A hajdani amszterdami kikötõ újrahasznosítása
A hajdani kis halászfalut, Amszterdamot a 13. századtól kezdve a kereskedelem – kezdetben a sör, a hal, majd a gabona, a fûszerek és egyéb trópusi és indiai termékek forgalmazása – tette naggyá. A kikötõ napjainkban is a gazdagság forrása. A város kiterjedése egyre nõtt, miközben lakói hatalmas harcot vívtak a tengerrel, hiszen a város teljes csatornahálózata, szigetei 2-5 méterrel a tenger szintje alatt helyezkednek el. A csatornák és grachtok (60), a hidak (400), a mesterséges szigetek (100), a zsilipek és gátak rendszere bonyolult, de ugyanakkor festõi városszerkezetet eredményezett. A város mint egy sérülékeny mûszer mûködött, amelynek felelõtlen és indokolatlan megbolygatása beláthatatlan következményekkel járt volna és járna ma is. A hollandok tisztában voltak és vannak ezzel, s ez eredményezte Amszterdam világvárossá fejlõdését oly módon, hogy a csatornák által szabdalt város középkori szerkezete és hangulata szinte változtatás nélkül megmaradt. Mivel a lakosság élete és az általuk elért eredmények sokkal inkább függtek a természet erõitõl, mint egyéb helyeken, sokkal jobban megtanulták tisztelni és számításba venni a természet törvényeit. Amszterdam hajdani kikötõjének központját a Központi pályaudvar jelenti, amit 1889-ben építettek fel egy mesterséges szigetre. A 17. századig a kikötõt csak a Zuiderzee felõl lehetett megközelíteni. Amikor ez a víziút eliszaposodott, két csatornát ástak, hogy a várost a lehetõ legrövidebb úton összekössék az Északi-tengerrel. Mivel Európa más nagy kikötõihez hasonlóan (Hamburg, Rotterdam, Antwerpen, London stb.) a nagy tranzitforgalmat lebonyolító amszterdami kikötõ is egy nagy ipari üzemhez hasonlít, melynek a jelenléte nem kívánatos a városközpontban, ezért 1972-tõl fogva az Északi-csatorna mentén, nyugati irányba (IJmuiden) költöztették. A gazdátlanná vált kikötõ mólói nagyon változatos képet mutattak. Több közülük csak a konténerek, az áruk kirakására szolgáló plató volt, fa vagy acélszerkezetû, ideiglenes építményekkel. Néhány szigeten akadtak mûemlékileg védett raktárházak és hajógyárak is. Az Amszterdam városszövetébe évszázadok óta beletartozó dokkok (szigetek) megszüntetésére senki sem gondolt, bár jórészt csak infrastruktúrát (helyet) jelentettek az új beruházások számára. A kikötõ valamint a kézmûves és a nehézipar kivonulása a városközpontból Amszterdamban már az 1960–1970-es években megkezdõdött. Az ipari területeket fõleg lakóterületté alakították át a városi középosztály számára. Ennek a folyamatnak azok az 1960–1980 között épült, hatalmas, de építészetileg érdektelen épületek a látható jelei, amelyekõl található néhány a hajdani kikötõ területén is. A volt kikötõt átszelõ IJ folyón az 1960-as években egy új szigetet is létesítettek (IJ-burg), ahol 20 ezer lakást építettek a II. világháború utáni növekvõ lakásigény kielégítésére. A volt hajógyárak és egyéb üzemek lakó és kulturális funkciót kaptak A szemléletváltozás – a tájtervezés fontossága, eredeti strukturák megõrzése stb. – Hollandiában az 1980-as évek végén bontakozott ki. A következõkben bemutatandókhoz hasonló szellemiség persze nem jellemez minden munkát – és sajnos a beruházók ott is csak ritkán tudnak túllépni a profitszerzés kényszerén…
2
A volt Királyi Gõzhajózási Társaság által használt mólóra, a KNSM-szigetre a városrendezési és beépítési tervet a Jo Coenen & Co. készítette 1988–1994 között. A terv alapelve: nagyméretû épületekkel szegélyezett központi tér, mely hosszanti irányban átszeli a szigetet s két oldalán a hajdani ipari épületekre, raktárházakra emlékeztet, és mindezt egy kör alaprajzú épület, az Emerald Empire zárja le a szigetcsúcson. A tervezõ a különösen szeles területen megfelelõ védettséget és intimitást tudott biztosítani az északi oldalon szorosan egymás mellé telepített nagy házakkal, és sikeresen megoldotta azt is, hogy az összes közterület és park délre nézzen. A terv a KNSM-szigeten néhány védett épület megtartását is elõirányozta. Jo Coenen hosszú évek praktizálása után 2000-ben négy éves idõtartamra a kormány építésze lett. Õ az ún. Rijksbouwmeester – e megbizatás gyökerei Hollandiában a 18. század elejéig nyúlnak vissza. Feladata, hogy tanácsokat adjon a kabinetnek a legfontosabb építészeti és területfejlesztési programok kidolgozásában. Jelentõs építészcsoportok, neves építészek bevonásával olyan szabályozórendszer kimunkálásán dolgozik, amely visszaszerzi az építészet és tervezés hajdani jelentõs és megbecsült szerepét a holland kultúrában. A területen öt építészcsoport munkái láthatók, amelyek közül építészetileg a legkiemelkedõbb Piraeus lakóház (1990–1994), melynek tervezõi Hans Kollhoff és Christian Rapp. Az épületen fõleg Hans Kollhoff (sz. 1946 Lobensein, Németország) stílusa érzõdik, akit az épület megtervezésekor Hendrik Berlage – az õ legjelentõsebb munkája az amszterdami Tõzsde – és az Amszterdami Iskola építészeinek munkái inspiráltak. Kollhoff a zürichi építészkar professzora és Amerikában is vendégtanár. A legnagyobb sztárok közé tartozik, fõleg iroda- és lakóházakat épít Európa számos pontján. A tervezésben, az oktatásban és a publikálásban sikeresen kapcsolja össze a gyakorlati és elméleti kérdésekben rejlõ hatalmas tapasztalatát. A Piraeus házban 304 lakás van, ezek 95%-a szociális lakás. Az északi oldalon zárt tömegû épület a déli oldalon behajlik, ami két belsõ udvart képez, s körülölel egy korábbi mûemlék épületet. A magas lakóház különbözõ szintjein sokféle lakástípus megtalálgató. Talán legérdekesebbek a ferde tetõ alatt elhelyezett, a raktárházak padlásszobáira emlékeztetõ ún. loft-lakások. Az épület zárt ablakaival, télikertjeivel, sötét tégla burkolatával, hatalmas tömegével Berlage építészetének német olvasata, ahol a játékos tégladíszítéseket, lépcsõzéseket a homlokzatra helyezett acél lépcsõk helyettesítik. A befelé fordulást semmi sem akadályozza, kiugró erkély csak a nyugati oldalon van. Itt a belsõ udvar megkettõzött oszlopaira Arno van der Mark helyezett várostérkép metszeteket. Mindössze ezek, valamint a déli oldal földszintjén elhelyezett irodák, üzletek, kávézók jelentik a városias környezet megteremtése érdekében tett gesztusokat.
3
Hollandiában 1989-ben elhatározták, hogy 1995-2005 között 750 ezer új lakást építenek a legnagyobb városközpontok körül (Fourth Memorandum of Urban Planning; VINEX). Sokan a kormányzati vagy az önkormányzati vagyon fejlesztésére gondoltak, de hamar kiderült, hogy magánbefektetõi érdekek állnak a háttérben. Így Adriaan Geuze félelme hamar bebizonyosodott, hogy az építtetõk csak a profit termelésében érdekeltek, az új tervezési és városfejlesztési stratégiák kidolgozásában egyáltalán nem. A lakóház-építési programot bemutató, “Egyszer volt egy ház Hollandiában” címû kiállításon Geuze tiltakozásának úgy adott hangot, hogy 750 ezer önálló fadarabkából kirakta Hollandia térképét, utalván a koncepció nélküli, silány lakótelepek elburjánzására. Pedig a program kidolgozói szakítani akartak az 1970-es évek általános lakókörnyezet típusával, amit egyforma téglával burkolt blokkok és labirintusszerû alaprajzok jellemeztek. A befektetõk azonban nem reméltek több profitot sem a többfunkciós telepektõl, sem az úgynevezett alvóvárosok kialakításától, ezért az új együttesek nem sokban különböztek az 1970-es évek alkotásaitól. Legtöbbször alagútzsalus módszert alkalmaztak, ami megköti az alaprajz szabad alakítását. Az anyagok kiválasztásában is az olcsóság dominált. Mindezt megtehették, mert a lakások eladása így is biztosítva volt. Ennek ellenére már eddig is születtek kimagasló alkotások, pl. a Mecanoo Architects csoport által tervezett Niew-Terbregge lakótelep Rotterdamban, és az amszterdami kikötõ két mólóján Adriaan Geuze rendkívül sikeres, Borneo/Sporenburg nevû, sorházas beépítésû városterve.
4 Adriaan Geuze tájtervezõ építész (landscape architect), az általa 1987-ben Rotterdamban alapított West 8 Urban Design & Landscape Architecture tervezõ iroda igazgatója és vezetõ tervezõje. A csoport tagjai fõleg táj- és városterveket készítenek Európa számos országában. A tájtervezés Hollandiában manapság az egyik legfontosabb tevékenység lett a fiatal építészek körében, akiknek a munkája zömmel lakókörnyezetek kialakítására összpontosul. Egy jó terv elkészítéséhez szerintük rendelkezniük kell egy agronómus, egy vízépítõ-mérnök és természetesen egy építész tervezõ szakmai tudásával és hatáskörével. A kultúra az az erõforrás, ami formát ad egy adott területre készített tervnek, s itt Geuze szerint nem lehet különbséget tenni például a hidraulika törvényei között, amelyek a tengerparti üledéklerakó-helyek elhelyezését határozza meg, vagy például azon kulturális szokások között, amelyek egy lakónegyedben a közös területek kialakítását szabályozzák.
A West 8 1996-ban kapta a megbízást az Amszterdam keleti városrészében lévõ két nagykiterjedésû dokk lakókörnyezetté alakítására, 2500 lakás elhelyezésével (Borneo/Sporenburg). A program meghatározta, hogy az átlagos külvárosi beépítési sûrûség háromszorosát kell itt elérni (100 lakóegység/hektár), alacsony, maximum háromemeletes épületekkel. Adriaan Geuze és a West 8 ezekkel a szinte teljesíthetetlen feltételekkel is az új holland építészet egyik példaadó városrendezési alkotását hozta létre. A siker négy tényezõre vezethetõ vissza. - Nem felejtkeztek el a holland építészeti örökségrõl. A West 8 terve alapul vette a régi tengerparti házak kialakítását, amelyek itt-ott még fellelhetõk, és amelyeket oly jól ismerünk Pieter de Hooch és Vermeer képein. A gyönyörû természeti környezetben mai modern eszközökkel kialakított, de tipikus holland városszövetet hoztak létre. - Mindegyik sorház csíkban egyéni telkeket alakítottak ki (8x 20-40 méter), ahol a parcellák 30-50%-a üres tér. - Az épületek zártsága illetve nyitottsága kellõen kiegyensúlyozott. - Mindegyik lakáshoz tartozik utcai bejárat, garázs, intim belsõ kert vagy tetõterasz, s a szerencsésebbek a belsõ csatorna mentén közvetlen tengeri kapcsolatot is kaptak.
5
Több mint száz építész illetve csoport vett részt a lakások terveinek elkészítésében, a feladat megoldása szinte egy modern építészeti versenynek tûnt. A tervezõk folyamatosan és szorosan együttmûködtek Geuze-val és a West 8-al. A lakásokat megvásárlóknak lehetõségük volt a tervezõ megválasztására is. A sok építész jelenléte rendkívül változatos eredményt hozott a lakásalaprajzok kialakításában és az építészeti formálásban. Szociális lakásoktól kezdve a legdrágább apartmanokig alaprajzok százainak variációja készült el. Az épületek megformálása a hagyományos tengerparti háztípuson túl a dokkok világát is érzékelteti, így némelyik épület a mólóra egymás mellé szorosan kirakott konténerekre emlékeztet. A sûrû beépítést ellensúlyozza a fantasztikus kilátás, a sûrûség ellenére is elegendõ nagyságú nyitott intim és közösségi tér, valamint a közvetlen kapcsolat Amszterdam hagyományos vízi kultúrájával.
Adriaan Geuze városrendezési tervében az egyik legnagyobb ötlet, ahogy három magas épületet is elhelyezett a tervezési területen. Ezek az “épületszobrok” érdekes vizuális kapcsolatban állnak egymással és a környezõ területekkel. Ugyanúgy a tájékozódási pont szerepét töltik be környezetükben, mint amit a 16. századi festményeken a magasba szökõ templomtorony jelentett a horizontális városképben. A jellegzetes iránypont szerepen kívül ezek az XL-es házak (Rem Koolhaas nevezte így az épületeket) nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy a félsziget többi részén az alacsonyabb beépítést tartani lehessen. A három hatalmas ház közül a “Bálna” vagy “Szfinx”
6 gúnynevet viselõ épület bûvöli el a legtöbb embert, amely futballpálya nagyságú (100x 50 méter), 13 emelet magas s többségében szociális lakásokat tartalmaz (214 lakás, 179 garázs), de ez ad okot a legtöbb vitára is (tervezõ: Frits van Dongen & de Architecten Cie). A kritikusok bírálják a halfarokra emlékeztetõ formát, a zárt tömeget és a rideg megjelenést. Cinkkel burkolt jéghegynek is nevezik. Az emberek azonban szeretik a pazar kilátással bíró, napfényes, érdekes alaprajzú lakásokat és a gyönyörû belsõ kertett.
.
7 A Központi pályaudvar és a Tengerészeti Múzeum (1656-ban épült, mint a holland tengerészet arzenálja) között egy hatalmas, lehorgonyzott zöld hajót formázó ház látható. Sokan éppen elsüllyedni vélik épületet, amelyet elõre oxidált vörösréz lemezzel burkoltak, ezért a közönségtõl a Titanic nevet kapta. Alkotója a híres olasz sztárépítész Renzo Piano (sz. 1937, Genova), akinek érdekes épületei az egész világon megtalálhatók, s emellett szakirodalmi munkássága is jelentõs. Az épület az 1968-ban épített IJ autópálya-alagút fölé került (1990-1997). Saját nyilatkozata szerint Renzo Piano egyáltalán nem gondolt a hajóformára, amikor az elsõ vázlatot papírra vetette, csak megtükrözte a vízbe bukó autópálya vonalát a skiccen és beburkolta egy kifele dõlõ fallal. Õ csak ellenpontot kívánt biztosítani a sötét, félelmet keltõ alagúttal szemben – ahol bármi megtörténhet, baleset vagy vízbetörés –, sok fénnyel és nyitottsággal, így válaszolván a helyszín adottságaira. A felfelé szûkülõ, íves belsõ azonban egyre inkább hajóorr-formát kezdett ölteni.
8 .
9
Amszterdamban már eddig is volt hajó formájú épület. Az Amszterdami Iskola egyik vezetõ építésze, Michel de Klerk (1884-1923) tervezte a Het Schip (A hajó) elnevezésû lakótelep fõépületét, ami egy óceánjáró mintájára készült. Az Amszterdami Iskola idealista építészei hittek abban, hogy a szokatlan forma képes javítani a nyomortelepekrõl ide került emberek életminõségén. Ahogy az autópálya alagút vonala, ugyanúgy görbül az épület is, s ahol az alagút a vízbe bukik, onnét emelkedik a “hajóorr” 32 méter magasságig. A nyitott emelkedõ tetõ, a tulajdonképpeni fedélzet, kettõs funkciót kapott, kiállítótér, de egyben kedvelt gyülekezõ hely is, ahonnét Amszterdam városközpontjára csodálatos a rálátás.
Az épület technikai múzeumnak készült, de nevében ez nem szerepel. A múzeum igazgatójának javaslatára New Metropolis (NeMo) lett a neve. E név egyrészt utal a megváltozott tartalmú és rendszerû interaktív kiállítási formára, másrészt a környezõ területek újjáélesztésében, városiassá tételében kivívott vezetõ szerepre. De kapcsolatba hozható a híres filmmel is, az 1926-ban készült Metropolis-szal, mely – nem véletlenül –rendkívül fontos szerepet juttat az építészetnek. Rendezõje Fritz Lang (1890 Bécs – 1976 Los Angeles), aki Bécsben építészetet, Párizsban pedig festészetet tanult. A film újszerû díszletmegoldásai, fényhatásai visszaköszönnek Renzo Piano épületén. A múzeum a pályaudvartól egy gyaloghídon át közelíthetõ meg, a belváros felõl pedig a víz alá merülõ autópálya vonalát szegélyezõ két rakparton keresztül, amelyekrõl rámpa indul a tetõre és az
10 alatta lévõ fõbejárati teraszra. A NeMo-ban állították ki a Tengerészeti Múzeum vitorlásait, s így a két rokon-intézmény között szerencsés kapcsolat alakult ki.
A hajótest földszintjén végig üvegfal fut körül, amely néhol a tetõig is felfut. A belsõ tér “spártai” kialakítású, mondják lélektelennek is. Renzo Piano egy pompás gyárbelsõt gondolt ki, ahol a szerkezet nyíltan látszik, az oszlopok és a mennyezet látszó betonfelülettel, a padló zöld linóleummal, a fémlemez mellvédek és a fa karfák festetlen kivitelben készültek. A természetes fény bejutását, vagyis az üvegtetõ elmaradását talán a szûk költségvetési keret okozta, mindenestre indokként a jobb térhatás elérését, a célszerûbb kiállítás-szervezést és a látogatás zavartalanságát említik. Kétszáz személyes mozi, elõadóterem és egyéb kiegészítõ funkció is elfért a közel 12 ezer m² alapterületû térben Bár a helyi építészek azt suttogják, hogy az épület csak félig készült el, s a múzeum igazgatója is csak az építészeti kialakítással törõdött, a kiállítással pedig egyáltalán nem, ennek ellenére nagy a közönségsiker. Renzo Piano jó érzékkel gyarapította Amszterdam épületállományát egy olyan elegáns épülettel, mely a fõirányoktól kívül esik ugyan, de a városközponthoz közel van, a városképbe számos pontról látványosan “beúszik”, s megfelel a programnak és a helyi adottságoknak. A másik szokatlan, de remek alkotás a Steven Holl (sz. 1947 Bremerton, Washington) és a Rappange & Partners által tervezett irodaház bõvítés a Het Oosten nevû, szociális lakásépítésekkel foglalkozó építõipari cég számára. Steven Holl semmivel sem kisebb jelentõségû építész, mint a fentebb említettek. Virtuóz, gyakran sejtelmes fényhatásokra komponált épületei az egész világon megtalálhatók. Ez a munka annyiban kapcsolódik a dokkok építészetéhez, hogy itt is egy volt raktárház felújításáról és bõvítésérõl van szó. A jellegzetes, U-alaprajzú, négyemeletes téglaburkolatú épületet az amerikai építész restaurálta, és a csatorna oldalán ellenpontként kapcsolt hozzá egy “szögletes szivacsot”, amely napközben fantasztikus színhatásával (elõre oxidált, perforált vörösréz lemez), este pedig a színes üvegablakokon és az üvegtetõ-felületeken átszûrõdõ fényhatásával nyûgözi le a látogatót.
11
A kikötõ környékén még számos felújított raktárházat lehet tanulmányozni (Hoogle Kadijk 13-14, 2528, 33, 171 – ma lakó- vagy irodaház), melyek átalakítása követi az általánosan elfogadott helyreállítási gyakorlatot. A bemutatott alkotások bizonyítják, hogy modern építészeti eszközökkel, a legkorszerûbb anyagok, technikák, formák alkalmazásával is lehet a mûemléki környezethez vagy kultúrtájhoz illeszkedõ építészetet teremteni, ha a kiindulópontot a kulturális hagyományok jelentik, és ha jó kezekbe kerül a munka, legyen szó akár várostervezõrõl, tájépítészrõl, vagy építész tervezõrõl. Véleményem szerint egy mûemléki környezet megújítására általános szabályokat nem is lehet alkotni, minden feladat más és más. A legfontosabb a munkában résztvevõk személyisége, mûvészi talentuma, fogékonysága a régi és az új ötvözésére. Egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy egy hazai mûemlékes zsûri engedélyezte volna Renzo Piano vagy Steven Holl épületét (hacsak nem a nagy névre való tekintettel). Látván azonban a Budapest SportArénát és környezetét egy beállt városi tájban (Skardelli György & Potyondi Péter és munkatársaik), vagy a mûemléki környezetben, a Lajta Béla által tervezett Amerikai úti Idegsebészet mellett létesített új szárny remek építészeti megfogalmazását (Csikós Zoltán & Varga Levente), mégis reménykedem, hogy erejét veszti, majd végleg eltûnik az a gyakorlat, mely a meglévõhöz túlontúl idomul, bántóan nosztalgikus, avagy a környezethez képest semleges, mondjuk ki: “nikotex”. Lampert Rózsa (A Tusnádi Mûemléki Konferencián, 2003 márciusában elhangzott elõadás szerkesztett változata, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal 2002. évi tanulmányútján gyûjtött anyag felhasználásával.)
