A hidegháborús fenyegetettségtől napjaink biztonságpolitikájáig Tudományos konferencia a 60 éves NATO-ról - A tudományos ülésen elhangzott előadások kivonata Az Emlékpont, valamint a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézete közös konferenciát rendezett az Észak-atlanti Szerződés Szervezetének megalakulásának 60. és a Magyar Köztársaság NATO csatlakozásának 10. évfordulója alkalmából. A konferencia előadóit és a nagyszámú hallgatóságot az Emlékpont nevében Vincze Gábor, jelenkortörténész csoportjának vezetője üdvözölte, majd átadta a szót dr. Kószó Péter alpolgármesternek – aki az Antall-kormány idején a parlament honvédelmi bizottságának tagja volt –, hogy nyissa meg a rendezvényt. Dr. Kószó Péter megnyitó beszédében fölhívta a figyelmet arra, hogy abban az évben, 1949-ben alakult meg a NATO, amikor Nyugat-Berlint az amerikai légihíd tartotta életben, a szovjetek fölrobbantották első atombombájukat, Kínában hatalomra jutottak a kommunisták, George Orwell pedig megírta a híres 1984 című antiutópiáját. A katonai szervezet április 4-i megalapításával egyszerre kívántak emlékeztetni a múltra és hatni a jövőre. Eredetileg ideiglenesnek szánták, ám ma is működik, mert szükség volt/van rá. Olyan új kihívásoknak kell megfeleljen, mint a koszovói béke megőrzése, ezen kívül modern kalózok ellen folytat harcot távoli tengereken, stabilizációs feladatokat hajt végre Afganisztánban, vagy kiképzi az iraki biztonsági erőket. A NATO mára „olyan elengedhetetlen részévé vált a világ biztonsági környezetének – hangsúlyozta az alpolgármester úr – hogy elképzelhetetlen lenne nélküle a világ.” Ami a magyar–NATO-kapcsolatokat illeti, ezek 1990-től kezdődtek el. Rendszeresek lettek a magas szintű tárgyalások. Az első szabadon választott miniszterelnök, Antall Józsefet baráti szálak is kötötték az akkori NATO-főtitkárhoz, Manfred Wörnerhez. Hazánkat az 1997-es madridi NATO-csúcson hívták meg a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. Ezek lezárulta és az eredményes népszavazás eredményeképpen 1999. március 12-én ünnepélyes keretek között a NATO teljes jogú tagja lett Lengyelországgal és Csehországgal együtt. Néhány nappal később Magyarország bizonyíthatta elkötelezettségét, mert megkezdődött a Jugoszlávia elleni légicsapás-sorozat. Végül az alpolgármester úr röviden szóba hozta az Oroszországgal való kapcsolat kérdését is, majd olyan globális problémákat, mint az energia-kérdés, a globális felmelegedés, a tömegpusztító fegyverek elterjedése stb. Mindezek új kihívások elé állítják a NATO-t, melynek az elkövetkező években kell megfeleljen. Felhívta a figyelmet arra, hogy legyünk büszkék arra, hogy egy olyan szervezetnek lehetünk tagjai, mely az egyetemes emberi értékek érvényesítéséért száll síkra.
-1-
Dr. Kun Miklós intézetvezető egyetemi tanár (KRE Kremlinológiai Intézet, Budapest) A NATO létrejötte: előzmények, ellenségkép, az első évek. Az első előadó dr. Kun Miklós professzor volt, aki a NATO megalakulásának előzményeiről beszélt. Előadása elején idézte Sztálint, aki 1939. augusztus 17-i KB-ülésen, tehát szűk körben azt mondta, hogy „az utolsó húsz év tapasztalata azt mutatja, hogy békeidőben nem tartható fenn Európában egy olyan erős kommunista mozgalom, hogy a bolsevik párt képes lenne megragadni ott a hatalmat. E párt diktatúrája csak egy nagy háború nyomán jöhet létre.” Ezt követően fölhívta a figyelmet arra, hogy az antifasiszta koalíció egy kényszerszövetség volt, melyet Roosevelt, Sztálin és Churchill a náci Németország legyőzésére hozott létre és Kelet-Közép-Európát az angolszászok „beáldozták”. Már a háború végén fölmerült az, hogy a nyugatiak és a szovjetek egymás ellen fordulhatnak. Truman 1946. január elején már a szovjetek föltartóztatását hangsúlyozta. Ezt követően az előadó azon véleményének adott hangot, hogy ha a hosszú hatótávolságú amerikai és angol légierődök – teljesen fölöslegesen – nem rombolják porig Drezdát, nem bombázzák le Berlin és a keleti területeken lévő hadigyárakat, és ha nincs a két japán város elleni atomcsapás, „az orosz tankok szépen elhaladtak volna egészen az Atlanti-óceánig”. Ezen véleményét nem csak levéltári források támasztják alá, hanem az öreg, még élő szovjet tábornokok is megerősítették, akikkel még tudott interjút készíteni. Sztálin számolt a B-bombázókkal, a nyugati légifölénnyel, ezért visszafogta magát. Ráadásul békés úton is meg tudta szerezni a Stettin/Szczeczintől Várnáig terjedő térséget. A nyugati vezetők ingadoztak kezdetben, bár Roosevelt nem adta át az atomtitkot és fölmondta a Lend-laiseegyezményt, Churchill pedig már 1945 áprilisában új háborúban gondolkodott, a szovjet hadsereg katonai visszaszorítását szorgalmazta, de a vezérkar ezt nem támogatta, mert hiába van légi fölényük, az oroszok nagyon erősek a szárazföldön. 1946 és 1948 között Sztálin némileg visszavonulót fújt (nem támogatta a görög kommunista partizánokat), kivonult Észak-Iránból, nem támadta meg Törökországot. 1948-ban ellentámadást indított: megalakíttatja a Kominformot, majd blokád alá vonták Berlint. Ezt követően alakítják meg a NATO-t. (Truman már egy 1948. március 17-i beszédében bejelentette, hogy hajlandók a nyugateurópai országoknak katonai támogatást nyújtani.) A franciák az első tárgyalásokon még a Beneluxállamokra támaszkodva hozta volna létre a szövetséget, fokozatosan kibővítve Franciaországgal, Angliával, Skandináviával, Olaszországgal, Portugáliával, Görögországgal. Az angolok kezdettől fogva javasolták Izland bevonását, az amerikaiak pedig Dániát (Grönland miatt, mely akkor dán gyarmat volt). A struktúrák kiépítése évekbe kerül, az első nagy hadgyakorlat csak 1951-ben volt. Ekkor már Sztálin a harmadik világháborúra készült – de közbejött a (nem eléggé korai…) halála.
-2-
Dr. Borhi László történész, tudományos főmunkatárs (MTA Történettudományi Intézet, Budapest) Magyarország a hidegháborúban - A Szovjetunió és az Egyesült Államok között Dr. Borhi László a NATO megalakulása utáni 40 év szovjet–amerikai kapcsolatait tekintette át, előadásában leginkább az USA kelet-európai külpolitikáját ismertette. Elöljáróban kijelentette: „az Egyesült Államok politikáját Európa felé 1945 után – és ez máig így van – egyetlen-egy gondolat vezérli: hogyan járulhat hozzá az európai stabilitás és biztonság fenntartásához.” Ebből a szemszögből érthető meg Washington Európa-politikája, annak cikk-cakkja. 1945-ben még az USA ki akart vonulni Európából, de hamarosan rá kellett döbbenni, hogy ez nem lehetséges. Truman már számított arra, hogy kitörhet a Szovjetunióval egy háború, de az is világos volt, hogy az oroszok rendelkeznek messze a legerősebb szárazföldi hadsereggel. Az előadó erőteljesen kihangsúlyozza, hogy hazánk, sőt, az egész régiónk – sajnos – már 1946-ra szovjet politikai és gazdasági tér lett. Az 1960-as évek elejéig a washingtoni politika célja az volt, hogy destabilizálja a kommunista államokat, és helyreállítsa a megszállt országokban a demokráciát, az állami függetlenséget. Amikor 1952-ben a szovjetek megépítették az első stratégiai atombombájukat, az amerikaiak letettek attól, hogy konfrontálódjanak a Szovjetunióval. Az előadó szerint, ha a magyar forradalom 1952 előtt tör ki, fölszabadítottak volna az amerikaiak, utána azonban már túl kockázatos volt, nem akartak nukleáris konfrontációt megkockáztatni. A hatvanas évektől az addigi elszigetelési politika helyett egyfajta „evolúciós politikát” kezdtek folytatni, hidakat építeni, és a megszállt országokat lassan visszavonni a nyugati kultúrkörbe. A Szovjetunió által fenntartott kelet-európai mesterséges stabilitás a nyugati országok jó részének jól jött, még a nyolcvanas évek végén sem gondolkodtak azon, hogy ez az állapot megváltozhat. 1989-ben azért aggódtak, hogy ha Magyarország és Lengyelország „túl messzire megy”, megbukik Gorbacsov és visszajönnek a konzervatívok, és veszélybe kerül az európai stabilitás. Emiatt joggal büszkék lehetünk arra, hogy Kelet-Európa változtatta meg a jaltai status quo-t. Zárógondolatként kijelentette: Washingtont egyetlen dolog érdekli Kelet-Európa kapcsán, hogy hozzájáruljon a térség „a régió stabilitásához”.
Dr. Szemerkényi Réka biztonságpolitikai szakértő, a Magyar Új Atlanti Kezdeményezés elnöke (KRE Kremlinológiai Intézet, Budapest) A NATO a hidegháború után A kávészünetet követően dr. Szermerkényi Réka előadásával folytatódott tovább a konferencia. A kül- és biztonságpolitikai szakértő elmondta: 1990-ben az új magyar vezetés úgy szeretett volna a NATO tagja lenni, hogy az ne kerüljön különösebb költségekbe és ne romoljon meg a tagság miatt a viszonyunk
-3-
Oroszországgal. A hidegháború véget érte 1990-ben úgy hullott az USA és szövetségesei ölébe, hogy egyenesen nem kívánatosnak tartották azt egyesek, ugyanis arra az időre már kezdett élhetővé válni az a világ, az a kelet-nyugati kapcsolatrendszer. A NATO a megváltozott helyzetre gyorsan reagált: 1991-ben már kialakult az első olyan együttműködés, mely már jelezte a katonai szervezet nyitottságát a volt ellenséges országokkal szemben. 1994-ben létrejött az Észak-Atlanti Együttműködési Szervezet, a Partnerség a Békéért program, 1997. július 8-án 3 országot (Csehország, Lengyelország, Magyarország) meghívták a csatlakozási tárgyalásokra. Mindeközben különböző körökben továbbra is fölmerül(t), hogy nem vált-e fölöslegessé a szervezet? Kiderült azonban, hogy számos komoly kihívással kell a NATO-nak szembe néznie. Ilyen volt a második iraki háború, melyet az USA a szövetségesek nélkül vívott meg, de ennek támogatása megosztotta a tagállamokat. A megosztottság azonban nem tartott sokáig – más-más okok miatt kiderült, hogy a „külön utak” nem kifizetődőek. Ma az atlanti szövetség ismét stabil. Napjainkban van egy olyan nemzetközi keretünk, egy szövetségünk, melyben „a közös gondolkodásnak új alapja, a hidegháború utáni alapja van”. Végezetül kiemelte, hogy jelenleg a terrorizmuson kívül hatalmas kihívást jelent a NATO-nak, hogyan kezelje az energia-fenyegetést egyes országok esetében (utalva ezzel Oroszországra), illetve a fenyegetettséget. Meggyőződésének adott hangot, hogy az elkövetkező években ugyanolyan fontos lehet ez a kérdés, mint korábban a katonai fenyegetettség.
Dr. Hautzinger Gyula ezredes, katonai elemző, a Magyar Atlanti Tanács alelnöke Magyarország a Varsói Szerződés felbomlásától a NATO csatlakozásig Dr. Hautzinger Gyula nyugállományú ezredes előadásába személyes élményeit is beleszőtte, hiszen aktív katonaként élte át azt az évtizedet, melyben a Varsói Szerződés korábbi tagállama a NATO tagja lehetett. Mint elmondta, 1990-ben mint egy varázspálca ütésre minden megváltozott, és a változásokban a volt VSZtagállamok voltak a kezdeményezőek. A moszkvai székhelyű katonai szervezet 1991-ben azért szűnt meg, mert a szovjet vezetés már nem tudta, a tagállamok pedig nem akarták fenntartani. Miután Magyarország megszabadult a Varsói Szerződéstől, új védelmi stratégiát („körkörös-védelem”) dolgozott ki az Antallkormány. Az ezredes elárulta, hogy az 1989–90 körül „papíron” 150 ezreses békelétszámú Néphadseregben valójában csak százezer körüli civil és katona volt szolgálatban, ugyanis a hadsereg létszámát „kozmetikázták”. (Mint mondta, a ’80-as években Miskolcon létrehoztak egy „fantomhadosztályt”, mellyel megtévesztették a VSZ vezetését.) 1994-ben csatlakoztunk a Partnerség a Békéért-programhoz (ennek keretében egy műszaki kontingenssel részt vettünk a balkáni „rendteremtésben”, átengedtük a taszári bázist és Magyarország légterét), majd 5 év múlva csatlakozhattunk a szervezethez. (Hautzinger ezredes 1999-ben Norfolkban, az Egyesült Államokban vezette a magyar delegációt és ő adhatta át a magyar zászlót a
-4-
csatlakozási ceremónián.) A csatlakozás után számos feladatot kellett megoldania a Honvédség vezetésének, de amikor a NATO-elvárások teljesítéséről volt szó, hamarosan kiderült, hogy „túlvállaltuk magunkat”. (pl. hamarosan „kifaroltunk” az USA mellől az iraki háború során.) Az előadó végül saját élményeit osztotta meg a hallgatósággal, midőn Norfolkban szolgált.
Dr. Endresz Ernő ezredes, politológus, vezető tanácsos (HM Honvéd Vezérkar, Budapest) NATO tagságunk 10 éve. A felkészüléstől a nemzetközi szerepvállalásig. Végül dr. Endresz Ernő nyugállományú ezredes, a vezérkari főnök tanácsadója a Magyar Honvédség jelenlegi helyzetét és célkitűzéseit ismertette. Lendületes előadásában felvázolta az 1999. március 12. utáni fontosabb eseményeket: március 24-én elindult a légi-hadművelet Kis-Jugoszlávia ellen, júliusban a kormány határozatot hozott a honvédelmi ágazat stratégiai felülvizsgálatáról és a haderő-átalakítás legfontosabb irányvonaláról, ugyanakkor a KFOR keretén belül a Honvédség egy Őr- és Biztosító Zászlóaljat állított fel 324 fővel. A 2002-es kormányváltás után a szociál-liberális koalíció védelmi felülvizsgálatot indíttatott el, mely a védelmi stratégia megváltoztatását eredményezte. (A stratégiai felülvizsgálat célja: „világos kiinduló alapot adjon a magyar haderő újjáépítésére”.) 2003. augusztus 1-jétől egy évig egy 300 fős biztosító zászlóalj szolgált Irakban. 2005-ben sikeresen részt vettünk a NATO „Nobile Yourney–2005.” fedőnevű hadgyakorlat-sorozatán. 2007-től következett a haderő-átalakítás egy újabb sorozata. Az előadó részletesen beszélt az 1999 utáni hadsereg-felülvizsgálat és a haderő-átalakítás folyamatának nehézségeiről. Szemléletes ábrával mutatta be a magyar haderő „karcsúsítását”, melynek eredményeképpen napjainkban – papíron – 22.371 fős létszámmal – valójában ennél is kevesebbel – rendelkezik (Csak 18.707 fővel van feltöltve a Magyar Honvédség.). Arra is kitért, hogy az 1999. júliusi kormányhatározat, mely a stratégiai felülvizsgálatot elrendelte, előírta, hogy a honvédelmi tárca a GDP-ből 1,5 %-os költségvetést kapjon, 2001-től 2004-ig pedig évente 1,61%-os legyen a részesedése. Ehelyett a szoc.-lib. kormány idején folyamatosan csökkent a védelmi kiadásokra fordított összeg, az idei költségvetésben ezen terület részesedése 1,24%. Ennek „köszönhetően” a NATO-nak korábban tett ígéreteink egy részét nem tudjuk teljesíteni, bár nagy erőfeszítéseket tesz a haderő a különböző missziókban történő részvételre. Ismertette a balkáni és afganisztáni és az egy éves iraki szerepvállalásainkat, végül vázlatosan bemutatta a nemzeti katonai stratégiánkat, a Honvédség feladatrendszerét, vezetési rendszerét. A konferencia zárásaként kérdéseket lehetett föltenni az előadóknak. Ennek során Borhi László kijelentette, hogy a NATO nem védte volna meg az ötvenes évek elején támadás esetén a Tito-vezette Jugoszláviát, majd a két ezredes arról beszélt – részben egymással is vitatkozva, hogy ők miként élték meg a rendszerváltoztatás folyamatát.
-5-
