Pályázó neve: Ress Alexandra Héla Telefonszáma: +36/30 393 5439 E-mail címe:
[email protected] Diákigazolvány száma: 1019928091 Kategória: Riport A cikk címe: „Jól csak a szívével lát az ember…” A hallgatói újság neve és száma, ahol a cikk megjelent: 2015. 04.10. Paletta Online: http://www.palettaonline.hu/lter/jol-csak-a-szivevel-lat-az-ember A felsőoktatási intézmény neve: Eszterházy Károly Főiskola
1
„Jól csak a szívével lát az ember…” Épp kikönyöklök az ablakon. Látom a tavasz színeit, a zöldülő fákat, a bimbózó orgonát, a szomszédot, aki épp magokat vet a földbe, és a kiskutyámat, aki hetykén a hátára fordulva napozik. Ahogy a távolba merengek, elgondolkodok. Eszembe jutnak azok a látássérült emberek, akikkel a múlt héten beszélgettem. Most eltakarom a szemem, és így próbálok „látni”. Még mindig hallom a madarak csicsergését, hallom, ahogy a könnyed szellő fújja a nyírfák ágait. Próbálom elképzelni a tájat, látni lelki szemeim előtt, amikor hangos ugatás töri meg mélázásomat. Kezemet már el is veszem a szemem elől, és ijedten nézek körbe, tudni akarom mi történt. A korábban háton sütkérező kutyám, most a szomszéd macskát ugatja, aki ügyet sem vetve rá mosakszik tovább. Megnyugszok ijedtségemből, majd újra azokra az emberekre gondolok, akiket nem csak két kéz gátol meg a látástól. Két látássérült főiskolás mindennapjai Vasárnap van, este 8 óra. Sietek, mert azt beszéltük meg riportalanyommal, hogy 10 perc múlva találkozunk a portán. Egyre szaporázom lépteimet, már csak néhány lépcsőfok. Végre megérkezek és megpillantom Almádi Csabát, aki épp egy fotelnek támaszkodva vár. Odaérek hozzá és megérintem a kezét, jelezvén, hogy megjöttem. Ő rögtön kezet nyújt és bemutatkozunk egymásnak. A földszinti ajtótól csak kártyája lehúzásával mehetünk tovább. Nehezen találja a kártyaolvasót, és bár nehezemre esik, de nem segítek neki, mert azt tanultam, nem szabad segíteni a látássérülteknek abban, amit ők is meg tudnak csinálni. Szélesre tárja előttem az ajtót és udvariasan előreenged. Felérünk az ő emeletére, ahol már vár minket szintén vak testvére, Péter. Leülünk hozzá és elkezdünk beszélgetni. Ez a két fiú sok mindenben hasonlít egymásra, és nem csak azért mert testvérek. Hasonlítanak, mert annak dacára, amit a sors nekik szánt, pozitívak és vidámak. Két fiú, akik tele vannak vágyakkal, álmokkal, tervekkel. Két fiú, akiktől annyit tanulhat egy magamfajta lány is, aki sokszor elfelejtkezik arról, mennyire szerencsés, mert egészséges. – Hármas ikrek vagyunk. Koraszülöttként, 7 hónaposan születtünk, de ekkor még láttunk. A kórházban, az inkubátorban túladagolták az oxigént, aminek következtében alakult ki ez az állapot. A két testvérem már akkor megvakult, én akkor még csak a fél szememre. Egyébként teljesen átlagos gyerekkorom volt, ugyanúgy fociztam, bicikliztem, mint bárki más. Szemüvegem volt, és mindig első vagy második padba kellett ülnöm, hogy lássam a táblát, meg nem tudtam elolvasni az apró betűket, de igazából ennyi volt. Nem jártam speciális iskolába, hanem teljesen átlagos suliba jártam ép társaimmal. Kilencedik táján kezdtem észrevenni, hogy a meglévő látásom, amivel eddig semmi baj nem volt, elkezd romlani. Elmentünk szemészetre és kiderült, hogy van egy betegségem, aminek a kialakulását nem ismerik az orvosok. A probléma a szaruhártyámmal volt, kontaktlencsét írtak fel rá. Úgy kell elképzelni, hogy el kezd nőni a szaruhártyámon egy pukli, és ez torzítja a látásomat, amit ez a lencse nyom vissza. Ez egészen 5 évvel ezelőttig tökéletesen működött. Azonban 2 évvel ezelőtt amikor érettségiztem, egyik napról a másikra drasztikus romlás következett be. Egy hónap leforgása alatt, abból az állapotból, hogy átlagos gyerek vagyok, eljutottam oda, hogy kísérgetni kell, mert annyira leromlott a látásom, hogy menni se mertem egyedül, mert attól
2
féltem, hogy neki megyek valakinek. Ezt követően megműtöttek háromszor is, de sajnos a műtét nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és az lett az következménye, hogy elvesztettem a látásomat. – keresi a szavakat Csaba, miközben folyamatosan az ujjaival játszik. Elmondja, hogy felfoghatatlan volt számára, hogy az érettségit még látón kezdte azonban a vizsgák végére teljesen megvakult. Mikor rákérdezek, azt mondja nem az a típus, aki rágódik a dolgokon és azon, mi lett volna, ha. Nem irigylésre méltó a helyzete, de úgy gondolja, ahhoz képest jól elboldogul. Csaba ezt követően felvételizett az Eszterházy Károly Főiskolára, ahol most programozást tanul. Mint mondja, tudatosan választott olyan szakmát, amit a nem látók is tudnak csinálni. Testvére Péter, bár születésekor még látott, az orvosi hiba után teljesen megvakult. Nagyon jó családi környezete van, mindenhova elvitték, mindent megismertettek vele, és mindent megengedtek neki még akkor is, ha néha rosszul is sült el. Úgy gondolja, ez jót tett neki tapasztalatszerzés és önállósodás terén. Ő látássérültként volt nevelve, így már óvodás korában elkerült Budapestre, a Vakok Óvodájába. Nem szeretett ott lenni, és utálta, hogy távol kell lennie az otthonától. – Látássérültekkel voltam és sok olyan dolgot megtanítottak, amit ha egy rendes iskolába betesznek, lehet nem tanulok meg, sőt még ki is közösítenek. Óvoda után volt egy előkészítő év, ott tanultam meg a braille-írást és olvasást. Utána mentem első osztályba nyolcadikig. Ez ugyanolyan iskola volt, mint egy normális iskola, annyiban más, hogy kevesebben vagyunk, nyilván azért, hogy a pedagógus jobban tudjon foglalkozni mindenkivel. Én már kb. 7. osztály körül tudtam, hogy informatikával kapcsolatos dolgot akarok tanulni. Ezért általános iskola után a budapesti Neumann János Számítástechnológiai Szakközépiskolába mentem tovább, tehát bekerültem az integrált oktatásba. Én voltam egyedül látássérült, de semmi gond nem volt. Sikerült beilleszkedni, és igazából én már ezt vártam. Jobban szerettem, mert sokkal szabadabb környezet volt, nem éreztem magam elszigetelve, mint a látássérültek között, ahol szerintem sok elkeseredett, begyepesedett ember volt, akik úgy gondolták, hogy a látó ember külön faj. Nem tudtak beletörődni abba, hogy ők látássérültek. Én sosem voltam ez a fajta, mindig próbáltam alkalmazkodni a környezetemhez. Törekedtem is arra, hogy kikerüljek ebből a körből. – emlékezik vissza Péter. Ezt követően vették fel ő is az Eszterházy Károly Főiskola programtervező informatika szakára. A fiúk laptopján olyan operációs rendszer van, ami az összes ablak tartalmát és minden szöveget fel tud olvasni, így nem okoz gondot nekik a tanulás. Órákon mindig jegyzetelnek és a tankönyvek digitalizált változatát is ezzel a programmal tudják felolvastatni. Egeret nem használnak, nyilakkal és tabulátorral lépkednek az ikonok, böngészők vagy csevegő programok között. Mint mondják, mindenki nagyon segítőkész, ám az már idegesíti őket, ha olyanban akarnak segíteni nekik, amit ők is meg tudnak csinálni. Ilyenkor mindig megköszönik a segítséget és elmondják, hogy meg tudják oldani egyedül is. Segítségre csak olyan helyzetekben szorulnak, amikor a látást nem lehet hallással kiváltani. A testvérek imádnak sportolni, tagjai egy egri csörgőlabda csapatnak. Ez olyan sport, amit egy lyukacsos labdával játszanak, amiben van egy csörgő. 3-3 ember játszik egymással, és az a lényeg, hogy be kell gurítani a labdát egymás kapujába. A pályán vonalak is vannak felragasztva, így tudnak tájékozódni, hogy a terem melyik részén vannak épp. A fiúk jelenleg legnagyobb
3
problémája a közlekedés, sok időt töltenek útvonaltanulással, hogy egyedül is el tudjanak jutni egyik pontból a másikba. – Az útvonalakat úgy tanuljuk meg, hogy először végigmegyünk valakivel, aki lát, ő elmondja mi hol van, mire lehet alapozni. Például figyeljem a forgalmat, keressem meg jobb oldalon a villanyoszlopot, mert ott már át lehet menni, vagy ha megváltozik a járda felülete be kell fordulni balra. Tehát támpontokat keresünk, amibe kapaszkodni tudok. Ezután kialakul egy térkép a fejemben, begyakorlom, elmegyek még párszor mással majd utána már csak egyedül. – büszkélkedik Péter, akivel még tavaly előfordult, hogy nem talált haza, mára már a boltba is le tud menni egyedül. Csaba még csak most ismerkedik a fehér bot használatával, eddig 3 órán vett részt. Azt mondja, az első útvonal, amit meg szeretne tanulni, az az uszodához vezet majd, mert szenvedélyesen szeret úszni. A közlekedésben a Vakok és Gyengénlátók Heves Megyei Egyesülete is segíti őket, de mivel pontos leírást nem tudtak adni arról, hogy mik a fő tevékenységei az egyesületnek, elhatároztam, hogy felkeresem az intézményt. „Pozitívan, mindig csak pozitívan…” Félve léptem be a Vakok én Gyengénlátók Heves Megyei Egyesületébe. Tartottam attól, hogy kíváncsiskodónak tartanak majd, elzárkóznak előlem, vagy, hogy szavaimmal esetleg tetteimmel megbánthatom őket. Amikor lenyomtam a kilincset és átléptem a küszöbön, két szempár szegeződött rám. A tágas helyiségben épp az egyesület vezetője, és annak titkárnője beszélgetett. Láthatóan épp nagy munkában voltak. Kérdően néztek rám, én pedig érkezésem okait ecseteltem. Az egyesület vezetője, Majoros Kálmánné Zsuzsa az irodájába terelt. Kedvesen fogadott és nagyon örült a találkozásnak. Mint kiderült, hosszú utat járt be, tele megpróbáltatásokkal és emberfeletti kitartással, ameddig vezető nem lett. Zsuzsa vele született aniridiás, ami fényérzékenységet jelent. Mint mondta, ez nem gátolta a munkában, 12 évig volt egy debreceni általános iskola szülői munkaközösségének elnöke. Emellett kereskedelem és vendéglátói iparban dolgozott, ahol tanuló oktató volt. Elmondása szerint mindig is pörgős ember volt, állandóan emberekkel foglalkozott és szerette azt, amit csinál. Aztán 1998-ban, egy tavaszi napon balesetet szenvedett, melynek következtében elveszítette látását. A korábban pörgős ember most magába fordult, elveszítette munkáját és eltűnt a mosoly az arcáról. Csak árnyéka volt önmagának. Két évig „gyászolt” így, majd úgy döntött megműtteti a szemeit. – Hogyan fogadta el az új helyzetet? Mennyire volt nehéz? – kérdeztem óvatosan. – Nagyon nehéz volt. A balesetem után jött az, hogy nem tudtak velem mit kezdeni. Bal szememre nem láttam egyáltalán, a jobbra is alig. Miután megműtöttek, nagyon nehéz volt, amikor azt mondta az orvos, hogy 2 dl víznél nem emelhetek többet. És egy pörgős embernek ezt mondani, gondolhatja. Azokat a borzasztó napokat, mikor ott van a férj, az anyós, a fiú, és főzni kellene, de nem csinálhatom. Nem nézhetem a tv-t, csak fekszem az ágyon, és sötétség van, ez borzasztó dolog. Azt mondtam, hogy én ezt nem tudom a továbbiakban csinálni, és ekkor léptem be az egyesületbe. – amikor ezekre az évekre emlékezik vissza, elcsendesül. A
4
kezeit tördeli, és szemeiben fájdalom tükröződik, melyeket most le is süt. Jól látszik rajta, hogy ez egy fájdalmas pont az életében. Kis szünet után újra rám néz, és így folytatja. – Ma már máshogy látom az életem és elfogadtam a sorsom. Most ha találkozom olyan emberrel, aki nem tudja elfogadni magát, akkor elmondom én is a történetemet, és elmondom, hogy igen, nehéz, de túl kell lépni. Sajnos én már nem látok, de van élet, és van tovább. És ebben a továbbiban kell gondolkozni. Volt, hogy én sem úgy viszonyultam más emberhez, hogy el tudjon fogadni. A műtétem idején sokat jártam Pestre, mert sokszor kellett vizsgálatra menni és nem láttam a busznak a felírását. Megkérdeztem az ott állóktól, hogy merre megy a busz, és rám kiabáltak, hogy „ott van fent, nem látja?” Én meg mondtam, hogy „nem”. Erre a válasz az volt, hogy „akkor ne jöjjön!” És akkor én is másképp álltam hozzá, hogy „jó akkor nem megyek.” Most már úgy állok a dolgokhoz, hogy azt válaszolom, „igen, sajnos nem látom, és azért kérdezem.” Tehát most már én is másképp állok a dolgokhoz. Persze változunk mindnyájan, de el kell fogadni, csak nagyon sokan nem tudják. Van olyan közöttünk is, aki ide eljön, mert el van közöttünk és jól érzi magát, de nem jön velünk például kirándulni, mert őt ne nézzék le, hogy látássérültekkel megy. Vannak olyan pártoló tagok is, akik el tudnak fogadni, de van olyan is, aki azt mondja, hogy csak pénzzel támogat, de ő nem akar velünk mutatkozni. Volt olyan, aki tényleg maximálisan segítette a munkánkat, de amikor azt mondtam neki, hogy ide vagy oda megyünk és gyere el velünk, inkább mást küldött maga helyett. Tehát annyira már nem fogad el. Ezt az elutasítást is el kell fogadni és tudja, hogy lehet? Pozitívan! Csak pozitívan, mindig pozitívan kell állni a dolgokhoz. – nevet, én pedig csodálom emberi nagyságát. Mikor arról kérdeztem, hogyan lett az egyesület vezetője, lelkesen mesél, büszkeség sugárzik minden mondatából. Szavait hallgatva, egy pillanatra megelevenedik előttem az az egészséges és életerős nő, aki korábban tanulókat tanított be és kirándulásokat szervezett iskolás gyerekek számára. – 2000 áprilisában bejöttem ide, akkor lettem tag. Aki akkor volt itt a szövetség által, vele beszélgettünk és látta rajtam, hogy bizonyos szintig el vagyok keseredve, hogy mit kezdjek magammal, mint látássérült. Sokat bíztatott és bele vont az itteni életbe. 2004-ben titkárságváltás volt, a korábbi titkárból elnök lett, és engem megválasztottak a felügyelőbizottság elnökének, 2009-ig. Akkor volt egy újabb választás, - mert 5 évre szól a tisztség-, és akkor már engem bíztak meg az egyesület vezetésével. A munkalehetőségekről Egy újabb napra virradt. Csütörtök reggel van, és ismét a Vakok és Gyengénlátók Egyesületébe igyekszem. Még mindig a korábbi beszélgetéseim hatása alatt állok. Megfésülködöm, felkapom a táskámat és elindulok. Séta közben mélyen gondolataimba burkolózom, fejben átismétlem kérdéseimet. Amikor megérkezek az egyesületbe, lázas készülődés fogad. A korábban tágasnak tűnt előtér most picinyre zsugorodott, sürögnekforognak az emberek. Mint megtudtam, közgyűlésre készülnek. A nagy forgatagból egyszer csak megpillantom Kalo Ernőné Éva nénit, akivel aznapra találkozót beszéltem meg. Elvonulunk egy csendesebb helyre, és elkezdünk beszélgetni. Éva néni vakon született és már 44 éve tagja az egyesületnek. Gyerekként a Vakok Általános Iskolájába járt. Akkoriban csak 5
kefe kötést vagy könyv kötést lehetett tanulni, mindössze ezek közül választhattak a látássérültek. Miután elvégezte az iskolát, hazajött Egerbe és az egyesület által munkát is kapott. – 1977-ben amikor hazajöttem, az OTP-be kerestek dolgozót. Akkor még telefonközpontok voltak, amit mi is el tudtunk látni látássérültek. 20 évig dolgoztam ott, majd elmentem GYES-re, mert gyerekeim születtek. Utána nehéz volt elhelyezkedni, mert a bankba már nem vettek vissza, hiszen megszűntek a telefonközpontok. Manapság gyakran halljuk vagy tapasztaljuk, hogy nem könnyű elhelyezkedni, de a látássérülteknek még nehezebb dolguk van. Bár az egyesület kapcsolatban áll a munkaügyi központtal, ők nem akarják foglalkoztatni a látássérülteket, mert elmondásuk szerint velük nagyobb a probléma, mint egy hallássérült vagy kerekes székes esetében. Egyrészt a látássérülteknek beszélőprogram kell, vagy olyan akadálymentesített munkahely, amit nem vállalnak be a munkáltatók. Az egyesület ezt a problémát szerette volna megoldani úgy, hogy indítottak volna egy foglalkoztatót, ahol ők alkalmazták volna a látássérülteket, cserébe munkát kaptak volna, de a cégek ebben sem voltak partnerek. Emellett sokszor a munka sem olyan, amit egy látássérült el tudna végezni. Nemrég az egyik nagy bevásárlóközpontba vettek volna fel látássérülteket. Takarítani kellett volna, ám a tagokban már ott motoszkál a félelem, hogy hiába mossák fel a követ, ha nem látják, hogy piszkos maradt egy kis rész, rögtön elküldik őket. Félelmük nem alaptalan, így járt egyik sorstársuk is, akit egy hónap után küldtek el az egyik gyorsétteremből, mondván alkalmatlan a munkára. Ennek ellenére több egyesületi tagnak is van munkája, ám ehhez falura kell leutazniuk, amihez valamilyen tömegközlekedési eszközt kell igénybe venniük. Éppen ezért vonat- és busztársasággal is felvette a kapcsolatot az egyesület, de amikor tájékoztatót és némi segítséget akartak kérni, itt is elutasításba ütköztek. Éva immáron 6 éve dolgozik a Maklári út közelében egy autista alapítványnál, ahol fénymásolni és nyomtatni szokott. Azt mondja, ha be van állítva a gép, akkor könnyen és gyorsan el tudja végezni feladatát, de ehhez egy kis akarat is kell. Szerinte sok társa nem is akar dolgozni, amit ő nem tehet meg, hiszen 17 és 18 éves gyermekeit és szintén vak férjét neki kell eltartania. A mindennapi életben jók a tapasztalatai, ő az a típus, akinek ha segíteni akarnak, hagyja. – Sokszor gondban vagyok, ha át kell kelnem az úton, vagy ha olyan helyen vagyok, ahol nem beszél a lámpa, mert sok helyen lehalkították. Ilyenkor az irányból tudom, hogy merre mennek az autók, és mikor lehet menni. Ez már nekem nem félelmetes, megszokja az ember ezt is, mert nem tehet mást. Gondban még akkor vagyok, ha vásárolni megyek, és átrendezik a polcokat. Ezért nagyobb boltokba már nem is megyek segítség nélkül. Próbálom megoldani a dolgokat és mindig a jó oldalát nézni mindennek. Legalábbis én így vagyok vele. Visszaemlékezésemben édesanyám szakít félbe, aki szobámba lép. Gondolatban még mindig az egyesület vörös színű foteljében ülök, előttem Éva nénivel, aki megilletődve válaszol kérdéseimre. Észre sem veszem, már anyukám is az ablaknál áll, és érdeklődve kérdezi, hogy mit nézek annyira kint. A válasszal tétovázok, majd csak annyit mondok: – Semmit, anya, csak örülök, hogy látok. 6
