A gazdasági fejlődés elméletének fejlődése: az első, a második és az új generáció* Szakolczai György A Valóság által közlésre elfogadott kézirat Megjelenése valószínűleg 2006. februárban A szöveg a végszerkesztés folyamán még módosulhat A cikk a gazdasági fejlődés elméletének a második világháború utáni három generációját tekinti át. Az második világháborútól az első olajválságig uralmon lévő első generáció gondolkozását a világgazdasági valóság: az első világháborút követő újjáépítés nem remélt gyorsasága és a Marshall terv sikere, a Szovjetunió világhatalommá emelkedése, és a mindezek által a növekedés lehetőségeit illető általános optimizmus határozta meg. A világgazdaság növekedése az egész világtörténelem folyamán ekkor volt a leggyorsabb. Általános volt a meggyőződés, hogy a fejlődés és növekedés az egész világra kiterjeszthető, és az elmaradt területek belátható időn belül utolérik a fejletteket. Ezt a nézetet a világ közgazdaságtudományának és vezető közgazdaságtudósainak gondolkozása is alátámasztotta. Ez az idő a közgazdaságtudomány szinte teljes belső egységének, a keynesi és a neoklasszikus elmélet ötvözetének, a makroökonómiában a keynesi, a mikroökonómiában pedig a neoklasszikus gondolatok uralmának kora volt. Általános volt a meggyőződés, hogy a világ közgazdaságtudománya meg tudja adni az elméleti eszközöket a fejlődés problémáinak kezelésére és megoldására. Az 1973. és 1979. évi olajválságokkal és főként az 1982-ben kezdődő adósságválsággal kezdődő és az ezredfordulóig tartó második generáció gondolkozását ugyancsak a világgazdaság tényei, a világgazdaság egészének sokkal kedvezőtlenebb alakulása határozta meg. Nyilvánvalóvaló vált, hogy a gazdasági fejlődés a legtöbb országban nem folytatható az addig járt úton. Kivételessé váltak a továbbra is gyorsan növekvő, mindenekelőtt a délkelet-ázsiai országok. Az addig viszonylag gyorsan fejlődő LatinAmerikában a növekedést az egy főre jutó nemzeti jövedelem egy évtizedes csökkenése, az 1980-as évek elveszett évtizede váltotta fel. A Szovjetunió az általános válság állapotába került, majd összeomlott. A világgazdaság növekedési üteme a korábbinak felére csökkent, és a fejlett országokban a növekedés helyett az infláció lett a központi kérdés. Nyilvánvalóvá vált, hogy az infláció problémája nem oldható meg a keynesi eszközökkel, kialakult a neoliberális és monetarista eszmék uralma, és az a felfogás, hogy nincs is szükség önálló fejlődéselméletre, mert a neoklasszikus közgazdaságtan tanításai általános érvényűek. A növekedés lehetőségeit illető általános optimizmust az a sokkal inkább pesszimista felfogás váltotta fel, hogy a növekedés újraindítására a stabilizációt követően kerülhet sor.
A most kialakulóban lévő harmadik generáció gondolkozását a világgazdaság sok tekintetben elszomorító helyzete, valamint a közgazdasági gondolkozást az 1980-as évek kezdetétől mindmáig meghatározó neoklasszikus és neoliberális nézetekkel szembeni, már a kilencvenes évek elején kibontakozó de az ezredforduló táján általánossá váló elégedetlenség határozza meg. A kialakult éles nézeteltéréseket mutatja be e sorok írójának egy korábbi munkája (Szakolczai 2005a). Az új törekvéseket a Gerald M. Meier és Joseph E. Stiglitz (2000) szerkesztésében és a Világbank, valamint az Oxford University Press kiadásában megjelent terjedelmes munka tekinti át, amely egy 2000. májusában, Dubrovnikban, a Zágrábi Egyetem és a Világbank által rendezett konferenciának az anyagát foglalja össze, és amelyre e cikk több pontja támaszkodik. A konferencia előadói és kommentátorai a szakma legkiválóbb képviselői voltak, a kötet függeléke pedig a meghívott öt Nobel-díjas - Lawrence R. Klein, Douglass C. North, Paul A. Samuelson, Amartya K. Sen és Robert M. Solow -, valamint a modern fejlődéselmélet ugyancsak meghívott négy fontos kezdeményezője - Sir Hans Singer, Hla Myint, W. W. Rostow és Arnold C. Harberger - reflexióit közli. Ebben a már amúgy is terjedelmes munkában, sajnos, nem tárgyalható a fejlődéselmélet egy nagyon fontos, az 1940-es évektől az 1970-es évekig virágzó és önálló iskolát alkotó, majd a neoliberalizmus uralma idején elhaló irányzata, a klasszikus fejlődéselmélet, amely egyidős az itt tárgyalt első generációval. A harmadik generáció gondolkozása visszakanyarodik ugyan ennek irányába, de nem erről a tőről sarjad, hanem a neoliberalizmus kritikájából. Ugyanakkor ez a cikkben némi teret szentel a legújabb latin-amerikai tapasztalatoknak. Latin-Amerika – amelynek az importhelyettesítésre és a szélsőségesen nagy mértékű állami beavatkozásra felépülő gazdasági modellje nem volt fenntartható az adósságválság kitörését követően – mintegy kísérleti, avagy akár szenvedő alanya volt a neoliberális tézisek alkalmazásának, és ezért, érthető módon, jórészt itt és ezeknek a tapasztalatoknak az alapján indult meg az ezekkel szembeni ellenállás és a szellemi erjedés. Ezzel a kérdéssel már foglalkozott e sorok írójának egy korábbi publikációja (Szakolczai 2005b), amely elsősorban három alapmunkának tekinthető gyűjteményes kötetre (Williamson 1990), (Williamson 1994), (Kuczynski és Williamson 2003) támaszkodott. E bevezetés után térjünk át az első generáció fejlődéselméletének tárgyalására.
1. Az első generáció fejlődéselmélete E sorok írója két, évtizedekkel ezelőtt megjelent két kötetben (Szakolczai 1963 és 1967) az első fejlődéselméleti generáció irodalmának legfontosabb elemeit próbálta összefoglalni. Ebben a pontban elsősorban az ebben a két kötetben megjelölt és idehaza könnyen hozzáférhető irodalomra fogok hivatkozni. Az első generáció fejlődéselmélete szerint a lemaradás a (fizikai és emberi) tőkehiány
2
következménye. Ez a tétel végső soron nyilvánvaló tények közvetlen felismerésén alapult. A gazdag országok gazdagok, tehát tőkében is gazdagok, míg a szegény országok szegények, és ezért tőkeszegények. A lemaradás oka tehát a tőkeszegénység, a felemelkedés útja pedig a tőkeszegénység megszüntetése, tehát a beruházás. Az elmélet idővel kiszélesedett az emberi tőke figyelembevételével. A gazdag országok gazdagok, tehát sokat tudnak költeni a közművelődésre, az alap-, közép és felsőfokú oktatásra, valamint a tudományos kutatásra és fejlesztésre, továbbá az egészségügyre is. A szegény országok szegények, tehát nem tudnak költeni minderre. Ebből adódik a „szegénység ördögi köre” (Nurkse 1952/1963). Amint tehát ezt Nurkse írja, a „szegénység ördögi körének” fogalma „természetesen az erők olyan elhelyezkedését foglalja magában, amelyben ezek úgy hatnak egymásra, hogy a szegény országot a szegénység állapotában tartsák. Nem nehéz ilyen eseteket elképzelni. Például a szegény ember nem eszik eleget; minthogy nem táplálkozik kellőképpen, egészsége gyönge; minthogy fizikailag gyönge, munkaképessége csekély, ami azt jelenti, hogy szegény, ami ismét azt jelenti, hogy nem eszik eleget, és így tovább. Egy ilyesfajta helyzet egy egész országra alkalmazva abban a közhelyszerű megállapításban foglalható össze, hogy ’az ország szegény, mert szegény’.” Majd később: „A gazdasági fejlődés problémája nagymértékben, habár távolról sem teljes mértékben, a tőkeakkumuláció problémája. Az úgynevezett kevésbé fejlett területek a fejlett területekkel összehasonlítva népességükhöz és természeti erőforrásaikhoz képest kevéssé vannak tőkével felszerelve” (i.m., 417. o.) A szegénység és elmaradás felszámolásának útja tehát szinte nyilvánvaló. A beruházások gyors növelésével növelni kell a fizikai, az oktatás és a kutatás fejlesztésével pedig az emberi tőkeállományt és a műszaki színvonalat. Ez az út szinte elkerülhetetlenül gyors növekedésre vezet, olyan gyorsra, hogy az ezt az utat követő országok előbbutóbb, sőt hamarosan utolérik vagy akár túlszárnyalják a korábban előttük járókat. Ez a „túlszárnyalás” félreérthetetlen utalás arra, hogy lényegében véve ez volt a szovjet fejlesztési program lényege. Egyrészt a beruházások és a beruházási hányad meredek növelése, másrészt az élelmiszerek és más alapvető létszükségleti cikkek ártámogatása, harmadrészt az oktatás teljes ingyenessége az alapfokútól a felsőfokú oktatásig, valamint, negyedrészt, a tudományos kutatás és fejlesztés támogatása. Ez nem más, mit a fizikai és az emberi tőke gyors gyarapítására és a műszaki színvonal növelésére felépülő fejlesztési stratégia, tehát az első generáció elméletének alkalmazása. Azt, hogy ez a modell – voltaképpen meglepő módon, és a politika és a közgazdaságtudomány kiemelkedő alakjainak feltételezései ellenére - nem vált be, mindannyian tudjuk, és hogy miért nem, az ennek a cikknek, de nem ennek a pontnak, hanem a következő pontoknak az egyik legfontosabb témája. Itt most csak arra kell utalni, hogy ennek a nézetnek az elterjedését nagymértékben alátámasztotta a szovjet példa és ennek évtizedekkel ezelőtt a fejlődő országokra gyakorolt félreérthetetlen hatása, továbbá arra, hogy ez a kor általánosságban is optimista volt a fejlődés lehetőségeit illetően. Ha az elmaradottság oka ilyen egyszerűen definiálható, és a kivezető út ilyen félreérthetetlenül felrajzolható, akkor minden ok megvan a jövőt illető optimizmusra.
3
Ennek az elképzelésnek az analitikus alátámasztását a Harrod - Domar, valamint a Solow modell és továbbfejlesztései adták meg. Ezek ma már az alapszintű tankönyvek anyagai, itteni áttekintésük mégis elkerülhetetlen. Ennek során, sőt ennek a cikknek az egészében célszerű kerülni a matematikai jellegű elemzést, mert erre ebben a már eleve túl sok témával foglalkozó tanulmányban végképp nincs lehetőség. Harrod (1948/1963) (1960/1963) és Domar (1947/1963) növekedési elmélete egyértelműen keynesi ihletésű volt. Eredetileg nem is a fejlődő, hanem a fejlett országokra vonatkozott, és – a kor keynesi szellemének megfelelően – „a nemzeti jövedelemnek azt a növekedési ütemét [próbálta meghatározni], amelyet a teljes foglalkoztatás fenntartása megkíván” (Domar 1947/1963, 140. o., a kiemelés az eredetiben és az idézet itt is és a továbbiakban a korábban közzétett magyar szövegből). Ezek a modellek abból a feltevésből indulnak ki, hogy „a tőke és a nemzeti jövedelem aránya állandó” (Harrod 1948/1963, 186. o.). Ebből egyenesen következik, hogy „a kapitalista társadalom sima működése folyamatos növekedést tételez fel” (Domar 1947/1963, 172. o.), és meghatározható a folyamatos teljes foglalkoztatás fenntartásához tartozó beruházás és beruházásnövekedés mértéke. A fejlett országok szempontjából az eredmény lényege, hogy a kapacitás növekedésének és a jövedelem növekedésének azonos mértékűnek kell lennie, mert csak így tartható fenn hosszabb távon is az egyensúly. Ennek az alapfeltevésnek a fejlődő országok szempontjából az a közvetlen következménye, hogy a fejlődés üteme egyenesen arányos a beruházás növekedésével. A következtetés tehát nyilvánvaló: növelni kell a beruházást, és ezzel egyenes arányban fog nőni a termelés és a nemzeti jövedelem. A foglalkoztatás szempontjának itt nincs szerepe. A tőkehiány, az ehhez viszonyított túlnépesedés és a főként falusi túlnépesedés, valamint a mezőgazdasági munka ebből eredő alacsony termelékenysége folytán a munkaerő-kínálat korlátlan, így a nagyobb termelésnek csak a tőkehiány a korlátja, a tőkehiány csökkenése viszont csökkenti a (nyílt és rejtett) munkanélküliséget. Az ugyancsak közismert Solow modell (Solow 1957/1967, 1960/1967 és 1962/1967) már nem keynesi, hanem neoklasszikus szellemű. Már eleve nem a potenciális termelés szintjének elérésével és a munkanélküliség elkerülésével, hanem a potenciális termelés szintjének időbeli növelésével foglalkozik. A konstans tőkekoefficiens feltételezése helyett a tőke és munka közti helyettesítést lehetővé tevő Cobb-Douglas termelési függvényből indul ki. Legfontosabb eredménye, hogy az Egyesült Államokban az egy főre jutó termelésnek csupán 12,5 %-a tudható be az egy főre jutó tőkeállomány növekedésének, 87,5 %-a viszont a műszaki fejlődésnek a következménye. Az, hogy minek a folyománya és miben nyilvánul meg ez a műszaki fejlődés, amely kezdetben nem volt más, mint a tőkeállomány növekedése által meg nem magyarázott maradék, ekkor még tisztázatlan volt, és ezért nevezte ezt Balogh és Streeten (1963/67) „tudatlanságunk koefficiensének”. Hatalmas irodalom foglalkozott ennek a tudatlanságnak az eloszlatásával. Maga Solow (1962/1967) vezette be az „ekvivalens tőkeállomány” fogalmát, vagyis azt, hogy a tő4
keállomány nem homogén, hanem minősége a technikai fejlődés következtében változhat. Ezt követően Intriligator (1965/1967) megkülönböztette a tőkeállományban megtestesült, vagyis a tőkéhez kötött, és a semleges, tehát a tőkeállománytól független műszaki fejlődés fogalmát. Arra az eredményre jutott, hogy a tőkeállomány minőségi változásától független, vagyis semleges műszaki fejlődés legvalószínűbb üteme évi 1,67 % volt az Egyesült Államokban, a tőkeállományhoz kötött és a tőkeállomány minőségében megmutatkozó műszaki fejlődés üteme pedig mintegy évi 4 %. Ez csökkentette, de még mindig sem szüntette meg ezt a megmagyarázatlan maradványt. Ettől függetlenül és még ezt megelőzően Schultz (1961(1967) az emberi tőkébe való beruházással foglalkozott. Kimutatta, hogy egyre jobban nőnek az erre fordított kiadások, és ezeknek a kiadásoknak a hozadékával, tehát a munka minőségének javulásával magyarázta az egy főre jutó termelés növekedését. Mások, így Minasian (1962/1967), Gustafson (1962/1967) és Mansfield (1965/1967) kutatási eredményei szerint a még így is megmagyarázatlan maradék a kutatási és fejlesztési tevékenység hozadékának tudható be. Mindezen vizsgálatok eredményeként lényegében véve készen állt tehát az az elméleti kép, amely szerint a gazdasági fejlődés a tőkeállomány mennyiségi és minőségi növelésére, a munkaerő-állomány képzettségének és így minőségének növelésére, valamint a kutatásra és fejlesztésre, és ezen felül az egészségügyre fordított kiadásoknak a következménye. Vitatható ugyan, hogy melyik tényező melyik konkrét országban és melyik konkrét időszakban számszerűen mennyivel járulhatott hozzá a növekedéshez, ez azonban nem változtat az összképen. Ebből a szemléletmódból egyenesen származtathatók a fejlett országok egyensúlyi növekedésére, illetve a fejlődő országok felzárkózására vonatkozó következtetések. Phelps (1961/1967 és 1965/1967) és mások szerint az egyensúlyi fejlődési pályát, vagyis az „aranykori növekedés” útját már elért országoknak folyamatosan a tőkeállomány hozadékát kell beruházásra fordítaniuk. Az ennél kisebb beruházás növekedési és jóléti lehetőség elvesztésére vezetne, az ennél nagyobb pedig fölösleges lenne, mert a beruházás nem hozná meg hozadékát. Rostow (1963/1967) és mások szerint ugyanakkor a fejlődő országoknak el kell érniük a „kritikus minimális erőfeszítés”, vagyis a folyamatos fejlődés egyszeri megindításához szükséges beruházás szintjét. Ha ez sikerül, akkor az ország, akár egy repülőgép, felemelkedik a gazdasági stagnálás talajáról, és folyamatosan emelkedni kezd, amíg el nem éri a gyors és optimális repülési magasságot, vagyis fel nem zárkózik a fejlett országok fejlődésének és növekedésének aranykori útjára. Ezt ezután szinte automatikusan követi, hiszen rendelkezésére áll a fejlődés motorja, a gyors növekedést lehető tevő nagy beruházási hányad, és erről az útról most már csak súlyos gazdaságpolitikai hibák téríthetik le. Ez a leírás kissé leegyszerűsíti ugyan ezt a képet, de mégis jól mutatja e kor közgazdászainak szemléletét. Ezt az életérzést egy Solowtól vett idézet mutatja meg a legjobban, és célszerű ezzel zárni ezt az 1. pontot. „Az a benyomásom, hogy a szakma legjobbjai és legragyogóbb elméi úgy járnak el, mintha a közgazdaságtan a társadalom fizikája lenne. A világnak egyetlen, általánosan érvényes modellje van. Ezt csupán alkalmazni kell.” (Solow 1985, idézi North, 2005, 19. o., kiemelés tőlem, Sz. Gy.)
5
Semmi jobban nem jellemzi ennek az optimista kornak az optimista közgazdaságtanát, illetve ennek a közgazdaságtudományi iskolának az általános életérzését. Ezek szerint kezünkben van a probléma megoldásának kulcsa, a bölcsek köve, és ezt ez után már csak alkalmaznunk kell. Ennek az egyetlen receptnek a szakszerű alkalmazásával nemcsak megszüntethető a világ nagy, vagy legnagyobb részének nyomora, hanem a világ egy szintre, a mai legfejlettebb szintre, sőt ennek az egyensúlyi út mentén való továbbhaladással továbbfejlesztett szintjére hozható fel. A történelem, sajnos, nem igazolta ezt az optimizmust, és ezért ismételten vissza fogunk térni erre a kritikus fontosságú idézetre.
2. Az első generáció fejlődéselméletének kritikája Az első generáció fejlődési elméletének kritikája elutasítja azt a tételt, hogy a lemaradás a (fizikai és emberi) tőkehiány egyszerű és közvetlen következménye. Ahogy ennek a nézetnek az elterjedése történelmi tényeken és valóságos törekvéseken alapult, úgy cáfolta meg ezt a nézetet a valóságos történelem. Az ezt a gazdaságpolitikát követő Szovjetunió nem szárnyalta túl a fejlett világot, hanem összeomlott, és ez a politika nem hozta meg a felemelkedést az ezt követő fejlődő országoknak, vagy ezek legnagyobb részének sem. Van talán néhány kivétel, tehát néhány ország, amely talán többé-kevésbé ezen az úton haladt, és sikeresnek bizonyult – ezeknek az eseteknek a tárgyalására visszatérek -, de ezek sikere azt a kérdést veti föl, hogy mi volt a siker oka néhány, és a kudarc oka sok országban. A siker és a kudarc együttes létének puszta ténye cáfolja azt az elképzelést, hogy létezik egy egyetlen, mindenütt egyformán alkalmazható recept, illetve hogy – előrevételezve az analitikusabb jellegű elemzés szóhasználatát – minden országra ugyanaz a termelési függvény vonatkozik. Ugyanennek a nézetnek szükségszerű velejárója, hogy a lemaradásnak vagy a felemelkedés elmaradásának nem lehet döntő oka a (fizikai és emberi) tőkehiány. Ennek a nézetnek a cáfolatát Hoff és Stiglitz (2000) közli a legáttekinthetőbb és legmeggyőzőbb módon; és ezért ebben a részben elsősorban az ő elemzésükre fogok támaszkodni, kiegészítve ezt az elemzést a számunkra fontos szovjet példával és más elemekkel. E szerzők elemzése szerint a tőkehiány a fejletlenség szimptómája ugyan, de nem oka. Az elmaradottság tőkehiánnyal való magyarázatának cáfolata a termelési függvényből és a neoklasszikus közgazdasági gondolkozás alapelveiből indul ki. A termelési függvények alapgondolata a tőke és a munka közötti helyettesítés, továbbá ennek egyenes következményeként az, hogy a tőkének ott magasabb a hozadéka, ahol kevesebb van belőle. Ebből egyenesen következik – és valóban ez a nemzetközi tőkeforgalom klaszszikus elméletének és gyakorlatának alapja -, hogy tőkének onnan, ahol sok van belőle és ezért alacsony a hozadéka, oda kell áramlania, ahol a tőkehiány miatt a beruházás hozadéka magas. Ez így ment végbe például az amerikai vasutak vagy a szuezi csatorna építése során, ahol a tőke nagy része Angliából és Franciaországból származott. A nemzetközi tőkeforgalom neoklasszikus elmélete tényleges érvényesülésének az 6
azonban a cáfolata, hogy az általa feltételezett mechanizmus nem működött a fejlődő országok viszonylatában, sem a 20. század harmadik negyedében, sem ezt követően. Köztudott, hogy a nemzetközi tőkeforgalom legnagyobb része a fejlett országok között bonyolódik le. Hoff és Stiglitz a Világbank adatai alapján kimutatják, hogy az alacsony jövedelmű országok nettó tőkeimportja a 20. század harmadik negyedében mindvégig messze ezen országok GDP-jének 1 % alatt volt, és csak a kilencvenes évek kezdete körül érte el az 1 %-ot. A közepes jövedelmű országok nettó tőkeimportja a kilencvenes évek elejéig ugyanezen adatok szerint ezen országok GDP-jének 2 %-a körül mozgott, és csak ezt követően vált az ezen országok fejlődését ténylegesen meghatározó tényezővé, azaz emelkedett fel a GDP 6-7 %-át elérő szintre. A neoklasszikus elmélet által feltételezett mechanizmus tehát – eltekintve a közepes jövedelmű országoktól és a legújabb időtől – nem működött, és ennek oka – előrevételezve a későbbieket – csak az lehetett, hogy a fejlődő országok institucionális viszonyai nem tették lehetővé a hatékony tőkeimportot. Ha a nemzetközi tőkeforgalom nem működött az elmélet által feltételezett módon, akkor a fejlődéshez és főként ennek megindításához szükséges nagyobb beruházás csak hazai forrásokból finanszírozható. A finanszírozás forrását illetően ismét két (neo)klasszikus feltevés vagy eljárás lehetséges: a hazai elsődleges, elsősorban a kényszermegtakarítás, vagyis elsősorban a mezőgazdasági termelés megadóztatása, illetve a nagy jövedelmi egyenlőtlenség, annak a feltevésnek az alapján, hogy a nagyjövedelműek jövedelmük nagyobb hányadát fogják megtakarítani. Az a kérdés, hogy működik-e ez két mechanizmus, vagy legalább az egyikük. Az első elgondolás, amint ezt jól tudjuk, nem működött a Szovjetunióban és nem működött másutt sem. Ha a mezőgazdasági termelőktől elvonják – fejlesztési célokra – jövedelmük nagy részét, akkor megszűnik az indíték a mezőgazdasági termelésre. Ez így volt a Szovjetunióban, ahol a mezőgazdasági termelők nem adták el termékeiket, mert nem volt miért, és ez vezetett a kollektivizálásra. A mezőgazdasági exporttermékek megadóztatása a termelők lázadására és a termelés csökkenésére vezetett számos fejlődő országban is. Nem működött a nagy jövedelmi egyenlőtlenség politikája sem, mert az így keletkező tőke nagy része külföldre vándorolt. Ez a politika emellett szükségképpen a szegénység terjedésére vezet, márpedig a mai felfogás szerint a szegénység terjedése nemcsak erkölcsileg elfogadhatatlan és politikailag veszélyes, hanem a gazdasági fejlődés egyik legnagyobb akadálya. A délkelet-ázsiai országok példája mutatta meg a legjobban ezeknek az elméleteknek a tarthatatlanságát, és a kiemelkedés lehetőségét. Ugyanezen Világbank adatok szerint ugyanis ezekben az országok a jövedelemelosztás átlagosnál kisebb egyenlőségét nagy önkéntes megtakarítással sikerült összekötni megfelelő intézmények bevezetésével – itt vagyunk tehát ismét az institucionális rendszernél. Ennek az eszköze a kismegtakarítók és kisbefektetők számára is hozzáférhető és biztos jövedelmet adó, a mi hajdani postatakarékpénztárunkhoz hasonló intézményrendszer kialakítása és elterjesztése volt. Ennek folytán Japán és Korea 33,6, illetve 17,6 %-os megtakarítási hányadot ért el, noha Gini indexük 0,31 volt, a 0,40-es világátlaggal szemben (i.m., 431. o.).
7
A Gini index ez esetben a jövedelemeloszlás egyenlőtlenségét méri a különböző társadalmi csoportok jövedelme közti különbségekből kiindulva. Itt használt normált értéke akkor zérus, ha teljes a jövedelmi egyenlőség, vagyis minden társadalmi csoport jövedelme azonos, és akkor egy, ha teljes a jövedelmi egyenlőtlenség, vagyis minden jövedelem egy csoporté vagy egy egyéné. Tekintettel arra, hogy ezek egészen szélsőséges és irreális esetek, az, hogy Japán és Korea Gini indexe 0,31 a 0,40 világátlaggal szemben, azt jelenti, hogy jövedelemeloszlásuk jelentős mértékben egyenletesebb a világ átlagnál. Áttérve ezekről a tényekről a termelési függvényeken alapuló analitikus elemzésre, de elkerülve, mint e cikk egészében, a matematikai formulákat, a most leírtak azt jelentik, hogy módosítani kell a termelési függvények hagyományos elméletét. A tőkeállomány ilyen körülmények között nem exogén, hanem endogén változóvá válik, ugyanis a növekedési ütem függvénye lesz. A gyorsabb növekedés nagyobb megtakarítási hányadot, a nagyobb megtakarítási hányad pedig gyorsabb növekedést produkál. Így válik a növekedés önmagát fenntartó és önmagát gyorsító folyamattá. Ez a tapasztalat ellentétes más országokéval, ahol a nagyobb nemzeti jövedelem nem vezetett magasabb megtakarítási hányadra, hanem a megtakarítás a nemzeti jövedelemnek a nemzeti sajátságok és szokások által meghatározott fix hányada maradt. Ismét itt vagyunk tehát az institucionális viszonyoknál: miért van az, hogy egyes országokban a növekedés a megtakarítási hányad növekedésére vezet, más országokban pedig nem. Tovább menve ezen az analitikai úton, ez arra vezet - amivel a most következő 3. pontban ennél részletesebben fogunk foglalkozni -, hogy a gazdaságban – a kialakuló magatartási formák és az ezeket nagyrészt meghatározó institucionális viszonyok folytán – nem csak egy egyensúlyi pont alakulhat ki, ahogy ezt a hagyományos neoklaszszikus elmélet feltételezi. Lehetséges két különböző egyensúlyi pont és ennek megfelelően két különböző növekedési pálya is. Az egyik az alacsony és konstans arányú megtakarítás – lassú növekedés – lassú felzárkózás, a másik pedig a magas és növekvő arányú megtakarítás – gyors növekedés – gyors felzárkózás egyensúlyi pontja és növekedési pályája. Megismételve a leírtakat, a kettő közti különbséget eltérő magatartásformák és az ezeket meghatározó eltérő institucionális viszonyok határozzák meg. Ezzel kapcsolatban még egy tényezőre kell utalnunk, noha az itt felhasznált forrásmunkák a kérdés több más oldalával is foglalkoznak, és ez a skálahozadék, illetve a különböző országok nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódásának különböző mértéke. Általános az egyetértés abban, hogy a fejlődés meggyorsításának egyik legfontosabb eszköze a növekvő skálahozadék, vagyis az az eset, amikor a ráfordítások egy százalékos növekedéséhez a nagybani termelés előnyei miatt a termelés egy százalékosnál nagyobb növekedése tartozik. Ez még akkor is igaz, ha a termelési függvények irodalma – a Cobb-Douglas termelési függvény hagyományainak megfelelően – analitikus értelemben általában a konstans hozadékot tételezi fel. Ebből az következne, hogy a nagyobb országok lesznek a gazdagabbak, és így Kínának gazdagabbnak kell lennie, mint Hong Kongnak, Tajvannak vagy Szingapúrnak. 8
A valóság ennek ellentettje, legalábbis napjainkban, és ennek magyarázata a nemzetközi kereskedelembe való bekapcsolódás különböző mértéke. A nemzetközi kereskedelembe való nagymértékű bekapcsolódás teszi lehetővé a kis országok számára, hogy kihasználják a növekvő hozadékkal járó előnyöket, és ennek megfelelő pálya mentén fejlődjenek. Nem véletlen, hogy a legutóbbi évtizedben maga Kína is erre az útra lépett, nem csekély gondot okozva ezzel más országoknak. Ez megerősíti – még egy ilyen hatalmas ország esetében is – a növekvő skálahozadék nemzetközi kereskedelem útján való kihasználásának általános jelentőségét. Visszatérve az előző pont utolsó bekezdésére, az itt leírtak analitikus értelemben azt jelentik, hogy a különböző országok termelési függvényei is különböznek, és az egyes országok eltérő termelési függvények mentén fejlődnek. A egyiket a konstans, a másikat pedig a növekvő megtakarítási hányad, az egyiket a konstans vagy ahhoz közel álló, a másikat a növekvő vagy akár nagymértékben növekvő skálahozadék jellemezheti. Nyilván a növekvő megtakarítási hányaddal párosuló növekvő skálahozadék termelési függvénye adja a legnagyobb lehetőséget a gyors felzárkózásra. Nincs tehát egyetlen termelési függvény, és ezen alapuló egyetlen felzárkózási politika. Az viszont, hogy hogyan alakul valamely ország termelési függvénye, döntő részben az institucionális viszonyoktól függ, tehát olyan tényezőktől, amelyeket a neoklasszikus közgazdasági elemzés figyelembe sem vesz, mert eredményeit ezektől függetlennek, általános érvényűnek tekinti. Ezeknek a fejlődést végső soron alapjaiban meghatározó tényezőknek az elemzésével a későbbi pontokban fogunk foglalkozni; ezt megelőzően térjünk át a fejlődéselmélet második generációjának tárgyalására.
3. A második generáció elmélete és ennek kritikája (3.1) Általános elméleti elemzés. A neoliberális elmélet lényegében véve alig más, mint a keynesi elemektől megfosztott vagy ezekkel kiegyezésre nem törekvő neoklaszszikus elmélet. A neoklasszikus tágabb fogalom, mint a neoliberális. Ebben a cikkben magában foglalja ez az első generációhoz tartozó Solow és követőinek nézeteit is, mert a termelési függvény jellegzetesen neoklasszikus elemzési eszköz. A neoliberális felfogás szűkebb, kisarkítottabb, ideologikusabb, és a keynesi gondolkozásmóddal, sőt akár mindenféle makroökonómiával szemben ellenségesebb. Az eredeti neoklasszikus felfogás ki tudott egyezni a keynesivel, és együttesen létre tudták hozni a közgazdaságtudománynak a 20. század harmadik negyedében uralkodó főirányát, és a világ közgazdaságtudományának akkori, szinte általánosan elfogadott, a bevezetésben már tárgyalt főirányát. A neoliberális elmélet, a növekedés területére áttéve, tulajdonképpen azt mondja, hogy a lemaradás a neoklasszikus közgazdaságtudomány általánosan érvényes alapelvei megsértésének következménye. A neoliberálisok szerint az eredeti (Keynes előtti) neoklasszikus elmélet feltétlenül érvényes, mégpedig minden körülmények között. A gazdag országok gazdagok, mert ismerik és alkalmazzák ezt az elméletet és ennek ál9
talános szabályait, és e szerint élnek az ennek az elméletnek megfelelő piacgazdaságban. A szegény országok szegények, mert nem ismerik ezt az általános érvényű, mindenütt egyformán alkalmazható és mindenütt egyformán alkalmazandó elméletet, vagy ha egyesek ismerik is, ezt nem alkalmazzák, vagy legalábbis nem alkalmazzák teljes egészében és teljes belső logikája szerint, és nem az ennek megfelelő piacgazdaságban élnek. A szegénység tehát a kormányzati kudarc eredménye: a kormány beavatkozik, méghozzá rosszul, a piaci erők működésébe, ezzel eltorzítja a gazdaság működését, és rosszabb eredményt hoz létre, mint amilyet a piaci erők szabad játéka alakíthatna ki. Ebből egyenesen következik, hogy a második generáció idején uralkodó neoliberális elméletnek tulajdonképpen nincs is önálló fejlődéselmélete. A fejlett és fejlődő országokra a piacgazdaságnak ugyanazok a törvényei vonatkoznak, és a fejletlenség annak a következménye, hogy az elmaradt országok nem ezek szerint a törvények szerint élnek. Nem kell tehát kialakítani külön fejlődéselméletet, hanem általánosan alkalmazni kell a piacgazdaság törvényeit. Meier (2000) erről a következőket írja. „Ma nem a kiinduló feltételek eltéréseit, hanem a gazdaságpolitika eltéréseit tekintik a fejlődő országok egyenetlen teljesítménye magyarázatának. Egy ország nem a szegénység ördögi köre miatt, hanem rossz gazdaságpolitikája miatt szegény. A gazdaságpolitika központjában a piacoknak, az áraknak és az ösztönzőknek kell állniuk. […] Annak a tételnek az alapján, hogy a racionális magatartás szokásos posztulátumainak, valamint a maximálás és minimálás elveinek általános az alkalmazhatósága, számos közgazdász a neoklasszikus közgazdaságtan általános alkalmazhatóságát hangsúlyozta, és elutasította az első generációnak azt az igényét, hogy a fejlesztési elmélet kellőképpen megalapozott önálló szubdiszciplína. […] A neoklasszikus közgazdaságtanról feltételezték, hogy korrekt gazdaságpolitikára vezet, és védelmet ad a gazdaságpolitika által előidézett torzítások és a nem piaci kudarcok ellen (Meier 2000, 19-21. o.) Ez az a pont, ahonnan kiindulva Meier kifejti a fejlődési elmélet új irányzatának feladatait. Amit Adelman (2000) ugyanerről ugyanitt ír, még ennél is sarkítottabb. „Úgy érvelek, hogy a közgazdaságtudomány kellő tisztelettel elfogadta a KISS (keep it simple, stupid; legyen ez egyszerű és buta) elvét, mint mindenre kiterjedő alapelvet, amelyet mindenki magába szív az egyetemen, és amelyet megsérteni csak azt ezt megsértő veszélyére és kárára lehet. Ez az elv egyszerű magyarázatokat és általános érvényű javaslatokat igényel. Három súlyos téveszmére vezetett, amelyeknek romboló következményei voltak mind a gazdasági elméletre, mind pedig a gazdaságpolitikára: az elmaradottság egyetlen okra visszavezethetőségének elméleteire, a fejlődés egyetlen számmal mérhető kritériumának [feltételezésére] és a fejlődésnek mint loglineáris folyamatnak az ábrázolására” (uo., 104. o.). Ezeknek a fejtegetéseknek a részleteire térünk vissza az 5. pontban. Már az eddig idézett szerzők is nem csupán ismertették, hanem keményen kritizálták is a neoklasszikus elméletet, és utaltak az elkerülhetetlen továbbfejlesztés irányaira. Ugyanezt teszi, nagyobb elméleti és analitikus igénnyel, Hoff és Stiglitz (2000) is. Szerintük a jövőbeni kutatási programoknak „el kell térniük a neoklasszikus elmélet erős feltételezéseitől. Ezen elmélet szerint minden egyensúlyi helyzet megfelel a
10
Pareto optimum követelményeinek, és általában egyetlen egyensúlyi helyzet van. […] [Valójában] egyszerre több egyensúlyi helyzet lehet, [mégpedig úgy,] hogy egyik sem [Pareto] hatékony. Lehet olyan adott kiinduló helyzet, amelyben, még ha valamennyi egyén tudja is azt, hogy létezik egy másik egyensúlyi helyzet, amely mindannyiuk számára kedvezőbb lenne, az [ebben a helyzetben résztvevő] egyének képtelenek lehetnek arra, hogy úgy koordinálják tevékenységüket, hogy az ennek folytán bekövetkező változások elégségesek legyenek ahhoz, hogy elérjék ezt” (Hoff és Stiglitz 2000, 389-390. o.). Ennek a neoklasszikus elméletnek az alapelveit foglalja össze Mátyás (2004) most megjelent, az új osztrák iskola, tehát Mises, Hayek és Kirzner nézeteinek általános jellemzésével foglalkozó művében. Ezek szerint „a nagy számú és viszonylag kisebb eladó és vevő mindegyike valamely áruból egységes fajtát kínál és keres (Hayek), a tőkejavak egységei is homogének, az ár nagyságát egyetlen piaci szereplő sem képes önmagában változtatni. [Az elmélet] feltételezi továbbá […] a szabad belépést a piacra, és azt, hogy az árak és javak minden korlátozás nélkül mozoghatnak. Végül minden piaci résztvevő tökéletes ismerettel rendelkezik a döntéséhez szükséges minden lényeges tényezőt illetően, az eladók ismerik a fogyasztók vágyait a javak különböző fajtáira, az árakat, amelyeket a fogyasztók hajlandók kifizetni, ismerik azokat a minimális költségeket, amelyek mellett a termék előállítható. A fogyasztó már eleve rendelkezik az alternatívák ismeretével. Hiányzik a vevők megnyerése az árak csökkentésén, a javak minőségének javításán keresztül, nincs reklám. Hiányzik a vevők között és az eladókkal való minden személyes kapcsolat. […] [Ennek folytán] „amit a közgazdák az utolsó években ’verseny’ szó alatt tárgyalnak […], az nem az, amit a köznyelv így nevez […], [hanem] a tökéletes verseny ténylegesen minden versenytevékenység hiányát jelenti” (uo., 837-938. o.). Ennek folytán „a tökéletes verseny paradox módon a piac nyugalmi állapota, amelyben minden szereplő cselekvése fennálló adottságai mellett optimalizálta helyzetét, amin a piac további változása csak rontana” (uo., 937. o.). A most leírtak szerint a tökéletes verseny neoklasszikus elmélete eredendően statikus, és ezért a modern növekedési elmélet képviselői joggal állapítják meg, hogy eleve alkalmatlan a fejlődés elemzésére. Emellett – amint erre az előbbi Hoff és Stiglitz idézet utal – ez az elmélet feltételezi, hogy a tökéletes szabad verseny egyetlen megoldást hoz létre, és ez az egyetlen megoldás Pareto optimális. Míg tehát ennek az elméleti konstrukciónak teljesen elméleti jellegét, számos hátrányát és a dinamikus folyamatok elemzésére való alkalmatlanságát gyakorlatilag mindenki, és így még a szabadpiaci gazdaság olyan meggyőződéses hívei is látják, mind Mises és Hayek, ez utóbbi az, amire a mai fejlődéselmélet kezdeményezői mutattak rá. Erre a kérdésre azonnal viszszatérek. Az eddigiekkel teljes összhangban a neoklasszikus elmélet alapelveinek kritikáját North, akinek elméletét a következő részben fejtem majd ki részletesebben, a következőképpen foglalja össze. „A neoklasszikus közgazdasági elmélet […] sohasem törekedett annak megmagyarázására, hogy hogyan alakultak ki a piacok, sőt általában a gazdaságok. Három alapvető hiányossága van, és ezeket kell meghaladni ahhoz, hogy
11
megértsük a gazdasági változás lényegét. [Ez a neoklasszikus elmélet] súrlódásmentes, statikus, és figyelmen kívül hagyja az emberi szándékosságot. Súrlódásmentességen azt értem, hogy a piacok ’külső’ beavatkozás nélkül működnek, és következésképpen nem fordítanak erőforrásokat a csere folyamatára (a tranzakciós költség zérus); statikusságon azt értem, hogy az idő dimenziójának nincs szerepe az elemzésben, a szándékosság [figyelembevétele] viszont megkívánná annak megértését, hogy az emberek hogyan hozzák meg döntéseiket” (North 2005, 65. o.). Ezek a megjegyzések, különösképpen a tranzakciós költségekre és az emberi szándékosságra való utalás már North személetére vezetnek át, amelynek kifejtésére a 6. pontban kerül majd sor. Érdemes még egyszer külön foglalkozni a neoklasszikus elmélet statikus voltával, ami lehetetlenné teszi a dinamikus folyamatok, a változás és a fejlődés elemzésére való alkalmazását. Ugyanezt a szerzőt idézve: „A neoklasszikus elmélet statikus, és ennek következtében arra hajlik, hogy szemellenzőt tegyen azokra a döntéshozókra, akiknek elképzelései ebből erednek. Ez, nagyon is gyakran, olyan gazdaságpolitikai javaslatokra vezet, amelyek az eredeti szándékokkal ellentétes eredményeket idéznek elő, mert a statikus elméletből levezetett politikai ajánlások dinamikus körülmények között nem várt (és hátrányos) eredményekre vezetnek.” A statikus szemlélet ezek szerint nem csupán elemzési hiba, hanem súlyos gazdaságpolitikai tévedések forrása is lehet. Erre a következő, 4. pontban térünk majd vissza. (3.2) Néhány konkrét modell. Az eddig tárgyalt elméleti kérdések nagyon jól világíthatók meg két, Hoff és Stiglitz munkájából (2000) vett, más szerzőkre hivatkozó konkrét példával. Tételezzük fel, hogy egymással határos földterületek tulajdonosai vagy érvényesítik, vagy nem érvényesítik tulajdonosi jogaikat, jogaik érvényesítése azonban költséges. Ennek az elméletinek látszó esetnek nagyon könnyen adható valóságos tartalom. Tegyük föl, hogy Texasban a földek magántulajdonban vannak, a marhacsordák tulajdonosai viszont jól felfegyverzett és mindenre elszánt fickókat tartanak, akiknek az a feladatuk, hogy ezeket a csordákat a földtulajdonosok tulajdoni jogainak figyelembevétele nélkül mindenütt legeltessék. Egyetlen földtulajdonosnak velük szembeszállni olyan költséggel jár – a többinél nagyobb magánhadsereg fenntartásával -, ami nem vállalható. Egy földtulajdonos tehát jogainak érvényesítésére képtelen, valamennyi földtulajdonos együtt viszont képes. Ha olyan institucionális viszonyok vannak – ez a gondolkozás tehát ismét azonnal átvezet a később tárgyalandó intézményi rendre – hogy a földtulajdonosok nem fognak össze, vagy egy harmadik partner, az állam, nem biztosítja jogaikat – akkor senki sem költ tulajdonjogainak védelmére és érvényesítésére. Ebben az esetben tehát az optimális pont a tulajdonjogok érvényesítésére fordított zérus kiadás és az ebből származó zérus bevétel, mert a jogok érvényesítése többe kerülne a várható bevételnél. Ha viszont olyan institucionális viszonyok vannak, hogy a földtulajdonosok összefognak, vagy fenntartják a közhatalmat, akkor az optimális pont az erre fordított kiadás és az ebből származó, a kiadást meghaladó bevétel. Az optimális pont tehát nem egyértelműen 12
meghatározott, hanem az institucionális viszonyok függvénye. Ráadásul a tulajdonjogok érvényesítése költséges, ezzel a neoklasszikus elmélet nem számol, és ennek folytán semmi sem bizonyítja, hogy bármelyik optimális megoldás Pareto optimális. Vegyük most Hoff és Stiglitz másik, még reálisabbnak látszó esetét. A kutatási és fejlesztési kiadások akkorák lehetnek, hogy egyetlen vállalatnál nem térülnek meg. Ezért, ha olyanok az institucionális viszonyok, hogy a kutatást és fejlesztést az egyes vállalatoknak egyenként kell finanszírozniuk, akkor erre senki sem fog költeni semmit, és mindenki számára külön-külön ez lesz az optimális megoldás. Ha viszont az institucionális viszonyok lehető teszik a vállalatok összefogását és a kutatás közös finanszírozását, vagy ha harmadik partner vállalja ezeket a kiadásokat, akkor lesz kutatás, és ennek hasznát az összes érintett élvezi. Ez a példa, amint erre már utaltunk, az előzőnél is reálisabb. A mezőgazdasági termelési fejlesztésére fordított kiadásokat – pl. hibrid kukorica vetőmag kikísérletezését -, továbbá új megaszámítógép kifejlesztését vagy az Internet létrehozását egyetlen vállalat sem tudja egyedül fedezni, és az összefogásukat vagy harmadik partner belépését kizáró institucionális viszonyok között a vállalatok ere a célra fordított optimális kiadása zérus. Más intézményi rendszer esetén az optimális kiadás milliárdos nagyságrendű, és az így kialakuló helyzet az előzőtől alapvetően eltérő lehet. Hibrid kukorica tudtommal nem lenne amerikai mezőgazdasági minisztérium, megaszámítógép Ford és Rockefeller alapítvány, Internet pedig Pentagon nélkül. Arról viszont, hogy az így kialakult helyzet Pareto optimális-e, semmi biztosat nem tudunk, bár valószínűleg az. Összefogva az elemzésnek ezt a két ágát, egyértelműen láthatjuk, hogy a statikus neoklasszikus elemzés semmiképpen sem alkalmas a fejlődés kérdésének a tárgyalására, éppen azért, mert statikus, sőt emellett nem vezet egyetlen, hanem az institucionális viszonyok függvényében többféle megoldásra, és még azt sem lehet megmondani, hogy bármelyik megoldás megfelel-e a Pareto optimum követelményeinek. A közgazdaságtudomány azt a helyzetet tekinti Pareto optimálisnak, amelyben senkinek a helyzete sem javítható anélkül, hogy másnak a helyzete ne romlana, tehát a társadalom teljes mértékben kihasználja a rendelkezésére álló termelési lehetőségeket. Az adott példák esetén nincs konkrét bizonyíték arra, hogy a hibrid kukorica, a megaszámítógép vagy az Internet előállítására fordított kiadások megtérültek, vagyis hogy ezek több hasznot hoztak, amint amennyibe kerültek, de gyakorlatilag mégis biztosra vehető, hogy ez így van, tehát nagyobb a hasznuk, mint a költségük. A világot nehéz lenne elképzelni bármelyikük, különösképpen az Internet nélkül.” A hagyományos neoklasszikus elemzés alkalmazásának alapvető oka tehát eleganciája, és emellett még az is megemlíthető, hogy ez az elméleti modell jól szolgálja azok érdekeit, akik számára különösképpen előnyös az egyre kevésbé szabályozott piacgazdaság. Az eleganciáról North a következőket írja: „Kialakíthatjuk-e [valaha] a változás olyan dinamikus elméletét, amelynek eleganciája összehasonlítható lesz az általános
13
egyensúlyi elméletével? A válasz az, hogy valószínűleg nem, de ha mégis el tudjuk érni a változás folyamatának [jobb] megértését, akkor ez hatalmas mértékben növelheti meg a társadalomtudományok hasznosságát az emberi problémák megoldása szempontjából” (North 2005, vii. o.). Térjünk át ezután a neoklasszikus elmélet gazdaságpolitikai téren való gyakorlati alkalmazhatóságának kérdésére.
4. A második generáció gazdaságpolitikai gyakorlata és kritikája Amint ezt már leírtuk, a második generáció gazdaságpolitikai gyakorlata a neoklasszikus gazdasági elmélet általános érvényének és általános alkalmazhatóságának feltételezésén alapult. Az előbb leírtak értelmében azonban ez az elmélet nem általános érvényű, hanem egyáltalán nem alkalmazható dinamikus viszonyok között, a változás és a fejlődés elemzésére és főként előmozdítására. Mi több, nem alkalmazható, főként általános érvénnyel nem, még statikus viszonyok között, az adott technológia és az adott ízlések világában sem, mert – hogy az előző példát már a humor szintjére emelve adjuk elő – ha a marhalegeltetés és a marhahússütés technológiája, valamint a sült marhahús élvezete iránti vonzalom adott, a megoldás a fentiek szerint a legegyértelműbben statikus viszonyok között is az institucionális berendezkedés függvénye. A második generáció gazdaságpolitikai gyakorlata viszont egyértelműen erre az elméletre épült fel, és ezért ennek a gyakorlatnak a helyessége eleve kétségbe vonható. Ennek a fejezetnek a tárgyalása egészen rövidre szabható, mert alig van szükség másra, mint a Williamson (1990 és 1994), valamint különösképpen Kuczynski és Williamson (2003) alapján Szakolczai (2005b) által leírtak összefoglalására. A második generáció gazdaságpolitikai elveinek legegyszerűbb és legáttekinthetőbb összefoglalása ugyanis a washingtoni konszenzus tíz pontja, vagyis a fentiek értelmében 1. a költségvetési deficit csökkentése; 2. a deficit csökkentése ellenére a legfontosabb közületi kiadások fenntartása; 3. a költségvetési deficit csökkentésétől nem függetlenül az adóreform; 4. a piaci viszonynak megfelelő de minél alacsonyabb kamatlábak; 5. a megfelelő exportteljesítményt lehetővé tevő valutaárfolyam; 6. a megfelelő külkereskedelmi mérleget lehetővé tevő kereskedelempolitika; 7. a mindezeket előmozdító közvetlen külföldi beruházás; 8. az elsősorban a költségvetési deficit csökkentését előmozdító privatizáció; 9. a mindezek szempontjából előnyös dereguláció és 10. a tulajdonjogok védelme. Ebből a tíz pontból az utolsó már az institucionális viszonyok átalakításának körébe tartozik, a többi kilenc követelmény azonban – némi egyszerűsítéssel – egyértelműen statikus jellegűnek minősül. A költségvetést az adott viszonyok és a nemzeti jövedelem adott szintje – vagy pontosabban, a nemzeti jövedelemnek a restrikciós politikával szükségképpen együtt járó alacsonyabb szintje – mellett kell egyensúlyba hozni. A 14
legfontosabb közületi kiadások fenntartása valóban nagyon fontos ugyan, de akár még a költségvetési egyensúly követelményére felragasztott szépségflastrom is lehet, az adóreform pedig a költségvetési egyensúly megteremtésének eszköze. A kamatlábak, a valutaárfolyam és a kereskedelempolitika ugyancsak az adott viszonyok között hivatottak az egyensúly megteremtésére, és a közvetlen külföldi beruházás, a privatizáció és a dereguláció is, a konszenzus eredeti megfogalmazása szerint, elsősorban az adott viszonyok közti egyensúly megteremtését célozza, noha nyilván vannak institucionális jellegű összefüggéseik. Az institucionális viszonyok reformjával kapcsolatban ekkor már elhangzó követeléseknek megfelelően a sor végére odatett tizedik tétel is elsősorban a meglévő rendszer működőképességének biztosítását célozza. E sorok írója itt megemlített korábbi művében azt hangsúlyozta, hogy a washingtoni konszenzus eredeti megfogalmazójának alapvető szándékai szerint és részletelemzései alapján jobb a hírénél. A fenti megjegyzések ellenére továbbra is az a nézetem, hogy ez így van. Ez azonban nem változtat azon, hogy ez a program alapvetően statikus. Ezt megerősíti az is, hogy ezt világszerte stabilizálásnak hívják – így hívták és hívják nálunk is -, nem pedig dinamizálásnak. Ezeknek az intézkedéseknek a célja az egyensúly, az egyensúly pedig olyasvalami, mint amikor ugyanakkora súly van a mérleg mindkét serpenyőjében – ugyanakkora a költségvetési bevétel, mint a költségvetési kiadás, ugyanakkor a külföldről származó bevétel, mint a külföldre fizetett kiadás -, egyforma magasságban van a mérleg közepén a két serpenyő helyzetét jelző két nyílhegy, és nincs semmi ok a változásra. Ez tehát nem más, mint a mikroökonómia általános egyensúlyának makroökonómiai megfelelője, amelynek - éppen úgy, mint a mikroökonómia általános egyensúlyának - semmi köze a változáshoz és a növekedéshez, sőt akár kizárja a változást és a növekedést. Ennek fényében nem csodálkozhatunk azon, ami történt. A stabilizációt általában nem követte növekedés. Ugyan miért is követte volna? Ha minden egyensúlyban van, akkor semmi ok sincs az egyensúlyi helyzetből való kimozdulásra. Ez az elemzés ugyan vázlatos, de elégséges annak kimutatására, hogy ha sikerült elérni az általános egyensúlyt, akkor ez még nem jelenti azt, hogy van ok és indíték a növekedésre. Talán ez az egyszerű magyarázata annak, hogy azok a latin-amerikai mintaállamok, amelyek előírásszerűen stabilizálták gazdaságukat, nagyrészt ott is maradtak a stabilitás állapotában, vagy esetleg kimozdultak onnan valamilyen válság hatására, és nem indultak meg a növekedés útján. Ez lényegében véve azonos Williamson és Kuczynski (2003) végkövetkeztetésével: a stabilizáció nem (szükségképpen) hozza meg a növekedést, vagy ha a növekedés mégis bekövetkezik, akkor annak a stabilizáció nem oka, hanem legföljebb előfeltétele. Ez természetesen nem vádirat a stabilizációs törekvések ellen. Tartós költségvetési, külkereskedelmi és nemzetközi fizetési egyensúlyzavarok nyilván elviselhetetlenek, és nyilvánvaló módon gátjai a fejlődésnek. A közvetlen külföldi beruházásokkal szembeni ellenszenv, különösképpen, ha ezek termelő és nem infrastrukturális beruházások, ostobaság, és a túlburjánzott bürokrácia fenntartása is az. Mindezen igazságok mellett igazság azonban az is, hogy a stabilizáció nem hoz fejlődést, hanem legföljebb megad-
15
ja a fejlődés lehetőségét, és a fejlődésnek másból kell erednie. Hogy miből, az a következő pontok témája.
5. A neoklasszikus fejlődéselméletek általános kritikája Még mielőtt áttérnénk a fejlődés forrásainak tárgyalására, tekintsük át röviden, amint erről már volt szó, a neoklasszikus fejlődéselméletek, tehát az első és a második generáció Adelman (2000) elemzése szerinti összefoglaló kritikáját. Noha erre Adelman nem utal, ez a kritika tulajdonképpen a keynesi szellemű Harrod - Domar modellre is vonatkozik. Szerinte ezt a két generációt három téveszme jellemezte: • az elmaradottságnak egyetlen oka van; • a fejlesztés sikerét egyet kritérium alapján lehet megítélni; • a fejlődés loglineáris folyamat. Vegyük sorra ezt a három téveszmét azzal, hogy az első itteni tárgyalása valamivel részletesebb szakaszosságot visz be a fejlődéselméletek áttekintésébe, mint az eddig tárgyalt két generáció. Ettől függetlenül szerintem a két generáció megkülönböztetésén alapuló szemlélet adja a legvilágosabb és legáttekinthetőbb képet, de az ezeken belüli szakaszok megkülönböztetése sem érdektelen. (5.1) Az első téveszme: az elmaradottságnak egyetlen oka van. Adelman az alábbi okokat és szakaszokat különbözetei meg. A viszonylag részletes tárgyalás az elemzés nyilvánvaló hazai vonatkozásai miatt indokoltnak látszik. (a) Az elmaradottság fő oka a fizikai tőke hiánya (1940-70). Itt az ok is és az időzítés is lényegében véve megfelel az eddig alkalmazottnak, mind az első generációnak, mind pedig az első generáció által fölhozott fő oknak, a fizikai tőke hiányának. Ez a magyarázat a szovjet példa mellett, amelyre korábban hivatkoztam, megfelel a 2. világháború utáni nyugat-európai helyzetnek, tehát a Marshall tervnek, valamint a világhelyzetnek, a Világbank és a Valutaalap akkori gyakorlatának is. Ez a gyakorlat kívülről kezdeményezett nagy infrastrukturális projektek támogatása volt, elsősorban a közlekedés és az energetikai fejlesztés terén, tehát projekt- és nem programtámogatás. Elméletileg megfelelt a nagy – ebben a tanulmányban nem tárgyalt – klasszikus fejlesztéselméleti közgazdászok, mint Rosenstein-Rodan, Prebisch, Nurkse, Lewis, Leibenstein és Hirschman javaslatainak. A kor gondolkozásának központjában a belföldi megtakarításnak a kritikusnak tekintett 15 %-os hányad fölé való emelése állt. Egyetértés volt abban is, hogy a kormányoknak nagy szerepük van a fejlesztési folyamat megindításában és fenntartásában. Ez az egyetértés kiterjedt az ezzel járó költségvetési deficit és mérsékelt infláció vállalására is. Az alapvető cél az alacsony jövedelmi szint által okozott csapdából való kiemelkedés volt, és ennek érdekében ezeket az áldozatokat is vállalni kellett. Szerintük a beruházások nemzeti szintű határhozadéka nagyobb, mint a vállalati szintű határhozadék – nyilván a növekvő hozadékok miatt is –, és ez is indokolja a kormányzati sze16
repet. Az exportot és a nemzetközi munkamegosztásba való nagyobb mértékű bekapcsolódást általában nem tekintették döntő fontosságúnak. (b) Az elmaradottság fő oka a vállalkozók hiánya (1958-65). Erre az időre a fejlesztéssel foglalkozó közgazdászok felismerték a fejlődő országok tőkefelszívó képességének határait. Ezt a hiányzó vállalkozói képességnek tudták be. Ez bizonyos értelemben visszanyúlás volt a gazdasági fejlődés schumpeteri iskolájára, és vizsgálni kezdték a vállalkozói tevékenység és magatartás kialakulásának társadalmi, kulturális és pszichológiai korlátjait. Ebből a nézetből az következett volna, hogy csökkent az állami szerep jelentőségébe vetett hit. Ekkor még ennek az ellenkezője történt. Azt tételezték fel, hogy az állam pótolhatja a hiányzó vállalkozói képességeket. Ugyanekkor és ugyanezért a Világbank csoporton belül létrehozták a Gazdasági Fejlesztési Intézetet (Economic Development Institute, EDI), ma Világbank Intézet (World Bank Institute), amelynek célja a közgazdaságtan és a menedzseri ismeretek oktatása. (c) Az elmaradottság fő okai a helytelen relatív árak (1970-80). Ez a felfogás tekinthető – időbelileg és tartalmában is - a második generációs szemlélet kezdetének, hiszen a viszonylagos árak helytelensége a növekedés mennyiségi korlátjai helyett nyilvánvaló módon neoklasszikus jellegű szempontot hangsúlyozott. Az vezetett erre a felfogásra, hogy nagy volt és a fejlődési folyamat előrehaladásával párhuzamosan nőtt a munkanélküliség. Ennek magyarázatát egyrészt a technológia túlzott tőkeigényességében keresték, másrészt abban, hogy a fejlesztési programok a tőkeigényes, nagy volumenű, látványos programokat részesítették előnyben, és elhanyagolták a munkaigényes kisvállalkozásokat, az informális szektort. A tőke relatív ára - a nemzetközi tőkejuttatások folytán is – alacsony volt, közvetlenül átvették az ipari országok modern technológiáját, és a tőke-munka arányok ennek feleltek meg. Ugyanilyen torzítást okozott a fejlődő országoknak adott élelmiszersegély is, amely alacsony szinten tartotta a vidéki munkabéreket. Az ebből adódó jövedelemelosztási problémákat munkaigényesebb fejlesztési programokkal próbálták ellensúlyozni, és ekkor került először előtérbe a munkaigényes szektorok exportjának kormányzati támogatása. A legfontosabb változás mégis a gazdasági fejlesztés neoklasszikus elméletének előtérbe kerülése volt. Az előbb leírt törekvések ellenére egyre erősebb lett az a követelés, hogy korrigálni kell az árarányokat, amit csak a piacok tudnak megoldani. Egyre erősebb lett az az érvelés is, hogy csökkenteni kell a kormányzati beavatkozást, mert ez a gazdaság tényleges igényeivel ellentétesen működik. (d) Az elmaradottság fő oka a (helytelen) nemzetközi kereskedelmi politika (1980-). Ekkor jelent meg Reagan „Trade not aid” („Üzlet és nem segély”) jelszava, és az a felismerés, hogy a nemzetközi kereskedelem kiegészítheti a csekély belföldi keresletet, és ezáltal lehetővé teheti a növekvő hozadékkal járó előnyök kihasználását. Az addigi, erősen autark elképzelések helyett megjelent tehát az export-vezérelte gyors növekedés gondolata. Ezek szerint a csekély belföldi kereslet az, amely az alacsony jövedelmi szint melletti egyensúly csapdájába vezet, és az ebből való kitöréshez szükséges „nagy lökést” („big push”) az export vezérelte növekedés adhatja meg. Ez azonban nem feltétlenül jelentette a szabad kereskedelmet; sokhelyütt merkantilista jellegű exportfej-
17
lesztési politikát alkalmaztak. (e) Az elmaradottság fő oka a túlzottan aktív kormányzat (1980-96). A „gonosz kormány” gondolata volt – az árarányok korrigálása és az „az üzlet elegendő” gondolata mellett - a neoliberális szellemű Reagan-Thatcher érában kialakult neoklasszikus ellenforradalomnak a csúcspontja. A kormányok beavatkozására nincs szükség, mert a kereskedelem liberalizálása megindítja a fejlődést, lehetővé teszi a növekvő hozadékból származó előnyök kihasználását, és a belföldi ipart nemzetközileg is versenyképessé teszi. A kormány nem a fejletlenség megoldása, hanem oka. A kormányok túlméretezettek, korruptak, és vesztegetéspénzeket fogadnak el azoknak a privilégiumoknak a nyújtásáért, amelyeket ők teremtenek meg a piaci mechanizmus működésébe való beavatkozásukkal. Ez a beavatkozás a legimproduktívabb, legostobább és legveszteségesebb módon torzítja el a piaci ösztönzőket. A legjobb, amit egy kormány tehet, saját szerepének minimálisra csökkentése, és az eleve legjobb eljárás a közületi szektor elsorvasztása. A „gonosz kormány” korszaka a világgazdaság általános lassulásának korszaka lett. Recesszió volt Japánban, Európában és az Egyesült Államokban. A hangsúly az ipari országokban a növekedés előmozdításáról az infláció leküzdésére került át. Csökkent a világkereskedelem növekedése, és nőttek a szabad kereskedelem korlátjai a vezető államokban. Megnőttek a nemzetközi kamatlábak és leértékelték a valutákat a dollárral szemben. Bekövetkezett a második olajválság és a fejlődő országok súlyos adósságválsága, valamint a fejlődő világ egy évtizedig tartó súlyos gazdasági visszaesése. Végül szó szerint: „Az 1980-as években az átlagos növekedési ütemek csökkenők vagy stagnálók voltak, a fizetési mérlegek által adott korlátok egyre szorítóbbá váltak, a [gazdaságpolitikai] prioritások a gazdasági fejlődés felől a külső egyensúly elérése felé tolódtak el, főként a restriktív makroökonómiai politika [eszközeinek] felhasználásával. A legtöbb fejlődő ország féktelen inflációt, tőkemenekülést, csekély mértékű beruházást, az életszínvonal nagymértékű csökkenését, az egyenlőtlenség fokozódását, valamint a városi és falusi szegénység lényeges növekedését élte meg. Az átlagos fejlődő ország évente bruttó belföldi terméke (GDP) teljes növekményénél többet utalt át külföldre adósságszolgálat címén, a fejlődő országok adósságállománya [azonban] ennek ellenére továbbra is nőtt, mert az országok kétharmada képtelen volt akkora folyó fizetési mérleg többlet elérésére, amely elégséges lett volna az adósságszolgálat [teljesítésére]. […] A fejlődő országok, gazdasági túlélésük érdekében, a teljes függés helyzetébe kerültek a washingtoni székhelyű nemzetközi intézményekkel, az IMF-fel és a Világbankkal szemben, és ezek az intézmények arra használták fel ezt az alkalmat, hogy a hitelfeltételek útján rákényszerítsék ’gonosz kormány’ filozófiájukat a fejlődő országokra ” (i.m., 114. o.). Ezek nem egy populista szavai egy kétes hírű folyóiratban, hanem a világ egyik legtekintélyesebb közgazdásza előadásának részletei egy olyan kötetben, amelyet a Világbank és az Oxford University Press adott ki. Amint erről már a bevezetésben beszámoltam, a kötet egyik társszerkesztője Nobel-díjas, a Világbank vezető közgazdásza és 18
alelnöke, másik társzerkesztője a fejlesztés közgazdaságtanának világszerte ismert, nagy tekintélyű művelője, és nagy tekintélyű szakértők az egyes cikkek szerzői is. Amint ezt a bevezetésben már leírtam, a kiadványt megalapozó konferencia súlyát öt másik Nobel-díjas és négy Nobel-díjjal ugyan ki nem tüntetett, de élete egész tevékenysége alapján ezt a kitüntetést tulajdonképpen megérdemlő közgazdász növelte a konferencián való megjelenésével és a kötetben megjelent írásával. Adelman cikkének ezt a pontját a következő megjegyzésekkel zárja le. Voltaképpen furcsa, hogy a neoklasszikus növekedési elmélet hogyan uralhatta ennyire a gazdaságpolitikát ebben az időszakban, számos elméleti hiányossága ellenére, ugyanis • a neoklasszikus fejlesztési elmélet figyelmen kívül hagyta, hogy a marshalli neoklasszikus közgazdaságtan sohasem akart növekedési elmélet lenni, hanem csak a statikus erőforrás-elosztás elmélete; • a neoklasszikus fejlesztési elmélet figyelmen kívül hagyta azt a tényt is, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan feltevései nem alkalmazhatók a fejlődő országokra, továbbá hogy a neoklasszikus elmélet alkalmazásának institucionális feltételei hiányoznak a legtöbb fejlődő országban, és nem teremthetők meg egyik napról a másikra; • a piaci egyensúly a vagyon kiinduló elosztásától függ, és ha ez az elosztás nem optimális, akkor a neoklasszikus közgazdaságtan szerinti Pareto optimális helyzet még a statikus értelemben vett közjólétet sem maximálja; • a neoklasszikus fejlődéselmélet hívei figyelmen kívül hagyták a „második legjobb” (second best) elméletét, ugyanis, még ha érvényes lenne is az összes neoklasszikus feltevés, a piac működésének szabályozása növelheti, ahelyett hogy csökkentené a piac hatékonyságát; • végül a „gonosz kormány” elvével szembeni összes kifogás az „üzlet elegendő” elvével szemben is felhozható. Ezzel a ponttal az itt ismertetet szerzőnek a neoklasszikus fejlődéselmélettel szembeni kritikája feltehetőleg elérte csúcspontját, de mégis elkerülhetetlen cikk további részeinek legalább rövid ismertetése. (f) Az elmaradottság fő oka az emberi tőke hiánya (1988-). A szerző szerint a megfelelő ismereteknek, az emberi tőkének a hiánya valóban fontos oka az elmaradottságnak, az ”emberi tőke elegendő” elvével szemben azonban ugyanazok a kifogások hozhatók fel, mint az „üzlet elegendő” elvével szemben. Hiányozhatnak azok az institucionális viszonyok, amelyek lehetővé tehetik még az esetleg ténylegesen meglévő emberi tőke hatásainak megfelelő érvényesülését. (g) Az elmaradottság fő oka a nem hatékony kormány (1997-). Ez a kritika tehát már nem minden lehetséges kormány, hanem csupán a „nem hatékony kormány” ellen irányul. Adelman érvei egyszerűek: • számos fejlődő ország, így a délkelet-ázsiai országok kormányai hatékonyaknak
19
bizonyultak; • Európában is tapasztalható az 1980-as évek neoliberális filozófiájával szembeni ellenállás, és felmerül az aktívabb kormányzati szerep igénye; • a nemzetközi pénzügyi intézmények is kezdik megérteni, hogy a reformok nem valósíthatók meg a sikeres reformok mellett elkötelezett és ezek megvalósítására képes kormányok nélkül; • kialakulóban van a gazdasági fejlődéselmélet új, „revizionista” „washingtoni konszenzus utáni” irányzata. Befejezésként ismét szó szerint: „A fejlesztési közgazdaságtan egy teljes kör leírása után visszatérőben van a klasszikus fejlesztési közgazdászoknak ahhoz a nézetéhez, hogy a kormányzatnak kritikus szerepe van a gazdasági fejlődésben” (i. m., 117. o.). (5.2) A második téveszme: a fejlesztés sikerét egyetlen kritérium alapján lehet megítélni. Ez az egyetlen kritérium a legtöbb esetben nyilván az egy főre jutó GDP. Nyilvánvaló azonban, hogy a nagyobb GDP a népesség nagy része számára csak a nagyobb jólét lehetőségét hozza létre, és hogy fontos szerepe van a jövedelemeloszlásnak is. Semmiképpen sem szabad figyelmen kívül hagyni azokat a mérhetetlen emberi költségeket sem, amelyekkel együtt jártak, például az 1980-as évek LatinAmerikájában, a strukturális kiigazítási programokkal. (5.3) A harmadik téveszme: a fejlődés loglineáris folyamat. Ez a téveszme egyenesen Solowra, vagyis Solownak arra az implicit feltevésére – sőt, az 1. végén explicit módon kifejtett és idézett tételére - vezethető vissza, hogy minden ország egyetlen termelési függvényen és így ugyanazon a fejlődési pályán van. Ennek a tételnek egyenes következménye az a második tétel, hogy az egyes országok fejlődése között csak időbeli különbség van – a fejletlenebbek később indultak –, de idővel minden ország vagy társadalom ugyanarra a pályára zárkózik fel, és minden ország vagy társadalom ugyanahhoz az egyensúlyi pályához vagy aranykori növekedési úthoz konvergál. Ennek számos messzemenő, sőt téves következménye van, ismét szó szerint: „(a) a kiinduló feltételek nem számítanak; (b) a [mindenkori tényleges] szintek nem számítanak; (c) a teljesítmény nem függ a korábban már megtett úttól (there is no path dependence); és ennek folytán (d) általános érvényű gazdaságpolitikai ajánlások érvényesek minden országra és minden időben, függetlenül társadalmi, institucionális és gazdasági fejlettségük pillanatnyi állapotától, politikai struktúrájuktól és a politikai célkitűzéseiktől” (i. m., 118. o.). Ezt az általános és elméleti megállapítást nagyon is gyakorlatias következtetés követi, és célszerű ezt is szó szerint idézni. „Mind a Világbank, mind az IMF áldozatául esett az univerzalitás posztulátumának, és előre gyártott eljárásokat (cookie-cutter approach) alkalmaztak gazdaságpolitikai receptjeikben. Speciális elbánást igénylő kérelmekként utasították el a fejlődő országok kormányainak azokat [a kísérleteit], amikor úgy próbáltak érvelni, hogy országaikban nincsenek meg a valamely gazdaságpolitikai recept alkalmazásának speciális de elengedhetetlen követelményei. Sajnálatos módon azonban mind az ökonometriai elemzések, mint pedig a történelmi esettanul-
20
mányok bőséges bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy a gazdasági fejlődés loglineáris, egyetlen utat követő, egyetlen tényezőtől függő szemlélete téves is, és történelmietlen is” (i. m., 118. o.). Az ezt a tételt követő fejtegetések már nem annyira a neoklasszikus elmélet kritikájának, hanem az új elmélet kifejtésének körébe tartoznak. Részletes ismertetésükre sem ezért, sem hely hiányában sincs lehetőség. Nem tehetünk mást, mint hogy idézzük a szerző ide tartozó négy tételét: • Első tétel: A fejlődési folyamat nagymértékben nemlineáris; • Második tétel: A fejlődési utak nem azonosak; • Harmadik tétel: A kiinduló feltételek meghatározzák az ezt követő fejlődést; • Negyedik tétel: Az egyes országok fejlődési pályái nemcsak hogy nem azonosak, hanem módosíthatók. A részletes kifejtés az eredetiben található meg. A neoklasszikus elmélet kritikája befejezésének és egyben különösképpen fontos gazdaságpolitika ajánlásnak tekinthető viszont a cikk utolsó bekezdése. Célszerű ezt is szó szerint idézni. „A gazdasági fejlődés nagymértékben sokoldalú, nemlineáris, a megtett úttól függő, dinamikus folyamat, amely szisztematikusan eltolódó kölcsönös kapcsolatok rendszerét tételezi fel a fejlődés különböző elemei között, és ennek folytán a politikai intézkedések és az intézmények időben előrelátható változásait igényli. A fejlesztéssel foglalkozó közgazdászok és a segélyszervezetek azáltal, hogy a végletekig leegyszerűsített elméleteket és egyszerű növekedési modelleket alkalmaznak, tévesen ábrázolják a gazdasági fejlődés folyamatát, és olyan gazdaságpolitika recepteket adnak a fejlődő országok kormányainak, amelyek többnyire hibásak, és amelyek, a legtöbb ország esetében, valószínűleg akár teljesen vagy [legalább] részlegesen helytelenek. A Világbanknak és az IMF-nek meg kell tanulnia, és el kell fogadnia, hogy a fejlődés komplex, nem egyedi és nem lineáris folyamat, amely függ az egyes országok kiinduló feltételeitől, valamint gazdasági, institucionális, szociális, kulturális és politikai történetétől. A nemzetközi segélyszervezeteknek ezután az egyes országok speciális helyzetével jobban számoló, differenciált javaslatokat kell adniuk klienseiknek, legyen ez bármennyire nehéz. Az előre gyártott elemeken alapuló gazdaságpolitikai eljárás valószínűleg legalább annyi esetben helytelen és irreleváns, mint ahány esetben helyes” (i. m., 130. o.). Ezekkel a 2000-ben leírt, előadott és kinyomtatott sorokkal fejezhetjük be a fejlődéselmélet első két generációjának tárgyalását és értékelését, és térhetünk át a legfontosabb kérdésre, a harmadik generáció kezdeteinek bemutatására.
6. Az új institucionális iskola (6.1) Az új institucionális iskola általános törekvései. Ha a gazdasági fejlődés eddigi
21
elméleteinek kritikájáról a mai és az e sorok írójának véleménye szerint is korszerű és a valóság igényeinek is megfelelő gazdasági fejlődéselméletnek az ismertetésére térünk át, akkor ezt az ismertetést az új institucionális iskolával kell kezdenünk, mert elsősorban ez határozza meg az új növekedési elmélet szemléletmódját. Ez az iskola kevéssé ismert Magyarországon, csak két rövid ismertetésről tudok (Mihalik 1993) és (Csaba 2005). Az iskola végtelenül ambiciózus törekvéseit semmi sem mutatja meg jobban, mint legnevesebb képviselője, Douglass C. North ez évben, 2005-ben megjelent könyve előszavának legelső két bekezdése. „A gazdasági változás folyamatának megértése képessé tehet minket arra, hogy magyarázatot adjunk a gazdaságok - múltbeliek és jelenlegiek - eltérő teljesítményére. [Ennek birtokában] képesek lehetünk arra, hogy megmagyarázzuk az Egyesült Államok és Nyugat-Európa folyamatos növekedésének hosszú történetét, a Szovjetunió látványos fölemelkedését és pusztulását, az olyan ellentétes teljesítményeket, mint Tajvan és Dél-Korea gyors gazdasági növekedését és a Szaharától délre fekvő Afrika lehangoló eredményeit, valamint Latin-Amerika és Észak-Amerika ellentétes fejlődését. És azon túl, hogy megértsük a múltat, ez az ismeret a kulcsa annak, hogy javítani tudjuk a jelenlegi és jövőbeni gazdaságok teljesítményét. Annak a tényleges megértése, hogy a gazdaságok hogyan növekszenek, megnyitja a kaput a emberi jólét növelése, valamint a nyomor és a szánalmas szegénység csökkentése előtt” (North 2005, vii. o.). Program ennél ambiciózusabb nem lehet. Való viszont, hogy ezek a kérdések azok, amelyek igazán érdekelnek bennünket, amelyek megválaszolására valóban törekednünk kellene, de amelyek megválaszolására eddig nem volt képes a tudomány, sem a fejlődéselmélet eddig tárgyalt két generációja, sem a neoklasszikus közgazdasági elmélet impozáns elméleti építménye. „A [hagyományos] közgazdasági paradigmát – a neoklasszikus elméletet – nem azért hozták létre, hogy megmagyarázza a gazdasági változás folyamatát. Bizonytalan és állandóan változó világban élünk, amely folyamatosan fejlődik új és még újabb utakon. A hagyományos elméletek nem adnak sok segítséget ilyen helyzetekben. Az, hogy megkísérelhessük megérteni a gazdasági, politikai és társadalmi változást (és nem érhetjük meg csak az egyik változást a többiek nélkül), gondolkozásmódunk alapvető átalakítását igényli” (uo., kiemelés tőlem, Sz. Gy.). Ez az integrált társadalomtudománynak, a gazdasági, a politikai és a társadalmi gondolkozás egységének, vagyis a közgazdaságtan, a politikai tudomány és a szociológia egységének igénye, ami valóban gondolkozásmódunk alapvető, de könnyen belátható módon helyes átalakítása. Az igény vitathatatlanul helyes – a következő oldalaknak kell megmutatniuk, hogy eleget lehet-e tenni ennek az igénynek, legalábbis a tudomány jelenlegi állása szerint. (6.2) Az intézményi rendszer kritikus szerepe. A feladat megoldásának kulcsát North abban látja, hogy, szerzőtársaival együtt, „az intézményeket helyezte a gazdaságok megértésének központjába, mert ezek adják a gazdaságok ösztönzőinek struktúráját. Arra is koncentráltunk – írja –, hogy hogyan állandósulhat a stagnálás és a hanyatlás azokban a gazdaságokban, amelyek olyan intézményekből tevődnek össze, amelyek erre – a stagnálásra és hanyatlásra – adnak ösztönzést” (uo., vii.-viii. o.). Ez annak
22
deklarálása, hogy az intézményi rendszer, és nem a beruházás és a műszaki fejlődés ahogy ezt az első generáció gondolta -, sőt nem is a stabilizáció - ahogy a második vélte – a felemelkedés kulcsa. Hasonlóképpen nem ezek hiánya vezet stagnálásra és hanyatlásra. A magyarázat kulcsa még akkor is a jó vagy elhibázott intézményi rendszer, ha ez nagyrészt a megfelelő gazdaságpolitikai intézkedések megtétele vagy elmaradása útján fejti ki hatását, és viszi előre vagy akadályozza meg a fejlődést. Ez félreérthetetlenül új és egészen más szemléletmód. Hogy ezt a bevezetést azonnal kiterjesszük a gondolkozásmód lényegének ismertetésére, ez a felfogás annyiban különbözik a darwini fejlődéselmélettől, hogy a a fejlődési folyamat ez ebben a folyamatban résztvevőknek a „választásaitól és döntéseitől” függ, ezeket viszont „a végső következményekre vonatkozó meggyőződések (beliefs)”, (i. m., viii. o.). határozzák meg. (A belief szót, amelynek értelmezése a hiedelemtől a véleményen keresztül a hittételig terjed, itt és a továbbiakban következetesen meggyőződésnek fordítottam, Sz. Gy.) Ez a felfogás kizárja a folyamat előre meghatározott, predeterminált voltát és az ennek megfelelő történelemszemléletet, mert hiszen más meggyőződések más választásokra és döntésekre, és ezek más eredményekre vezetnek. Ez adja az elméleti magyarázatát annak, amit az 5. pontban tárgyaltunk. A változás, a siker és a kudarc nem vezethető vissza egyetlen tényezőre, nincs egyszerű és egyértelmű kapcsolat az ok és az okozat között, és nincs determináltság. A siker és ugyanígy a kudarc bonyolult meggyőződés-, döntés- és következményrendszer folyománya. Az eseményeknek erre a bonyolult időbeli alakulására nagy hatással van az emberi tanulási folyamat. Ez nem más, mint „az előző generációk tapasztalatainak összessége” (uo.), vagyis a társadalom kultúrája, amely magában foglalja a nyelvet, az emberi emlékezetet, az ítéleteket, a mítoszokat és a megszokott eljárásmódokat. Természetesen „a kultúra nem csak egy adott időpontban határozza meg a társadalmi teljesítményt, hanem annak útján, ahogy felépíti a szereplő magatartását meghatározó korlátokat (constraints), hozzájárul a fejlődés időbeli folyamatának kialakításához” (uo.). Az emberiség egészére jellemző közös tulajdonságok határozzák meg az egyes társadalmak fejlődésének közös vonásait, ugyanakkor „az egyes társadalmak teljesítményeit jellemző vonások végtelen sokszerűsége teszi vitathatatlanná, hogy a kulturális komponensnek […] központi jelentősége van az egyes gazdaságok és politikai közösségek időbeli teljesítménye szempontjából” (uo., ix. o.). Ez a tétel voltaképpen nem új, már Max Weber hangsúlyozta a protestáns etika hatását a kapitalizmus kialakulására, ma pedig általános az a vélemény, hogy a konfuciánus etikának meghatározó hatása volt a délkelet-ázsiai országok gazdasági sikereinek kialakításában, az itt kifejtett szemlélet azonban ezt az összefüggést, a meggyőződések meghatározó hatását egyes konkrét események magyarázata helyett általános érvényű magyarázattá teszi. Ehhez még egyet kell hozzátenni, amit ugyan a szerző nem itt, hanem műve más részében tárgyal, azt, hogy a mindenkori helyzet saját időbeli fejlődési folyamatának függvénye (process deternined, azaz folyamatfűggő). Ez nemcsak az összes eddig tárgyalt tényező, hanem valósággal a véletlen történelemformáló erejének elismerése. Az egyes társadalmak fejlődését befolyásoló, akár véletlenszerű és átmenetinek látszó
23
eseményeknek is gyakorlatilag a végtelenségig ható, még ha az idő múltával halványuló hatásaik vannak. Ha egy akár véletlenszerű esemény lelök egy társadalmat fejlődésének arról az útjáról, amelyen addig haladt, pontosan ugyanarra az útra sohasem fog visszatérni. Ez az, amit az 5. fejezetben úgy tárgyaltunk, hogy a fejlődés nem loglineáris, hanem a fejlődési folyamat által meghatározott (process determined, azaz folyamatfüggő). Végül, noha a meggyőződések és a szándékok határozzák meg a választásokat és döntéseket, majd ezen keresztül az eseményeket, „a történelem folyamán óriási az eltérés a szándékok és az eredmények között” (uo., ix. o.), és ez is döntő oka annak, hogy a fejlődés egyedi és nem loglineáris. Már ismételten szó volt arról, hogy a hagyományos – neoklasszikus - közgazdasági elmélet alkalmatlan a fejlődő országok problémáinak kezelésére. A történelmi szemlélet ezt a felismerést a következőkkel egészíti ki, és ezek különösképpen fontosak a mi számunkra. „A globális gazdaság […] végtelenül bonyolult kapcsolatrendszert igényel. […] A nyugati világnak hosszú kihordási időre volt szüksége ahhoz, hogy kialakítsa azt a kapcsolatrendszert, amely a piacok hatékony működéséhez szükséges […], noha ez még mindig távol van az ideálistól. A fejlődő országoknak sokkalta félelmetesebb feladattal kell szembenézniük. Fenn kell maradniuk, és növekedniük kell a már fejlett világgal való versengés körülményei között, tudatosan kell kialakítaniuk egy hatékony árrendszert, és ezt ki kell egészíteniük olyan intézmények és szervezetek létrehozásával, amelyek alacsony tranzakciós költségekkel integrálhatják […] a globalizálódó világba. A hagyományos közgazdaságtan nem adhat ehhez iránymutatást” (North 2005, 120. o., kiemelés tőlem, a tranzakciós költségekre, amely az elmélet központi eleme, rövidesen visszatérek, Sz. Gy.). A következőkben - igaz, hogy a kereskedelem kiterjesztésével és a bizonytalanság csökkentésével kapcsolatban, de nyilván a fejlődési folyamat egészére vonatkozóan - azt írja, hogy „ebben nincs semmi automatikus” (uo., 121. o., kiemelés tőlem, Sz. Gy.), márpedig a hagyományos elmélet az tételezi fel, hogy ezt a teljesítményt a piacok automatikus működése hozza létre. (6.3) A bizonytalanság szerepe nem ergodikus világban. Az elmélet jelentőségének, általános összefüggéseinek, valamint a fejlődő és felzárkózó területekre és így ránk is vonatkozó következményeinek bemutatása után térjünk át a módszeresebb, analitikus jellegű ismertetésre. North legújabb művében (2005, 2. fejezet) a korábbinál szélesebb megalapozást ad egész szemléletének, és ezt mind a világ működésének, mind pedig az emberi magatartásmódnak az alapjaira vezeti vissza. Az alaptétel az, hogy bizonytalanság körülményei között élünk nem ergodikus világban. Mind a két fogalom magyarázatot igényel. A bizonytalanság (uncertainty) megkülönböztetendő a kockázattól (risk). Noha a szóhasználat nem egyértelmű, az ő szóhasználata szerint kockázatról akkor van szó, ha a valószínűségi eloszlás megismerhető, és a kockázat ellen biztosítással lehet védekezni. Ebben az esetben tehát megvannak az előreláthatóság és a kalkuláció bizonyos lehetőségei. A bizonytalanság esete ennél problematikusabb, az események kimenetelének valószínűségi eloszlása nem ismert és meg sem ismerhető, de az emberiségnek mégis ilyen körülmények között kell cselekednie. Ezzel kapcsolatban olyan kiemelkedő kuta-
24
tókra hivatkozik, mint Arrow (1951) és Lucas (1981), akik szerint ilyen körülmények között nincs is lehetőség elméleti elemzésre. Továbbmenve, az ergodicitás, vagyis az ergodikus gazdaság azt jelenti, hogy a gazdaság alapvető és minden mást alapjaiban meghatározó elemei változatlanok, időbelileg állandók és ennek folytán valósággal időtlenek, és ezért mindez a gazdaság egészére is igaz. Könnyű belátni, hogy a neoklasszikus közgazdaságtan tulajdonképpen ilyen világot tételez fel. Ebben a világban adottak az emberi természet alapvető törekvései – a maximális szükségletkielégítésre való törekvés -, adottak az igények és ízlések, és adott a technológia is. Ezek esetleges változásai kívül esnek a vizsgálat körén, és az elemzés célja az adott, ergodikus világ optimális és egyensúlyi helyzetének meghatározása. Ha nincs a rendszeren kívüli változás – azaz nem változnak meg a rendszeren kívül meghatározottnak tekintett igények, ízlések és technológiai viszonyok -, akkor a rendszer egyetlen, egyértelműen meghatározott, statikus optimális helyzet vagy pont felé konvergál, amelyben nincs ok további változásra, ezért nincs is további változás, és a helyzet Pareto optimális. Ez a szemléletmód tehát teljesen statikus, a világ egy egyértelműen meghatározott statikus helyzet felé konvergál, amely emellett még Pareto optimális is. A 3. pontban már tárgyaltuk, hogy ez – bizonyítható módon - még az ergodikus világ körülményeinek feltételezése esetén sincs feltétlenül így. A világ azonban, amelyben élünk, nem ergodikus, hanem az állandó és teljesen újszerű, előre nem látható változás folyamatában van. A való világ megértése tehát új elmélet kialakítását igényli, vagy legalábbis a már meglévő módosítását. Az emberi törekvések lényege ilyen körülmények között nem a változatlan külső adottságokhoz való alkalmazkodás egy ergodikus világban, hanem a bizonytalanság csökkentése egy nem ergodikus világban. A bizonytalanságnak ez a csökkentése igényel még magyarázatot, ez a magyarázat azonban egyszerű, mert ez alapvető emberi törekvés, a bizonytalanság csökkentése ugyanis elviselhetőbbé teszi az emberi életet. A bizonytalanságnak és csökkentésének az alábbi fokozatai vannak. 1. Az a bizonytalanság, amely a már meglévő ismeretanyagból szerezhető információk növelésével csökkenthető. 2. Az a bizonytalanság, amely a meglévő institucionális rendszeren belül az ismeretanyag növelésével csökkenthető. 3. Az a bizonytalanság, amely az institucionális rendszer módosításával csökkenthető. 4. Az új helyzetekből származó bizonytalanság, amely (az alapvető kérdésekre vonatkozó) meggyőződések átalakítást igényli. 5. Az (ez után is) fennmaradó bizonytalanság, amelyen a „nem racionális” meggyőződések alapulnak. Az emberi történelem – sőt az emberi jövő – megértésének alapfeltétele tehát a történelmi folyamat e kategóriák szerinti értelmezése. Az első két lépés elsősorban a fizikai környezetből származó bizonytalanság csökkentésére vagy kockázattá való átalakítására vezethet. Az, hogy a természettudományos 25
ismeretek alkalmazása vagy bővítése - a járványok megfékezésétől az időjárás vagy akár a hurrikánok előrejelzéséig – csökkenti a bizonytalanságot, nem igényel további tárgyalást. Az institucionális rendszer átalakítása viszont az emberi környezetből származó bizonytalanságok tudatos csökkentésének eszköze. Ha a törvényeket betartják és a szerződéseknek érvényt szereznek, akkor a bizonytalanság nyilván csökken. Így válik a megfelelő intézményrendszer kialakítása a gazdasági fejlődés alapvető eszközévé vagy akár előfeltételévé, mert a nem megfelelő vagy nem megfelelőképpen működő intézményrendszer lehetetlenné teheti a fejlődést még akkor is, ha ennek egyéb feltételei adottak. Az intézmények azonban nagyrészt a meggyőződésektől függenek, sőt ezek dominálhatják az intézményrendszer alakulását is ennek minden következményével együtt, amint ezt napjainkban a Szovjetunió vagy az iszlám fundamentalizmus esete bizonyítja. (6.4) A tranzakciós költségek. Célszerűnek látszik, hogy ezen a pontom túl már ne foglalkozzunk az emberi magatartást alapvetően meghatározó elemek további vizsgálatával, hanem gyakorlatiasabban közelítsük meg az intézményi rendszernek és szerepének kérdését. North korábbi műveiben (1990, 1992) abból a sokkal egyszerűbb megfigyelésből indul ki, hogy az intézményi rendszer nem csupán a bizonytalanságot csökkenti, hanem meghatározza a tranzakciók lebonyolításának módját és költségeit, és hogy ezek a költségek tetemesek. A megfelelő intézményrendszer szükségességének bizonyítása ezért nem feltétlenül igényli az emberi természet és magatartásmód alapjaira vonatkozó meggondolások tárgyalását, hanem ehhez annak figyelembevétele is elegendő lehet, hogy az intézményi rendszer működése, vagyis a tranzakciók lebonyolítása költséges. Ezek a költségek, főként a modern és fejlett világban, tetemesek. A tranzakciók megfelelő lebonyolításával foglalkoznak a jogászok, a bankárok, a könyvelők, a tisztviselők, a munkavezetők, a menedzserek és a politikusok, valamint még mások is. Az ő tevékenységük költségei a tranzakciós költségek, és ezek nagyságát 1970-ben az Egyesült Államok GDP-jének 45 %-ára becsülték. A rendszer egészének összes költsége tehát a termelés (és a szolgáltatások), valamint a tranzakciók összesített költsége. Ami ennél is fontosabb, az institucionális rendszer tökéletes működése nem tekinthető mindenütt szükségképpen meglévő adottságnak. Az a megállapítás, hogy a tranzakciók költségesek, éles ellentétben van a neoklasszikus elméletnek azzal az implicit vagy akár kifejezett alapfeltevésével, hogy a tranzakciók rendszere adott, kifogástalanul működik és költségmentes. Ezek az elemek nem jelennek meg a neoklasszikus elméletben. Az itt kifejtett felfogás elméleti alapja tehát Ronald Coase (1980) azon megállapítása, hogy a neoklasszikus elmélet tételei csak zérus tranzakciós költségek esetén érvényesek. Ezt könnyű megérteni. A neoklasszikus elmélet a gazdaságban végbemenő tranzakciók sima, költségmentes és tökéletes lebonyolítását tételezi fel, és az institucionális rendszerrel még csak nem is foglalkozik, hanem adottságnak tekinti tökéletes és költségmentes működését. Következtései ezért csak akkor érvényesek, ha ez a feltételezése igaz.
26
Ez a feltételezés azonban nem igaz. A tranzakciók lehető legtökéletesebb lebonyolítása alapvető fontosságú, ennek a folyamatnak a költségei tetemesek, és egyáltalán nem biztos, hogy az institucionális rendszer tökéletesen működik. Éppen ellenkezőleg: az institucionális rendszer megfelelő vagy nem megfelelő működése a gazdaság megfelelő vagy nem megfelelő működésének alapvető meghatározó eleme. Ebből egyenesen következik – itt visszautalok az előbb már leírtakra, és egyben előreutalok a későbbiekre -, hogy megfelelő működésük a gazdasági rendszer megfelelő működésének előfeltétele, meg nem felelő működésük pedig a gazdasági rendszer megfelelő működésének legnagyobb akadálya lehet, sőt akár teljesen lehetetlenné teheti a gazdaság megfelelő működését vagy különösképpen felemelkedését. A neoklasszikus elemzés ezért e felfogás szerint valósággal a probléma lényegét zárja ki az elemzésből. Visszatérve a tranzakciós költségekre és ezek részleteire, ezek első eleme a javak és szolgáltatások értékes tulajdonságainak felmérése. Ha a piac kicsi és személyes jellegű, és a javak és szolgáltatások egyszerűek, akkor ezek tulajdonságainak felmérése egyszerű, és valóban szinte költségmentes. Az, hogy egy gyümölcs ép és fogyaszthatóe, egy pillanat alatt és költségmentesen megállapítható. Ha viszont televíziót vagy autót vásárolunk, akkor képtelenek vagyunk valóságos tulajdonságaik tényleges felmérésére, és az institucionális rendszernek kell úgy működnie, hogy amit megveszünk, az rendelkezzék a feltételezett tulajdonságokkal. A modern világ működésképtelen lenne, ha a vevőnek meg kellene vizsgálnia az autó vagy televízió minden alkatrészének működésképességét vagy minőségét – a vevő erre nyilván képtelen. A rendszer működésének következő fontos eleme a megfelelő működés érvényesítése vagy kikényszerítése. Ennek két eleme van: az informális és a formális magatartási szabályok. Egyszerű és személyes jellegű körülmények között az informális szabályok elegendők. Ha valaki rothadt gyümölcsöt kever az épek közé, máskor nem vásárolnak tőle. Bonyolult és személytelen körülmények között dominánssá válnak a jogi és más formális kapcsolatok. Ezek megfelelő működése biztosítja azt, hogy a tranzakció résztvevői tisztességesen járjanak el, és ha mégsem, akkor megkapják méltó büntetésüket. Ha a szabályok kikényszerítésének ez a rendszere nem működik, nem működik az intézményi rendszer sem, és ez azt vonja maga után, hogy a gazdaság, társadalom és politika egész rendszere sem működik, vagy minden a visszájára fordul. Ha érdemes lopni, csalni és hazudni, mert az intézményi rendszer nem biztosítja ennek megfelelő büntetését, akkor a gazdaság egész rendszere válik működésképtelenné. Mi több, ha az intézményi rendszer a lopást, csalást és hazugságot jutalmazza, akkor ez emberek lopni, csalni és hazudni fognak. Ha a kalózoknak és a gengsztereknek jut a legnagyobb jövedelem, akkor kalóz és gengszter válik a legtehetségesebbekből. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az informális szabályoknak nem marad meg a szerepük bonyolult körülmények között is. Továbbra is megkívánják a jó kereskedőtől a jó kereskedő gondosságát, és ezeknek az íratlan szabályoknak a megsértése továbbra is súlyos szankciókkal jár. Aki az úriemberi magatartás vagy az igazmondás szabályainak nem tesz eleget, az erre a jól működő társadalmakban súlyosan ráfizet. Ha nem fizet rá, akkor a társadalom fizet rá erre, mert ha az intézményi rendszer nem működik,
27
nem működhet a gazdasági, társadalmi és politikai rendszer sem, ennek minden következményével együtt. Míg tehát az intézményi rendszer szabja meg a gazdaság, társadalom és politika működésének kereteit, az ezek által meghatározott rendszernek a szervezetek a szereplői. Ezek a szervezetek gazdasági, társadalmi, politikai és más jellegű szervezetek egyaránt lehetnek, tehát vállalatok, érdekvédelmi szervezetek, politikai pártok vagy más jellegű szervezetek. Az intézményi rendszer és a szervezetek kölcsönhatásban állnak egymással. A szervezeteknek az intézményi rendszer által meghatározott keretek között kell működniük, ugyanakkor azonban a szervezetek – a gazdasági, politikai és más szervezetek egyaránt - a változó körülményeknek és igényeknek megfelelően válthatják ki az intézményi rendszer módosítását. Annak a szervezetnek lesz a legnagyobb a hatása, amelynek a legnagyobb a hatalma és a legerősebb a tárgyalási pozíciója. (6.5) Az intézmények és a szervezetek. Itt érkeztünk el a változás folyamatához és magyarázatához. A világ lényege az általános és a folyamatos változás – az előbb bevezetett terminológia szerint nem ergodikus világban élünk -, és a változás hordozói a szervezetek. A változás legfontosabb elemei – és ez első pillantásra meglepőnek tűnik – a relatív árak változásai. Ha az olaj olcsóbbodik a szénhez képest, vagy az autó a vasúthoz képest, akkor megváltozik az olajérdekeltségek és a szénbányászati érdekeltségek, vagy az autó- és a vasútérdekeltségek tárgyalási és hatalmi pozíciója, és ez az intézményi rendszer változását váltja ki. Ezzel egyidejűleg elérkeztünk a stagnálás és visszaesés folyamatának magyarázatához is. Ha a szervezetek nem tudják kiváltani az intézményi rendszer szükséges változásait, vagy ha egyes szervezetek olyan erősek, hogy meg tudják akadályozni az intézményi rendszernek a változó világ igényei szerint átalakulását, akkor jutunk el a fejlődés megrekedésének állapotába. Ha az intézményi rendszer képtelen a valóság igényeinek megfelelő változásra, ez a változásra képtelen gazdasági, társadalmi és politikai rendszer stagnálására, visszaesésére vagy akár pusztulására vezet. Erre bőven akad példa. Az az elméleti struktúra tehát, amely alkalmas a fejlődés és a siker magyarázatára, és ezt a magyarázatot az intézményi rendszernek a változásokhoz való gyors adaptációjában találja meg, képes a megrekedés, a stagnálás, a visszaesés vagy akár a pusztulás magyarázatára is, és ezt a magyarázatot abban látja, hogy az intézményi rendszer képtelen a változó körülményekhez való alkalmazkodásra, és as körülmények változása ellenére megmerevedik. Azonnal sor kerül konkrét példák tárgyalására, és ezek közül egyesek meglepők lesznek. A változások magyarázatában azonban a szervezetek és az intézmények kölcsönhatása mellett a meggyőződéseknek – azaz a vélelmeknek, véleményeknek vagy az ideológiáknak - is van szerepük, vagy akár meghatározó szerepük. A vélelmek, vélemények, meggyőződések és ideológiák szervezeteket hozhatnak létre vagy meghatározhatják a szervezetek magatartását, ezen keresztül az intézményi rendszert és ezen keresztül a változás irányát - a valóság változásához való alkalmazkodást és ezért a felemelkedést, vagy a valóság változásához való alkalmazkodás elutasítását és nagyrészt ezért a stag28
nálást, visszaesést vagy pusztulást. Ha olyan közmeggyőződés alakul ki, hogy a nagyobb gazdasági szabadság nagyobb közjólétre vezet, ennek a közmeggyőződésnek meglesz a hatása – de meglesz a hatása az ezzel ellentétes közmeggyőződésnek is. Ennek a gondolkozási rendszernek a következő alapvető fontosságú eleme, amint ezt már tárgyaltuk, hogy a mindenkori helyzet az összes korábbi helyzetnek, az addig megtett útnak a függvénye (process vagy path dependence, folyamat- vagy útfüggőség). Az, hogy milyen ma egy társadalom intézményi rendszere, milyenek a szervezetei, mi ezek viszonya és milyen az ideológiájuk, döntő részben annak függvénye, hogy milyen volt intézményi rendszere, milyenek voltak szervezetei, milyen volt ezek kapcsolata, és milyen volt ezek ideológiája a múltban. Egyetlen társadalomnak sincs egyetlen előre meghatározott fejlődési pályája, és különösképpen nincs az összes társadalomnak egyetlen és egymással azonos növekedési vagy fejlődési útja. A társadalmak múltja különböző, ennek megfelelően eltérő a jelenük, és az eltérő múlt és jelen elkerülhetetlenül eltérő jövőre vezet még akkor is, ha a végtelen változatosságba a fejlődési pálya nagymértékű módosításának lehetősége is belefér. A fejlődési pálya módosulásának azonban mindig megvan az alapja az ideológiai, az intézményi és szervezeti rendszer módosulásában. Ez az a pont, ahol visszatérhetünk az első generáció elméletére (1. és 2. pont), valamint a neoklasszikus elmélet általános kritikájára (5. pont). Az első generáció lényegében véve azt tételezte fel, hogy az összes társadalomnak ugyanaz a termelési függvénye, és ugyanazon loglineáris növekedési pálya mentén fejlődik. Nem a fejlődés útjában vagy jellegében van különbség, hanem csak ennek időzítésében. Délkelet-Ázsia később lépett rá arra fejlődési pályára, mint az Egyesült Államok, Közel-Kelet még később, és a Szahara alatti Afrika ennél is később. Ennek ellenére ugyanazon a fejlődési pályán vannak, és, ha a később kezdők az idő múltával pótolják a fizikai és szellemi tőke tekintetében fennálló lemaradásukat, ugyanoda fognak eljutni. Felzárkózásuk üteme csupán a fizikai és szellemi tőke terén fennálló lemaradásuk mértékétől és a lemaradás pótlásának ütemétől függ. Ugyanannyi milliárd dollár fizikai, oktatási és kutatási – fejlesztési beruházás lényegében véve ugyanakkora fejlődést hoz létre mindenütt, és elvezet az általános konvergenciára. Feltehetőleg e sorok minden olvasója ösztönösen érzi, hogy ez az előző bekezdésben összefoglalt szemlélet aligha lehet a valóság kielégítő leírása. Ez az ösztönös érzés összhangban van a mindennapi tapasztalatokkal. Az általános konvergencia helyett inkább nagymértékű divergencia tapasztalható, és a világban egymás mellett élnek a sajnálatos módon viszonylag kis számú – sikeres, és a – sajnálatos módon viszonylag nagy számú – sikertelen országok. A most ismertetett új institucionális iskola ennek az érzésnek adott megfelelő megfogalmazást. Ennek a megfogalmazásnak számos fontos részletére lehetne még kitérni, de erre talán másutt kerülhet majd sor. (6.6) Néhány konkrét példa. Ezt itt kifejtettek konkrét alátámasztására célszerű néhány rövid példát adni.
29
(a) A nyugati világ felemelkedése. Ezt a kérdést egy viszonylag korai könyv (North és Thomas 1973) tárgyalja, ez a könyv azonban már magában foglalja az eddigiekben kifejtett általános felfogás leglényegesebb elemeit. A kiinduló pont talán meglepő lehet számunkra, de alig egy percnyi utánagondolás is elegendő lehet annak az állításnak a megerősítésére, hogy a nyugati világ a 10. században viszonylag elmaradott volt az arab világhoz, Indiához és Kínához képest. Elég itt a Karoling birodalom összeomlása utáni általános anarchiára és dezorganizációra, valamint ennek következményére, az általános visszaesésre gondolnunk. Jogos tehát a kérdés, hogy ezek után hogyan válhatott Nyugat-Európa a 18. századra a világ vezető területévé, és hogyan volt lehetséges, hogy már ekkor, de különösképpen ezt követően maga alá gyűrte az egész világot? Emellett mi volt az oka az ezen a területen belüli átrendeződésnek, a spanyol világhatalomnak majd visszaesésének, és olyan területek felemelkedésének, mint Anglia vagy a kicsiny Hollandia? A magyarázat az itt ismertetett elmélet részletekbe menő konkrét alkalmazása. Ennek kivonatolása itt nem lehetséges, de célszerű egy rövid idézetet közölni. „A [siker] legvalószínűbb várományosainak, Kínának és az iszlám világának kudarca a mi vizsgálódásunk irányába mutat. A központosított politikai hatalom korlátozza azokat a választási lehetőségeket, amelyeket a politikai és gazdasági döntések hosszú távú következményeit illető bizonytalanság körülményei között lehet követni. A [nyugati világban az egész területre kiterjedő] nagyszabású politikai és gazdasági rend hiánya megteremtette azokat a lényeges körülményeket, amelyek kedvezők voltak a gazdasági növekedés és végső soron az emberi szabadság számára. Ebben a kompetitív és decentralizált környezetben (kiemelés tőlem, Sz. Gy.) számos különböző utat lehetett követni, és ezek közül egyesek beváltak, mint a holland és az angol, mások pedig megbuktak, mint a spanyol és a portugál, és ismét mások, mint a francia, e két szélsőség között helyezkedtek el. Az események kulcsa azonban a követett utak sokfélesége, és annak a nagyobb valószínűsége, hogy (az egyedüli és egységes politika irányvonallal ellentétben) ezek némelyike végül is gazdasági növekedésre vezet. […] Éppen a fragmentált politikai szervezetek közötti verseny dinamikus következményei voltak azok, amelyek kreatív környezetet teremtettek.”(North 2005, 137-138. o.). Ez az idézet – a részletekre vonatkozó tárgyalás nélkül – félreérthetetlenül mutatja azt a felfogást, hogy a fejlődés útja nem egységes és nem előre determinált, és hogy a siker vagy kudarc a kritikus politikai és gazdasági döntések függvénye. Az ideológiai és az intézményi rendszer hatásának részletei nagyon érdekesek, de itt nem tárgyalhatók. (b) Az Egyesült Államok és Latin-Amerika. Magyar szempontból talán még fontosabb az Egyesült Államok és Latin-Amerika példájának összehasonlítása, hiszen KeletEurópa azon az úton jár, hogy Nyugat-Európa Latin-Amerikájává váljon, vagy akár már azzá is vált. Az Egyesült Államok későbbi fejlődését és világhatalommá válását az elemzés (North 2005, 108-112. o.) az 1763 előtti egy századnyi időre vezeti vissza. Ekkor olyan jól működő hallgatólagos megállapodás alakult ki a gyarmatok és a birodalom között, hogy az angolok elfogadták a gyarmatok politikai és belső szabadságát annak ellené-
30
ben, hogy a gyarmatok nem szóltak bele a birodalom ügyeibe. Ez a szabad belső politikai és gazdasági fejlődés elemeinek megteremtését tette lehetővé. Ezt elősegítette, hogy ebben a korban Anglia alakította ki - Hollandiával együtt – a legszabadabb politikai és a legsikeresebb gazdasági rendet, amelynek elveit a gyarmatok is átvették. Ez a kétoldalú hallgatólagos megegyezés 1763-mal borult fel. Az amerikaiaknak nem volt szükségük a franciák elleni brit védelemre, az angoloknak viszont szükségük volt a gyarmatok nagyobb adóira, hogy törlesszék a háború során felvett hiteleket. Ennek eredménye közismert. A további siker forrása a függetlenségi háború és a polgárháború utáni gyors rendeződés, ami nagyrészt az 1763-at megelőző szabad és polgári jellegű fejlődés során kialakult szilárd intézményrendszer következménye volt. Latin-Amerika fejlődése ellentétes volt ezzel. A napóleoni háborúk előtt nem létezett sem önkormányzat, sem piac, hanem Madrid korlátlanul uralkodott a provinciák fölött. A spanyol uralom alatt ezért nem rakták le sem az önkormányzat és a politikai szabadság, sem pedig az önálló gazdasági fejlődés és a gazdasági szabadság alapjait, mint az Egyesült Államokban. A spanyol anyaország hatalmi viszonyai sem adták példát a latin-amerikai polgári fejlődés megindítására. Ezért a gyarmatok függetlenné válása után ugyanez az uralmi rendszer folytatódott, ami nagyon megnehezítette a modern piacgazdaság kialakulását. A fejlettség és színvonal jelenlegi óriási különbségei tehát arra vezethetők vissza, hogy Latin-Amerikában hiányoztak a szabad belső fejlődésnek azok az évszázados gyökerei, amelyek lehetővé tették volna annak a modern intézményrendszernek a kialakulását, amely az Egyesült Államokban a korábbi szabad belső fejlődés folytán létrejött. Ennek kelet-európai analógiája nyilvánvaló. A magyar történészek hosszú idő óta hangsúlyozzák a magyar és általában a kelet-európai polgári fejlődés megkésését és gyöngeségét, valamint ennek következményeit. (c) A Szovjetunió. Magyar szempontból talán mégis a legfontosabb a Szovjetunió felemelkedésének és bukásának ilyen szellemű tárgyalása. Ez az elemzés bizonyos fokig túllép az előző oldalakon adott elméleti képen, mert ott nem volt lehetőség az ideológia, és főként a rend és zavar legjobb arányának megfelelő tárgyalására. North (2005, 146-154. o.) nagyon határozottan mutat rá arra, hogy mekkora szerepe volt az ideológiának – a marxi elméletnek - a Szovjetunió kialakulására. Ezután George Kennan valóban prófétai szavait idézi. Ő már 1947-ben azt írta, hogy "ha [...] bármikor bármi történik, ami megroppantja a pártnak, mint politikai eszköznek az egységét és hatékonyságát, Szovjetoroszország egyik napról a másikra [a világ] nemzeti társadalmainak egyik legerősebbjéből az egyik leggyöngébbjévé és legszánalmasabbjává válik”. Az elemzés legfontosabb következtetése, hogy a Szovjetunió képtelen volt megtalálni azt a finom arányt, amelynek – sikeres társadalmakban – fenn kell állnia a rend és a zavar között. Szerinte az összeomlás magyarázata visszavezethető a hatékony alkalmazkodás folyamatára, illetve ennek hiányára. „A hatékony alkalmazkodás olyan institucionális szerkezetet tételez fel, amely a […] a világ mindenütt meglévő bizonytalanságainak körülményei között meg tud birkózni azokkal az új problémákkal, amelyek az idő folyamán állandóan fölmerülnek. Ezen felül az institucionális rendszernek olyan ideológiai struktúrát kell magában foglalnia, amelynek meg kell engednie, sőt
31
bátorítania kell a kísérleteket, és ki kell söpörnie a sikertelenségeket. A szovjet institucionális rendszer ennek éppen az ellenkezője volt” (North 2005, 154. o.). Vagy, másként, a Szovjetunióban egyes szervezetek – nyilván elsősorban a Párt - olyan erőssé váltak, hogy meg tudták akadályozni az institucionális rendszernek a körülmények változása folytán elkerülhetetlenné vált módosítását. Ez a merev és a változó körülményekhez nem alkalmazható institucionális rendszer okozta az elkerülhetetlen bukást. Noha az előző mondat lezáró jellegű, itt is utalni kell a fenti 1. és 2. pontban kifejtettekkel szembeni alapvető ellentétre. A Szovjetunió olyan óriási sikereket ért el, mint a tőkeállománynak és a közműveltségnek óriási mértékű megnövekedése, a világ vezető államaihoz való technikai felzárkózás, és olyan műszaki sikereket, mint – legalábbis átmenetileg – a vezető szerep megszerzése a rakétatechnika területén. Ez újabb beszédes bizonyítéka annak, hogy nem a fizikai és az emberi tőke és a műszaki fejlődés az, ami igazán számít, hanem a világban végbemenő változásokhoz való alkalmazkodásra képes intézményi rendszer.
7. A politika új elmélete Az előző pontban kifejtettek után teljességgel elkerülhetetlen a politika új elméletének legalább vázlatos áttekintése. Az intézményi rendszer formális és informális elemekből tevődik ugyan össze, és az informális elemek éppen olyan fontosak, mint a formálisak, a legfontosabb formális elemek átalakítása azonban politikai döntéseket tesz szükségessé, és így a politikai folyamat része. Megfelelő intézményrendszer ezért nem hozható létre megfelelően működő politikai rendszer nélkül. Ennek az a nyilvánvaló és a mindennapi tapasztalatokkal távolról sem ellentétes következménye, hogy megfelelő gazdasági rend nem hozható megfelelő politikai rend nélkül. A gazdasági fejlődés gazdasági előfeltételeinek vizsgálata ezért menthetetlenül átvezet a gazdasági fejlődés politikai előfeltételeinek vizsgálatára. Sajnos, a politikai rendszer megfelelő működésére vonatkozó ismereteink még hézagosabbak, mint a gazdasági rendszer működésére vonatkozók, és ennek megfelelően ebben a pontban még az eddigieknél és bizonytalanabb talajra lépünk. Amint az eddigiekben láthattuk, és amint ez köztudott, a gazdasági fejlődés gazdasági előfeltételei vitatottak, és ebben a tekintetben valóságos forradalom megy végbe a legutóbbi évek gondolkozásában. A gazdasági fejlődés politikai előfeltételei még vitatottabbak, és e téren csak azért nem beszélhetünk a gondolkozás tekintetében napjaikban végbemenő forradalomról, mert itt még a frontok sem tisztázottak olyan mértékben, mint ahogy ezek a gazdasági előfeltételek tekintetében tisztázódni látszanak. A két fő felfogás és így az ezeket megosztó frontvonal azonban egyre félreérthetetlenebbül kirajzolódik. Az egyik alapvető felfogás az „új politikai közgazdaságtan” amerikai iskolája. Ennek az iskolának a tanításaiból a fejlődő országokra és ezek politikájára, valamint főként ennek a gazdasági fejlődésre gyakorolt határaira vonatkozó következtetéseket jól foglalja össze a Gerald M. Meier szerkesztésében megjelent kötet (Meier 1991). A másik 32
elméleti irányzat a „komparatív politika”, amely a klasszikus szociológiai iskola, Marx, Max Weber és Talcott Parsons hagyományaira támaszkodik. Ehhez az irányzathoz áll közel, és ezeket a hagyományokat követi az elsősorban North által képviselt új institucionális iskola is. Ez a felfogás az állam döntő szerepét hangsúlyozza a gazdasági fejlődés és az intézményi rendszer átalakítását illetően, amint ezt Evans, Rueschemeier és Skocpol (1985) könyvének akár provokatívnak minősülő címe, „Bringing the State Back In” („Az állam visszahozása”) mutatja. A gyakorlati összefüggések tárgyalása szempontjából elsősorban a Haggard és Kaufman (1992) szerkesztésében megjelent kötetre utalok, de a továbbiakban elsősorban mégis Grindle (1990) összefoglalására támaszkodom. Ez az áttekintés, amely egy alapjában véve más kérdéssel, a fejlődés gazdasági vonatkozásaival foglalkozó munka egy rövid pontja, különösképpen nem léphet fel a teljesség igényével. Ez a téma nemhogy külön cikket, hanem külön kötetet igényelne. A két alapvető felfogást célszerű egymással párhuzamosan bemutatni, mert így válik azonnal világossá ellentétük. Az „új politikai közgazdaságtan” iskolája az elsősorban az önérdek érvényesítését hangsúlyozó mikroökonómiai feltevéseket alkalmazza a politika területére. Ennek értelmében a politikai magatartás éppúgy modellezhető, mint a gazdasági. A politikusok, akárcsak a gazdálkodó egyének, saját személyes hasznossági függvényüket maximálják, de a célfüggvényben nem a fogyasztás maximálása szerepel, hanem a hatalom és a hivatalban töltött idő maximálása és ennek érdekében az újraválasztás (ha ez utóbbit nem zárja ki az institucionális rendszer, vagyis ez esetben az alkotmány). A „komparatív politika” elméletének központjában ugyanakkor nem a mikroökonómia feltevésrendszere áll, hanem inkább a szociológia eredményei és tanítása. A feltételezett oksági kapcsolatok ez esetben sokkal komplexebbek, mint a politikus személyes haszonmaximálásának feltételezése esetén. Ezek szerint a csoportok, ezek kialakulása, öntudata, összefogása és együttműködése a meghatározó az intézményi és hatalmi viszonyokkal együtt. Az új politikai közgazdaságtan inkább elméleti modelleket állít fel, amelyekről a komparatív politika hívei azt állítják, hogy üresek és nincs valóságos tapasztalati alapjuk. A komparatív politika ugyanakkor gyakran ismertet konkrét eseteket és adja meg ezek leírását, és ezért az új politikai közgazdaságtan hívei hajlamosak azt állítani, hogy ez a felfogás, mint elmélet, akár nem is létezik. Mindez jól mutatja a két iskola közti mélységes, szinte áthidalhatatlan ellentétet. Mellőzve az elméletek további összehasonlítását, mert ez nem lehet ennek a cikknek a célja, térjünk ennek a tanulmánynak a központi témájára, a fejlődő és az átalakuló (tehát a kelet-közép-európai és kelet-európai) országok kérdéseinek tárgyalására. Itt az látszik az alapvető problémának (vö. Grindle 2000, 361. o.), hogy a politika sokkal inkább a kormányzaton, vagyis a hatalmon belüli elitek akcióinak megfelelően alakul, nem pedig a civil társadalom által a kormányra és a politikai tisztségviselőkre gyakorolt nyomásnak a hatására. A változások és javaslatok a központból indulnak ki, és az érdekcsoportok inkább reagálnak ezekre a javaslatokra, de nem képesek ezek kezdeményezésére. A helyzetet tehát a civil társadalom gyöngesége határozza meg. A demokratizálási folyamat előrehaladtával változik ugyan ez a helyzet, de a politikai döntéseket sok országban még mindig meglehetős szűk körben, a választott vagy kinevezett tisztségviselők körében hozzák meg, a gyönge civil társadalom megfelelő szerepe 33
és befolyása nélkül. Az új politikai közgazdaságtan feltevésrendszere tehát inkább az Egyesült Államok viszonyainak felel meg, mint az európai és különösképpen a fejlődő vagy átalakuló világ körülményeinek. Itt, tehát az Egyesült Államokban alkalmazható a főnök és a megbízott (principal and agent) viszonyára felépített elméleti felfogás és modell, ahol a főnök a választó, és a megbízott a választott tisztségviselő. A főnök, a választó (vagy a választók egy csoportja vagy közössége) képes a megbízottal (a választott tisztségviselővel) szembeni igényei pontos megfogalmazására, és képes hatalmának érvényesítésére, vagyis az újraválasztás megtagadására, amennyiben a megbízott (vagyis a választott tisztségviselő) nem jár el a főnök (vagyis a választó) elvárásai szerint. Ha viszont a civil társadalom gyönge, igényeinek pontos megfogalmazására és ezeknek az igényeknek nem megfelelő szolgálata esetén hatalmának érvényesítésére, vagyis az újraválasztás megtagadására képtelen, akkor ez a mechanizmus nem működik, és ez a modell alkalmatlan a valóság leírására. A komparatív politikára vagy komparatív institucionalizmusra alapozott felfogás viszont jobban felel meg az európai valóságnak. Itt a pártoknak ideológiai és programmatikus alapjaik vannak. A politikusokról feltételezik, hogy történelmileg kialakult csoportokat képviselnek, és elkötelezettek ezeknek a csoportoknak ugyancsak történelmileg kialakult ideológiája, deklarált elvei mellett. Nagy szerepük van a történelmileg kialakult struktúráknak és a történelmi ellentéteknek, és ezek fontosabbak lehetnek a pillanatnyi érdekellentéteknél vagy akár a tartós érdekviszonyoknál. A szavazók magatartását nem érdekeik, hanem ideológiai csoportokhoz vagy osztályokhoz való tartozásuk határozza meg. Mindkét elméleti felfogás mellőzi azonban a fejlődő és átalakuló országok számos fontos tulajdonságát. Itt a választó nem szuverén, hanem inkább kliensi függő viszonyban áll a politikai vezetőkkel szemben. A választók csak előre meghatározott alternatívák egyike mellett dönthetnek, és nincs tényleges befolyásuk az alternatívák valóságos tartalmára. Az érdekcsoportok szervezetlenek, és a választási győzelem minden előnyt egyetlen érdekcsoportnak juttathat. Az intézményi rendszer instabil, és a választások eredményei az intézményi rendszer olyan megváltoztatására vezethet, amely megfelel e szűk csoportok vagy a győztes csoport érdekeinek. A politikai rendszer tehát alkalmatlan lehet a gazdasági fejlődés szempontjából kielégítő intézményrendszer alapjainak kialakítására. A fejlődő és átalakuló országok szempontjából nagy jelentősége van a nemzetközi intézményeknek és az ezekhez fűződő kapcsolatoknak. A reformok szükségességét gyakran ezek az intézmények hangsúlyozzák a leghatározottabban, és ez új dimenziót visz ezeknek az intézményeknek, a vezető politikusoknak és a hazai politikai intézményeknek, valamint a választóknak a kapcsolatába. A politikusok fő feladata a nemzetközi intézmények által javasolt intézményi reformok és az ezek által sértett, gyakran széles érdekcsoportok közti egyeztetés, aminek megoldása gyakran rendkívül nehéz, vagy akár szinte lehetetlen lehet. 34
Az ilyen helyzet áttekintésére mégis a komparatív institucionalizmus látszik a megfelelőbbnek. Egyértelműen hangsúlyozza az intézményi rendszer szerepét, átalakításának szükségességét, ennek előrevivőit is akadályait. Amint tehát a gazdaság fejlődésének kulcsa a megfelelő intézményrendszer kialakítása, ugyanúgy a megfelelő intézményrendszer kialakítása a kulcsa az előrevivő és a változásokhoz való alkalmazkodást lehetővé politikai rendszer kialakításának is. Mi több, minthogy a legfontosabb intézményi reformok kialakítása politikai határozathozatalt igényel, a politikai rendszer megfelelő működésének van elsődlegessége.
8. Az új elméletek új ajánlásai Az eddigi elméleti elemzés után eljutottunk a szükségszerű befejezéshez: az ajánlásokhoz. Az első pontok bemutatták, hogy a neoklasszikus iskola alkalmatlan a fejlődés kérdésének kezelésére. Alkalmatlan elméletileg, mert hiszen alapvetően stacionárius jellegű, és alkalmatlan gyakorlatilag, mert a fejlődő országok problémáit a legtöbb esetben nem oldja meg sem a fizikai és szellemi tőke gyarapodása, sem a stabilizáció: Amint ezt a későbbi pontok bemutatták, a fejlődés a gazdasági, sőt talán ennél is inkább a társadalmi és politikai intézményrendszer átalakítását igényli, ideértve ezeknek mind a formális, szabályokban rögzített, mind az informális, az elfogadott magatartási normákban kifejeződő elemeit. Az intézményrendszer átalakítása ugyanakkor a tudat, a meggyőződések, az ideológiák átalakítását tételezi fel. Mindezek az elemek országonként és társadalmanként különböznek. Minthogy minden ország és társadalom helyzete és múltja különbözik, az új felfogás – a neoklasszikus iskolával ellentétben – fel- és elismeri az egyes országok eltéréseit, és ennek folytán azt is, hogy minden országnak szükségképpen más utat kell követnie. Ennek a felismerésnek messzemenő következményei vannak mind az egyes országok, mind pedig a nemzetközi pénzügyi szervezetek gyakorlata szempontjából. Az egyes országoknak saját helyzetük alapos felméréséből kell kiindulniuk, a nemzetköz pénzügyi szervezeteknek pedig fel kell ismerniük, hogy nem ajánlhatják ugyanazt a receptet valamennyi országnak. Fel kell ismerniük azt is, hogy a probléma sokkal bonyolultabb, mint az eddig egyoldalúan központi kérdésnek, sőt egyedüli feladatnak tekintett stabilizáció. Ezekből a felismerésekből származnak az alább részletezett általános és speciális következtetések. (8.1) Általános következtetések. Az általános következtetések ismertetésére célszerűnek látszik egy szokatlan megoldásnak a választása, és North legutolsó könyve utolsó előtti fejezete utolsó pontjának szószerinti idézetben való közlése. Ennél jobb összefoglalás az új gazdasági fejlődési elmélet legfontosabb általános következtetéseiről és ajánlásairól nem adható.
35
„Mindazokkal a fenntartásokkal, amelyeket a jobb gazdasági teljesítmény elérésére vonatkozó ismereteinkkel kapcsolatban előadtam, lássunk [végül] valami pozitívabbat erről a témáról. 1. A gazdasági teljesítmény javításának első előfeltétele, hogy világosan megértsük a rossz gazdasági teljesítmény okait. [Ehhez] a különböző termelésitényező- és termékpiacok tranzakciós költségeinek meghatározása a leglényegesebb első lépés. Ezzel az információval visszavezethetjük a rossz teljesítmény okait az intézményi és szervezeti rendszerben rejlő eredetükhöz. A nagy tranzakciós költségek azonban gyakran teljesen megakadályozzák egyes olyan javak vagy szolgáltatások előállítását, amelyeké pedig a termelési tényezőkkel való adott ellátottság folytán nyereséges vállalkozás lenne. Ennek folytán lényeges további előfeltétel a gazdaság potenciális lehetőségeinek alapos megértése is úgy, hogy fel tudjuk mérni a gazdaság által előállítható javak és szolgáltatások körének azt a sokkal szélesebb körét, amelyet a gazdaság a tranzakciós költségek csökkentése esetén előállíthat. 2. Annak érdekében, hogy jobbá tehessük az intézményi rendszert, először tisztán meg kell értenünk ennek az institucionális berendezkedésnek az eredetét. Tudnunk kell, hogy honnan jöttünk, ha tudni akarjuk, hogy hova akarunk eljutni. A társadalom kulturális örökségének ismerete szükséges előfeltétele annak, hogy „megvalósítható” változást vezessünk be. Nem csupán a létező intézményi rendszert megalapozó meggyőződésrendszer világos megértésére van szükség, hanem a meggyőződésrendszer azon elemeinek ismeretére is, amelyek megváltoztathatók, és amelyek [ezzel] lehetővé tehetik produktívabb intézmények bevezetését. Csak ekkor lehetnek meg a fennálló intézmények forrásaira és ezeknek a szervezetek általi alátámasztására vonatkozó ismereteink, valamint a lehetséges strukturális reformra vonatkozó felismeréseink. 3. A már fejlett gazdaságok versenyére való tekintettel a kevésbé fejlett gazdaságoknak meg kell oldaniuk azt a problémát is, hogy hogyan integrálják a szétszórt ismereteket, ami a specializált világban lényeges előfeltétele a hatékony termelésnek. Ezt az intézményi és szervezeti mátrixot nem lehet egyik napról a másikra előállítani. Ezért lényeges lehet a kormányzati beavatkozások széles köre – azzal a fenntartással, hogy ezeket idővel meg kell szüntetni – ahhoz, hogy [a gazdaság] rövidtávon versenyképes legyen. 4. Az a [ténylegesen] megvalósítható rendszer, amely létrehozza a szükséges gazdasági intézményeket és gondoskodik [a velük járó követelmények] hatékony kikényszerítéséről is, szükségszerű előfeltétele a jobb teljesítménynek. Olyan országban, amelyben hiányoznak a formális és informális egyetértésen alapuló politikai intézmények hagyományai, a hatékony politikai rendszerre való átmenethez vagy olyan tekintélyelvű vezetőre van szükség, aki megérti és akarja a szükséges gazdasági rendet, és képes is ennek megvalósítására a nem kormányzati szervezetek (NKSZ-ek vagy NGO-k) és a hatékony külföldi segély igénybevétele útján. [Ez utóbbi esetben] az oktatási, egészségügyi, igazságügyi és más segítségnyújtást hatékonyan tervezik és szolgáltatják azzal a céllal, hogy átadják a szükséges ismereteket és szakértelmet a [segélyezett or36
szág] lakosságának. Ennek externális mellékterméke lesz annak a politikai [jellegű] emberi tőkének a kialakulása, amely a közmegegyezésen alapuló politikai rendszer kiépítéséhez szükséges. Nem látok semmiféle hatékony lehetőséget ennek az alternatív útnak a lerövidítésére, és ez magában foglalja azt a további követelményt is, hogy a hivatalban lévő kormányt „rá kell venni arra”, hogy ne akadályozza az ilyen helyi előrelépéseket és az ismeretek átadását. Ahol megvannak a közmegegyezésen alapuló politika lényeges előfeltételei, az olyan institucionális szabályoknak a kialakítása, amelyek biztosítják a politikai [mechanizmus] nagyobb átláthatóságát, lehetővé teszi a politika hatékonyabb figyelemmel kisérését. Hatalmas irodalma van a hatékony (tehát a gazdasági növekedés előmozdítására vezető) politikai eljárásoknak, és valamennyien, kisebb vagy nagyobb fokban, a Madison által a Federalist Papersben közzétett felismerések változatai. Amint fent megjegyeztem, a gazdasági szabályok módosításának nyertesei és vesztesei is vannak. Fontos, hogy [az érintetteknek] tudomásunk legyen erről, hogy [ennek folytán] szerepük legyen a politikai folyamatban, és hogy a vesztesek képesek legyenek vitatni a javasolt módosításokat. Noha a „Coase-i” megoldások mindig lehetségesek, a költségek és a hasznok ismerete olyan institucionális változásokra vezethet, amelyek csökkenthetik az [intézkedésekkel szembeni] ellenállást. Az előző oldalak egyértelműen világossá tehetik, hogy a gazdasági növekedés elérésének nincs egyértelműen meghatározott útja. Nincs olyan közgazdasági modell, amely számolni tud egy adott társadalom gazdasági növekedésének bonyolult összefüggéseivel. A termelékenység növekedésének forrásai jól ismertek ugyan, a gazdasági növekedés folyamata azonban mégis különböző lesz minden társadalomban, és kifejezésre fogja juttatni az eltérő kulturális örökségeket és az ugyancsak eltérő földrajzi, fizikai és gazdasági adottságokat. Ennek a könyvnek az az üzenete, hogy meg kell érteni a gazdasági növekedés folyamatát, még mielőtt javítani tudnánk a teljesítményt, és hogy alapos ismerettel kell rendelkeznünk a társadalom egyedi tulajdonságairól, még mielőtt megkísérelnénk megváltoztatásukat. Még ezt követően is ismernünk kell az intézményi rendszer megváltoztatásának bonyolultságát ahhoz, hogy hatékonyak legyünk [a rendszer] megváltoztatásának megkísérlése során” (North 2005, 163-165. o.). (8.2) Gyakorlati következtetések. A Meier és Stiglitz (2000) szerkesztésében megjelent nem fejeződik be ajánlásokkal, ami talán elsősorban annak a meggyőződésnek a következménye, hogy nem fogalmazhatók meg különböző országokra általánosan érvényes gyakorlati ajánlások. Ennek folytán és annak érdekében, hogy ne zárjuk le ezt a terjedelmes cikket gyakorlati ajánlások nélkül, célszerűnek látszik az előző alpontban alkalmazott szokatlan megoldás egy változatának alkalmazása: Yusuf és Stiglitz (2000) Meier és Stiglitz (2000) könyvében megjelent cikke rövid összefoglalásának, majdhogynem tartalomjegyzékének közlése. Ez a cikk a fejlesztéssel kapcsolatos lezárt és nyitott kérdéseket tekinti át. Ez a tartalomjegyzékszerű ismertetés szükségképpen csak vázlatos vagy akár elnagyolt lehet.
37
A cikk lezárt kérdésnek tekinti, hogy • melyek a növekedés forrásai; • feltétlenül szükséges a makroökonómiai stabilitás fenntartása; • a fejlődő országoknak liberalizálniuk kell külkereskedelmüket és • alapvető fontosságú a tulajdonjogok biztosítása. Ennél vitatottabb, de ugyancsak eldöntött kérdésnek tekintik azt, hogy • alapvető fontosságú a szegénység csökkentése, és ez nem oldható meg az általános növekedés eredményeinek „lecsöpögése” útján; • a fejlődő országok semmiképpen sem hanyagolhatják el a környezetvédelem kérdéseit és • az államnak fontos szerepe van, olyannyira, hogy a fejlesztési célok nem érhetők el a feladatának megoldására alkalmas, viszonylag tisztességes és megfelelőképpen motivált állami adminisztráció nélkül, amely szorosan együtt tud működni a magán- és nem kormányzati intézményekkel. A jelenlegi trendek közül szerintük a legfontosabb • a globalizáció megfelelő kezelése, különös tekintettel a pénzügyi interdependencia és a globális pénzügyi rendszer kialakulására; • a lokalizáció, ami a globalizáció ellentéte és a helyi önkormányzatok szerepének növekedése; • a környezet leromlása; • a népszaporodás mértékének általánossá váló visszaesése, a világ népességének egy csúcspont felé haladása és elöregedése; • az élelmiszer- és vízellátás biztosítása és • az egyre nagyobb mértékű urbanizáció. A 21. század legfontosabbnak látszó kérdései ugyanakkor • a megfelelő kormányzás és szabályozás, amelynek át kell lépnie a nemzeti határokat, és világméretűvé kell válnia; valamint • az emberi és természeti erőforrásokkal való világméretű gazdálkodás. Az ez utóbbi körbe tartozó, egyenként is hatalmas jelentőségű kérdések itt még csak fel sem sorolhatók. Ez a tartalomjegyzékszerű felsorolás egyértelműen mutatja a fejlesztéssel kapcsolatos szemléletmód és problémakör szinte felmérhetetlen kiszélesedését. Nem is a nagyobb jólét és biztonság elérése, hanem csupán a legsúlyosabb problémák elkerülése érdekében a fejlődéselmélet harmadik generációjának messze túl kell lépnie • az első generációnak azon a szemléletén, hogy a fejlődés útja szinte egyértelműen adott és problémamentes; valamint
38
• a második generációnak azon a szemléletén, hogy a piaci mechanizmus szabad érvényesülése és a stabilizáció megoldja a világ problémáit. (8.3) Néhány lezáró megjegyzés: a nemzetközi összefüggések szerepe. Ez a terjedelmes cikk elsősorban leíró és ismertető jellegű, és semmiképpen sem egészíthető ki részletekbe menő bírálattal, vagy különösképpen a továbbfejlesztés kísérletével. Mégis meg kell jegyezni a következőket. A North által kifejtett nézetek és az ennek a pontnak az első alpontjában kifejtett általános következtetések jellegzetesen egy-egy – általában állam formájában megszervezett – társadalomra vonatkoznak. Azt fogalmazzák meg, nagyon helyesen, hogy a társadalmak különbözők, fejlődési útjaik is különbözők, és ezért a fejlődés meggyorsítására, kiegyensúlyozására és eredményessé tételére vonatkozó javaslatoknak is különbözőknek kell lenniük. Ez úgy is megfogalmazható, hogy ez a felfogás, történeti szemléletének megfelelően, az egyes társadalmak individualitását hangsúlyozza. Korunkban azonban óriási erők hatnak éppen ez ellen az individualitás ellen. Sokkal nagyobbak az ismereteink más társadalmakról, mint bármikor voltak, ezek az ismeretek nagy hatással vannak minden társadalomra, és csökkentik az egyes társadalmak individualitását. Ismét más és még nagyobb erők – a nemzetközit tőke és a nemzetközi intézmények – tudatosan és határozottan törekszenek az egyes társadalmak befolyásolására és individualitásuk csökkentésére. Ezt lehet helyeselni vagy helyteleníteni, de nem lehet ezzel nem számolni. A világ és országainak helyzete ezért az egyes társadalmak individuális örökségének és a világméretű változásoknak eredőjeként alakul. Azok a változások, amelyekhez az intézményrendszernek a North értelmezése szerinti nem ergodikus világban alkalmazkodniuk kell, nagyrészt sőt elsősorban külföldről erednek, főként a fejlődő és átalakuló országok esetében. A társadalmaknak és intézményrendszereiknek ezek szerinti átalakítását tehát nagy vagy akár döntő részben a társadalmakon kívüli – külföldi és nemzetközi – szervezetek befolyásolják, és ezek sokszor hatalma sokszor nagyobb, mint az egyes társadalmaké vagy államoké. Az autonóm és a külföld által diktált változások ütközésével állunk tehát szemben. Ezt a dimenziót talán még határozottabban kellene figyelembe venni, mint ahogy ezt az itt ismertetett művek teszik. Ugyanez talán még határozottabban mutatkozik meg az ezt megelőző alpontban, a gyakorlati következtetések között. Ezek sorában egyértelműen láthatjuk, hogy a környezet leromlása; a népszaporodás mértékének általánossá váló visszaesése, a világ népességének egy csúcspont felé haladása és elöregedése; az élelmiszer- és vízellátás biztosítása és az egyre nagyobb mértékű urbanizáció világméretű problémává vált, és csak világméretekben kezelhető. Ezek a nem ergodikus világ olyan változásai, amelyek világméretű intézményi reformokat és megfelelően működő, ezekhez a világméretű változásokhoz kellőképpen alkalmazkodó szervezeteket igényelnek. A világ legfontosabb kérdése talán az egyes társadalmak autonóm fejlődése és a világméretű
39
problémák világméretű kezelése közötti megfelelő arány és kapcsolat kialakítása.
Összefoglalás Ennek a terjedelmes cikknek az első öt pontja azt mutatta be, hogy a gazdasági fejlődés elméletének első két generációja és a neoklasszikus elmélet nem ad és nem is adhat megfelelő választ a fejlődés problémáira. Az ezt követő pontok azt támasztják alá, hogy a problémák megoldásának kulcsa a gazdasági, politikai és társadalmi intézményrendszer reformja. Az utolsó oldalak az emberiség előtt álló problémák mérhetetlen nagyságára és bonyolultságára mutatnak rá azzal, hogy ezek a kérdések semmiképpen sem kezelhetők a neoklasszikus közgazdaságtan eszközeivel, a fejlődési folyamat leegyszerűsített szemléletével, és azzal az elképzeléssel, hogy minden megold a piaci automatizmus és a stabilizáció. A mai nem ergodikus világban a jövő legfontosabb feladatának az egyes társadalmak individuális problémáinak és a világ egésze közös problémáinak kezelésére alkalmas, konzisztens individuális és világméretű intézményi és szervezeti rendszer kialakítása látszik
Irodalom Adelman, Irma (2000): Fallacies in Development Theory and Their Implications in Policy. Megjelent: Meier – Stiglitz (2000) 113-132. o. Arrow, Kenneth J. (1951): Alternative Approaches to the Theory of Choice in RiskTaking Situations. Econometrica, 19/4, 404-437. o. Idézi: North (2000, 13. o.). Balogh Tamás és P. P. Streeten (1963/67): The Coefficient of Ignorance. Bulletin of the Oxford University Institute of Economics and Statistics, 25/2. (1963. május), 99107. o. Magyar nyelven rövidítve megjelent „Tudatlanságunk koefficiense” címmel Szakolczai (1967) 364-372. o. Coase, R.(1980): The Problem of Social Cost. The Journal of Law and Economics (1980/3) 1-44. o Csaba László (2005): Releváns közgazdaságtan. Douglass North: Understanding the Process of Economic Change. Külgazdaság, XLIX/3. (2005. március) 67-69 o. Domar, Evsey D. (1947/1963): Expansion and Employment. The American Economic Review (1947. március) 34-55. o. Magyar nyelven megjelent „Az expanzió és a foglalkoztatás” címmel, Szakolczai (1963) 137-168. o. Evans, Peter B., Dietrich Rueschenmaier és Theda Skocpol (1985): Bringing the State 40
Back In. Cambridge University Press, Cambridge, 1985, x + 390 o. Grindle, Merilee S. (2000): In Quest of the Political: The Political Economy of Development Policymaking. Megjelent: Meier – Stiglitz (2000) 345-380. o. Gustafson, W. Eric (1962/1967): Research and Development, New Products, and Productivity Change. The American Economic Review, LII. (1962. május) 177-186. o. Magyar nyelven megjelent „A kutatás és a fejlesztés, az új termékek és a termelékenység-változás” címmel, Szakolczai (1967) 387-395. o. Haggard, Stephan és Robert R. Kaufman (1992): The Politics of Economic Adjustment. International Constraints, Distributive Conflicts, and the State. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 336 o. Harrod, Sir Roy (1948/1963): Towards a Dynamic Economics. Some Recent Developments of Economic Theory and Their Application to Policy. Macmillan, London, 1948, ix + 167 o. Magyar nyelven megjelent „Dinamikus közgazdaságtan felé” címmel, Szakolczai (1963) 169-191. o. Harrod, Sir Roy (1960/1963): Second Essay in Dynamic Theory. The Economic Journal, (1960. június), 277-298. Magyar nyelven megjelent „Második tanulmány a dinamikus közgazdaságtanról” címmel, Szakolczai (1963) 309-327. o. Hoff, Karla és Joseph E. Stiglitz (2000): Modern Economic Theory and Development. Megjelent: Meier – Stiglitz (2000) 345-380. o. Intriligator, Michael D. (1965/1967): Embodied Technical Change and Productivity in the United States 1929-1958. The Review of Economics and Statistics, XLVII. (1965. február) 65-70. o. Magyar nyelven megjelent „A megtestesült technikai változás és a termelékenység az Egyesült Államokban 1929-1959” címmel, Szakolczai (1967) 163173. o. Kuczynski, Pedro-Pablo és Willianson, John (eds.) (2003): After the Washington Consensus. Restarting Growth and Reform in Latin America. Institute for International Economics, Washington, D. C., 373 o. Lucas, Robert (1981): Tobin and Monetarism: A Review Article. Journal of Economic Literature, 19/2 (1981. június) 558-567. o. Idézi: North (2000, 13. o.). Mansfield, Edwin (1965/1967): Rates of Return from Industrial Research and Development. American Economic Review, LV/2. (1965. május) 310-322. o. Magyar nyelven megjelent „Az ipari kutatás és fejlesztés hozadéka” címmel, Szakolczai
41
(1967) 364-372. o. Mátyás Antal (2004): Az új osztrák iskola általános jellemzése. Közgazdasági Szemle, LI/10 (2004. október) 936-947. o. Meier, Gerald M. (ed.) (1991): Politics and Policy Making in Developing Countries. Perspectives on the New Politival Economy. International Center for Economic Growth, ICS Press, San Francisco, California, 369 o. Meier, Gerald M. (2000): The Old Generation of Development Economists and the New. Megjelent: Meier – Stiglitz (2000) 13-50. o. Meier, Gerald M. és Joseph E. Stiglitz (eds.) (2000): Frontiers of Development Economics. The Future in Perspective. The World Bank és Oxford University Press, Oxford és New York, 2000. december, x + 575 o. Mihalik István (1993): 1993 közgazdasági Nobel-díjasai – Fogel és North. Gazdaság és társadalom, 142-153. o. Minasian, Jora M. (1962/1967): The Economics of Research and Development. National Bureau of Economic Research és Princeton University Press, Princeton, 1962, 93-141. o. Magyar nyelven rövidítve megjelent „A kutatás és fejlesztés gazdaságtana” címmel, Szakolczai (1967) 373-386. o. North, Douglass C. (1990): Institutions, Institutional Change, and Economic Performance. Cambridge University Press. Először kiadva 1990, újranyomtatva 1991 (kétszer), 1992, 1993 (kétszer) 1994, 1995, 152 o. North, Douglass C. (1992): Transaction Costs, Institutions, and Economic Performance. International Center for Economic Growth, 32 o. North, Douglass C. (2005): Understanding the Process of Economic Change. Princeton University Press, Princeton and Oxford, 187 o. North, Douglass C. és Robert Paul Thomas (1973): The Rise of the Western World. A New Economic History. Cambridge University Press, Cambridge, New York, Melbourne, First published 1973, reprinted 1976, 1977, 1979, 1980, 1982, 1984, 1985, 1988, 1989, 1992, 1993, 171 o. Phelps, Edmund E. (1961/1967): The Golden Rule of Accumulation: A Fable for Growthmen. The American Economic Review, LI. (1961. szeptember) 638-643. o. Magyar nyelven megjelent „A felhalmozás aranyszabálya (Tanmese) címmel, 42
Szakolczai (1967) 266-275. o. Phelps, Edmund E. (1965/1967): Second Essay on the Golden Rule of Accumulation. The American Economic Review, LV. (1965. szeptember) 733-814. o. Magyar nyelven megjelent „Második értekezés a felhalmozás aranyszabályáról” címmel, Szakolczai (1967) 276-296. o. Rostow, W. W. (1963/1967): The Stages of Economic Growth. A szerző The Process of Economic Growth, Oxford University Press, Oxford, xii + 372 o. c. könyvének XIII. fejezete, 307-328. o. Magyar nyelven megjelent „A gazdasági növekedés szakaszai” címmel, Szakolczai (1967) 329-346. o. Schultz, Theodore W. (1961/1967): Investment in Human Capital. The American Economic Review, LI. (1961 március), 1-17. o. Magyar nyelven megjelent „Beruházás az emberi tőkébe” címmel, Szakolczai (1967) 322-341. o. Solow, Robert M. (1957/1967): Technical Change and the Aggregate Production Function. The Review of Economics and Statistics, XXXIX. (1957) 312-320. o. Magyar nyelven megjelent: „A technikai változás és az aggregált termelési függvény” címmel, Szakolczai (1967) 122-140. o. Solow, Robert M. (1960/1967): Investment and Technical Progress. In: Arrow, Kenneth J., Karlin, S. és Suppes, P. (eds.): Mathematical Methods in Social Sciences, Stanford University Press, Stanford, California, 1960, 89-104. o. Magyar nyelven megjelent ”A beruházás és a technikai haladás” címmel, Szakolczai (1967) 141-151. o. Solow, Robert M. (1962/1967): Technical Progress, Capital Formation, and Economic Growth. American Economic Review, Papers and Proceedings, LII. (1962. május), 7686. o. Magyar nyelven megjelent „A technikai haladás, a tőkeképződés és a gazdasági növekedés” címmel, Szakolczai (1967) 152-162. o. Solow, Robert M.: (1985) Economic History and Economics. American Economic Review, LXXV/2 (1985. május), 328-331. o. Idézi: North (2005), 19. o. Stiglitz, Joseph E. et al. (1989): The Economic Role of the State. Edited by Arnold Heertje. Basil Blackwell, In association with Bank Insinger de Beaufort NV., 178 o. Szakolczai György (szerk.) (1963): A gazdasági fejlődés feltételei. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 432 o. Szakolczai György (szerk.) 1967: A gazdasági növekedés feltételei. Közgazdasági és Jogi könyvkiadó, Budapest, 432 o.
43
Szakolczai György (2005a): A mai közgazdaság-tudomány belső ellentétei és korunk alapvető kérdéseinek eltérő megítélése. Valóság, XLVIII/9. (2005. szeptember) 85102. o. Szakolczai György (2005b): A washingtoni konszenzus és ami utána következik. Külgazdaság, XLIX/10. (2005. október), 26-46. o. Williamson, John (ed) (1990): Latin American Adjustment: How much has happened. Institute for International Economics, Washington, D. C., 445 o. Williamson, John (ed) (1994): The Political Economy of Policy Reform. Institute for International Economics, Washington, D. C., 601 o. Yusuf, Shahid és Joseph E. Stiglitz (2000): Development Issues: Settled and Open. Megjelent: Meier és Stiglitz (2000) 227-268. o.
Jegyzetek * A cikk az Általános Vállalkozási Főiskola 10. jubileumi tanévében és a Magyar Tudomány Napja alkalmából 2005. november 10-én megrendezett tudományos konferencián elhangzott és ezzel azonos című előadáson alapul, és annak nagymértékben kiterjesztett szövege. A szerző ez úton köszöni meg Farkas Péternek a kézirat első változatának elolvasását és értékes megjegyzéseit. A fennmaradó hibákért csak a szerző a felelős.
44
