TEAMMUNKA
A gyász (h)arcai – A veszteség feldolgozásával járó érzelmi folyamatok hatása a rehabilitációra S. Nagy Zita,1,2 Kecskés Beáta,2 Wagner Anna2 ELTE, Pszichológiai Intézet, Budapest,1 Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet, Budapest2 A rehabilitáció egyik kulcsfontosságú eleme a veszteség és a veszteséggel való megküzdés (gyász) folyamata. A rehabilitációs folyamat a felépülést célozza, és gyakran az elvesztett készségek visszaszerzésére irányul, a gyászfolyamat végső célja ezzel szemben a veszteségek elfogadása, elengedése és a megnyugvás. E két folyamat időbeli és tartalmi összeillesztésének nehézségeit tárgyaljuk cikkünkben. A gyász és a rehabilitáció összehangolását szakmai, teambeli és egyéni jellemzők is nagymértékben befolyásolják. A rehabilitáció szükségességéhez vezető veszteségek természete nagyon eltérő lehet szakterületenként. Olykor egyértelmű és végleges az, ami elveszett, máskor ott a remény, hogy részben vagy egészében visszafordítható a folyamat. Személyes szinten mind a gyászmunka, mind a rehabilitáció lefolyását erőteljesen meghatározza a személyiség érettsége, illetve a személy tudatállapota, korábbi tapasztalatai, veszteségei, valamint aktuális személyes és társas megtartó kapacitása. Így természetesen a gyászmunka integrálása a rehabilitáció folyamatába minden esetben egyedi módon történik. A gyászt kísérő érzelmi folyamatok a teammunkát is befolyásolhatják. Fontosnak tartjuk kiemelni, hogy a veszteségekkel való munka olyan érzelmi rétegeket mozgat meg, ami nemcsak a veszteséget elszenvedett személyt és családját érinti, hanem hatással van a vele dolgozó szakmai teamre (közösségként) és annak tagjaira (személyesen) is. Úgy véljük, a gyászmunka, különösen a gyászt kísérő érzelmi folyamatok tudatosítása és kezelése fontos eleme a rehabilitációban dolgozó szakemberek kiégése elleni védekezésnek. Kulcsszavak: veszteség, gyász, rehabilitáció, team, kiégés
How can emotional processes associated with grief-work influence the rehabilitation? Losses and coping with loss (mourning) are basic elements of rehabilitation. The main purpose of rehabilitation is recovery thus it is often directed to retrieve the lost capabilities. In contrast the final aim of mourning might be the acceptance and release of losses and the reconciliation. In this paper we discuss the difficulties of harmonizing these two processes in time and content. The synchronization of mourning and rehabilitation is strongly influenced by professional, individual and team characteristics. The nature of losses that lead to rehabilitation might be extremely different in various medical fields. Occasionally the loss is unequivocal and permanent, at other times there is hope that the process can be partially or totally turned back. On a personal level both grief-work and rehabilitation might be influenced by the maturity of the personality, the state of consciousness, the earlier experiences related to losses and the actual personal strength and social support. Thus integration of grief-work into the rehabilitation process happens in a unique way in each case. Emotional processes related to grief might influence the team work as well. We emphasize that working with losses might touch emotional layers that are connected not only to the patient and his/her family, but also affect the rehabilitation team (as a community) and the helpers (personally). We believe that grief-work, especially the realization and handling of the emotions which accompany bereavement, might be a protective factor against the burn out of the medical experts. Keywords: losses, mourning, rehabilitation, team, burn out syndrome
Rehabilitáció 2016; 26(2): 94–98.
Levelezési cím: DR. S. NAGY ZITA, ELTE Pszichológiai Intézet, 1064 Budapest, Izabella u 46., e-mail:
[email protected]
94
Rehabilitáció 2016; 26(2): 94–98.
A
rehabilitáció egyik kulcsfontosságú eleme a veszteség és a veszteséggel való megküzdés folyamata. Ha rehabilitációra kerül valaki, akkor biztos, hogy veszteség érte, különben nem lenne miért rehabilitálni őt. Így a veszteség feldolgozása, vagyis a gyászfolyamat – akár nyíltan, akár a felszín alatt – biztosan része a rehabilitáció folyamatának. Mindkét folyamat kiinduló pontja a veszteség, és mindkettő a továbblépést célozza. Ennek ellenére két különálló folyamatról van szó, amelyek összehangolása felvethet kérdéseket. A felépüléshez vezető úton a rehabilitáció az elvesztett készségek visszaszerzésére vagy újbóli megszerzésére, esetleg helyettesítésére irányul, a gyászfolyamat végső célja ezzel szemben a veszteségek elfogadása, elengedése és a megnyugvás. Cikkünkben e két folyamat időbeli és tartalmi összeillesztésének lehetőségeit tárgyaljuk figyelmünk középpontjában tartva azt, hogy mind a rehabilitációt, mind a gyász lefolyását nagy egyéni különbségek jellemzik, és a kettő integrálása is minden esetben egyedi módon történik.
A gyászról általánosságban A gyász olyan pszichés jelenség, amely a kezdetektől foglalkoztatja a pszichológusokat. Mára egyetértés alakult ki azzal kapcsolatban, hogy a gyász egy veszteséget kísérő természetes érzelmi folyamat. Bár a veszteség és a gyász említésekor leggyakrabban a halálra gondolunk, nagyon sok eseményt élhetünk meg veszteségként, pl. munkahely elvesztése, költözés, válás, betegség. Ezekben közös, hogy valamilyen okból a személy élete nem úgy folyik tovább, ahogy korábban, tehát az, ami korábban volt, elveszett. A veszteség minden esetben érzelmeket vált ki az emberekből, ám ezek sokfélék lehetnek: pl. kétségbeesés, félelem, düh, szomorúság, tehetetlenség. A XX. században a gyász lefolyásával kapcsolatos gondolkodást a szakaszos elméletek uralták.6 Ezek lényege, hogy a veszteséget követő érzelmek, illetve magatartási formák meghatározott sorrendben követik egymást. A szakaszos elméletek közül az egyik legmeghatározóbb Elisabeth Kübler-Ross nevéhez köthető.7 Kübler-Ross modelljében a gyász szakaszainak sorrendje rögzített, és a következőképpen alakul: tagadás és izoláció, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás. A szakaszos modellekkel kapcsolatban a veszteség feldolgozását segítő terápiás munkában szerzett tapasztalatok alapján többféle kritika is felmerült.3 Rando arra hívja fel a figyelmet, hogy a szakaszos elméletek azt sugallják, mintha az egészséges gyász során különböző feladatokat kellene végrehajtani.8 Azonban a gyász – ahogy már korábban is említettük – természetes érzelmi folyamat, amely alapesetben lefolyik a maga ütemében. Emellett több szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy a gyász lefolyását nagyon sok tényező befolyásolhatja: pl. személyiség, kulturális kör-
S. Nagy Zita: A gyász (h)arcai
nyezet, korábbi tapasztalatok stb.2,5,9 Ebből fakadóan a legújabb gyászelméletekben hangsúlyozzák, hogy többféle egészséges válasz létezik a veszteségre. A fentieket összefoglalva cikkünk szemléletének alapja, hogy a veszteséget mindig kísérik érzelmek. A gyász ebben az értelmezésben egy komplex, egyedi mintázatot mutató érzelmi folyamat, egy természetes jelenség, és nem egy probléma, amit meg kell oldani vagy amin minél előbb túl kellene lenni. A legnagyobb egyéni különbségek abban jelentkeznek, hogy az egyes személyeknél mely érzelmek lesznek hangsúlyosak. Az egészséges gyászfolyamat vége a veszteség elfogadása, a belenyugvás, megbékélés; az ehhez vezető út azonban tartalmilag is és lefolyásában is nagyon egyedi lehet. E rögös úton leggyakrabban megjelenő érzelmek: a félelem, tehetetlenség, düh, szomorúság, míg az érzelmi állapotokhoz kapcsolódó jellegzetes magatartásformák: sokk, megdermedés, tagadás, izoláció, agresszió, szomorkodás. Az is egyedileg variálhat, hogy mely érzelmi állapotokat milyen magatartásformák kísérnek. A következőkben röviden azt tárgyaljuk, hogy milyen specifikumai lehetnek a mozgásszervi rehabilitációt kísérő gyászfolyamatnak. Erre két szempontból nézünk rá: 1. hogyan módosíthatják a rehabilitációt indikáló veszteségek specifikumai a gyászt kísérő általános érzelmi folyamatot és viselkedést; 2. a rehabilitáció során a veszteség feldolgozását kísérő érzelmi folyamatok hogyan befolyásolhatják a team munkáját.
A veszteség specifikumainak hatása a mozgásszervi rehabilitációt és a gyászt kísérő érzelmi folyamatra Mozgásszervi rehabilitációra akkor kerül sor, ha valamilyen, a testet vagy testi funkciót érintő veszteség történik, pl. valaki elveszti valamelyik végtagját, vagy esetleg idegrendszeri sérülés miatt a mozgása megváltozik. Ilyen helyzetben a gyászt (és ezzel együtt a rehabilitációt) kísérő érzelmi folyamat egyik legjelentősebb befolyásoló tényezője, hogy ez a testet, illetve mozgást érintő veszteség ideiglenes vagy végleges. Egészen más érzelmeket vált ki, ha valami visszaszerezhető, mint ha szembe kell néznünk vele, hogy végleg elvesztettük. A bevezetőben is tárgyalt gyászelméletek szinte kivétel nélkül az utóbbival foglalkoznak, így a gyász elején megjelenő reménykedést abban, hogy minden visszafordítható, elhárításként értelmezik. A rehabilitáció esetében viszont ez a visszafordíthatóság akár valóságos opció is lehet, így a remény érzése nem mindig védekező mechanizmus, hanem lehet adekvát, a felépülést segítő, motiváló érzelmi állapot is. Ugyanakkor a mozgásszervi rehabilitáció egyik specifikus jellemzője, hogy gyakran a
95
folyamat elején még nem lehet tudni, hogy az elveszett készségek véglegesen vagy átmenetileg vesztek el. Ez a nem egyértelmű helyzet viszont együtt jár a mozgásrehabilitáció kimenetelével kapcsolatos fokozott bizonytalanságérzettel is, mert egyéni helyzetértelmezéstől függ, hogy az elvesztett dolog visszaszerezésén kezdünk dolgozni, vagy azon, hogy elfogadjuk és elengedjük a veszteséget. Az egyedi helyzetértelmezés viszont eltérhet az egyének között. Így előfordulhat, hogy a beteg és a rehabilitációs team másként értelmezi a veszteséget, és így a rehabilitációs célt is eltérően fogalmazza meg. Viszont egyszerre visszaszerezni és elengedni ugyanazt nem lehet, ebben a helyzetben tehát kódolva van a konfliktus, és komoly feszültségek támadhatnak az együttműködésben a teamen belül. A következő esetrészlet egy ilyen konfliktust tárgyal. M. egy 28 éves fiatalember, aki önhibáján kívül sportbalesetet szenvedett, ami diffúz agykárosodáshoz vezetett. Intézményünkbe tetraplég állapotban került, és bár eleinte rohamosan fejlődött, nagyon sokáig teljes ellátásra szorult. Szülei és barátnője hónapokig minden délután több órát töltöttek bent a kórházban, mindenben igyekezték segíteni őt. M. tudata tiszta, térben és időben is orientált volt. A kapcsolatfelvétel könnyedén ment, beszédkészségei nagyjából megtartottak voltak. Mozgása eleinte sokat fejlődött, azonban egy ponton lelassult, szinte megállt. Ebben az állapotban kezeivel finommozgásokat még nehezen tudott végrehajtani, továbbá egyensúlyi és törzskontroll-nehézségei, valamint apraxiája miatt kérdéses volt, hogy képes lesz-e valaha biztonságosan járni. A teammunkával kapcsolatban kettősség volt megfigyelhető. M. a foglalkozásokon mindig lelkes volt, jókedvű, és úgy tűnt, hogy mindent megcsinál, amit javasolnak neki. Mégis kialakult róla egy olyan kép, hogy nehezen lehet vele együttdolgozni, a viselkedésében van valami nehezen megfogható, és ez több terapeutában is erős indulatokat generált. Hogy megértsük a kialakult helyzetet, el kellett kezdeni összeilleszteni a puzzle különböző darabkáit. Egy ilyen „darabka”, hogy M. a balesetét megelőzően éppen csak megkezdte szüleitől való függetlenedését. Elköltözött otthonról, elkezdett dolgozni (számítástechnikával, szervezéssel kapcsolatos munka), megkérte a barátnője kezét. Azonban ez a függetlenedés még nagyon törékeny volt, a háttérben a túlkontrolláló szülőkről való leválás érzelmileg még nem történt meg teljesen. A baleset ezt a folyamatot akasztotta meg, és így került M. vissza a szülőktől való teljes függés állapotába. M. önálló, érett, felelősségteljes felnőtt személyisége még nem szilárdult meg, a baleset következtében pedig újra „gyerekszerepbe” került. Ennek következményeként a rehabilitáció során M. mindig azt tette, amit mások mondtak neki. Mindent megtett, amit a terapeuták kér-
96
tek, de azt is, amit a szülei javasoltak. A probléma abból adódott, hogy ez a kettő nem mindig egyezett. Ennek oka, hogy M. esete is azt a tipikus helyzetet hozta, amikor a veszteség nem volt egyértelmű. A páciens családja, valamint a team elgondolása a rehabilitációs célokról már a kezdetektől szétvált. Míg M. és családja átmeneti állapotként tekintett a járásképtelenségre és belátható időn belül a teljes felépülésben gondolkoztak, addig a team az aktuális állapotot mérlegelve a segédeszközzel való járás lehetőségét tűzte ki célul. A rehabilitáció így párhuzamosan két úton indult el. Mivel a család nem akarta tudomásul venni a team által közvetített rehabilitációs célokat, ment a maga feje után, és bár látszólagosan követték a rehabilitációs tervet, kiderült, hogy az intézményen kívül nem tartották a terapeuták javaslatait. Például M. csak nagyon szigorú feltételek és folytonos korrekció mellett gyakorolhatta a járást, otthon ellenben számos videó készült arról, hogy hogyan „járatják” őt. A team tagjai dühösek lettek, hogy munkájukat semmibe veszik, míg a család szintén dühös lett, amiért megkérdőjelezik M. járásképességét. Kölcsönös bizalomhiány alakult ki a team, illetve a páciens és családja között, ami akár oda is vezethetett volna, hogy a rehabilitáció complience hiányában idő előtt véget ér. Ebben az esetben a megoldást az jelentette, hogy az orvosból, terapeutákból álló mikroteam többször is összeült a kialakult helyzet átbeszélésére. Ezáltal lehetőség nyílt egyrészt a felgyülemlett feszültségek kieresztésére, másrészt arra, hogy megértsük a család reakcióit. Ehhez sokat segített a háttérben meghúzódó érzelmi folyamatok feltárása. M. balesete mind rá, mind a családjára nézve több veszteséget is hozott. M. nem tudta folytatni a munkáját, egzisztenciálisan (is) újra a szülei segítségére szorult, szociális kapcsolatainak nagy részét elveszítette, hobbiját kénytelen volt feladni. Családja egy életerős fiatal felnőtt férfi helyett kapott egy mindenben segítségre szoruló „gyermeket”. A gyászfolyamat legelején tartottak, így M.-re és a családjára is leginkább a következő érzelmek voltak jellemzők: félelem, tehetetlenség érzése, kilátástalanság, kiszolgáltatottság. M. emellett regresszív állapotba került. Próbált megfelelni mindenki elvárásának, mindenki utasítását igyekezett betartani, de mivel ezek gyakran ellentmondtak, ez lehetetlen volt. Ráadásul a team által képviselt álláspont elfogadása azt is jelentette volna, hogy szembe kell néznie az állapotával és azon félelmével, hogy sosem fog teljesen meggyógyulni. Erre azonban ő még nem volt képes, még nem tartott itt a gyászfolyamatban. Ebben a korai, sokkos állapotban a páciens és a család számára az egyetlen kapaszkodót az a remény adta, hogy M. teljesen rendbe jöhet. A család a gyászfolyamat ezen kezdeti szakaszában csak így volt képes funkcionálni. Tehát cselekedeteik nem a team ellen irányultak, hanem saját védelmüket szolgálták. Ennek megértése oda veze-
Rehabilitáció 2016; 26(2): 94–98.
tett, hogy a családdal való együttműködés fokozatosan javult, és a páciensnek még hónapokig folytatódhatott a rehabilitációja.
A rehabilitáció és a gyászfolyamat összehangolása Az előbbiekben bemutatott eset jó példa arra, hogy mennyire fontos a gyászfolyamat és a rehabilitációs folyamat összehangolása. Ha a kettő ütközik például úgy, hogy a beteg a veszteség okozta érzelmi folyamatban még nem tart ott, hogy elfogadja a helyzetét, ám a rehabilitációs munkához ez szükséges lenne, akkor ez megakasztja a fejlődést. Az összehangolás mindig csak egyedi módon történhet, általános szabályokat nehéz megfogalmazni, mert befolyásolja a személyiség érettsége, a személy tudatállapota, korábbi tapasztalatai, veszteségei, valamint aktuális személyes és társas megtartó kapacitása. A veszteségre adott reakciók is egyénenként változhatnak, és igen eltérőek lehetetnek. Egyes embereket oly mértékben lesújt a gyász, hogy soha többé nem tudják visszanyerni pszichés egyensúlyukat, mások viszonylag sértetlenül, sőt talán inkább megerősödve kerülnek ki a gyászból. Vajon mitől függ, hogy ki hogyan éli meg ezt a folyamatot? Hogyan lehetne elkülöníteni a befolyásoló tényezőket? Bonnano és Kaltman négy komponenst különített el, amelyek mentén megérthetjük a gyász egyéni különbségeit:1 1. kontextus, amiben megtörtént a veszteség (pl. váratlan, hirtelen vagy előre látható, várható esemény volt); 2. a veszteség szubjektív jelentése; 3. a veszteség belső reprezentációja hogyan változik az idővel (pl. a halványodik-e, változik-e veszteség a személy számára az idő előrehaladtával, vagy szinte ugyanúgy van jelen); 4. a megküzdési és érzelemszabályozási folyamatok szerepe, kiemelten abból az aspektusból, hogy mennyire és hogyan képes a személy csillapítani a veszteség okozta stresszt. Az adott egyedi helyzet értelmezése e négy szempont mentén segítséget adhat ahhoz, hogy megértsük a veszteséget átélt személy aktuális állapotát, hogy hol tart a gyászfolyamatban. Ez alapján a rehabilitációs feladatok könnyebben illeszthetővé válnak a személy érzelmi folyamatához, és így elkerülhetővé válik olyan elvárások megfogalmazása, amelyekre a személy nem képes. Stroebe és Schut (1999, 2010) kettős folyamatmodellje egy újabb szempontot adhat a rehabilitáció és a gyász összehangolásához.10,11 A szerzők arra hívják fel a figyelmet, hogy veszteség esetén a gyászoló két különféle megküzdés között mozog: a veszteség-orientált és az újjáépítés/helyreállítás-orientált coping között. Amikor a gyászoló veszteségorientált módon viselkedik, akkor
S. Nagy Zita: A gyász (h)arcai
arra koncentrál, hogy magának a veszteségnek néhány aspektusát feldolgozza és megoldja. Az újjáépítés/helyreállítás-orientált megküzdés a napi élettel kapcsolatos kihívásokhoz való alkalmazkodást és azok uralását foglalja magában, beleértve azokat az életkörülményeket, melyek a veszteség következtében változtak meg. Például amikor egy személy azon dühöng, hogy ő mindig egészségesen élt, mégis stroke-ot kapott, akkor veszteségorientált módon viselkedik, amikor viszont arra sző terveket, hogyan alakítsa át a fürdőszobát, hogy meg tudjon fürödni, akkor újjáépítés/helyreállítás-orientált megküzdést alkalmaz. A veszteség feldolgozásához mindkét stratégiára szükség van, a legjobb, ha a két mód között egyfajta oszcilláció történik, vagyis az aktuális élethelyzetnek megfelelően hol az egyik megküzdési mód van előtérben, hol a másik. Fontos azonban tudatában lennünk, hogy a legtöbb ember a gyászfolyamat elején a veszteségorientált megküzdésre koncentrál, majd idővel átvált az újjáépítő megközelítésre. Ez a jelenség a mi esetünkben nagy jelentőségű lehet. Hiszen a rehabilitációban kifejezetten fontos és jelentős tényező az idő. A gyógyulás kimenetele tekintetében fontos, hogy minél előbb és minél korábban megkezdődjön a fejlesztés, elinduljon a rehabilitáció, ami egyfajta helyreállító/ újjáépítő megküzdési módot jelent. Ha azonban a veszteséget elszenvedő személy még abban a szakaszban van, amelyben a figyelme az elszenvedett veszteségre fókuszál, és – ahogy ezt az esetismertetésben is láthattuk – sokkos állapotban van, kiszolgáltatottságot, tehetetlenséget és félelmet él át, akkor még nem képes újjáépítő módon viselkedni, így ennek elvárásával lehetetlen feladat elé állítanánk. A fentieket összegezve arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a tapasztalataink szerint amíg az elsődleges rehabilitáció zajlik, addig a gyászfolyamat stagnál. Az elsődleges rehabilitáció a betegek szempontjából nézve leggyakrabban arról szól, hogy hogyan lehetne visszafordítani mindent olyanná, amilyen régen volt. Ekkor gyakran még nincs meg az az élmény, hogy valami végleg elveszett. Amíg viszont nincs veszteség, vagy nem tudjuk, hogy mi a veszteség, addig a veszteségfeldolgozás nem igazán kezdődhet meg. Ez azért fontos, mert nekünk is tudnunk kell róla, és a betegeinkkel és hozzátartozóikkal is tudatnunk kell, hogy gyakran a gyász otthon indul meg, amikor a betegek hazamennek. A veszteségfeldolgozás elindulását jelző érzelmi állapotok (harag, szomorúság) és az ezzel együtt járó magatartásformák (agresszió, szomorkodás, magába fordulás) gyakran félelmet váltanak ki a környezetből, mert viszszaesésnek vagy valamilyen betegségnek (pl. depressziónak) vélik. Szükségszerű a tájékoztatás arról, hogy ez egy természetes folyamat, és bár a gyász nem betegség, szakember segítségét kérhetik e nehéz élethelyzettel való megküzdéshez.
97
Gyászt kísérő érzelmi folyamatok hatása a rehabilitációs teamre Amennyiben elfogadjuk azt a kiindulópontot, hogy a veszteség feldolgozását mindig kísérik érzelmek és hogy a veszteséggel való megküzdés, annak feldolgozása minden esetben része a rehabilitáció folyamatának, feltételezhetjük, hogy a rehabilitációban részt vevő összes személy valamilyen módon érintve lesz ebben az érzelmi folyamatban. Nemcsak maga a beteg megy keresztül különböző érzelmi állapotokon, szakaszokon, hanem vele együtt a közvetlen környezete, a hozzátartozók és a team tagjai sem tudnak semlegesek maradni. A beteg egyéni érzelmi folyamatai az egyes teamtagokon keresztül magát a team működését is befolyásolják. Érzések, fantáziák, elképzelések és elvárások jelennek meg. Ezek, akárcsak a veszteséget kísérő érzelmi folyamatok, az egyes teamtagoknál jelentősen eltérhetnek egymástól, más és más érzelem lesz hangsúlyos. Ugyanannak a betegnek a kapcsán a teamtagok eltérő érzelmeket élhetnek át, mást gondolnak róla, mást várnak el tőle, ami visszahathat a team működésére és ezen keresztül a rehabilitáció kimenetelére is hatással lehet. A megjelenő érzelmeket és fantáziákat befolyásolhatja, hogy melyik teamtag mikor, hol, milyen helyzetben találkozik a beteggel, mit lát belőle. Függhet a teamtag saját, személyes élettörténetétől, az aktuális élethelyzetétől, valamint azoktól a képzetektől, elvárásoktól, amelyekkel rendelkezik magára és a munkájára vonatkozóan. Érdemesnek tartjuk, hogy a team saját munkájának megértésekor ezeket a folyamatokat is figyelembe vegye. A teamtagokban különösen erős érzelmek jelenhetnek meg, ha megérintődve a beteg történetétől azt élik át, hogy a saját életükben valami hasonló élethelyzet van-
nak, és megjelenik az az érzés, hogy „ez akár az én történetem is lehetne”. Ez az élmény mobilizálhatja azokat a érzelmeket, amelyek ehhez a szituációhoz személyesen kapcsolódnak, és amelyek hasonlók lehetnek azokhoz az érzelmekhez és állapotokhoz, amelyiket maga a gyászoló is megél (pl. félelem, tehetetlenség, düh, szomorúság). Ez a folyamat nem csak az érzelmi állapotot befolyásolja, hanem kihat a teamtag viselkedésére, magatartására, áthatja a reakcióit. Befolyásolja, megváltoztatja a team többi tagjához és tágabb értelemben a saját környezetéhez való viszonyát és a világról alkotott képét. Ezek a viselkedéses szinten bekövetkező változások szintén a gyászfolyamatot kísérő jellegzetes magatartásformákhoz hasonlók, mint a visszahúzódás, elzárkózás, agresszió, türelmetlenség, krónikus lehangoltság. A szakirodalomban nem ismeretlen ez a jelenség, a vikariáló (behelyettesítő) traumatizáció nyomán vikariáló vagy másodlagos gyászként említik.4 Megjelenéséhez nem feltétel a hoszszan tartó, folyamatos segítői jelenlét, elég egy eset, egy intenzív, erős érzelmeket megmozgató találkozás segítő és segített között. Azért is érezzük fontosnak megemlíteni ezt a jelenséget, mert ez a folyamat gyakran fellelhető a segítő szakmában oly jellemző érzelmi kifáradás és hosszabb távon a kiégés hátterében. Zárásként szeretnénk visszautalni a kezdő gondolatra: ha rehabilitációra kerül valaki, akkor biztos, hogy veszteség érte, különben nem lenne miért rehabilitálni őt. Ha veszteség érte, akkor annak feldolgozása, vagyis a gyászfolyamat biztosan megjelenik az életében. Vagyis ha rehabilitációról beszélünk, akkor egyben mindig gondolnunk kell a veszteségre, a gyászra és az azokat kísérő érzelmi folyamatokra is. Ez az az érzelmi keret, amiben a rehabilitáció zajlik, és a gyásznak, mint tudjuk, sok arca van.
IRODALOM 1. Bonanno GA, Kaltman S: Toward an integrated perspective on bereavement. Psychological Bulletin 1999; 125:760–776 2. Doka KJ, Davidson JD.: Living with grief: Who we are how we grieve. Philadelphia, Brunner/Mazel, 1998. 3. Doughty EA, Wissel A, Glorfield C: Current trends in grief counselling. Kézirat. 2011. https://www.counseling.org/ resources/library/vistas/2011-V-Online/Article_94.pdf 4. Herman LJ: Trauma és gyógyulás. Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig. Háttér Kiadó – Kávé Kiadó – NANE Egyesület, Budapest, 2003. 5. Irish DP, Lundquist KF, Nelsen VJ: Ethnic variations in dying, death, and grief: Diversity in universality. Philadelphia, Taylor & Francis, 1993. 6. Kiss K: Depresszió és gyász-reakció. A tüneti kép összehasonlítása, különös tekintettel a szuicid viselkedésre. Doktori disszertáció. Budapest, Semmelweis Egyetem, 2003; 13-24.
98
7. Kübler-Ross E: On death and dying. New York, Macmillan, 1969. 8. Rando TA: Treatment of complicated mourning. Champaign, IL Research Press, 1993. 9. Rosenblatt PC: A social constructionist perspective on cultural differences in grief. In: Stroebe MS, Hansson RO Stroebe W, Schut H (eds.): Handbook of bereavement research: Consequences, coping and care. Washington DC, American Psychological Association, 2001; 285-300. 10. Stroebe M, Schut H: The dual process model of coping with bereavement: Rationale and description. Death Studies 1999; 23: 197-224. 11. Stroebe M, Schut H: The dual process model of coping with bereavement: A decade on. Omega: Journal of Death and Dying 2010; 61(4): 273-289.
Rehabilitáció 2016; 26(2): 94–98.
