az volt. Észre veszed, hogy az az élet, amivel addig sok bajod volt, amit valamiért nem szerettél, az egyszer csak kedvessé válik

számodra; észreveszed, hogy hálákat adsz Istennek olyasmikért, amiket korábban természetesnek tartottál vagy figyelemre sem méltattál. Egyszer csak észreveszed, hogy szeretsz élni, és hálás vagy azért az életért is, amit és ahogy kaptál és azokért a körülményekért, amik között élned kell. E héten, kedden, Gyömrőn az egyik atyafi azt mondta nekem, hogy azt szeretné, ha béke, boldogság és általános jólét és szeretet lenne a földön, mert Isten is ezt akarja. Azt válaszoltam neki, hogy Isten nem ezt akarja. Ha ezt akarná, akkor ez lenne, de nem ez van. Hanem épp fordítva. Tegyük fel, hogy csak két ember él a földön – gondoljunk Káínra és Ábelre –, biztos, hogy az egyik eleteszi láb alól a másikat, ez a valóság. Isten pedig azt szeretné, hogy aki Krisztusban van, az minden rossz körülmény, minden nehézség ellenére boldog és üdvözült legyen, az Ő mennyei királyságának tagja legyen. Mert aki Krisztusban van, annak számára ez a boldogság valóság. Mennyit meditálnak, elmélkednek össze a buddhisták éveken át, hogy megszabaduljanak a földi vágyaktól, az érzéki kötöttségektől, hogy eljussanak a szenvedélymentességre! Aki részesedik a Krisztusi létben, annak számára ez alanyi jogon jár. Az élet Krisztussal nem hangulati vagy érzelmi dolog, nem is a hittételek elméletisége. Ha Krisztus kezd élni benned, az önzetlen Isteni szeretet kezdi átvenni az irányítást az életedben. A Krisztusban élő ember azt veszi észre, hogy a élete eseményei már nem ráz- 71 zák meg, nem botránkoztatják meg úgy, ahogy korábban. Nem idegesíti fel magát annyi mindenen, mert Krisztussal az Atya szeretetében osztozik gyermeki szívvel és lélekkel. Megérzi és megéli ezt a benső békességet, mely nem olyan, mint a világ békéje, és ez az alapállás válik számára meghatározóvá. A Krisztussal élő ember életében eloszlanak a félelmek, fóbiák, a “mi lesz akkor ha”-tól való rettegés, mert Krisztus Lelkében osztozva, az Úrral él életközösségben. A gyömrői atyafi, amikor ezt elmondtam neki, sírva fakadt, hogy nem ebben az életben lesz maradéktalanul boldog. Testvéreim, mi örvendjünk, mert igenis nyitott számunkra az evilági boldogság, csak máshogyan, mint ahogy hétköznapi felületességgel gondolkodni szoktunk róla. Az igazi, emberhez méltó boldogság Krisztusban, Ővele és Őáltala az Atyánál van. Nyissuk meg szívünket, hogy minél közelibb életközösségben lehessünk Vele, követve Szűz Mária példáját, aki kész volt egész életét Isten szolgálatába állítani, olyannyira, hogy méhét nyitotta meg az Úr előtt. Szűzanyánk, járj közben értünk Istennél, tegyen késszé minket, hogy példádat követve váljunk Jézus Krisztus személyes hordozóivá és ahogy te engedelmes maradtál mindig Istennek, úgy mi se tévedjünk el földi zarándokutunk során. Amen.

Kisboldogasszony vagy Kisasszonynapja A Boldogságos Szűz születésnapja

72

„Jézus Krisztus nemzetségtáblája, aki Dávidnak, Ábrahám fiának a fia. Ábrahám nemzette Izsákot; Izsák nemzette Jákobot; Jákob pedig nemzette Júdát és ennek testvéreit; Júda nemzette Fáreszt és Zárát Támártól; Fáresz nemzette Ezront; Ezron nemzette Arámot; Arám nemzette Aminádábot; Aminádáb nemzette Nahsont; Nahson nemzette Szálmont; Szálmon nemzette Boózt Ráhábtól; Boóz nemzette Obedet Rúttól; Obed nemzette Jesszét; Jessze pedig nemzette Dávid királyt. Dávid nemzette Salamont Uriás feleségétől; Salamon nemzette Roboámot; Roboám nemzette Ábiát; Ábia nemzette Ászát. Ásza nemzette Jozafátot; Jozafát nemzette Jórámot; Jórám nemzette Oziját; Ozija nemzette Jótámot; Jótám nemzette Ácházt; Ácház nemzette Hiszkiját; Hiszkija nemzette Manasszét; Manassze nemzette Ámont; Ámon nemzette Joziját; Jozija pedig nemzette Joakint és ennek testvéreit a Babilonba való áttelepítéskor. A Babilonba való áttelepítés után Joakin nemzette Salátielt; Salátiel nemzette Zerubbábelt; Zerubbábel nemzette Ábiudot; Ábiud nemzette Eljakimot; Eljakim nemzette Ázort; Ázor nemzette Szádokot; Szádok nemzette Ákimot; Ákim nemzette Eliúdot; Eliúd nemzette Eleazárt; Eleazár nemzette Mattánt; Mattán nemzette Jákobot. Jákob pedig nemzette Józsefet. Ő volt a férje Máriának, akitől született Jézus, akit Krisztusnak neveznek.” (Mt 1,1-16) A mai Igeszakasz fukarnak és száraznak tűnik, mint amely nem szolgál sok lelki édességgel, hiszen Jézus apai leszármazási listája, generációk atyai leágazásának listája csupán. Az, hogy épp ez az Igehely szolgál Szűz Mária születésnapjának evangéliumául, több mindenről tanúskodik. Egyrészt arról, hogy a Szentírás nem nyilatkozik Szűz Mária születéséről, ugyanakkor az is igaz, hogy ennek ellenére az Egyház a legkorábbi időktől vallotta Szűz Mária szeplőtelen fogantatását. Nos, az ó-hitű keresztények ma is vallják, hogy Mária szeplőtelenül, azaz az áteredő bűn nélkül fogant, de nem azért, mert erről valamelyik zsinat így határozott, hanem mert már az előző keresztény évezredek során is mindig hitték és megemlékeztek róla.

A Boldogságos Szűzzel kapcsolatosan két fontos Igére épül egész Mária hitünk. Egyrészt, hogy Isten kegyelme töltötte be: “Kegyelmet találtál Istennél...” (Lk 1,30), másrészt, hogy feltétel és haladék nélkül hitt Istennek: “...legyen nekem a te igéd szerint.” (Lk 1,38). Az Isten szent kegyelme és Mária személyes akarata, hite az, amire felépül a Mária-kultusz. S e ponton elérkeztünk Mária legfontosabb tulajdonságához, a tisztasághoz. Jézus Krisztus mindenben olyan volt, mint mi, mai emberek, kivéve a bűnt (Zsid 4,15), ami Őt nem szennyezte be a legkisebb mértékben sem. Azt is tudjuk, hogy Isten szent, tiszta és bűn nem áll meg Őelőtte, nem kerülhet színe elé. Vajon hogyan lakhatna a szentség bűnben? Hogyan fejlődhetett volna ki az embrió Jézus Mária méhében, ha nem lett volna bűntelen? Elképzelhető lett volna, hogy egy bűnös asszony a teljes tisztaságot hordozza a szívében? “Isten akarata ugyanis ez: a ti megszentelődésetek, hogy megtartóztassátok magatokat a paráznaságtól...” (1Tessz 4,3) Az ember egészséges élő hitének feltétele, hogy életvitelében, viselkedésében, gondolataiban és vágyaiban, testileg-lelkileg tisztán és feddhetetlenül álljon Isten előtt. Mária így, testben és élekben makulátlanul, szeplőtelenül élt, ezért foganhatott meg benne a Szentlélek által Jézus. Rá a legteljesebb mértékben igaz volt, amit nekünk is tanít az Apostol: “...testetek a Szentlélek temploma, 73 aki bennetek van, s akit Istentől kaptatok...” (1Kor 16,9) Máriának számos ószövetségi előképe van. Ahogy Ádámot az első embernek és Jézus Krisztust az utolsó Ádámnak nevezi a Szentírás (1Kor 15,45), úgy tarthatjuk Máriát az utolsó Évának. Az első Éva az engedetlenség lánya volt, aki önakaratát mindennél fontosabbnak tartotta, még Isten parancsolatainál is. Az utolsó Éva, Szűz Mária pedig a tökéletes engedelmesség leánya volt, aki képes volt magát elfelejteni, önfeledten szeretni Istent és teljes mértékben átadta magát az Ő akaratának. Az Istenbe való tiszta belefeledkezés hite és kegyelme tette késszé Máriát, hogy teljes tisztaságban alkalmassá váljon az Úr Jézus méhébe fogadásra. Ahogy mi a Szentmisében valóságosan Krisztus áldozatában osztozunk és valódi áldozatának részesei vagyunk, úgy Mária egész életét, lelkét és testét áldozatul adta Istennek. “Kérlek tehát benneteket, testvérek, Isten irgalmasságára, hogy adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul.” (Róm 12,1) A Lorettoi Litániában nem véletlenül illetjük Szűz Máriát tisztaságos anya, sérelem nélkül való anya, tisztaság edénye vagy épp a frigynek szent szekrénye megtisztelő címekkel. Szűz Mária valóban olyan az Újszövetségben, mint amilyen az Ószövetségben a frigyláda volt. Ahogy a zsidó nép a szent törvény kőtábláinak darabjait, vagyis az Isten velük kötött szövetségének pecsétjét őrizték a frigyládában; ugyanúgy őrizte a magzat Jézust Mária méhében, az újabb szövetség frigyszekrényében.

74

Ahogy Isten felhő formájában ereszkedett a Mózes által épített szent sátorra (Kiv 40,34), ahol a frigyládát őrizték, úgy árnyékolta Máriát a Szentlélek a fogantatáskor. Ahogy Dávid király nagy örömmel Jeruzsálembe vitette a frigyládát (2Sám 6,12), úgy sietett Mária örömmel Júda városába, Erzsébethez, hogy hírül vigye neki szent fogantatását. A frigyláda három hónapig tartózkodott ObedEdom házában (1Krón 13,14), s Mária is három hónapig maradt Erzsébetnél. S midőn Szent János látomásában, Isten égi városában meglátta a szövetség ládáját a templomban, szeme előtt feltűnt „egy asszony, akinek öltözete a nap volt, lába alatt a hold, és a fején tizenkét csillagból álló korona.” (Jel 12,1) Szent János a Jelenések könyvében Máriát, a mennybe fölvett királynőt látta. Szent Ágoston azt írja: „...a hit tette termékennyé a szüzességet...” (De Trinitate 18). Máriát tisztaságában ne úgy lássuk, mint a valódi élettől elrugaszkodott, élhetetlen tisztaságba, emberfeletti kegyelmekbe öltözött szentet, hanem ismerjük fel, hogy a mi küldetésünk ugyanaz a szentség, tisztaság, szeplőtelenség, melyre ő elhívatott. „Mert kiválasztott minket őbenne a világ megteremtése előtt, hogy szentek és szeplőtelenek legyünk előtte a szeretetben.” (Ef 1,4) Ahogy Mária az Újszövetség frigyládája lett, a mi szívünk is frigyszekrénnyé lesz, azé a hité, melyet Isten a mi lelki tisztaságunkba fogan, a Szentlélek erejéből. Ahogy a zsidóság az Ószövetség kőtábláit őrizte ládában, ahogy Mária Jézust óvta méhében, úgy óvjuk mi is hitünket szívünk szövetségi házában. Ha körbe tekintünk a világban, azt látjuk, hogy a kereszténység épp a tisztaság erős bástyáját, épp Szűz Máriában kapott elhívását és hasonlóságát adja fel a huszadik század utolsó negyedétől, egyre gyorsuló tempóban. A bűnről és a tisztaságról egyre kevesebb szót ejtenek a papok, lelkészek, előtérbe került a tolerancia, az elfogadás hangoztatása. A biblikus tanítástól egyre jobban eltérő, többnyire magukat evangéliuminak tartó közösségek a régi hagyományok megtagadásával egyúttal a hitelveket is megtagadják és Jézus vélt szeretetében feloldanak minden erkölcsi elvárást, minden keresztény értéket. Ezért volt számomra szomorú és szerintem veszélyes 2013 nyarán, a brazíliai ifjúsági találkozóról a Vatikánba tartó Ferenc pápa nyilatkozata, miszerint: „...a melegeket nem szabad kirekeszteni, hanem integrálni kell őket a társadalomba”. A brit Telegraph tudósítása szerint, az anglikán egyház főpapja, a canterbury érsek, Justin Welby pedig egyenesen a szószékről hirdette meg papjainak és püspökeinek az anglikán egyházban a következőket: „Lehet, hogy nem tetszik, de el kell fogadnunk, hogy a szexualitás terén forradalom zajlik.” Mit jelent mindez? Azt, hogy az Egyház sajnos elkezdett hódolni a korszellem előtt, már elkezdte a világ erőinek és elveinek, a test szerinti életnek való megfelelést. Személyes szomorú tapasztalatom, hogy a nyugati, független keresztény püspökök legnagyobb része teljes odaadással kiáll az azonos neműek házassága

mellett. Ahogy egy amerikai püspök testvérem elmondta nekem, számukra ez már alapérték. Számomra viszont, és hiszem, hogy Isten igaz követőinek is egyszerűen minden lelki tisztaság kigúnyolása, a kicsapongó, buja életmód és a testiség pártolása, végső soron pedig az igaz és élő hit feladása, elárulása. Isten teljes bizonyossággal és félreérthetetlenül ellenzi az azonos neműek testiségét és elutasítja a testi tisztátalanság bármilyen, akár homo-, akár heteroszexuális elfogadását. „Ne ámítsátok magatokat: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem kéjencek, sem férfiakkal paráználkodó férfiak, sem tolvajok, sem kapzsik, sem iszákosak, sem átkozódók, sem rablók nem részesülnek Isten országában.” (1Kor 6,9) Nincs további meggondolásra lehetőség. A felekezeti vezetők nyilatkozatai mögött nem a hit védelmének szent indíttatása, hanem az apadó hívek száma és a rossz egyházi statisztikák miatti aggodalom áll, egyszerűen félnek, hogy lassan nem fogják tudni üzemeltetni az egyházukat, s ezért inkább készek az igényekhez alkalmazkodni, mintsem kitartani a hitben. Az ősegyház számára természetes volt, hogy a szabadosság és a bűn minden formájával szemben teljes ellenállást tanúsított. A bármilyen okból paráználkodókra több éves vezeklést és bűnbánatot írtak elő, mely idő alatt nem részesedhettek az Oltáriszentségben és nem vehettek részt a Szentmise áldozati részén 75 sem, a szentbeszéd után el kellett hagyniuk a templomot. A férfiparáznákat a házasságtörőkkel egy megítélés alá sorolták, azokat pedig, akik elhajtották magzatukat, egyszerűen gyilkosoknak tartották (l. Nagy Szent Baszileosz leveleit: Ep. 188. és Ep. 199.). „Aki házasságtörést követett el, tizenöt évig ne részesüljön a szent adományokban.” (Ep. 217, 58). „Aki férfiakkal paráználkodott, ugyanazt az időt töltse bűnbánatban, mint a házasságtörők.” (op. cit., 62. kánon) Valóban helyes lenne tehát a Lélek templomát, testünket a korszellemhez, az úgy nevezett szexuális forradalomhoz igazítani, ahelyett, hogy tisztán és feddhetetlenül megmaradjunk abban a hitben, amit az apostoloktól kaptunk megőrzésre és továbbadásra? Hogyan akarja Máriát tisztelni az, aki nem hajlandó tisztaságát példának tekinteni? Hogyan akarja imádni Istent az, aki törvényeit és parancsait nem hajlandó megtartani? Hogyan akarja követni Jézus Krisztust az, aki tanítását nem tartja és nem fogadja meg? „Aki felvette a keresztény nevet, de gyalázza Krisztust, akkor ez a név semmit sem használ neki.” (Ep 199, 45. kánon) Nem véletlenül figyelmeztet Szent János apostol, hogy „Aki azt mondja: »Ismerem őt«, de parancsait nem tartja meg, az hazug, és nincs benne igazság.” (1Jn 2,4) Mindannyian gyarló bűnösök vagyunk és az életünk tele van tisztátalansággal, ám akiben Isten kegyelméből és a Neki való engedelmességéből élő a hit, az a bűnbánatban és a bűnbocsánat szentségében megbánhatja és elhagyhatja ezeket

a bűnöket, amik egyszer s mindenkorra megsemmisülnek. Ez az egyetlen igaz, keresztény út, a többi csak önáltatás és Istenkáromlás. „Őrizd meg magadat tisztán.” (1Tim 5,22) – szólít fel Szent Pál. Hogyan? – kérdezhetjük mi, mai keresztények, akik Máriát abban a szeplőtelenségben szeretnénk követni, ahogy élt. „Hogy őrzi meg tisztán útját az ifjú? Úgy, hogy megtartja igéidet.” (Zsolt 119,9) – válaszolj a Zsoltáros. Igaz hit és igaz Jézus-követés egyedül abban a tisztaságban lehetséges, melynek legcsodásabb földi képviselője és csöndes hirdetője Szűz Mária volt. Őt kérjük, hogy járjon közben a mi Urunk Istenünk színe előtt, hogy ne a korszellem vagy a test örömeit kereső világ ízlése szerint éljünk, hanem felismerjük a tisztaságban megfoganó hit igazságait, lelki békességét, örömét, hogy mindaz amit hiszünk egykor üdvösségünkre is váljék. Amen.

76

Mindenszentek „Jézus keresztje mellett ott állt anyja, anyjának nővére, Mária, Kleofás felesége és Mária Magdolna. Amikor Jézus meglátta anyját és az ott álló tanítványt, akit szeretett, így szólt anyjához: »Asszony, íme, a te fiad!« Azután azt mondta a tanítványnak: »Íme, a te anyád!« És attól az órától magához vette őt a tanítvány. Ezután Jézus, aki tudta, hogy már minden bevégeztetett, hogy beteljesedjék az Írás, így szólt: »Szomjazom!« Volt ott egy ecettel teli edény. Ezért ecettel telt szivacsot tűztek egy izsópra, és a szájához nyújtották. Amikor Jézus az ecetet megízlelte, azt mondta: »Beteljesedett!« És fejét lehajtva kilehelte lelkét.” (Jn 19,25-30) Elhagyni mindenkit és mindent, akit és amit szerettünk. Életünk kicsúszik a kezünkből, többé nem ellenőrizhetjük és nem dönthetünk fölötte. Fontos kötelezettségek maradnak elintézetlenek. Hosszas betegség és szenvedés, erőszakos vagy megszenvedett halál várhat ránk. Minden méltóságunkat elveszítjük. Teher leszünk környezetünknek. Fizikailag, szellemileg leépülünk. Néhány év múlva nyomunk sem marad, egy-két generáció után pedig emlékünk sem. 77 Ezek a félelmek gyötörnek minket, amikor a halálra gondolunk. Nyugodtan bevallhatjuk, félünk. Félünk, mert a halál a mi kultúránkban tabu. Egy olyan társadalmi értékrend, mely az egészséget, a fiatalságot, a rendíthetetlenül jó kondíciót tartja normálisnak, nem csak a betegséget, de a halált is undok, kiközösítendő dologgá degradálta, és azonnali hatállyal az egészségügyi és szociális ellátórendszer labirintusába zavarta. Félreértés ne essék, nem az egészségtudatossággal van baj, hanem azzal, hogy a beteg vagy már nem fitt és nem termelő embertársainkat társadalombiztosítási nyűgnek tartjuk. Félünk. Emberi természetünkhöz hozzátartozik a félelem. Még Jézus Krisztus is félt a Getszemáné kertben, a szenvedései előtti éjszakán. “Rettegni és gyötrődni kezdett...”, írja Szent Márk (14,33). Vajon a hit és a félelem ellentmondásosak? Ha azok lennének, akkor Jézus bizonnyal nem félt volna. Ám épp Jézus példája világítja meg a szenvedéstől és a haláltól való félelmet és annak misztériumát. A Bibliában, Isten több mint százszor mondja az embernek: Ne félj!, de ez nem tiltás. Isten megnyugtatni akar, mert ismeri az ember természetét, és tudja, hogy időről-időre szembekerül félelmeivel, és eljön számára az a nap is, amikor a végső percek félelmeivel kell megküzdenie. Isten megnyugtatása arról szól, hogy a hit és a kegyelem ugyan nem szabadít meg a félelemtől, sem a haláltusától, de a halál számunkra többé már nem végzetszerű. Szent Pál így ír: “Halál, hol a te győzelmed? Halál hol a te fullánkod?”

78

(1Kor 15,54b) Azt akarja mondani, hogy a halál tényét nem változtathatjuk meg, de elvész, semmissé lesz annak rettenete. A halál nem a sötét megsemmisülés, hanem a Teljességre nyíló ajtó, mely az Atyához, a Mennyekbe vezet. A félelmünk megmarad, te tárgya változik. Nem az ismeretlentől vagy a semmitől kell félnünk, csupán azoktól a nehézségektől, amik a halál pillanatáig várnak ránk. Jézus Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása a legnagyobb misztérium. Az evangéliumként olvasott, jellegzetesen nagypénteki Ige ennek a misztériumnak egy részletét tárja fel. Jézus szembenézett a szenvedéssel, a félelemmel és uralta. Az Ő példája nyomán nekünk is lehetőségünk van arra, hogy szembenézzünk és uraljuk félelmeinket. A félelemérzet akkor van az ember kárára, ha uralkodni kezd rajta, s nem ő uralja. Jézust egyáltalán nem tartotta hatalmában a félelem. A félelem fölötti uralom azt jelenti, hogy nem befolyásolja döntéseinket, szabadok maradunk, nem kényszer hatására döntünk vagy cselekszünk. A kereszten szenvedő és szomjazó Jézus minden ember ősképe. Az átlagember nehézségei abból adódnak a halál óráján, hogy nagyon nehéz elszakadnia az élettől. Minél inkább kötődik valaki az anyagi világhoz, a megszerzett javakhoz, rangokhoz, címekhez, tisztségekhez, mindahhoz, amit életében felhalmozott, annál nehezebben képes elengedni ezeket. Pedig egy napon le kell számolnunk mindazzal, amit magunkénak tudtunk. El kell engednünk. Éppen ezért a bölcs ember előre készül erre az órára és úgy él javaival, mintha csak kölcsön kapta volna őket. Ahogy a Zsoltáros írja: “Ha a gazdagságban bővelkedtek, ne kössétek hozzá szíveteket.” (Zsolt 62,11) Ugyanakkor Jézus Krisztus szenvedéseiben felismerhetjük saját szenvedésünket is. Ez nem csupán annyit jelent, hogy Ő is szenvedett, mi is szenvedünk, s ez közös bennünk. Jézus szenvedésében osztozni azt jelenti, hogy amint az Ő szenvedésének célja volt, úgy a mi szenvedésünknek is célja van, és mi felismerjük ezt a célt és magunkévá tesszük. Úgy győzünk a halálfélelem fölött, hogy a céltudatosság által integráljuk. Számunkra a halál nem az élet vége, hanem az örök élet kezdete. Az agónia pedig nem kiszenvedés, hanem a vajúdás, az új életre születés nehézsége. “Amikor testvéreink elviselték a rövid ideig tartó szenvedést, a mulandó élet ellenében elnyerték Isten szövetségének ígéretét” (2Mak 7,36). Igen, azt is mondhatjuk, ez az ára. A halál olyan rév, melyen akár hittel, akár hitetlenül, akár Istennel, akár Isten nélkül de át kell kelnünk, ha tetszik, ha nem. Meglepődtem, amikor azt olvastam egy könyvben, hogy halálos ágyán minden ember hívő lesz. Bizony, mert csak akkor képes elengedni az életét, ha megnyugszik a tudatban, hogy annak értelme, célja és haszna volt. Ezért a legateistább ember is azt hiszi, hogy adott valamit az emberiségnek, szeretteinek, hogy hozzájárult valamivel a világ épüléséhez. Kétes hit ugyan, de ez is hit. Látjátok-e testvéreim, hogy nincs lehetőségünk kibújni az Istennel és önmagunkkal

való szembenézés alól? Látjátok-e, hogy bizonyos kérdésekkel mindenképpen szembesülnünk kell egyszer? Látjátok-e, hogy ez nem a 22-es csapdája, hanem egy lehetőség, hogy igent mondjunk Istenre. Mert az az őszinte, szívből fakadó igen, amit akár az utolsó pillanatban is elfogad tőlünk, elégséges ahhoz, hogy gyermekei legyünk. Jézus kereszthalála csodálatos lelki kincseket tár fel. Az ekpneo görög kifejezés azt jelenti, hogy valaki kilehel. Ezt használja Szent Lukács, a mai igében, Jézus halálakor. Ez a párja annak, amit a Teremtés könyvében találunk, midőn Isten beleleheli Lelkét az emberbe (enpneo). De ez a szó-pár nem csak arról szól, hogy amit kaptunk, vissza is kell adnunk, ami itt tartózkodott, visszatér az Atyához. Jézus kereszthalála, akármilyen furcsának tűnik, de tudatos. Épp az imént vázolt célszerűség tükröződik benne. “Atyám, kezedbe ajánlom lelkemet”- kiáltja Jézus. Ez a kiáltás jelenti azt, hogy az ószövetségi próféciák beteljesültek. Jelenti azt, hogy az ószövetségi törvény betöltésre került, Isten szeretete feloldotta, magába ölelte és tökéletessé tette a törvényt. Jelenti azt, hogy Jézus engedelmességében befejezte küldetését. Jelenti azt, hogy befejeződött az emberiség bűnök miatti Istentől való elhidegültségének korszaka, és jelenti azt, hogy Jézus tudatosan elérkezett e megjövendölt, és Isten által vezetett terv eme pontjához. Ez a szó az utolsó, az emberi testben kimondott és legnagyobb igen az Atya üdvözítő tervé- 79 re. E szóval adja ki Lelkét. Nem felkiált, majd azután meghal – ahogy például Szent János írja –, hanem e kiáltással adja ki Lelkét. Az evangélista ezzel akarja érzékeltetni, hogy Jézus Lelke ez a kiáltás. Ez az, amitől halála tudatos, grandiózus igenné válik. Olyan, mintha azt kiáltaná: Atyám, akarom, mert annyira szeretlek, hogy nem tehetek mást! Krisztus kereszthalálában a teljes önátadást fedezhetjük fel, azt, hogy még az életéről is lemond túlcsorduló szeretetében. Ez az önfeladás, önmeghaladás, önátadás – nevezze mindenki, ahogy neki tetszik – Jézus Krisztus tanításának, váltságművének, és Isten tervének centruma. Ez az önátadás és ennek Krisztusi lehetősége tárul föl minden szenvedésünkben, minden kínunkban, minden lemondásunkban, mert életünk minden pillanatában, de különösen gyötrelmeinkben könnyedén felfedezhetjük a halálig engedelmes Jézust. E szenvedés célja az, „hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,17) A ránk váró dicsőséges részesedés az Istennel való végső közösség. Ez az egyetlen értelmes célja minden földi szenvedésnek. Szenvedéseinkben és gyötrelmeinkben találkozni Krisztussal, és vele térni meg az Atyához. Ha eszerint tekintünk az életünkre, akkor ráébredhetünk arra, hogy egész földi létünk, annak minden buktatójával, félelmével, veszteségével és szenvedésével egyetemben nem más, mint ennek a végső találkozásnak és önátadásnak az előkészítése, megalapozása, mely közösségnek már akár halálunk pillanata

után teljességében részesei lehetünk. Szenvedéseinket, sebeinket felfoghatjuk kínokként, értelmetlen veszteségekként, öncélú gyötrelmekként; vagy hittel felismerhetjük bennük Krisztust és Isten szeretetét. “Jézus Krisztus szenvedése, Isten szeretetének leghatalmasabb és legellenálhatatlanabb munkája. Ez Isten határtalan szeretetének legkiemelkedőbb csodája.” – írja Keresztes Szent Pál. Amen

80