A francia német együttműködés Magyarország szemszögéből, a rendszerváltás korszakában

A francia–német együttműködés Magyarország szemszögéből, a rendszerváltás korszakában Fejérdy Gergely

A francia–német együttműködés a keleti blokkból nézve

S

zokatlan, de rendkívül informatív a francia–német együttműködést egy harmadik ország szemszögéből és annak forrásaira támaszkodva vizsgálni. Miközben szinte közhelynek számít, hogy Berlin és Párizs viszonya meghatározó volt a 20. századi európai nemzetközi kapcsolatok alakulása szempontjából, alig található olyan elemzés, amely a páros működését kívülről szemléli. Még ritkább, hogy a középkelet-európai országok egyikének forrásai képezik az együttműködés egyes korszakai vizsgálatának alapját. Sokszor talán az gátolhatja az ilyen jellegű kutatást, hogy azt feltételezik, hogy Párizs és Berlin viszonyának az adott államok kormányai, diplomáciája aligha szentelt komolyabb figyelmet. A lépésről lépésre hozzáférhetővé váló levéltári források azonban rácáfolnak erre a hipotézisre, különösen, ha a berlini fal leomlása körüli éveket vesszük górcső alá. Az 1980-as és 1990-es évek fordulójának fontos nemzetközi eseményei különösen is ráirányították a figyelmet a francia–német viszonyra. A vasfüggöny mögötti középkelet-európai államok, elsősorban a történelmi tapasztalatokat szem előtt tartva, igyekeztek minél jobban tájékozódni a François Mitterrand és Helmut Kohl alkotta páros elképzelései felől. A Német Demokratikus Köztársaság állampolgárai előtt a nyugati határait 1989. augusztus 24-én megnyitó Magyarország különleges figyelmet szentelt e relációnak. Párizs és Bonn együttműködéséről a magyar diplomáciai iratok és hírszerzői jelentések nagy számban állnak a kutató rendelkezésére. Budapest nem 1989-ben kezdett a témával foglalkozni, hanem gyakorlatilag már a II. világháborút követő időszakban visszatérő szempont volt Párizs és a részekre osztott Németország kapcsolatának vizsgálata. A magyar kormányzat az 1963. január 22-én aláírt Élysée-szerződést követően különleges gyanakvással tekintett a német–francia együttműködés intézményesülésére. Maga Kádár János így kommentálta ezt az eseményt: Ez az új szerződés, amit a közelmúltban tető alá hoztak, természetesen a francia és a nyugatnémet monopóliumok szerződése. Ez egyfajta együttműködést határozott el Franciaország és Nyugat-Németország között 74

Külügyi Szemle

A francia–német együttműködés Magyarország szemszögéből

gazdasági, politikai, diplomáciai és katonai vonalon is. Ez persze olyasfajta szövetség, hogy mindkét szerződő félnek vannak hátsó gondolatai is, ahogyan az imperialista szerződések esetében rendszerint van. Tudniillik De Gaulle elképzelése az, hogy a nyugatnémet monopóliumok erejére is támaszkodva kivívja a francia hegemóniát Európa ügyeiben. Adenauerék elképzelése pedig az, hogy a francia szövetséget addig támogassák, míg végül Nyugat-Európában a hegemóniát majd ők szerzik meg. Ennek az összefogásnak, szerződésnek az éle természetesen – amint ilyen szerződéseknél lenni szokott – a két ország dolgozó népe ellen irányul, Nyugat-Európa népei ellen irányul, s a szocialista tábor ellen irányuló gazdasági, politikai, katonai tömörülés, a francia–nyugatnémet szerződés […] ugyanakkor nem kis mértékben Egyesült Államok-ellenes és Anglia-ellenes is […]. Ezzel kapcsolatban a mi feladatunk természetesen az, hogy ez ellen a szerződés ellen, mint döntően reakciós szerződés ellen, harcoljunk: politikai eszközökkel, felvilágosító munkával, hogy leleplezzük reakciós jellegét, különösen abban a vonatkozásban, hogy Nyugat-Németország ezen keresztül szeretne hozzájutni az atomfegyverhez.1 A Kádár János szájából elhangzott szavak jól summázzák a magyar kommunista hatóságok hozzáállását a német–francia együttműködés kérdéséhez. Ez a szemlélet nemigen változott a hidegháborús korszakban. Párizs és Berlin kapcsolatában Budapest elsősorban a keleti blokkra, így Magyarországra vonatkozó biztonságpolitikai kockázatokat látott. A katonai jellegű együttműködés vélt és valós következményei különösen is foglalkoztatták a magyar hatóságokat. Az 1970-es évektől egyre nagyobb teret nyertek ugyanakkor a védelmi kérdések mellett a gazdasági és a politikai szempontok is a francia–német páros működésének nyomon követésekor. Az 1980-as évekre az már egyre kevésbé „gyanús” együttműködésként jelenik meg a magyar külügyi dokumentumokban, sokkal inkább a térség jövője szempontjából meghatározó tényezőként.

A Német Szövetségi Köztársaság és Franciaország a magyar külpolitika szemszögéből a rendszerváltás idején és az azt megelőző években Az 1956-os események után nemzetközileg hosszú ideig elszigetelődött a Kádár János által vezetett Magyarország, ám azt követően, hogy a „magyar ügy” 1962 őszén lekerült az ENSZ közgyűlésének napirendjéről, illetve az 1959-től lépésről lépésre végrehajtott részleges amnesztia következtében lassan újra némi mozgásteret nyert. Így a budapesti vezetés – a belpolitikai szempontokat szem előtt tartva – többek között (elsősorban) a gazdasági és kulturális, illetve a turisztikai kapcsolatok tekintetében egyre nagyobb nyitottságot mutatott Nyugat-Európa felé. 2013. tél

75

Fejérdy Gergely

Kádár János főként az életszínvonal emelkedését próbálta előmozdítani, hogy az 1956-os súlyos örökségről el tudja terelni a figyelmet, és hogy az elégedetlenség vitorlájából részlegesen kifogja a szelet. A cél elérése érdekében Magyarország az 1960-as évek végétől többek között gazdasági reformot próbált életbe léptetni. Ez volt az ún. „új gazdasági mechanizmus”. Kidolgozása és megvalósítása csak fokozatosan történt ugyan, és anélkül hogy a szovjet típusú rendszer lényegében megváltozott volna, de a nyugat-európai államokkal egyre intenzívebb kapcsolatokat eredményezett. Így például az 1970-es évekre Magyarország a termelés növelése, hatékonyabbá tétele érdekében egyre nagyobb arányban vásárolt nyugati berendezéseket. 1972-től – a keleti blokkban példanélküli módon – Budapest engedélyezte a nyugati cégekkel közös magyar vegyesvállalatok alapítását. 1974-ben, elsőként, a német Siemens élt ezzel a lehetőséggel. 1988-ban már a teljesen külföldi tulajdonban lévő cégek megtelepedését is engedélyezték Magyarországon, ami tovább erősítette a nyugati érdeklődést az ország iránt. 2 A magyar gazdasági reformokat szociális és hangulatjavító intézkedések is kísérték. Így például jelentős bérkompenzációkat hajtottak végre, a katonai szolgálati időt lecsökkentették, továbbá 1979-ben Ausztria és Magyarország között megszűnt a vízumkényszer, 1987-től pedig állampolgári jogon járt minden magyarnak az útlevél. Budapest a szovjet mintájú kommunizmustól távolodni látszott. A helsinki határozatok aláírása után egyre élénkülő ellenzéki élet többé-kevésbé megtűrt volt, súlyos rendőri visszaélések már ritkábban történtek. Mindazonáltal alapvető változásokról aligha beszélhetünk: a szovjet típusú államberendezkedés továbbra is realitás maradt. Az 1980as évek elejétől egyre erősödő belső „erjedés” és az uralkodó párton belül is növekvő megosztottság ellenére Magyarország még mindig a kommunista tábor tagja volt, még ha a keleti blokk egyik legnyitottabb és legélhetőbbnek vélt országának is számított. A mögött, hogy a nyugati világban a magyar pártfőtitkár megítélése megváltozott, többek között „az amerikai külpolitika Kelet-Európa-felfogása fokozatos és mélyreható változása állt, amely változás lényege a hetvenes évek elejére a szovjet birodalom kelet-európai szövetségesei lassú demokratizálódásának és az óvatos függetlenedésének elérése volt”.3 Így az 1980-as évek második felére Magyarország – jóllehet jelentős gazdasági válsággal küszködött és eladósodása egyre súlyosabb méreteket öltött4 – a nyugati szemlélők számára az egyik legígéretesebb modellállammá vált. Ezt az értékelést jól példázza, hogy Ronald Reagan elnökségének két periódusa alatt – Mihail Gorbacsov mellett – a magyar főtitkár volt az egyetlen, aki a szocialista táborból meghívást kapott, és ellátogathatott Washingtonba.5 Ez az 1960-as évektől tartó folyamat, amely egy megtűrt államból fokozatosan megkülönböztetett figyelmet élvező országgá változtatta Magyarországot, tetten érhető volt a magyar–francia és a magyar–német hivatalos kapcsolatokban is, amelyek jelentős fejlődésnek indultak ebben az időszakban. Budapest a nyugati országok közül Ausztria mellett különösen a Franciaországgal és az NSZK-val való kapcsolatok kiépítésére és 76

Külügyi Szemle


elmélyítésére figyelt oda az 1970-es és az 1980-as években. Ez a politikai, gazdasági és kulturális nyitás értelemszerűen befolyásolta Párizs és Bonn viszonyának magyar nyomon követését, így érdemes ezekben a relációkban néhány fontosabb tényezőre röviden felhívni a figyelmet. Párizs és Budapest 1963. december 17-én aláírta azt a dokumentumot, amely nagykövetségi szintre emelte a két ország hivatalos viszonyát. A Német Szövetségi Köztársaság és Magyarország között a kétoldalú diplomáciai kapcsolatokat tíz évvel később, 1973 decemberében rendezték.6 Korábban a két ország csak egy budapesti, illetve egy kölni kereskedelmi kirendeltséget működtetett, amelyek 1969. október 15-e után vízumkiadási és útlevél-kezelési joggal is bírtak. Az NSZK-val fennállt kapcsolatokat természetszerűen nagymértékben befolyásolta az NDK és Magyarország viszonya is, habár a magyar vezetés megpróbált a két Németország között lavírozni, kerülve a kényes kérdéseket. A francia–magyar érintkezésben leginkább a kultúra területén volt tapasztalható jelentős fejlődés, amit tovább erősített az 1965. október 26-án parafált államközi egyezmény is.7 A valódi, látványos aktivitás az 1970-es évek második felében mutatkozott a kétoldalú kapcsolatokban, amit jól kifejeztek a hivatalos látogatások is. Erre az időre az NSZK–magyar kapcsolatok is komoly fejlődésnek indultak. Anélkül hogy felsorolnánk a rendszeres és egyre szerteágazóbb hivatalos (pl. miniszteri) párizsi, bonni és budapesti találkozókat, a legfelsőbb szintű látogatások bemutatásával is érzékeltethető a kétoldalú kapcsolatok dinamikája. Elsőként, már 1974-ben, Helmut Schmidt hatalomra jutásakor merült fel Kádár János nyugat-németországi meghívásának a lehetősége. Végül azonban a nemzetközi konstellációk csak 1977-ben tették lehetővé a bonni látogatást, ami akkor még Moszkva nemtetszését váltotta ki. Kádár egy évvel később Párizsba is ellátogatott, ahol Valéry Giscard d’Estaing köztársasági elnökkel és az akkor ellenzékben lévő Szocialista Párt (PS) vezetőjével, François Mitterrand-nal is tárgyalt. A két politikus első, 1976-os budapesti, illetve az 1978-as párizsi találkozása kölcsönös szimpátiát váltott ki, ami később pozitívan befolyásolta a francia–magyar viszonyt.8 Kádár látogatását elnökként 1982-ben viszonozta Mitterrand.9 Az előző évben megválasztott francia államfő a keleti blokk országai közül először Magyarországra utazott, ami önmagában is jelezte Budapest nemzetközi elismerését, illetve a magyar vezetés jó kapcsolatait a nyugat-európai szociáldemokrata pártokkal. Ezt követően Mitterrand még egyszer, 1990 januárjában10 járt Budapesten, Kádár pedig 1984-ben tett utolsó nem hivatalos látogatást Párizsban. Utódja, Grósz Károly 1988 novemberében, a minisztertanács elnökeként kereste fel a francia fővárost. Budapest különösen a nemzetközi elismertséget és azon keresztül mozgásterének növelését, illetve a gazdasági előnyöket kereste Párizsban. Az inkább látványos, mint mély kétoldalú kapcsolatok az 1980-as évek végére egyre szélesebb körűvé váltak, óvatosan igazodva a felgyorsuló világpolitikai eseményekhez. 2013. tél

77

Fejérdy Gergely

A francia–magyar magas szintű találkozókkal párhuzamosan, a német–magyar érintkezésben szintén fontos szerepet játszottak a hivatalos látogatások. Így például 1979-ben Helmut Schmidt utazott Budapestre.11 A találkozón jelentős hangsúlyt kaptak a két ország gazdasági kapcsolatai, és a legfontosabb nemzetközi dossziékban is nagy egyetértés látszott a két politikus között. Kádárnak azonban kínosan kellett ügyelnie a Szovjetunió álláspontjának betartására. A magyar pártfőtitkár 1982-ben ismét Bonnba utazott, ekkor azonban a nemzetközi viszonyok – főleg a lengyelországi szükségállapot, az afganisztáni háború, illetve a kelet–nyugati kapcsolatok befagyasztását szorgalmazó amerikai politika – behatárolták a magyar pártvezető mozgásterét.12 Mindazonáltal ez a bonni út is jól mutatta, hogy Kádár a „kis hidegháború” idején is kész volt a két blokk közötti párbeszéd fenntartására. Budapest nyitottságában jelentős motivációt jelentett Magyarország pénzügyi csődjének elkerülése: az NSZK által néhány hónappal korábban biztosított, 600 millió márka hitel a szakadék széléről húzta vissza hazánkat. Schmidt utódja, Helmut Kohl is nyitott volt Budapest felé. Kancellárként 1984. június 21–23-án tett látogatást Magyarországon. Kádár a szovjet érdekekkel szemben, a kétoldalú kapcsolatok befagyasztása helyett azok további elmélyítése mellett tett hitet. A tárgyalásokon leginkább a gazdasági viszony volt napirenden, de a biztonságpolitikai kérdések is szóba kerültek. Bonn és Budapest többek között egyetértett abban, hogy az atomtöltetű rakétákat vonják ki Európából. A kétoldalú kapcsolatok a továbbiakban folyamatos fejlődést mutattak, és egymást követték a miniszteri szintű látogatások. A német kancellár 1989. december 16–18-án (Mitterrand útja előtt egy hónappal) tartózkodott ismét Magyarországon, amikor is beszédében kihangsúlyozta az ország iránti rokonszenvét és hazánknak a rendszerváltásban játszott szerepét.13 Helmut Kohl az 1990-es években többször is tett hivatalos látogatást még Budapesten (például 1992. február 6–7-én), de akkor már Antall József meghívására és a kétoldalú kapcsolatokat tovább dinamizáló német–magyar alapszerződés aláírására.14 Magyar részről is egymásnak adták a kilincset a miniszteri delegációk NyugatNémetországban. Így, többek között, Grósz Károly 1987 októberében, még miniszterelnökként látogatott Bonnba, ahol egymilliárd márkás hitelről szóló megállapodást kötött. 1989 augusztusában utódja, Németh Miklós utazott az NSZK-ba.15 Azt, hogy Budapest szemszögéből Németország és Franciaország milyen fontos volt, jól mutatja, hogy a rendszerváltás után szabadon megválasztott magyar miniszterelnök első hivatalos külföldi útja – a Varsói Szerződés Tagállamai Politikai Tanácskozó Testületének 1990. június 6–8. között Moszkvában tartott, döntő jelentőségű ülését leszámítva16 – Bonnba,17 illetve Párizsba vezetett. Antall József a soproni osztrák–magyar csúcstalálkozó befejezését követő napon, 1990. június 19-én utazott Németországba. A többnapos, számos helyszínen zajló látogatás után a magyar miniszterelnök 1990. június 22–23-án Párizsban folytatott hivatalos tárgyalásokat.18 Ez az utazás azonban már egy új korszakot nyitott meg, amelyben a cél Magyarország euroatlanti integrációja volt. 78

Külügyi Szemle


Jóllehet az 1970-es és 1980-as években a magyar politikai vezetésben nem volt teljes egyetértés a nyugati országokkal való kapcsolatok vonatkozásában, Budapest lépésről lépésre, elsősorban gazdasági és belügyi érdekektől hajtva, a reformkommunista szárny nyomására, mégis megvalósított egyfajta nyitást. A helsinki folyamattal elindult, blokkok közötti párbeszéd jó alkalmat biztosított a Kádár-rendszer számára, hogy nagyobb mozgásteret szerezzen magának a külpolitikában. Budapest az 1970-es évek második felétől látványos, de alapvetően a status quóra gondosan ügyelő nyugati kapcsolatépítésbe kezdett. A magyar törekvések kulcsállamai között volt az NSZK és Franciaország. Ezt jól mutatta az a tény is, hogy Kádár János hivatalos nyugati látogatásra – Rómát és Helsinkit leszámítva – csak Párizsba és Bonnba utazott a több mint harmincéves regnálása alatt. Mindezeket figyelembe véve nem érdektelen megvizsgálni, miként vélekedtek és milyen információkkal rendelkeztek a francia–német párosról a magyar hivatalos körök a rendszerváltozás körüli években.

A francia–német együttműködés a „késő Kádár-kori” Budapestről nézve A magyar diplomáciai és hírszerzési iratokból kiderül, hogy a francia–német viszonyt François Mitterrand 1981. májusi hatalomra jutását követően fokozott érdeklődés övezte.19 A keleti blokkban általában azt feltételezték, hogy az új francia elnök és a német kancellár közötti kapcsolatok szorosságát illetően lényeges változás nem következik be. Ennek jelét látta a magyar hírszerzés abban, hogy Mitterrand első külföldi látogatója Helmut Schmidt volt.20 A budapesti belügyi szervekhez eljutott későbbi elemzések is zömében ezt erősítették meg. Így például az 1982. február 25-én Párizsban, az NSZK nagykövetségén21 lezajlott találkozó után az NDK hírszerzése, a Stasi által készített részletes, 14 oldalas dokumentum tartalma szerint Mitterrand és Helmut Schmidt viszonya már ez utóbbi és Giscard d’Estaing közismerten jó kapcsolatára emlékeztető.22 A tanulmány mindazonáltal kiemelte azokat a témaköröket is, amelyek Bonn és Párizs viszonyában a bizalmatlanságot növelik. A „szocialista testvér országok” illetékes szervei, így a magyar belügyi hírszerzés is megkapta az NDK-ban készült dokumentumot, néhány hónappal a francia elnök budapesti látogatása előtt. A lefordított és sokszorosított szövegben mindenekelőtt szó esett az Élysée-palota urának Helmut Schmidt politikájával kapcsolatos aggodalmairól. A hírszerzői elemzés így fogalmaz: „Mitterrand attól fél, hogy az NSZK-ban »semlegességi irányzat« alakulhat ki. Ez pedig Franciaország számára veszélyes, mivel ez által egész Európa ellenállási képessége gyengülne a szovjet hegemóniával szemben.” A szerzők szerint a francia elnököt nyugtalanította az NDK és az NSZK között zajló 2013. tél

79

Fejérdy Gergely

párbeszéd is.23 Ezen kívül kiemelték, hogy Bonn részéről Franciaország gazdasági helyzete keltette a legnagyobb aggodalmat. Az NSZK kormányát Mitterrand költségigényes intézkedései nyugtalanították. A dokumentum a kölcsönösen megjelent félelmek mellett a közös álláspontokra is ráirányította a figyelmet. Így többek között azt hangsúlyozta, hogy „az NSZK és Franciaország konzultációinak fő tárgya a lengyel eseményekre24 való nyugati reagálás és Nyugat-Európa megtartása az ezzel kapcsolatban támasztott amerikai szankciókkalkövetelésekkel szemben.” Az elemzés szerzői szerint Mitterrand és Schmidt szoros együttműködésében nem lehet kételkedni: „Franciaországnak és az NSZK-nak egybehangzó nézete van mindenekelőtt a NATO kettős határozatáról,25 a kelet–nyugati kapcsolatok további fejlődéséről, valamint a nyugat-európai–amerikai viszonyról.” A magyar vélemény nem különbözött az NDK-ban készült elemzéstől, miszerint a francia elnök és a nyugatnémet kancellár között – néhány hagyományos nézeteltérést leszámítva – különösen is jó a kapcsolat. Ez az értékelés 1982 októbere után sem változott, amikor Helmut Schmidtet a kereszténydemokrata Helmut Kohl követte a bonni kormány élén. A magyar Belügyminisztérium külföldi hírszerzéssel foglalkozó csoportfőnökségén 1983 februárjában készült feljegyzés ezt jól illusztrálja. A dokumentum az NSZK szociáldemokrata pártjának (SPD) Mitterrand külpolitikájáról alkotott kritikáját mutatja be. A szöveg kiemeli, hogy a francia elnök Kohl kancellárral teljes egyetértésben cselekszik. A német szociáldemokraták legnagyobb megütközésére a francia testvérpárt, Mitterrand-nal az élen, a CDU külpolitikai irányvonalát támogatja. A dokumentum többek között ezt tartalmazza: „Az SPD-vezetés a francia elnök magatartásában olyan törekvést lát, hogy [az] az NSZK kárára szeretné megerősíteni Franciaország biztonságát azzal a céllal, hogy egy esetleges európai nukleáris konfliktus kizárólag az NSZK-t érintse.”26 A magyar szervek, akik még 1981-ben úgy vélték, hogy a francia és a nyugatnémet szociáldemokraták viszonya különösen is szívélyes,27 kénytelenek voltak lépésről lépésre revideálni véleményüket. Az 1984. november 28–30-án Bonn egyik kerületében, Bad Godesbergben tartott (12.) német–francia konferencián elhangzottakról készült jelentés, amely a német szociáldemokraták felháborodásáról ad számot, legalábbis ezt támasztja alá.28 A dokumentum szerzői többek között rámutattak arra, hogy: a kollokvium[on] kínos feltűnést keltett Jacques Huntzingernek,29 a francia szocialista párt nemzetközi kérdésekkel foglalkozó titkárának felszólalása. Huntzinger a többi között azt fejtegette, hogy Párizsnak és Bonnak egységes keleti politikát kellene folytatnia azzal a távlati céllal, hogy előmozdítsák a kelet-európai országok felszabadítását. A kollokviumon részt vevő néhány francia diplomata elképedt e kijelentés hallatára, a jelen lévő SPD-képviselők pedig élesen bírálták ezt a felszabadítási politikát és hangsúlyozták, hogy ez semmi esetre sem lehet egy reális keleti politika célkitűzése.30 80

Külügyi Szemle


A korszak magyar hírszerzési dokumentumainak szerzői úgy értékelték, hogy Mitterrand hatalomra jutása után a védelmi kérdésekben a francia–német együttműködés fokozatos erősödése érzékelhető. Az elemzések szerint a katonai együttműködés jelentős mértékben Párizs érdeke.31 Ezzel kapcsolatban megállapították, hogy „a franciák a vezető szerepet meg akarják őrizni. A nyugatnémetekkel a hagyományos fegyverzet gyártása és hadrendbe állítása terén szándékoznak együttműködni, de semmi esetre sem engednek nekik beleszólást a francia nukleáris elrettentő erő felhasználásába, bár azt az utóbbi időben nyugatnémet részről felvetették”.32 Az elemzők úgy vélik, Párizs nem kívánja, hogy katonai téren az NSZK egy „bizonyos” önállósági határt átlépjen.33 A dokumentumok ugyanakkor kiemelik, hogy Franciaországnak célja és érdeke is a katonai együttműködés, hiszen így tudja Bonnt jobban ellenőrzése alá vonni, az Egyesült Államoktól nagyobb távolságot tartani, illetve a megfelelő pénzügyi forrásokat előteremteni a haditechnikai fejlesztésekhez. Egy magyar hírszerzési jelentés szerint az NSZK ezzel tökéletesen tisztában volt. A Jacques Chirac miniszterelnöki kinevezése után bonni látogatásával kapcsolatban készült, 1986 áprilisában kelt feljegyzés többek között így ír: Chirac továbbra is jó együttműködést akar az NSZK kormányával. Nyugatnémet vélemény szerint ez a politikai szövetségen túlmenően elsősorban, de jóllehet elsődlegesen, azért van így, mert Franciaország az NSZK anyagi támogatása nélkül nem tudja realizálni nagyratörő európai technológiai terveit, de azt a nagyhatalmi törekvést sem, hogy Nyugat-Európában vezető szereppel rendelkezzen. Ezt nyugatnémet részről tisztán látják.34 A Jacques Chirac külpolitikájáról e témában született és Budapestre is eljuttatott szovjet jelentés szintén megerősíti ezt. A magyarra is lefordított dokumentumban többek között ez olvasható: „Franciaország és az NSZK katonai együttműködését Chirac szorosabbnak és többoldalúnak szeretné látni. Chirac a francia elnöknél határozottabban foglal állást a Bonnban beterjesztett »Európai védelmi kezdeményezés« mellett, és egyetért azzal, hogy az EUREKA programnak35 katonai irányt adjanak.”36 A két nyugat-európai ország védelmi együttműködéséről készült magyar dokumentumok kiemelik, hogy 1986-ra gyakorlatilag sikerült az Élysée-szerződésben lefektetett elveket megvalósítani. A bonni magyar nagykövetségen 1987 októberében, „A nyugatnémet–francia biztonságpolitikai együttműködés kilátásai” címmel készült, „szigorúan titkos” elemzés különösen is nagy alapossággal járja körbe a kérdést. A dokumentumban többek között ez szerepel: Franciaország lényegében Kohl kancellár 1982-es első párizsi útját követően – amelynek során már hangsúlyt kapott a francia–német biztonsági partnerség kérdése – felhagyott azzal, hogy Ny-Európát az USA ellen próbálja „felhangolni”, és előtérbe került Ny-Európának a nyugati szövetségi rendszeren belüli szerepének és jelentőségének az USA-éval azonos szintre történő 2013. tél

81

Fejérdy Gergely

fejlesztésének kérdése. 1982-től rendszeressé váltak a félévenkénti kül- és hadügyminiszteri /négyes/ megbeszélések, a haderőnemek főnökeinek találkozói, a testvérvárosi kapcsolatok példáján kialakuló „testvér alakulatok” létesítése, stb. […] Az 1986-tal kezdődő időszak látványos eredménye az idei őszön lezajlott közös nyugatnémet–francia hadgyakorlat, amelyik „Kecker Spatz” néven Bajorországban került lebonyolításra, 55.000 német és 20.000 francia katona részvételével. Franciaország ezzel nemcsak politikai jelzést kívánt adni, hanem a részt vevő francia gyorshadtest részére konkrét alkalmat biztosított, hogy megismerje esetleges jövőbeni működési területét.37 A dokumentum, amint az 1980-as években született legtöbb magyar elemzés is, felhívja a figyelmet a Bonn és Párizs közötti védelmi együttműködés korlátaira. Egyik fontos elemként általában a NATO katonai szervezetéből való francia távollétet emelték ki, mint ami jelentősen akadályozza a további közeledést. Szintén rendszeresen előtérbe került, hogy Franciaország és az NSZK védelmi koncepciója sem egyező. Ezt a meglátást „hiteles NATO-dokumentumokra” hivatkozva állítják többek között a magyar hírszerzők is.38 E szerint Párizs véleménye – Bonnal ellentétben – az, hogy a keletről érkező, kis hatótávolságú atomrakétákkal történő támadás esetén sem korlátozódna egy esetleges katonai konfliktus a német területekre vagy csupán Közép-Európára, hanem a teljes kontinenst érintené.39 A korszak magyar dokumentumai továbbá egyetértenek azzal, hogy Franciaország egyfajta „keleti bástyaként” tartja számon védelmi stratégiájában az NSZK-t.40 A biztonságpolitikai felfogás és egyáltalán a francia–német együttműködés komoly fordulópontjaként értékelték a keleti blokkban, így Budapesten is, az Élysée-szerződés aláírásának huszonötödik évfordulója alkalmával megszületett döntéseket. A Magyarország párizsi nagykövetségén a témában készült, részletes elemzés különösen is jól mutatja be, miként tekintett a magyar diplomácia Franciaország és az NSZK viszonyára az 1980-as évek második felében. A dokumentum többek között kijelenti: Az 51. francia–nyugatnémet csúcstalálkozó41 minőségileg új szakaszt jelenthet a kétoldalú kapcsolatokban. Az ún. eurorakéta-válság idejében Mitterrand elnök által javasolt és sürgetett, az Élysée-szerződés felélesztését célzó folyamat fontos és logikus állomása. Mitterrand 1983-as bundestagi beszédétől kezdve a franciák – néhány apró kivételtől eltekintve – mindig a kérő fél szerepét játszották. A francia aktivitás gazdasági, politikai és katonapolitikai okai: félelem a németkérdés újra napirendre kerülésétől, az NSZK növekvő gazdasági túlereje, a kétoldalú gazdasági kapcsolatok alakulása, aggodalom Franciaország nyugat-európai politikai vezető szerepének megkezdődött kétségbevonása miatt, a francia atomerők helyzetének féltése, együttértve a második világháború után stabilizált európai politikai és katonai status quo esetleges módosulásának lehetőségével. A francia cél a 82

Külügyi Szemle


kétoldalú együttműködés felgyorsításával tehát a fenti problémák francia elképzelés szerinti rendezése. A találkozón létrehozott szervek mind francia kezdeményezésre születtek. E megállapítás akkor is igaz, ha a közös francia létrehozását Kohl kancellár javasolta. Kohl csupán ezt csak javasolta, a Védelmi Tanács már Mitterrand ötlete volt. (Kohl szándéka nyugatnémet forrás szerint a franciák „szalonképes”, nem elsietett NATO-ba való visszatérését célozta.) Franciaország számára a Védelmi Tanács elsősorban átfogó politikai szerv […] A francia elképzelés szerint a Tanáccsal befolyásolni lehet az NSZK külpolitikáját általában, de különösen a leszerelés, fegyverkorlátozás és a keleti politika alakulását. E törekvések megvalósulásának garanciáját a francia vezetés az atomerők által nyújtott fölényben látja. A Tanácsot elsősorban politikai szervként kezelve, a nyugatnémet vezetés is a másik fél álláspontjának befolyásolási lehetőségében bízik. Vonatkozik ez Franciaország és a NATO viszonyára, a leszerelési folyamatra, illetve Franciaország és Kelet-Európa kapcsolataira is. Az NSZK éppen ezen a találkozón javasolta közös kezdeményezések kidolgozását a kelet-európai országok irányában; a javaslatot a franciák elfogadták. E kezdeményezések kidolgozása folyamatban van. A nyugatnémet szándéknak, a két ország közötti viszonyt figyelembe véve, úgy tűnik, nagyobb esélyük van. […] A gazdasági és pénzügyi tanács létrehozása francia javaslatra történt, a szerv elnevezése a legutolsó napig vitatott volt, az NSZK vonakodva, csupán bizottság létrehozására volt kész. […] A nyugatnémet álláspont szerint a két ország közötti gazdasági konzultációk kialakult rendje megfelelő, annál nagyobb koordinációra nincs szükség. A másik érv, amit kevésbé hangoztatnak, az az, hogy a koordinációval részben megkötik a Bundesbank kezét, ami a bank szerepét ismerve az egész nyugatnémet gazdaságra biztosított rátekintéssel egyenlő a franciák részére. A nyugatnémetek a Tanács pénzügyi „oldalában” a frank és DM automatikus összekötésének, vagyis a márkára nehezedő terhek intézményesítését látják.42 Az elemzés kitér arra, hogy Bonn részéről a Közös Piac kiteljesítése alapvető cél, és ezért hajlandó áldozatokra, mindazonáltal a francia–német együttműködés elmélyítésének a lehetősége gazdasági és védelmi téren is behatárolt. A dokumentum így többek között kiemeli, hogy Franciaországnak atomhatalomként, de a NATO katonai integrált szervezetéből való önkéntes távolmaradásával sem lehet az NSZK-val azonos katonai stratégiai irányvonala. Bonn nem Párizstól várja elsősorban a védelmi garanciát, mint ahogyan azt a franciák gondolják. Emellett az NSZK az NDK miatt kénytelen a keleti politikára is koncentrálni, ami Franciaország esetében nem mondható el. Az elemzés végezetül megállapítja, hogy a párizsi csúcstalálkozó, az Elysée szerződés [sic!] ünneplése az együttműködés erősítésének szándékát jelzi mindkét fél részéről, de [a] francia 2013. tél

83

Fejérdy Gergely

érdekeltség nagyobb. Az együttműködés további menetét a két fél erőviszonya fogja meghatározni, ez pedig az NSZK helyzetéből eredően valószínűleg inkább eredményezi Franciaország visszatérését a normális nyugateurópai keretbe, mint francia vezetésű európai mini-blokk létrehozását.43 Magyar részről úgy látták, hogy Párizs elsősorban védelmi kérdésekben mutatott valódi aktivitást, a francia–német együttműködést is elsősorban erre szerette volna használni. Az elemzések kiemelték, hogy Franciaország a nyugat-európai integráción keresztül szeretné katonai befolyását megőrizni és kiteljesíteni. E cél elérése érdekében Párizs az NSZK-ra és Nagy-Britanniára próbált támaszkodni.44 Az 1980-as évek második felére azonban – a magyar vélemény szerint – a francia politika kénytelen volt gazdasági szempontokat is szem előtt tartani és a kelet-európai térség felé is nagyobb aktivitást mutatni. Franciaország mind a vállalatai piacéhségének kielégítése, mind pedig riválisai (mindenekelőtt az NSZK) térségbeli „túlzott” szerepvállalásának ellensúlyozása érdekében növekvő figyelmet szentelt a keleti blokk országainak. Budapesten úgy vélekedtek, hogy Párizs „a korábbi évtizedek nemzetközi színterén elfoglalt pozícióit nem képes a szocialista országokkal fenntartott eredményes kapcsolatok nélkül fenntartani. A nyugatnémet – elsősorban gazdasági – befolyás erősödése azzal a kockázattal jár, hogy Franciaország kiszorul a térségből.”45 A magyar elemzések sorra azt állapították meg, hogy Párizs a növekvő német európai túlsúly ellenszerét – klasszikus módon – az orosz, illetve a szovjet kapcsolatok erősítésében próbálta megtalálni. Bonn azonban nem tartotta kívánatosnak a túlzott francia közeledést Moszkva irányába, ezért szerette volna elérni, hogy Franciaország nagyobb – többek között anyagi – szerepvállalásba kezdjen a közép-kelet-európai térségben. Ezért Kohl kancellár már 1988 januárjában azt javasolta, hogy konkrét együttműködés jöjjön létre ebben a kérdésben Párizs és Bonn között. A francia vonakodás miatt azonban erre a témára újra és újra vissza kellett térni a kétoldalú egyeztetéseken. A magyar diplomáciai jelentés – német forrásokra hivatkozva – a Bonnban 1988. november 3–4-én megtartott, 52. német–francia csúcs fő témájaként is a keleti blokk irányába kifejtendő közös politika lehetőségét jelölték meg. A tárgyalásokon Kohl kancellár megpróbálta rávenni Mitterrand-t, hogy ne csupán a Szovjetunió felé mutasson nyitottságot, hanem a kelet-európai országok iránt is. A dokumentum szerzője megjegyzi: „Az NSZK politikai és gazdasági körei úgy értékelik, hogy a kelet-európai szocialista országok elvárásai az NSZK lehetőségeit meghaladták. Az NSZK részéről ezért azt kérték Párizstól, hogy pénzügyi, valamint politikai vonatkozásban vállalják át Lengyelországot. Párizs nem zárkózott el mereven a javaslattól.”46 Egy 1988. decemberi magyar diplomáciai jelentés szintén ezt a „differenciálást” támasztja alá. A nyugatnémet külügyi államtitkárra hivatkozva kifejti, hogy

84

Külügyi Szemle


a francia és a nyugatnémet vezetés elvileg megállapodott abban, hogy a kelet-európai országokkal összefüggésben egyfajta munkamegosztást alakítanak ki. Ennek értelmében az NSZK Csehszlovákiát, Magyarországot és Bulgáriát részesíti nagyobb figyelemben, főként gazdasági téren, míg Párizs nagyobb részt vállal a Lengyelországgal és a Romániával folytatott gazdasági együttműködés terén. Összességében nyugatnémet részről úgy látják, hogy 1989 a francia kelet-európai politikai aktivitás éve lesz.47

1989 – a francia–német kapcsolatok a fordulat évében, magyar szemmel A magyar vélemények szerint Bonn és Párizs viszonyának a kulcskérdése 1988-tól egyre inkább a keleti blokkban érzékelhető változásokra adandó közös válasz volt. Az érintett fővárosok nagykövetségéről Budapestre küldött jelentések vizsgálatakor kiderül azonban, hogy a valóságban Franciaország és az NSZK igen nehezen tudta harmonizálni a térséggel kapcsolatos gazdasági és politikai elképzeléseit. Párizs megpróbálta elkerülni a háttérbe szorulást a kelet-európai országokban, de a hátránya sok esetben behozhatatlannak tűnt. A magyar diplomáciai jelentések – a francia külügyminisztérium illetékeseire hivatkozva – többek között kiemelik: Nemzetközi környezetünket illetően elterjedt nézet, hogy az NSZK-val olyan privilegizált a kapcsolat […], amely más nyugat-európai országnak nem nyújt játéklehetőséget. A külügyi források valószínűnek tartják, hogy a nyugatnémet kormány Magyarországot tekinti privilegizált partnerének a kelet-európai országok közül, ezért [a] gazdasági nehézségek súlyosbodása [esetén] kész nagyobb segítséget nyújtani.48 Egy ugyanaznap írt másik jelentés is kifejti: „Franciaország behozhatatlannak tartja azt a hátrányt, ami az NSZK magyarországi gazdasági jelenlétéből fakad, emiatt aktivitását elsősorban azon országokra koncentrálja, ahol eséllyel egyensúlyozhatja az NSZK gazdasági jelenlétét.”49 A szerző hozzátette, hogy Párizs kevésbé tartotta kiszámíthatónak a magyar, mint a lengyel reformfolyamatokat, így ez is arra ösztökélte, hogy inkább Varsóval és ne Budapesttel erősítse a hivatalos kapcsolatait. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy Franciaország elhanyagolta volna Magyarországot – ezt az egymást követő magas szintű látogatások is bizonyították. E találkozókon azonban megfigyelhető volt, hogy a magyar kormány megpróbálta kihasználni a nyugatnémet–francia rivalizálást. Budapest megkísérelte az egyik országot a másikkal szemben részben kijátszani. Ez különösen is igaz volt Franciaország irányába. A magyarok a francia partnerek előtt folyamatosan azt hangsúlyozták, elsősorban pénzügyi segély reményében, hogy az NSZK túlsúlyát csak Párizs képes megfelelő aktivitással 2013. tél

85

Fejérdy Gergely

ellensúlyozni. Egy 1989 tavaszán keletkezett dokumentum többek között kijelenti: „Úgy véljük, hogy az NSZK iránt felébredő francia bizalmatlanságot gazdasági, illetve taktikai jellegű politikai célokra igyekezni kellene kihasználni. Nem kizárt, hogy külkapcsolataink diverzifikálási szándékának újbóli és folyamatos hangsúlyozása a franciák felé járhat bizonyos eredménnyel.”50 Ez a taktika, amely egyébként árnyaltabb formában már 1988-ban, Grósz Károly franciaországi látogatása idején is jelen volt,51 nem csupán magyar sajátosságnak tekinthető: a lengyelek szintén alkalmazták.52 A magyarországi dokumentumokból az is kiderül, hogy francia részről szintén rámutattak arra, hogy Budapest alapvető érdeke, hogy az NSZK-val szemben más államokra is támaszkodjon, többek között Franciaországra.53 A magyar oldalon egyre ellentmondásosabban ítélték meg a német–francia viszonyt. Miközben a korszakban készült elemzések a két ország egymásra utaltságát, Bonn és Párizs fokozódó együttműködését hangsúlyozták, ugyanakkor folyamatosan bemutatták a két állam rivalizálását, érdekellentétét, különös tekintettel a kelet-európai politikát illetően. A magyar és a nemzetközi politikában 1989-ben bekövetkezett jelentős változások még növelték a német–francia kapcsolatok alakulása iránti érdeklődést. Egy 1989 februárjában, a magyar hírszerzés által készített jelentés még kiemelte, hogy Mitterrand 1988. májusi újjáválasztása biztosította a francia külpolitikai vonalvezetés folyamatosságát, mely európai egységesítésre és [az] egységes közös piac 1992 végéig történő kialakítására irányul, miközben az NSZK-val fennálló gazdasági és katonai-politikai szövetségnek az összeurópai gazdasági és védelmi stratégia pillérévé kell válni[a]. Franciaország egy harmadik világgazdasági központ létrehozását tűzte ki célul, melyben vezető pozícióra törekszik. Az erős EU gondolatának megvalósítása Mitterrand [szerint] szervesen kötődik a nyugat-európai védelem és a közös védelmi stratégia megvalósításának szükségéhez. […] Párizs fokozatosan vissza akar térni a NATO katonai szervezetébe, és atomerejének saját védelmén kívül[i] feladatokat is ad, hivatalosan is kötelezettséget vállalva az NSZK védelméért. A francia–nyugatnémet együttműködés pozícióik nyugat-európai megerősítéséhez vezet.54 Az 1989 végén készített helyzetelemzések, anélkül hogy felülírták volna a lényegesebb meglátásokat, már a német egység kérdésére és a két állam kelet-európai jelenlétére, a meglévő és várható – általános és Magyarországra vonatkozó – következményeire koncentráltak. Így például a francia elnök európai koncepciójának változását elemezi a magyar hírszerzés egyik, 1989. december 6-án kelt irata. Ez a dokumentum kiemeli többek között, hogy a történelmi horderejű kelet-európai változások Mitterrand elnököt váratlanul abba a helyzetbe hozták, hogy [a] távlatos jövőbeni európai struktúrák formálása szempontjából meghatározó jelentőségű Új Európa-koncepció 86

Külügyi Szemle


szülőatyjaként és meghatározó kezdeményezőjeként lépjen fel. […] A francia külpolitika epicentrumában Mitterrand a nyugat-európai integráció felgyorsítását, sajátos szupranacionális irányba történő fejlesztését helyezte, egy erős francia–német tengelyű vezetés mellett. Ennek a politikának a kristályosulását képezte a Delors-féle zárt Nyugat-Európa terve. A francia– német vezető tengely kiegyensúlyozott funkcionálásához (a nyugatnémet ipar fölénye mellett) Mitterrand-nak a németek alapvető nemzeti törekvéseit – nevezetesen a két német állam történelmi távlatú egymáshoz közelítését, végső soron valamilyen újraegyesítését sem kirázva – akceptálni, sőt halkan támogatni is kellett. Ez nem is járt semmilyen veszéllyel, hiszen egy szoros nyugat-európai integráció révén elérhető német–német közeledés a legutóbbi időkig az igen távoli jövő ködébe vesző politikai cél volt, még a németek számára is inkább csak a „nemzeti lelkiismeret” megnyugtatása, mint reális politikai cél. Ilyen körülmények között a kelet-európai fejlemények, és ezen belül az NDK gyors diszlokálásának lehetősége a keleti tömbtől, Mitterrand-t súlyos dilemma elé állította, amennyiben a tengely-partner nyugatnémet érdekek támogatása az adott helyzetben a nyugati szövetség ellentéteinek szükségszerű kiéleződését vonná maga után, és előbb-utóbb kényszerű döntés elé helyezné Franciaországot, ami semmiképp sem kívánatos. Ezért Mitterrand – kihasználva az Európai Közösség soros elnöki posztjának helyzeti előnyeit – egy huszárvágással megpróbált a feltartóztathatatlan folyamatoknak egy nagyléptékű koncepcióval elébe menni:55 A tervezet az elzárkózó nyugat-európai integrációt – céljai megőrzésével – mint egészet, kifelé forduló kapcsolatteremtővé kívánja formálni, ahol a hangsúly nem az exkluzív elzárkózáson, hanem [a] kompakt, kifelé egységes fellépésen van. Ez lehetőséget biztosít a kelet-európai folyamatok kívánatos befolyásolására, kanalizálására anélkül, hogy a nyugat-európai integráció céljait feladnák. Ez a keret egyúttal lehetőséget biztosít arra is, hogy a német–német közeledést – azt nem megvétózva, és ezáltal az NSZK-t Franciaországgal szembeállítva – kanalizálja és a nyugati szövetség ernyője alatt ellenőrzése alatt tartsa. Az adott koncepció lehetőséget biztosít Mitterrand-nak arra, hogy mint a nemzeti érdekek fölé magát leginkább helyezni képes politikus, az Új Európa építőmestereként lépjen fel.56 Az idézett elemzéssel közel egy időben több diplomáciai jelentés is foglalkozott a német egységgel, és Párizs–Bonn viszonyával. Ezek az írások gyakorlatilag alátámasztják a hírszerzési anyagban található meglátásokat. A német egység vonatkozásában a magyar dokumentumok kiemelték, hogy a kérdésben konszenzus van Franciaország és az NSZK között. Egy, még novemberben született jelentés – az Élysée-palota tanácsadójára hivatkozva – arra hívja fel a figyelmet, hogy Párizs a két német állam egyesülését 2013. tél

87

Fejérdy Gergely

csak lassú folyamatként tudja elképzelni, és erre próbálja rávenni Bonnt is.57 Egy másik távirat egy nagy Németországgal kapcsolatos francia félelmeket sorolja fel. Ez utóbbiak között külön kiemelte a gazdasági egyensúlytalanságok miatt felmerült francia aggodalmakat. Szerzője kifejtette továbbá, hogy egy egyesített Németország nyomasztó túlsúlya érzékelhető volna az ipari termelés és az export terén is: a német volumen ez esetben a francia kétszerese, illetve háromszorosa lenne. Az elemzés azt is kiemeli, hogy Kelet-Európában és a Szovjetunióban tovább növekedne a német gazdasági befolyás, véglegesen hátrahagyva Franciaországot.58 Budapesten úgy vélték, hogy Párizst ez utóbbi (egyre valószínűbb) forgatókönyv arra kényszerítette, hogy a befektetések és a kereskedelmi kapcsolatok területén ne csak a gesztusok szintjén, hanem valóban aktivizálja magát a térségben. Ilyen körülmények között Franciaországnak a gazdasági kérdések iránti növekvő érdeklődését pozitívan fogadták Budapesten, de túlságosan óvatosnak ítélték azt. A kérdésben született külügyi dokumentum többek között megjegyzi: „a francia üzletemberek (szemben a német mentalitással) – kevés kivételtől eltekintve – csak hatósági »védőernyő«59 alatt indítanak olyan hosszabb távú akciókat, ahol [a] minimálisnál nagyobb kockázatokat kell vállalni”. Budapest mindazonáltal reménykedett abban, hogy a kelet-európai befolyás kérdésében Bonn és Párizs közt folyó, egyre fokozódó rivalizálás jól kihasználható lesz a magyar érdekek szempontjából. Például a Magyarország párizsi külkereskedelmi kirendeltsége által készített elemzés kiemelte: Franciaország felmérte: a belnémet események felgyorsulásával [Németország] hosszabb távon Franciaország terhére még jobb pozíciókat építhet ki Közép-Európában (Ostpolitik, Mittel-Europa). Így – számunkra soha nem tapasztalt mértékben – érzékelhető a francia hatóságok és bizonyos pénzügyiüzleti körök növekvő figyelme, együttműködési szándéka, segítőkészsége. Ez jelen időszakban szerencsésen egybeesik az EGK-n belüli francia elnökséggel. […] Fontosnak tartjuk, hogy konkrétan megfogalmazott igényekkel tudjunk elébe menni a várható francia felvetéseknek. […] A részünkről történő mielőbbi reagálást az is sürgeti, hogy a francia prioritási listára a Szovjetunió, Lengyelország és hazánk mellé esetleg az NDK is felkerül.60 A magyar vélemények szerint a francia gazdasági érdekek érvényesítése érdekében a korabeli párizsi vezetés fokozatos politikai nyomást is gyakorolt Magyarországra. Az 1989 novemberében a Quai d’Orsay főtitkárával folytatott beszélgetésről készült jelentés ezt jól tükrözi. Ebben a francia diplomata szavait a következőképpen idézik: … a kiterjedt német jelenlét (az NSZK, Ausztria mellett az NDK-val fennálló jelentős gazdasági kapcsolatok is) megfelelő ellensúlyok nélkül Magyarország számára hátránnyal is járhat. A politikai köztudat változásának elmaradása, továbbá a német befolyás erősödése eredőjeként Magyarország egy esetleges európai német újjászületés melléknyúlványává válhat. Ez nem 88

Külügyi Szemle


kedvező sem Magyarország, sem az európai országok érdekei szempontjából. Franciaország is részt vállalhat az egyensúly biztosításában […] főleg politikai, kulturális, nyelvi-civilizációs téren, de gazdasági együttműködésben is.61 Lionel Stoleru francia tervügyi miniszter 1989 novemberében szintén hasonló meglátásait fejtette ki a magyar tervhivatal elnökének.62 Párizs minden ilyen irányú szándéka és Budapest nyitottsága ellenére sem csökkent lényeges mértékben a magyarországi francia és német gazdasági jelenlét közötti óriási különbség.63 A magyar hivatalos szemléletben Franciaország nemzetközi – és főleg az európai – politikai befolyása azonban részben ellensúlyozni tudta ezt a hiányosságot. Az időközben a magyar belpolitikában lezajlott gyökeres változás, illetve az ország egyre romló gazdasági állapota fokozatosan átformálta Budapest hozzáállását a francia–német kérdéshez. A hidegháború megszűnésével egyre nyilvánvalóbban a nemzeti érdekek, nem pedig egy párt és egy birodalom érdeke érvényesült a külpolitikai szemléletben, így Bonn és Párizs irányába sem. Budapest szemében a francia–német együttműködés továbbra is fontos tényező maradt Magyarország gazdasági kérdései, de egyben az ország külpolitikai stratégiája szempontjából is.

A francia–német együttműködés a magyar külpolitika fókuszában Párizs és Bonn együttműködésének kérdése 1990-ben is a magyar külpolitika leginkább figyelemmel kísért témakörei között maradt. Budapestet is érintette, épp ezért erőteljesen foglalkoztatta a német újraegyesítés ügye, illetve a Franciaországnak és az NSZK-nak a kelet-európai országok irányába megnyilvánuló politikája. A két téma természetesen szorosan összefüggött egymással. Többek között 1990 februárjában Magyarország párizsi követségén is készült egy alapos elemzés, amely körbejárta Bonn lehetőségeit, a nemzetközi eseményekhez való hozzáállását, a francia–német együttműködés fontosságát is hangsúlyozva. A dokumentumban egyebek mellett ez olvasható: Franciaország és az NSZK két évvel ezelőtt hirdette meg közös keleti politikáját. E két ország ma is motorja lehetne az EK-országokat széles körben magába foglaló közös külpolitikai tervezésnek. Ennek tulajdonképpen már része a reformországoknak nyújtott segítség szervezése. Továbblépésként azonban a társulási formákon kell gondolkodni, amellyel ezek a legközelebb kerülhetnek az EK-hoz, elérve azt a célt, hogy az Európa közepén meglévő gazdasági, szociális különbségek csökkenthetők legyenek.64

2013. tél

89

Fejérdy Gergely

A Kohl kancellár 10 pontos programját is elemző dokumentum záró soraiban szintén kihangsúlyozza a magyar diplomata: „Az európai folyamatokban változatlanul kulcsszerep hárul a jövőben is Franciaországra, valamint az NSZK-ra. Az európai egységfolyamat közös fejlesztése nem lehet sikeres egy széles francia–német párbeszéd, kontaktus nélkül.”65 Amint az idézett diplomáciai irat is jól illusztrálja, a formálódó magyar politikai elitben lépésről lépésre konszenzus alakult ki ebben az időszakban arra vonatkozóan, hogy Magyarország legfontosabb célkitűzése biztonsága és gazdasági fellendülése szempontjából, hogy az euroatlanti integrációhoz minél hamarabb csatlakozhasson.66 Az első szabad választásokon felhatalmazást szerzett, és Antall József miniszterelnök vezetésével 1990 májusában megalakult új kormány ezt a külpolitikai törekvést maximálisan osztotta. A Magyar Távirati Iroda (MTI) által a témában megjelentetett rövid elemzés is ezt támasztja alá, hangsúlyozva, hogy e cél elérése érdekében Budapest az NSZK-ra és Franciaországra szándékozik támaszkodni. Az „Az Antall-kormány külpolitikája” című írás a miniszterelnökre utalva kiemelte többek között, hogy „az NSZK és Ausztria természetes szövetségesünk, a velük kiépített kapcsolatok különösen is fontosak. Hangsúlyozta azonban, hogy nagyon elégedett a francia–magyar együttműködéssel is – június végén Párizsba is ellátogat –, hiszen Franciaország – a történelem során talán először – mellettünk foglalt állást az erdélyi magyarok körüli vitában67 Romániával szemben.”68 Antall József első hivatalos nyugat-európai útja, amely az NSZK-ba és Franciaországba vezetett, valóban jól érzékeltette Bonn és Párizs súlyát a magyar külpolitikai célkitűzések megvalósítása szempontjából.69 Budapesten abban reménykedtek, hogy a francia–német együttműködés hatékonysága növekedni fog, és ezen keresztül az euroatlanti csatlakozás könnyebben válhat valósággá Magyarország számára. Nem véletlen, hogy az Antall-kormány felállását követően is állandó figyelem kísérte a német–francia viszony alakulását. Így többek között az 1990. szeptember 17–18-án Münchenben tartott Kohl–Mitterrand-csúcstalálkozó kapcsán is készítettek helyzetelemzést, elsősorban német forrásokra támaszkodva. A bonni magyar követség távirata kifejtette: a francia vezetés politikájában fordulat állt be, felhagytak az egyesüléssel kapcsolatos aggályok hangoztatásával, azt befejezett ténynek tekintik, és készek a kétoldalú kapcsolatokat ennek megfelelően új alapokra helyezni. Ugyanakkor külön súlyt helyeznek arra, hogy Németország [kapcsolódása] a Nyugathoz szorosabbá váljon, és az európai egyesülési folyamat ne veszítsen [a] lendületéből. […] a mostani találkozó megmutatta, hogy a német egyesítést követően Franciaországgal egy új típusú kapcsolat jön létre, ahol a közös fő cél az EK fejlődésének előmozdítása. Ebben a két ország a motorszerepet kívánja magára vállalni. A tárgyalásokon röviden érintették a közép-kelet-európai országokhoz fűződő kapcsolatokat. Egyetértettek abban, hogy különösen Franciaországnak nagyobb részt kell vállalnia a volt 90

Külügyi Szemle


szocialista országok gazdasági megsegítésében, ez nem lehet egyedül Németország feladata. Hangsúlyozták ugyanakkor, hogy ezt a segítségnyújtást az EK koordinációja alatt, azon belüli együttműködés keretében kívánják megvalósítani.70 1990 őszétől a magyar forrásokban a francia–német viszonyra vonatkozó elemzések, információk a két ország kapcsolataiban tapasztalható feszültségekre és a harmónia hiányára hívták fel a leggyakrabban a figyelmet. Értelemszerűen Budapestet különösen is foglalkoztatták a Mitterrand–Kohl páros közép-kelet-európai politikájának összhangjával kapcsolatos kérdések. Magyarország szerette volna rövid távon elérni, hogy tagja lehessen az euroatlanti integrációnak. Nem véletlen tehát, hogy az 1990-es évek elején a magyar dokumentumokban a leggyakrabban a francia–német páros között az EGK keleti bővítésével kapcsolatban felmerült nézeteltérések láttak napvilágot. Több diplomáciai irat is azt hangsúlyozta, hogy Párizs hátráltatta a volt szocialista országok bekapcsolódását az európai integrációba, attól tartva, hogy az amúgy is jelentős német befolyás tovább fog erősödni, és a francia kontrollra már egyáltalán nem lesz lehetőség. Németország pedig, Franciaországgal szemben, a reformok felgyorsítására, az érintett országok jelentősebb megsegítésére helyezte a hangsúlyt, nem kizárva a gyorsabb EGK-csatlakozás lehetőségét sem.71 A magyar diplomáciai jelentésekben leginkább a párizsi kormányt hibáztatták amiatt, hogy a német–francia páros nem teljesen tökéletes.72 A dokumentumok rámutatnak, hogy Franciaország, minden látványos gesztus ellenére, nehezen találja a helyét a radikálisan megváltozott Európában, és hiába próbálja megőrizni a status quót. Amint az egyik jelentés szerzője írja, „Franciaország nem Európa vezető hatalma többé, féltékenyen szemléli a »körülmények kényszere alatt« önálló lépéseket is tevő német külpolitikát”.73 A korszakban keletkezett magyar diplomáciai dokumentumokból mindazonáltal továbbra is árnyaltabb kép tárul elénk a francia–német viszonyról. Legtöbbször a német állásponthoz közeli a magyarországi hivatalos vélemény is. Ezt a bonni magyar nagykövet 1991 nyarán készült beszámolójában található sorok jól tükrözik: A német politika az elmúlt időszakban változatlanul nagy figyelmet szentelt a német–francia együttműködésnek, amelyet továbbra is az EK-integrációk motorjának tekint. Az EK politikai uniója, ezen belül különösen a közös kül-, biztonság- és védelempolitika kidolgozásával foglalkozó EK kormányközi konferencia, német–francia kezdeményezések alapján kapott új impulzusokat. Ugyanakkor Bonn és Párizs között harmonizálási gondok jelentkeztek, éppen az Európai Parlament jogosítványai és általában a nemzeti parlamentek kompetenciáinak az Európai Parlament javára való csökkentése, valamint a biztonság- és védelempolitikai szuverenitások korlátozása kérdésében. Összességében, az elmúlt időszakban [a] Bonn és Párizs közötti 2013. tél

91

Fejérdy Gergely

kapcsolatok példamutatóan fejlődtek, de a közelmúlt közép-kelet-európai problémái, a Szovjetunió balti köztársaságainak függetlenségi törekvései és a jugoszláv válság mutattak rá arra, hogy a német–francia külpolitikában az érdekazonosság mellett az eltérő érdekek, illetve célok is megmutatkoznak.74 Budapest a két ország közti nézetkülönbségek ellenére tisztában volt azzal, hogy a francia–német együttműködés jelenti Európa motorját. A magyar külpolitika a 1990-es évek elején is fokozott figyelmet szentelt a kérdésnek. Megállapítható, hogy – elsősorban az európai integrációs folyamatban való érdekérvényesítés szempontjait szem előtt tartásával – a budapesti diplomácia fókuszában maradt a francia–német együttműködés ügye. Bonn és Párizs viszonya természetesen folyamatosan érdekelte a magyar külpolitikai döntéshozókat. A csúcstalálkozók, fontosabb események alkalmával készült jelentésekben mindig szó esett róla, miközben az egyre növekvő intenzitású, külön-külön megvalósuló kétoldalú kapcsolatok vonatkozásában is nagyobb jelentőséget kapott a francia–német páros működésének nyomon követése.

A „Bonn–Párizs-tengelytől” a francia–német „motorig” A francia–német együttműködés hosszú évtizedekre visszanyúló történetének, illetve jelenének alapos bemutatásához széles körű szakirodalom áll a kutatók rendelkezésére, de arról, hogy ezt a különleges kapcsolatot miként értékelték, elemezték a külső szemlélők, alig-alig találunk tanulmányt. Ez különösen is igaz az egykor „vasfüggöny” mögé kényszerült országok esetében. Így tehát a Bonn és Párizs viszonyával kapcsolatban megfogalmazott magyar hivatalos vélemények nem lehetnek érdektelenek. A ma Budapesten hozzáférhető diplomáciai levelezések és hírszerzési anyagok viszonylag átfogó képet adnak a témáról, jóllehet a sajtó- és a további levéltári források bekapcsolásával még jobban lehetne árnyalni a mondanivalót. A francia–német együttműködésnek a rendszerváltás körüli évek Magyarországának szemszögéből való elemzése egy különösen mozgalmas korszak jobb megismerését teszi lehetővé. Nem csupán a nyugat-európai integrációs folyamat legmeghatározóbb országairól és politikájukról kaphatunk átfogóbb képet, hanem a keleti blokkban bekövetkezett változásokról, a speciális magyar külpolitikai törekvésekről is. A francia–német együttműködést vizsgálva megállapítható többek között, hogy a késői Kádár-korszakban, majd Németh Miklós és Antall József kormányának időszakában is folyamatos magyarországi érdeklődés övezte a témát. Budapestnek mindvégig érdekében állt a legfontosabb nyugati gazdasági partnere és a befolyásos Franciaország viszonyának nyomon követése.

92

Külügyi Szemle


Az Élysée-szerződéssel szentesített német–francia együttműködéssel szemben magyar részről tapasztalt kezdeti gyanakvás és ellenséges hozzáállás ugyan nem szűnt meg teljesen az 1980-as évekre, de egyéb pragmatikus szempontok miatt már nemigen kapott látványos teret. Míg 1963-ban a Quai d’Orsay-n felháborodást okozott, hogy Budapest következetesen „Bonn–Párizs-tengelyként” emlegette az Élysée-szerződést,75 addig húsz évvel később már a titkos iratokban sem jelent meg ez a II. világháborús hódító törekvéseket szimbolizáló szövetségi rendszerre utaló kifejezés. A német–francia párost az 1980-as évek végén már csak és kizárólag a két állam „együttműködéseként” emlegetik a magyar iratok. Ugyanakkor a rendszerváltásra volt szükség ahhoz, hogy Budapesten már „motorként” tekintsenek Bonn és Párizs ellentmondásoktól sem mentes kapcsolataira. A szóhasználat szimbolikája jól jellemzi azt a változást, amely Magyarország külpolitikai szemléletében és azon keresztül a francia–német együttműködéssel fennálló magyar kapcsolatokban végbement.

Jegyzetek 1 Részlet Kádár János miniszterelnöknek a csepeli sportcsarnokban, 1963. április 5-én elhangzott beszédéből. A dokumentumot közli: Garadnai Zoltán: Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968). Budapest: Gondolat, 2008. 79–80. o. (4. sz. dokumentum.) 2 Kőrösi István: „A magyar–német gazdasági kapcsolatok fejlődésének húsz éve (1989–2009) a tíz új EU-tagországgal összehasonlítva”. Külügyi Szemle, Vol. 8. No. 3.(2009). 13–14. o. 3 Borhi László: „Egy amerikai diplomata beszélgetései 1978-ban: W. Averrell Harriman, Kádár János és Nicolae Ceauşescu”. Múltunk, No. 1. (2009). 65–88. o. 4 1988-ra a bruttó adósságállomány a GDP 63%-a volt Magyarországon. Ugyanebben az évben az egy főre jutó bruttó adósság 1600 dollár volt. Az évi adósságfizetési kötelezettség a GDP 3,5-4,5%-át tette ki. Lásd: Vígvári András: „Visszapillantás a magyar eladósodás történetére”. Aula, Vol. 12. No. 4. (1990). 56–59. o. 5 A Reagan–Grósz-találkozóra 1988. július 27-én került sor. Lásd: Kávássy János: „Hosszú út Washingtonba: Grósz Károly 1988-as amerikai látogatása és annak előzményei”. In: Rajzolatok a magyar történelemről (szerk. Antos Balázs – Tamás Ágnes). Szeged: Szegedi Tudományegyetem, 2010. 92. o. 6 Az NSZK–magyar hivatalos kapcsolatok történetével kapcsolatban lásd pl.: Kiss J. László: „Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar–NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963–1973)”. Külpolitika, No. 3. (1976). 3–18. o. 7 Vö.: Documents Diplomatiques Français, 1966, Tome II., 1 juin–31 décembre. Brüsszel: P.I.E. Peter Lang, 2006. 344–346. o. (142. számú dokumentum) 8 Vö.: Garadnai Zoltán – Schreiber Tamás: „A magyarországi rendszerváltás a Quai d’Orsay szemével”. Külügyi Szemle, Vol. 7. No. 2. (2008). 130. o. 9 Szebeni Géza: „Kádár János és François Mitterrand három találkozója”. Múltunk, No. 1. (2009). 4–25. o.

2013. tél

93

Fejérdy Gergely 10 Bernard Lachaise: „Le voyage de François Mitterrand en Hongrie en 1990”. In: Öt Kontinens. Budapest: Eötvös Loránd Tudományegyetem, 2009. 63–74. o. 11 Már korábban Willy Brandttal is jó volt Kádár kapcsolata. Vö.: Sziklai István: „Szemelvények Magyarország és az NSZK kapcsolatából: Kádár János és Willy Brandt”. Múltunk, No. 1. (2009). 47. o. 12 Szebeni Géza: „Vigyázó szemetek Moszkvára vessétek…, avagy Kádár és a német kancellárok”. Grotius, http://www.grotius.hu/doc/pub/FOEPEY/2009_60_m.szebeni_geza.pdf. Letöltés ideje: 2013. december 4. 13 „Kohl kancellár látogatása – 2.” MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/Pages/ HirSearch.aspx?Pmd=1, 1989. december 18. 14 Lásd: Marinovich Endre: „Antall és Kohl”. Antall József Baráti Társaság, http://www.antalljozsef. hu/hu/antall_es_kohl. Letöltés ideje: 2013. december 4.; Prőhle Gergely – Újváry Gábor: Chronik des Wiederholten Neubeginns, Deutsch–ungarische diplomatische Beziehungen, 1867–2001. Budapest: Corvina, 148–162. o. 15 A korszak diplomatájának visszaemlékezését lásd: Horváth István: Az elszalasztott lehetőség. A magyar–német kapcsolatok 1980–1991. Budapest: Corvina, 2009. 16 Antall József itt kezdeményezte hivatalos formában a Varsói Szerződés felszámolását, 1990. június 7-én. Vö.: „Antall-beszéd – bővebb 1–3.”. MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/ Pages/HirSearch.aspx?Pmd=1, 1990. június 7. 17 Antall miniszterelnökként az első külföldi útját Nyugat-Berlinbe tette. 1990. május 26–27-én, három nappal a kormány megalakulása után, a Német Katolikusok Központi Bizottságának meghívására került sor erre a látogatásra az NSZK-hoz tartozó városrészben. „Antall József Nyugat-Berlinben (1– 3. rész)”. MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/Pages/HirSearch.aspx?Pmd=1, 1990. május 26. 18 „Antall József – továbbutazás”. MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/Pages/ HirSearch.aspx?Pmd=1, 1990. június 22. 19 Ennek köszönhető az egyik első tudományos igényű elemzésnek a megjelenése, amelyet a budapesti Külügyminisztérium háttérintézménye, a Magyar Külügyi Intézet jelentetett meg. Gazdag Ferenc – Kiss J. László: Francia–nyugatnémet kapcsolatok a hetvenes években. Budapest: Magyar Külügyi Intézet, 1981. 20 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL), 1.11.4.G II/1981. Jelentés. Párizs, 1981. május 27. 168. f. 21 A dokumentum nem közli pontosan, hol zajlott le a két államfő találkozója. Lásd: Michèle Cotta: Mitterrand carnets de route. Paris: Pluriel, 2011. 483. o. 22 ÁBTL, 1.11.4.G II/1982. 67/9-2998/82.V.3. Francia külpolitika. Berlin, április 22. 57–75. f. 23 A dokumentum az 1981. december 11–13. között, a brandenburgi Hubertusstock kastélyban lezajlott Helmut Schmidt – Erich Honecker találkozóra utal. 24 A dokumentum az 1980 augusztusában, a Szolidaritás Szakszervezet által az áremelkedésre válaszul kirobbantott sztrájkkal indult, és 1981 decemberében, a hadiállapot kihirdetésével elmélyült lengyel válságra utal. 25 Az 1979. decemberi NATO-csúcson született a kettős határozat a keleti blokk országaiba telepített szovjet SS 20-as rakétákkal szemben. A katonai szervezet egyrészt a Pershing II rakéták nyugateurópai telepítését irányozta elő, másrészt tárgyalásokat kezdeményezett azzal a céllal, hogy Moszkva vonja vissza az intézkedését. Ez utóbbi kísérlet sikertelenül járt. A válság egészen 1987-ig elhúzódott. 26 ÁBTL, 1.11.4. G-II/ 1983, 67/9-833. Feljegyzés. 1983. 6. f. 27 Az 1981 augusztusában készült jelentés még Helmut Schmidt és François Mitterrand jó kapcsolatát is a két ország szociáldemokrata pártjának jó viszonyából vezette le. ÁBTL, 1.11.4.G II/1981. Jelentés. Párizs, 1981. május 27. 245. f.

94

Külügyi Szemle

A francia–német együttműködés Magyarország szemszögéből 28 A konferencia anyagáról készült hivatalos kiadvány: Ingo Kolboom (szerk.): Der Beitrag der Bundesrepublik Deutschland und Frankreichs zur Entwicklung der Europäischen Union: Referate, Berichte, Dokumente (Deutsch–Französische Konferenz). Bonn: Vertrieb, Europa Union Verlag, 1985. 29 Jacques Huntzinger (1943–) francia szocialista politikus, diplomata. 1983–1985 között az Európai Szocialista Párt elnökhelyettese volt. Mitterrand kérésére jelentős szerepet játszott a Földközitenger térségében zajló dialógus megindításában. Ő szervezte az első 5+5 tárgyalásokat 1990-ben. 2008-tól a Mediterrán Kulturális Fórumot irányította. Izraelben, Észtországban, Macedóniában francia nagykövetként szolgált. 30 ÁBTL, 1.11.4. G-II/1984, Rejtjelezett távirat. 39/10276/40/84.XII.10. 31. f. 31 A magyar ügynökjelentés szerzője jól érzékelte az 1980-as évek elején lezajlott változásokat. A német–francia védelmi együttműködés kérdését is tárgyaló szakirodalom legalábbis ezt erősíti meg. Lásd pl.: Hélène Miard-Delacroix: Le défi européen, histoire franco-allemande de 1963 à nos jours. vol. 11. Villeneuve d’Ascq: Presses Universitaires du Septentrion, 2011. 87. o. 32 ÁBTL, 1.11.4. G-II/1984, Rejtjelezett jelentés. 39/4005/822/1984. máj. 17. 11. f. 33 ÁBTL, 1.11.4.G-II/1985, Feljegyzés. 1985. május 7. 4. f. 34 ÁBTL,1.11.4. G-II/1986. 39/2550/733/1986. ápr. 10. 30–31. f. 35 Az EUREKA kormányközi együttműködés 1985-ben indult, azzal a céllal, hogy előmozdítsa az európai ipari termelékenységet és világpiaci versenyképességét. A szervezet alapításában kezdeményező szerepet játszott Mitterrand elnök és Kohl kancellár. Magyarország 1992-ben csatlakozott a szervezethez. 36 ÁBTL, 1.11.4. G-II/1986. július 11. 29. f. 37 Magyar Nemzeti Levéltár, (MNL), XIX-J-1-j, NSZK, 1987, 100 db, 004922, Bonn, 1987. október 22. 38 Megjegyezendő, hogy a NATO brüsszeli székhelyén jelentős volt a keleti blokk országainak hírszerző tevékenysége. A magyar dokumentumok szerint 1967-től 30 belga titkosrendőrt állítottak munkába csak a „SHAPE” biztosítására. Ennek ellenére a Varsói Szerződés tagországainak ügynökei igen aktívak voltak, különös tekintettel az NDK állampolgárokra. Az 1980-as évek közepétől egyre nehezebb volt a NATO-anyagok beszerzése, mert egyre szigorúbb ellenőrzés érvényesült, legalábbis a szovjet hírszerzők szerint. ÁBTL, 2.3.5. o-8-585/II, 29, 87. f. 39 ÁBTL,1.11.4 – G-II/1987, 67/9-3514/1987. 9. f. 40 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db, 001423/1988, Párizs, 1988. február 24. 41 Mitterrand elnöknek az 51. francia–német csúcstalálkozón elhangzott beszédét lásd: „51ème Sommet franco-allemand à Paris (22 janvier 1988) – Discours prononcé par le Président”. ÉlyséeVertrag Traité de L’ Élysée, http://www.france-allemagne.fr/51eme-Sommet-franco-allemand-a,2409. html. Letöltés ideje: 2014. január 6. 42 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db, 001423/1988, Párizs, 1988. február 24. Az elemzést többek között Nikicser László írta, aki később, 2007 és 2010 között volt párizsi magyar nagykövet. Ekkor még titkári beosztásban szolgált a francia főváros diplomáciai képviseletén. 43 Uo. 44 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db, 00181/7, Budapest, 1988. március. 45 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db, 00181/7, Budapest, 1988. október. 46 A magyar dokumentum Lutz-Georg Stavenhagenre, a kancellári hivatal államminiszterére hivatkozva írta ezt a jelentést. MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1989, 65 db, 00690, Bonn, 1988. november 9. 47 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1989, 65 db, 00181/11, Budapest, 1988. december 9. 48 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35 db, 001104/1, Párizs, 1989. április 25. 49 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35 db, 002255, Párizs, 1989. április 25. 50 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35 db, 001611/1989, Párizs, 1989. március 7. 51 Grósz Károly párizsi látogatása alkalmával kifejtette, hogy Magyarország nem kívánja csupán Ausztriára és az NSZK-ra szűkíteni a kapcsolatait. A Kovács László (külügyminiszter) által készített jelentés kiemeli: „A látogatás lehetőséget adott a francia külpolitika kelet-európai nyitási szándéka indítékainak, illetve komolyságának felmérésére. Bár nyilvánvaló, hogy Franciaország

2013. tél

95

Fejérdy Gergely ezt elsősorban az NSZK-val folytatott hagyományos versengésnek rendeli alá, a francia törekvés és a magyar politika iránti növekvő rokonszenv a jövőben valószínűleg jobb lehetőséget ad kapcsolatépítési törekvéseink érvényesítésére.” MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db. 003344/26, Budapest, 1988. november 23. 52 Ezt a párizsi lengyel nagykövet magyarázta el Mitterrand varsói látogatása kapcsán magyar kollégájának. Vö.: MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35 db. 002970/1989, Párizs, 1989. június 26. 53 A Grósz Károly párizsi látogatásáról készült jelentésben olvasható Michel Rocard francia miniszterelnök kijelentése: „… [a] magyar–francia kapcsolatok fejlesztése fontos minden területen… azért is szükséges lenne Magyarország »német-orientáltságát« csökkenteni, mert túl nagy a súlya az NSZK-nak az európai együttműködésben.” Vö.: MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db. 003344/26, Budapest, 1988. november 23. Jean-Bernard Raimond francia külügyminiszter is hangsúlyozta 1988 márciusában, Budapesten tett látogatása alkalmával: „Ismerik az NSZK-val fennálló kapcsolatainkat, és francia részről osztják a diverzifikálással kapcsolatos gondokat.” MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1988, 40 db. 0019/10, Budapest, 1988. március 28. 54 ÁBTL, 1.11.4. G-II/1989, 67/9-467/1989. február 13. 55 A szöveg sehol sem említi a forrását, de vélhetően az 1989. november 22-én, az Európai Parlament előtt elhangzott beszédre utal. Lásd: „Allocution de François Mitterrand sur les réformes démocratiques en Europe de l’Est (Strasbourg, 22 novembre 1989)”. CVCE, http://www.cvce.eu/ obj/allocution_de_francois_mitterrand_sur_les_reformes_democratiques_en_europe_de_l_est_ strasbourg_22_novembre_1989-fr-d3f2ecb3-a49c-4960-af84-dc035d9bc63a.html. Letöltés ideje: 2014. január 4. 56 ÁBTL, 1.11.4. G-II/1989, 39/8846/2401/1989. számú távirat, Bécs, 1989. december 6. 19–21. f. 57 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1989, 65 db, 004158/1. Bonn, 1989. november 27. 58 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1989, 65 db, 004158/10/1989, Budapest, 1989. december 14. 59 Francia állami garanciák mellett. 60 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35, 00724/7. Párizs, 1989. november 11. 61 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35, 00724/9. Párizs, 1989. november 22. 62 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1989, 35, 001104/7, Párizs, 1989. november 29. 63 A különböző statisztikai adatok ezt alaposan alátámasztják. Például a magyar külkereskedelem területén is jól lemérhető ez a különbség. A behozatal 1989-ben Franciaországból 11.517 millió Ft volt, az összes magyar behozatal 2,1%-a. Ezzel szemben az NSZK-ból 83.917 millió Ft értékben importált Magyarország, ez a behozatal 17,4%-át jelentette. Ha ehhez hozzátesszük az NDK-ból származó import értékét, ami 32.518 millió Ft volt, azaz az 5,6%-a az összes behozatalnak, jól látszik, a közel tízszeres a német túlsúly. A kivitelnél megközelítőleg hasonló arányokat találhatunk. Az NSZK volt a legfontosabb külkereskedelmi partner a Szovjetunió után 1989-ben. Franciaország csak a 11. helyen található a behozatali listán és 10. a kivitelin. A nyugati országok között Ausztria, Svájc, Olaszország és az Egyesült Államok is megelőzik. Lásd: Magyar Statisztikai Évkönyv 1990. Budapest: KSH, 1991. 190. o. 64 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1990, 53.db, 0077/6, Párizs, 1990. február 7. 65 Uo. 66 1989-ben inkább Magyarország semleges státusának elismertetése hódított híveket, de 1990-re mind az akkori, Németh Miklós vezette kormány, mind pedig az ellenzék a NATO és az európai integrációhoz való csatlakozás mellett állt ki. Vö.: Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Budapest: Rubicon, 2003. 229. o. Az 1989-ben felmerült külpolitikai opciókkal kapcsolatban lásd még: Gazdag Ferenc: „Szövetségtől szövetségig: Magyarország útja a Varsói Szerződéstől a NATOig”. In: Gazdag Ferenc – Kiss J. László (szerk.): Magyar külpolitika a 20. században. Budapest: Zrínyi, 2004. 197–202. o. 67 A Nicolae Ceauşescu vezette Romániában zajló magyarellenes kisebbségi politikát elítélte Párizs. 68 „Az Antall-kormány külpolitikája”. MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/ Pages/HirSearch.aspx?Pmd=1, 1990. május 28.

96

Külügyi Szemle

A francia–német együttműködés Magyarország szemszögéből 69 Az MTI-ben megjelent kommentár szerint: „Az európai integrációhoz való magyar közeledés útja nagymértékben e közösség két vezető hatalmán, az NSZK-n és Franciaországon keresztül vezet. […] Ugyanakkor nincs szó arról, hogy ez a térség más államok, államcsoportok hátrányára élvezne külön prioritást a magyar külpolitikában.” Vö.: „Antall József – NSZK-beli, franciaországi látogatás (1–2. rész)”. MTI hírarchívum 1988–2014, http://archiv1988-2005.mti.hu/Pages/HirSearch. aspx?Pmd=1, 1990. június 15. 70 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1990, 35 db, 003083, Bonn, 1990. szeptember 20. 71 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1990, 35 db, 003083/1. Bonn, 1990. november 15. 72 A témában született történeti munkák is rámutatnak arra, hogy Franciaország számára különösen is nehéz volt alkalmazkodni az új nemzetközi helyzethez és megtalálni a helyét a német–francia viszonyban. Lásd pl.: Georges-Henri Soutou: L’alliance incertaine, les rapports politico-stratégiques franco–allemands, 1954–1996. Paris: Fayard, 1997. 397–411. o. 73 MNL, XIX-J-1-j, Franciaország, 1991. 25 db, 002181. Párizs, 1991. július 9. 74 MNL, XIX-J-1-j, NSZK, 1991. 45 db, 002261, Bonn, 1991. július 19. 9–10. f. 75 Garadnai Zoltán (szerk.): Iratok a magyar–francia kapcsolatok történetéhez (1963–1968). Budapest: Gondolat, 2008. 77. o. (3. sz. dokumentum)

Résumé The French–German Cooperation from the Hungarian Perspective, in the Era of the Regime Change In this paper, the author analyses the Hungarian perspective of the history of the Franco-German cooperation in the era around the end of Communism. This article, relying on archival sources, points out – among others – that the Hungarian official circles observed and analysed the evolution of the relationships between Paris and Bonn continuously. From 1960 to the years of the regime changes around 1989, the approach of Budapest concerning the Franco-German couple changed progressively. The initial suspicious and hostile attitude was increasingly overshadowed by pragmatic considerations. Budapest, searching for political and economic advantages, paid increased attention to the Franco-German cooperation and occasionally tried to benefit from their disharmony. The great international changes of 1989 put the relationships between Paris and Bonn in the centre of attention. This interest concerning the Franco-German couple remained very significant in the first years of the 1990s as well. For example, it did not happen accidentally that the prime minister of the first freely elected Hungarian government, József Antall, conducted his first Western European official visit to Germany and France. 2013. tél

97

A francia német együttműködés Magyarország szemszögéből, a rendszerváltás korszakában

Recommend Documents