A fordítás alapját képező kiadás: Szergej Lukjanyenko Csisztovi Izdatyelsztvo ÁSZT, Fordította: Weisz Györgyi. Borító: Sallai Péter

SZERGEJ LuKJANYENKO

ârÖK VILÁGA Budapest, 2012

A fordítás alapját képező kiadás: Szergej Lukjanyenko Csisztovi Izdatyelsztvo ÁSZT, 2007

Fordította: Weisz Györgyi

Borító: Sallai Péter

http://www.scribd.com/fery_petrovics

1. FEJEZET

A

VASÚTI PÁLYAUDVAR az átalakulások helyszíne. Felszállunk a vonatra, és megszűnünk önmagunk lenni. Ettől kezdve más múltra teszünk szert, és más jövőre számítunk. Véletlen útitársunknak készek vagyunk mindent elmesélni, ami megesett velünk, sőt azt is, ami soha nem történt meg. A vonatokon elhangzó párbeszédekből ítélve nincs a világon érdektelen életrajzzal rendelkező, unalmas ember. Hát ezért szeretem én a vonatokat. Még a dél felé tartókat is. A kupé egyébként az ukrán vonatokra nem jellemzően várakozáson fölül tisztának bizonyult. A padlón szőnyeg, az asztalkán fehér terítő, és egy kis vázában, amelybe meglepő módon vizet is töltöttek, művirágok. A szürkés, de tiszta ágyneműt is felhúzták már. Az ablak fölött, fémtartóban tévékészülék függött - nem lapos monitor, ahogyan ésszerű lett volna, hanem pufók monstrum, de azért... Hát igen, a hálókocsinak megvannak a maga előnyei. Nemcsak az, hogy egyetlen kupészomszédod van, hanem egészében véve is komfortos. Csomagomat ledobtam az ágyra, kinyitottam az ajtót, és kimentem a peronra. Lábam alatt hó és sár keveréke cuppogott. Nedves szél fújt - az időjárás egyáltalán nem emlékeztetett a moszkvaira, ilyen inkább a tengernél szokott lenni telente, valahol Jaltában vagy Szocsiban. Adélról jött szerelvény mintha sós, nyirkos meleget hozott volna magával. Rágyújtottam. Mellettem toporogtak a kocsikísérő nők, és hangosan beszélgettek kevert orosz és ukrán nyelven.

âRÖ K V IL ÁGA

4

Valamiféle Verkát csepültek, minden szempontból kivesézve szégyentelen viselkedését. Nem túlzott kényelemszeretetből váltottam első osztályra jegyet. Egyszerűen sem helyjegyes, sem fapados hely nem volt már. Az utazást viszont nem akartam elhalasztani. Éreztem, ha egyetlen napig is húzom az időt, nem utazom sehova. Elegem van a kalandokból. Vagy mégsem? Miközben cigarettáztam, néhányan beszálltak a vagonba. Vajon köztük van leendő útitársam is? Például az a sovány, nagy szemű lány, vékony keretes szemüvegben? Ó, aligha... Vagy az a velem egykorú srác szigorú felöltőben és drága alumíniumbőrönddel a kezében? Szintén kétséges. A kaján vasúti istenségek bizonyára ezt a szakadt, menet közben köhécselő és vaksi öregembert szánják nekem. Vagy - az utazások legszörnyűbb veszedelmét - azt a fiatalasszonyt, karján egy év körüli, bűbájos gyermekével. Volt már szerencséjük pelenkacseréhez a kupéjukban? Különösen olyan esetben, amikor a kicsinek a rázkódástól és a szokatlan tápláléktól rakoncátlankodott a hasikája? Hiszen ez a csodálatos asszony a szellőzést már előzőleg kikapcsoltatta, nehogy a baba megfázzon... Komor előérzettől eltelve visszamentem a fülkémbe. És felfedeztem, hogy ezúttal mégiscsak szerencsém volt. Ha nem is a szemüveges lány, legalább a korombéli. Aki flancos bőröndjéből már elő is kotort egy üveg sört. - Jó estét! Szasa vagyok. - A fiatalember felállt, és minden fölösleges ceremónia nélkül kezet nyújtott. - Jó estét! Kirill vagyok. - Nem zavarja? - intett szemével az üveg felé. - Tessék csak, nyugodtan. - Társalgási stílusától hirtelen kellemetlenül kezdtem érezni magam. Ez itt valamiféle yuppie. Vagyis nem igazán. Inkább azokra a semmittevőkre emlékeztet, akik ifjú politikusnak nevezik magukat, és hol nagygyűléseket szerveznek, hol a másokét zavarják meg, de leginkább az interneten rendeznek skandalumot, akár a bajkeverő öregasszonyok a villamoson. Márpedig ha így van, szép kis estének nézek elébe! Az ifjú politikusok egyetlen pillanatra sem képesek lehiggadni, állandóan dúl bennük a magas politikai aktivitás. 5

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Megkínálhatom? - nyújtott felém Szasa egy üveg sört. Ohó! Jóféle angol ale, nem orosz palackozású angol sör, nem is ukrán testvéreink söripari terméke. - Köszönöm. - Nem utasítottam vissza. Letelepedtem az ágyamra. Útitársam ezalatt buzgón kipakolta táskáját: előkerült még öt üveg sör, egy darab baszturma,1 sajt, pisztácia. És semmiféle kinyúlt póló meg gumipapucs, amibe oly nagy előszeretettel vedlenek át polgártársaink a vonaton. Egyébként Szasa külsején nyomban meglátszott, hogy nyilvános helyen sosem ereszkedne le a papucsig. Tökéletesen borotvált. Frizurája olyan, mintha most szállt volna le a szónoki emelvényről. Vékony, sötétszürke szövetből készül öltönye nagyon drágának látszott, és valószínűleg még annál is drágább volt. Szasa továbbá nem kezdett nyakát tekergetve, fejét rázva óvatosan kibújni nyakkendőjéből anélkül, hogy a csomót kioldotta volna, ahogyan az öltönyviseléshez nem szokott emberek szokták csinálni. Nem, gondosan kioldotta az inge színével tökéletesen harmonizáló árnyalatú nyakkendőjének csomóját, táskájából elővett egy speciális tokot, beledugta a nyakkendőt, és felakasztotta a fogasra. Zakójához természetesen szintén volt megfelelő huzata, beépített vállfával. Valószínűleg hozott valami ilyesmit a zoknijához is... Közelebb húzódtam az ablakhoz, véletlenül épp abban a pillanatban, amikor a peron lassan visszafelé kezdett úszni. Elindultam Harkovba. Miért? Talán nem volt elegem az elmúlt hét kalandjaiból? Mit az elmúlt hét! Csak az elmúlt huszonnégy óra folyamán háromszor kis híján megöltek! - Moszkvai? - kérdezte Szasa. - Mi? - Annyira elgondolkodtam, hogy nem értettem meg rögtön a kérdést. - Igen, moszkvai vagyok. - Én is - vágta rá útitársam, mintha valami jelszóra válaszolna. - Biznisz? - kérdeztem. Egyébként a legkevésbé sem érdekelt, de valahogyan fenn kellett tartani a társalgást, főként, ha partnered sörrel kínált...

1

Különlegesen fűszerezett, szárított hús.

âRÖ K V IL ÁGA

6

- Hát... nem egészen. - Úgy láttam, mintha Szasa eltűnődött volna. - Bár így is lehet mondani. - Politika? - találgattam, most már egészen elkomorodva. - Bizonyos mértékig - nevette el magát Szasa. - Bár teljesen igaza van, Kirill. Valami félúton a politika és a biznisz között. Az államigazgatásban dolgozom. Mondhatni, bürokratáskodom egy keveset. Politikai hülyeségekkel persze nem foglalkozom. Az a politikusok dolga. A miénk meg az, hogy az állam működjön, járjanak a vonatok, teremjen a gabona, a határok biztonságosan le legyenek zárva. A szovjet időkben úgy mondták volna, funkcionárius vagyok. Kortyoltam még egyet a sörömből, és letettem az üveget. Szóval funkcionárius... - És maga, Kirill, dolgozik vagy tanul? - kérdezte Szasa. Ez már túlzás volt. Egy olyan embertől, aki ha idősebb is nálam, legfeljebb egy évvel, hallani a jóindulatú kérdést: „dolgozik vagy tanul?” - Ideiglenesen munkanélküli vagyok - válaszoltam. - Úgy kell mondani: „a munkakeresés fázisában vagyok” javított ki Szasa. - Higgye el, így jobban hangzik! És mit csinált korábban? - Funkcionális voltam - feleltem ingerülten. Na nem, milyen pofátlannak kell ahhoz lenni, hogy kioktass egy ismeretlen embert! A jelek szerint ez a gátlástalanság minden hivatalnokban kialakul. „Bürokratáskodom egy keveset”! Hogy a gabona biztonságosan le legyen zárva, hogy teremjenek a vonatok, járjanak a határok... - Milyen funkcionális, ha nem titok? - kérdezte Szasa, és hirtelen őszinte kíváncsiságot éreztem a hangjában. - Még sosem találkoztam olyan funkcionálissal, aki utazgatni tudott volna. Egymásra meredtünk. Lüktetni kezdett a halántékom. - Maga tud a funkcionálisokról? - kérdeztem. - Hát persze - felelte Szasa nyugodtan. - Valamilyen dolog felülmúlhatatlan mesterei, de hozzáláncolva a funkciójukhoz. Nem távolodhatnak el tőle tíz-tizenöt kilométernél messzebbre. Én egy funkcionális fodrásznál nyiratkozom a Csisztije Prudin. - Vagyis tud a funkcionálisokról - ismételtem meg ostobán. 7

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Miért is csodálkozom? Végül is csak néhány napig dolgoztam funkcionális vámosként, és világok közti tornyomon át jöttek-mentek politikusok is, üzletemberek is, holmi ifjú popcsillagok is a haverjaikkal. Ellenőrként egy politikus és egy humorista látogatott el hozzám. Éppen elegen voltak ahhoz, hogy felfogjam - Moszkvában több száz közönséges ember tud a funkcionálisok létezéséről. Talán több ezer is. Akik az üzleti élet, a politika, a tömeg-kultúra felsőbb régióiba tartoznak, beavatottak. És hogy ez a fiatalember nem akárki, rögtön látható... Szasa elnevette magát. - Tudok, tudok! Hogy bizonyíthatnám még magának? Ha akarja, felsorolhatom a Moszkvában működő vámhivatalokat. - Inkább néhány olyan idegen világot nevezzen meg, ahol járt! - Veroz - vágta rá nyomban Szasa. - Ilyen világ nincs! - csaptam le rá örömmel. - Már hogyne lenne? Ott van, ahol azok a városállamok. Ahol az a mulatságos feudalizmus van a gőzgépekkel... Csettintett az ujjaival. - Ahol Nut van, meg Kimgim, Hanczer... Bólintottam. Hát persze. Az én vámhivatalomból Kimgim városállamra nyílt kijárat. Nagyon kedves város. De rajta kívül még ezrével léteztek városállamok. - Elhiszem - mondtam. - Azután ott van még a Rezervátum - folytatta Szasa. - Meg... - Elhiszem, elhiszem... - Megint kortyoltam a sörből. - Igen. Csak valahogy olyan váratlan. - Na és maga milyen funkcionális? - kérdezte Szasa még mindig ugyanolyan jóindulatú kíváncsisággal. - Bocsásson meg, ha túlságosan tolakodó vagyok; ha nem akar válaszolni... - Vámos vagyok - ismertem be. Nem téve hozzá, hogy csak voltam. - És mégis képes utazgatni? - Igen. - Ez fantasztikus! - A funkcionálisok létezése egyáltalán nem képesztette el Szását. - Hát erre innunk kell egy kupicával... nem igaz? âRÖ K V IL ÁGA

8

Belenyúlt a bőröndjébe, és egy bűvész mozdulatával elővarázsolt egy üveg Martellt. Megráztam a fejem. - Köszönöm. De nem érdemes. Hajnal felé érünk a vámhoz. Szasa elnevette magát. - Micsoda tréfamester maga! Egy funkcionális, aki tart a vámosoktól! - Hirtelen elkomolyodott. - Határok, vámok... egyre csak falakat építünk magunk köré. Az egyszerű embereknek csak árt, a banditákat meg úgysem tartja vissza... kinek van erre szüksége? Fura ügy ez. Mintha teljesen őszintén beszélt volna, és én minden szavával egyet is értettem. De valahogy mesterkéltnek tűnt az egész, mintha szónokolna. Akaratlanul Gyima, a politikus jutott eszembe. Talán afféle szakmai ártalom ez náluk, mindannyiuknál? - Senkinek - hagytam rá végül mégis. - Vegyük például Verozt. Olyan, mint egy foltvarrott takaró, de igazi határok szinte nincsenek is - folytatta Szasa, közben ügyesen felszeletelve a baszturmát. - Milyen csodálatos, otthonos világ! Tudja, néha arra gondolok, ne telepedjem-e át oda. - Mondja, hogyan értesült a funkcionálisokról? kérdeztem. - A többi világról? - A munkakörömből kifolyólag - mosolyodott el szélesen a srác. - Amikor Pjotr Petrovics mellé kerültem referensnek, ő avatott be a dolgokba. Megértheti: az ügyek megkövetelik, hogy mindenhová elkísérjem a főnököt. Úgy éreztem, mondókájának lényegi eleme az, hogy „Pjotr Petrovics referense”. Nyilvánvalóan a „mi kutyánk kölyke / idegen” rendszer szerinti azonosítást szolgálta. Mintegy azt feltételezve, hogy egy funkcionálisnak tudnia kell... és reagálnia rá. - És hogy van? - kérdeztem anélkül, hogy tisztáztuk volna, kiről is van szó. Az ismeretlen Pjotr Petrovics, akinek beosztásából fakadóan kijár a beavatott referens, nyilván már túl van az ötvenen. És ebben az életkorban, főleg a biznisz és politika határvidékén működő hivatalnokok körében, nincs tökéletesen egészséges ember. 9

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Szasa pislogott. - Pfű-pfű - mondta. - Nyakalta a vodkát, aztán meg diétázott... - Karlsbad? - kérdeztem találomra. Megint telibe találtam. - Igen, ahogyan lenni szokott... - Szasa számára ezzel végleg „a mi kutyánk kölyke” lettem. Már nem nyugtalanította sem mozgásszabadságom, sem az, hogy nem ismer. Kibontott magának még egy sört, és megkérdezte: Ismered a viccet a nőgyógyász funkcionálisról? - Hogy szól? - kérdeztem bizonytalanul. - A funkcionális nőgyógyász beront kollégája rendelőjébe, és azt mondja: „Gyere velem! A te páciensed van nálam...” Az a baj az ilyen vándorviccekkel, hogy egy kaptafára mennek. És még ha a Harry Potter-könyvek, a számítógépesjátékok vagy ne adj’ isten a rapzene megszállott rajongója vagy is, az összes ilyet már kívülről fújod. Elég az ismert szereplőket divatosabbakra cserélni, és kész. Hát így születnek ezek a viccek. Udvariasságból azért elmosolyodtam. És elmeséltem egy mérsékelten trágár viccet a túlságosan szerelemittas grúz bírósági tárgyalásáról. Szasa boldogan felröhögött, újabb üveg sört nyújtva felém. Láthatóan megelégedésére szolgált a véletlen társaság. Őszintén szólva nekem is. Söröztünk. Időnként kimentünk a folyosóra, és rágyújtottunk - megkínáltam útitársamat a Kotya kocsijából zsákmányolt Treasure-rel, amivel újabb elégedett pillantást váltottam ki. Elfogyott a sör, és Szasa meghívott az étkezőkocsiba. Ott angol ale persze nem volt, de mint ismeretes, a harmadik üveg után oda a finnyáskodás, minden sör egyformán finom lesz. Valamikor éjjel egy óra után lefeküdtünk aludni, a lehető legjobb hangulatban. Alekszandr nyomban hortyogni kezdett, de a kerekek kattogása mellett ez nem nagyon zavart engem. A szellőzés működött, ami az ukrán vasút esetében igen nagy szerencsének mondható. Kezem a fejem alá téve hanyatt feküdtem, és a lámpáknak a mennyezeten sikló visszfényeit néztem - valamilyen városhoz közeledtünk. âRÖ K V IL ÁGA

10

Érdekes dolog ez... Valamennyi utas közül az jutott fülkeszomszédomul, aki tud a funkcionálisokról. És még ügyesen szóra is bírt. Véletlen? Vagy csapda? Én kiszakadtam a rendszerből. Megsértettem a funkcionálisok törvényeit. Kereken kimondhatjuk: fellázadtam. Legyőztem Andrejt, a rendőrt, megöltem Natalját, a szülésznőt, majd meg tudtam lépni a kurátor, saját egykori barátom, Kotya elől... Persze ha a józan észre hagyatkozunk, valószínűtlen, hogy véletlen lenne, és Szasa akkor tégla. Másrészt viszont, ha a józan észre hagyatkozunk, én már jó ideje egy kórházi ágyon fekszem, és hallucinálok - különben hogyan is hihetnék olyan másik világokban, amelyekbe titkos ajtók nyílnak; hogyan hihetném, hogy funkcionálisok jönnekmennek a városban, és mindezt holmi titokzatos kísérletezők irányítják? Kezem felemelve, álmosan az ujjamra húzott acélgyűrűt néztem. Ez minden, ami funkciómból megmaradt... Aludnom kell. Útitársam, akár véletlenül került mellém, akár beépített ember, aligha akar éjszaka megtámadni. Nem érzékeltem veszélyt, és megbíztam az előérzetemben. Holnap reggel megérkezem Harkovba, megkeresem Vasziliszát, ezt a különös, de bizalomgerjesztő asszonyt... A vonat egyre lassított. Messziről hallatszott a pályaudvari hangosbeszélő fémes recsegése: „A tizenkilences számú Moszkva-Harkov gyorsvonat érkezik a második vágányra...” A fény éles négyszöge végigkúszott a falon, megvilágította a csomagtartó hálóba dobott nadrágot, gyűrött pulóvert és a levetett zoknit (igen, rendetlen disznó vagyok, elnézést). Felkönyökölve a lazán összehúzott függönyhöz hajoltam. És önkéntelenül a közeledő peronra pillantottam. A legelején, ahol majd az utolsó vagon megáll, fiatal férfiak csoportja ácsorgott - tíz-tizenkét ember. Haja mindnek rövidre nyírva, fejük fedetlen, rajtuk könnyű köpeny vagy rövid bőrkabát. Valamennyien figyelmesen fürkészik a vagonokat. Arcuk valahogy homályosan ismerősnek tűnt - nem külön-külön, hanem egy típus képviselőiként. Egyikükben sincs semmi különös, de van bennük valami idegen-szerűség. 11

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Utánuk a peron néptelen volt - egy vidéki kisvárosban nem sokan mennek ki az éjszakai átutazó vonat elé. Bár... Vagy harminc méterrel távolabb fiatal srác állt, külsejéből ítélve mintha az első csoporttól kószált volna el. Újabb húsz-harminc méterrel távolabb feszes tartású, fiatal párocska unatkozott. Majd még egy. Távolabb, az állomásépület fölött homályosan világított az Orjol szó. Még egyre az ablakon kinézve öltözni kezdtem. Farmer, zokni, cipő... Pulóver. A táskára csak odanéztem, nem vettem magamhoz. Abban csupán göncök vannak. Felkaptam a dzsekimet, megtapogattam a zsebét, megéreztem benne a tárca súlyát. Minden megvan, ideje indulnom... - Pisilni vagy cigizni? - kérdezte ágyáról Szasa, abbahagyva a hortyogást. - Aha... cigizni - morogtam. - Aludj... Kiugrottam a vagon folyosójára. A vonat még egyre fékezett a peron felé közeledve. Most majd az elején és a végén is felszállnak az éber fiatalemberek... minden ajtónál ketten-hárman fognak állni. Nem tudom, bírnék-e velük, ha még funkcionális lennék. De most biztosan nem tudok elbánni velük. Ezt megjövendölni nincs szükség jósnőre. Végigrohantam a folyosón, az ablakok hideg alumíniumkilincseit rángatva. Zárva... zárva... zárva... A negyedik ablak engedelmeskedett, lecsúszott. Nedves sínek, a tolatóvágányon egy tehervonat, egy oszlopon függő lámpa fénykúpjában nyirkos hódara kavargott... Azután elkaptam egy a szomszédos sínpáron álldogáló magányos, rövid hajú srác pillantását. Lassan, szinte álmosan mosolyra húzta a száját, és intett nekem. És nem is leplezve levette az övéről az adóvevőt. Azok, akik körülvették a vonatot, nem hibáztak. Minden oldalon ott volt az őrség. A csapda rám záródott. - Kirill, hova készülsz? - bújt ki ásítozva a fülkéből Szasa. Rám nézett. Azután kinézett az ablakon. Hunyorogva követte valakinek a mozgását. Olyan pontosan érzékelte a veszélyt, mint egy vadállat. Egyébként valószínűleg a legáthatolhatatlanabb dzsungelben sincs akkora veszély, mint a âRÖ K V IL ÁGA

12

hatalom és a biznisz fényesen megvilágított, légkondicionált termeiben... Bólintottam, és megkérdeztem: - Velük vagy? - Egy nagy büdös frászt! - kiáltotta felháborodottan Szasa. És mintha még mindig rendelkeznék a funkcionálisnak azzal a képességével, hogy megérezzem a hazugságot, megértettem: a színtiszta igazat mondja. És azért is forgolódik a politika és a biznisz köreiben, „bürokratáskodik az államigazgatásban”, mert soha senkivel nem keveredett konfliktusba. Egyetlen összecsapásban sem vett részt, mindenkivel szemben jóindulatú volt, és szilárdan őrzi semlegességét. Az ilyenek rendszerint nem kapaszkodnak fel a legmagasabb körökbe, de soha nem is zuhannak mélyre. - El kell tűnnöm - mondtam. - Üldöznek. A vonat megrándult, az utolsó métereket tette meg. - Tűnj el! - helyeselt Szasa megkönnyebbülten. - Sok sikert! Szívesen segítenék, de... - Az jó, hogy segíteni akarsz - vágtam rá. - Segíthetsz is. Beugrottam a fülkébe, felkaptam a csomagomat, visszarohantam a nyitott ablakhoz - a vonat épp egy a sínek fölött átvezető, rácsos felüljáró alatt haladt át. Kidobtam a csomagom. Azt hiszem, Szasa úgy gondolta, hogy magam is a pakkom után akarok ugrani. Még felém is lépett, hogy segítsen. De én megrántottam a vészféket, ettől felvisított a fékrendszer, a már szinte teljesen leállt vonat nagyot rándult, és nyomban leállt. A felébredt utasok nyilván átkot szórtak a teljesen vétlen mozdonyvezető fejére. - Kiugrottam az ablakon - közöltem Szasával. - Láttad? Szasa a falnak dőlve, foglalkozásához nem illően domborodó kis pocakját vakargatva néhány másodpercig hallgatott. Nem tudta, ki üldöz engem, és ez alaposan megzavarta a döntéshozatalban. Mintha a „mi kutyánk kölyke” lettem volna, de az embernek még a sajátjaitól is időben el kell tudni határolódnia.

13

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nem volt nehéz kitalálni, miféle gondolatok járnak a fejében. Nagyjából ugyanannyi érv szólt amellett, hogy segítsen, és amellett, hogy feladjon... Szasa elfordult tőlem, és kihajolt a nyitott ablakon. Beleordított az éjszakába: - Állj meg! Állj meg, te disznó! Nem húzhattam tovább az időt. Visszarohantam a fülkébe. A függönyszárnyak közti keskeny résre pillantottam - úgy látszott, senki sem leskelődik... Felálltam az ágyra. Az első osztályú hálófülkék mai ukrán változata nem sokban különbözik a megszokottól. Leszedték a felső ágyakat, úgy-ahogy kipofozták az egészet. Az ajtó fölötti csomagtartó érintetlenül megmaradt. Oda másztam be egy olyan ember lendületével, akinek már a sarkában lohol a fenevad. Egészében véve nem sok esélyem volt. A legrosszabb, amit egy menekülő kitalálhat, az elrejtőzés. A menekülő egyetlen esélye a menekülés, a bújócska csupán gyerekjáték. De még a menekülésben is lehet szerepe a manőverezésnek... - A föld alól is előkerítelek! - ordította a folyosón Szasa, nagyon természetesen. - Mocsok tolvaj! Végre kicsapódott a vagon ajtaja, lépések döngtek a folyosón. Volt ezekben a lépésekben valami ütemesség, monotonitás, ahogyan a katonák masíroznak, vagy ahogyan a Pink Floyd A fal című filmjében gyerekek gördülnek a futószalagon. Az egyenruha egyneműsít, még ha csak a cipő maradt is meg belőle... Hirtelen eszembe jutott egy történet, amelyet valaki arról mesélt, hogy a moszkvai olimpia idején tömegével öltöztették a rendőröket civilbe, és úgy küldték ki őket járőrözni az utcákra. Ebből a célból az akkor velünk baráti viszonyban lévő Kelet-Németországból, vagy ahogy akkoriban nevezték, az NDK-ból nagy mennyiségű csinos öltönyt, inget és nyakkendőt rendeltek - teljesen egyformákat. Biztosan azért, nehogy valaki megsértődjön. Vagy talán az intendánsoknak egyszerűen eszükbe sem jutott, hogy a civil ruha fazonja többféle is lehet? És Moszkva utcáin megjelentek párosával a rövidre nyírt hajú, egyforma öltönyt viselő fiatalemberek. âRÖ K V IL ÁGA

14

Mivel ráadásul a fővárosból igyekeztek az összes gyereket nyaralni vinni - hogy ne kunyeráljanak a turistáktól szuvenírt -, a külföldi vendégeknek szörnyűséges képük alakulhatott ki a civilbe öltöztetett ügynököktől hemzsegő, komor, az emberi életre alkalmatlan városról. - Mi történt, polgártárs? - hangzott fel a folyosón. Végigfutott a hideg a hátamon. Az illető oroszul beszélt. Teljesen tisztán és szabatosan. De volt valami megfoghatatlan, nagyon gyenge, idegen akcentusa. Nem a mi funkcionálisaink, nem is a mi titkosszolgálatunk vadászik rám. A vonatot Arkan szülöttei fésülik át. Csak abban reménykedhettem, hogy Szasa nem veszi ezt észre. - Az útitársam! Az útitársam, a mocsok! - kiáltotta egy kissé eltúlzott felháborodással Szasa. - Együtt utaztunk... A hangokból megértettem, szabályosan bevonszolta beszélgetőpartnerét a kupéba - hogy az meggyőződhessen róla: a fülke üres. Majd nyomban visszacibálta az ablakhoz. - A csirkefogó! Még sörözött is velem! Meglógott az ablakon át! Biztosan megfújta a pénztárcámat... - Megint zaj hallatszott; Szasa nézett be, felkapta a zakóját. És csodálkozva felkiáltott: - Jé... a tárcám a helyén van! Hova megy? Tévedtem, nem tolvaj... - A maga útitársa rendkívül veszélyes terrorista és gyilkos - feleltek neki már messzebbről. - Örüljön neki, hogy életben maradt, polgártárs! Csöndben feküdtem, mint a kisegér, és még mindig nem akartam elhinni, hogy nem kutatták át a fülkét. A csomagtartó polcon por-, fertőtlenítő- és nem tudni, miért, kenderszag volt. Egyébként dél felé tartó vonat, nincs min csodálkozni... Az mentett meg, hogy üldözőim Arkanról, a Föld-i-ről jöttek. Abból a világból, ahol minden szabályosabb, mint nálunk. Ahol az állampolgárok többsége lojális az állammal szemben, és a tiszta igazságot mondja a rendőrségnek. - Hé... te gyilkos és terrorista! - szólított némi kétellyel a hangjában Szasa. - Elmentek. Kinéztem. Leugrottam az ágyra. 15

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A vagonban csönd volt. Mintha az utasok megsejtették volna, hogy valami nincs rendjén - még aki felébredt is, ki sem dugta az orrát a fülkéjéből. Szasa még mindig kétkedve nézett rám - „helyesen cselekedtem?” - Viszlát - mondtam, és meggörnyedve a vagon ajtajához futottam. A kocsikísérők fülkéjének ajtaja nyitva volt. Mind a két nő a peronon állt, és valamit nézegetve sugdolóztak. A lépcsőről átkukkantottam a válluk fölött: egy papírlap volt az én fényképemmel. A kép alatti szöveget nem olvastam el, leugrottam a nők mellé, és halkan ezt mondtam: - Élni akartok? Az idősebbik bólintott, és az arcához kapta a kezét. A fiatalabb kinyitotta a száját, sikítani akart. Tenyeremmel betapasztottam a száját. - Azt akarod, hogy a gyerekeid nyugodtan játsszanak az udvaron? - kérdeztem. A nő szeme elkerekedett, ő maga mintha megdermedt volna. - Akkor egyikőtök sem látott semmit, és nem hallott semmit. Elvettem a kezem a nő szájáról. Mind a két asszony hallgatott. Szétnéztem jobbra is, balra is - sehol senki. Vagy mindenki a vonatot fésülte át, vagy a kitérő vágányok és tehervonatok között kerestek. Teljes erőből rohanni kezdtem a félhomályos állomásépület felé.

âRÖ K V IL ÁGA

16

2. FEJEZET

L

elképesztő emberfajta - a gyökeret eresztett moszkvai. Nem tévesztendő össze a tősgyökeressel, aki a fővárosi lakos könnyed sznobizmusától eltekintve semmiben nem különbözik a többi orosztól. A gyökeret eresztett moszkvai az az élőlény, aki soha nem lépte át Moszkva határát, és még csak nem is törekszik ilyesmire. Ennek a létformának vannak különböző fokozatai. A legmegrögzöttebb a fővárosi központi szülőotthonban látta meg a napvilágot, a vaganykovói temetőben helyezik végső nyugalomra, és életét (néha igen hosszú életét) valahol e két pont között éli le. Egy ilyen esetről apám mesélt nekem egyszer. Egy kolléganője ötvenvalahány évesen utazott el először Moszkvából - Pityerbe, egy tudományos konferenciára. Az utazás előtt nagyon ideges volt, és már csak a vonaton derült ki, hogy ez az asszony még soha sehova nem utazott el Moszkvából. Még gyerekkorában úttörőtáborba sem. Még nyaralni sem. Nem volt ennek semmi különösebb oka, egyszerűen nem utazott sehová, és ennyi. A vonaton egész idő alatt nem aludt, egyre kibámult az ablakon, nézte csüggedten tájat. Pityerben fellelkesítette a Néva, a Nyevszkij, az Izsák-székesegyház, az Admiralitás palotája, a homlokzatok és a kapuboltozatok. Hirtelen egy egész világ tárult fel ez előtt az ember előtt! Engem, bár Moszkvában nőttem föl, sosem foglalkoztatott a kérdés, létezik-e élet a város körüli autópályagyűrűn kívül; Pityerben legalább ötször voltam, de jártam Rjazanyban, Jekatyerinburgban, sőt Krasznojarszkban 17

ÉTEZIK EGY

S ZERGEJ LUK JANYENK O

is. No és persze Török- meg Spanyolországban - mostanában ezek a Krím alternatívái. Orjol viszont teljességgel terra incognita volt számomra. Hát persze, „az első díszsortűz városa2”, a szomszédos Belgoroddal együtt. Na meg hajdanában volt itt valamiféle erőd... vagy csata? Hát nagyjából ennyit tudok a városról. Még azzal sem voltam tisztában, hogyan nevezik magukat az itt élők. Orjoliak? Orjolfiak? Sasmadarak?3 Sasfiókok? Erre a kérdésre a pályaudvar előtti téren gubbasztó taxisofőrtől kaptam meg a választ, akivel közöltem, hogy lemaradtam a vonatról, és amilyen gyorsan csak lehet, Harkovba kell érnem. - Nem csodálkozom én már semmin - mondta filozofikusan a taxis, kinézve Volgája leeresztett ablakán. Ha fizetsz, elviszlek. Akár Moszkvába is. Moszkvába? Hirtelen nagyon elkapott a vágyakozás, hogy visszamenjek. Haza, Moszkvába. A lármás megapoliszba, ahol könnyebb elrejtőzni, mint a pusztaságban. És vajon ott keresnének-e? Talán az egész hajsza azzal függ össze, hogy nem békéltem meg, nem kezdtem újra a korábbi, hétköznapi életemet élni, hanem kutatni indultam. Valahogy nyomban el is hittem ezt. Ha most visszautazom Moszkvába, vége ennek az egész lidércnyomásnak. Visszatérek munkahelyemre, a Bit and Byte-hoz, kapok egy letolást a lógás miatt, kibékülök Anykával... Elfelejtem Nasztyát. - Nem - mondtam. - Harkovba kell mennem. - Mennyi? Értettem, mire gondol. De a magam számára is meglepő módon ezt válaszoltam: - Merre megyünk? Egyből Kurszk felé, vagy Znamjonkán keresztül?

2

A szovjet csapatok 1943. augusztus 5-én elsőként Orjolból és Belgorod-ból űzték ki a németeket. Az esemény tiszteletére Moszkvában nehéztüzérségi díszsortüzet adtak le, ezt követően minden jelentősebb település elfoglalásakor ezt megismételték. 3 Orjol: ’sas’.

âRÖ K V IL ÁGA

18

Mi az ördög az a Znamjonka? Hiszen még azt sem tudtam, hogy Kurszkon át vezet az út! A vezető még egyszer végigmért. Jóval figyelmesebben. Nyilvánvalóan nem egyezett az, amit látott, azzal, amit mondtam. Mintha egy gyerekcsatornán vetített rajzfilm alá egy pornócsatorna hangját keverték volna. - És mi a francnak mennék Znamjonkán át? - érdeklődött a sofőr. - Arra rövidebb - találgattam. Nem, nem találgattam! Tudtam! - Rövidebb, de tovább tart. Kromiban elakadunk... Talán orjolfi vagy? - Így is lehet mondani... - Elmosolyodtam. - Na, menynyiért viszel el? A sofőr felsóhajtott. Kiköpött a nyitott ablakon, és kelletlenül közölte: - Hát... visszafele nem találok utast... Hétért jó lesz? Megrendíthetetlen moszkvai megszokásból rögtön úgy értettem, hogy hétszáz dollárról van szó. És ezt mondtam: - Főnök, ez azért disznóság, így megnyúzni... - Hát legyen hatezer, ha már földi vagy. - A sofőr megrázta fejét. - Kevesebbért nem viszlek el. - Mehetünk. - A pályaudvar felé pillantottam, megkerültem a kocsit, és beültem előre. Megértettem, hogy vidéken a nagy summát nem száz dollárokban, hanem ezer rubelekben számolják. - Fizess előre! - figyelmeztetett a vezető, és nem sietett begyújtani a motort. - Hazaviszem, ott hagyom a feleségemnél. - Bölcs megoldás - egyeztem bele, és előszedtem az egykor Kotya tulajdonát képző pénztárcát. Leszámoltam hat darab ezrest. A sofőr akkurátusán összehajtogatta őket, a zsebébe dugta, és elfordította a slusszkulcsot. - És miért nem vonattal mész? - kérdezte. - Lemaradtam róla. - Na persze - nevette el magát a vezető. - Lemaradtál... A fák mögött idelátszik a vonat vége. Elvihetlek Kurszkig, gyorsabban, mint ahogy a vonat odaér. Nem akarod? Ott beszállhatsz a kényelmes kis kupédba... - Harkovig - ismételtem meg makacsul. 19

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Nekem mindegy, én csak a volánt tekergetem - vont vállat. - De legyél vele tisztában, hogy ha nincsenek rendben a papírjaid, esetleg fegyvert vagy narkót találnak nálad a határon, az a te bajod. - Nincs nálam semmiféle fegyver - feleltem. - Narkóval se foglalkoztam soha. Ha ilyesmi jár a fejedben, hogy vehetsz fel utast? A sofőr bólintott. - Felveszem. Élni kell... És engedd le az ablakot, bűzlesz a sörtől... Ha megállítanak a közlekedésiek, bizonygathatom, hogy nem én ittam. A Kurszkig vezető útra nem emlékszem - végigaludtam. Alig hagytuk el a sofőr házát, ahol átadta a pénzt álmos feleségének, kikapcsoltam. Mindenféle zagyvaságot álmodtam, olyasmit, amire nem emlékszik az ember, de ébredéskor nehéz, undorító érzése van. Amikor felébredtem, már elhagytuk Kurszkot. A sofőr megállította a Volgát tankolni, bement a boltba, és vett néhány doboz jegeskávét. Ez a megállás jobban felébresztett, mint bármilyen kátyú az Orjol-Kurszk útvonalon. Fészkelődni kezdtem, hunyorogva néztem a visszatérő sofőrt. A benzin zubogva áradt a tankba. Bugyborékolva ömlött a bádogdobozból a koffeintartalmú folyadék - nem áll rá a nyelvem, hogy kávénak nevezzem végigfolyt a nyelő-csövön, megtöltötte a gyomrot. Az íze arra kényszerített, hogy kizárólag szikár orvosi fogalmakban gondoljak erre az italra. - Kiszállsz? - kérdezte a sofőr. Úgy látszik, meggyőződött arról, nem áll szándékomban megtámadni, hogy elvegyem a kocsiját, és felbátorodott. - Van itt mosdó? - Bent a boltban. - Megyek, megmozgatom a lábam. Visszatérve elfogadtam a felkínált kávét, kinyitottam, belekortyoltam. Kihajtottunk a benzinkúttól az autópályára. Virradni kezdett. Rágyújtottam, egészen letekerve az ablakot. A levegő hűvös és friss volt - a tél itt még nem vette át teljesen a hatalmat, megint visszatértem a késő őszbe. - Fura figura vagy - mormolta hirtelen a sofőr. - Úgy fest, mintha közénk való lennél... de nem vagy az. Nem vagy âRÖ K V IL ÁGA

20

bandita, de számolatlanul szórod a pénzt. Elaludtál... És ha fejbe kólintottalak volna, és kilöklek az árokba? - Láttam én, hogy nem kólintasz fejbe - mondtam. - Láttad... - A sofőr hümmögött. A kocsi száguldott az éjszakai országúton. Meg-megrándult: a tavasszal kijavított út a tél közeledtéig már tönkrement. Honnan tudom, mikor javították az utat? Honnan tudom, mekkora a távolság a városok között? És végül is honnan tudom, hogy sofőröm feleségét Okszanának hívják, tíz évvel fiatalabb a férjénél, és az éjszaka hátralevő részét a szomszéd ágyában tölti - velük élő anyjának hallgatólagos tudtával... De a sofőr nevét nem tudom. A funkcionálisi képességek valamiféle maradéka? Amely véletlen módon nyilvánul meg? - Fura vagy - ismételte meg a sofőr. - Tudom. - Mondd, fiú, mi fontosabb neked? Az, hogy mielőbb Harkovba érj, vagy hogy ne nézzenek baleknak? - Jó kis kérdés... - hümmögtem. - Jó lenne ez is, az is. De az a fontosabb, hogy odaérjek. - Akkor kiteszlek Belgorodban az autóbuszpályaudvarnál. Sőt, elviszlek az egyik helyi taxishoz. Ők már mindent levajaztak a határon, gyorsan átvisz. Én meg veled vagy három óra hosszat szobrozhatnék. Úgy ötszáz rubeledbe fájna ez a móka. - Aha - bólintottam. - Értem. És mennyiért hoztál volna el Belgorodig? Ha eleve így állapodunk meg? - Úgy három ezresért simán - mondta látható elégedettséggel a sofőr. - Világos. Megint tanultam valamit. Egy darabig némán haladtunk. - Talán kiperkálom helyetted az ötszázast Belgorodban - szólalt meg hirtelen a vezető. - Miért? - érdeklődtem. - Nem várom el... - Taxis vagyok, nem útonálló. - A sofőr kivett egy szál Camelt. - Ez a munkám, és tisztességesen akarom csinálni. De... - oldalról felém sandított - egy kicsit ügyeskedni, több pénzt keresni, az is rendben van. Egy bunkónak még rádobnék egy lapáttal... De mert te nem szitkozódsz, nem 21

S ZERGEJ LUK JANYENK O

követeled vissza a pénzt, én is tisztességes leszek. Tudod, úgy gondolom, hogy ha nálunk mindenki elkezd becsülettel dolgozni, tisztelve a szakmáját, akkor minden elrendeződik. Majdnem elnevettem magamat. De hallgattam, sőt bólintottam hozzá, egyetértve ezzel a jelmondattal, amely egy igazi funkcionálishoz is méltó lett volna. Furcsák ezek a rövid ismeretségek. Rendszerint utazás közben esnek meg, de néha szülővárosunkban várnak ránk. Találkozunk valakivel, együtt eszünk-iszunk, néha veszekszünk, néha szexelünk - és örökre elválunk. De akár az alkalmi ivócimbora, akivel eleinte jóban voltál, majd ocsmányságokat vágtatok egymás fejéhez, akár az unatkozó, fiatal kocsikísérő lány, aki a kerekek kattogása közepette osztotta meg veled az ágyát, akár a prózaibb változat, a néhány óra hosszat téged fuvarozó taxisofőr - mindannyian egy megvalósulatlanul maradt sors töredékei. Ivócimboráddal úgy összevesztél, hogy leszúrt. Vagy te őt. A kocsikísérő lány megfertőzött AIDS-szel. Vagy pedig: hűséges, szerető feleséged lett. A taxis annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy nekihajtott egy oszlopnak. Vagy bent ragadt veled egy dugóban, nem értél oda valahova, megkaptad a magadét a főnökségtől, kénytelen voltál állást változtatni, egy másik országba utazni, ott egy másik asszonnyal találkozni, szétdúlni egy idegen családot, és elhagyni a magadét... Minden találkozás: parányi ablak egy olyan világra, amelyben élhetnél. Az ügyes hivatalnok Szasa is, a vidéki taxisofőr is, akit éjszakánként felszarvaz a felesége - mindez a te meg nem valósult sorsod. Érdekelnek engem ezek az emberek. Különösen azóta, hogy megtudtam, milyen könnyen törlődik ki sorsunk az életből. Vacogva, zsebre dugott kézzel (hiába, még itt, délen is hűvös volt) ballagtam a hajnali, éppen ébredező városban. Milyen kár, hogy nem kérdeztem meg Vasziliszától a címét... Bár honnan tudhattam volna, hogy még szükségem lesz rá? âRÖ K V IL ÁGA

22

Valamilyen enyhe ukrán koloritú kis kifőzdében rendeltem magamnak egy adag húsos derelyét, egy kis adag bors csőt,4 kávét és némi habozás után egy kupica konyakot, hogy felmelegedjek. Bármily meglepő, a derelye házi készítésű volt, és finom, a borscshoz étvágygerjesztően fokhagymaillatú lepényt adtak, a kávé pedig normális presszókávé, a konyak (illetve nevezzük tisztességesen ukrán brandynek) sem keltett hányingert. Ráadásul kezdtek beugrani fiatal, a moszkvaiakhoz képest valahogy fokozott vonzerejű lányok. Mindig úgy gondoltam, Moszkvában nagyon csinos lányok élnek, de nyilvánvaló volt, hogy a harkoviak mellett labdába sem rúghatnak. Az ötödik vagy hatodik olyan lány után, akivel igazán szerettem volna megismerkedni, jobbnak láttam kiinni kávémat, és kimenni az undorítóan szemerkélő esőbe. Egyébként az utca sem hozott megkönnyebbülést. Nyilván volt a közelben valamilyen nagy főiskola vagy egyetem (Van Harkovban egyetem? Nem tudom... Az intuícióm semmit nem sugall.), ahová az első órákra igyekeztek a diákok. Egy perc múlva azon kaptam magamat, hogy nyíltan szemezek egy velem párhuzamosan haladó lánnyal, aki nagyon barátságosan visszamosolyog rám ekkor hirtelen befordultam egy mellékutcába, ezt mormolva: „Meg kellene nősülnöd, uram...” Sajnos nem menyasszonyt keresni utaztam ide. Nem is derelyéért, lepényért. Egy öreg, kétemeletes ház udvarán leültem egy padra hámló vakolat, síndarabokkal alátámasztott, aprócska, pufók baluszteres erkélyek, az ócska, szürke keretekben itt-ott hőszigetelő üvegek fehér négyszögei. Volt ebben az épületben valami megfoghatatlanul moszkvai - a régi, háború utáni Moszkvából. Lehet, hogy valóban moszkvaiak építették? Harkovot a háború alatt csaknem porig rombolták, többször is gazdát cserélt. Úgyhogy teljesen újjá kellett építeni, az egész ország közös munkájával, ezért emlékeztet helyenként Moszkvára, helyenként más városokra... Hogyan találjam meg a Vaszilisza nevű asszonyt? Amikor magam is vámos voltam, rendelkeztem az irány 4

Hússal, céklával készült, kellemesen savanykás, tartalmas leves.

23

S ZERGEJ LUK JANYENK O

megérzésének képességével - ez segített visszatalálnom a különböző világoknak egy öreg víztoronyba rejtett találkozási pontjához. De az idegen portálokat akkor sem érzékeltem. Es a funkcionálisokat is csak akkor ismertem fel, amikor szemtől szemben álltam velük. Ötletem - hogy elutazom Harkovba, megkeresem Vasziliszát, és segítséget kérek tőle - már a kezdet kezdetén is kétséges kimenetelű volt. Igaz, nyomban kölcsönös szimpátiát éreztünk. És azokkal az ismeretlen bábjátékosokkal szemben is ellenszenvet tápláltunk, akik funkcionálist csináltak belőlünk. Amennyire értettem, Vaszilisza önkéntes száműzetésbe vonult, s nem túl gyakran érintkezett a kollégáival.

De honnan vettem, hogy segíteni fog nekem - kockára téve mindenét? Csak onnan, hogy jobban ismerem, mint a többi vámost? Nem, ez nem igaz. A német vámossal legalább ilyen barátságosan beszélgettünk, csaknem összecimboráztunk... Ilyen komor gondolatok közepette cigarettáztam, áztam az esőben, és depresszióba süllyedtem. Nem lenne jobb a funkcionálisok tudomására hozni, hogy eszem ágában sincs hadakozni velük... hogy békén hagyhatnak...? Talán sikerülne... Én pedig hazatérek. A Bit and Byte-nál leszedik a fejemet a hiányzás miatt, de valószínűleg visszavesznek. Na és ha nem vesznek vissza? Talán életem végéig „nagyon kúl” videókat akarok pattanásos kamaszokra rásózni, elaggott könyvelőknek bizonygatni, hogy „ez a komputer nagyon nagy teljesítményű, egér, monitor és internet is tartozik hozzá”? Beiratkozom az egyetemre. A műszakira. Hogy feltaláljak egy gépet, amellyel át lehet járni a világok között. Hogy bejussak a Föld-i-re... nem, inkább a Föld-o-ra, mert fel-tételezésem szerint az áll az egész mögött. És majd megtanítom őket kesztyűbe dudálni! Két karddal a hátamon, géppisztollyal a mellemen! Meghintve magamat szenteltvízzel, kitanulva a tibeti harci mágiát! Ahogyan kell Melnyikovnak, a fantasztikus könyvek szerzőjének szellemében... Melnyikovról akaratlanul is Kotya jutott eszembe. âRÖ K V IL ÁGA

24

Ettől végképp nehéz lett a lelkem. Felálltam, eloltottam a második cigarettát, amelyikre rögtön az első után gyújtottam rá. Átvágtam az udvaron. Harkov nagy város. Metróval és minden egyébbel, amivel ez a státus jár. És főleg rengeteg benne a ház. Itt nem spóroltak a területtel, magas épületek csak helyenként látszottak. De miért idevalósi Vaszilisza? Miért nem holmi apró, otthonos Bobrujszkba? Néhány nedves, szürke, lehangoló udvaron vágtam át gondolataimba merülve, jóformán semmit sem véve észre. A házak egy dombon álltak, aszfaltozott út kanyargóit köztük, megkerülve a léckerítéssel övezett, apró előkerteket, amelyek szinte veteményesek voltak - szokatlan és alighanem tiltott dolog egy milliós városban. De délen minden egyszerűbb. Távolabb esik a „szabad-nem szabad” idióta sémájától, közelebb a valóságos élethez. Könnyen meglehet, hogy az itt lakók a legnagyobb lelki nyugalommal hagymát meg kaprot termelnek közvetlenül a kapujuk mellett... Azután valami megállásra kényszerített - egy keskeny utcácska előtt, amint kiléptem a következő udvarból. Nehéz visszaadni szavakkal azt a „valamit”. A valóságosnak és a mesebelinek, a látottnak és csak hozzáképzeltnek a határán - mint elsuhanó árnyék, amelyet csak perifériális látásával érzékel az ember, és amely nyomban el is tűnik a semmiben. Körülnéztem. Hallgatóztam. Ha számíthatnék a dohányzástól tönkrement szaglásomra, még szimatolnék is! Ez az udvar másmilyen volt. Itt még nem hullott le minden levél a fákról. A függönyök élénkebb színűek voltak az ablakokon. Diadalmasan, gunyorosan virítottak az ablakpárkányokon a virágok, mintha egyenesen Gerda és Kay5 rózsabokráról származnának. Jókora, fekete kandúr nyalogatta, tán fényesítette bundáját egy Zaporozsec csomagtartóján... pardon, motorháztetőjén méretét tekintve akár vadmacska vagy kisebb hiúz is lehetett volna. 5

Hans Christian Andersen A hókirálynő c. meséjének hősei.

25

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Egyébként az ősrégi Zaporozsec meglepően jól festett. Nem restaurált régiségnek tűnt, nem is ócskavashalomnak, hanem autónak - kicsi, de hetyke jószágnak. A ház előtti előkertecskéket pedig kovácsoltvas kerítés vette körül. Ezt undorító festékkel kenték le, koszos is volt, de igazi kovácsmunka. Finom csipkében fonódtak össze rajta eperlevelek és szőlőfürtök. A ház fölött, mint valami utolsó célzás, kovácsoltvas szélkakas meredezett - de nem valami banális kakas, hanem kitárt szárnyú sárkány, amely sokfogú pofájából kígyózó lángnyelveket lövell. A környező házakon ágaskodó tévéantennák úgy meredtek az ég felé, mintha a hívatlan vendéget felfedezett, ellene védekező hadsereg lándzsái lennének. Elnevettem magam. Olyan volt az egész, mintha Vaszilisza névjegye lenne, a vámos funkcionálisé, aki jobbra-balra ajándékozgatja a maga kovácsolta holmikat. Most már csak azt kellett felfognom, hogyan is néz ki vámhivatala kívülről. Mintha némiképp kigúnyolná a férfiak esetében mindig megjelenő tornyokat... úgymond freudizmus... Aha! Az ő vámhivatala egyszerű házikó volt. Mindenféle különlegesség nélkül. Az épületek, amelyekhez funkciónk kapcsolódik, önmagukban közönséges építmények. A tökéletesen hétköznapi ember is láthatja őket, meg is látja, ha eljön az ideje. De látni és meglátni nem ugyanaz. A volt szobalány, jelenleg szállodás funkcionális, Róza Belaja a polgárháború éhínséges éveiben csak azért látta meg az élelmiszerüzletet, mert elhívták arra a címre. Mindenki más - az éhező vöröskatonák, a mindenre elszánt banditák, az aranyukat rejtegető „burzsujok” - elhaladtak mellette egy falat kenyérről álmodozva... és nem látták meg a „különféle halakat, élő rákokat, a fekete és vörös kaviárt, a friss bélszínt...” Ahogyan az én tornyocskámat is az Alekszejevszkajánál csak azok látták meg, akikkel közölték, hogy ez itt egy új vámhivatal, kényelmes átkelőhely másik világokba. Én is betű szerint kétlépésnyire álltam Vaszilisza vámhivatalától, és ügyet sem vetettem rá! Az egyemeletes téglaházikó nagyobb és magasabb épületek közé ékelődött be, mintegy széttolva azokat, hogy kijáratot teremtsen magának az utca felé. Ahhoz házhoz, âRÖ K V IL ÁGA

26

amely nyilvánvalóan Vaszilisza védnöksége alá tartozott, volt kerítése és szélkakasa, a kétszintes házacska szinte hozzátapadt, csak egy szeméttel teli rés választotta el őket, olyan keskeny, amelyen egy ember nem tudta volna átpréselni magát. Az udvar felőli oldalon a vámhivatal épületén nem volt sem ajtó, sem ablak. Néhány vén, göcsörtös fa állt ott, a földet rothadó levelek és letört ágak borították. Könnyű volt felismerni a határt, amely mentén az emberek mászkáltak, önkéntelenül is kerülve a különös házikót: a talaj ott mélyen le volt taposva. Az utcácska felőli oldalon felfedeztem egy ablakot az emeleten: sötét volt, mintha belülről elfüggönyözték volna. És egy ajtót, amelyen nagy megelégedéssel bekopogtam. Csönd. - Hé, szomszéd! - kiáltottam, felidézve első látogatásomat. Mit is kiabáltam akkor? Malomnak néztem az épületet, és a lisztről kérdeztem valamit? Ne bocsátkozzunk ismétlésekbe... - Hé! Öntőüst nélkül jöttem! Kis idő múlva kemény, határozott lépések hallatszottak. Elvigyorodtam, magam elé képzelve Vasziliszát - erős, izmos, meztelen testén bőrköténnyel... Hát igen, ezzel a dologgal kezdenem kell valamit. Például brómot szednem. - Kit hozott ide az ördög? - hallatszott az ismerős, fojtott hang. - A fenébe is, talán csak nem... Kitárult az ajtó, és megláttam Vasziliszát. Csipkés, fodros, rózsaszín köntösben. Gombszemű kutyát formázó, fehér, szőrös papucsban. - Kirill - mondta Vaszilisza csípőre téve kezét. - Az anyját... te vagy az? - Személyesen - válaszoltam, nem értve ennek a túl lármás fogadtatásnak az okát. Igyekeztem elfordítani tekintetemet, és nem merően bámulni Vasziliszát. Nem volt könnyű - túl sok volt belőle. - Ne állj itt, mint valami faszent... - Vaszilisza egyetlen mozdulattal bependerített a házba. Kihajolt, figyelmesen körülnézett. Becsukta az ajtót. Előbb vagy utóbb a zsiráf fejéig is eljut a dolog, és megérti... 27

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Hallottad már, mi újság? - kérdeztem. „Előszobaként” hatalmas terem szolgált, három ajtóval és egy fölfelé vezető lépcsővel. Tökéletesen üres volt, csak néhol támasztották alá a mennyezetet vaskos oszlopok, rajtuk kovácsoltvas fogasok, vagy talán egyszerűen Vaszilisza mesterségének melléktermékei. - Persze. - Vaszilisza fölemelt az ajtó mellett álló kisasztalról (megint csak kovácsoltvas lábak, rajtuk kovácsoltvas keretben vaskos üveglap) egy négybe hajtott újságot. Vékony volt, egyetlen dupla oldalból állt, mint azok az ingyenes kiadványok, amelyeket a moszkvai kerületi és a körzeti hatóságok bocsátanak ki. - Mi? - csak ennyit tudtam mondani elolvasva a címet: Heti Funkció. Aznapi példány volt. Ha hihetünk a számozásnak, az újság 1892 óta jelenik meg. - Ba! - bömbölte Vaszilisza. - A nyomodban voltak? Hogy jöttél, repülővel? - Vonattal... Orjólban bekerítettek, de megléptem... - Az újságot széthajtva rámeredtem tulajdon fényképemre. - Meglépett! - tárta szét a karját Vaszilisza. - Na nem, csak nézzék meg... a szabadulóművész! Valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy a funkcionálisoknak lehet saját újságjuk. Fukcionális orvos, fodrász, pincér - miért is ne? De már a toll mestereit valahogy nem tudtam elképzelni a kollégáim között. Bár legelső látogatóm, a postás funkcionális eszembe juttathatta volna... Reszketve bámultam az első oldalon a fényképemet (nagyon friss volt, bár képtelen voltam elképzelni, ki és mikor csinálhatta), és nekiláttam, hogy elolvassam az „Utolsó szivárvány” címet viselő cikket. Az volt a legszörnyűbb, hogy a cikk egészében véve nem hazudott. Csak elhallgatott ezt-azt. És világos volt, hogy erről az „ezt-azt”-ról az újságíró egyszerűen nem is tudott - sem Kotya szerepéről a történtekben, sem Arkanról... Egyébként pedig még együtt érzőén is írták meg. Egy fiatalemberről, akinek a pszichikuma nem volt képes elviselni elszakítását övéitől és funkcionálissá válását. Arról, hogy „nagy reményekre adtam okot”, hogy Moszkva korábban hozzáférhetetlen pontján nagyon jó portálokat nyitottam meg, âRÖ K V IL ÁGA

28

de némely disszidensek6 (Nem hazudok! így írták disszidensek!) bomlasztó hatása pusztulásba vitt. Lényegében az történt, hogy elszakítottam vőlegényétől (nyíltan nem volt kimondva, de egészében véve az a benyomás keletkezett, hogy erőszakkal szakítottam el) a lányt, aki megtetszett nekem. Leütöttem egy rendőr funkcionálist, aki a tett helyszínére érkezett (megint csak az a benyomás keletkezett, hogy Nasztyát megmenteni érkezett oda). Másnap reggel (valahogy magától alakult ki az a benyomás, hogy egész éjszaka folyamatosan meggyaláztam a védtelen lányt) érkezett hozzám Natalja Ivanova funkcionális szülész, „aki sokunknak segített azzá válni, amivé lettünk”. De én megöltem a szeretőmet, majd megfojtottam Natalját egy villanydróttal. Elhagytam tornyomat, amely összeomlott: ebben sem volt egyetlen szó hazugság sem, de minden funkcionálisnak nyomban szilárd meggyőződésévé vált, hogy egyszerűen elszakítottam a „pórázomat”, túlságosan eltávolodva funkciómtól. Ezt követően megtámadtam barátomat, Konsztantyin Csagint, akit „azóta senki nem látott”. Az újságíró ezzel fejezte be kalandjaim ecsetelését, kijelentve, hogy „nincs más hátra, mint várni ennek a történetnek a szomorú végkifejletét...” Hogy jön ide a szivárvány, fel nem foghattam. - Hol hazudik? - kérdezte Vaszilisza, mikor látta, hogy végigolvastam. - Hát, csak a részletekben. - Megfordítottam az újságot. Keresztrejtvény meg humorrovat volt a hátoldalon. Belül egész oldalas nekrológ méltatta Natalja Ivanovát, akiről volt védencei emlékeztek meg, és valami hirdetésrovat-félében az új funkcionálisokat sorolták fel és reklámozták. - Nem ölted meg Ivanovát? - kérdezte Vaszilisza. Hallgattam. Majd a szemébe nézve mondtam: - Megöltem. Kétszer is. Másodszorra sikerült. - Remek srác vagy - mondta Vaszilisza, és barátságosan vállon veregetett. Meginogtam. - Hogy az micsoda féreg 6

A szovjet korszakban az ellenzékieket a hivatalos sajtó és szóhasználat disszidenseknek nevezte.

29

S ZERGEJ LUK JANYENK O

volt... ha tudnád... nem, egy férfi nem értheti meg, micsoda egy féreg volt. Reggeliztél? - Igen. - Mindegy, gyere, teázni fogunk!

âRÖ K V IL ÁGA

30

3. FEJEZET

M

vannak olyan tradíciói, amelyek országon belül már nem igazán elevenek, de remekül exportálhatok. Úgy is mondhatjuk, minél szebb, minél egzotikusabb ez a tradíció, annál kevesebb az esély, hogy fennmaradjon a hazájában. (Mellesleg valami hasonló történik az emberekkel is.) A hímnemű skótok többsége inkább nadrágot hord - ám kevés turista hagyja el a hanga és az árpa Burns7 megénekelte országát kockás kilt nélkül. A franciák többsége képtelen undor nélkül ránézni az osztrigára vagy a békacombra, amelyekre mohón vetik magukat az egzotikumra éhes turisták. Még a japánok is, ahelyett hogy a Fudzsijama oldalán virágzó cseresznyefákban gyönyörködnének, szusiból és szakéból álló ebédjük elfogyasztása előtt karatefogásokat gyakorolnának, inkább gyorsan fölhajtanak egy sört, esznek egy hamburgert, és közben amerikai klipeket néznek. A köznapi életnek ebben a globalizációs folyamatában Oroszország szilárdan az élbolyban halad. Jó, hogy újra van kvasz,8 kiszorítva a mindenféle kólákat, kevesebbet élcelődnek már a nemezcsizmán, amely valóban nélkülözhetetlen az orosz télben. A divattervezők igyekezetének nyomán még az orosz női népviselet, a sildes sapka, az oldalt gombolt nyakú orosz ing is visszatér új formában. 7 8

INDEN NÉPNEK

Robert Burns (1759-1796) skót költő. Kvasz: savanykás, erjesztett hűsítő ital.

31

S ZERGEJ LUK JANYENK O

De ami végleg turistaszuvenírré változott, az a szamovár. Kihalt a nagy családokkal együtt, amelyek összegyűltek egy asztal körül, a közös, nem sietős, bekapcsolt televízió és mikrohullámú készülékben felmelegített készétel nélküli vacsorákkal egyetemben. Egy ideig még tartotta magát mint az ünnepi asztal dísze a hasas, nikkelezett vagy festett szamovár. Csak születésnapokon, újévkor vagy május elsején vették elő, de elővették - és gyerekkorom legfinomabb teái azok voltak, amiket a szamovárból töltöttek. De azután a tarka műanyag teáskannák végleg leszámoltak a szamovárral. Egyszerűbb volt behozni a konyhából a teáskannát, a vendégek elé tenni a dobozt a teafilterekkel, mint becipelni a nagy szamovárt, és az előírásoknak megfelelően abban készíteni el a teát - kivárni, amíg gyöngyözve forrni kezd a víz, kiöblíteni vele a porcelán teáskannát, elkészíteni benne a sűrítményt. Idejét sem tudom, mikor ültem utoljára olyan asztalnál, amelyen szamovár volt. Legutóbb még Vaszilisza is kannában főzte a teát. Most szamovár állt az asztalon. Nagy, nyolc-tíz literes. Külleméből ítélve gyakran használták. - Ó, te gyönyörűség... - mormoltam. Vaszilisza teaivási szenvedélye nyilvánvaló volt: tányérkán citrom, cukor (porcukor és kockacukor, répa- és nádcukor, fehér és barna), tejszín, mézeskalács, sütemény, nápolyi, bonbon... - Vendégeket várok - jött kissé zavarba Vaszilisza. - Nirvánából? - Igen. - Vaszilisza fejével az ablak felé intett, amelyen túl sütött a nap, zöldellt a fák lombja. - Megállapodtam a helyiekkel, hogy hetente egyszer elküldik hozzám a gyerekeket. Teázunk, azután tanítom őket... az iskolát nem pótolhatom, de azért... Nirvána volt az a világ, amelyben megismerkedtünk - az én tornyom és Vaszilisza kovácsműhelye itt egészen közel esett egymáshoz. Gyönyörű, elbűvölő világ enyhe klímával, az állatvilág teljes hiányával - a helyi növényvilág egészen sajátos hatású pszichedelikumot bocsátott a levegőbe. Ez rendkívüli módon élessé tette az érzékelést, és teljesen kioltotta az akaraterőt. Az ember szomjan halhatott kétlépésnyire a forrástól, érezve a szomjúságot, de nem âRÖ K V IL ÁGA

32

akarta megtenni azt a két lépést, és nem szenvedett. Majdnem úgy, mint a viccbeli lusta kandúr, amelyik fél óra hosszat üvöltött, mert rálépett a tulajdon... na jó, mondjuk így: farkára. A funkcionálisoknak Nirvána mérgezett levegője persze nem ártott. De szükségük sem volt még egy üdülővilágra. Nirvánát ezért száműzetési helyül használták olyanok számára, kik így vagy úgy fenyegetést jelentettek a funkcionálisokra nézve. Humánus - és megbízható módszer. Az adaptációs idő leteltével az emberek szert tettek az önfenntartáshoz szükséges készségekre, néhányan még horgászni vagy tyúkot tartani is képesek voltak. Bármily furcsa, olykor még gyerekük is született. Az öreg Freud ezzel igen elégedett lenne... Kívülről szemlélve a száműzöttek faluját akár idióták településének is nézhette volna valaki, olyan lusták, tehetetlenek, gyengék voltak. A helyzetben az volt a legiszonyúbb, hogy az elméjük teljesen rendben működött. Csak akaratuktól fosztották meg őket. - Mire tanítod őket?- kérdeztem. - írni-olvasni? Vaszilisza megrázta a fejét. - Annak nincs értelme. Tanulnak ők, de nem olvasnak. Nincs motivációjuk. - Biztos vagy benne, hogy semmi nem szivárog innen át a mi világunkba? - kérdeztem, és teát töltöttem magamnak. Vaszilisza elnevette magát. - No hisz... Arra tanítom őket, hogy fogat és kezet mossanak. Hogy húzzák le a nadrágjukat, mielőtt a dolgukat végeznék. Hogy kössék be a sebeket. Hogy mossák el az edényt. - Azt hiszem, mindez nem az igazi - mondtam. - Elvégre nem debilek. A motivációval van gond. Az akarattal. Egy pszichológussal kellene konzultálnod, hátha ad valamilyen tanácsot. Nem kézmosásra kell őket tanítani, hanem arra, hogy éljék el a céljukat. Hogy egyáltalán tűzzenek ki maguk elé valamilyen célt. Enélkül semmi sem történik. - Meggondolom. - Vaszilisza érdeklődve nézett rám. - Rendes srác vagy, Kirill. Egy kívülálló jobban látja... Hát veled mi történt, mesélj! Hogyan akaszkodtál össze Nataljával? 33

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nem sokáig haboztam. Ha nem mondod el az igazat az egyetlen embernek, aki segíthet rajtad, az nem csupán tisztességtelen, de ostobaság is. És mindent elmeséltem. Teáztunk, és a beszélgetés komolyságától függetlenül Vaszilisza újra meg újra felfűtötte a szamovárt, s ügyelt arra, hogy ne legyenek üresek a csészéink. A teázás alighanem ugyanolyan fontos volt a számára, mint a viktoriánus kor angoljainak. Elmondtam neki beszélgetésemet Illannal, az illegális mozgalom tagjával, aki korábban funkcionális orvosnő volt. Meséltem barátnőjéről, Nasztyáról, ellenállásosdi játékukról... Natalja Ivanováról, aki helytelenítette ezt a játékukat. Kotyáról, akiről kiderült, hogy a mi Földünk kurátora. A Föld-i-ről - Arkanról. Arról, hogy csaknem megöltek. És arról, hogyan gyilkoltam én. - Az arkaniak kísérleti lőtere vagyunk - mondtam. - Képesek funkcionálissá változtatni a közönséges embereket. - Minek? - kérdezte Vaszilisza kíváncsian. - így irányítják a világokat. Valamilyen módon képesek kiszámítani, milyen módszerekkel érhetik el a nekik szükséges eredményt. Valahogy úgy, ahogy a fantasztikus regényekben: vajon elkerülhető lett volna a második világháború, ha gyerekkorában megölik Hitlert, és hogy humánus dolog-e ez. Itt viszont még csak ölni sem kell. Kivonják a szükséges embert az életből, funkcionálissá változtatják... és a világ már meg is változott. Elég egyetlen ember, hogy egy egész világ teljesen más úton haladjon tovább. - A filozófiaórákon azt tanították nekünk, hogy egyetlen embertől nem függ semmi - mondta Vaszilisza nevetve. - Ezt hirdeti a marxizmus-leninizmus... Egyébként te még ezt a tantárgyat sem ismered, Kirill. - Nem hinnék én a marxizmus-leninizmusban - jegyeztem meg sértődötten. - Különösen a Szovjetunió széthullása után. Vaszilisza hahotázott. Jó étvággyal leharapta egy mézeskalács felét.

âRÖ K V IL ÁGA

34

- Én sem hiszek, Kirill! Miért is hinnék? Egyetlen ember megváltoztat egy világot. Könnyedén! De már a többi, az csak valami agyrém, már megbocsáss... - Miért? - kérdeztem zavartan. - Ha azok a te arkanijaid... - Nem az enyémek! - Ha azok az arkaniak olyan könnyedén kiszámítják a világok sorsát... ezt kiemelték, és a világ másmilyen lett... akkor semmi szükségük lőtér-világokra. Laboratóriumra, kísérletre akkor van szükség, ha nem tudsz valamit kiszámítani. Itt viszont úgy néz ki, hogy az arkaniak évtizedekre előre mindent kikalkulálnak. Azt is, hogyan lehet technológia nélküli világot csinálni, és olyat, amelyiknek van technológiája. Itt vallás lesz, ott meg tudomány, itt tenyérjóslás meg hab a tortán... Jó, jó, elhiszem! De akkor semmi szükségük kísérletekre! Széttártam a karom. - Vaszilisza... azt mondom, amit tudok! - Bonyolultabb ez az egész - rázta makacsul a fejét. - Minden sokkal bonyolultabb, Kirill! - Elhiszem - bólintottam. - De van még valami. Úgy gondolom, egyáltalán nem Arkan a legfőbb világ. Te például hogyan számoznál meg egy sereg világot, köztük a magadét, a legfőbbet? Hogyan neveznéd a magadét? Azt, amelyikről a többieknek nem kell tudniuk? Föld-i? - Egyáltalán sehogy. Az enyém, az az enyém. Értelemszerűen. Pláne, ha még titokban is kell tartani. - Hát ez az! Ők meg Föld-i-nek hívják magukat. Tehát van még egy világ! A Föld-0! És azok ott a legfőbb bábjátékosok. Arkan lakói csak a végrehajtók! Elkeseredésemre Vaszilisza több mint hűvösen reagált zseniális felismerésemre. - Na és? És ha van még egy Föld-mínusz 1 is? Ez sem változtat a helyzeten. A legfontosabb kérdés: mire ez az egész? Kinek van erre szüksége... több tucatnyi bolygóra, amelyeken teljesen különböző társadalmak léteznek? Kísérlet különböző szociumok létrehozására? Rögtön látni, hogy bölcsész vagy. - Vaszilisza mosollyal enyhítette szavait, de így sem tudtam semmit felhozni az elmondottak ellen. - Nem vagyok bölcsész - morogtam sértődötten. 35

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Hanem mi vagy? - Úgy egészében véve senki és semmi... egy nímand... eladó egy komputerboltban... - Felálltam, járkálni kezdtem a szobában. - De hát ez nem számít, Vaszilisza; Arkan játssza az irányító szerepét minden világban. Az meg, hogy erre kinek van szüksége, nagy kérdés... - Én inkább máson törtem a fejemet - mondta Vaszilisza. Kinek támadt az az ötlete, hogy belőlem funkcionálist csináljon? Miféle vámos lett belőlem? Nálam még a megnyílt ajtók is olyanok, hogy kellenek a kutyának... Azt mondod, kiemelnek minket a világból... és a világ megváltozik... Ezt nem hiszem el! Emeld ki Putyint, és megváltozik. Vagy a római pápát! Holmi Pelevint... Johnny Deppet... Elton Johnt... Vagy akár Gyima Bilant!9 Vannak emberek, akiktől valóban függhet valami. De tőlem? Vagy tőled... már megbocsáss... - Egész jó vámos lettem - mondtam oda nem illő büszkeséggel. - Nagyon jó ajtóim nyíltak meg. Csak azt hiszem, senki nem számított erre. - Tehát nem azért vontak ki minket az életből, hogy valami megváltozzon - vonta le következtetést Vaszilisza. Valami másról van itt szó, Kirill. És ezt kell neked kiderítened. - Nekem? - Leültem az ablakpárkányra. Mögöttem esőcseppek doboltak az ereszen. - Ki másnak? - mondta felém fordulva nyugodtan Vaszilisza. - Ne felejtsd el, én pórázzal vagyok hozzákötve ehhez a házhoz! Nyolc kilométer és hétszáztizennégy méter. Szabad időmben kiszámoltam. Ha ennél a távolságnál messzebbre megyek, oda a funkcióm. A legközönségesebb ember válik belőlem. Csakhogy rám már senki nem emlékszik, Kirill. Hajléktalan leszek, szellőzőrácsokon fogok aludni, megtanulok kölnit inni... - Rám emlékeztek - mondtam. - A szüleim, a barátaim. - A te ügyed egészében véve érthetetlen - jelentette ki Vaszilisza. - Hogy voltál képes legyőzni a szülésznőt? Meg azt a másikat, a kurátort?

9

Gyima Bilan: népszerű énekes, az euroviziós dalfesztiválon egyszer második és egyszer első helyezést ért el.

âRÖ K V IL ÁGA

36

- Nem tudom. - Akaratlanul a kezemre pillantottam. És ezzel rászolgáltam a következő ironikus megjegyzésre. - Nem hiszek a hatalom gyűrűjében. Magam is kovácsoltam olyanokat, amikor divatba jött a film. Ez nem a gyűrűn múlik, hanem rajtad... - De hol kezdjem, Vaszilisza? - kérdeztem. - Segíts! - Miért én? - Nincs más funkcionális barátom. - Barát... - hümmögte Vaszilisza. Bölcsen hallgattam. - Az egészből az jön ki, hogy át kell jutnod Arkanba. És ott megkeresned a magyarázatot. De oda nem nyílik ajtó! - Kell lennie! Csak titokban tartják. Valahogyan csak átdobták a rendőröket Arkanból Orjolba! - Leugrottam a párkányról. Kinéztem az ablakon: ugyanazt láttam, mint ami úgy megmaradt emlékezetemben az első látogatásom óta. - Igaz, vonaton nem jöhettek - horkant fel Vaszilisza. - Azt hiszem, vonaton érkeztek Orjolból Harkovba mondtam az eldugott, csöndes, őszi utcácskát nézve. Odakint zuhogott az eső, és az erős, egyforma ruhát viselő legények fekete esernyőket vettek elő. Azok is egyformák voltak. Félkörben álltak a ház előtt, és szótlanul bámulták az ablakot. Egyenesen a szemembe néztek. Elléptem az ablaktól. Lassan oldalt húzódtam. Egyre ugyanaz a fürkésző pillantás. Egyik sem mozdult, egyik sem pislogott. - Látnak? - kérdeztem. - Nem - felelte Vaszilisza, aki az ablakhoz lépett. - Az üveg csak belülről átlátszó. - Mindegy... tudják, hogy itt vagyok. - Vagy feltételezik. Ha a vonaton kerestek, tudják, hova indultál. Sok ismerősöd van Harkovban? - Csak te. Vaszilisza még egyszer kinézett az ablakon, és homlokát ráncolta. - Várnak valakit. - Rendőrt? - találgattam. Vaszilisza nem felelt erre a szónoki kérdésre. Körbenézett a szobában, és megkérdezte: 37

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Nirvána vagy Janus? - Janus? - Nem értettem. - A Föld-14. Télen kemény fagyok, nyáron perzselő hőség. Lakatlan. Mindent értettem. Arra nem számíthattam, hogy Vaszilisza nem engedi be a rendőrt, amikor az előbb vagy utóbb megérkezik. Nem is kértem volna erre: jön még egy szülésznő, és megsemmisíti Vaszilisza funkcióját, ezt az apró, senkinek sem kellő vámhivatalt a Föld, Nirvána és Janus között... - Nagyon nem szívesen választanám a Janust - mondtam. - Vaszilisza, el tudsz rejteni a Nirvánán? Vaszilisza az ablakra nézett, amelyen túl nyár volt. - Rögtön lebuknál - mondta. - Elvégre már nem vagy funkcionális... Megkérhetném a helyieket, hogy rejtsenek el a faluban. Elég jól beletanultak, hogy ellássák az újoncokat. De ha a rendőrnek az az ötlete támad, hogy ellenőrizze... - Ellenőrzi - bólintottam, és eszembe jutott, hogyan üldözte Caj, a Kimgim városába való rendőr Illant a Rezervátumban. Illannak egyébként akkor sikerült elmenekülnie. De Nirvána egészen más hely. Ott engem még üldözni sem kell - csak elkapni, amint képemen egy idióta üdvözült mosolyával a nyálamat csorgatom. - Hol tudok elrejtőzni a Januson? - Várj! Vaszilisza odament egy terjedelmes pohárszékhez, kihúzott egy fiókot. Figyeltem, amint előveszi a mikrohullámú sütő, a hűtőszekrény használati utasítását, egy köteg mindenféle számlát. (Ezek szerint a funkcionálisoknak is kell villanyszámlát fizetniük?) Azután egy számomra nagyon ismerős, bőrkötéses könyvecske került elő - a vámszabályzat. Borítóján ezüst betűkkel ez állt: Janus. Nagyon jó kis könyv. Egyedül a vastagsága volt furcsa. Azt hihette volna az ember, hogy csak a borítóból áll az egész. Gyakorlatilag így is volt: a Földről tetszés szerint bármi bevihető a Janusra. Fordítva ugyanez a helyzet. A Földiére vonatkozó vámjogszabályok gyűjteménye hihetetlenül egyszerű és rövid volt. âRÖ K V IL ÁGA

38

De Vasziliszát nem a szabályok érdekelték. Gyűrött papírlapot vett ki a könyvből, és odanyújtotta nekem. - Fogd! Kár, hogy az iránytű ott nem működik... Primitív, de érthető, kézzel rajzolt térkép volt. Sarkában egy tekergő vonal mellett négyszög - Vaszilisza folyón álló háza. Középen egy csomó dudor - dombok (bár leginkább úgy festett, mintha egy libidótól szenvedő diák próbált volna sok nagy cicit rajzolni). Az átellenes sarokba egy kis tornyot pingáltak (bár ezt is a diák kísérletének lehetett nézni, hogy tulajdon férfiúi ékességét ábrázolja sok nagy cicivel a háttérben). - Messze van? - kérdeztem ujjammal a toronyra bökve. - Huszonkét kilométer - nézett rám komolyan Vaszilisza. - Nem mentem el ódáig, értheted, miért. - Kinek a tornya? - Nem tudom. - És honnan van ez a térkép? Vaszilisza habozott. Azután megszólalt: - Én... egyszer... Úgy alakult, hogy segítettem egy embernek elszabadulni Nirvánáról. Nagyon akarta. A Földre nem engedhettem ki, ott elkapták volna. A Januson akkor tavasz volt. Az egyetlen évszak, amikor valamennyire elviselhető ott... nyáron gyilkos a hőség, ősszel egyfolytában zuhog, télen mindent hó borít. Kiment a Janusra. Azután egyszer küldött egy levelet. Már a mi Földünkről. Sikerült eljutnia addig a toronyig, és azon át a Földre. - Hihetek ennek a térképnek? - kérdeztem. - Igen. - A hangja határozott volt. De nem igazán örültem ennek; kinéztem az ablakon. A harmadikon: ez nem a legrokonszenvesebb isten10 nevét viselő bolygóra nézett. Odakint szürke, zavaros kavargás látszott. - Éjszaka van ott? - kérdeztem. - Nappal - felelte Vaszilisza habozva. - Úgy gondolod, eljutok odáig? Vaszilisza az ablakhoz lépett, arcát az üveghez szorította. Nem jöttem rá rögtön, hogy az idegen világra nyíló ablakon kívül hőmérő lóg, a legközönségesebb, hazai 10

Janus: minden dolgok kezdetének (és egyben egy másik dolog végének) kétarcú istene a római mitológiában.

39

S ZERGEJ LUK JANYENK O

gyártmányú, alkoholos hőmérő: vékony üvegcső, a végén két kis műanyag karmocskával. - Mínusz tíz - mondta Vaszilisza. - Még nem kezdődtek meg a kemény fagyok... van esélyed. - Húsz kilométer? - Huszonkettő. De úgy látszik, nem vesztetted el teljesen a funkcionálisi képességeidet. Hátha ez segít rajtad. - A dzsekim szódavízzel van bélelve - mondtam. - És a cipődnek is vékony a talpa - tette hozzá Vaszilisza mosoly nélkül. - Dönts! Ha nekiindulsz, felszerellek. - És ha nem? Vaszilisza széttárta karját. Kis szünetet tartott. - Nem fogok verekedni egy rendőrrel. Megölne... és az egész falu gondja az én vállamon van. Menj el, Kirill! Biztos, hogy érted jönnek. Még egyszer kinéztem az ablakon - az oly barátságos Harkovra, amelyre még a hó sem esett le... A szemközti oldalon látható reklámplakáton három férfi mosolygott, nyilván arra biztattak, hogy vásároljak meg valamit. A szél és az eső egyébként rendesen elbánt a plakáttal, az egyik férfi arca teljesen szétmállott, a másiknak elégedetlen lett az arckifejezése, csak a harmadik őrizte meg minden időjárási kataklizma ellenére az optimizmusát. Nem volt sok választási lehetőségem, és jól egybevágott a plakáton látható alakokkal. Ha Nirvánára megyek, hülye leszek, ha a Földön maradok, végem. Csak a Januson van valamennyi esélyem. De huszonkét kilométer! - Van sílécem - mondta Vaszilisza. - Jó lécek, szélesek, vadászoknak valók. Jaj! Nincsenek meg, Kirill! Az egyiket eltörtem, és újat meg nem vettem, minek menjek én oda ki... Na mindegy, a hó nem mély, a szél mindig elfújja. Boldogulsz síléc nélkül? Nem meséltem el neki, hogy ötödik osztályos koromban volt utoljára síléc a lábamon. Aztán meg vagy a globális felmelegedés tette, vagy az új tornatanár nem kedvelte túlzottan ezt a sportágat. - Hozd a meleg holmit! - utasítottam.

âRÖ K V IL ÁGA

40

A téli ruházat - az igazi, nem a haute-couture divatos alkotásai, amelyek csak a kifutón tett sétára alkalmasak lényegében férfira is, nőre is illik. Ahogyan azok a bizonyos haute-couture-alkotók finomkodó mosollyal mondják: uniszex. De ha nem gabalyodik bele az ember abba, hogy a másik oldalra gombolódik, semmi akadálya, hogy egy férfi hosszú női bundába bújjon. Szerencsére nem hosszú női bunda várt rám, hanem egy ismert amerikai cég márkás, teljesen modern téli dzsekije. Tiszta műszál, de az ilyenben Szibéria is kibírható: a termosz elvére alapozva készül, többrétegű, az izzadságot felszívja, a fagyot és szelet nem engedi át... Bélésén flancos, hajszálvékony hőmérő - és egy még flancosabb a mellzseb fedőjén. Vagyis hogy lássa az ember, milyen hideg van kint, és milyen meleg bent. Szerencsére a csizma is pont jó volt. Télen a szűk lábbeli a legnagyobb veszély. De a műanyag hótaposó, bár kissé nőiesen festett, legalább negyvenhármas méretű volt. Igaz, kételyemnek adtam hangot, hogy ez a szintetikus izé megment a fagytól. De Vaszilisza kijelentette, már nemegyszer használta, és bármilyen fagyban megfelelt. Viszont a szőrmesapka már kicsinek bizonyult. Vaszilisza nem csinált gondot a dologból; kötött sapkát próbált rám tukmálni, amely zavaros gyerekkori emlékeket idézett föl bennem: játékokat a friss levegőn, hógolyózást, hóemberépítést. Ha jól emlékszem, kakaskának hívtuk az efféle sapkákat. A dzsekinek egyébként jó kapucnija volt, így a vékony, komolytalan kakaskára nem is igazán volt szükségem. - Remélem, akad kesztyűd is - mondtam. - Itt van az egyujjas kesztyűm, fogd! - Vaszilisza valami bőrből és szőrméből varrt holmit nyújtott át; jócskán használt volt, kívül szikra égette nyomok borították. - Rondán fest majd a kezeden, de jó meleg. - Úgy készítesz fel az útra, mint a kis rablólány Gerdát, mikor Kay keresésére indult - motyogtam. Bármily furcsa, Vaszilisza hirtelen elpirult. Majd váratlanul nagyon ügyetlenül szájon csókolt. - Köszönöm, Kirill - suttogta. 41

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Istenem, mit vett bóknak? Hogy a kis rablólányhoz hasonlítottam? Vagy egyedül a „kis” szó hatotta meg? Hirtelen az jutott eszembe, hogy biztosan van szeretője Nirvána lakói között. Valaki, aki még tarja magát, és rokonszenves. De aligha tud akármilyen bókot is mondani... - Én köszönöm neked - feleltem. A Janusra nyíló ajtónál álltunk. Már teljesen fel voltam szerelve - cipővel, ruhával ellátva. Vaszilisza még egy hátizsákot is talált - nem turistának való, inkább városi darab volt, de kényelmesen ráfeküdt a hátamra. Belepakoltuk könnyű dzsekimet, némi élelmet és még egy sor apróságot, ami jól jöhet... Egyből Kotya jutott eszembe, aki Illan után indult... - A késemet megőrizted? - jutott Vaszilisza eszébe. - Nem. - Fogd! Úgy látszik, mindenfelé szétszórva hevertek nála kések. A Nirvánára nyíló ajtó melletti asztalkáról vett föl egyet, és ünnepélyesen átnyújtotta nekem. Nem akármilyen kés volt. Nem rosszabb az előzőnél. Adja isten, hogy éppúgy erre se legyen szükségem! - És ha mégsem rohamoznak meg? - kérdeztem. És magam is elmosolyodtam azon, milyen ostobaságot beszélek. - Jó, várjunk - egyezett bele Vaszilisza. Úgy láttam, ettől megkönnyebbült. Ám ebben a pillanatban kopogtak a harkovi ajtón. Óvatosan, udvariasan, finoman. Csak az engedi meg magának, hogy így kopogjon, aki hatalommal is, erővel is rendelkezik. - Menj! - nyitotta ki abban a pillanatban a Janusra vezető ajtót Vaszilisza. Fagy szaga áradt be, az ajtónyílásban hópelyhek kavarogtak. - Arra menj, amerre lenyugszik a nap! Nem engedem be őket rögtön, lesz egy vagy két órád. - Ebből bajod lesz - figyelmeztettem. - Mondjuk Nirvánán voltam - nevette el magát Vaszilisza. - Az meg, hogy kiengedtelek a Janusra... hát ez a funkcióm, ide-oda átengedni az embereket. Az újságot még nem volt időm elolvasni, nem tudtam semmit, nem hallottam semmit... Menj! âRÖ K V IL ÁGA

42

Ajka gyorsan megérintette a homlokomat - ezúttal erotika nélkül; olyan volt, mint egy anyai vagy testvéri csók. És kilökött a hóviharba. Mögöttem lágyan, szinte zajtalanul bezárult az ajtó. Megfordultam. Ezen az oldalon úgy festett Vaszilisza háza, mint valami várrom, amelyben csodával határos módon épen maradt egyetlenegy zömök lakótorony. Az emeleten a magányos ablakból homályos, reszkető fény áradt - mintha fáklya vagy gyertya világítana. A ház egy meredélyen állt, alatta, a szakadék mélyén jégbe fagyott, hó borította folyó látszott. Körös-körül pedig hóvihar tombolt. A levegőben fehér pelyhek kavarogtak, a lábam alatt csikorgott a hó, de szerencsére valóban nem volt mély. A hófelhők mögül alig látszott ki a nap. A dombok, amelyeken át kell majd kelnem, sötét, barátságtalan falként magasodtak előttem. - Megcsinálom - ígértem meg magamnak. És elindultam a dombok felé.

43

S ZERGEJ LUK JANYENK O

4. FEJEZET

M

megtanult számolni, jóval könnyebb megértetnünk magunkat. Ha azt mondod, „maroknyi bátor harcos feltartóztatta az ellenség túlerőben lévő hadait”, mindenki csak vállát vonogatja, mondván, a maroknyi akármennyi lehet. De ha úgy fogalmazol, „háromszáz spártai a több tízezer perzsával szemben”, nyomban világossá válnak az arányok. Egy dolog a „pénzeszsák”, és megint más a „multimilliomos”. Egy dolog a „szörnyű hideg”, és megint más a „mínusz negyven fok”. Egy dolog a „maratoni táv”, és megint más a „negyvenkét kilométer”. Nincs olyan szó, nincs az az ékes jelző, amelynek ereje vetekedhetne a számokéval. Huszonkét kilométer. Mínusz tíz Celsius-fok. Őszintén szólva nem is olyan ijesztőek ezek a számok. Szerettem a telet. Még a téli üdülést is. Legyen csak szilárd meggyőződése a külföldieknek, hogy télen „az orosz muzsik bevenni maga a kunyhójába, inni az a forró vodka a szamovárból”. Valójában pedig igen nagy élvezet télen eljutni egy Moszkva környéki üdülőbe. Még akkor is találsz magadnak elfoglaltságot, ha nem vagy fanatikus elkötelezettje a téli sportoknak, a motoros vagy hagyományos szánon való utazástól kezdve az egészen banális sétáig a friss levegőn. És milyen jólesik utána a forró tea! (Legyünk őszinték: egy-két kupica vodka sem árt!) Na és nagyot úszni a medencében, az üvegfalon át a behavazott fákat nézve, a szaunában vagy gőzfürdőben gőzölődni... Mi? Hogy nincs IÓTA AZ EMBER

âRÖ K V IL ÁGA

44

medence és szauna? Akkor jobban kell megválasztani az üdülőt... Huszonkét kilométer - nem több ez, mint jókora séta a friss levegőn... Úgy háromszáz méternyire távolodtam el Vaszilisza házától, mielőtt másodszor és utoljára visszanéztem. A kavargó hóesésben alig-alig derengett az ablak fénye. Egy percig álltam ott, az ajkam szélét rágva. A távolság nem nagy ügy. Megteszem. Az a fontos, hogy ne tévesszem el az irányt. Ebben segítenek a dombok. A térképből ítélve egyenletes, széles sávban húzódnak, a két portált elválasztva egymástól. Úgyhogy amint magam mögött hagyom őket, egyenesen kell haladnom tovább a másik vámos tornyáig. A nap, bár alig látszik a felhők között, még magasan áll, vagyis nem fenyeget a teljes sötétség. Sikerül odaérnem. Utóbb csodálkoztam a naivitásunkon - a magamén is, Vasziliszáén is. Egyébként ami a meleg Harkovban élő Vasziliszát illeti, az ő naivitása menthető, de az enyém nem. Valószínűleg a szélirány változása volt mindennek az oka, ugyanis lefújta a havat a domboldalakról a folyómederbe. így amíg fel nem értem az első domb tetejére, valóban könnyen haladtam. A szél egyre erősödött, és én kemény, eljegesedett domboldalon kapaszkodtam fel. De ahogy a dombtető túloldalán a lejtőre léptem, térdig süppedtem a hóba. Ha még egyet lépek, derékig süllyedek bele. Lélegzetemet visszafojtva, tanácstalanul néztem körül. Nem túl nagy, kerek, húsz-harminc méter átmérőjű mélyedés feküdt előttem. Igazán nem nagy ügy! Csakhogy vaskos hóréteg alatt kellene leküzdenem... Lehúztam a kesztyűt, és a kapucni alá nyúlva energikusan megdörzsöltem a fülemet. Hát így... Valahogyan meg kell kerülnöm a völgyet. Visszafordulva kelletlenül felkapaszkodtam a domb gerincére. Fejemet lehajtva védtem szememet a széltől, és nekiindultam, hogy felülről kerüljem meg a völgyet. A vékony hóréteg alatt alattomos jégkéreg borította a domboldalt, de az olcsó műanyag csizma valóban nem csúszott. Ahogy túljutottam a völgyön, felemeltem a fejem. Ebben a pillanatban, mintha csak ironizálni akarna, a Janus égboltja kivilágosodott, kissé fényesebben tört át a napfény a 45

S ZERGEJ LUK JANYENK O

felhőkön, és én megpillantottam az előttem húzódó dombvonulatot. A dombok nagyjából egyforma magasak voltak, mintha egy gigantikus gyalu tarolta volna le őket. És a dombok közét, a völgyeket, katlanokat, réseket mindenütt tömör, megülepedett hó töltötte ki. Képzeljenek maguk elé egy recés ostyalemezt, amelyet porcukorral szórtak meg, és maguk előtt látják, hogyan festett ez a táj. Csak találgatni lehetett, hogyan alakulhatott ki ez a domborzati kép. A vámos funkcionális időnként felfelbukkanó képességei talán megsúghatták volna, hogy nevezik az ilyen vidéket. Mindenképpen át kell vergődnöm a dombvonulaton. És ha a völgyekbe nem ereszkedhetem le, felül, a dombok gerincén kell végigmennem. Persze csúszós, de legalább nem kell fel-le másznom a domboldalakon... Így aztán nem keseredtem el. Vállat vontam, megint lehajtottam a fejem, védve az arcomat a széltől, és óvatosan megindultam a csúszós, fagyos köveken. Fejemben félig öntudatlanul hirtelen átsuhant valamilyen mondattöredék: „Kriogén relief. Termokarsztos kiemelkedések és süppedékek.” Talán ez lenne a korábban rendelkezésemre álló enciklopédikus tudás sugallata? Ha igen, csak részleges volt, a megfejtést nem árulta el. Képes lettem volna megnevezni a történéseket, de nem kockázattam volna meg, hogy valahogyan meg is magyarázzam őket. Fütyülök rá. Nem műveltségi vetélkedőn vagyunk. A lábamat kell megmozgatnom, nem a nyelvemet. Hát megmozgattam a lábamat. Köveken mentem, hol leereszkedtem a hóval teli gödrökbe (ott nem volt olyan erős a szél), hol felkapaszkodtam a dombok tetejére (ott örömmel és újult erővel csapott le rám a hóförgeteg). A meleg és lucskos moszkvai tél a szürke, latyakos hóval most szinte idillinek tűnt fel. Még érzelmesebb emlékeket ébresztett bennem, mikor eszembe jutottak Kimgim utcái a szánokba fogott lovacskákkal, az alkoholos meghajtású, esetlen rendőrségi páncélkocsikkal, a nem rohanáshoz, tülekedéshez való, ódivatú öltözéket viselő, sétálgató párokkal. A tél nagyon rokonszenves évszak. Ha nem fúj a szél. âRÖ K V IL ÁGA

46

Először körülbelül fél óra múltán csúsztam meg és estem el. Egyáltalán nem ütöttem meg magam, fürgén mentem tovább. De amikor másodszor szaladt ki alólam a lábam, fájdalmasan bevertem a farkcsontomat egy kőbe, belecsúsztam egy hóval teli mélyedésbe, csaknem derékig süppedtem. Nem ijedtem meg. Káromkodtam, elnyúltam a havon, és mintha mocsár vagy futóhomok lenne, kikúsztam a kövekre. Leguggoltam, így alig éreztem a szelet. Lehúztam a kesztyűt, levettem a hátizsákot és kinyitottam. Úgy rémlett, Vaszilisza tett bele egy termoszt... Meg is találtam. Kicsi volt, fémből készült. Langyos tea lötyögött benne - Vasziliszának nem maradt ideje felfűteni a szamovárt. Viszont öntött a teába valamit, talán rumot, talán whiskyt. Mikor belekortyoltam, elfogott a köhögés. Beleszimatoltam. Nem, ez inkább rum, nem whisky. Fagyos időben persze jó, de nem árt óvatosnak lennem. Elrágcsáltam egy fagytól kőkemény perecet, és elszopogattam egy darab kemény csokoládét. Az órámra néztem - Ohó! Már két órája, hogy a Januson vagyok. És mekkora távolságot tettem meg ennyi idő alatt? Ha a tiszta távolságot nézzük... hát legfeljebb öt kilométert. Maximum. Ez az eredmény nem töltött el örömmel. Fáradtságom percről percre fokozódik majd. Elcsigáz a fagy, és elvakít a hó. Csökken a sebességem. Elálmosodom. Mennyit is kell még mennem? Hat órát? Nyolcat? Tízet? És ha megint elesem... nem, még csak nem is eltöröm, csak megrándítom a lábamat? Ha otthon történik ez, legfeljebb fekszem egész este, és másnap vígan sántikálok, vagy akár egész további életemben. Itt viszont egyszerűen meghalok. És ekkor kezdett hatalmába keríteni a félelem. Mi, nagyvárosok lakói, hozzáedződtünk, hogy csak a saját, megszokott veszélyeinktől kell tartanunk. Részeg csibészektől a kapualjban, egy idióta sofőrtől karambolnál, terroristáktól a repülőgépen, a közeli gyár levegőszennyezésétől. A mi veszélyeink többnyire 47

S ZERGEJ LUK JANYENK O

technikaiak vagy emberiek. A földrengések, cunamik, árvizek általában nem minket fenyegetnek. Még azokat a városokat sem, ahol ezek a természeti disznóságok megesnek, például Tokióban vagy Los Angelesben, a hétköznapi lakó jobban tart munkája elvesztésétől, mint a természeti katasztrófáktól. Megszoktuk, hogy meghódítottnak tekintsük a természetet, ügyet sem vetve az ő véleményére. És csak azok a városlakók tekintenek elnéző mosollyal a megapolisz veszélyeire, akik megszokták, hogy a várostól távol dolgozzanak. Ők tudják, milyen gyorsan és könnyedén gyilkol a negyvenfokos fagy, hogyan morzsolja miszlikbe a házakat a földcsuszamlás, hogyan törli el a föld színéről az ember nyomait is a földrengés. A többieknek igazából jobb, ha semmit nem tudnak erről. Feltápászkodtam, felhúztam a kesztyűt... és elképedtem, milyen gyorsan elvesztette melegét. A kezem mintha nem hűlt volna ki, de a kesztyű szinte megfagyott... Nos, ez is megjegyezhető tanulság. Ha lehúztad a kesztyűdet, rejtsd valahova a kabátod alá. Visszakapaszkodva a domb gerincére úgy éreztem, vagy megerősödött a szél, vagy hidegebb lett. Hőmérőm egyébként nem erősítette meg ezt a benyomásomat. Mínusz tíz. Biztosan a pihenő után tűnik csak hidegebbnek az idő. Továbbindultam. Úgy éreztem, a domboknak sosem lesz végük. Ami a térképet nézve játékos hasonlatot váltott ki belőlem, a valóságban fagyos, köves kitüremkedésnek bizonyult, amely utamat állta. Fagyos hófúvásban haladtam, amely hol szúrós hódarát sodort az arcomba, hol álnok, heves csapásokat mért a hátamra. Kétszer is elestem, egyszer csaknem fejjel zuhantam a hóba. Soká tartott, mire sikerült kimásznom. Vagy négy órával később, amikor már teljesen kimerültem, és kezdtem kétségbeesni, a Janus úgy döntött, megkönyörül rajtam. A szél elállt - egy pillanat alatt, mintha valahol egyetlen gombnyomással kikapcsoltak volna egy gigantikus ventilátort. A hófelhők felszakadoztak, a nap homályos lámpaként tűnt fel az égen (mi, a megapoliszok gyermekei szeretjük a technikához hasonlítani a természeti jelenségeket). A horizont, amelyet még az imént is hófalak rejtettek, lendületesen kitágult. âRÖ K V IL ÁGA

48

És felfedeztem, hogy csaknem túljutottam már a dombokon. Elöl - nem is olyan nagyon messze, négy vagy öt kilométerre - ott állt a torony, nagyon takaros, fehér kőből épült, felül fogazott peremmel. Leginkább egy olcsó, egyszerű sakk-készlet bástyájára hasonlított. Visszanéztem, azt remélve, hogy messze mögöttem sárga szikraként megpillantom Vaszilisza házának ablakát. Természetesen nem láttam semmit. - Nem olyan fekete az ördög... - mormoltam. A magában beszélő ember a városban elnéző mosolyt vagy megvető undort vált ki. A pusztaság közepén, mindegy, hogy hómező vagy homoksivatag, megértjük, mennyire fontos az eleven hang, és elkezdünk az egyetlen elérhető emberrel, leghűségesebb beszélgetőtársunkkal, önmagunkkal beszélgetni. Öt perccel később, kihasználva a szélcsendet, elkezdtem leereszkedni az utolsó dombról. Minden csapda mögöttem maradt, most már, ahogyan a gyerekdalocska mondja, „csak az égbolt, csak a szél, csak öröm vár rám...” Szélre egyébként nem tartok igényt. Tökéletesen kielégít az égbolt és az öröm. Bekopogok majd az ajtón... Na és ha a vámos nem enged be? Megpróbál feltartóztatni? Hiszen azt az ócska kis újságot minden funkcionális megkapja... Vállat vontam, és úgy döntöttem, a problémákat majd akkor oldom meg, amikor felmerülnek. Az újság nem szólított fel arra, hogy feltartóztassanak. És amennyire megismertem a funkcionálisok természetét, sosem avatkoznak a más dolgába. A vendéglős megetet, a fodrász lenyílja a hajadat, a rendőr letartóztat, és nem enged el. A sík terepen, bármily furcsa, nehezebben haladtam. A dombok innenső oldalát hó borította. Nem túl mély, bokáig ért, legfeljebb térdig, de ez is lelassított. Nem csináltam ebből gondot, egy ideig szorgalmasan dagasztottam a havat. Amíg észre nem vettem, hogy kezd sötétedni. A nap állásából ítélve még három-négy óra lehetett sötétedésig. De rövid pihenő után a szél újból feltámadt, sőt még erősebb is lett. A felhők csaknem teljesen eltakarták az eget, a nap helyén hamarosan már csak egy homályos folt 49

S ZERGEJ LUK JANYENK O

látszott. A hó súlyos pelyhekben, ha nem csomókban szakadt. És hidegebb lett - ellentmondva minden „holtbiztos” állításnak, miszerint ha esik a hó, enyhül az idő. Úgy látszik, a Januson ez nem érvényes. Makacsul törtettem tovább. Egyre sötétebb lett, a hó függönye már rég elrejtette előlem az ismeretlen vámos tornyát. Csak mentem. Lábam belesüppedt a hóba, a kezem fázott a kesztyűben. Amikor megálltam egy pillanatra, hogy lélegzethez jussak, úgy éreztem, a kötött sapka teljesen átázott a verejtéktől. Levettem, egy pillanatnyi habozás után eldobtam, és szorosabban a fejemre húztam a kapucnit. Elővettem a hátizsákból a fagytól morzsalékossá vált utolsó falat csokoládét, s elmajszoltam. Azután bekaptam egy darabka fagyott szalonnát, és leöblítettem a termoszból a tea maradékával. Már teljesen hideg volt. Akárhogy számoltam is, legfeljebb egy kilométert kellett még megtennem. Ez még térdig érő hóban, hófúvásban sem tarthat tovább egy félóránál. Még nem merültem ki teljesen, egy kilométerre még futja az erőmből. Az a legfontosabb, hogy tartsam az irányt. Ne menjek el tízlépésnyire a torony mellett. De segítenek-e korábbi képességeim? Legalább egy kicsit! Hiszen éreztem, merre kell mennem, méternyi pontossággal tudtam a távolságot a saját tornyomig! Mentem, a hóesés egyre erősödött, mind sűrűbb lett. Karommal szétkotorva a szürke leplet, találomra emelgettem a lábam, mintha kocsonyában úsznék, ötpercenként megálltam, körülnéztem, keresve valamit, fényt, falat, sötét sziluettet az égen... Semmi. A lábam alatt hó. A fejem fölött hó. Körülöttem hó. És egyre sötétebb és sötétebb van... Megálltam, majd leültem, kezemet a mellemre szorítva. Körülöttem tombolt a szürke, hideg hóvihar, amely eleinte szúrós hópelyhekkel bombázta az arcomat, nem csillapodott, de érintése valami miatt most finom, szinte gyengéd lett. Hiszen én megfagyok... Lehúztam a kesztyűt, és minden fogadkozásom ellenére ledobtam a földre, majd hosszasan dörzsöltem a szememet és az arcomat. Szemhéjamra fagyos kéreg rakódott. Arcbőröm âRÖ K V IL ÁGA

50

nem érzékelt semmit, és olyan durva tapintású volt, mint a ponyva. Gyűlölöm a hideget... Vissza akartam húzni a kesztyűt, de nem találtam. Egy szélroham biztosan elsodorta. Talán száz méterre, de az is lehet, hogy csak egyre. Mindegy - nem látom. Elnevettem magam - kiáltani nem volt erőm. Mégsem értem oda. Mégis ők győztek. A kísérleti egér, amelyiknek sikerült kiszöknie a ketrecből, mégsem menekült meg. A kísérleti egerek nem maradnak életben a természetben. Még akkor sem, ha nem vadásznak rájuk... Összegörnyedve, arcomat a szél elől védve már nem is próbáltam ellenállni. Néha csupasz kezemmel megdörzsöltem az arcomat, néha leheletemmel próbáltam felmelegíteni a kezem. Minden erőmmel egyetlen dologra figyeltem: el ne essek. Ha elesem, abban a pillanatban elalszom örökre. De van értelme ellenállni? Így is, úgy is ugyanaz a vége. Hülyeség. Hiszen megtettem a teljes távolságot. Magam mögött hagytam azokat az átkozott dombokat hülye termokarsztos kitüremkedéseikkel és bemélyedéseikkel. Csak eltévedtem. Lehet, hogy tőlem tíz méterre, a fal mögött ég a tűz a kandallóban, a vámos forralt bort kortyolgat, elégedetten nézve ki a tomboló hóviharra... A szél vadul meglökte a vállamat. A hóra támaszkodva megtartottam magam. Ászéi ismét megtaszított. Azután hónom alá nyúlva lábra állított. A szél? Valamit hörögve belemeredtem a sötétségbe. De a szempillámra fagyott jég és a környező sötétség miatt már nem láthattam semmit. Egyedül arra voltam képes, hogy lábamat nehézkesen emelgetve segítsek annak az embernek, aki vonszolt a viharban. Egyébként miért embernek? Ez valamilyen helyi szörny. Kimgimben polipok vannak, a Januson jegesmedvék... mint a Mikulás szánját vontatók... nem, neki rénszarvasai vannak... de a mi Télapónknak, aki nemigen hajlamos a gügyögésre, lovak helyett nagyon is lehetnek jegesmedvéi... Az eszem már egyáltalán nem működött. Alig vonszolva lábamat egyre mélyebbre süllyedtem az eszméletlenségbe. 51

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Az utolsó, legszörnyűbb gondolatom ez volt: „És mi van, ha ezt az egészet csak álmodom?” *** A kortynyi szesz égette a torkomat, folyékony tűzként folyt végig a nyelőcsövemen. Levegő után kapkodva, köhögve feltámaszkodtam a könyökömre. Szemem összeragadt, még pislogni sem tudtam. Egyetlen dolog volt teljesen világos: már egyfajta helyiségben vagyok. Valamilyen durva, rücskös szőnyegen feküdtem, mellettem hevert a ruhám. Az ember, aki az előbb szeszt töltött a számba, éppen a nadrágomat cibálta le rólam. Csak homályos körvonalait láttam - képtelen voltam egy pontra fókuszálni. - Köszönöm, földi - motyogtam. - Miért földi? - Ki más lenne... - fojtottam vissza lélegzetemet -, aki a fagyhalál szélén álló embert tiszta szesszel itatja meg? - Akkor már inkább földi nő - hajolt fölém egy lány. Soványka, kedves lány. Fiatal volt, olyan húsz év körüli. Egy kicsit Nasztyára emlékeztetett, de egyszerűbb volt. Mindig foglalkoztatott az a megfoghatatlan határvonal, amely a szép és az egyszerűen csinos lány között húzódik; ugyanaz az ovális arc, ugyanolyan vágású szem, ugyanolyan formájú orr, minden hasonló - de néhány szemmel érzékelhetetlen milliméter kardinális változást okoz. Egyébként éppen ez a csinosság és szépség között húzódó, megfoghatatlanul vékony határvonal ad lehetőséget a nőknek, hogy néhány gramm kozmetikai szer segítségével csodát tegyenek. A lány egy darabig az arcomat tanulmányozta, majd elégedetten kijelentette: - A füle valószínűleg megmarad. Képes járni? Egy kis darabon? - Persze! - mondtam mesterkélt élénkséggel, és megpróbáltam felállni. A lány a vállát kínálta oda nekem segítségül; természetesen még egy törékeny testalkatú, sőt

âRÖ K V IL ÁGA

52

nőnemű funkcionálist sem gátolt meg semmi abban, hogy Iván Poddubnij11 erejével rendelkezzen. Tényleg nem kellett messzire menni, csak a fürdőszobáig. Egy emelet föl, rövid folyosó. Amíg lépkedtünk, folyton a hányingerrel kellett küzdenem - gyomromban alattomos csomóként kavargott a szesz, mintha maroknyi maró és ragadós csirizzé változott volna. Életemben kétszer ittam tiszta szeszt - először kamaszként, amikor vadászni mentünk apámmal (igen, pontosan így esett, az az igazi orosz vadászat volt, amelynek célja egyáltalán nem a szerencsétlen állatok lemészárlása). De akkor adtak nekem „egy kortyocskát, hogy felmelegedj”, miután megfürödtünk a hűvös őszi folyóban. Egyszer pedig már teljesen felnőtt emberként ittam tiszta szeszt. Egy este haverokkal benyakaltunk egy üveg vodkát, és ahogyan várható is volt, úgy döntöttünk, ezt folytatni kell, de lusták voltunk elmenni az éjszaka is üzemelő szupermarketbe. Ezért a szomszédos, éjjel-nappal nyitva tartó patikában vásároltunk tíz rubelért néhány flakon „antiszeptikus folyadékot”; undorító, de mi úgy gondoltuk, tiszta etilalkoholt, a moszkvai alkoholisták gyönyörűségét... Az a legröhejesebb az egészben, hogy ugyanabban a patikában - hogy legyen mivel leöblíteni a szeszt - vettünk néhány üveg szénsavas ásványvizet meg pár palack különösen tiszta német zöldséglevet - a víz és a zöldséglé jóval többe került, mint a közönséges vodka. De vagy a szesz nem volt olyan nagyon tiszta, vagy a gyógyhatású német zöldséglevek nem viselték el ezt a megcsúfoltatást, és mérgező elegyet alkottak az alkohollal - másnap reggel életem legkeményebb másnaposságával kellett megküzdenem. Ezt követően egy életre elhatároztam, hogy szeszt többé nem iszom. A lány fürdőszobája lenyűgözően fényűző volt. Még most, a gyengeségtől félholtan is lelkesen motyogtam valamit, amikor beléptünk a csillogó, kerek terembe márványfalak, bronzlámpák, hatalmas, padlóba süllyesztett, kerek kád, amely már tele volt vízzel, gőz gomolygott felette... 11

Iván Poddubnij (1871-1949): legendás erejű, ukrán-kozák származású, világhírű birkózó, „az orosz óriás”-nak neveztek.

53

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Vedd le a gatyád, és mássz bele a vízbe! - utasított a lány. - Mindjárt visszajövök. Nem röstelkedtem, bár volt valami szomorkás előérzetem, hogy ez a merőben praktikus célú vetkőzés még a lehetőségét is kizárja holmi jövőbeli romantikus kapcsolatoknak. Melyik lány szeretne bele egy olyan krapekba, aki az ő kádjában melengette átfagyott hátsóját? De egyáltalán hogy jutott eszembe bármiféle tervet is kovácsolni ezzel a lánnyal kapcsolatban? Ő vámos funkcionális, én pedig szökött bűnöző vagyok... Ha nem ad fel, már az is nagy szerencse. Bemásztam a meleg vízbe, és a gyönyörűségtől nyögdécselve teljes hosszamban elnyúltam a kádban - méretei megengedték ezt. A vízen kis, vízhatlan távirányító lebegett. A gombokkal folytatott rövidke kísérletezés után ki-meg bekapcsoltam a fényeket (valahogy nem volt kedvem az intim megvilágításhoz), majd beindítottam az aeromaszszázst: a kád aljáról zsinórban indultak fölfelé a légbuborékok. Nem mintha hirtelen elfogott volna a vágy a szép élet iránt, egyszerűen csak magabiztosabban éreztem magam a zavaros, gyöngyöző vízben. Néhány perc múlva visszajött a lány - ezúttal egy nagy bögre teával. Hálásan bólintottam, és ittam néhány kortyot. A tea erős és édes volt, mézzel készült. Azt mondják, a forró teában elvész a méz minden gyógyító hatása, de ez nem szegte kedvemet. - És hogy hívnak, földi? - kérdezte a lány, letelepedve a kád mellé. Viseltes farmer és túl nagy, kockás ing volt rajta, a lábán semmi. Filmeken ilyen lányok várják a merész cowboyt a ranchen... - Kirill. - Nem hazudtam. - Ritka neved van... földi. - Hangjából irónia érződött. - És téged hogy hívnak? - kérdeztem gyanakodva. - Marta. Vállat vontam. - Olyan név, mint a többi. - Nocsak, ismerik ezt a nevet Oroszországban is? csodálkozott Marta. - Igen. Hát... nem túl gyakori név... Nem orosz vagy? âRÖ K V IL ÁGA

54

- Én lengyel vagyok! - Csaknem dühödten utasította vissza feltételezésemet. - Aha - bólintottam. - Kitalálhattam volna. Az oroszokon meg ukránokon kívül csak a lengyelek képesek eleven ember szájába tiszta szeszt tölteni. - Nem mondhatnám, hogy örömömre szolgál ez a hasonlóság - közölte savanyúan Marta. - Érzed az ujjaidat? Bizseregnek? Megmozgattam a lábujjaimat, majd a kezemét is. Bólintottam. - Rendben vannak. Úgy látszik, megmaradok. Köszönöm, hogy elvonszoltál a toronyig. - Nem vonszoltalak én sehova. - Marta az ing mellzsebéből elővett egy gyűrött csomag cigarettát és egy öngyújtót. - Magad jöttél ide. Egyszerre két szál cigarettát gyújtott meg - ez megint csak olyan mesterkélt volt, mint valami filmjelenet. Sokszor láttam ilyet régi hollywoodi mozikban, de a való életben soha. Az egyik cigarettát kérdés nélkül a számba dugta. Élvezettel szívtam be a füstöt - utoljára még Harkovban gyújtottam rá. A dohány erős volt. Megnéztem a csomagot - ismeretlen lengyel cigaretta, láthatóan nem túl drága. És ekkor jutott el az agyamig. - Magam jöttem ide? - Igen. Dörömbölni kezdtél az ajtón, én meg kinyitottam. Bezuhantál a padlóra. Na és? - Csak arra emlékszem, hogy kerestem a tornyodat, és megfagytam - hazudtam szemrebbenés nélkül. Pontosabban nem hazudtam, de az igazságnak csak egy részét mondtam el... - Biztos voltam benne, hogy halálra fagyok. - Nem, magad jöttél ide. - Marta elgondolkodva nézett. Nyilván megérezte, hogy elhallgatok valamit. - Mondd, mi most oroszul vagy lengyelül beszélgetünk? érdeklődtem gyorsan. - Oroszul - válaszolta a lány ingerülten. - Mintha nem tudnád, hogy a vámos mindenkivel a maga nyelvén beszél. - Aha - bólintottam. - Olvastad az újságot? - Olvastam. - Na és most mit fogsz csinálni? Marta elfintorodott. 55

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Hogy is van a meséitekben? Megfürdetlek, megetetlek, azután felfallak. - Na azért a Baba-Jagára12 nem igazán hasonlítasz biztosítottam. - Már régóta vámos vagy? - Kilenc éve. Még egészen kicsi gyerek voltam. - Erősen, férfi módra szívta meg a cigarettát. - Ha rendbejöttéi, eredj, amerre látsz! Én nem tartóztatlak fel. De rejtegetni sem foglak, ezt jegyezd meg! - Ezt is nagyon köszönöm - mondtam őszintén. - És mondd, hová nyílnak az ajtóid? - Elblagba... - Azt nem ismerem... - motyogtam. - Ez ott van, ahol Kimgim? - Elblag lengyel város! - Úgy láttam, Marta kissé megsértődött. - És a Janusra. Antikra. És a Föld-16-ra. - Az miféle világ? - érdeklődtem. - Felmelegedtél? - Aha. - Menjünk! Vegyél fel valamit... - A fogason lógó fürdőköpenyek felé biccentett, és kiment a fürdőszobából. Az egyik köpeny női volt, rózsaszín, domború mintával. A másik, a férfiköpeny, mély sötétkék. Tekintetemmel a fogmosó poharat kerestem - két fogkefe volt benne. Marta nyilvánvalóan nem folytatott remeteéletet. Zavar és undor nélkül belebújva az idegen köpenybe követtem Martát. A fürdő meg a tea teljesen felmelegített, rendbe hozott. Százméteres vágtára még nem vállalkoztam volna, de már arra sem volt szükségem, hogy más vállára támaszkodjam. Kilenc év az kilenc év. Az én tornyom nem válhatott igazi otthonommá, egyszerűen nem jutott rá ideje, de Martánál minden kényelmes és otthonos volt. A földszintet, amely eredetileg ugyanolyan tágas terem lehetett, mint nálam, a legkülönbözőbb tárgyakkal - szép cserepes virágok, üdítőitalos dobozok, sör, gyanús eredetű fémtárgyak, összegyűrt, viselt ruhanemű - telerakott polc osztotta ketté. Ugyanakkor ez az általános rendetlenség valamilyen módon otthonos, kellemes benyomást keltett. Az emeletre vezető 12

Az orosz népmesék gonosz boszorkánya.

âRÖ K V IL ÁGA

56

lépcsőn szőttes futószőnyeg. Ugyanilyen falusias külsejű szőnyegek hevertek a padlón is. És még egy tejjel teli tálkát is megpillantottam - úgy látszik, éldegél itt egy macska is. - Ide gyere! - irányított Marta. A nyomában odamentem az egyik ajtóhoz. Marta hirtelen mozdulattal kinyitotta. - Ez Elblog. Ösztönösen összébb húzva magamon a köntöst néhány lépésnyire eltávolodtam az ajtótól. Odakint egy esti várost láttam ódon házakkal, macskaköves útburkolattal, régies lámpákkal, kávéházi asztalkák mellett üldögélő emberekkel. Az ajtó egy sétálgatókkal teli kis térre nyílt. - Nagyon hangulatos - ismertem el. - A városközpontra nyílik az ajtó? - A városközpontra. - Marta becsukta az ajtót, és a következőhöz lépett. Kinyitotta, mondván: - A Janus. - Értem - mondtam kibámulva kavargó hóförgetegbe. Érzékelhető volt az ajtón beáramló szél. Összerándultam a gondolattól, hogy most ott heverhetnék ebben a jeges pokolban, csonttá fagyva, jégkristályok kimarta szemmel a sötétségbe bámulva. - Csukd be! Marta most először pillantott rám némi együttérzéssel. Becsukta az ajtót, és az orra alatt mormolta: - Aljas egy föld ez, igen! Nyáron is aljas. Tudod, hogy emberek élnek itt? Megráztam a fejem. - Nekem azt mondták, a Janus lakatlan. Marta is megrázta a fejét. - Nyáron egyszer láttam egy vitorlát a folyón. A csónak egészen rozzant volt. Nem hasonlított a miénkre. Meg aztán vannak itt vad... - elgondolkodott, majd bizonytalanul mondta: - kecskék. Leginkább még a kecskére hasonlítanak. Meglőttem egyet, úgyis elmaradt a csordától, megbotlott és felbukott. A kecske farában - csapott Marta a saját kemény fenekére - egy nyilat találtam. Csonthegye volt. Volt valami a hangjában, ami meggyőzött. Más funkcionálisok véleményével ellentétben elhittem, hogy a Januson van értelmes élet. Valamilyen, a meleg után a bolygón vándorló vadállatok, és az őket követő vademberek? Miért is ne? A tavasznak a gyilkos tél és a perzselő nyár 57

S ZERGEJ LUK JANYENK O

határán mozgó örök vándorai... nem, inkább az ősz örök vándorai, akik azokból a terményekből élnek, amelyeket ez a barátságtalan föld ad. Milyenek lehetnek ők, testvéreink egy szomszédos világon? Képesek lennénk megérteni egymást? Összebarátkozni? Tudnánk segíteni nekik valamiben, és megtanulni tőlük valamit? A funkcionálisokat ez nem érdekelte... Mintha meghallotta volna gondolataimat, Marta ezt mondta: - Néha arra gondolok, hogy a rendszer valamennyi világán élnek emberek. Csak nem mindig látjuk őket. Talán néha nem is akarják. És ha nekünk semmi nem kell egy világról, akkor nem is keressük... Odament a harmadik ajtóhoz, és elgondolkodva megállt előtte. Azután megkérdezte: - Jártál Antikon? - Nem. Csak hallottam róla ezt-azt. - Mulatságos világ - fújt egy nagyot. - Ne hajolj ki túl messzire, amikor kinézel az ajtón, a helyiek észrevehetnek! A harmadik ajtón kívül nappal volt. Napsütötte, meleg nappal. Az ajtó egy keskeny utcácskára nyílt, amelyen kőházak sorakoztak - nem téglából rakottak, hanem éppenséggel kőből, megbízhatóan, de durván összeróva, rajtuk keskeny résekkel, talán üvegezetlen ablakokkal, talán lőrésekkel vagy szellőzőnyílásokkal. - Kereskedelmi raktárak - mondta Marta. Ezt értettem. A portálok szinte mindig elhagyatott helyeken nyíltak, az elblogi térre vezető inkább kivétel volt, mint szabály. Egyébként... az én tornyom sem Moszkva külterületén nőtt ki a földből. Úgy látszik, a vámos szülőhelyén bárhol megnyílhatott az átjáró... - Ki vehetne észre? - kérdeztem. - Nem hallod? Jönnek... Valóban lépések hallatszottak. Az ajtó előtt - láthatóan észre sem véve azt - ketten haladtak el - pirospozsgás, izmos férfi lezser fehér ingben, fehér nadrágban, és egy sötét köpenybe burkolózott öregember. Valami miatt mindketten mezítláb voltak. A férfi hosszú, szürke, láthatóan súlyos hengert vitt a vállán, ezzel valahogyan egy harcálláspontjára gránátvetőt cipelő, harmadik világbeli fickóra emlékeztetett. âRÖ K V IL ÁGA

58

Ezt a benyomást csak a nyakán csillogó arany nyakpánt rontotta - a pánton lévő, bonyolult mintát briliánsra emlékeztető kövek ékesítették. - Kik ezek? - kérdeztem lenyűgözve. Nirvána szerencsétlen és Kimgim nagyon is ránk emlékeztető lakóin kívül még nem láttam idegen világokon élőket. - Gazda a rabszolgájával - mondta Marta. - Egy koporsókészítő raktára van itt mellettünk. Láthatóan nem gazdag ember, ezért csak a csontjai számára vásárolt egy urnát, bár nagyot, de raktárról, gravírozás nélkül... na és valószínűleg árengedménnyel. Martára sandítottam. Arca teljesen komoly volt. - Az a rabszolga, akinek arany nyakörve van briliánsokkal? - próbáltam tisztázni a dolgot. - Hát igen. Na és mit nem értesz? Gazdag rabszolga. - És szegény gazda? Hogy van ez, nem tudja elvenni a pénzt a rabszolgájától? - Nem, nem tudja. Itt nagyon fejlett a rabszolgatartás. Itt a rabszolga ehet szarvasgombát, libamájat, fekete kaviárt, alhat pihés ágyban, tarthat szolgákat és szeretőt. - És lehet saját rabszolgája... - Nem - vágta rá élesen Marta. - Azt nem teheti. Ez a szabadok előjoga. Ez itt nagyon furcsa társadalom. A megtermett rabszolga és a roskatag öregember után néztem, és megkérdeztem: - És beleférnek a csontjai abba az edénybe? - Bele. Porrá őrlik majd. Előbb kirakják a holttestet, hogy a madarak, a rókák vagy halak megegyék... ki mit részesít előnyben. Azután összeszedik a csontokat, megőrlik, és beletöltik ebbe a hengerbe. Azt meg felteszik a házuk tetejére, vagy ha a házat nem vérrokon örökli, kiviszik a temetőbe. Megborzongtam. - Szokatlan világ - bólintott Marta. - De valahogy elvan. Becsukta az ajtót, és az utolsóhoz, a negyedikhez ment. Abból ítélve, hogy a Föld-16-ot, az egyetlen világot, amelyről kérdeztem, a végére hagyta, desszertnek, bizonyára érdekes látvány vár rám. De hogy mennyire érdekes, azt nem is sejtettem. Csak két szín volt itt: vörös és fekete. A repedezett, fekete síkság a meglepően közeli horizontig húzódott. Itt-ott sima, 59

S ZERGEJ LUK JANYENK O

szél csiszolta, vörös kősziklák magasodtak. Kénszag terjengett. A száraz, forró szél fekete és vörös port sodort be a küszöbön belülre. Sötétvörös, bíborszínű volt az alacsony, nyomasztó ég is. Nem felhőre emlékeztetett, inkább tömör lemezre, amelyet úgy száz méterrel a talaj fölött feszítettek ki. A bíborszínű felületen időnként fel-felvillant valami - mintha az égben hangtalan vihar dühöngene. - Uramisten! - szakadt ki belőlem. Őszintén szólva csak egyet tehettem: a hipotetikusan létező Mindenhatóhoz fohászkodhattam. Na persze mocskos káromkodásban is kitörhettem volna, de egy nő jelenlétében... - Néha én is arra gondolok, hogy ez itt a pokol - mondta Marta. Nyilván túlságosan is betű szerint értelmezte kiáltásomat. A lányra sandítottam. Merőn bámulta a vörös eget. Megnyalta az ajkát - a vörös-fekete síkságról nehéz, száraz szél fújt. - Egyszer láttam... - suttogta titokzatosan - ...úgy rémlett, hogy látom... Valami fehér zuhant le az égből. Olyan volt... mint egy nagy fehér madár. - Vagy ember? - kérdeztem, már sejtve, mit látott, vagy mit talált ki. - Az embereknek nincs szárnyuk - mondta Marta kitérően. - Nem mentél oda, hogy megnézd? - Nagyon nagy volt. Kétszer akkora, mint egy ember. Megijedtem. - Rám nézett, és elnevette magát. - Úgy vélik, hogy a Föld-16 vulkanikus világ. Azt tanácsolják, nem menjen oda senki. Senki. Még a funkcionálisok se. Aki messzire elmerészkedett, nem jött vissza. A síkság az ajtón kívül érzékelhetően megrendült. Távol lassú, lomha hólyagként felduzzadt, majd lelohadt egy fehér, remegő kupolaféle. Az egyik vörös sziklán repedés futott végig. Bent a toronyban nem volt érezhető a földrengés - és ez még félelmetesebbé tette a történést. - így megy ez itt. - Marta hirtelen megfogta a kezemet. - Majd mindjárt...

âRÖ K V IL ÁGA

60

Hosszú, elnyújtott üvöltés gördült végig a síkságon. Mintha ezer hang olvadt volna össze egyetlen fájdalmas és reménytelen panaszban. - Mi ez? - kérdezte Marta. - Ez meg mi? Nagyot nyeltem. Az üvöltés elhalt a távolban. Úgy érezve magam, mint dr. Watson, aki olyasmit akar bemesélni Sir Henrynek, amit maga sem igen hisz, ezt mondtam: - A vulkánok néha fura hangokat adnak ki... Marta felém fordult. Egy ideig komoran meredt az arcomba. - Láttam egy orosz filmet baskervilles-i kutyáról.13 Megvontam a vállam. - Bocsáss meg, de valahogy nem akarom elhinni, hogy az alvilágra nyitottál ajtót, ahol angyalok zuhannak le az égből, a föld alatt meg elkárhozott, bűnös lelkek üvöltenek. Marta néhány pillanatig hallgatott. Azután - mosolyogva - becsapta az ajtót. - Erősek az idegeid - mondta. - Majdnem mindenki kiborul. Főleg, ha sikerül kifogni egy gejzírkitörést. - De mi van itt valójában? - Kiégett pusztaság. Fumarólák.14 Gejzírek. Vulkánok. Levegőt alig kapni. Egy... - egy pillanatra elakadt - egy tudós azt mondta, valamikor régen a mi Földünk is ilyen volt. Azután a felhők eloszlottak, a vulkánok kialudtak. De itt valami miatt ez nem történt meg. A bolygó semmire sem alkalmas. Na meg sugároz is. - Mi? - Sugároz. Radioaktív. Mint Csernobil. - Erősen? - hökkentem meg. Martának mindegy, ő funkcionális, de én... - Nem. Ne félj! Ha nem itt élsz, nem alszol a földön, nem lélegzed be hosszasan ezt a levegőt... akkor semmi baj. Nem adván meg magam a Föld-16 komor hangulatának, úgy látszik, sikerült szereznem Martánál néhány jó pontot.

13

Sir Arthur Conan Doyle (1859-1930) egyik híres Sherlock Holmestörténete. Magyarul A sátán kutyája címmel jelent meg. Ennek egyik szereplője dr. Watson. 14 Fumaróla: repedés a földkérgen, amelyen át (rendszerint forró) gőzök és gázok törnek fel.

61

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Mindenesetre sokkal barátságosabban nézett rám. Még meg is kérdezte: - Nem vagy éhes? - De mennyire! - Jó. Keresek neked valami ruhát... - Egy pillanatra elakadt, majd folytatta: - Ha akarod, meghívlak vacsorázni Elblagba. - Nem szoktam meg, hogy nők hívjanak meg... - Na és? - Úgy éreztem, csalódás van a hangjában. - Hozzá kell szoknom - mondtam sóhajtva.

âRÖ K V IL ÁGA

62

5. FEJEZET

E

nem merült ki nevük furcsa hangzásában. A kisvárost a „Közép-Európa, reneszánsz kor és folytatása” stílusban épült házacskák alkották. Elvben rengeteg ilyen város van - ott, ahol megkímélte őket a második világháború úthengere, ahol nem működtek a német ágyúk, az orosz katyusák15 vagy az amerikai B-17-esek. De az épületek életkora a restaurátorok minden igyekezete ellenére is meglátszik. Ha letér az ember a turistaútvonalakról, hámló vakolatot, leomlott falakat, korhadó gerendákat, csorba köveket talál. Itt is, akárcsak Kimgimben, minden friss volt. Eleven. Új. A macskakő is, a német stílusú, favázas építmények is. Ugyancsak két ilyen épület közé szorult be az a kis torony, amelyben Marta élt - Elblog felől nézve keskeny, kétablakos, kétemeletes háznak látszott. Ahogyan lenni szokott, a közönséges emberek rá sem hederítettek, különben még feltűnhetett volna valakinek a második emeleti ablakon kiáradó napfény. Marta valószínűleg nyitva hagyta az Antikra nyíló ablakot... Egy kis étteremben ültünk, ahol láthatóan jól ismerték őt. Mosolyogva kísértek fel minket az emeletre, ahol mindössze öt-hat asztal volt. A legkényelmesebbhez ültettek le minket a térre nyíló ablak mellé; virággal borított farács választotta el a többi asztaltól. Marta jókedvűen figyelte, hogyan tanulmányozom a lengyel nyelvű étlapot, s rendelt mindkettőnk helyett. Mikor a pincér elment, megkérdezte: 15

LBLAG ÉS KIMGIM hasonlósága

A II. világháborúban használt szovjet rakéta sorozatvető.

63

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Nem érted? - Túl sok a hasonló szó - morogtam. - Ezért is nem értem. Mit rendeltél? - Borscsot. Itt nagyon jól készítik. Azután almás sertéssültet. Heringsalátát. Inni pedig zubrovkát. - Ejha! Már rég szerettem volna megkóstolni az igazi lengyel konyhát - mondtam. És a jelek szerint megint alábecsültem Martát. Ironikusan elfintorodott. - Inkább valami népiest ennél? Autentikusát? Mindjárt rendelek neked elsőnek csernyicát, második fogásnak fiakit... - Állj! - emeltem fel a kezem. - Okos fiú vagyok, száz méterről megérzem, ha át akarnak verni. Nagyon is megfelel a borscs. Kész vagyok elismerni, hogy Lengyelországban találták ki. - Lengyelországban - jelentette ki határozottan Marta. A pincér átlátszó folyadékkal teli kis kancsót hozott, benne vékony fűszál úszott. - Ez nem a ti zubrovkátok - mondta Marta megvetően. - Ez igazi. Bölényfűvel! Ami igaz, az igaz - nem is vitatkoztam. Főleg nem életem megmentőjével. Biztosan ismert valami rendkívül ellenszenves oroszt, különben miért lenne folyton ilyen gunyoros, miért ez az állandó összehasonlítgatás? Azubrovka valóban nagyon finom volt - hallgatagon megittunk egy-egy kupicával. A borscs is remek volt. - Ma borscsot ettem reggelire Harkovban - mondtam, igyekezve fesztelen beszélgetést kezdeményezni. - És Lengyelországban azt vacsorázom. Ma borscsos napom van. - Ukrajnában egyáltalán nem tudnak borscsot főzni - fintorgott Marta. - Tőlünk vették át. De hiába, a miénk jobb. Függetlenül attól, hogy Ukrajna és Oroszország már régen nem tartozik ugyanahhoz az országhoz, kissé megsértődtem, és képmutatóan ezt mondtam: - Nem tudom, nem tudom. Nekem az ukrán jobban ízlett. - Az orosz gyarmatosító reflexei beszélnek belőled - mondta Marta mély meggyőződéssel. - Minden elfogulatlan ember tudja, hogy Lengyelországban jobb a borscs. Kóstold meg a heringet! Finom? âRÖ K V IL ÁGA

64

- Finom - feleltem a gyerekkorom óta jól ismert heringet rágva. - Itt fogják, nálunk - intett Marta a sötétség felé, mintha mellettünk úszna egy halászbárka. - Elblag a tengerparton van? - A Balti-tenger mellett. Nem tudtad? - Te tudod, merre van Uljupinszk? - Tudom. Város Volgográd megyében... - És a funkcionális képességei nélkül? Végre kimerültek Marta nemzeti büszkeségének készletei, és feltámadt kíváncsisága. - Mindent elfelejtettél? Minden képességedet elvesztetted? Bólintottam. - És hogy ölted meg a szülész csajt? - Hát csak úgy... - motyogtam. - Nem akarok erről beszélni... - Fura vagy. - Marta rágyújtott, engem is megkínált. - Ilyennel még nem találkoztam... - És sok funkcionálist ismersz? Némán szívta a cigarettát. Kelletlenül szólalt meg: - Mi itt... hárman vagyunk. Én, Dzieszuk és Kazimierz. Dzieszuk szakács. Nem itt, a város szélén van vendéglője. Kazimierz szabó. Még ketten tudnak ide eljönni a tanyájukról. Kwietasz mészáros. Krzysztof rendőr. A Föld-ló lakatlan. Mondhatni, a Janus is, legalábbis funkcionális nincs köztük. Az Antikon él Saul. Üvegfúvó funkcionális. Rabszolga. Rendes ember... - A másodpercnyi szünet elárulta nekem, hogy Martát és Sault több fűzi össze, mit sima ismeretség. - De nagyon elfoglalt. - Hát ez nem sok - összegeztem. Csak most értettem meg igazán, milyen súlyos teher is valójában a „póráz”, amely a funkcionálisokat a funkciójukhoz láncolja. Nekem még nagyon is kedvező körülményeim voltak - körülöttem a hatalmas Moszkva, meg ott volt Kimgim, na meg a Rezervátum - korszerű megapolisz is, hangulatos kisváros is, amely mintha Jules Verne vagy Dickens könyveiből lenne ismerős, és szintúgy a meleg, simogató tenger. De már a kisebb városokban vagy még 65

S ZERGEJ LUK JANYENK O

inkább a falvakban szétszórt funkcionálisok valójában mélyen szerencsétlen emberek voltak. Vaszilisza is a maga kovácsműhelyében. Marta is a tornyában. - Na és van még egy szülész is - tette hozza hirtelen Marta. - Aki funkcionálisokat csinál. Itt, nálunk, Európában. Egy férfi. - Ő is a közelben él? Marta csodálkozva nézett rám. - Nem. Nem tudom. Mit számít, a szülésznek nincs póráza! Többnyire vagy Franciaországban, vagy Németországban lakik, de időnként eljön ide is. Ő csinált belőlem funkcionálist. Megittunk még egy kupicával. - Hány éves vagy? - kérdeztem. - Ne haragudj a kérdésért, de... - Mennyinek nézel? - Húszévesnek. - Annyi is vagyok. - És már kilenc éve vagy funkcionális? - Igen. Nem is tudtam, mit mondjak. Valami miatt biztos voltam abban, hogy funkcionálissá csak felnőtt lehet. Mit érezhetett az a kislány, amikor hirtelen nem ismerték meg a szülei, a szomszédok, a tanárai? Hogyan nőtt fel - a szülővárosában, ahol ismert minden utcácskát, boltocskát? Mit élhetett át, ha találkozott apjával-anyjával? - Hát ezért nem adlak fel - mondta Marta. - Még ha gyilkos vagy is. Hiszen téged sem kérdeztek meg, akarsz-e funkcionális lenni, vagy nem. - Nem kérdezték - bólintottam. - Köszönöm. Nem akarok sokáig a terhedre lenni. Ha lehet, nálad aludnék, aztán elmegyek. - Lehet - mondta Marta a szemembe nézve. - Aludj nálam. De a következő pillanatban megváltozott a tekintete. Vállamat megérintve az ablak felé fordított. - Nézd... azt az embert a téren! Köztünk és Marta házacskája között egy alak ácsorgott. Valahogy elgondolkodónak tűnt, mintha azt mérlegelné, merre induljon - a vámhivatalhoz vagy a vendéglőhöz. âRÖ K V IL ÁGA

66

- Ez Krzysztof Pszebizinsky - világosított föl Marta. - A rendőr? - kérdeztem rá, és rémülten érzékeltem, hogy még olyan szavakat is selypegve ejtek ki, amelyek erre nem is alkalmasak. Marta szerencsére nem vette észre, vagy váratlanul tapintatos volt. - Igen. Érzi, hol vagyok... A túlságosan is sziszegő nevű rendőr a vámhivatal felé indult. - Krzysztof úgy döntött, időt ad nekem - mondta Marta. Ajkát beharapva rám nézett. Felsóhajtott. - A pihenésről lemondhatsz. Sajnos. - Elenged? - kérdeztem fejemmel a rendőr felé intve. - Nem. Az ő funkciója az, hogy elkapja a törvénysértőket. - Marta felállt, és kézen fogott. - Menjünk... Nyomban szembe jött velünk a nyugtalan pincér. A szavakat nem értettem, de a hanghordozásból világos volt, megrémült, hogy elégedetlenek voltunk a kiszolgálással. Marta gyorsan mondott neki valamit, erre a pincér kinyitotta nekünk a szolgálati helyiségekbe vezető ajtót. Egy keskeny, meredek lépcsőn lerohantunk a földszintre, egy folyosón elfutottunk a konyha mellett, ahol edények csörömpöltek, és étvágygerjesztő illatok gomolyogtak. A pincér utánunk bámult. Még egy ajtó - a hátsó udvarra -, ez nyitva volt. A szemeteskonténer mellett egy kóbor kutya bóklászott, mancsával az újságpapírra tett ételmaradékban kotorászva. Itt már másmilyen szagok terjengtek. A savanyú bűzt még a cseperegni kezdő eső sem tudta elmosni. Nem messze keskeny folyócska látszott, kővel burkolt rakparttal, aránytalanul széles híddal. - Arra! - intett Marta határozottan a híd felé. - Krzysztof már szinte a póráza végénél tart. Ha egy kilométerre eljutsz, többé nem ér utol. - És utána? - kérdeztem. - Se pénzem, se irataim... Marta a zsebébe nyúlt. Egy jókora marék aprót és egy ezüstcsipesszel összefogott, vékony köteg bankjegyet húzott elő. Előkotort egy gyűrött csomag cigarettát és egy öngyújtót is. - Nyújtsd az orosznak a kisujjadat, könyékig lerágja a karodat! - morogta. - Fogd... 67

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Hagyjál magadnál is... fizetned kell. - Engem itt ismernek. Ne állj itt, mint egy faszent! Rohanj! - Legalább adj valamilyen tanácsot! - Hirtelen feltámadt bennem a pimaszság, vagy talán csak makacsság. - Hová menjek? Marta megrázta a fejét. - Menj át a hídon! Ha elérted az állomást, szállj fel a helyiérdekűre, és menj el Gdanskig! Ott három portál van, még abba a te Moszkvádba is eljuthatsz, vagy ahova akarsz! Rohanj! - Micsoda nap ez a mai! Már a második nő kerget el magától! - kiáltottam fel szinte komolyan. - Köszönöm... valahogy visszajövök majd. Feltétlenül. És akkor rajtam a sor, hogy meghívjalak egy étterembe. Csak vállat vont. Az ördögbe is, valóban nem volt ínyemre ez a mai ritmus. És Martától is valahogy másképpen szerettem volna búcsút venni. De egyszerűen hülyeség lett volna tovább húzni az időt. Megfordultam, és nekiiramodtam a híd felé. A kutya, végre kiválasztva az ételmaradékból egy ízletesebb falatot, teli pofával utánam ugatott. Nem, ez a mai tényleg nem az én napom. Engem soha nem ugatnak meg a kutyák, még a gazdátlanok sem. Megérzik, hogy szeretem őket... A híd valóban túlságosan szélesnek és pompázatosnak tűnt egy ilyen keskeny folyóhoz és ilyen kis városhoz képest. Ahogyan az a hatalmas katolikus templom is, amely váratlanul bukkant fel jobb kéz felől. Lehet, hogy ebben rejlik az az európai titok, amelyet sehogyan sem tud a maga számára megfejteni Oroszország? Mindent egy kicsit jobban csinálni, mint ahogyan kell. Kicsit nagyobbra. Kicsit erősebbre. Kicsit szebbre. A hídon rohanva megengedtem magamnak, hogy hátranézzek. Martát már nem láttam - biztos visszament az étterembe. Megpróbálja feltartóztatni a rendőrt? Hát... legalább egy kis időre. Egy-két percig beszélget vele. Lehet, hogy a rendőr nem is akar elkapni, de a funkciója utánam kergeti. Csak nagyon rövid ideig halogathatja az üldözésemet. No és megteszi-e? Kije vagyok én neki? âRÖ K V IL ÁGA

68

Először is orosz vagyok, és ez Lengyelországban nem túl népszerű dolog. Másodszor szökött funkcionális vagyok, és ez sem tesz kifejezetten közkedveltté. Igaz, bármily furcsa is, a szülész csaj meggyilkolásának ténye az én malmomra hajtja a vizet. Úgy látszik, sehol senki nem szereti őket... A város valóban kicsi volt - rögtön a híd után földek következtek, amelyeket vagy terméketlenségük miatt hagytak műveletlenül, vagy csak az ősz mutatta őket elhagyatottnak. Tisztára orosz módon rozsdás halomban hevert mindenféle fémhulladék, kicsit odébb ócska gumiabroncsok és egy kupac korhadt deszka. De a mezőn átvezető utat rendes aszfaltburkolat fedte, könnyű volt futni rajta. Vizes ruháim helyett Marta ugyanolyannal látott el, amilyet maga is viselt: farmer, edzőcipő, vastag, kockás ing - a huszonegyedik század falusi egyenruhája. Aki ilyet visel, láthatatlanná válik. Mindegyiken ismert cégek márkajelzése, de valószínűleg Lengyelországban készültek. Könnyű ügetésben futottam a holdfény megvilágította úton, egyre jobban eltávolodva a városkától. Messze előttem karácsonyi füzérként világítottak a lámpák - talán egy autópálya, talán a sínek mentén. A hideg levegő tiszta és édes volt, rothadó levelek meg távoli füst kesernyés mellékízével. Ilyen csak városoktól távol, őszi éjszakákon szokott lenni. Volt valami kellemetlen déjà vu érzés ebben az éjszakai menekülésben... A Caj elől futó Illan jutott eszembe. Na és én magam, amint alig egy napja (szinte hihetetlen!) az arkani kommandósok elől bujkálok. Lépésre váltva rágyújtottam. Úgy látszik, Martának sikerült rávennie a helyi rendőrt, hogy ne legyen túlbuzgó. Úgy három percig mentem a lámpák felé cigarettázva és azon gondolkodva, merre tovább, Gdanskba vagy rögtön Varsóba, ahol valószínűleg több vámhivatal van. A közönséges emberi határokon útlevél és vízum nélkül nem juthatok át. Legfeljebb a régi kémfilmek mintájára, kezemre-lábamra tehénpatát erősítve, négykézláb törhetek át az ellenőrző határsávon... Nem hiába mondják, hogy a dohányzás életveszélyes! Teljesen véletlenül néztem hátra. 69

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A nagyon lengyel nevű rendőr úr ennek megfelelően is festett - mint valami lengyel uraság egy régi karikatúráról vagy illusztrációról. Zömök, kis pocakkal, dús bajusszal és rövid lábbal. Ezzel együtt is a rendőr funkcionálisok ismert, gépies stílusában nyargalt a nyomomban. Rohanni kezdtem. Repült a porba a végig nem szívott cigaretta, a szelet már nem hűvösnek, hanem forrónak éreztem. Hülye vagyok... idióta... elengedtem magam... - Hé! Hé, fiú! Mintha távolról jött volna a hang. Futás közben hátranéztem - és megálltam. Pan Krzysztof Pszebizinsky az út közepén állt, mintha lendületből nekirohant volna egy láthatatlan falnak. Aha. Elnevettem magam, és imbolyogva visszaindultam. A rendőrtől húszméternyire magálltam. Pan Krzysztof komoran járkált jobbra-balra, mint éhes tigris az állatkerti rács mögött. Rács valóban volt, csak láthatatlan. Pontosabban nem rács, hanem „póráz”. Minden funkcionális átka. - Messze kerültél a funkciódtól? - kérdeztem barátságosan. - Tizenegy kilométer és hatszázhúsz méter - válaszolta Krzysztof komoran. - Megesik - bólintottam. - Kérdezni akartál valamit? - Gyere közelebb! - kérte a rendőr. Válaszul csak sértően elnevettem magam. Elővettem és meggyújtottam egy újabb cigarettát. - Figyelj, fiú... hogy is hívnak... - Kirill. - így is, úgy is elkapnak! - Pan Krzysztof végigtapogatta a zsebeit. - Hé... nem adnál egy cigit? Kivettem a csomagból a megmaradt cigaretták felét, a zsebembe raktam, a dobozba meg betettem egy útról felvett követ, és odadobtam a rendőrnek. - Milyen sértő bizalmatlanság! - kiáltotta Krzysztof. - Hogy nem... - Hogy nem szégyellem magam? - érdeklődtem. Krzysztof felsóhajtott, és leguggolt. Rágyújtott. Keserűen szólalt meg: âRÖ K V IL ÁGA

70

- Na nem, mindenképpen elkapnak... Ilyet tenni... most aztán nem tudsz hova lenni. Saját testvéreid ellen fordultál! - Mit beszélsz? - fortyantam fel. Én is leültem. - Ti mind csak gyalogok vagytok a sakktáblán! Egy másik világból irányítanak benneteket. - Miféle világból? - A Föld-1-ról, Arkanból. Társadalmi kísérleteket folytatnak a többi világon. - Figyelj, erről nem is tudtam - ráncolta homlokát Krzysztof. - Nem megyünk vissza az étterembe? Leülünk, elmesélsz mindent. És ha valami mocskok tényleg a maguk érdekében rángatnak minket... talán nem vagyunk mind a ketten szlávok? Vagy a természetemnél fogva naiv vagyok, vagy pedig a rendőrökben van meg a meggyőzés képessége - néhány pillanatig komolyan fontolóra vettem ezt az ajánlatot. Csak ezután nevettem el magam. - Szláv egység, na ez már azért túlzás! - Igaz - hagyta rám undorral Krzysztof. - De arra gondoltam, hátha beveszed. Egy darabig egymással szemben ülve dohányoztunk. Én szólaltam meg: - Azt hiszem, elmegyek. Mondd meg a főnökségnek, hogy nem szándékozom konfliktusba keveredni, de megadni sem akarom magam. - Megmondom - ígérte Krzysztof. Valahogy váratlanul könnyen egyezett bele. - Zavar a póráz, ugye? - kérdeztem. - Zavar. - Krzysztof felállt. - Ezért mindig úgy teszek, mintha a végsőkig megfeszült volna. Amikor még vagy százméternyi tartalékom van. Én is felugrottam. Megfeszültem. Sikerülhet? Sikerülhet... talán. - Na, kapj el... ha tudsz! - Na és még az is jó - folytatta Krzysztof halkan kuncogva -, amikor a rendőrök zónái átfedik egymást. Legalább egy kicsit. Akkor összegyűlhetünk például hárman... és elkapjuk bármelyik önhitt hatökröt. 71

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Háromfelől körülvettek. Az Elblogba vezető utat Krzysztof zárta el; azt az utat, amelyiken mentem, egy középkorú asszony, az arca olyan szigorú volt, akár egy autóbuszkalauzé. A mezők felől pedig könnyű, kecses futással egy sovány, fiatal srác közeledett. Egyébként nyilvánvaló volt, fiatal és törékeny volta nem gátolja meg abban, hogy feltekerjen, mint egy szőnyeget, a térdére fektetve laposra verjen, és bedugjon az ajtó alá. És még ha a jóságos leányzó, Marta úgy is döntene, hogy segít nekem, ahogyan minden rokonszenves lány teszi a hollywoodi akciófilmekben, ha a hőst végleg a falhoz nyomják, kettőnkkel is elbánnának, és sarokba szorítanának. Három rendőr - ez már aztán nem tréfadolog! A mező felé iramodtam arra számítva, hogy átjutok az asszony és a srác között, na meg hogy Krzysztofot mégiscsak megfogja a póráza. Csak egy dolgot nem vettem figyelembe a lőfegyverek hiánya, szinte már elvi alapú megvetésük ezekkel szemben egyáltalán nem jelenti, hogy a rendőr csak közvetlen közelről veszélyes. Krzysztof meglendítette karját - és a kődarab, amelyet hülye fejjel én dugtam a cigarettásdobozba, térdhajlaton talált. A lábam abban a pillanatban megbicsaklott, és én elestem. Lábszáram és lábfejem érzéketlenné vált, bizsergett, mintha jégkásába dugták volna. - Megmondtam, hogy nem jutsz sehova! - kiáltotta szemrehányóan Krzysztof. - Mire volt jó megnyomoríttatnod magad? Azt hiszed, talán holmi gonosztevők vagyunk? Azt hiszed, nekünk ez jó? Sietség nélkül körém gyűltek, én összegörnyedtem, nem is annyira a fájdalomtól - a lábam nem fájt, egyszerűen nem is éreztem -, hanem az erőtlenségtől és megalázottságtól. Három kíváncsi, sötét foltos fizimiska hajolt fölém. Jókor jutott nekem is eszembe rágyújtani! Ha megmenekülök leszokom! Becsszavamra leszokom! A srác nem túl erősen oldalba rúgott. Meg is kapta ezért a magáét Krzysztoftól: - Mit művelsz? Viselkedésed nem méltó egy kultúremberhez! - Csak ellenőrzőm, nem tetteti-e magát - válaszolta sértetten a srác. âRÖ K V IL ÁGA

72

- Nálam senki nem tettetheti magát - mondta büszkén Krzysztof. - Én, ha nem tudnád, egy acélgolyóval húsz méterről átszakítok egy kocsiajtót! Teljesen átmegy rajta! Felém nyújtotta a kezét. - Állj fel! Megesett magukkal, hogy három barátságtalan figura lába előtt hevertek? Még ha azok nem is akarták nyomban összetörni a bordáikat? Talán megesett, hétköznapi história ez. Ha igen, megérthetik, hogy nincs ebben sok öröm. Ha pedig nem esett meg magukkal, elhihetik becsszóra. És ne is akarják kipróbálni! - Állj fel! - ismételte meg Krzysztof. - Nem akarunk bántani, magad is láthatod... Persze felálltam volna. Mi mást is tehetnék? Végül is kaphattam volna még néhány rúgást a sráctól - és felállók. Csakhogy ebben a pillanatban a sötét égbolt hátterén felvillant egy hosszú, világos deszka - és tarkón vágta Pan Krzysztofot. Életemben először tapasztaltam, hogy a „kiugrott a szeme” kifejezés nem puszta szókép. Pan Krzysztof-nak kimeredt a szeme, és súlyosan a földre zuhant. A deszka pedig nekiindult a második körnek, és nekivágódott a fiatal srác képének, reccsenve kettétört, majd ezt követően a maradéka a rendőrnő halántékán csattant. Nagy nehezen felültem - három mozdulatlan testtől körülvéve. Tekintetbe véve a funkcionálisok életerejét általában, a rendőrökét pedig különösen, az ütéseket mestermunkának lehetett tekinteni. - Mocsok alak - mondtam komoran a kezében a deszka maradékát tartó embernek. - Te aztán mocskos egy alak vagy! - Megmentettelek... és még én vagyok mocskos alak? - méltatlankodott Kotya, megigazítva szemüvegét. Nézzék csak ezt a pimasz frátert! Nem volt ki nézzen - a rendőrök mozdulatlanul feküdtek. - De miért ilyen primitíven? - kérdeztem még mindig komoran. - Deszkával pofán vágni... a te lehetőségeiddel... kurátor? 73

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Mi köze ennek a lehetőségeimhez? - Kotya eldobta a deszkát. - Nincs megbízhatóbb, mint egy dorong! Ha nem hiszed, várd meg, míg magukhoz térnek, és kérdezd meg tőlük! - Én inkább... - Megpróbáltam felállni, de kénytelen voltam Kotya karjára támaszkodni. - A fenébe, nem hajlik a lábam! - Kérj bocsánatot, amiért goromba voltál! - követelte Kotya. - Én aztán soha! Meg akartál fojtani! - Tudtam, hogy így lesz... - mondta Kotya, és meglendített keze nyomán furcsa arabeszk fénylett fel a levegőben. - Gyerünk! - Hová? - Még mindig csökönyösködtem, bár a rendőrnő felnyögött és megmozdult. - Hozzám, haza. Választási lehetőségem nemigen volt. Erősebben kapaszkodtam Kotya vállába, és beléptem a zöld fénnyel égő betűkbe, amelyek olyanok voltak, mint valami futurista reklámfelirat.

âRÖ K V IL ÁGA

74

6. FEJEZET

A

LEGEGYSZERŰBBEN ÚGY érthetünk meg egy embert, ha megnézzük az otthonát. Volt egy ismerősöm, akit mindenki elképesztően igénytelen balfácánnak tartott - képes volt egy hétig is vendégségben lötyögni, vadidegen társaságokban forgolódni, a padlón aludni egy koszos törölközővel takarózva, paradicsomos halkonzerven és kétéves, már penészedő kétszersültön élni. Egyébként mindenközben megőrizte tisztességes megjelenését, egyáltalán nem ivott, úgyhogy viselkedését mindenki az életkörülmények iránti meglepő igénytelenségével magyarázta. Mekkorát csodálkoztam, amikor először jártam a lakásában! Kicsi, kétszobás kégli volt, hajlott korában elhunyt nagyanyjától örökölte a srác, és nagy gonddal felújította - ha nem is az európai normák szerint, ami többe kerül, mint maga a lakás, de alaposan, és nem is részeg moldáviai kontárok brigádjának munkájával. Drága, fa ablakkeretek hőszigetelt üveggel, a padlón egyszerű, de gondosan kiválasztott parketta, és nem ám holmi laminált, és nem lakkozva volt, hanem viasszal felkenve! Minden korszerű, takaros, ízléses - azt hihette volna az ember, fiatal, tehetséges dizájner lakik itt, nem pedig számítógépes szaklapokban a hardverekről publikáló újságíró. A konyha lenyűgözött a hatalmas, ravasz működési módokkal rendelkező tűzhellyel és jókora sütővel, amelyeken látszott, hogy használják is őket. Elképedésemet a nagymama szép keretben a szoba falán

75

S ZERGEJ LUK JANYENK O

függő, hatalmas, temperával festett, nem is tehetségtelen portréja tetőzte be. A „balfácán” műve volt. Ezután elhatároztam, hogy addig nem mondok ítéletet senkiről, amíg nem jártam az otthonában. Kotyánál nemegyszer megfordultam, és meggyőződésem volt, hogy úgy ismerem, mint a tenyeremet. Bár mondhatome ezt, miután ősrégi cimborámról kiderült, hogy funkcionális, sőt kurátor, a földi funkcionálisok feje? Valami miatt biztos voltam abban, hogy nem Kotya moszkvai lakásán találjuk majd magunkat, hanem valami egészen más helyen. Előérzetem ezúttal nem csalt. Magában a helyváltoztatásban nem volt semmi csodálatos. Mintha nyitott ajtón léptem volna ki, vagy mondjuk a vámos portálján át egy másik világba. Semmiféle pokoli kín, vagy épp ellenkezőleg, mennyei kéj, amellyel a fantasztikus könyvek szerzői szerint a nulltranszportálás, hiperátmenet és a helyváltoztatás egyéb kitalált módozatai járnak. Egyszerűen eltűntünk Elblag, a lengyel kisváros közelében húzódó útról, és megjelentünk egy másik helyen. Nem nagyon szeretek káromkodni. De ekkor elkáromkodtam magam - a dolog váratlanságától és a fülembe hasító, éles fájdalomtól. Többször is hatalmasat kellett ásítanom, hogy megszűnjön a fülem dugulása. A tapasztalt Kotya, mint észrevettem, nagyra tátott szájjal utazott a téren keresztül. Kerek márványpavilon közepén álltunk. A fölöttünk lévő kupola olyan vékony, fehér márványból épült, hogy áttetsző volt, mintha matt üveg lenne. A kupola sötétzöld, spirális faragással ékesített oszlopokon nyugodott. A padló is márvány volt, zöldesfehér. De leglenyűgözőbbnek a minket körülvevő táj bizonyult. Csipkés, hósapkával borított hegyek. A lemenő nap megvilágította a könnyed felhőpamacsokat - rózsaszín, orgona- és ibolyaszín fénnyel. A levegő tiszta és ritka. - Mi ez, a Marson vagyunk? - kérdeztem. - Te tudod, én ott nem jártam - morogta Kotya. - A francba... milyen hideg van... Ez Tibet.

âRÖ K V IL ÁGA

76

- Shambala?16 - próbáltam megint viccelni. - Az - bólintott Kotya. - Menjünk... hideg van itt. A hideg valóban csontig hatolt. Még mindig Kotyára támaszkodva kiléptem a pavilonból. A meredek lejtőn kőlépcső vezetett le - a hegycsúcsok közé ékelődő kis völgybe. Odalent kőfallal övezett építmények látszottak. A fal vöröses, szél és idő marta kövei, tenyérnyi ablakok, mintha lőrések lennének. Buddhista kolostor? - Kolostor? - kérdeztem rá. - Nem egészen. A mi világunk kurátorának hivatalos rezidenciája. Kotyára néztem, és megráztam a fejem. - Mégiscsak disznó vagy... - Miért? - Mintha nem tudnád! Mindig is arról álmodoztam, hogy eljussak Tibetbe! Kotya megforgatta ujját a halántékán. - Te tényleg megbuggyantál! Menjünk le, különben első látogatásod Tibetben egyben az utolsó is lesz! A vállára támaszkodva elkezdtem lefelé sántikálni. Kotya úgy fújtatott és lihegett, mintha nem rendelkezne egy funkcionális erejével. Mindig is a látszatkeltés nagy mestere volt... Hirtelen arra gondoltam, nincs bennem sértettség, egyáltalán nem haragszom rá. Mintha nem próbált volna megölni. Mintha nem ő lenne a felelős mindazért a képtelenségért, ami velem és körülöttem történt... De valóban ő lenne a felelős? Honnan tudhatnám, kiféle vagy miféle az a kurátor? Mit tehet meg, és mit nem? Miféle „pórázok” léteznek számára? - Komolyan beszélnünk kell egymással, Kotya mondtam. - Beszélnünk kell - ismételte bűntudatosan. - Talán vitattam...

16

Régi tibeti és mongol legendák szerint az a hely, ahol az ég és a föld összeér. Itt áll Shambala városa, az eszményi és tökéletes emberek eszményi és tökéletes világa.

77

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Olyat behúznék neked, hogy Tibetből egyenesen Kínába repülj - mondtam álmodozva. És éreztem, hogy Kotya összerándul. - Mi van, félsz? - Egy kicsit - ismerte be. - Miért nem húztál be egyet a polákoknak? Mint nekem a kocsiban? - Hát csak úgy... a nemzetközi feszültség enyhítéséért. Hogy ne támadjon konfliktus. Hogy ne sértődjenek meg. Kotya felhorkant. - Bocsáss meg! Nem tudtam, különben ott hagylak az úton... Hé, kapaszkodj! Megcsúsztam az egyik jeges lépcsőfokon, majdnem leszánkáztam. Kotya nagy nehezen elkapott. Megállt, és panaszosan mondta: - Na nem, hol vannak ezek a kretének? Már megint a kerekeiket tekergetik? Megparancsoltam, hogy egyiküknek folyton szemmel kell tartania a pavilont! - Miféle kretének, miféle kerekek? Mintha a kérdésemre érkezne válasz, a legnagyobb építmény ajtaja kitárult. Mint sárgálló narancsok, gömbölyded emberkék rohantak ki rajta, bő lebernyegekbe öltözve. - És még azt mondtad, nem kolostor! - jegyeztem meg szemrehányóan. - Azt mondtam, nem egészen - javított ki Kotya. Valamivel csak el kell foglalniuk magukat. Megértheted, elvégre én az ő szemükben... - Maga Buddha vagy? - kérdeztem kíváncsian. - Nem. De az őt maximálisan megközelítő, szent életű férfiú - jelentette ki Kotya büszkén. - Aha. Szent életű férfiú. ,A lány és kutyája” - mondtam halkan. - Micsoda? - Nem, nem. Semmi. Ha szent életű, hát szent életű... ,A nyolcadikos lány és a tornatanár”. Ezt már meghallotta Kotya. És nagy megelégedésemre zavarba jött. A szerzetesek eközben a közelünkbe értek, koponyájuk csillogott. Narancsszín tógájuk szinte világított az esti szürkületben. âRÖ K V IL ÁGA

78

- Úgy... úgy - intett feléjük hívogatóan Kotya. Torokhangon odakiáltott valamit, válaszoltak neki, majd néhány szerzetes megfordult, és visszarohant. Kotya közölte: - A legértelmesebbeket visszaküldtem, hogy készítsenek nekünk forró fürdőt. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én átfagytam. Körülbelül fél óra múlva nyakig ültem a forró vízben, amely csordultig megtöltött egy magas fadézsát, és egy fületlen agyagcsészéből valamilyen forró italt szürcsölgettem, amelyet Kotya tibeti teának nevezett. A zöldesbarnás, olajos, sűrű massza inkább kocsonyára emlékeztetett. Az íze... mintha erős teába bőkezűen sót és zsírt adagoltak volna, és ez egészet sűrű szuszpenzióvá verték volna fel. Biztos voltam benne, hogy otthon egyetlen kortyot sem nyelnék le belőle. Még a legdivatosabb étteremben sem. De itt valahogy itatta magát. Sőt, még jól is esett. Mellettem volt egy másik dézsa, abban Kotya ázott ugyanolyan csészével a kezében. Cuppogva, lelkes nyögdécselés közepette itta a teát, amit én kissé túlzónak találtam. A helyiség, ahol a „fürdőt” berendezték nekünk, nem volt nagy, alacsony, füstös mennyezettel. Itt minden sötét volt - az időtől, a füsttől, a beivódott piszoktól. Úgy láttam, a padló kőkeményre taposott föld, amelyet lazán behintettek valamiféle száraz füvekkel. Az egyedüli anakronizmust a dézsáink mellé a földre ledobott, tarka gumi fürdőszobaszőnyegek jelentették: rózsaszínűek voltak, rajtuk kiskacsák, halacskák. Na és egy jókora, kínai gyártmányú aggregát, benne nappali fényt árasztó lámpa, egy kis feketefehér tévékészülék, egy rádió és még néhány herkentyű. A lámpa égett, a tévé is működött, de csak légköri zavarokat mutatott. A rádió recsegett-ropogott, időnként egy-egy tagolatlan szótag vált hallhatóvá: - Szin... baj... szem... ic... ka... ec... Hiába, Kína, az Kína. Megjelent Dava és Mimar - azok a bizonyos „legértelmesebb” szerzetesek. Egy-egy vödör forró vizet hoztak, és lassan a dézsákba öntötték. Azután Mimar (egyébként lehet, hogy Dava volt az?) elővett egy szürke zsákocskát, és valamilyen szárított füvet szórt a vízbe. - Mi ez? - kérdeztem Kotyát gyanakodva. 79

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Régi tibeti gyógymód. Csak azt nem értem, miért nézel ilyen bizalmatlanul! Valamiféle füvek. Az illat miatt. Vagy jót tesz az egészségnek. - Mégis hogy nézhetnék rád? - vontam meg a vállam. A szerzetesek közben kimentek, ugyanolyan zárkózottan és hallgatagon. - Mindig hazudtál nekem, amióta csak ismerlek! Közönséges embernek tettetted magad! Azután megpróbáltál megölni! Meg tudod ezt valahogy magyarázni? - Igen - válaszolta Kotya szokatlanul komolyan. Majd kis hallgatás után hozzátette: - Kérdezz, mindenre felelek. Könnyű mondani, hogy kérdezz! Olyan hatalmas menynyiségű kérdés halmozódott fel bennem, hogy kezdetben zavarba jöttem. Kotya türelmesen várt a dézsájában ázva. - Hány éves vagy? - kérdeztem. - Mit kötözködsz? - fortyant fel Kotya. - Egyszer már mondtam: több, mint amennyinek látszom. - Emlékszem. De konkrétan? Hány éves vagy? Kotya fütyülve szívta be a levegőt. Annyira hátrahajtotta a fejét, hogy tarkóját beverte a dézsa peremébe. Komoran kibökte: - Negyvenkilenc. Valami miatt azonnal elhittem neki. - Két világháború, forradalmak - mondtam epésen. Kurátor... Hiszen csak egy negyed századdal vagy öregebb nálam! Miért hazudtál? - A kurátornak öregnek kell lennie - magyarázta Kotya. - Öregnek, bölcsnek, tapasztaltnak. De én csak huszonhárom évvel ezelőtt lettem kurátor... miféle tiszteletre tarthattam volna számot? - Hogyan lettél kurátor? - kérdeztem, mert kezdtem már sejteni, mire megy ki az egész. Kotya felsóhajtott. Levette a szemüvegét, valami miatt leöblítette a forró vízben, és kiakasztotta a dézsa peremére. - Na? - nógattam. - Engem... kitöröltek. Volt egy szülész Arkanról, most egy másik világon dolgozik, nem nálunk... - Hallgatott egy darabig. - Funkcionális lettem... csak ne nevess... Zenész funkcionális. - Mi? - Zenész. âRÖ K V IL ÁGA

80

- Hegedűs? - kérdeztem ironikusan. - Szaxofonos. Hallgattam, nem tudtam, mit is mondhatnék. Kotya ábrándosán folytatta: - Csak hallottad volna, hogyan játszottam! Nagyon ritka hangszerem volt, basszusszaxofon... - Stradivari alkotása? - Ha gúnyolódsz, nem mondok semmit. Engesztelően felemeltem a kezem. - Bocsáss meg! Csak úgy kibukott belőlem. Nem is tudtam, hogy többféle szaxofon létezik. - Hétféle. A legelterjedtebb a tenor és az alt... A basszus rendkívül ritka. Én azon játszottam. - És azon mit játszanak? - Hát... van mindenféle zene szaxofonra - mondta Kotya kitérően. - De én főleg improvizáltam. Játszottam... Elhallgatott, végül mégis befejezte: - Étteremben játszottam. - A dzsessz kövéreknek szóló zene - mormoltam. - Aha - fintorgott Kotya. - Talán nem fogtad még fel, hogy mi mindannyian személyzet vagyunk? Kiszolgálók? Akár szállodatulajdonos vagy, akár étteremtulajdonos, akár vámtiszt a világok érintkezési pontján. Én meg... újságíró szakon tanultam, arról álmodoztam, hogy majd a Komszomolkához17 kerülök, és hirtelen senki lettem. Két napig bolyongtam az utcákon, szerencsére legalább nyár volt. Azután felhívtak... tudod akkor még nem volt mobil. Még Szovjetunió volt. Nemrég halt meg Brezsnyev, Andropov ült a hatalomban... Tudod, ki volt Andropov? Honnan is tudhatnád... A KGB főnöke volt, rögtön tisztogatásba kezdett az országban. Leültették, aki kenőpénzt fogadott el, elbocsátották azokat, akik munkaidőben személyes ügyeikkel foglalkoztak... körülzárták az áruházakat, mozikat, és ellenőrizték, hogy az ott lévők szabadságon vannak-e, vagy a munkahelyükön kellene lenniük... - Tudok a Szovjetunióról is, Andropovról is. Ha leültették őket, jól tették - mondtam. - Talán jó dolog a korrupció? Ha meg valaki munkaidőben moziba ment... ugyan már, miféle mozi; ha megálltál, hogy megvakard a hátsó feledet, Andrej 17

Komszomolszkaja Pravda: nagy példányszámú, népszerű napilap.

81

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Iszaakovics abban a pillanatban úgy rúgott ki, hogy a lábad sem érte a földet. Kotya nagyot nyelt, és egy darabig elgondolkodva nézett rám. - Bizonyos mértékig, persze... - szólalt meg végül. - De ez nem tartozik ide. Nos, biztos voltam benne, hogy a KGB-nek estem áldozatul. Hogy az őrületbe kergetnek, vagy csak gúnyt űznek belőlem... Szerettem volna megkérdezni, ugyan miért űzött volna gúnyt a KGB egy diákból. De megijedtem, hogy Kotya megint belebonyolódik unalmas és számomra tökéletesen érdektelen emlékeibe, ezért inkább hallgattam. - Egy telefonfülke mellett mentem el - folytatta Kotya. - És hirtelen megszólalt benne a telefon. Olyan régi típusú fémkészülék volt... kétkopejkás érmét kellett beledobni... Úgy véltük, nem lehet felhívni, nincs száma. Mindenki tudta, hogy nyugaton vissza lehet hívni az utcai készülékeket, filmeken gyakran mutatták is, de valami miatt nálunk nincs ilyen. Viszont az a telefon csöngött... Odamentem, és felvettem a kagylót. Elhallgatott. - Mondtak neked egy címet, ahova el kell menned? - Igen. Egy furcsa házat találtam ott: kicsi volt, egyemeletes, vörös téglából és bádoggal fedett tetővel. Két tizenegy emeletes panelház közé volt beszorítva, el tudod képzelni? Akkoriban nem így építkeztek nálunk. Nem kegyelmeztek a régi házaknak, porig rombolták őket... - Most is lebontanák - jegyeztem meg. - Drága a telek. - A földszinten egy hangszerbolt volt - folytatta Kotya. - Bementem, körülnéztem... és kiválasztottam magamnak a szaxofont. Magam sem értem, mi ütött belém. De hirtelen megértettem, hogy ez az enyém. - Kotya vihogott. - Felmentem az emeletre, ott szörnyű kupleráj volt, az ablakok kitörve, a vakolat a földön, volt ott egy rozzant, ócska dívány... Leültem rá, és játszani kezdtem. Sosem volt zenei hallásom. Gyerekkoromban anyám elvitt zenész ismerőseihez, és ők nyomban megmondták neki, ne kínozza fölöslegesen se a gyereket, se a pianínót... Ott meg leültem, és elkezdtem játszani. Éhes voltam, nem értettem, mi történik âRÖ K V IL ÁGA

82

velem, de ültem és játszottam. Vagy három óra múlva odajött a szülészem... Többet nem szakítottam félbe. Végighallgattam, hogyan kezdett Kotya fellépni - néha egészen közönséges emberi intézményekben, de többnyire a funkcionálisok által fenntartott éttermekben és klubokban. A funkcionálisoknak és azoknak az embereknek játszott, akik igénybe vették szolgáltatásainkat. így telt el fél év. Azután Kotya megismerkedett a kurátorral. - Friedrichnek hívták. Azt hiszem, osztrák volt. Nagyon kellemes figura volt, tényleg... - Hallgatott egy sort. - Azt nem mondanám, hogy összebarátkoztunk, de mindig jó érzés, ha megbecsülik az embert... még ha meg nem szolgált tehetsége miatt is... Rendszerint egy Lóra nevű lánnyal jelent meg. Közönséges lány volt, nem funkcionális, de nagyon szép. Nagyon. Megint hallgatott egy darabig. - Te pedig megölted Friedrichet - mondtam. - Igen. - A lány miatt? - Igen. - Miért? - Mert előbb ő gyilkolt. Megölte Lorát. Mikor megtudta, hogy a lány megcsalta... velem. - Kotya elnevette magát. Azután én is megtudtam, hogy nem én voltam Lóra első félrelépése. És egyáltalán nem vett engem komolyan. Friedrichnek pedig nyilván elege lett abból, hogy a lány folyamatosan megcsalja, és közben hisztériás jeleneteket rendez. Megölte... tudod, úgy nézett ki az egész, mint valami régi filmben: lelökte egy szikláról. A szemem láttára. Majd nagyon nyugodtan kijelentette, hogy többet ne engedjek az ilyen csábításoknak... Ő komoly ember, nem kedveli, ha felszarvazzák... Nagyon félvállról vette az egészet. De én nem. Feldühödtem. Mint te, amikor Nasztyát megölték. Rárontottam Friedrichre, bár tudtam, hogy semmit nem tudok tenni ellene... és akkor hirtelen történt valami. Egész egyszerűen megfojtottam. Lenyomtam a földre, és megfojtottam. Nagyon sokáig nem halt meg. Próbált kiszabadulni... - Kotya elhallgatott. Azután folytatta: - így lettem kurátor. Eljöttek hozzám... Arkanról. És 83

S ZERGEJ LUK JANYENK O

elmagyarázták, ha egyszer megsemmisítettem az előző kurátort, most nekem kell ellátnom a feladatait. Beleegyeztem. Őszintén szólva bepánikoltam. - És gyakran kell a kurátornak... - Nem fejeztem be a mondatot. - Többé senkit nem öltem meg. - Kotya megrázta a fejét. Nem. Soha. Ezt... elvégzik a szülészek és a rendőrök. A kurátornak... neki magának nem kell megtennie. Túlságosan magas poszt az övé. És amikor veled történt az... amikor az a hülye Ivanova megölte Nasztyát, te meg vele végeztél... pánikba estem. Azt hittem, minden megismétlődik. Hogy helyettem te leszel a kurátor. És megpróbáltam... bocsáss meg! Többé nem fordul elő. Egy darabig szótlanul üldögéltünk - két pucér hülye a már kihűlt vízzel teli dézsákban. Én szólaltam meg: - Világos. De mondd meg nekem, Kotya... Most mi van, tényleg én leszek a kurátor? - Nem tudom. - Kotya hallgatott egy darabig. - De láthatóan szert tettél valamiféle képességekre... ha el tudtál bánni a szülész csajjal. Én... én meg... veszítek az enyéimből. - A hangjában enyhe pánik érződött. - Kapsz tőlem egy szaxofont - ígértem. - Étteremben fogsz játszani. Éjszakánként meg írod majd botrányos regényedet az énektanárnőről. Éppen abban a korban vagy, amikor az ember átadja magát erotikus fantáziájának. - Majd adok én neki! - hallatszott egy halk hang az ajtó felől. - Majd adok én neki olyat... Szevasz, Kirill! Az ajtó felé fordulva elképedve meredtem Illanra. Persze emlékeztem rá, hogy együtt voltak. És logikus volt feltételezni, hogy együtt is maradnak. - Bocs, hogy zavarok - mosolyodott el gunyorosan, és az ajtónál álló padra ledobott egy kupac szürkés törölközőt. Csatlakozni hozzátok kissé kényelmetlen lenne, de kíváncsi vagyok, miről beszéltek. - Mindjárt megyünk - mondta Kotya behízelgően. A jelek szerint kurátor volta, amiről Illan nyilván tudott már, nem sokat változtatott kapcsolatukon. - Rajta, fiúk! Nekem is van néhány kérdésem. - Illan rám nézett, tekintetében fájdalom tükröződött. - Kirill... részvétem. âRÖ K V IL ÁGA

84

Esetlenül bólintottam. - Részemről is - feleltem.

85

S ZERGEJ LUK JANYENK O

7. FEJEZET

V

AN OLYAN RUHADARAB,

amelyet mintha tudatosan arra találtak volna ki, hogy az egész világon általánosan elfogadott legyen. Ilyen például a farmer. Persze van különbség a Wrangler Vietnamban gyártott, nem hivatalos negyedik változata és a Dolce & Gabbanából való, valódi kristályokkal ékesített között (mely utóbbit egyébként ugyanabban a Vietnamban vagy a szomszédos Thaiföldön varrták). De ha eltekintünk a szélsőségektől, farmert hordanak a férfiak és a nők, milliárdosok és koldusok, manökenek és sörhassal rendelkezők. Apám valamikor borúsan azt mondta nekem, hogy a Szovjetuniót a farmer, pontosabban annak hiánya rombolta le. Nem tudom, lehet, hogy igaza van; el sem tudom képzelni, hogy lehet farmer nélkül élni! Sőt, úgy vélem, a farmer az a holmi, amellyel Amerika mentegeti majd magát az utolsó ítélet napján a Coca-Cola és hamburger miatt. Van népviselet is, szuvenírnek való. Ilyen az ukránok kedvelt fofugyjája,18 a skótok kiltje. A skótok makacsul viselik ünnepi fogadásokon a szoknyájukat, ifjú ukrán hagyományőrzők élesztgetik országukban a fofugyja iránti érdeklődést, de mindez nem több mint adózás a hagyományoknak. Azután van olyan öltözék, amely bár nem mondható túlzottan egzotikusnak, mégsem bír gyökeret verni idegen talajban. Ilyen példának okáért a férfiköntös. A lusta keleti 18

Fofugyja: görög eredetű szó, eredetileg drága, arannyal átszőtt, keleti kelmét jelentett, amelyből uralkodói és főpapi öltözékeket készítettek. Újabban az ukrán nacionalizmus jelképeként a nemzeti viseletet nevezik így.

âRÖ K V IL ÁGA

86

kényelem elengedhetetlen attribútuma. A hazatérő angol gentleman legjobb barátja. Ám Oroszországban, amely örökké Európa és Ázsia között vergődik, sehogyan sem tudott meggyökeresedni. Túlságosan kapkodóak vagyunk ahhoz, hogy nyáron köntösben járjunk, na meg rövid is a mi orosz nyarunk, rövid és esős. Házaink télen vagy túlfűtötték, így semmiféle köntösre nincs szükség, vagy fagyosak, és akkor a köntös sem véd meg a hidegtől. A köntös helyét ezért a kifakult tréningruhák vették át, vagy ha „csak magunk vagyunk itthon”, egyszerűen a kinyúlt alsógatyák. Szóval nem tudom viselni a köntöst, és kényelmetlenül éreztem magam benne. Valahogy úgy, mint aki életében először vesz föl öltönyt, köt nyakkendőt, és indul el egy komoly, hivatalos fogadásra. Nem tud semmit - fogalma sincs, hogyan kell leülni, felállni, reagálnia a nyakában fityegő holmi mozgására... A vastag, puha köntösben én is bénának éreztem magam; keresztbe tettem a lábam, de rájöttem, hogy így nem nyújtok éppen kellemes látványt; ha kihúztam magam, közszemlére tettem szőrtelen és nem túl izmos mellkasomat. Pedig a berendezés teljes összhangban volt a köntössel. Olyan szobában ültünk, amelynek falát fele magasságig sötét fatáblák borították, a magas mennyezet is faburkolatos volt, a díványok és karosszékek bőrhuzatúak, az időtől és a tűztől sötét, mintás csempével borított, hatalmas kandallóban fahasábok lángoltak. Néhány szekrényben tekintélyes, vaskos kötetek sorakoztak, amelyeket száz éve adtak ki, és akkor is olvastak utoljára. Fölöttünk terebélyes csillár, benne gyertyát utánzó égők világítottak homályosan - mindez végleg átrepített minket a buddhista kolostorból egy régi, angol klubba. - Na nézd csak, milyen az ízlésed! - motyogtam, igyekezve kényelmesebben elhelyezkedni a fotelban. Tisztára klasszikus... Nem tanultál véletlenül Oxfordban? - Ez valamelyik korábbi kurátortól maradt itt - mondta Kotya. - Megnéztem a könyveket, ezernyolcszázötnél korábban egyik sem jelent meg... Cigarettát vett el a dohányzóasztalról, és mohón rágyújtott. - Úgy gondolom, éppen akkor jöttek el hozzánk. 87

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Az arkaniak? - Igen. Valahol azt hallottam, hogy az első kurátor angol volt. Azt hiszem, felépített itt valamit, ami angliai otthonára emlékeztette... Később persze egy-két dolog átalakult. Az áramot, bevallom, én vezettem be. - Kis szünet után büszkén hozzátette: - Saját kezűleg. Idehozhattam volna egy funkcionális villanyszerelőt. De úgy gondoltam, boldogulok magam is. - Hogy hozhattad volna ide? És a póráz? - Azt nem is kérdeztem meg, mi szolgál generátorként, bár átvillant agyamon a mulatságos kép: fáradhatatlanul pörgő imamalmok a dinamó tengelyére szerelve. - A kurátor megteheti - mondta Illan. Ő is elvett egy cigarettát, és rágyújtott. - Megvannak hozzá a kellő képességei. A szülészeket és kurátorokat nem korlátozza póráz. - Néhány postás és taxis pedig mozgó funkcióhoz van kötve - tette hozzá Kotya. - Az autójukhoz vagy fogatjukhoz... Biztosan azt hitte, elcsodálkozom. De én csak megráztam a fejem. - Kotya, a póráz egyáltalán nem elengedhetetlen. Ez csak jelzés. Mint a rabszolgák nyakpántja az Antikon. A nyakpánt lehet aranyból is, drágakövekkel... de akkor is nyakpánt... Illan - néztem a lányra -, mikor vallotta be neked? - Hogy kurátor? Miután megpróbált téged megölni. Kotya idegesen felegyenesedett. - Várj, elmondok neked mindent - jelentette ki. Részletesen, pontról pontra. Először is: mivel foglalkozik a kurátor? - Nagyon érdekes! - biztattam. - Gyakorlatilag semmivel - tárta szét a karját Kotya. Kifejtettem a véleményemet arról, szerintem hogyan kellene fejlődnie a mi világunknak. Azt már nem tudom, menynyire hallgattak rám... de nagyon igyekeztem. Próbáltam a legjobb jövőt kitalálni magunknak... becsületszavamra. - Remek munkát végeztél - mondtam savanyúan. - Elég csak belenézni a hírekbe, hogy meggyőződjünk róla. Kotya elfintorodott, és folytatta. âRÖ K V IL ÁGA

88

- Ezenkívül a szülészek beszámolnak nekem arról, kit és mikor akarnak funkcionálissá változtatni. - És hogy milyenné? - Nem, azt ők maguk sem tudják. Ahogy esik, úgy puffan. Szóval befutnak hozzám a jelentések, hogyan, kit, mikor. Naponta négy-öt ember. Egyébként ez az egész Földre vonatkozik. Bár persze a funkcionálisok többsége az USAban, Európában, Kínában, Oroszországban és Japánban él, vagyis a fejlett országokban. Mindenfelé Afrikában meg Latin-Amerikában tizedannyian vannak. Arról is tájékoztattak, ha valaki meghalt vagy megszakította a kapcsolatot a funkciójával. Ez úgy heti egy-két ember. Csak az érdekesség kedvéért összeszámoltam: legalább egyharmad millió funkcionális van a Földön. Persze csak akkor, ha a folyamat sebessége mindig azonos volt, és valóban kétszáz éve kezdődött el... Néha levelet vagy táviratot is kaptam Arkanról. Havonta kettőt... rendszerint annak az embernek a nevét közölték velem, akiből funkcionálist kellett csinálni. Én továbbítottam ezt a nevet valamelyik szülésznek... - Hány szülész van? - Hatan vannak. Ha Natalja helyett még nem jelent meg új, akkor most csak öten. De küldhették valakit Arkanról vagy valamelyik másik világról is. Viszont úgy is történhetett, hogy valamelyik új funkcionális lett szülész. Bólintottam. - Hát, lényegében ennyi az egész... - mondta Kotya. Elakadt, majd hozzátette: - Néha megesett, hogy azt kérték Arkanról, „figyeljünk oda” valamelyik funkcionálisra. Én továbbítottam ezt az információt az adott körzetet ellenőrző rendőrhöz. Ha nem volt rendőr az adott körzetben, akkor a szülészhez, nekik sincs pórázuk... És negyedévente jelentést küldtem Arkanra. Lényegében egyszerűen összesítettem a szülészektől kapott adatokat. Mikor, ki, milyen funkcionális lett. Ha gondok adódtak az adaptációval, vagy panaszok merültek fel, azokat is továbbítottam. Na és a gondolataimat arról, hogyan lenne célszerű fejlődnie az emberiségnek... - Ennyi az egész? - Igen. Ennyi. - Kotya széttárta a karját. - Azt hiszed, Moszkvában gubbasztottam, a csajokat hajkurásztam, mindenféle elbeszéléseket írogattam csak azért, hogy téged 89

S ZERGEJ LUK JANYENK O

az orrodnál fogva vezesselek? Tényleg nem volt mit csinálnom! Három évig kóboroltam a Földön... Tudod, milyen érdekes volt? Na meg a rendszer többi világán. Aztán nagyon meguntam az egészet. Az maradt, hogy kitaláljak mindenféle ostobaságot, és a csajok után mászkáljak... Illan előrehajolt, és könnyedén tarkón legyintette Kotyát. - Eleget beszéltünk a csajokról! - mondta. - Tekintsd ezt életrajzod véglegesen lezárt szakaszának! Kotya a lányra sandított, és legnagyobb meglepetésemre bólintott. Elég őszintén. És folytatta: - A kurátor munkája ugyanolyan, mint egy nagy és tehetős gazdaság irányítása. A parasztok tudják maguktól, mikor vessenek, és mikor arassanak. A kovács rendben tartja a felszerelést, a csa... az asszonyok túrót köpülnek a tejből, és a piacra hordják eladni, a pap misézik. Megy minden magától, az irányító pedig ül a tornácon, gyümölcslikőrt szopogat és... - Kotya krákogott, majd ügyetlenül befejezte: Na és eszeget is valamit... Illan váratlanul elnevette magát. - Kotya, visszavonom, amit mondtam - közölte. - Ha képtelen vagy enélkül beszélni, mondd, ahogy megszoktad! Csak alkalomadtán tudakold meg, hogy csinálják a túrót, és hogyan a vajat. - Már befejeztem - mondta Kotya borúsan. - Annyi az egész munkám, amennyit felsoroltam. Most nézzük a következőt. Mivel rendelkezem kurátorként? Van ez a hajlékom itt, Tibetben. Fogalmam sincs, hogyan idomították be ezeket a szerzeteseket, de fanatikusan szolgálnak. Nem túl sűrűn fordulok itt meg, de ha szükség van rá, ez biztos menedék a kurátor számára. Képes vagyok mozogni... nos... - Kotya habozott, kereste a megfelelő szót - mondjuk így, a téren keresztül. Bármelyik helyre, ahol korábban jártam, és megjegyeztem. Valamilyen jelzést kell kitalálnom, valamilyen kódot... és akkor portált tudok nyitni oda. - Csak bármelyik helyre? - kérdeztem. - Vagy emberhez. - Kotya zavartnak látszott. - Akit személyesen ismerek. Hát... hozzád volt közvetlen kapcsolatom. Időnként figyeltelek... miután összevesztünk. Van ilyen kapcsolatom Illanhoz... - Világos. És még mire vagy képes? âRÖ K V IL ÁGA

90

- Semmire - felelte Kotya ingerülten. - Nincs semmiféle különleges képességem. Nem tudok a világon mindent, mint egy vámos. Nem vagyok olyan erős, mint egy rendőr. Nem tudok gyógyítani. Illetve megvan mindez, csak gyengébben, mint a többieknél. - Micsoda hülyeség! - tört ki belőlem. - Hiszen te vagy a főnök! Az egész Föld felügyelője! - Aha! - Kotya is felfortyant. - Hogy gondolod, a barakkfelügyelőnek olyan nagyon sok joga volt a koncentrációs táborban? Hát persze, több kaját kapott, jobb volt a fekhelye, na meg jogában állt szóba állni az őrökkel. És ennyi az egész! Te csak ne nagyítsd fel a lehetőségeimet! Én csak közvetítő vagyok. Széles profilú specialista... de az ilyen specialisták tudása nem mély. Sajnos. - Minél nagyobb a pocsolya, annál sekélyebb - vetette közbe oktató hangon Illan. Kotya meg én csodálkozva néztünk rá. - Aforizma - jegyezte meg Illan bizonytalanul. - Milyen? - Nem túl jó - mondtam. - Jól van. Menjünk tovább! Kotya, mit veszítettél el az utóbbi időben? - Nem tudok portált nyitni a lakott világokra. - Kotya széttárta a karját. - Először Arkan zárult be, azután elérhetetlenné vált a civilizált élettel rendelkező többi világ. Pokoli szerencséd volt, hogy a Janushoz egyelőre még hozzáférek... Próbálok portált nyitni a postáshoz, és nem tudok. Vagy nem jelentkezik a mi Földünkön, vagy valahogy elzárja magát előlem. Levélnek kellett volna jönnie Arkanról, de nem jött. És a szülészek beszámolói is elmaradtak. Hát... mintha elvesztettem volna a bizalmat. - Görbén elmosolyodott. - Vagy... mintha arra várnának, melyikünk győzi le a másikat. - Az hogy történt, hogy belőlem funkcionális lett? szegeztem neki a kérdést. - Csak kímélj meg a mesétől: „jött a rendelkezés, nagyon nem akartam, de meg van kötve a kezem...” Kotya felsóhajtott. A jelek szerint elérkezett az igazság pillanata. - Én magam adtam meg a nevedet Ivanovának - mondta borúsan. - Mintha ezt az utasítást kaptam volna... Mondhatni, visszaéltem hivatali helyzetemmel, személyes céljaimra. 91

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Miért? - Unatkoztam! - vallotta be Kotya bánatosan. - Azt akartam, hogy az egyik barátom funkcionális legyen. Hogy eljátszhassam a hülyét, az események véletlen résztvevőjének adhassam ki magam... Személyesen senki sem ismer. Még az a hülye Natalja sem. A kurátor a világ legszerényebb parancsolója... Fintorogtam. - Na persze... szerényebb már nem is lehetne. A kandallóban ropogott a tűz. Illan, összegömbölyödve a karosszékben, Kotya arcát figyelte. Csodálatosan idilli kép... - Kotya, most mit szándékozol tenni? - Én? Én semmit nem szándékozom tenni. Félek, Kirill. Ahogyan felruháztak a képességekkel, úgy el is veszik azokat. Csoda, hogy téged sikerült megmentenem. És valószínűleg valahogyan meg is figyelnek, hiszen még funkcionális vagyok. Néhány másodpercbe telt, míg az egészet végiggondoltam. - Kotya, azt javaslód, hogy egyedül vágjak bele? - Hát persze! - Még csodálkozott is. - Persze segítek. Amivel tudok. Amíg tudok. - Köszönöm. - Illanra sandítottam, de a lány hallgatott. - Természetesen köszönöm. Csakhogy egyelőre minden mozdulatom azt szolgálja, hogy mentsem a saját hátsómat. Arkanról jött szupermenek vadásznak rám, minden rendőr azon van, hogy engem elkapjon, képességeim nincsenek... - Képességeid azért maradtak - fintorgott Kotya boszszúsan. - Csak valahogy furcsák, és érthetetlen, mikor bukkannak elő... Nem, Kirill, ne is spekulálj! Illannal mi tegnap egész este együtt ültünk, és kidolgoztunk egy tervet. - Neked - tette hozzá Illan. Széttártam a karom. - Leköteleztek. Hálás vagyok. Igazán megindító. De sem Kotya, sem Illan nem reagált szarkazmusomra. - Előbb vagy utóbb minden világon kialakul a funkcionálisok ellen küzdő illegalitás - mondta Illan. Bizonyára a ti Földeteken is van, de én itt nem ismerek senkit. Egyedül Nasztya volt, de vele is csak épp elkezdtük figyelni a többi embert... De ott van az én világom, a Veroz, âRÖ K V IL ÁGA

92

ott van Antik, és ott van... - Egy pillanatra megakadt. - Az a Mindenség. Ez az a világ, amelyen az emberek tudnak a funkcionálisokról. - Ez az, ahol a papok mindenkit meghülyítettek? kérdeztem azzal a lezserséggel, amely csak azok sajátja, akik egyidejűleg hisznek is „valami olyasmiben”, és röstellik is ezt a hitüket. - Így is lehet mondani - bólintott Illan. - Az ő szempontjukból a mi világaink az isteni elgondolás eltorzításai. A funkcionálisok pedig az ördög cinkostársai, akiket máglyán kell megégetni. - Remek szövetségesek - bólintottam. - Nagyon erősek. - Illan makacsul nem volt hajlandó tudomásul venni iróniámat. - Ha sikerül meggyőznöd őket, hogy Arkant lerombolva véget vethetnek a funkcionálisok uralmának, és az összes világot megszabadítják az ördögi kísértéstől, valóságos támogatást kapunk. - Egy sereg püspököt füstölőkkel? - Kirill, a Mindenség az a világ, amely tökélyre fejlesztette a biotechnológiát. Az egyháznak annak idején sikerült ott hatalma alá gyűrni az egész világot... - Várj - ráztam meg a fejem -, milyen egyház? - Pont erről van szó, hogy a miénk. Na, szóval keresztény. A részletekben nagyok az eltérések, de egészében véve olyasmi, mint a katolikus egyház a reneszánsz idején. - Vagyis már gyengül a hatása? - Egyáltalán nem. Egyszerűen arról van szó, az egyház annyira erős, hogy megengedhet különböző szabadosságokat. Mondjuk így, tanulmányozza őket. - Olyan ez, mint a forradalom utáni első években Oroszországban, amikor nagyon sokféle szabadgondolkodást megtűrtek - szólt közbe Kotya. - Ha nem támadtad a bolsevikok alaptételeit, követhettél bármilyen filozófiai irányzatot, kiagyalhattál teljesen őrült társadalmi eszméket. Ez nem a gyengeség jele, hanem az erőé. - A mi szempontunkból az a legfurcsább, hogy egyáltalán nem fejlesztik a technikát - mondta Illan. - Ha jól értem, ezt az arkaniak kísérlete kényszerítette rájuk, de ezúttal túllőttek a célon: Mindenség vezetői értesültek a létezésükről, és az egészet úgy, ahogy van, rosszul értelmezték; de vadászni 93

S ZERGEJ LUK JANYENK O

kezdtek az idegenekre. És ők győztek. Technika helyett állataik vannak... a mi szempontunkból nagyon különösek. - Röviden szólva olyan kutyáik vannak, amelyek kiszagolják az idegeneket - mondta Kotya. - Bárki érkezik is egy másik világból, egy kicsit másmilyen a szaga... és azon nyomban elfogják. - És megégetik? - Igen. - Kösz, barátaim! - Válj már! - csapta össze a kezét Kotya. - Mi már mindent végiggondoltunk! - Talán azt hiszed, a biztos halálba küldünk? - kérdezte Illan. - Kitaláltunk egy teljesen veszélytelen utat. - Verozon van egy vámos, Andrjuska - magyarázta Kotya. - Ő mindent elintéz. - Andrjuska? - Igen. Verozon nem csak Kimgim van. Ott van például Orizaltan is. - Oriszultan - javította ki Illan. - Nem, nem jól ejted ki a nevét! Vagy egy percig vitatkoztak, de nem jutottak egyezségre. - Mindegy, ott majdnem tiszta orosz nyelven beszélnek, megérted majd őket. - Kotya adta meg magát elsőnek, és hozzám fordult. - Nos, Andrjusa tartja a kapcsolatot a funkcionálisok világai és Mindenség hatóságai között. - Miféle kapcsolatokat? Elvégre ha máglyán égetik meg... - Na és? Azt hiszed, a második világháború idején nem voltak titkos kapcsolatok és közvetítők a Szovjetunió és Németország között? A háború az háború, de a hatóságok mindig tartották a kapcsolatot. - Rendben. Na és ez... ez az Andrjusa? - Megállapodik Mindenség hatóságaival a tárgyalásaidról. Az én kérésemre, elvégre mégiscsak kurátor vagyok. Még ha egy másik világon is. Ismer engem, a kérésem semmiség. Az pedig, hogy te mit mondasz majd, nem rá tartozik. Felhasználjuk az ellenség bejáratott útvonalait. - Ellenség? - Nem álltam meg szó nélkül. - Kotya, ne szédíts! Mit akarsz? Annyira gyötör a lelkiismeret, hogy ész nélkül nekirohansz régi gazdáidnak? Na nem! Te persze jó ember vagy. Őszinte bánattal a képeden fojtogattál... Kotya, âRÖ K V IL ÁGA

94

nem számíthatsz komolyan a győzelemre! Korlátozott felhatalmazással rendelkező kurátor vagy. Én... nem tudni, ki vagyok, és nem világos, miféle képességeim vannak. Egy egész világ áll velünk szemben, plusz háromszázharmincezer funkcionális csak a mi Földünkön! Talán abban reménykedsz, hogy felfordulok azoknál a papoknál, a te kezed meg tiszta marad? - Kirill! - Illan felpattant, és közénk állt, mintha attól félne, hogy egymásnak megyünk. - Hallgasd végig! Jó a tervünk! - Mindenség vezetői arról álmodnak, hogy elszakítják Arkantól az alárendelt világokat - mondta Kotya. - Egyelőre nem sikerül nekik. A sikerhez egy saját emberre van szükségük egy idegen világon. Elvileg... egy saját kurátorra. És ha nekem sikerül szövetségre lépnem velük, az én lehetőségeim és az ő biotechnológiájuk eldönti az ügyet. A Föld kikerül Arkan fennhatósága alól! Magunk fogjuk irányítani! - Mi? Az emberek? Kotya nagyot fújtatott. - Hát persze. Mi, te meg én, talán nem vagyunk emberek? - És azután, a Föld készleteinek birtokában és talán szövetségben Mindenséggel, az én világomat is elszakítjuk Arkantól - mondta Illan. - Az a fontos, hogy távol tudjuk tartani Mindenséget, ne hagyjuk, hogy Arkan helyébe lépjen... - Szóval nem készülsz... - Elakadtam, igyekezve minél pontosabban fogalmazni. - ...mindent lerombolni? Például közönséges emberekké változtatni a funkcionálisokat? Vagy minden embert funkcionálissá? Vagy... szóval mindent lerombolni? - Minek? - kérdezte Kotya és Illan kórusban. Összenéztek. Kotya folytatta: - Túl sok régi filmet néztél. Forradalmiakat. Minek kellene lerombolni egy jól működő rendszert? - Hogy megmentsük a funkcionálisokat... a rabságtól - néztem Illanra. A lány megvonta a vállát. - A rabságot az jelenti, hogy Arkanról irányítanak minket. A pórázok rendszere jelenti, amely a funkciónkhoz láncol 95

S ZERGEJ LUK JANYENK O

bennünket. De egyébként... ez nagyszerű! Neked talán nem tetszett, hogy funkcionális vagy? Tetszett nekem? Eszembe jutott, hogyan alakult ki körülöttem a tornyom. A vámos óvó, védelmező menedéke. Hogyan nyíltak meg a másik világokba vezető ajtók. A patriarchális, viktoriánus és karácsonyi Kimgim... és még ezernyi érdekes hely van Verozon, a független városállamok világán. Hogyan lett a titokzatos Fehér Rózsából fogadó, a fogadóból összecsapás... olyan diadalmas, szinte moziba illő, ahol olyan győzedelmesen és szépen szerepeltem, akár James Bond. Hogyan kúszott ki a partra a gigantikus polip, hogyan rohant felé az alkoholmeghajtású páncélozott jármű... Milyen lármás, vidám és ízletes volt minden Félix éttermében... És ez csak egyetlen világ a sok közül! A Rezervátum - a meleg tenger és a végtelen erdők, a tiszta levegő és az éjjel tündöklő csillagok... Antik - a megelevenedett Utópia... Világok, világok, világok... Világok füzére, amely megnyílt előttem. - Természetesen tetszett - válaszoltam. - Ha... ha nem ölik meg Nasztyát... - Alábecsültem Ivanovát - mondta Kotya keserűen. - Ez az én bűnöm. Persze ti is megtettetek mindent, hogy mindenkit feldühítsetek, de... - Összerezzent. - Hagyjuk ezt most, Kirill! Nasztyát nem támaszthatjuk fel. Tanítsuk meg inkább kesztyűbe dudálni őket! A szemébe néztem - Kotya nem fordította el a tekintetét. - Rendben - egyeztem bele. - Tegyük jobbá ezt a világot! Legalább ezt... ha mindet nem is sikerül egyből.

âRÖ K V IL ÁGA

96

8. FEJEZET

M

módján értelmezi, hogyan lehet jobbá tenni a világot. De minden ember tudja és érti, hogy abban a jobb világban nem kell majd dolgoznia, és az egész boldog, hatalmas föld szeretni és óvni fogja őt. Sajnos minden egyes ember látja is, milyen úton juthat el egy ilyen csodálatos társadalomba. És hajói megnézzük, sem a filozófusok igyekezete, sem a társadalomtudósok erőfeszítései nem voltak képesek elősegíteni a klasszikus Utópiánál életképesebb elgondolást, amely Utópiában még a legszerényebb földművesnek is legalább három rabszolgája van. Az emberiség egyszerűen nem rendelkezik megfelelő számú kétlábú haszonállattal. A hozzánk közelállókat rabszolgasorba dönteni pedig valahogyan kiment már a divatból, azt meg még nem tanultuk meg, hogyan csináljunk fogaskerekekből vagy fehérjéből robotokat. De mihelyst megtanuljuk, lesznek ilyenjeink. Utópia. Olyan, amilyet az emberiség megérdemel. Sehogyan sem értettem, végül is milyen Kotya kapcsolata a buddhista kolostor szerzeteseivel, kinek tekintették őt, és miért szolgálták ki. De ruhám reggelre eszményi állapotban volt, tisztán, vasalva, és amikor kiléptem az aprócska szobából, ahol az éjszakát töltöttem, az „angol” teremben már feltálalták a reggelit. Az egyébként egyáltalán nem felelt meg a békeszerető vallásnak: omlett, kolbász, virsli... 97

INDENKI A MAGA

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Mire rá nem vetted a szerzeteseket... - morogtam Kotyára pillantva. Ő már javában falta a virslit, minden harapás előtt belemártva a ketchupba. És úgy volt öltözve, mintha egy elegáns hotelban fáradt volna le reggelizni: nadrág, zakó, friss ing. Csak nyakkendőt nem kötött. - Ha tudnád, mennyi munkába került! - jelentette ki Kotya büszkén. - Ebédre tyúkot főznek nekem! - Elevenen? - érdeklődtem, szedve magamnak az omlettből, amely már kihűlt, de gusztusosán nézett ki. Kotya vihogott. - Illan még alszik - közölte, bár nem kérdeztem. Megvárod, míg felkel, vagy nekiindulsz? - Ha ettünk, elindulok - mondtam, kipillantva az apró ablakon. Odakint szürke, hideg hajnal volt, a hegycsúcsokat rózsaszín fény világította meg. Rerihet és Blavatszkijt19 szerettem volna olvasni. - Átdoblak Moszkvába - ajánlotta Kotya. - Rendben? Három kényelmes átjáró is van ott Orizaltanba. Ott megkeresed Andrjuskát... - Kitett maga elé egy borítékot. - Itt egy levél. Elolvashatod, nem zártam le. Fogtam a borítékot - ó, micsoda régiség; még Szovjet Posta feliratú bélyeg volt rajta -, és zsebre dugtam. Kotya folytatta. - Arra kértem a levélben Andrjuskát, biztosítson neked veszélytelen átjutást Mindenségre, teremtsen kapcsolatot valakivel a vezetőik közül. Természetesen nem hivatalosan. Ez már kipróbált út, nemegyszer intéztük korábban így az ügyeket. - Azt hittem, vallási fanatikusokkal nem lehet ügyeket intézni... - Könyörgök, Kirill! - horkant fel Kotya. - A fanatikusok hanyatt-homlok rohannak parancsot teljesíteni! De a főnökség mindig beszámítható. Meggyőződésem, hogy ha sikerül leszámolnunk Arkannal, ők is gyorsan tárgyalóasztalhoz ülnek.

19

Ny. K. Rerih (1874-1947) festő, költő, díszlet- és jelmeztervező; V. D. Blavatszkij (1889-1980) régész. Mindketten foglalkoztak a buddhizmussal és a teozófiával.

âRÖ K V IL ÁGA

98

- Akkor mit kell kiderítenem? Segítséget kell kérnem? kérdeztem az omlettben kotorászva, amely mégsem volt ízletes. - Nos igen. Szóval így és így... funkcionális vagy, aki szakított a funkciójával. És mivel a kurátor, vagyis az én barátom vagy, engem is meggyőztél, hogy forduljunk Arkan ellen. Szóval meséltél nekem ottani látogatásodról, a gonosz bábaasszonyról, Ivanováról... nekem is elegem lett. És készek vagyunk szembeszállni Arkannal. Csak azt kell megtudnunk, hogyan kell funkcionálist csinálni az emberekből... - Vagy fordítva, embert a funkcionálisból. Kotya elmosolyodott. - Pontosan. És felismerni az idegeneket, lezárni a világok közötti átjárókat... Sok a dolgunk. De készen állunk fogadni Mindenség küldöttségét, gondoskodni szabad mozgásukról, ellátni őket pénzzel. - Megbuggyannak a mi világunkban - jegyeztem meg. - Nincs kizárva! - rikkantotta Kotya vígan. - De észbe is kaphatnak, imádkozhatnak... és adaptálódhatnak. - És válaszolnak majd nekem? Egyből? - Aligha - rázta a fejét. - Bürokraták mindenhol vannak. Az egyháziak között is. Úgyhogy miután kifejtetted a mi álláspontunkat, menj vissza Orizaltanba! Vagy maradj ott Andrjuskánál (vendégszerető ember), vagy gyere vissza Moszkvába! Őszintén szólva nem tudom, hol lenne nyugalmasabb neked. - És hogy tartom veled a kapcsolatot? - Megérzem, ha megjelensz a mi világunkban - felelte Kotya. - De mindenesetre... ha elveszteném a képességeimet... Elővett a zsebéből egy fekete, bőr névjegytartót - a korábbi Kotyához egyáltalán nem illő tárgyat. Átnyújtott nekem egy ezüstös négyszöget. Csak egy szám volt rajta. Hosszú szám. - Műholdas - mondta. - Mit tegyek? Miért mondanék le a technikáról? - Aha - vágtam zsebre a névjegyet. - Nem semmi. Kotya és a műholdas telefon - ez is újdonság volt. Jóval meglepőbb, mint az, hogy ő a Föld nevű bolygó funkcionálisainak kurátora. 99

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Én sem fogok tétlenkedni - magyarázta. Megbeszélésem lesz egy politikussal. - Gyimával? - fitogtattam találékonyságomat. Kotya felvihogott. - Olyan vagy, mint az az ember, aki összebarátkozott egy kínaival, és amikor egy másikkal találkozott, azt mondta: „Ismerem Szun Vin urat, ismeri őt?” Nem, Kirill. Komolyabb tárgyalásom lesz Pjotr Petroviccsal... ha mond neked valamit ez a név. - Add át üdvözletem Szasának, a referensének! - feleltem. Kotyának elakadt a szava, és csodálkozva bámult rám. - Ohó... És mikor... egyébként hagyjuk. Tudsz nyakkendőt kötni? Zakózsebéből előhúzott egy feltekert selyem nyakkendőt, aranyos színűt, alig észrevehető lila halacskákkal. Látszott rajta, hogy nem olcsó. - Tudok - feleltem. - Apámnak szoktam megkötni. Mindig vagy anyámat kéri meg rá, vagy engem. - Sosem tanultam meg - ismerte be Kotya. Szó nélkül magamra vettem a nyakkendőt, és kötöttem rá egy egyszerű windsori csomót. - Köszönöm - mondta Kotya, miközben belebújt. - Te meg vedd fel azt a dzsekit! Egy szál ingben most nem sétálhatsz Moszkvában. A belső zsebében van egy kis pénz... A dzseki a fal mellett álló pádon feküdt. Nem túl meleg, átmeneti, gombos, vastag, szürke szövetből, de hát aligha fogok sokáig kószálni Moszkvában. - Így... kihez is küldjelek át? - töprengett Kotya hangosan. - Úgy, hogy az illető ne tudjon rólad semmit... - Egy funkcionális? És ne tudjon semmit? - kérdeztem kételkedve. - Lehetséges ez, Kotya? Azt hiszem, mind olvassák a Heti Funkciót. - Nem - rázta meg a fejét Kotya. - Vannak, akik tudatosan távol tartják magukat a funkcionálisok életétől, „embert játszanak”. Vannak olyanok, akik egyszerűen közömbösek, már évszázadok óta élnek, és belemerülnek a kedvteléseikbe: orchideát ábrázoló bélyegeket gyűjtenek, valamilyen ritka akváriumi halat tenyésztenek, nagy írók portréját készítik el keresztszemes hímzéssel... És vannak analfabéta funkcionálisok. âRÖ K V IL ÁGA

100

- Analfabéták? - lelkesedtem. - Aha. Bár többnyire Afrikában és Ázsiában. De én Moszkván keresztül küldelek el Orizaltanba. - Kotya homlokát ráncolva töprengett. - Danyila átenged, de ő felismer téged, Anna talán nem ismer rád, de... Nyikolenyka, na ő biztosan nem ismer meg! - Miért? - kérdeztem savanyúan. - Alternatív a viszonya az információhoz - mondta Kotya az olyan ember ravaszkás mosolyával, aki nem akarja idő előtt felfedni trükkjének csak általa ismert titkát. - Minden rendben, jó vámos. Kollégák lehetnétek, és nagyon közel lakik, a Marunszkaja-ligetben, eljárhatnátok egymás házába... tornyába. Itt a címe. Elővett a zsebéből még egy névjegykártyát, valamit írt a hátoldalára, és odaadta nekem. Megnéztem: „A 9. Számú Szülőotthonnál befordulsz...” És még három sorban az útmutatás. Akaratlanul az jutott eszembe, nem akármi az ilyen kitűnő memória. Úgy látszik, Kotya jó előre eldöntött mindent - hová, kihez küld engem. És csak fontoskodásból tett úgy, mintha most határozna. Bár az is lehet, hogy a kurátor ismeri az összes vámosát? Vagy Kotya egyszerűen szeretett átjárkálni más világokba, és emlékezik a legérdekesebb átjárókra? Na nem, lehetetlen világok háborújába indulni kettesben egy olyan emberrel, akiben nem bízol meg! Nincs más választásom, bíznom kell Kotyában. - Már csak egy műholdas felvétel hiányzik - mondtam. - Semmi hasznod nem lenne belőle - legyintett Kotya. Csak egy fényfoltot látnál rajta, vagy más ábrázolási hibát. Ohó! Ilyesmiről nem is tudtam. Egyébként talán olyan sok mindent volt időm megtudni a funkcionálisok életéről? - Remélem, ez a Nyikolaj nem ismer fel - mormoltam. - Fejemet teszem rá. Fütyül ő a funkcionálisok viselt dolgaira. - És a tornyát meglátom? Vagy ott is csak... egy fényfolt lesz? - Úgy vélem, igen. Megmaradt a képességeid egy része. Vaszilisza házát is megtaláltad. 101

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Bólintottam. Nem akaródzott elmennem, ugyanakkor borzasztóan szerettem volna meglátni a normális, megszokott világot. - Tehát megkeresem Nyikolajt... - Aha. Ha kell, megmutatod neki a névjegyet. Ha valami gond van, hívjon fel engem, majd én utasítom. - Kotya elnevette magát. - Nyikolaj majd elmagyarázza neked, hogy találod meg Andrjusát Orizaltanban. Neki átadod a levelet, és megkéred, gondoskodjon arról, hogy tárgyalhass Mindenség hatóságaival. Megint bólintottam, mint a kínai játék bálványocska Andersen meséiben. Nem véletlenül bálványocska a neve. Aki folyton csak bólogat, más nevet nem is érdemel! - Csak nehogy hajlíthatatlan papokat hozzunk a nyakunkra az arkaniak helyébe... - jegyeztem meg, nem Kotyával vitatkozva, inkább csak megszokásból. A fejemben már csak egyetlen dolog járt - Moszkva! Mennyire sikerült az agyamra mennie Harkovnak, Nirvánának, a Janusnak, Lengyelországnak, sőt bármenynyire meglepő, még Tibetnek is! Végigszáguldottam ezen a különös útvonalon három ország és három világ között, csak futó pillantásokat vetve jobbra-balra - és pusztán ingerültséget éreztem. Vajon miért? Túl gyors volt? Nem hiszem, mivel nagy megelégedésemre szolgáltak még egészen rövid utazások is. Túl sok volt? Aligha. Anyával autóbuszon beutaztuk Európát, és roppant elégedettek voltunk. Az utazásnak talán rendelkeznie kell megfelelő kiindulással és befejezéssel? Hogy ne olyan legyen, amit nem én akartam, nem is sejthettem? Valószínűleg így van. Így aztán Tibetben sem leltem örömöm, Lengyelországban sem igen jöttek össze a dolgok (hatodik érzékem azt súgta, hogy ha nem lépnek közbe a rendőrök, egész jó kis esténk kerekedett volna Martával). Elképzelhető, hogy most, mikor meghatározott és egyeztetett útvonalon indulok Mindenségre, mégiscsak hoz valamilyen jó érzést ez az út?

âRÖ K V IL ÁGA

102

- Indíts el, Kotya! - kértem. - És amikor... amikor viszszajövök ebből a te Orizaltanodból... azonnal ránts oda magadhoz! Rendben? Kotya bólintott. Felállt, száját megtörölte szalvétájával. - Rendben. Egészen közel raklak ki, a szülőotthonnál... Keze úgy siklott a levegőben, mintha rúnákat rajzolna. Ujjai nyomán kékes fények villantak fel, és akaratlanul is az jutott eszembe, Kotya remek két lábon járó Gazpromreklám lehetne. Vagy ha Amerikában élne, valamilyen képregényhős. A „fényember”. Felvihogtam; Kotya ettől gyanakodva rám pillantott. Mulatságos. Bizonyos mértékig mégsem hiszek neki. És ő sem nekem. - Kész - közölte Kotya hátrébb lépve. A felirat tompán fénylett a levegőben. Előreléptem, és arra gondoltam, ha Kotya el akar pusztítani, most remek lehetősége nyílik rá. Egy kohó belsejébe vagy a Bajkál vizének mélyére, esetleg az Urál bércei alá kerülök - és annyi, szervusz, világ... Az utolsó pillanatban jutott eszembe, hogy kinyissam a szám, mély levegőt vegyek, mintha egy meredeken emelkedő repülőgépen ülnék. Ha vízben vagy fortyogó fémben találom magam, úgyis mindegy... Igazságtalanul gyanúsítottam Kotyát. Mélyen beszívtam a friss, moszkvai levegőt, köhögni kezdtem, és arra gondoltam, a víz sem lehetne sokkal roszszabb. Hogyan tudjuk ezt belélegezni? Egész életünkben? A szemem is könnyezni kezdett - de nem a levegőtől; a kapu fölötti lámpa éles fénye egyenesen belevilágított. Még sötét volt, hát persze, a moszkvai idő három-négy órával későbbre jár. Kora reggel van, késő ősszel... Apró szemű hó szitált, akár a dara. Még csak nem is volt igazán hideg, inkább olyan friss idő. Egy rácsos kapu előtt álltam, rajta tábla: „9. Számú Szülőotthon”. A tenyérnyi őrbódéból fény szűrődött ki, néhány lépéssel távolabb fiatal férfi toporgott a rács előtt, hozzám hasonlóan nem az időjárásnak megfelelően öltözve. 103

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A férfi felém fordult, megnézett, egy csöppet sem csodálkozott, és barátságosan megkérdezte: - A feleséged? A táblára néztem, és ostobán motyogtam: - Férj. Úgy értem, én vagyok a férj. Ott meg... aha, a feleségem. Az a férfi akkor alighanem bármilyen őrültséget kész lett volna meghallgatni. - Az első? - Aha - mondtam találomra. - Nekem a második fiam. Vagy lány lesz - kuncogott. Nem bízom az orvosokban, mi kislányt várunk... Átfagytál? Bizonytalanul vállat vontam, és átvettem a lecsavart kupakú fémflaskát. - Kortyolj egyet! Még mindig ugyanolyan bambán engedelmeskedtem, és meghúztam. A konyak súlyosan, égetve csörgött végig a torkomon. A fenébe is, nem hajnalra való ital! - Dohányzol? - Aha. - Gyújts rá! Már magamhoz térve vettem ki egy szálat a csomag erős, licenc alapján gyártott Marlboro dobozából. Muszáj volt valamivel elnyomnom a számban érzett undorító ízt. Reggel sosem ittam konyakot, és jól tettem! - Jó lenne egy kislány, de két fiú sem rossz - elmélkedett a férfi. - Én ott lettem volna a szülésnél, isten bizony, nem félek! A feleségem nem akarta. Mi lesz, azt mondja, ha utána kiszeretsz belőlem, volt már ilyen eset... Nagyon okos asszony, már előre mindent elolvasott a szülésről... Kortyolt egyet a konyakból, majd következetlenül hozzátette: - Minden csaj hülye! Már hogy szeretnék ki belőle? Néhányat nyújtóztam, és lopva körülnéztem. Igen... a szülőotthon kerítése mellett kell végigmennem. - Sok sikert! - mondtam. - Azt hiszem, járok egyet. Azt mondták, egyelőre még korán van. Hogy délután jöjjek vissza. âRÖ K V IL ÁGA

104

- Nekem is - ismerte be a férfi. - De én már csak itt maradok, bagózok. Később benézek, mi a helyzet. Hátha tévedtek. Egyáltalán nem bízom az orvosokban... Búcsúzóul megszorítottam felém nyújtott kezét, és a kerítés mellett elindultam, magára hagyva a bőbeszédű papát, hogy várja a híreket a megbízhatatlan orvosoktól. Bármily furcsa, felvidultam ettől a találkozástól. Mosolyogva mentem. Az emberek hírét sem hallották semmiféle funkcionálísoknak. Éltek és örültek. Dolgoztak és gyerekeket szültek, szabadságra utaztak és új autóra gyűjtöttek, rablóhúst sütöttek a nyaralójukban, és kártyáztak a haverjaikkal. A funkcionálisok ugyanolyan képtelenségnek tűnnének számukra, mint Pókember vagy a transzformerek. És egyáltalán nem biztos, hogy felcserélnék az életüket a mi csodáinkra... Bár nem. Felcserélnék. Van egy remek díj - a nagyonnagyon hosszú élet. És ez a díj mindent felülmúl. Hiszen ha meglehetne egyik is, másik is. A képességek is, a szabadság is... De tulajdonképpen Kotya és én éppen ezzel foglalkozunk. Nem igaz? Elgondolkodva végigszívtam a cigarettát, és mivel nem láttam sehol szemétkosarat, a csikket bedobtam egy pocsolyába. Érdekes, vajon miért van az, hogy az ember, ha már szemetelni kénytelen, a csikkjét vagy az összegyűrt chipses zacskót valami már létező szemétkupacra dobja? Vagy végső esetben egy gödörbe vagy járda széli pocsolyába, esetleg a csatornába? Az pedig, aki mégiscsak az út közepére vagy a járdára szemetel, általános felháborodást vált ki. Lelke mélyén valószínűleg mindenki, még a legelvetemültebbek is érzik, hogy szemetelni helytelen dolog! - De hol van itt a torony? - motyogtam, szétnézve a ritkásan álló lámpák fényében. Egy lakóház, egy trafóépület, még egy ház... Ohó! Ez nem ház volt. Keskeny, kétemeletes építmény - egyetlen lépcsőház, szintenként három ablak -, egyáltalán nem lakóház. A vámkezelő tornyának egy újabb variációja. 105

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Vaszilisza harkovi házikója után persze nem volt min csodálkozni. Valószínűleg az én menedékem is stílusosabban festett Moszkva felől nézve: igazi toronynak látszott, még ha víztoronynak is. De Vaszilisza házikóján érződött egy idegen világ levegője. Érzékelni lehetett a funkciót. És jelen volt kovácskodásának nyoma is. Itt viszont - olyan ház, mint a többi. Igaz, meglehetősen elhanyagolt, ahogy mondani szokás, „proliház”. Az ablakokon szutykos függönyök, a párkányokon csenevész, cserepes növények. A tetőn valamiféle csálé antenna. Az egyetlen bejárat rozzant faajtó, láthatóan nemrégiben ócska barna festékkel átmázolt vas alkatrészekkel, amelyekről már pereg a festék, kilátszik alóla a régi, kék szín. Olcsó, mechanikus, kombinációs számzár. De mindegy is, mert az ajtó nyitva. Bentről kihallatszik valakinek a recsegő, skandalumozó hangja: - Egyébként ez már a második eset egy éven belül! Három óra hosszat ültem itt internet nélkül! És maguk megtagadták, hogy kiszálljanak! - De hát minek magának internet az éjszaka kellős közepén... - kezdte, majd akadt is el nyomban egy fáradt hang. Óvatosan beléptem az ajtón. Macskaszag csapta meg az orrom. Aligha éltek itt valóban macskák, ez csak imitáció, mimikri. A csorba lépcsőfokokon felóvakodtam az emeleti előtérre. Egyetlen ajtó volt ott, az is félig nyitva. Az elvékonyodott plasztikborításból kilógtak a műanyag töltelék foszlányai. Az egyes szám egyetlen facsavaron fityegett. Bentről fény szűrődött ki. Bekukkantottam, és halkan beléptem. Rögtön egy szobában találtam magam, előszobának nyomát sem láttam. Nagyon nagy, mindenfélével telizsúfolt, mégis meglepően tiszta helyiség volt. Úgy festett, mit egy komputerekbe belebolondult tinédzser megvalósult álma. Az egyik sarokban hatalmas, bevetetlen ágy. Nem ártott volna felverni a párnákat, a lepedőt kisimítani... olyan benyomást keltett, mintha valaki belezuhant és nyomban mély álomba merült volna. âRÖ K V IL ÁGA

106

A másik sarokban valamiféle tűzhely. Használaton kívül. Csillogó kerámiafelületén egyszerű mikrohullámú sütő, ajtaja nyitva. A készülék üvegtányérján valamiféle étel maradéka. A harmadik sarokban jókora könyvszekrény. A fantasztikus irodalom tarka, nyúzott kötetei mellett valamiféle puha fedelű műszaki segédkönyvek és komoly külsejű, akadémiai kiadványnak látszó, sötétzöld kötetek. A negyedik sarok pedig - nos, ott volt a helyiség súlypontja. Hatalmas számítógépasztal. Rajta akkora alapgép, hogy abba kényelmesen belefért volna egy jól megtermett szerver. Két jókora monitor. Nyomtató és szkenner. Kávéfőző úgy láttam, mintha USB-kábellel a számítógéphez lenne kapcsolva, de gondoltam, csak képzelődöm. A csésze elhelyezésére szolgáló állvány viszont kétségkívül össze volt kapcsolva a számítógéppel. Ismerjük mi az ilyen holmikat, százával adtuk el karácsony és szilveszter táján: ez a legjobb ajándék, amivel egy ifjú rendszergazdát meglephet ifjú kolléganője... És mindez könnyen, szinte észrevétlenül elfért az asztalon. Mondom - ez volt a szoba igazi középpontja, még ha a sarokban állt is. És az asztal mögött a Karosszék. Igen, Karosszék, nagy kezdőbetűvel. Valami azt súgta nekem, hogy egy ilyen sötét bőrrel bevont, könnyű görgőkre szerelt alkotmányt nem lehet csak úgy megvásárolni. Talán Olaszországban gyártják megrendelésre és nagyon nagy pénzért. Nem egyszerű ülőbútor volt, amibe az ember belerakja a hátsóját, hanem olyan, mint valami gubó magasított háttámlával, a fej magasságában előreugró „fülekkel”, széles kartámaszokkal. Keressenek egy fényképet az íróasztalánál ülő Rockefellerről vagy Churchillről, és megértik, miről beszélek. De a bútorkészítésnek ebben a mesterművében egyáltalán nem egy kamasz ült, aki illett volna ebbe a környezetbe, nem is egy pocakos főnök, aki a karosszékkel lett volna harmóniában. A bőrmonstrum, mint valami dióhéj, aszott diót tartalmazott - cingár, ősz hajú öregember ült benne, rajta kitérdesedett nadrág és elnyűtt, rövid ujjú ing. 107

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Két velem egyidős srác állt előtte, egyenruhájuk hátán felirat: „Korbina-telekom”. Az öreg és a fiúk között valamilyen papírlap feküdt az asztal sarkán. - Nem írom alá a munkaigazolását - jelentette ki a vénember látható elégedettséggel. - Huszonnégy órás rendelkezésre állásra vonatkozik a magukkal kötött szerződésem. És három óra hosszat internet nélkül maradtam! - Két óra húsz percig... - Az mindegy! Soká tartott, míg kijöttek, sokáig tartott, mire megjavították! - Cebrikov úr! A háza régi, minden vezeték elöregedett... - Ez a ház túléli magukat, fiatalemberek! - kiáltott fel vidáman az öreg, és én arra gondoltam, igaza van ennek a rozoga, izgága vénségnek: ez a ház valóban sokáig, nagyon sokáig állni fog... Az öreg pillantása ekkor átsiklott rajtam. Alighanem a korom miatt történt, hogy engem is az internet-szolgáltatósok közé sorolt. - És maga mit tud mondani? - kiáltotta kihívóan a vén csibész. - Én más ügyben járok, Nyikolenyka - mondtam, nem minden zavar nélkül szólítva ilyen bizalmaskodóan a vén botrányhőst. - Én csak szeretnék bemenni egy ajtón, és kimenni egy másikon. Az öreg kacsintott. Azután szó nélkül aláírta a papírt. Az egyik srác azonnal felkapta, megkönnyebbülten felsóhajtott, és a két korbinista már iramodott is az ajtó felé. Rákacsintottam szegény mártírokra. Válaszként az, amelyik megszerezte a munka elvégzésének igazolását, szenvedően forgatta a szemét. Hát igen. A műszaki szervizszolgálatnál ülni a legrettenetesebb dolog. Ha meg összeakadsz egy ilyen megátalkodott bajkeverővel, neked annyi... Az internetesek mögött becsapódott az ajtó, a lépcsőn dübörögtek a lépések. Érezhetően igyekeztek mielőbb elhúzni a csíkot. - Valahogy nem emlékszem - nézett rám hunyorogva az öreg. - Korábban... volt szerencsénk látni egymást? - Nem. âRÖ K V IL ÁGA

108

- Eh... - Rám bámult, és sehogyan sem tudott határozott döntésre jutni. - Te... funkcionális vagy? - Voltam. - Úgy döntöttem, nem hazudok. - Á... meguntad, hogy pórázon tartanak? - kacsintott Cebrikov uraság. - Eh, fiatalság! Azt hiszed talán, hogy nekem olyan könnyű volt? Az egyezernyolcszázhatvanhatodik esztendőben? Már nem voltam fiatal, az élet meggyötört, de tudásvágy tombolt bennem, és bántóan rövid pórázt kaptam: háromezer-hét méterest! - Jaj... - sóhajtottam fel. - A Kreml faláig el tudtam menni, de a belsejébe már sehogyan sem - mondta az öreg olyan sértődötten, mintha megszokta volna, hogy a Kremlbe jár dolgozni. Vagy talán tényleg megszokta? Ki tudja, kiféle-miféle lehetett... - Bár koros ember voltam, de természetemnél fogva eleven és szabadságszerető, talán könnyű volt nekem? De kibírtam! Kivártam a telefont, a rádiót, a televíziót. Most meg már igazán egyszerű a dolog. Itt van nekem az egész világ, fütyülök a pórázra! Türelmesen kivártam, míg abbahagyja a vihogást, közben az öreg válla fölött akaratlanul is a monitorokra pillantottam. Hát igen, ez mulatságos. Amennyire ki tudtam venni, mindkét képernyőn ugyanaz a blog volt megnyitva: egy elektronikus napló, ifjú tök-filkók és vén naplopók népszerű szórakozása. Az egyik monitoron a vénember egy lány nevében irkáit, a másikon egy fiúéban. Vadul marakodtak. És rengetegen valószínűleg igazi emberek - kommentálták a történteket. - Szórakozás, szórakozás... - Az öreg követte pillantásomat. - Elítél? Pazarlóm az időt? - Nem az én dolgom - mondtam. - Ésszerű álláspont! Tudja, fiatalember, leélt éveim magaslatáról nézve világosan látom, hogy bármely emberi cselekedet: hiúságok hiúsága. Szeretet, gyűlölet, barátság, hit, megvetés, féltékenység, düh, hazafiság, lelkesedés-minden érzelmünk kiég és semmivé válik. És vajon fontos, hogy tényleg szeretsz-e... - Egy pillanatra elakadt, és pontosította szavait: - Életkoromnál fogva a szerelem testi összetevőjét kénytelen vagyok kizárni... vagy csak tetteted a szerelmet, 109

S ZERGEJ LUK JANYENK O

önmagadat is, a környezetedet is azzal áltatva, hogy földöntúli szenvedélyt élsz át? - Nem tudom. Valószínűleg mégiscsak fontos. - Maga fiatal - mondta az öreg meleg, atyáskodó hangon. - Ó, mennyire fiatal... De tudja, a Napóleon elleni háború idején én még fiatalabb voltam, még szinte gyerek, ám ugyanilyen lobbanékony és vakmerő. Elszöktem apácskám udvarházából a háborúba, és egy egész évig dobosként szolgáltam. És bárkit nyomban agyonlőttem volna, aki ironizálni merészel hitem, szeretetem, hazafiságom kapcsán! De az idők szerencsére változnak. Manapság nem divat a párbaj. És egyáltalán minden olyan „light” lett. Szerelem light, hit light, hazafiság light. De egyáltalán nem zúgolódom! Nyár van, süt a nap, a gyerekek futkároznak, a madarak dalolnak, nincs háború, és nincsenek járványok. Minden megy a maga útján. Minden a javulás felé halad a lehető világoknak ezen a legjobbikán, ahogyan a bölcs Voltaire mondta... - Nem nyár, hanem tél van - jegyeztem meg. - És éjszaka. A gyerekek alszanak, a madarak elrepültek melegebb tájakra. De háborúk és járványok mintha valóban nem lennének. Viszont vannak terroristák, és van AIDS. - Hová akar menni? - vágott a szavamba élesen az öreg. - Orizaltanba. - Oriszultanba, fiatalember. Tartozik ezért... - Ráncolta a homlokát. - Tulajdonképpen nem is tudom. A funkcionálisok díjtalanul jöhetnek-mehetnek, de maga volt funkcionális... Magától fél árat kérek... - Rendben. - Négyszáznyolcvan rubel. Elővettem a dzsekimből, és átnyújtottam neki egy ötszázast. - A visszajárót tartsa meg! Köszönöm. - Fölösleges borravalóval megsértenie, nem vagyok én lakáj! - mondta szigorúan a kisöreg. Elővett a fiókból egy apróval teli Red Bull-os dobozt, és ünnepélyesen átadott nekem négy darab ötrubelest. El kellett vennem. Ezután Nyikolenyka Cebrikov úr kelletlenül feltápászkodott asztala mellől. Volt ebben a Nyikolenyka névben âRÖ K V IL ÁGA

110

valami borzasztóan hamis, mint a mostani újgazdagoknak abban a törekvésében, hogy eljátsszák a régi orosz arisztokráciát. Ugyanakkor valahogyan mégiscsak rászolgált erre a napjainkban kellemkedően hangzó névre, sőt még a műszakiakkal való kötözködés jogára is. Ha tényleg megszökött otthonról, hogy Napóleon ellen hadakozzon... Na szép, már nem is csodálkozom az ilyesmin! Mindent meg lehet szokni. - Kövessen! - szólt ünnepélyesen az öreg. - Fel kell mennünk az emeltre, a négyes számú lakáshoz... Kiléptünk az ajtón. A szutykos lépcsőn elindultam fölfelé Cebrikov nyomában. Az emeleten halvány fényű, bura nélküli lámpa pislákolt. Két ajtó volt ott, rajtuk a 3. és 4. szám. - A hármas hová nyílik? - kérdeztem. - Antikra. - Ó - mondtam értő képpel. - Mulatságos hely. - Elmaradott, képtelen, primitív világ! Hogyan lehet önként lemondani a tudományos-műszaki haladásról? - És a társadalmi? - Társadalmi haladás egyáltalán nem létezik, fiatalember horkant fel Cebrikov. - Mondok én magának erre egy példát: az egyezemyolcszázhuszonötös esztendőben elutaztam Szentpétervárra, meglátogatni egy elbűvölő leányzót, hogy megvitassam vele az Észak virágai20 első kötetét, és jókat lakmározzak a barátaimmal, amíg a zsebünkből futja... És akkor látom, hogy a Manyezs előtt nagy a tömeg. Köztük ismerős tisztek. Kivont kardok, mindenki rohan valahova. Odakiáltok nekik: „Hova az ördögbe rohantok, ti karbonárik?” Futok utánuk, figyelmeztetem őket... Hogy mi történt akkor, gondolom, tudja.21 Hát és akkor a vizsgálatok során valami országos barom azt vallotta, hogy én azt kiabáltam: „Karanténba a lovassággal!” Az illetőnek nyilván már jó 20

Észak virágai: 1824 és 1831 között rendszeresen megjelentetett irodalmi almanach. 21 Szentpéterváron 1825. december 1-jén, I. Miklós trónra lépésének napján kitört a dekabrista felkelés, amelynek nemesi résztvevői alkotmányosságot és jobbágyfelszabadítást követeltek. A felkelést vérbe fojtották, a résztvevők egy részét kivégezték, sokukat száműzték Szibériába, az alacsonyabb rangúakat besorozták, és veszélyes hadszínterekre küldték.

111

S ZERGEJ LUK JANYENK O

régen benőtte a szőr a fülét... És bárhogy tiltakoztam, bizonygattam is az igazamat, a dekabristákkal együtt elmeszeltek. Besoroztak katonának, a Kaukázusba küldtek a vad hegylakók ellen harcolni... Hát így van ez, kedves fiatalember! Mondja meg nekem: miben különböznek ezek a csaknem kétszáz évvel ezelőtti események a mostaniaktól? Ostoba hatalom, az önmaga ellen lázadó nép, becsvágyó összeesküvők, akik köpnek ezekre az emberekre, gyáva egyenruhások, akik készek bármilyen értelmetlenségre, csak hogy a felelősséget elhárítsák önmagukról, gyorsan ítélő és igazságtalan bíróságok, nyugtalanság és kegyetlenkedések a Kaukázusban... Mondja meg nekem: létezik olyasmi, mint szociális haladás, mint a társadalom fejlődése, rossztól a jobb felé, kegyetlentől a humánus felé? Hallgattam. - Nincs, nincs és nincs! - mondta Cebrikov mély átéléssel. - Hát ezért vagyok én elégedett jelenlegi osztályrészemmel. Nem zavar a lánc, amelyen ülök. A technika csodái, az egész világra kiterjedő kommunikáció lehetősége, az erkölcsök csodás szabadsága... én ezekben látom az emberi faj igazi sikereit. És egyáltalán nem a társadalmi intézményekben, amelyek csak a csőcselék lecsillapítását és az irányító hatalmak önhülyítését szolgálják. - Tehát az internet? - kérdeztem. - Igen - felelte Cebrikov kihívóan. - Az internet. A televízió. A telefon. A komputer. Ezekben rejlik az emberi szellem nagysága! E mögött az ajtó mögött pedig ott van a maga Veroza. Isten hozta! - Hogy találom meg a vámos Andrjusát? - kérdeztem. - Á, szóval átutazóban van a mi tatárjainkhoz? - Cebrikov bólintott. - Mindjárt elmagyarázom. A zsebébe nyúlt, egy darabig kotorászott benne, majd előhúzott egy kulcsot - régi, masszív darab volt. Úgy látszik, otthona fokozatosan korszerűsödött, alkalmazkodott az őt körülvevő környezethez, de már az olyan apróságok, mint ez a kulcs, nem változtak. Vagy talán a kulcsok nem is tudnak átalakulni? Kinyitotta az ajtót, és ünnepélyesen előrenyújtotta a karját. - Nézze! âRÖ K V IL ÁGA

112

Hunyorogtam a fénytől - itt már felvirradt a reggel. A torony (vagy hogyan is fest erről az oldalról), mint általában, magányosan állt valamilyen alacsony, földszintes, nyilvánvalóan nem lakóépületek között. Talán garázsok (bár miféle garázsok lennének Verozon?), talán fészerek lehettek. Legtöbbjükön alacsony, embermagasságú kupolák, körülöttük aprócska kerítések. ÉrdekesÖrömömre szolgált, hogy megint csak, ahogyan szokás, a torony nem túl magas halmon állt, ahonnan jó kilátás nyílt. A város úgy kétszáz méternyire onnan kezdődött. Teljesen ismeretlen volt, nem emlékeztetett Moszkvára, tele homályosan ismerős körvonalú tornyocskákkal... - Csak nem minaretek?! - kiáltottam fel. - Természetesen azok. Itt nyoma sincs a mi Oroszországunknak, fiatalember. Itt tatárok, ott finnek, emitt az egyik óorosz törzs, amott egy másik... Moszkóvia, ha így nevezzük, nem nagy területű, és többnyire muszlimok lakják. Még szerencse, hogy az itteni muzulmánok nem olyan forrófejűek, mint nálunk - horkant fel az öreg. - Látja ott elöl azt a kék kupolát? - Aha... - Az ott Iszusz próféta székesegyháza. - Jézus Krisztusé? - találgattam. - Pontosan. Tekintélyes, szép helye a városnak. Elmegy a székesegyházig, eltévedni itt nem lehet. Álljon meg a kapu előtt! Nézzen tíz-tizenegy óra felé! És meglát ott egy csodás kis tornyot kakukkos toronyórával, alatta kis boltocskával. Cebrikovra sandítottam. Az volt az érzésem, hogy a dekabrista felkelés akaratlan hőse ködösít. Pontosabban - átver engem. Valami nyilvánvalóan nem stimmelt itt. - Itt... biztonságban leszek? - biccentettem a város felé. - Ha normálisan viselkedik, igen. Olyan város, mint a többi. Semmivel sem jobb vagy rosszabb, mint Moszkvája, igen! Valutára nincs szüksége? Bólintottam. - Egy kevésre. Ha harapni akarok valamit. Vagy valamilyen szuvenírt szeretnék venni... - Á, szuvenírt... - bólintott az öreg komolyan. - Azt hiszem, ha bevált ezer rubelt, az elég lesz. Nem túlságosan megterhelő ez az összeg? 113

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Az az összeg, amelyet Kotya a dzsekiben hagyott számomra, aligha haladta meg a tizenöt-húsz ezret. Nem kevés, de nem is túl sok... Átadtam Nyikolenykának egy ezrest. Az öreg hirtelen krákogni kezdett, megvakarta a tarkóját, és lassan megindult lefelé, mint aki megbánta ajánlatát. Türelmesen vártam, míg visszatért, és átvettem néhány kékeszöld bankót meg egy marék ezüstös aprót. - Kilencszáz-egynéhány tenge - mondta Cebrikov. - Bármily furcsa is, a tenge és a rubel mostani árfolyama nagyon közel áll egymáshoz. - Na és a nyelv? - Hát igen, maga elvesztette a soknyelvűség képességét - vihogott az öreg. - Semmi baj, megértik magát, és maga is megérti őket. Elvégre átkel egy vámhivatalon. Megborzongott az ajtó túloldaláról hirtelen betörő' szélrohamtól. - Hát akkor megy, vagy nem? - Megyek - vágtam rá gyorsan.

âRÖ K V IL ÁGA

114

9. FEJEZET

V

mondás: „Kaparj meg egy oroszt, és tatárra bukkansz.” Ez a mondat már nemegyszer hozta zavarba a külföldieket. Miről is van szó tulajdonképpen? Az oroszok nem mások, mint nagyon szutykos tatárok? Vagy van ennek valamilyen rejtett értelme? De milyen? Maguk az oroszok, na meg a tatárok is, mindig úgy vélték, hogy ez a mondat azt hangsúlyozza, milyen erőteljesen keveredtek Oroszországban „a nyelvek és a népek”. Vagyis semmi rossz értelmet nem tulajdonítottak ennek a mondatnak, ellenkezőleg, büszkélkedtek vele, mint az internacionalizmus afféle közmondásban is rögzített példájával. Holott az oroszok megkaparásáról valójában eredetileg Oroszország külföldi látogatói beszéltek, méghozzá mind az oroszokra, mind a tatárokra nézve nagyon is sértő értelemben: a civilizáció vékony máza alatt vademberek rejlenek. A felvilágosult európai szarkazmus érzékeléséhez nem eléggé civilizált oroszok és tatárok szerencsére nem értették a rosszindulatot. Mosolyogva kezdték ismételgetni a mondatot - amivel végleg meggyőzték a világot álnokságukról. De én most egy olyan Oroszországban találtam magamat, ahol ez a mondat elnyerte teljes létjogosultságát. Egy muzulmán Oroszországban! Egyébként, igazítottam helyre magamat, magának az Oroszország elnevezésnek semmi értelme itt. Itt nincs Oroszország. Ahogyan Anglia, Németország, USA, Kína sincs... Ez itt városállamok világa, szétszabdalt területeké, 115

AN EGY JÓL ismert

S ZERGEJ LUK JANYENK O

amelyek sosem egyesülnek birodalommá. A funkcionálisok valamilyen módon megrekesztették a feudalizmusnak abban a korszakában, amikor az, hogy „pszkovi vagyok”, vagy „kazanyiak vagyunk”, jóval többet jelentett, mint az, hogy „orosz vagyok”, vagy „tatár vagyok”. Ugyanazok a népek vándoroltak Európában és Ázsiában, energikusan keveredtek, harcoltak, megsemmisítették és asszimilálták egymást, hitet és nevet cseréltek... Kevesen tudják, hogy például a csecsenek ősei keresztények voltak, vagy hogy a tatárok egyáltalán nem tatárok, hanem bolgárok, akik felvették a még Dzsingisz kán idején a mongolok által kiirtott tatár törzs nevét. A történelem meggondolatlan és vidám dáma, bár a humora többnyire fekete. Úgyhogy bátran elvethetjük a legelső és legbulvárosabb asszociációt, mely szerint „egy olyan Oroszországba kerültem, ahol az iszlamisták vannak hatalmon”. Oriszultan városába kerültem, amely Moszkva helyén terül el a Veroz nevű világon. Stockholm helyén Kimgim városa, Kijev helyén holmi Ababagalamaga, Párizs helyén is valami DirBul-Sil van. (Valószínűleg egyedül a minden latin betűvel író nép számára rettenetes nevű lengyel város, Szczecin nem változtatta meg a nevét.) Oroszok itt nincsenek, nem is voltak. Sem németek. Sem tunguzok, sem korjákok, sem tatárok, sem baskírok. Ez egy másik világ, a miénkre csak részlegesen hasonlít... Ezzel a kemény gondolattal léptem ki Nyikolaj Cebrikov vámhivatalából. Visszanéztem - és hümmögtem. Oriszultan felől nézve a vámhivatal úgy nézett ki, mint egy... kripta. Vagy mauzóleum? Igen, inkább mauzóleum. Nem az a bizonyos kommunista, amelyik a Vörös téren áll Lenin múmiájával, hanem hagyományos keleti mauzóleum. Magas, boltíves bemélyedés, amelyben kis, faragott faajtó rejtőzik, a kicsi, háromszor három méteres, fehér kőből való építményen kupola... - Anyám! - motyogtam. - De hát... temetőben vagyok! A körülöttem lévő titokzatos építmények hirtelen értelmet nyertek. Mauzóleumok, síremlékek. Egy keleti temető. Mégis milyen lehetne ebben a városban? âRÖ K V IL ÁGA

116

Mégiscsak érdekes ember ez a Cebrikov, ha vámhivatala egy temetőben „nőtt ki”... Végigmentem a mauzóleumok között, az ajtók fölötti feliratokat böngészve. Ezt megint csak furcsálltam - orosz nyelvűek voltak. Gyakran szerepeltek az orosz nevek is: „Pjotr fiának, Vaszilijnak a nyughelye. Bőkezűen terjessze ki rá kegyelmét Allah! A legkegyelmesebb, legkönyörületesebb isten nevében! Minden lélek megízleli a halált, utána visszatérsz hozzánk!” Vagy egy másik: „Igazhitűek! Tömörüljetek egységbe! Akkor áldás vár rátok! Ravil fia, Iszkander nyugszik itt.” Némelyik felirat zavarba ejtett, arra emlékeztetett, hogy nem a Földön vagyok: „Nincs Tengri22 Allahon kívül. Mohamed az ő küldötte.” A feliratok többségét gazdag faragás díszítette - virágok, geometrikus minták. Fényképek nem voltak, de mintha a muzulmánok körében ez a mi világunkban sem lenne szokásban. Nagyon sok sírfelirat filozófiai vagy vallási intelemre emlékeztetett: „Csak isteni segítséggel szakíthatsz a rosszal és válhatsz tisztességes emberré! Ítéljétek meg ezt az én megvetésre méltó példámon!” Azután találtam egy kis mauzóleumot (ajtaja éppen csak jelképes volt), amelynek feliratától összerezzentem: „A Paradicsomban vagyok, egy huri kényeztet. De vigasztalhatatlan vagyok, és sírok, mert ő nem az anyácskám. Odajön egy angyal, játékszert ad. De vigasztalhatatlan vagyok, és sírok, mert ő nem az apácskám, tudom.” Ennek a világnak minden egzotikuma, furcsasága és idegensége hirtelen tökéletesen lényegtelenné vált. Álltam a gyereksír előtt, és bármiben hittek is e gyermek szülei - Jézusban, Allahban, Tengriben vagy Darwin evolúciós elméletében fájdalmuk a leghétköznapibb volt, és valódi. Megborzongtam, de nem a széltől. Karommal átfogtam a vállamat, és ott álltam egy darabig, nézve ezt az idegen sírt egy idegen világban. 22

Tengri: a kék ég istene, a türk mitológia legfőbb istensége.

117

S ZERGEJ LUK JANYENK O

És az a világ valahogy hirtelen megszűnt idegen lenni. Csillogó képeslapból, az arkani természetkutatók kísérletéből eleven mindenséggé változott - elvégre csak eleven mindenségben halnak meg az emberek. - Nem kell sírni - mondtam halkan az idegen sírocskának. És csöndben továbbmentem a mauzóleumok közti kövezett ösvényen, már nem nézegetve a feliratokat. Érdekes, vannak gyerekeik a funkcionálisoknak? Hirtelen komolyan kezdtem gondolkodni erről. Vajon csak a mozgás szabadsága az ár a funkcionálisi képességekért? Vajon csak a póráz jelenti a bilincset? Az ember lényegében könnyen megbékül a szabadság hiányával, még annak előnyeit is megtalálja, a dekabrista Nyikolenyka a bizonyíték erre. De szerelme, gyermeke kedvéért - képes bármilyen láncot eltépni, a biztos halálba menni. A funkcionálisok többsége a szexet választotta kedvenc időtöltéséül. De családjuk általában nem volt... Már a temető kijáratánál, az embermagasságú kőkerítésnél jártam, amikor találkoztam Oriszultan első lakóival. Valóban hasonlítottak a tatárokra; két idősebb férfi. Öltözékük semmilyen etnikai jellegzetességet nem mutatott: nadrág, zakó, cipő... Röviden meghajoltunk egymás előtt, és egyetlen szó nélkül elváltunk. Nos, az első próbán átmentem, megjelenésem nem váltott ki csodálkozást a helyiekből...

Iszusz próféta temploma, amely dühödt ellenkezést váltott volna ki bármelyik moszkvai papból, karikatúraszerűen hasonlított a Megváltó Krisztus templomára. Bár közvetlen kapcsolat valószínűleg nem lehetett itt - világaink története túlságosan is különbözött, az elágazási pont valahol az évszázadok ködében rejtőzött. És a templom is egészen más helyen állt, valahol a mi Majakovkánk környékén - már persze ha legalább a Kreml ugyanott van, mint nálunk. És csak első pillantásra látszott hasonlónak. Igen, a kupola hasonlít. De volt rajta két minaret, amelyek egyenesen a kupolából nőttek ki, voltak rajta kék csempével kirakott âRÖ K V IL ÁGA

118

pilonok, ám hiányoztak a keresztek, volt viszont gazdag, tekervényes díszítés (egyébként egyedül itt láttam kacskaringós arab betűs feliratokat). Maga Oriszultan (avagy Orizaltan) városa enyhe zavart keltett bennem. Kimgim valahogyan karácsonyi játékszer benyomását keltette, de kétségkívül európai volt. Hoffmann korabeli német vagy Dickens23 korabeli angol városka. Volt benne valami kellemesen ismerős talán könyvekből, talán filmekből. De Oriszultan semmire sem hasonlított. Sem a lármás és kusza Törökországra, amitől tudat alatt tartottam, sem az egzotikusabb Egyiptomra vagy az Emirátusokra. Valóban megvolt itt a Kreml. A tornyokon csillagok vagy sasok helyett arany háromszögek ékeskedtek. Becsületszavamra jobban örültem volna arab félholdnak vagy zsidó hatágú csillagnak - az legalább érthető lenne. De háromszögek? A szabadkőművesek piramisa? Aha, csak talpával felfelé fordítva. A Szentháromság jelképe? Ezen az alapon akár azt is feltételezhetném, hogy felhívás: harmadikat keresünk...24 Macskaköves burkolat csak azon a két mellékutcán volt, amelyen végigmentem, és ráadásul látszott rajta, hogy nemrégiben készült. Maguk a mellékutcák olyanok voltak, mintha turistacsalogatók lennének - egy sor apró bolt, amelyek szuvenírként szolgáló kardokat és sisakokat, füstölő rudacskákat, vízipipákat, papucsokat, színes gyertyákat, nyírfakéregből készült madárfigurákat, mézeskalács bábokat, kakukkos órákat (csak nem kakukk gubbasztott bennük, hanem kékesfekete tollú holló) és nagyméretű, durván színezett litográfiákat kínáltak. Az emberábrázolás tilalma itt vagy nem létezett, vagy csak a hívők tartották be: két képtár és egy szőnyegbolt mellett is elmentem, ahol azt reklámozták: „Nincs szebb ajándék kedvesednek, mint szőnyegbe szőtt portréja!”

23

E. T. A. Hoffmann (1776-1822) német és Charles Dickens (1812-1870) angol író. 24 A szovjet korszakban, amikor csak félliteres üvegben lehetett vodkát kapni, bevett szokás volt, hogy hárman összeálltak (akár ismeretlenek is), s közösen vették meg és fogyasztották el a legközelebbi kapualjban vagy parkban az üveg vodkát.

119

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nem osztottam a szőnyegszövő magabiztosságát, a mi világunkban legalábbis csak elnökök vagy diktátorok arcát örökítették meg ilyen formában. De a kirakatban látható kis szőnyeg, rajta egy vörös hajú, ragyás arcú leányzó arcképével valóban kellemesen mutatott. Egyáltalán nem volt sem túlidealizált, sem közönséges. Volt ott egy egész sor kisvendéglő meg kávézó is. Az egyik tenyérnyi kis kifőzdében - két asztalka bent, kettő kint vettem egy csésze teát és két jókora, frissen sercegő húsos pitét. Kint ültem le - a bejáratnál állt egy tartályhoz kapcsolt gázmelegítő, a katalizátoros égőfejből áradt a meleg, elolvasztva a véletlenül arra tévedő hópelyheket, és felszárítva a talpam alatt a kövezetei. A bélesek finomak, szaftosak voltak, több húst tettek a töltelékükbe, mint hagymát. A tea is jó volt, erős, csak sajnos kérdés nélkül belezúdítottak jó kétkanálnyi cukrot. Gondolkodásunkat nagyban befolyásolja a gyomrunk. Váratlan rokonszenvvel kezdtem Oriszultanra gondolni. Mégiscsak jó kis világ ez a Veroz! Lehet, hogy valóban érdemes volt megállítani a fejlődést a tizenkilencedik században? Nos, ha nem is végleg megállítani, de úgy lefékezni, hogy a műszaki fejlődés ne haladja meg a morálisát? Végigmentem Iszusz próféta temploma mellett, amíg el nem értem a főbejáratát. Megálltam háttal a templomnak, egy széles utca mellett, amelyen elég élénk forgalmat bonyolítottak le a fogatok - kicsi kétkerekűektől kezdve a hatalmas faetonokig. Szánok egyébként egyáltalán nem voltak. Úgy látszik, az utcaseprők sokasága nem adott semmi esélyt a szánközlekedésnek. Így... de hol keressem itt a tíz-tizenegy órát, a különös tornyocskát az órákkal, a madárral és a boltocskával? Nem kellett sokáig kutatnom. Akkor értettem meg, mire gondolt Cebrikov a „tíz-tizenegy óráról” beszélve, amikor megpillantottam a tornyocskát az órabolt fölött. Nem tornyot, hanem éppenséggel tornyocskát. Tréfálkozott velem az öreg. Először is: nyilván irányra utalt - az, hogy „nézz tíz óra felé”, azt jelentette, nézz előre és kissé balra. Másodszor: valóban volt ott vagy tíz jókora óra, amelyek vagy összeviszâRÖ K V IL ÁGA

120

sza jártak, vagy különböző városokban érvényes időt mutattak. Az egyemeletes kis házacskának az emeleti szinten egyáltalán nem voltak ablakai, csak számlapok borították. De a legnagyobb óra a tetőn meredező kis tornyon volt. Számlapjának átmérője legalább másfél méteres. És nyílásából épp a szemem előtt pattant ki egy fából faragott varjú, s rikácsolni kezdett: - Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Kár! Vállat vontam. Mindenki a maga módján bolondul meg. Cebrikov egy neofita lelkesedésével kóborol a hálón. Van, aki halat tenyészt, és van, aki óraboltot nyit. Egy dolog a funkció, és egészen más a hobbi. De vajon miért foglalta el náluk a kakukk helyét a varjú? Kivárva, amíg megritkul a fogatok áradata, átmentem a túloldalra. Nem láttam sem jelzőlámpát, sem zebrát, egyébként a forgalom megengedte ezt a könnyelműséget. A boltocska ajtaja nem volt bezárva. Ahogy belöktem, megszólalt egy harangocska. Az üzlet gazdája egyébként a helyén volt - a pult mögött barátságosan mosolygott egy kövérkés, szemüveges, teljesen európai külsejű ember. Öltözéke színes köpeny - zöld alapon kacskaringós, fehér minta, és ez elég komikussá tette megjelenését. - Andrjusa? - kérdeztem. - Asszalam alejkum, kedvesem! - Adagi előjött a pult mögül, és mindkét kézzel megragadva tenyeremet megrázta a kezem. Sötétzöld, bő buggyos nadrágot viselt, lábán puha bőrcipő. - Légy kis üzletem vendége, ismeretlen! Nem... nem mindenki veszi észre, elvakítja őket Iszusz templomának nagysága... bocsátassék meg a muszlimoknak, hogy helytelenül ítélik meg szerepét a történelemben! A vámos nyakán (világosan érzékeltem, hogy funkcionális áll előttem) láncocska lógott. Pillantásomat követve Andrjuska szétnyitotta köntöse gallérját, bemutatva az apró keresztet. - Őrzöm az igaz hitet - mondta büszkén. - Természetesen nem vagyok szélsőséges! A kereszténység valójában békeszerető vallás, amely szeretetre és lelki tökéletesedésre buzdít. Az a mondat, hogy „nem azért jöttem, hogy 121

S ZERGEJ LUK JANYENK O

békességet bocsássák e földre... hanem hogy fegyvert25”, képletesen értendő, semmiképp sem... - Én is... mondhatni, keresztény vagyok - motyogtam. - Pravoszláv. - Á! Üdvözöllek, testvérem! Bocsáss meg, kedvesem! Megszoktam, hogy vitázzak a muszlimokkal, ők meg örökké agresszivitással vádolják a keresztényeket, még a legintelligensebbek is... Nos, mivel szolgálhatok, szemem öröme? - Miért nincsenek itt kakukkos órák? - kérdeztem. Andrjusa szemét összehúzva nézett rám. - Úgy... - mondta elgondolkodva. - „Andrjusa”, „kakukk”, „pravoszláv”. Minden világos. Moszkvából jöttél? Igaz? Kosztyától? Bólintottam. - Mi Kosztya beceneve? - Kotya. - És mit küldött nekem, mondd, barátom barátja? - Egy levelet - válaszoltam, és teljesen hülyének éreztem magam. Hiszen még csak el sem olvastam, röstelltem. Andrjusa gyorsan végigfutott a levélen. Én közben körülnéztem. A bolt kicsi volt, ráadásul középen ketté is választotta a pult. A bejárat felőli oldalon egy ajtó, egy ablak és néhány kopott karosszék. A pult mögött ajtó a belső helyiségek felé, a falakat mindenütt órák borították. - Tehát a kakukkok... - mormolta Andrjusa a levelet olvasva. - Nálunk nincsenek kakukkok, kedvesem. Nem teremtett az Úr. Lehet, hogy van olyan gonosz madár, amelyik más fészkébe rejti a tojásait, de nem kakukkol, és nem teszik órába. A varjú pedig... a varjú okos madár, ravasz, van humorérzéke, mértéktartása, felelősségérzete a rajjal szemben. Kiváló madár! Kiáltása pedig átható, jól hallható. Összehajtotta a levelet, és bedugta valahová a pult alá. Egészen más, komoly pillantással nézett rám. - Hogy hívnak, váratlan vendégem? - Kirill. - Nagyon örülök. Az én nevem Andrej. Közeli moszkvai barátaim Andrjuskának hívnak, de őszintén szólva a mi 25

Biblia, Máté 10:34 (Károli Gáspár fordítása alapján).

âRÖ K V IL ÁGA

122

világunkban ez nem szokás. Hát így... egy fecsegő valamilyen oknál fogva az összes vámost becenéven nevezi. Elvörösödtem. „Nyikolenyka”, „Andrjuska” - értem már. Kotya is előszeretettel szólíttatja magát kedveskedő becenéven, és a körülötte lévőket is válogatás nélkül így nevezi. - Nagyon örülök, Andrej. Ismét kezet ráztunk. - Nálunk nincs kakukk - ismételte meg Andrej. - Nincs strucc. Nincs néhány hal- és rovar- és emlősfajta. Viszont vannak hatalmas polipok a tengerekben, dinoszauruszok Afrikában... - Dinoszauruszok? - kiáltottam fel lelkesen. - Na igen. Azt hiszem, úgy két tucat fajta. Többnyire kicsik, a nagyok közül csak a Tyrannosaurus létezik. De már az is bekerült a Vörös Könyvbe, körülbelül ötven példány maradt... - Andrej hallgatott egy sort, majd csodálkozva hozzátette: - De miért lepődnek meg ezen mindig a demosziak? - Kik? - A te világodból való emberek, naivitás fia. Abból, ahol Moszkva van. A mi világunkat ti Veroznak nevezitek, mi a tieteket Demosznak. - Miért? - Nálatok mindenütt demokrácia van, szóval az az ősi társadalmi rendszer. - Az nem ősi! - háborodtam fel. - Nálatok meg feudalizmus van, igaz? - Igaz - erősítette meg Andrej. - Ez haladóbb rendszer. Demokrácia nálunk az ősidőkben volt. - Nálunk is, Athénban - dicsekedtem tudományommal. Az ókori Görögországban. - Ismerem a történelmeteket - bólintott az órás. - Nos tehát. A demokrácia a politikai irányítás régi formája, amely elszakíthatatlanul összeforrt a rabszolgatartással, és amely egyenlő jogokat ad a bölcseknek és az idiótáknak, a naplopóknak és a mestereknek, a tapasztalt öregeknek és a tejfelesszájú kölyköknek. Mi értelme ennek az egyenlősdinek? - És nálatok? 123

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Nálunk progresszív referendumrendszer működik. Minden polgár a városi bankban vezetett számláján lévő összegtől függően rendelkezik ilyen vagy olyan együtthatóval, amely meghatározza szavazatának értékét a fontos kérdésekről tartott szavazásokon. - És mitől tisztességes ez a rendszer? - háborodtam fel. - Aki gazdagabb, az... - De nem! - Andrej megfenyegetett az ujjával. - Figyelj csak! A pénznek a városi bankban kell lennie. Így a város, a társadalom javát szolgálja. Ha a saját hasznodra forgatod, vagy a matrac alatt tartod, nem gondoskodsz a környezetedről, és így az együtthatód ennek megfelelően alacsony. Ez egy. A szavazás minden szombaton kora reggel történik. Ha álmodat feláldozva elmész, ez megint csak felelősségérzetedet bizonyítja, azt, hogy személyesen érdekel az eldöntendő kérdés. Ez a második. Ha nem tudsz eleget keresni, akkor vagy nagyon fiatal vagy még, nincs élettapasztalatod, vagy helytelenül választottad meg a foglalkozásodat, és akkor vagy buta vagy, vagy pazarló, tékozló... és akkor miért bíznák rád fontos kérdések eldöntését? Legyintettem. - Jól van, elhiszem. Ez nagyon haladó és remek. Egyetlen bankár beteszi az összes pénzét a számlára, és ő dönt mindenki helyett. - Hogyhogy? Nem érted, az együttható! Egy ember: egy szavazat. És ezt az egységet vagy nullával szorozzák meg, ha egyáltalán nincs pénzed a bankban, vagy egy olyan számmal, amely exponenciálisan közelít a nullától egyig. De az egyesnél följebb nem ugorhatsz. Két átlagos kiskereskedő szavazata többet számít, mint a leggazdagabb bankáré. - Nekem ez akkor sem tetszik - vetettem ellene. - Pénzért venni a szavazati jogot... - Ó, együgyűség fivére, te! Nálatok talán nem veszik meg a szavazatokat? - nevette el magát Andrej. - Még jó, ha pénzzel fizetnek értük. Rendszerint csak az ígéret járja... Megráztam a fejem. - Állj! Nem vitatkozom. Őszintén szólva mindegy is nekem, hogy demokrácia vagy feudalizmus... âRÖ K V IL ÁGA

124

- Pontosan azért is nem rendeződnek sehogyan sem a dolgaitok, mert nektek minden mindegy - mondta Andrej kioktatóan. Szerettem volna vitatkozni vele. De a nyelvem sehogyan sem állt rá, hogy védelmembe vegyem világunk előnyeit. Demosz... ezt jól kitalálták. - És milyen Mindenség rendszere? - Ó, tudásszomj atyja! - Az órás elmosolyodott. Úgy látszik, a politikai nézeteltérések megvitatása volt a kedvenc foglalatossága. Ha nálunk élne, politikus vagy újságíró lenne. - Ott teokrácia van. De nem egyszerűen teokrácia, hanem a darwinizmusra épülő skolasztikus teokrácia. - Ez meg hogy lehetséges? - Vagy vámosi ismereteim maradványai tették, vagy a valaha olvasott könyvek, de megértettem... úgy nagyjából. - A kettő nem nagyon fér össze. - Még szép! - kuncogott Andrej. - A hatalom vallási, a világon mindent a Bibliából vezetnek le. De egyszer csak megjelent Mindenségen egy Charles Darwin nevű ember. Nálatok is híres, ugye? - Úgy van. És nálatok? - Egy hajóút során elpusztult. Valószínűleg egy óriáspolip támadása következtében. Nem jutott ideje rá, hogy híressé váljon. Komoran bólintottam. - Nos, így volt - folytatta Andrej, mintha mi sem történt volna. - Darwin megalkotta elméletét, amely a növények és állatok evolúcióját mint Isten akaratának megnyilatkozását tárgyalta. Később Mendel26 baráttal együtt, akihez Darwint gyengéd és odaadó barátság fűzte, lefektették a gyakorlati genetika alapjait, megtanulták átalakítani Isten teremtményeit a Teremtő nagyobb dicsőségére és örömére. Komolyan beszélt, de a szája sarkában mosoly bujkált. - Nagyobb dicsőségére és örömére? - kérdeztem vissza. - így döntött a Szent Konklávé a kérdés harmincéves megvitatása után. Bár az Isten saját képére és 26

Gregor Mendel (1822-1884), szudétanémet származású szerzetes, botanikus, a tudományos örökléstan megalapítója. Ő határozta meg a gének természetes átörökítésének törvényszerűségeit.

125

S ZERGEJ LUK JANYENK O

hasonlatosságára teremtett ember reszketeg lény, de eszközként szolgálhat az Úr kezében. Mindenségen a biológia és a genetika hétmérföldes léptekkel fejlődött. Szent Darwin és Szent Mendel munkáját egy nagy orosz megszállott, akit halála után szintén szentté avattak... - Micsurin - mondtam elkeseredetten. - Úgy van! - nevetett fel Andrej. - Iván Micsurin.27 - Hogyan halt meg? - kérdeztem. - Felmászott az almafára egy dinnyéért, és agyoncsapta egy szem meggy? - Hát ez szörnyű! - Andrej nem értette a humort. - Nem, ékesszólás gyermeke! Micsurin egy kísérlet során halt meg laboratóriumának, viváriumának és kísérleti gazdaságának teljes személyzetével együtt. Tudod, a genommal folytatott kísérletek veszélyesek. Ezt nem tudtam. De elhittem neki első szóra. Néhány pillanatnyi szünet után Andrej felsóhajtott. Láthatólag nem lett volna ellenére még egy darabig beszélgetni a demokráciáról, a vallásról, a genomról és Szent Darwinról. - Nagyon kényelmes kijárásom nyílik Mindenségre. A legtöbb átjárót az ottani hatóságok lezárták, néhány pedig elhagyatott helyre nyílik. Az enyém viszont, így alakult, kapcsolattartásra szolgál. Az a helyzet, hogy egyenesen a Vatikánba, a Konklávé udvarára nyílik. - Konklávé? Andrej felsóhajtott. - Tisztában vagy vele, hogy ott kereszténység van, felvilágosodottság unokája? Csak az a kereszténység nem olyan, mint nálatok vagy nálunk. Nincs semmiféle római pápa, ráadásul tévedhetetlen sincs náluk. Van viszont a kardinálisok Konklávéja; hat kardinálisból áll... Menjünk, barátom... Nyomában bementem a pult mögé; Andrej kinyitott egy keskeny ajtócskát, és oldalazva bepréselte magát rajta.

27

Iván Vlagyimirovics Micsurin (1855-1935) növénynemesítő, a szovjet tudomány „sztárja”. Némelyik hibridje (főleg gyümölcshibridjei) valóban kiemelkedő eredményt hoztak, ám sikereit a hivatalos tudományosság Mendel elméletének cáfolására próbálta felhasználni. Agyonsztárolására a szovjet közvélemény epés viccek egész sorozatával válaszolt.

âRÖ K V IL ÁGA

126

Ez már jobban emlékeztetett egy funkcionális otthonára, egy öreg, megállapodott és berendezkedett funkcionáliséra. Jókora terem, mind a négy oldalán színes üvegablakokkal, mint egy templomban. Két szemben lévő ablakon is besütött a nap. Pontosabban a rendszer két világának napjai... - Aha - mondta Andrej észrevéve pillantásomat. - Ott van Mindenség. Amott meg Janus. - Ott jártam - bólintottam. - Ismered Vasziliszát és Martát, a vámos asszonyokat? - A ti világotokból? - Igen. Az ő ajtajuk a Janusra nyílik... és én elmentem Vasziliszától Martához. - Melyik évszakban? - Nemrégiben. Kora tavasz volt ott. - Az ő kijáratuk tehát messze van az enyémtől. Ott, ahova az én ajtóm nyílik, most nyár van. Nézd csak! Kíváncsian követtem. A Janus nemcsak a legvisszataszítóbb benyomásokat hagyta bennem, hanem büszkeséget is: mégiscsak életben maradtam abban a nem túl vendégszerető világban. A színes üvegablak alatt, amely narancsszínű és zöld fényfoltokat vetett a padlóra, egyszerű faajtó volt, hatalmas retesszel. A jelek szerint nem túl gyakran nyitották ki - Andrej nyögve húzta félre. Majd kitárta az ajtót, és félrelépett, hogy gyönyörködhessem az eredményben. Szótlanul megálltam a küszöbön. Az ajtón kívül sárga homoktenger terült el. Száraz, forró szél fújt, elsimítva a felületet, sehol egyetlen bucka vagy kő a homokon. Egyedül az ég nyújtott némi örömet a szemnek. Vakítóan kék, tiszta és fényes volt, ragyogott rajta a napkorong. - Szabad? - kérdeztem. - Persze. Nézz csak ki! Óvatosan átléptem a küszöbön, körülnéztem. Azonnal rám zuhant a hőség. Megfordultam - a vámhivatal innen öreg, szél koptatta homokkőből épült háznak látszott, felül egyáltalán nem ideillő, színes üvegablakkal. Kicsit odébb két homokba süllyedt oszlop látszott, köztük a szélben lengedező, kifeszített spárgával. 127

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Kezdetben itt próbáltam szárítani a ruhákat - mondta Andrej az ajtóból. - De túlságosan kiszáradnak és homokszagúak lesznek. Ellenben például remekül lehet itt húst szárítani. Olyan szárított sonkát lehet itt csinálni, hogy mind a tíz ujjadat megnyalod! Bólintottam, és visszamentem a vámhivatalba. - Nos, akkor induljunk Mindenségre! - indítványozta Andrej, bezárva az ajtót. - Isten segítségével... - vetett keresztet magára. Biztos, ami biztos, én is keresztet vetettem. A többi világról nem kérdeztem semmit. A Mindenségre nyíló ajtót láthatóan gyakrabban használták. Andrej kinyitotta a zárat. Megállt egy pillanatra. Majd lassan, óvatosan kezdte kitárni az ajtót. - Magad is megértheted... - mondta ez az egyetlen nyitott átjáró az ő világukba. Az összes többit hermetikusan lezárták. Az enyémet pedig megfigyelés alatt tartják... Az ajtón túl aprócska udvar látszott, amelyet magas, fehér fal zárt körbe. A talajt macskakő borította. A falban még egy ajtó. És egy egész sor szűk nyílás, talán kémlelőnyílások, talán lőrések. Rögtön az a kellemetlen érzésem támadt, hogy a réseken át sok rosszindulatú pillantás tart szemmel. És nem csupán néz, hanem valamiféle fegyvert is szegez rám. - Jó napot! - kiáltotta hangosan Andrej. - Békességet Isten dicsőségére! A falban lévő ajtó azonnal kinyílt. A jó őrség folytonosan résen van... És a kis udvarra kivonult a legkülönösebb menet, amit csak el tudtam képzelni. Tudtam, hogy Földünkön a római pápát a svájci gárda őrzi élénk színű, bohócjelmezre emlékeztető - fejüktől a lábukig futó kék, narancsszín, vörös, sárga csíkos egyenruhában. Sokan úgy vélik, az egyenruhát Michelangelo találta ki, mások azt állítják, hogy ezek a mundérok csupán százévesek, és a svájci gárdisták kapitánya az alkotójuk. Valójában ezeknek is, azoknak is igazuk van - a divattervezői hajlamokkal megáldott hadfi Michelangelo régi vázlataira támaszkodott, amelyeket annak idején elvetettek a konzervatív katolikusok. így, amikor az ajtóban feltűntek a tarka, élénk színű egyenruhák, nem csodálkoztam. âRÖ K V IL ÁGA

128

Csakhogy ezeket a mundérokat nem megtermett svájci ifjak viselték, akik hátat fordítottak az óra-, csokoládé- és zsebkésgyártásnak a megtiszteltetésért, hogy a római pápát őrizhessék... na jó, ebben az esetben a Konklávét. Az udvarra könnyű, lendületes mozgással fiatal lányok futottak ki - abban a bizonyos csíkos egyenruhában, fejükön színes barettel, kezükben könnyű lándzsával. És minden lány lába mellett hosszú, selymes szőrű kutyácska futott, fején masnival! - Yorkshire terrierek? - kiáltottam fel. A szemkápráztató őrség felsorakozott, pontos félkörbe zárva minket. - Igen - felelte feszült hangon Andrej. - Yorkshire terrierek, a kardinálisok hűséges kutyái, a gyilkos ebek... Felnevettem. Egyszerűen lehetetlen volt elképzelni a yorkshire-eket őrző-védő szerepben. A bohémvilág kedvencei, a gazdag, nagyvilági dámák, a Belmondóhoz hasonlóan hangsúlyozottan férfias színészek ölebei - és ezek a gyilkos ebek? A lányok továbbra is kőkemény arccal néztek minket. A kutyák csóválták kurta kis farkincájukat. - A parlamenterrel kell beszélnem - mondta Andrej, kilépve az ajtón. A lányok hallgattak. Egyébként Andrej nem is hozzájuk szólt, hanem valakihez, aki a fal mögött rejtőzött. Úgy fél perc telhetett el. Egyik lábamról a másikra álltam, biztos, ami biztos, a küszöbön belül maradva. Az órás-vámos egész valójával jelezte, hogy kész akár másnapig is várni. Az ajtón kilépett még egy ember. Ezúttal egy férfi, aki egyáltalán nem bohócruhát viselt. Középkorú, valamivel idősebb nálam, takaros civil öltözetben - sötét nadrág, világos ing, szürke gyapjúpulóver. Könnyen el lehetett képzelni akár Moszkva, akár Kimgim vagy Oriszultan utcáin - sehol nem keltett volna feltűnést. - Andrej! - indult a férfi barátságos mosollyal a vámos felé. Mintha Andrej feszültsége is felengedett volna. A férfi felé lépett, kezet fogtak, átölelték egymást.

129

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Örömmel látlak, szegény eltévelyedett barátom. - A férfi elnevette magát, mintegy jelezve, hogy nem kell a szavait teljesen komolyan venni. - Történt valami? - Én is örülök, hogy látlak, Marko. Arra kértek, szervezzek meg egy találkozót veled. - Ki kérte? - Egy ismerősöm a Demoszról. Úgy hírlik, köztiszteletben álló ember ott. Marko barátságosan mosolyogva rám nézett. - Maga az a tiszteletre méltó ember a Demoszról? - Nem, én követ vagyok - feleltem sietve. - Felkértek, hogy folytassak tárgyalásokat. - A tárgyalás jó dolog - mondta Marko komolyan. - A szó képes gátat vetni az ellenségeskedésnek, megerősíteni a barátságot, és szeretetet ébreszteni. Azért adattak nekünk a szavak, hogy megértsük egymást... még ha nagyon nehéz is... Mi a neve, fiatalember? - Kirill. - Jó. Maga keresztény? - Igen. - Ez még jobb. És... volt funkcionális? - Marko elmosolyodott. Hogyan jött rá? - Igen. - Nagyon, nagyon érdekes... Andrej, a Konklávé nevében garantálom Kirill követ biztonságát és szíves fogadtatását világunkban. Mihelyst kinyilvánítja visszatérési szándékát, elkísérjük az ajtódhoz. - Köszönöm, Marko - mondta Andrej látható megkönynyebbüléssel. - Menj, Kirill! Járj sikerrel ügyedben, persze ha az törvényes és Istennek tetsző! Fürgén besurrant a hátam mögé, ami őszintén szólva nem erősítette meg hitemet, hogy biztonságban leszek Mindenségen. - És hogyan fogom megérteni őket? - kérdeztem meg sem fordulva. - De hát most is érted őket! - Most igen. De ha kilépek a vámhivatalból? Olaszul beszélnek? âRÖ K V IL ÁGA

130

- Ezen sosem gondolkodtam - zsörtölődött Andrej. Furcsa dolgokat mondasz, körültekintésnek mostohagyermeke! Vámhivatalon keresztül átlépve egy új világba szert teszel a nyelv tudására, ez mindenki előtt ismeretes. - Aha. - Most értettem meg, mire gondolt Cebrikov, mikor azt mondta, „vámhivatalon át megyek”. Akkor lehet, hogy Oriszultanban egyáltalán nem oroszul beszélnek? - Köszönöm. Valahogy összezavarodtam... - Rajta, rajta, merészség atyja! - Andrej az ajtó felé taszított. - Ne húzd az időt, nem illik megváratni az embereket! Kiléptem a vámhivatalból, és azt ajtó abban a pillanatban becsapódott mögöttem. Súlyosan helyére csúszott a retesz. A csíkos egyenruhás lányok szigorúan néztek rám. A kutyácskák játékosan csóválták a farkukat. Marko mosolygott. - Jó napot! - köszöntem. - Mondja, ezek a kutyák yorkshire terrierek? - Részben - bólintott Marko. - Úgy gondolja, nem jelentenek komoly védelmet? - Hát... ha csak nem az egerek ellen... Marko az egyik lányra nézett. - Káplár, mutassa meg a vendégünknek, hogyan dolgoznak ezek a mi kedves, bozontos apróságaink! A lány bólintott. Átadta nevetséges (persze ha nem veszszük figyelembe éles, levél alakú hegyét) lándzsáját egyik társnőjének. Hozzám lépett, kinyújtotta a kezét. - Adja ide, kérem, a dzsekijét! Hangja gyengéden, vékonykán szólt. Ilyen hanggal szexeimet vallani kell. Vállat vontam, és levettem a dzsekit. Itt meleg volt. - Nagyon drága holmi? - érdeklődött a lány. - Nem. Nem nagyon. - Az jó. A lány megforgatta a dzsekit a kezében - lábánál a kutya figyelmesen követte minden mozdulatát. Majd a lány kiadta a parancsot: - Öld meg! 131

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A kutya lelapult a kövezeten... aztán felpattant a levegőbe. Ilyen ugrásra talán csak egy kandúr lett volna képes - egy nagyon erős, jól megtermett utcai kandúr. De még talán az sem; a kutya legalább másfél, de inkább két méter magasan kapta el a dzsekit. Azzal együtt zuhant vissza a földre, és villogó, csattogó fogakkal, morogva hempergett vele egyetlen gomolyagban az úton. Mindenfelé röpködtek a textildarabkák; csak egyszer láttam valami hasonlót, amikor az udvarunkon a házmester a rozoga fűnyíróval ráment valami betondarabra. Talán tíz másodperc telhetett el, és a kutya elugrott a dzsekitől. Bár azt a csíkokra szaggatott rongycsomót már nem mertem volna ruhadarabnak nevezni. - Anyám! - álmélkodtam. A kutyácska élénken vakkantott egyet, és odafutott gazdasszonyához. A lány megsimogatta (de rólam nem vette le pillantását), azután bohócnadrágja zsebéből elővett egy darab cukrot, és odaadta az ebnek. - Ha nem rántják el az ellenségtől, tíz-tizenöt másodperc alatt átharapja a gerincét - mondta Marko. - Egyébként ha az illető nyaka védve van, akkor a kutya az arcra összpontosít. - De hát... hogy csinálták ezt...? - suttogtam. Szeretem a kutyákat. Nekem is van egy skye terrierem, Kesu, most a szüleimnél vendégeskedik. A kutya természetesen nem játékszer. Mindegyikben, még a legkisebben is farkasvér folyik, tudnak harcolni - magukért is, a gazdájukért is. De vannak harci kutyák, vadászkutyák, és vannak kutyák, akik a barátaink. A harci yorkshire terrier olyan abszurd... mint a kommandós apáca? - A yorki kolostorban tenyésztették ki őket, ahol a mi bátor gárdistáink is tanulják, hogyan védjék a Konklávét - mondta Marko kíváncsian nézve rám. - Az igazi jóság nem maradhat védtelenül, nemdebár? - Igaz - helyeseltem. - Mindig is így gondoltam. De... azért olyan kedvesek... - A lányok? - A kutyák... de a lányok is... - Zavarba jöttem. - Kedvesek is maradtak. Meg is simogathatja őket, a kutya nem harapja meg... engedély nélkül. - És a lányok? - kérdeztem. âRÖ K V IL ÁGA

132

- Hát ezt nem tudom. De nem tanácsolnám, hogy megpróbálja. Marko elnevette magát. - Menjünk, menjünk, Kirill! Remélem, nem hozta zavarba ez a kis bemutató... Barátainknak semmi okuk a nyugtalankodásra. És maga, ugye, a barátunk? - Ó, igen - mondtam a kutyát nézve. - Efelől semmi kétség.

133

S ZERGEJ LUK JANYENK O

10. FEJEZET

V

akik tudnak kérni. Először is itt vannak a profi koldusok - nem a görnyedt öregasszonyok, akik valahol a boltok előtt nyújtogatják kezüket alamizsnáért, hanem azok, akik számára az adományok gyűjtése szakma: akik a templomok előtt és a temetőkben, parkokban a sétálók között kéregetnek, vagy az éttermek előtt, ahol az italos gavallérok nem mulasztják el, hogy jó benyomást keltsenek hölgyükben. Másodszor azok, akik szívesen élősködnek a többi ember nyakán mindannyian ismerünk ilyeneket, néha még barátkozunk is velük: akik az iskolában lemásolják a leckénket („Megírtad az algebrát?”), akik az egyetemen lógnak az órákról („Fedezz valahogy, rendben?”), akik elkésnek a munkából („Mondd azt a főnöknek, hogy reggel óta itt nyüzsgök!”), akik meghívnak a nyaralójukba („Felássuk a veteményest, aztán saslikot sütünk, sörözünk, rendben?”). És mi utálkozva fintorgunk, de engedünk az egyiknek, halkan szitkozódunk, de segítünk a másiknak. Végül is mindig van arra lehetőségünk, hogy elforduljunk a kéregetőtől, vagy nemet mondjunk túlságosan tolakodó barátunknak. De van a profiknak egy harmadik kategóriája is. A legrettenetesebb, miután nincs előle menekvés. Ezek a politikusok. „A népnek támogatnia kell pártunkat!” „A nyugdíjasoknak összébb kell húzniuk a nadrágszíjat!” „A bányászoknak meg kell érteniük a helyzetünket!” „Partnereinknek tekintetbe kell venniük a mi érdekeinket!” „A vállalkozóknak gondolniuk kell az állam érdekeire!” És ANNAK EMBEREK,

âRÖ K V IL ÁGA

134

ezek elől a kérések elől senki nem tud kitérni. A nép támogat, a nyugdíjasok összébb húzzák, a bányászok megértik, a partnerek tekintetbe veszik, a vállalkozók gondolnak. Mert ezek a kérések valójában a parancs erejével bírnak. Ezek egy lusta koldus kérései, aki pisztolyt tart a kezében. Soha nem voltam koldus, nem tudtam leckét másolni, és fütyülni akartam a politikára. Azonban most a kérelmező szerepében kellett fellépnem, méghozzá annak minden szerepkörében - szánalomért könyörgő koldusként, segítséget kunyeráló barátként és előnyös megállapodásra törekvő politikusként. Nem nekem való ez! Egyáltalán nem nekem való. De mit tehetnék? Az egyetlen esélyem arra, hogy megszabaduljak az arkaniak kitartó figyelmétől, s megvédjem jogomat, hogy önmagam legyek - ha sikerül rávennem Mindenség urait, segítsenek nekünk. És ne egyszerűen csak segítsenek, hanem önzetlenül segítsenek, ne változtassák Földünket, a mi elmaradott Demoszunkat egy újabb „skolasztikus teokráciává”. Mert a gárdistalányok pórázon tartott, szőrös kis gyilkosaikkal sehogyan sem illettek bele a boldog társadalomról alkotott elképzelésembe. Rómában nem jártam, a Vatikánról csak valami ostoba filmből kapott képem volt, a filmben gonosztevők antianyagbombával akarták felrobbantani a katolikus egyház szívét. Így hát sehogyan sem tudtam megítélni, hasonlít-e a Konklávé otthona a római pápáéra. Valószínűleg volt hasonlóság - már meggyőződtem arról, hogy a rendszer világain sok dolog változatlan maradt, még ha viszonylag régen vált is el a világok útja. A hatalmas templom emlékeztetett a Szent Péter-székesegyházra. Valószínűleg emlékeztetett. De csak futólag láttam, amikor beültettek egy jókora, fedett hintóba. Két lány társaságában utaztam benne, akik a Michelangelo lázálmában született egyenruhát viselték, két Bosch lidércnyomásából való, kedves kutyával és Markóval, a Konklávé képviselőjével. - Nagyon örülök, hogy éppen az én ügyeletem idején jelent meg itt - közölte jóindulatúan Marko. - Tudja, ritkán érintkezünk a funkcionálisokkal. Öt éve szolgálok a 135

S ZERGEJ LUK JANYENK O

vámőrségnél, és talán tízszer kerültem kapcsolatba Andrejjel... semmiképp sem többször. - Nem szeretik a funkcionálisokat? - És maga? - Nem nagyon - ismertem be. - Megkérdezésem nélkül csináltak belőlem funkcionálist. Azután megölték a barátnőmet, engem üldöztek... De ezek az én személyes problémáim. Maguknak feltehetőleg más indokaik vannak arra, hogy ne szeressék őket... - Természetesen. Lényegében gyakorlatiak, vagyis vallásiak. - Marko egy pillanatra elgondolkodott. - Maga valószínűleg afféle vallási fanatikusoknak tekint minket, akik magának az ördögnek nézik a funkcionálisokat. - Hát... - Zavarba jöttem. - Valószínűleg így gondolja. De téved. Mi nagyon is racionális és vallásilag türelmes emberek vagyunk. Igen, a szent keresztény hit társadalmunk alapja, egyesíti az összes államot, afféle... - csettintett az ujjával - államok feletti államként szolgál. Ideológiai szuperállamként. - Azt hittem, egyetlen állam van az egész bolygólyukon. - Nem, dehogy. Ez nem lenne ésszerű, megnehezíteni a kormányzást. Hogyan lehetne erővel egységesíteni az ellentétes gazdasági érdekeket, a kultúrák eltéréseit, a szokásokat, az erkölcsöket? Isten földi királysága csak fokozatosan, evolúciós úton jöhet létre, ahogyan finomodnak az erkölcsök, enyhülnek az élettel járó terhek, megtörténik a népek és nyelvek összeolvadása. Magát ez meglepi, de nálunk lelkiismereti szabadság van. - Igen? - Valóban csodálkoztam. - Természetesen. Sok arab és ázsiai a mohamedán hitet vallja, a judaisták makacsul ragaszkodnak avítt hitükhöz, a szlávok... Maga egyébként szláv?... Egész sor szertartási kérdésben vitában állnak a Konklávéval, és seregnyi olyan szentet tisztelnek, akit a többi nép nem ismer el. És vannak, nem félek ettől a szótól, vannak ateisták is, istentagadók. Ó, akad bőven probléma és nehézség! Háborúk is előfordulnak, sőt még Krisztusban testvérek között is! - Akkor könnyebb lesz szót értenünk - mondtam.

âRÖ K V IL ÁGA

136

- Úgy gondoltam, maguknál minden sokkal merevebb... Akkor miért utálják ennyire a funkcionálisokat? Azért, mert magukra erőltetik az akaratukat? - Ez sem probléma - nevette el magát Marko. - Próbálják csak meg ránk erőszakolni... a vita a fejlődés elengedhetetlen feltétele. Nem, Kirill. Minket az zavar és háborít fel, hogy a funkcionálisok eltorzították Istentől kapott természetüket. Megtagadták azt, amit Isten adott, pedig a funkcionálisok megjelenéséből árad a kénkőbűz... Megint elmosolyodott. Ez aztán a felvilágosodott szellemű pap! Folyton tudomásomra hozza, hogy nem kell túlságosan betű szerint értelmeznem, amit mond. - De hát maguk is folyton biotechnológiai kísérleteket folytatnak. Megváltoztatják az állatokat... - Az állatokat, Kirill. Kizárólag az állatokat. Ők nem viselik magukon az Isten képmását, ezért az embernek jogában áll jobbá tenni őket, teljesítve a Teremtő akaratát. - Aha - mondtam mély értelműen. - Tehát a dolognak az a lényege, hogy a funkcionálisok... emberfelettivé váltak? - Nem emberré! - emelte fel ujját Marko. - És ez már nem Isten akarata. Isten adományai és az ördög kelepcéi között mindig nyilvánvaló a különbség. Az Úr csodáit semmi sem korlátozza, mivel ereje is határtalan. Ha egy szent ember képes gyógyítani, bármely pillanatban képes gyógyítani. De ha nem is képes rá... legyen meg az Úr akarata. Az ördög csábításai mechanikusak. Van egy éles határvonal, vannak merev tilalmak és szabályok: ha képes is gyógyítani, legfeljebb naponta ötöt, vagy csak holdtöltekor, vagy csak szigorúan előírt szertartásokat betartva... - A póráz - mondtam. - A funkcionálisok póráza, amely funkciójukhoz bilincseli őket... - Úgy van! - kiáltott fel örömmel Marko. - Éppen ez az ördög ismertetőjele. A tisztátalan nem képes feltételek nélkül adni, az ő „ajándékainak” - ezt az utóbbi szót leplezetlen megvetéssel ejtette ki - mindig megvannak a keretei, bőkezűsége korlátozott, lehetőségei behatároltak. Az ördög erős, de ereje véges. A funkcionálisok persze nem azonosak a tisztátalan erővel, ők csak emberek. Volt emberek, akiket eltorzított a tisztátalan erő. Kis hallgatás után megkérdeztem: 137

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Önök tehát komolyan hisznek az ördögben? - Hogyan hihetnénk Istenben, ha nem hiszünk az ördögben? - válaszolt kérdéssel Marko. A tőlem jobbra lévő yorkshire terrier hangosan ásított. Alighanem az ördög fondorlatait szidta a maga módján. Hallgattam. Mindenség valahogyan nem is volt olyan ijesztő, amenynyire tartottam tőle. Másrészt viszont azt is felfogtam, hogy egyáltalán nem lesz könnyű megállapodnom velük. Ha a két félen kívül az Isten és az ördög is részt vesz a tárgyalásokon, az nagyon, nagyon megnehezíti a megállapodást...

Ahhoz képest, hogy olyan világba csöppentem, ahol a létezés más formáiból érkezett jövevényeket az ördög tudatos vagy akaratlan eszközeinek tekintik (mondjunk köszönetét, hogy nem magának a sátánnak), igazán remek bánásmódban volt részem. Utunk a hintón legfeljebb fél óráig tartott, és egy zárt udvaron szálltunk ki, amelynek falaira szőlő futott fel, közepén aprócska medencében szökőkút csobogott. Barátságos, napsütötte, egyemeletes épület ablakai és erkélyei nyíltak az udvarra, a kövek közti résekben fű nőtt. Csönd volt, mintha a város messze mögöttünk maradt volna, csak a tücskök ciripeltek. Közölték velem, hogy ez az épület lesz a rezidenciám Mindenségen való tartózkodásom ideje alatt, megérdeklődték, nem tartok-e éppen böjtöt, és ha nem, mit óhajtok ebédelni. A testőrlányok a földszinten maradtak, Marko, nyilvánvalóan sajnálkozva, meghajlással búcsúzott folytatnia kell ügyeletét a vámhivatalnál. Én pedig felmentem az emeletre, és kíváncsian bejártam a rendelkezésemre bocsátott szobákat. Ahogyan sejtettem is, minden ablak a belső udvarra nyílt. Rezidenciám némiképp mégiscsak kényelmes börtönre hasonlított. De belül nagyon jó volt - tágas, világos szobák, a padlón hűvös, régi parketta, a falakon pasztell árnyalatú kárpit, néhány kép: csendéletek és bukolikus tájképek. A második szinten három hálószoba kapott helyet (kisebb delegációt is el tudnak itt szállásolni), három fürdőszoba (két kisebb és egy hatalmas, nagy, márvány fürdőkáddal, szokatlan szerkezetű zuhannyal: zuhanyrózsa helyett széles âRÖ K V IL ÁGA

138

bronztölcsérből ömlött zuhatagként az ember fejére a víz. Volt még egy tágas nappali karosszékekkel és asztalkákkal, egy szivarszoba (nem számítottam rá, hogy Mindenségen dohányoznak, ezért kellemes meglepetésként ért a doboz szivar és több doboz filter nélküli cigaretta), valamint egy kis könyvtár. Éppenséggel a könyvtár lepett meg a legjobban. Az a benyomásom támadt, a könyveket gondosan úgy válogatták össze, hogy a látogatónak ne nyújtsanak fölösleges információt, de valami azért mégiscsak kiderült, és meghökkentett. A pompázatos kiadásból ítélve például nagy becsben tartott szerzőjük volt Voltaire. A sok kötetből álló, barna bőrbe kötött sorozat minden darabját ez az arannyal nyomott idézet díszítette: „Vár ám a munka a kertben28”, és egy tekergő indával körülfont kereszt a védőborítón. A mi Földünkön senki nem sorolta volna ezt a szellemes szabadgondolkodót az egyház barátai közé. Apám valamilyen oknál fogva igen nagyra becsülte ezt az írót, én viszont csak Az orleans-i szűz című pamfletját olvastam, azt is kamaszkoromban, a „szűz” szó csábításának engedve. Emlékszem, ki mindenki akarta magáévá tenni a bátor Jeanne d’Arcot - a gonosz Hermafroditától kezdve tulajdon szamaráig. Átlapozva Az orleans-i szűz helyi változatát megbizonyosodtam róla, hogy egy egészen más könyvet tartok a kezemben. Ezt akár Tolkien is írhatta volna. Verses hősi eposz, de semmiképpen sem szatíra. Vagy öt másik könyvnek legfeljebb a címe volt ismerős. Például teljesen biztos voltam benne, ha a mi Voltaireünknek volt is olyan című könyve, hogy Memnon, avagy az emberi bölcsesség, soha nem bocsátkozott dialógusba az Akhilleusz, avagy az emberi ostobaság című kötettel. Megtaláltam Dickenst, Swiftet, Hugót és Dosztojevszkijt is. És mint mondtam már, nem vagyok a klasszikus irodalom nagy kedvelője, de úgy rémlik, Gulliver négy utazást tett meg, nem hetet. Legalábbis az Utazás Dogomba, Utazás

28

Voltaire Candide c. regényének híres zárómondata (Gyergyai Albert fordítása).

139

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Kiérik országába és Utazás Gargernlogba címűekről én semmit nem hallottam. Na és Dosztojevszkijnek persze van Ördögök című regénye, de hogy írt volna egy Angyalok és démonok címűt is? A szinte magától adódó következtetés eléggé pozitív volt: Mindenségen az írók más könyveket írtak, és ezekből több volt. Egy egész polcot töltöttek meg a gyerekkönyvek, mintha arra számítottak volna, hogy gyerekes családokat is fogadnak itt. A Pinokkió engem nagyon emlékeztetett az eredetire, de már az Óz, a csodák csodája egyáltalán nem a varázslatos országban átélt kalandokról mesélt. Inkább óvott a más dimenziókból jött idegenekkel való bármiféle kapcsolattól... Nincs ebben semmi meglepő. Kerestem a Harry Pottert, nagyon érdekelt, milyen lehetne a varázslótanonc története ebben a világban. De úgy látszik, a történelem menete már túlságosan eltérően alakult. Rowling itt talán meg sem született, vagy boldog, sokgyermekes háziasszony, de az is lehet, hogy az itteni kávézókban nem használnak papírszalvétát. Némi sajnálkozással hagytam ott a könyvtárat, csak Montaigne aforizmáinak kis kötetét vittem magammal. Amikor nem tudja az ember, mikor kell félbeszakítania az olvasást, a legjobb, ha valami nagyon rövidet választ. Rágyújtottam egy cigarettára (a dohány meglepően köny-nyű volt), és olvasni kezdtem. Vajon figyelnek, vagy nem? A technikájuk fejletlen, de az igazi mesterek számára mindig akadt elegendő lyukacska a falban, tükör és ügyesen kialakított csőrendszer a hallgatózáshoz. Éppen azt az aforizmát élveztem, hogy „Egy hülyével lehetetlen becsületes és őszinte vitát folytatni”, amikor valaki belépett a dohányzóba. - Óvjon Isten, barátom! Felugrottam, letettem a könyvet, közben eloltva a cigarettát. Egy idős ember lépett be (mögötte felvillantak és azonnal el is tűntek a tarka egyenruhák) élénkvörös öltözékben, fején is vörös sapka. Ráncos arca simára borotválva, haja ősz, de a szeme elevenen csillogott, akár egy fiatal emberé. Kardinális? âRÖ K V IL ÁGA

140

A férfi békésen alvó terriert tartott a karján. Arca nagyon intelligens, okos... egyébként ostobák soha és sehol nem akadnak ilyen posztokon. - Eminenciás uram... - böktem ki a magam számára is váratlanul; talán a könyv, talán a film merült fel emlékezetemben a három testőrről és becsvágyó gascogne-i barátjukról. És esetlenül meghajoltam. A kardinális kutatóan nézett rám. Azután bólintott. - Igen, igazad van. A nevem Rudolf, a Konklávé egyik kardinálisa vagyok. Béke legyen veled, demoszi Kirill! Kerülő úton jöttél hozzánk, rémült vagy, szokatlan számodra a küldetésed. De tele vagy elszántsággal, hogy végigvidd... tehát fontosnak tartod. Ülj le! Letelepedtünk egymással szemben. Megégettem az ujjam elnyomva a még mindig makacsul füstölgő csikkemet. - Dohányozhatsz - nevette el magát a kardinális. - Jobb, ha nyugodt vagy, mint ha idegeskedsz a kísértéssel harcolva. Ha az Úr megteremtette a dohányt, célja volt vele. - A Föld-2-ről jöttem küldetéssel - mondtam. - A Demoszról, ahogyan még nevezik. - Kit képviselsz? - kérdezte Rudolf nyugodtan. - Lényegében véve csak magamat és a barátomat feleltem. - És ki a barátod? - A mi Földünk kurátora. A kardinális ujjai, amelyek addig a yorkshire szőrét simogatták, megremegtek és mozdulatlanná váltak. - Érdekes - dünnyögte a kardinális. - Rendkívül érdekes. Nagyon kevés az időd? - Mindannyiunknak kevés - mondtam. - De arra elég, hogy mindet elmeséljek. - Akkor kezdd a legelején! - kérte Rudolf. - Kezdd magaddal! - Kirill vagyok - vágtam bele. - Kirill Makszimov. Moszkvában éltem, Oroszországban. Ez az országunk fővárosa... de ez nem fontos. Iskolába jártam, aztán repülős főiskolára. Nálunk vannak olyan gépek, repülőgépek, szállnak a levegőben...

141

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Vannak elképzeléseink a világodról - mosolyodott el a kardinális. - Mesélj csak, majd kérdezek, ha valami nem világos. - Aha. Szóval tanultam, de azután abbahagytam... valahogy nem volt már érdekes, vagyis érdekes volt, de nem túl perspektivikus. Egy komputeres céghez mentem el dolgozni... őszintén szólva eladó voltam. - Tiszteletre méltó munka, mint minden munka, ha becsületes - mondta a kardinális komolyan. - Egyedül éltem, volt barátnőm, de összevesztünk... Egyszer, amikor hazaértem, azt vettem észre, hogy nyitva van a lakásom ajtaja... Fokozatosan megnyugodtam. Talán azért, mert különös beszélgetőpartnerem (ha önöknek gyakran van alkalmuk idegen világok kardinálisaival beszélgetni, visszavonom a „különös” szót) értett a hallgatáshoz. Papok és politikusok számára ez fontos képesség, s végtére ő ez is volt, meg az is. Elmeséltem, hogy „töröltek ki” a mi valóságunkból. Hogyan lettem vámos. Látogatásaimat más világokon. És hogyan határoztam végül úgy, hogy kiderítem az igazságot: ki az, aki a funkcionálisokat irányítja. Hogyan jutottam el Arkanra, hogyan kezdtek hajszolni, hogyan ölték meg a lányt, akibe beleszerettem, hogyan próbált megölni a barátom, hogyan tudtam meg, hogy ő a kurátor, hogyan bolyongtam ismét másik világokon, hogyan békültünk ki Kotyával, és határoztuk el, hogy közösen cselekszünk... Kétszer hoztak nekünk kávét és teát - én kávét ittam, a kardinális a teát részesítette előnyben. Gyümölcsöt, mogyorót tettek az asztalra tálakon. Egy Michelangelo-féle egyenruhát viselő lány elégedetlenül fintorogva kicserélte előttem a hamutartót. A kardinális néha közbekérdezett. Azon nem csodálkoztam, hogy Arkan nagyon érdekelte, de valami miatt a Janus is felkeltette a kíváncsiságát. Ám az én világom és Veroz nem izgatta. Lehet, hogy Mindenségnek vannak ügynökei a Földön? A végére kifulladtam. Abból ítélve, hogy odakint már alkonyodott, legalább öt-hat óra hosszat beszélgethettünk. - Érdekes história - mondta Rudolf. - Nagyon érdekes... Szóval a helyzet a következő: te, egy volt funkcionális âRÖ K V IL ÁGA

142

képességeidnek valamilyen érthetetlen maradványaival, és a barátod, a kurátor, a Demosz legfőbb funkcionálisa részben elvesztett képességekkel, azt akarjátok... - Tartott egy rövid szünetet. - Az a kérdés lényege, mit is akartok. Megvédeni magatokat Arkannal szemben, és közönséges emberré válni? - De védekezhetünk-e Arkan ellen, ha közönséges emberek vagyunk? - válaszoltam kérdéssel. A beszélgetés egész előre kigondolt terve hirtelen naivnak és helytelennek tűnt. - Mi képesek voltunk rá. - De hogyan? Hogy találják meg a világukra nyíló portálokat, hogyan ismerik fel a beszivárgó arkaniakat? Nem, nem kémkedni akarok - tettem hozzá gyorsan. - Ne gondolja, hogy valamit ki akarok deríteni... bár persze akarok, de nem ez a legfontosabb. De magyarázza el, hogyan és miért tudták legyőzni Arkant! Nem kell hinnie nekem, de biztosan tud valamit mondani, ami nem titok az arkaniak előtt, de nekünk segíthet! - Megint csak felmerül egy kérdés: mire vezet a harcotok? - sóhajtott a kardinális. - Kirill, a mi világunk, talán Isten akaratából, talán az ördög cselvetései miatt... igen, ez utóbbit is elképzelhetőnek tartom, hiszen az ördög nem mindentudó, a hatalma korlátozott, kívánhatott nekünk rosszat, de az Űr kegyelme jóra fordította ezt a rosszat... nos, a mi világunk vallásos. - Már észrevettem. - Nem álltam meg eme ironikus megjegyzés nélkül. - Az Istenbe vetett hit mindig magában hordoz még egy összetevőt: a hitet az ördögben. Igen, így van. Marko elmondta nekem, miről beszélgettetek... Mindig is számítottunk valami ilyesmire. A kísértésre. Arra, hogy eljönnek hozzánk, aranyhegyeket kínálnak, és cserébe csak annyit kérnek, a vérünkkel írjunk alá egy papírt... Ezért jutott tudomásunkra a funkcionálisok létezése. Azok, akiket megkerestek, néha beszéltek róluk. És akinek beszéltek, hitt nekik. Keresni kezdtük a kiutat. A te világod imádja a lelketlen gépeket. Nálunk minden egészen máshogy alakult, mi a minket körülvevő, élő világot változtattuk meg, a növényeket, az állatokat... csak önmagunkhoz nem nyúltunk. És a mi biológiai tudományunk elérte azt, amit a ti 143

S ZERGEJ LUK JANYENK O

technológiátok, a komputereitek, lézereitek, űrrepülőitek egyelőre nem képesek... - Nagyon pontosan ejtette ki ezeket a szavakat, de azok valahogy mégis idegenül hangzottak az ő szájából. - Megteremtettük azt, ami lehetővé teszi felismernünk az idegeneket... A kardinális az arcához emelte kezét. Ujja hegyével megérintette a szemét, pislogott, mintha kontaktlencsét venne le. És felém nyújtotta tenyerét, rajta átlátszó, remegő' zselé kis csomójával. - Mi ez? - suttogtam. - Nem hivatalosan úgy hívjuk, az angyal szeme - felelte a kardinális. - Hivatalos neve: spektrálanalizáló lencsemedúza. Valóban medúza... pontosabban az ősei voltak medúzák. Egy morzsányi átlátszó, eleven anyag a világóceán hullámaiból. Kezdetben megpróbálták közönséges szemüvegként alkalmazni. Nálatok is van ilyen holmi mesterséges anyagból. - Kontaktlencse - bólintottam. Nem akarózott megérintenem azt a holmit, a kardinális sem erőltette. Visszatette a morzsányi protoplazmát a szemébe, pislogott. - Szemüvegként nem váltak be a medúzák. Túlságosan sérülékenyek és drágák. Néhány hónapig élnek, ha rendszeresen táplálkozhatnak egy akváriumban planktonokkal, de így is nagyon, nagyon kényes jószágok... Ellenben kiderült, hogy megfelelő módon átalakítva őket láthatóvá válik, ami korábban rejtve volt. Például a hő. - Őrület! - Csak ennyit tudtam kinyögni a kardinális szemébe nézve. így már érthető, mitől van az a fiatalos csillogás a tekintetében. - Eleven infravörös szemüveg... - Még finomabb fényhullámokat is látni lehet vele. Az ultraibolyát, így mondják? Bólintottam. Már semmin sem csodálkoztam. - Nos, az angyalszemek egyik változata lehetővé teszi a funkcionálisok és a közönséges emberek megkülönböztetését. A funkcionálisok bonyolult, harmonikus rezgéseket bocsátanak ki. Ez a rezgés a fejükből, pontosabban a hipofízisükből árad. A rezgéseket a megszokott módon nem lehet regisztrálni... reméljük, hogy nem lehet. A hozzád hasonló volt funkcionálisok kisugárzásának spektruma megváltozik, de ők is nem-emberek maradnak. âRÖ K V IL ÁGA

144

- Visszatérnek, de nem egészen? - Nem. Valamilyen harmadik állapotba mennek át. - És miféle sugárzás ez? Radioaktív, elektromágneses hullámok...? - Nem - mosolyodott el a kardinális. - De ezek már azok a kérdések, amelyekre nem válaszolok. Még ha teljesen meg is bízom benned. Lehetsz a barátunk, de még egy barát is elárulhat, vagy kiadhatja az információt kínzás hatására. - Nem is erőltetem - mondtam sértődötten. - Csak... érdekelt. Na és a portálok? Meg nem is csak a portálok, hanem a funkciók... - Azok is sugároznak - felelte hanyagul a kardinális. Túlságosan is hanyagul ahhoz, hogy véletlenül mondta volna. - Azok... elevenek? - kiáltottam fel. - Mégis hogy gondolod, fiatalember? Ha egyetlen éjszaka alatt egy ócska kőtorony képes volt bútorokat növeszteni, falakat festeni, hogyan volt ez lehetséges? Aprócska, mesebeli manók szorgoskodtak? Megborzongtam. - Akkor a funkcionális póráza... - morfondíroztam aztán. - Az a köldökzsinórja - bólintott Rudolf. - Láthatatlan energetikai köldökzsinór. Ha túlságosan messzire merészkedsz, elszakad. - A csecsemő számára ez jelenti a megszületést... - A funkcionális számára is. A teljes szabadságot. - De megszűnik minden képessége! - A csecsemőnek talán olyan sok képessége van? kérdezett vissza a kardinális. - A volt funkcionálisok képesek valami mássá átalakulni? Rudolf megfenyegetett az ujjával. - Ne hagyja, hogy elsodorják az asszociációk! Egy bizonyos határig hasznosak, segítenek megérteni a történéseket, de azután már csak zavart keltenek. Tudja, hogy szoktam általában elmagyarázni a Szentháromság jelenségét a hozzá nem értőknek? Vállat vontam. - így mondom: az égre felnézve látjuk a napkorongot. Ugyanígy vagyunk képesek meglátni, sőt meg is érteni Krisztust, azt, ami benne emberi. Ugyanakkor úgy látjuk, hogy a Nap nem is olyan nagy, és körülöttünk kering. Holott 145

S ZERGEJ LUK JANYENK O

a Nap valójában hatalmas, és a Föld kering körülötte. Ugyanígy viszonyulunk mi, emberek, Krisztushoz is... Menjünk tovább. A Napot korongnak látjuk, pedig gigantikus gömb. Ugyanígy Istennek is csak nagyon kis töredéke érzékelhető az emberi látás számára, és az is elvakít minket. Nincs hatalmunkban teljes egészében felmérni őt... És még valami: ha be is csukjuk a szemünket, és nem látjuk a napot, akkor is egész testünkön érezzük a sugarait, a melegét. Így hatja át az egész világmindenséget a Szentlélek. - Hát... szemléletes - mondtam óvatosan. - Azt hiszem, még én is kissé jobban értem már. A kardinális elnevette magát. - Köszönöm. De egyszer egy egyszerű ember, miután végighallgatta ezt a magyarázatomat (akkor még csak lelkész voltam), odajött hozzám, és megkérdezte: jól értette-e, hogy az Úr nagyon nagy és kerek... - Világos. A funkcionálisok, elszakítva pórázukat, nem változnak semmi mássá... - Legalábbis mi semmi ilyesmiről nem tudunk - bólintott a kardinális. - De nem titkolom, maga érdekes eset. A maga aurája, ha ezt a szót használjuk, tipikusan egy volt funkcionálisé. Mégis képes volt legyőzni a kurátort... miután elvesztette a funkcióját, az energiáját. Talán a maradék erejével... - tárta szét a karját. - Fogalmam sincs. Még nem tudtunk teljesen kiigazodni a funkcionálisokon. Folyt a háború... sokáig készültünk rá, amennyire tudtunk, de az információ csak csurrant-cseppent... Háború volt. Nagyon kegyetlen és iszonyatos háború. Lángoltak az inkvizíció máglyái, amelyeken olyan funkcionálisokat égettek meg, akik nem voltak hajlandók szakítani a funkciójukkal. Pusztultak a papok, akik tisztában voltak azzal, ki ellen harcolunk. Pusztultak az egyszerű emberek, akik azt hitték, elkövetkezett az apokalipszis, és az utolsó harc folyik az ördög ellen. Azonkívül a halálra rémült, egyszerű emberek egymást is gyilkolták, nem tudván megkülönböztetni a funkcionális sátáni erejét a közönséges emberi elmétől, erőtől, tehetségtől. Zseniális zeneszerzők, tehetséges mesteremberek, ügyes cirkuszi előadók és kiváló gyógyítók pusztultak el csak azért, mert nem volt időnk és erőnk, hogy elválasszuk az ocsút a tiszta búzától. Teljesen ki kellett égetni a fertőző gócot. âRÖ K V IL ÁGA

146

Elhallgatott. A kutyácska fészkelődött a karján. - Nem tudtam - mondtam. - Mi azt hittük, hogy... - És maga most idejön, és azt mondja: „A barátom és én meguntuk, hogy másodosztályú funkcionálisok legyünk. Meg akarjuk őrizni az ártatlanságunkat is, meg tőkére is szert akarunk tenni. Adjanak nekünk hadsereget, de semmit ne követeljenek cserébe!” így van? - Nem tudom - habogtam. - Vagyis igen. Eredetileg így volt. De most... nem tudom. Maguk... - Esetlenül széttártam a karom. - Kiderült, hogy maguk jobbak, mint gondoltuk. Valahogy így. - Mit akartok? Miért jöttél, volt vámos? - Kérni jöttem - vallottam be. - Hiszen megmondatott: kérjetek, és adatik nektek... Azért jöttem, hogy segítséget kérjek. Igaza van, valóban nem akarunk egyszerű emberek maradni. De... ugye nem hagynak minket magunkra Arkannal szemben? - És biztos vagy abban, hogy ez a te bűnbánó barátod valóban „szemben áll Arkannal”? Megráztam a fejem. - Biztos vagy abban, hogy minden baj gyökere Arkan? Felkaptam a fejem. - De akkor ki? A kardinális megcsóválta a fejét. - Nos, jól van. A bajok gyökere: az ördög. Kész vagyok elhinni - mondtam. - De valószínűleg maga sem hiszi, hogy ül valahol testi valójában az ördög, és szétküldi az ördögfiókákat azzal a megbízatással, hogy ebből csinálj hegedűs funkcionálist, abból meg vámos funkcionálist. Nem így gondolja, ugye? Az ördög a rosszindulat, a felbujtás, az uszítás. De a funkcionálisok szervezete valóban létezik! Léteznek, akik szétküldik a parancsokat. Léteznie kell a kurátorok kurátorának, egyetlen személy vagy sokan vannak, az mindegy. Valahol élnek, és valamilyen ismeretlen célból kísérleteznek a világokkal... A kardinális felsóhajtott. Nehézkesen felállt, a fotelba téve a szunyókáló kutyát. - Nagyon öreg már... - mormolta a jószágra nézve. Tizennyolc éves... A gárdisták régóta követelik, hogy másikat vegyek magamhoz, de nem vagyok rá képes. Rögtön 147

S ZERGEJ LUK JANYENK O

elpusztulna, ha eldobnám magamtól... Azt mondod, a kurátorok kurátora? Végigment a szobán, és háttal nekem megállt az ablaknál. - Milyen jó is fiatalnak és lobbanékonynak lenni! mondta keserűen. - Hinni, hogy a homálynak van szíve, az ellenségnek neve, a kísérletezőnek célja... Nem sokat tudunk Arkanról. Felismerjük az onnan betolakodókat, de mi magunk nem tudunk hozzájuk bejutni. Ellenben az, amit sikerült megtudnunk, semmiképp sem Arkanra utal. Műszaki világ, nagyjából olyan, mint a tiéd. Fejlettségi szintjük sehogyan sem teszi lehetővé, hogy funkcionálisokat teremtsenek, és idegen világokat hódítsanak meg. Ez egyszerűen lehetetlen! Végrehajtók, engedelmes katonák, helytartók a meghódított világokon lehetnek... sőt nemcsak lehetnek, azok is, ebben igazad van. De ezt az egészet valahol kitalálták és megcsinálták! Sem Demoszon, sem Verozon, sem Mindenségen, sem Arkanon... Értelmetlen és buta dolog a végrehajtók ellen harcolni, nem ők a bűnösök, az elpusztultak helyére pedig jönnek újak. Mi képesek voltunk elzárni a világunkat, de ha kitör egy nagyszabású háború, mi sem ússzuk meg szárazon. Az eleven fegyverrel felszerelt gárdisták és a lovagrendek szerzetesei a felkészült, gépfegyveres funkcionálisokkal, tankokkal és repülőgépekkel szemben... Nem, egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy mindenképpen vesztünk. Az a legvalószínűbb, hogy egyszerűen kiirtjuk egymást. Ha legalább azt tudnánk, hogy elpusztul a gonosz is... De nem. Nem tudjuk, hol van a homály szíve, fiatalember. És ezért Mindenség katonái nem mennek harcolni idegen világokra. Egy ideig mindketten hallgattunk. Én a következő szál cigarettát gyűrögettem a kezemben. - Mondja, maguknál miért nők a gárdisták? - kérdeztem végül. - A mi világunkban van a Vatikán, és ott... - Tudok a Vatikánról és a svájci gárdistákról. De a mi világunkban nem száznegyvenhét gárdista esett el VII.

âRÖ K V IL ÁGA

148

Kelemen pápát védelmezve, 29 hanem a karmelita kolostor apácái mentették meg a Konklávé hat kardinálisát. A kardinális visszajött a kutyájáért, a karjára emelte. - Pihenj! - mondta nekem. - Nem tettem jól, hogy nem hagytalak pihenni az út után. De a Konklávé tagjai közül most én vagyok egyedül Rómában, és nagyon szerettem volna beszélni az idegen világból jött vendéggel. Főleg egy volt funkcionálissal. És éppen én foglalkozom Mindenség külső biztonságának kérdéseivel. - Örülök, hogy beszélgethettünk - mondtam. - A várakozás a legrosszabb. És... így is megkönnyebbültem. Még ha meg is tagadta a segítséget. - Nem tagadtam meg a segítséget. Csak elmagyaráztam, miért nem indulnak a katonáink Arkanra vagy Demoszra. De a segítség... a segítség sokféle lehet. Nincs kifogásod az ellen, hogy Marko képviseljen engem melletted? - Természetesen nincs. Nagyon jó beszélgetőpartner. A kardinális alig észrevehetően elmosolyodott. - Igen, tudom...

29

1527. május 6-án főleg német zsoldosokból álló, vezető nélkül maradt, fosztogató, gyilkoló sereg rohamozta meg Rómát és a Vatikánt. VII. Kelemen pápa csak úgy tudott elmenekülni, hogy 189 svájci gárdista fedezte és kísérte, közülük 147-en elestek.

149

S ZERGEJ LUK JANYENK O

11. FEJEZET

A

olyan örömforrás, amely alkalmatlan időben is jelentkezhet. Nem, ez nem Montaigne. Ezt én találtam ki. De ha komolyra fordítjuk a szót, ez valóban így van. Beismerni, hogy szeretek aludni, valahogyan nem ildomos. Szép kis elfoglaltságot talált magának - alszik! Dolgozni kell önmagad és az állam javára. Vagy könyvet olvasni elméd és szíved pallérozására. Vagy lányokkal táncolni a klubban büszkén felfuvalkodva, hogy a sapiensek nemi érdeklődése állandó, tehát a hegyi kecskék násztáncát bármely évszakban gyakorolhatjuk. Az alvás viszont haszontalan dolog. Tiszta időpocsékolás. Nos, nagy ritkán megesik, hogy valaki valami érdekeset álmodik, de kit érdekelnek manapság az álmok most, amikor tele az internet filmekkel, amikor tengernyi internetes játék létezik. Másrészt viszont - kérdezzék meg a reggeltől estig játékba merülő gyereket, le akar-e feküdni aludni! Érdeklődjenek erről annál a diáknál, aki a buliból hazatérve csüggedten nézi kvantumfizika-tankönyvét! Kérdezzék a fiatal mamákatpapákat, akik egész éjjel hallgatják a kiságyból az oá-oát! Az öreget, aki altató nélkül le sem fekszik! Kérdezzék a fiziológiaprofesszort - ő elnyomva az ásítást mindent elmesél önöknek az agykéreg működésének fékező-serkentő folyamatairól, az alvás fontosságáról mind a pszichikai, mind a fizikai egészség szempontjából... Egészében véve az alvás valóban igazi élvezet. Hát még ha kedvére kialudhatná magát az ember! Nagyot aludni unalmas estéken, üres napokon, hosszú, téli éjszakákon Z ÁLOM AZ EGYETLEN

âRÖ K V IL ÁGA

150

pótolva féktelen ifjúságunk évei alatt, vagy a fontos és határidős munkák, vagy az érdekes beszélgetések miatt felhalmozott mulasztást... A kávéfőző után nyúltam, megittam a csészényi maradék, már kihűlt, üledékes kávét. Marko együttérzéssel nézett rám. - Nem akar lefeküdni, Kirill? - Mindjárt. Csak menjünk végig még egyszer a dátumokon! Maguknál most a kétezer-kilencedik évet írják... jó, ezt a számítás hibájának is betudhatjuk... Mikor alapították Rómát? - Krisztus születése előtt a nyolcadik század. - Aha, stimmel. - Nem sok történelmi évszámra emlékeztem, nyomban az iskolai vizsgák után sikeresen kitöröltem őket az agyamból. De azért valami homályosan derengett. - Na és... Julius Caesar? - Igen? - reagált készségesen Marko. - Mi van Caesarral? - Időszámításunk... Krisztus születése előtt úgy ötven évvel megölte Brutus? Marko megrázta a fejét. - Nos, ha nem csal az emlékezetem, Julius Caesar szívrohamban halt meg egy szerelmi légyott idején... Krisztus születése előtt huszonnégyben. - Akkor ez az a pont, ahol világaink történelme szétvált! - jelentettem ki ünnepélyesen. - Annak az embernek a tipikus hibája ez, aki megpróbál eligazodni a rendszer világainak különbségei között mosolyodon el Marko. - Nézzünk valami napjainkhoz közelebbit! - Várj, igazad van... - A Montaigne-kötetre pillantottam. A könyvtáratok... ha a világok közti különbségek ilyen régi és ősi eredetűek... nem létezhetne semmiféle Montaigne, Cervantes, Hugó, Dosztojevszkij... - Ki az a Cervantes? - Don Quijote, ismered? Sancho Panza? - Spanyolok? - érdeklődött Marko. - Ezek mind ismert írók a te világodban? - Micsoda agyrém! - tört ki belőlem. - Ha egy világ elkezd megváltozni, a változásnak radikálisnak kell lennie. A változások egyre és egyre halmozódnak, végül már nem 151

S ZERGEJ LUK JANYENK O

maradhat semmi, ami közös! Milyen országok vannak nálatok? Mi most Olaszországban vagyunk? - A Vatikánban - mosolygott Marko. - A Vatikán pedig Olaszországban van, igen. A Vatikán osztja két részre Olaszországot, Észak- és Dél-Olaszországra. - Percről percre nehezebb... Egyesült Államok? - Afrikai Egyesült Államok? - Amerikai. - Hát... van. - Fejlett ország? - Nagyon. Az egyik legfejlettebb. Kanada persze nagyobb... - Ez őrület! - mondtam szívből. - Oroszország? - Melyik? Északkelet-Oroszország, Délukrán-Oroszország vagy a Szibériai-távolkeleti? Ez konföderáció. Nem bírtam ki, a konyakosüveg után nyúltam. Jó, helyi konyak volt benne, a francia Cognac vidékéről. Az ital nem változott. - Luther? - Az egyház kiemelkedő képviselője. - Lenin? Hitler? Sztálin? Churchill? - Churchill! - Marko megörült. - Híres angol író és filozófus. Szerintem túlságosan unalmas, de... - Miért van ez így, Marko? Van, aki teljesen eltűnt, van, aki másmilyen könyveket írt, van, aki egészen mással foglalkozott életében. Tegyük fel, hogy ez a funkcionálisok műve. Tegyük fel, hogy nem évszázadok, hanem már évezredek óta beavatkoznak. Az ilyen változásoknak teljesen át kellene alakítani a világot, de az csak részlegesen változik! - Pontosan így van. Na és Veroz, ahol nincsen olaj? Ott még a történelem előtti időkben kellett végbemenniük a változásoknak. Globális, geológiai változásoknak. Ugyanakkor Verozon is találkozhatsz ismerős nevekkel és emberekkel, akik ugyanazzal foglalkoznak, mint Demoszon vagy nálunk. Marko magának is töltött konyakot. Részvéttel nézett rám. - Néhány óra alatt akarsz választ kapni olyan kérdésekre, amelyekkel a mi világunk már évszázadok óta viaskodik. Hagyd ezt, Kirill! âRÖ K V IL ÁGA

152

- Lennie kell válasznak - makacskodtam. - Lehet, hogy az orruk előtt van, csak valami porhintés miatt nem veszik észre. - Porhíntés? Elmagyaráztam, mit jelent. - Lehet - hagyta rám könnyedén Marko. - Különbözünk tőletek. Ti műszakiak vagytok, mi biológusok. - Nálunk úgy mondanák, genetikusok... Csak azt nem értem, hogyan tudnak géntechnológiával foglalkozni elektronmikroszkóp meg egyéb műszerek nélkül... - Isten segítségével - mosolygott Marko. - Aha. Meg bizonyára valamilyen medúza segítségével... az „arkangyal szemével”... Marko, azt mondta nekem a kardinális, hogy nem segítenek nekünk. Hogy a katonáik nem védik meg a világunkat. - Mindenki csak olyan világot érdemel meg, amelyet képes a saját erejéből megvédeni - mondta Marko keményen. - Ha elmennénk hozzátok, még ha a legönzetlenebb segítségnyújtás szándékával is, mivel végződne ez? A ti szokásaitok elborzasztanának minket, a mieink titeket. Nálatok rengeteg az ateista; ők elfogadnák a segítségünket? És a muzulmánok? Ráadásul egy olyan ellenség ellen nyújtanánk támogatást, amely nem is nagyon izgat benneteket. - És ha titokban segítenének? - Titokban nem lehet. Ez nem lovagi párbaj lenne a bajvívótéren. Ez háború lenne... a ti városaitok és falvai-tok utcáin. Égni fognak az épületek, asszonyok és gyerekek pusztulnak el... készek vagytok ilyen árat fizetni? Mi megfizettük, de mi magunk döntöttünk így. - Tudja, Marko, kezdem tisztelni magukat - vallottam be őszintén. - Tetszik Veroz is... csak két városban jártam ott, de tetszenek. És a maguk világa... bár még nem ismerem igazán, de szintén rokonszenves nekem. Igazuk van, nem szabad beavatkozniuk. Marko széttárta a karját. - De akkor mi mit csináljunk... - motyogtam. - Rám egyébként egész egyszerűen vadásznak! - Ha akar, maradjon nálunk - ajánlotta Marko könnyedén. - Menedékjogot természetesen biztosítunk magának. Ha akarja, a családjával, a barátaival együtt. Már nem olyan 153

S ZERGEJ LUK JANYENK O

időket élünk, mint amikor a funkciójukkal szakított funkcionálisokat zárt településekre száműzték. Éljen, és örüljön az életnek! Úgy vélem, egy olyan ember, mint maga... a műszaki beállítottságára, a magát jellemző energiára és merészségre gondolok... nem, nem, ne mosolyogjon, magában mindez megvan... feltalálja magát nálunk. - Ez csábító - mondtam. - Becsületszavamra. Szinte nem is ködösítettem. Amikor öt perc múlva ágyba bújtam az egyik nekem kiutalt szobában, nagyon komolyan fontolóra vettem ezt az ajánlatot. Itt az egyház kormányoz, na és? Mégiscsak a hagyományos egyház, a tanítása is ismerős. Senkit nem kényszerítenek, lelkiismereti szabadság van... Nincs televízió! Ez egyenesen remek! Számítógépek... hát ezt persze sajnálom. Viszont micsoda cselekvési lehetőségek! Genetikusnak állok. Kifejlesztem az eleven komputereket! Hiszen már nálunk is széltében-hosszában vitatkoznak arról, lehet-e élő anyagból komputert létrehozni. Itt meg, ahol hőérzékelőket és ultraibolya-detektorokat állítanak elő medúzákból, mindez jóval egyszerűbb. Végül is ez szintén Föld, még ha másmilyen is. Cervantesük nincs, de Swift egész sorozatot írt Gulliverjéből. Mindennek megvan a maga pozitívuma is, negatívuma is... A konyakjuk jó, a dohányzást nem tiltják... a lányok is szépek. Bár ezekre a harcias karmelitákra persze nem vethet szemet az ember... A legbékésebb gondolatokkal aludtam el. Bár meglehet, ehhez hozzájárult az idegen Franciaországból származó konyak is. Kintről behallatszó madárdalra ébredtem. Felemeltem a fejem a párnáról, és értetlenkedve néztem ki az ablakon. Már világos volt, a kék égen egyetlen felhő sem látszott. A nyitott ablakon túl dús, zöld ág ringatózott. Egy aprócska madár - a teste lazúrkék, szárnyacskái málnaszínűek, alig nagyobb, mint a cinke - ült a ringatózó ágon, erősen belekapaszkodva, és énekelt: âRÖ K V IL ÁGA

154

Kopogtat a szeretet, Itt a reggel, felvirradt! Fenn az égen már a nap, Nyisd fel gyorsan a szemed! Vékony hangocskája volt, de nem csipogó. Nagyon kellemesen hangzott, mintha egy lány énekelne valahol messze. Észrevéve, hogy őt nézem, a kismadár felcsipogott, és kissé távolabb ugrott az ágon. Visszaejtettem a fejem a párnára. Ébresztőóra-madár? Vagy ébresztőóra-időjárásjelentő madár? Jó barátom, ébredezz! Dicsérd urad fennhangon: Mily gyönyörű világom! Jó mélyeket lélegezz! - Hess, te szerencsétlen! - kiáltottam. És miután eszembe jutott az oriszultani Andrej szóhasználata, hozzátettem: - Hallgass el, bűn leánya, pihenés mostohája! Ha mást nem is, a hangnemet megértette a madár. Elégedetlenül csiripelve elrepült. De miért csodálkozom? A hullámos papagájok tudnak beszélni? Tudnak. Csak annyit kell elérni, hogy a hangjuk kellemesebb legyen. És megtanítani néhány dalra. Ha csepereg az eső, énekeljék ezt: „Könnyű eső csepereg, öntözi a kerteket.” Ha teljesen beborult, zengjék ezt: „Felleg borítja az eget, vedd fel esőköpenyedet!” Ha meggondoljuk, a barométerrel és légnyomásmérővel ellátott ébresztőóra nem kevésbé meglepő. Felkeltem, kimentem a fürdőszobába. Lezuhanyoztam - a vízesésként testemet végigverő vízsugár rendkívül kellemes volt. Otthon ki kell hajítani a francba a zuhanyt az összes lyukacskájával, a közönségesekkel meg a masszázsfejekkel együtt, és slaggal tusolni...

155

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A nappaliban terítettek nekem reggelihez. Egy nagyon komoly kinézetű, fiatal szakács szolgálta fel - az volt a benyomásom, nagyon nyugtalanítja, ízlenek-e nekem a meleg zsömlék, a friss, lágy sajt, a lágy tojás, a kapucsínó és a frissen facsart lé. Meglepetésemre nem gyümölcs-, hanem zöldséglé volt - éreztem benne a paradicsomot, a céklát, a zellert, s a sűrű folyadék tetejét apróra vágott zöldfűszer borította. Meglepően finom volt, bár én zellert nem tettem volna bele. Még jobban tetszett, hogy nem egyedül reggelizem. Marko nem jött el, viszont megjelent az előző napi káplárlány, most nem uniformisban, hanem hosszú, fehér ruhában. Mellesleg a yorkshire-ja fürgén ügetett a nyomában. - Jobban szeretne egyedül reggelizni, Kirill? - érdeklődött, mint egy jó ismerős. - Vagy csatlakozhatom? - Az nagyszerű lesz - örültem meg. És nem álltam meg bók nélkül: - Nagyon jól áll magának... a civil ruha. Egyébként a hétköznapi viseleten kívül a lány egy kevés sminket sem vetett meg, a szája láthatóan ki volt rúzsozva. Nyakán pedig szokatlan, de nagyon szép nyakék csillogott: apró, egymásba kapaszkodó aranyméhecskék. - Köszönöm. - Bókomat mosollyal fogadta. - A tanulóévek alatt nagyon szigorú ruhákat hordtunk. így illik. Szolgálatban egyenruhát viselünk. De most szabadidőm van. Jaj, de neveletlen vagyok! A nevem Elisa. Odatoltam egy széket a lánynak, és azon kaptam magam, hogy egy kicsit izgulok. Természetesen sokkal kellemesebb társaságban reggelizni. De ki tudja, miféle illemszabályokat kell itt betartani az asztalnál? Lehet, hogy ha nem segítek Elisának cukrot tenni a kávéjába, vagy leszedni a tojás héját, halálosan megsértem vendégszerető házigazdáimat. De még ha vétettem is az illemszabályok ellen, a lány ennek semmijeiét nem adta. Sőt, lehetővé téve, hogy szó nélkül, nyugodtan megreggelizzem, többnyire ő vitte a szót az asztalnál. Azzal a teljesen odaillő visszaemlékezéssel kezdte, hogyan zajlottak a reggelik a kolostorban, ahol abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kitanulhatta a gárdistaságot. Az elbeszélés ezután természetes módon kanyarodott magának a kolostornak a bemutatására, ahol a seregnyi vidám kislány kitanulta a közelharc művészetét, âRÖ K V IL ÁGA

156

mesteri fokon elsajátította a lándzsa és „a többi különleges eszköz” használatát. Amikor pedig Elisa elmesélt egy anekdotát egy apáca tanárnőjükről, a lándzsáról és a harci felkészítés menetét ellenőrizni odaérkezett, túlságosan szőrszálhasogató kardinálisról, félrenyeltem a kávét, és teli torokból, harsányan felnevettem. - Sosem hittem volna - mondtam, miután kihahotáztam magam -, hogy maguknál is használják a fallikus szimbólum kifejezést. Az volt a benyomásom, hogy a maguk társadalma puritánabb. - Mi az, hogy puritán? - Nos... nálunk voltak ilyenek. Röviden fogalmazva olyanok, akik nagyon szigorú szabályokat követnek. - A hitnek nem kell álszentnek lennie - mondta Elisa, leharapva a zsemléből egy kis falatot. - Meg kell őriznem a szüzességemet mindaddig, amíg szolgálok, ez szent kötelességem. De ez nem jelenti azt, hogy ne érdekelnének a férfiak és nők közti kapcsolatok. Három év múlva letelik a szolgálatom, és valószínűleg nem térek vissza a kolostorba. Férjhez akarok menni egy derék emberhez. Tudja, a gárdistalányok nagyon jó partinak számítanak. - Elhiszem. És a kutyát is magával viszi? - Természetesen - borzolta meg apró kísérője bundáját. Nem fogadnak el más gazdát. Így Funtik velem él majd tovább. Elismerően csóváltam meg a fejemet. Micsoda pásztori világ ez! Alighanem a mi Földünk a legszabályozatlanabb, legtrehányabb valamennyi lakott világ közül! - Felkínálták nekem, hogy maradjak maguknál mondtam. - Ha maradok, három év múlva meghívom egy jó étterembe vacsorázni. - Szeretem a jó éttermeket - mosolyodott el Elisa. Hívjon meg! Veszély fenyegeti? - Hát... úgy valahogy - bólintottam. - Konfliktusba keveredtem a funkcionálisokkal. - Azok undorítóak - mondta a lány keményen. - Maradjon nálunk, mi megvédjük! Szomorúan arra gondoltam, ha Elisa megtudja, hogy magam is volt funkcionális vagyok, az esélyeim alaposan 157

S ZERGEJ LUK JANYENK O

megcsappannak. De hát ő lenne az egyetlen Elisa Olaszországban? - Persze kár, hogy maguknál egyáltalán nincs technika - jegyeztem meg. - Utazni kényelmesebb repülőgépen, a telefon is hasznos holmi... - Nem tudom, mi az a repülőgép, bár sejtem a szó értelmét - bólintott elgondolkodva. - De hát egyelőre nem ismeri a mi világunkat. Hátha talál itt valamit, ami megtetszik. - Már találtam - bókoltam megint. Valahogy formában voltam. - Ebéd után várja magát a Kis Konklávé. - Elisa ezúttal figyelmen kívül hagyta, amit mondtam. - Eljön magáért a kísérők csoportja, de én is itt leszek. Marko azt mondta, magának kell egy ismerős, hogy ne izguljon, de neki el kellett utaznia. - Értem... Még arra sem volt érkezésem, hogy megsértődjek, amiért egész barátságos csevegése csak egy parancsnak volt köszönhető, mert Elisa szerényen lesütötte a szemét, és hozzátette: - Nagyon örülök, hogy nekem jutott a nagy megtiszteltetés, és a barátja lehetek a mi világunkban. Egészében véve a reggeli és az utána következő idő nagyon kellemesen telt. Elisa jelenlétében nem kockáztattam meg, hogy rágyújtsak, ezért átmentünk a könyvtárba, és a földi, pontosabban demoszi és mindenségi szerzők műveit hasonlítgattuk össze. Elisa eléggé olvasottnak bizonyult, sőt olvasottabb volt, mint én. Találtunk még néhány eltérést - itt nem létezett Dániel Defoe nevű író, vagy legalábbis nem volt nagyon ismert, Dumas-nak pedig nem volt A három testőr című regénye. Ez engem nagyon lehangolt, és nekiláttam, hogy elmeséljem a lánynak a regény cselekményét, igyekezve finomítani a három testőr és d’Artagnan ellenségeskedését Richelieu bíborossal. Az egészből valami olyasmi kerekedett ki, mint a polgárháborúról szóló szovjet könyvek mai, gyerekek számára átdolgozott változatai, amelyekből teljesen eltüntették a forradalmi pátoszt és az ideológiát. Valamiféle formális fehérek harcolnak valamiféle formális vörösök ellen, az egyik csoportot tekintsük jónak, âRÖ K V IL ÁGA

158

mert éppenséggel az ő kalandjaikat meséli el a szerző, a többieket rossznak, mert a jókat igyekeznek korbáccsal elverni, néha még le is lőni. A három testőr pompásan viselte az adaptálást. Elisa lelkesedett, és kijelentette, hogy ez a remek történet nagy sikert aratna. És hogy én például le is írhatnám, amit elmeséltem, és kiadathatnám mint irodalmi átdolgozást. Elkerekedett a szemem ettől a javaslattól. Valóban, miért is ne ajándékozhatnám meg egy egész világ fiataljait a négy barát csodálatos kalandjaival? Melnyikov kellene ide, az író, ő itt szárnyakat kapna! És Kotya számára micsoda pálya nyílna! Illan megtiltotta neki, hogy erotikus históriákat írjon, de az írói vénát nem lehet valakitől elvenni. Ő lehetne itt minden korok és népek legnagyobb tollforgató-ja, ha felhasználná azokat a történeteket, amelyek a sors iróniája folytán ebben a világban nem születtek meg... Apropó, a sors iróniája. Filmeket is el lehetne mesélni, vagy színdarabbá átdolgozni. Tessék, még egy szabad pálya! Azok a szerencsétlen, szorgos grafománok pedig, akikkel csurig az internet! Ahelyett, hogy saját történetecskéiket agyalnák ki a szerény ifjúról, aki egy idegen világba kerül, ahol kiderül róla, hogy a tündérnemzetség leszármazottja, kitanulja a mágiát és harcba indul a Fekete Úr ellen, közös erővel újramesélhetnék Stevenson, Cooper, Mayne Reid, Tolkien, King és más népszerű regényszerzők műveit. Tolsztojjal vagy Shakespeare-rel persze ez a mutatvány nem működne, náluk nagyon sok minden nem a cselekménytől, hanem az írni tudástól függ. De a kalandregények, krimik, fantasztikus írások fájdalommentesen átvehetők lennének... Annyira belemerültem a beszélgetésbe és elmélkedésembe, hogy észre sem vettem a kardinális megjelenését. Csak akkor szembesültem vele, hogy már nem vagyunk magunk a könyvtárban, amikor Elisa felpattant, és feszesen kihúzta magát, civil öltözéke ellenére is teljesen katonás benyomást keltve. Rudolf az ajtóban állt, karján öreg kutyájával. Mögötte két gárdista-egyenruhás lány. - Jó reggelt, Elisa! Jó reggelt, Kirill! - A kardinális tekintetét nyugtalannak láttam. Bár az is lehet, hogy az 159

S ZERGEJ LUK JANYENK O

„angyalszem” ma elégedetlen a reggelijével... - Hogyan aludt? A kérdés nyilván nekem szólt, mivel Elisa hallgatott. - Köszönöm, jól. Egy vidám madárka ébresztett. - Ja igen... - Rudolf arcán egy mosoly árnyéka suhant át. Itt minden hálószobához tartozik egy... úgy vélem, ez fölösleges luxus, faluhelyen egy-kettő elég az összes házhoz... Nagyon, nagyon jó. Indulnunk kell a Konklávéhoz. Elisa figyelmeztette? - Igen, excellenciás uram. - Menjünk... - Egy pillanatig habozott. - Igen, Elisa, maga is jöjjön utánunk! Messze van az egyenruhája? - A kaszárnyában. Elmehetek... - Nem, nem kell. Ne vesztegessük az időt! Ahogy a kardinális azt mondta, „ne vesztegessük az időt”, felért egy paranccsal, hogy igencsak szedjük a lábunkat. Rohamtempóban elhagytuk az épületet - nem is csodálkoztam látván az udvaron a kétlovas hintót és a négy lovas gárdistát, akik még két vezetéklovat tartottak vezetőszáron. Én, a kardinális és Elisa beszálltunk a hintába; hat papagájszín mundérba bújt lány kísért minket, tökéletesen követve a klasszikus harci védelem szabályait: ketten előttünk, ketten mögöttünk, egy-egy pedig a hintó két oldalán. Már semmi kétségem sem lehetett: feszültség van a levegőben. Még a kardinális karján tartott öreg kutya sem aludt. Figyelmes, egyáltalán nem kutyára jellemző pillantással nézett rám. - Történt valami, excellenciás uram? - Nem álltam meg, hogy meg ne kérdezzem. A kardinális nagyot sóhajtott. - Igen. És jogod van tudni... Ki tudott arról, hogy Mindenségre jössz? - A barátom, Kotya. Cebrikov vámos a Földön... a Demoszon. Andrej vámos a Verozon. Azt hiszem, Cebrikov nem tudta, hová megyek tovább... - Nem nehéz kitalálni, ha a vámhivatala a mi világunkra nyíló egyetlen kapu közvetlen közelében van... - A kardinális elfintorodott, amikor a hintónk nagyot zökkent egy kőre hajtva. - Nem, ezzel nem jutunk semmire. Hajói értem, az arkaniak képesek nyomon követni a világok közti mozgásodat. âRÖ K V IL ÁGA

160

- Valószínűleg igen. A Földön biztosan követtek. - Két órával ezelőtt arkani parlamenterek érkeztek hozzánk. Összerezzentem. - Ez néha előfordul - folytatta a kardinális. - Nagyon reméltem, hogy megint a békekötésről akarnak tárgyalni, vagy cserét ajánlanak... - Elakadt, de én már biztos voltam abban, amit kitaláltam: nemcsak Arkan küldte ügynökeit idegen világokra, Mindenség is meg tudta ezt tenni. Egyébként most nem ez volt a legfontosabb. - Rólam volt szó? - kérdeztem. - Igen. Visszakövetelik, ami az övék. A funkcionálist, aki terrorcselekményt hajtott végre Arkanon, megölt egy asszonyt Demoszon, elrabolt egy nőt a nirvánái gyógykezelő táborból... - Terrorcselekményt? - ordítottam. - Engem lőttek nagy kaliberű géppuskával! Gyógykezelő tábor? Koncentrációs tábor! A kardinális egyetlen kézmozdulattal leállított. - Ez nem fontos. Neked hiszek, nem nekik. A bűnlajstromod még vagy egy tucat pontot tartalmaz: idegen tulajdon megsemmisítése, egy arkani polgár megalázása rasszista alapon, és így tovább, és így tovább. Mindez egyáltalán nem fontos. Az a kérdés, mit tegyünk. - Fenyegetőznek? - kérdeztem komoran. Szerettem volna Elisára nézni, de attól féltem, rémületet vagy undort látok a szemében. - Természetesen. Azzal, hogy elpusztítják az ő világaikon tartózkodó valamennyi emberünket. Mellékelték a listájukat is. Nagyon pontos, teljes lista. Továbbá... a béke-szerződés felbontásával. - Békeszerződésünk van a funkcionálisokkal? - kérdezte Elisa csodálkozva. - Igen, káplár - mondta a kardinális lágyan. - Van. Emlékeztethetsz arra, hogy minden ügylet az ördöggel bűnös dolog, és erre nem tudok neked mit felelni. De ez a szerződés már sok évtizede létezik... - Képesek legyőzni magukat?

161

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Becsületes harcban? Remélem, hogy nem. De... nekünk nincs atombombánk, Kirill. Mit képes szembeszegezni a pokoli tűzzel az eleven hús? - Halhatatlan lelkét - válaszolta Elisa. A jelek szerint a paktum híre jobban megrázta, mint az igazság valódi természetemről és bűneim listája. A kardinális hallgatott, lehunyt szemmel gondolkozott. Azután felsóhajtott: - Igazad van, kislányom. Remélem, a Konklávé osztja a véleményemet... - Megszabtak valamilyen határidőt? - kérdeztem. - Három napot adtak. - Akkor miért ez a rohanás? - néztem végig a hintón. - A funkcionálisok rendkívül rugalmasan értelmezik a határidőket - mosolygott keserűen a kardinális. - A gondolkodási idő egy dolog. Hogy megpróbáljanak téged erővel elkapni, egy egészen másik. Ha ennyire fontos vagy nekik, nem akarok kockáztatni. A Vatikán fellegvárában nagyobb biztonságban leszel, mint egy magányos villában. - Mi ez, letartóztatnak? - Ha akarod, elviszlek a Verozra nyíló portálhoz. Úgyis arra megyünk. Ugyanahhoz a portálhoz, amelyen át az arkani parlamenterek jöttek. Széttártam a karom. Nem, természetesen nem akarom... - Nem letartóztatunk - mondta keményen Rudolf. Védőőrizetbe veszünk. Ez alkalommal a hintó ablakai nem voltak elfüggönyözve. Arra fordultam, és komoran figyeltem az idilli tájat. Nehéz volt megítélni, hogyan helyezkedik itt el egymáshoz viszonyítva Róma és a Vatikán. Ez utóbbi valahol külön terült el: nem a városon hajtottunk keresztül, hanem egy kőburkolatú elkerülő úton. Messziről nem tudtam kivenni az építészeti jellegzetességeket, de meglepetésemre az Örök Város még ebben a világban is rendelkezett a külterületen néhány magas építménnyel. Nem felhőkarcolók voltak, nem üvegből, acélból és betonból emelt oszlopfélék, de semmi építészetileg szokatlan vonást nem mutattak. Valószínűleg ilyen, még megszokottnak mondható, külön épületkategóriába nem sorolható, túlméretezett házakat âRÖ K V IL ÁGA

162

emeltek az USA-ban, mielőtt beleszerettek volna a felhőkarcolókba. - A biztonság kedvéért megyünk a városon kívül? kérdeztem. - Igen - vetette oda röviden Rudolf. Majd néhány másodperc múlva meg is magyarázta: - A városlakók biztonsága érdekében. Nem mondhatnám, hogy szavai fokozták volna optimizmusomat. De az út továbbra is békésen kanyargott a narancsligetek között, a földeken emberek dolgoztak, a hintót meglátva visszafojtott lélegzettel néztek utánunk. A nagy ritkán feltűnő villák nyugalmat árasztottak. Néhány hintó jött szembe velünk, de többnyire megrakott szekerekkel találkoztunk, amelyekbe sovány, hosszú szarvú, meglepően fürge mozgású bikák voltak befogva. Messziről odalátszott a Szent Péter-székesegyház kupolája - visszatértünk a kardinálisok lakhelyére. A feszültség fokozatosan enyhült. - Nem aggasztja önöket, hogy éppen a Konklávé udvarán van az átjáró egy másik világba? - kérdeztem. - Ha egyszer csak kigördül rajta egy tank, mit tehetnek ellene a kutyás hölgyek? - Tank nem jöhet át rajta - felelte Rudolf. - Tényleg nem sokáig voltál funkcionális, Kirill... A portálok maximális mérete korlátozott. Ha jól értjük, a megnyitásukhoz szükséges kapacitás exponenciálisan nő, egy tank méretének megfelelő megnyitása lehetetlen. Egy világ teljes energiakészlete kellene hozzá. - Ez jó - mondtam. - De vannak egészen kis méretű atombombák is... és még csak nem is kell az ajtóig elvinni őket. Rudolf hallgatott. Gondolom, tisztában volt vele, hogy az egyetlen megsemmisített vámtornyot termonukleáris robbantással törölték el világom felszínéről - és ez a robbanás egy egész hegyet emelt Arkanon, ahová a portál nyílt. - Én a maguk helyében gondoskodnék... - folytattam. - Miről? A portál megsemmisítéséről? Nekünk nincs bombánk, mi legfeljebb kővel tudnánk beborítani a tornyot, vagy betonnal leönteni. - Vagy átvihetnék a Vatikánt máshova. 163

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Minek? Hogy a gigászi munka után az arkaniak nyissanak egy új átjárót, egyenesen az új rezidenciához? Ha betömik a patkánylyukat, a patkányok kiásnak egy másikat, mellette. Akkor már jobb csapdát állítani. Elhallgattam. Ostobaság okosabbnak gondolni magunkat másoknál. Ha a kardinálisok eltűrik a másik világra nyíló átjárót közvetlenül szentélyük mellett, nyilván okuk van rá. - Ismétlem, megőrizted a szabadságodat. Elvihetünk a portálhoz - mondta a kardinális. A hintó közben beért a városba, nem tudom, Rómába-e, vagy a Vatikánba. Az út egyenletesebbé vált. - Na azt már nem! - tiltakoztam. Rudolf felsóhajtott. - Kár. Azt reméltem, beleegyezel, és a problémáink maguktól megoldódnak. Ránéztem a kardinálisra. Mosolygott. De minden tréfában van egy adag igazság, és ebben kétségtelenül nagy volt ez az adag. - Borzasztóan sajnálom, hogy elkeserítettem... - kezdtem. De ebben a pillanatban olyan hang hallatszott elölről, amilyen ebben a világban még nem volt, nem is lehetett. Egy géppisztolysorozat tompa, szapora kattogása.

âRÖ K V IL ÁGA

164

12. FEJEZET

A

TÖRTÉNELEM TELE van annak példáival, hogy egy technikailag fejletlen civilizáció legyőzi a fejlettebbet. A barbárok meghódították Rómát, Dzsingisz kán hordái Oroszországot, Kuba megvédte függetlenségét az USA ellenében, az afgánok helytálltak az angol és a szovjet csapatokkal szemben is. Lényegében bármely háború elsősorban ideológiák harca, és csak ezt követően a tüzelés gyorsaságának, a vasak gyilkoló erejének versengése. Az ideológia pedig, bármily furcsa, olyan dolog, amely annál erősebb, minél primitívebb, minél közelebb áll a társadalom alapértékeihez: a terület megvédéséhez, a hit oltalmazásához, ahhoz, hogy akár meghalni is kész legyél a „törzs” védelmében. Az óriási szuperhatalom, az Egyesült Államok számára egymillió ember pusztulása egy háborúban már elfogadhatatlan. Egy aprócska totalitárius vagy vallási rendszerű állam számára a millió legfeljebb váltópénz. Minden a hiten múlik. De itt mindkét félnek megvolt a maga hite. Arkannak is, amely a maga funkcionálisokról szőtt utópiáját építgette, és igyekezett ellenőrzése alatt tartani a többi világot. Mindenségnek is, amely képes volt kiépíteni egy teokratikus szuperhatalmat, amely annyira szilárd volt, hogy még a lelkiismereti szabadságot is megengedte. Ráadásul itt a műszaki elmaradottság sem játszott döntő szerepet. Arkannak technikája volt, Mindenségnek biotechnológiája. Úgy festett, a fantasztikus írók régóta folyó vitája arról, melyik a progresszívebb és életképesebb, a szemem láttára fog eldőlni.

165

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Az ördög vigye el, egyetlen porcikám sem kívánt volna jelen lenni ennél az eseménynél! - Kifelé! - ordította a kardinális váratlan hangerővel. - Kiszállni, gyorsan! Kiugrottam a hintóból, és három ágaskodó ló közé szorítva találtam magam. Nagyon, nagyon kellemetlen érzés egy mai városlakó számára! Láttam, hogy a lányok virtuóz módon bánnak lovaikkal, és csak azért tömörültek a hintó körül, hogy testükkel - a sajátjukkal és jószágaikéval fedezzék kiszállásunkat a fogatból. Mégis félelmetes volt. Nyomomban golyóként süvített ki Elisa kutyája, és a lábamnál forgolódott. Utána Elisa ugrott ki, és segített a kardinálisnak kiszállni. Néhány másodpercre mozdulatlanná dermedve néztük a templom kupoláját. Az utca, amelyen a hintó haladt, úgy százméternyire egy magas, fehér falba nyíló, széles kapuhoz vezetett. A kapu éppen lassan becsukódott, emberek futottak szét előle, talán zarándokok, talán koldusok, akik menekültek szokott helyükről. Ismét felugattak a géppisztolyok, most már több is. Az volt az érzésem, hogy a lövések hangja időnként mintha elakadna, de egy pillanat múlva egyre újabb és újabb fegyverek szólaltak meg. Még magam elé is képzeltem, hogyan megy mindez végbe, hogyan özönlenek ki a tárt kapun a hihetetlenül felgyorsult, golyóálló mellényes katonafunkcionálisok géppisztollyal a kezükben... Szemből pedig rájuk rontanak az aprócska, rettenthetetlen kutyák, nekiesnek a torkuknak, az arcuknak, a kezüknek, futnak a tarka egyenruhás, fiatal lányok naiv és nevetséges lándzsáikkal... - Miért késlekednek...? - nyögött fel Rudolf. - Na... na... A fal fölött hirtelen valami teljesen váratlan, idegen dolog jelent meg - egy ember sötét alakja, aki mintha egy füstoszlopot nyergeit volna meg. Utána egy második, harmadik. A kardinális sietve keresztet vetett. Akaratlanul megismételtem mozdulatát, bár tisztában voltam vele, hogy nem pokolbéli ördögöket látok, csak arkani deszantosokat, hátukon egyszemélyes rakétával. Ezután valami tökéletesen elképzelhetetlen dolog történt. A Szent Péter-székesegyház kupolájáról egymás után kezdtek leválni a kő sárkánykígyók. Egyébként miért gondoltam, âRÖ K V IL ÁGA

166

hogy kőből vannak? Szárnyukat kitárva a sárkányok, mint valami rémfilm megelevenedett szereplői, súlyosan repülve a deszantosok felé indultak. Megint felugattak a géppisztolyok. Az egyik sárkánykígyó bukfencet vetett a levegőben, és elnyújtott vijjogással lezuhant. De jóval több sárkány volt, mint ahány deszantosnak sikerült felszállnia. Kővé dermedve néztem ezt az apokaliptikus légi csatát, a levegőt megtöltötte a karmoktól szétmarcangolt emberek sikolya és a rakéták csóváitól lángba borult sárkányok vijjogása. Mik lehettek eredetileg ezek a szerencsétlen madarak, amelyeket a Vatikán mozdulatlan őreivé alakítottak át? Sasok, denevérek, feltámasztott Pterodactylusok? Hangos dörrenés hallatszott. A falon túl por- és füstoszlop emelkedett a magasba. A talaj rengett a lábunk alatt, a házakban csörömpöltek az ablaküvegek. Azt gondoltam, az arkaniak tüzérséget vetettek be a portálon keresztül, de Rudolf felkiáltott: - Na végre! - Mi ez? - kérdeztem. - Megsemmisíteni nem tudjuk a vámos tornyát - mondta a kardinális. - De az most száz méter mélyen van, egy tárnában, fentről leöntve kén- és salétromsavval. Uram... légy irgalmas szolgáidhoz, akik életüket adták érted... - Ne állj itt, mint egy sóbálvány! - lökött meg Elisa. - Futás! Nyilvánvalóan tovább akartak menni, a Vatikán falai felé. A szent városhoz, amely egy kőfejtőre épült, és amely az arkaniak számára kelepcévé vált - valamint a deszantosok, a gárdisták és a sárkánykígyók közös sírjává. Ha nem tudod betömni a patkánylyukat, süllyeszd el és fojtsd meg! Nem, nem tudtam elítélni az itteni világ urait. El kellett dönteniük, hogyan vegyék fel a küzdelmet az ellenséggel szemben. Már csak azért is, mert megjelenésem kiélezte a szembenállást. De akaratlanul is eszembe jutott Andrej, a vámos otthonos kis órásműhelye, az órái, amelyekben a nem létező kakukkok helyett fából faragott varjak vannak, ő maga, akinek szóhasználata keresetten ünnepélyes, és aki keleti köntöst visel. 167

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Az atomrobbanás megsemmisíti a portált. És a sav, amelybe belemerült a torony? Nagyon szerettem volna hinni, hogy másik világokon megmarad. És megszabadulva nem kívánt kijáratától egy olyan világra, amely fellázadt a funkcionálisok ellen, a vámos nyugodt életet élhet, bütykölgetheti óráit arról vitatkozva a „muszlimokkal”, melyikük hite jobb... Rohantunk végig az utcán. Zavart a lovas őrség, amely igyekezett minden irányból fedezni minket. A kavargó színektől vibrált a szemem, és akaratlanul is az jutott eszembe, hogy dekorativitásuk mellett a tarka egyenruháknak van még egy előnyük - lekötik a gárdistákra támadók figyelmét. A kardinális már alig kapott levegőt. A kora is zavarta, és díszes öltözéke is. Talán jobb lenne a hintón menekülni? Lehet, hogy nincs is értelme rohannunk? A deszantot likvidálták, a támadás összeomlott, nincs több ellenség? És ekkor olyasmit pillantottam meg, ami mellett eltörpültek a reaktív hátizsákos arkaniak is, a megelevenedett sárkányok is, a vámhivatal alatt feltáruló pokol is. Láttam, hogyan nyílik meg egy portál. A házak itt szorosan egymáshoz simultak, nem voltak túl magasak, két-három emeletesek, kifelé nyíló zsalus ablakokkal, az utca fölé kiugró, díszes vasrácsú kis erkélyekkel, köztük szűk mellékutcákkal, udvarokra nyíló, boltíves kapukkal. Az egész olyan szorosan összesimult, annyira összecementezte az évszázadok pora, hogy első pillantásra nem is igen lehetett megkülönböztetni az egyes épületeket. Most viszont megmozdult előttünk az utca. Mintha a tejfogakat széttolva kinőtt volna az ínyből egy végleges fog - úgy tört elő két régi épület között egy új építmény, eltolva a falakat, lemállasztva a vakolatot. Nem neveztem volna toronynak, háznak még kevésbé. Egyszerűen durván vakolt fal volt, helyenként kilátszottak a téglák. De ez a fal egyre szélesebb lett, eltolta a szomszédos házakat, ablakok jelentek meg rajta az első és második emeleten, a földszinten pedig egy ajtó. Egyelőre nagyon keskeny volt, talán húsz centi széles, mint egy rosszul beállított tévé képernyőjén âRÖ K V IL ÁGA

168

kétoldalt összeszorított kép. Nagyon-nagyon keskeny kis ajtócska, legfeljebb Alice, Carroll meséjének hősnője tudott volna átfurakodni rajta, de ő is csak akkor, ha igen sok ideje koplal, régen evett volna varázsgombát, régen ivott volna a bűvös üvegcsékből. - Vámhivatal! - kiáltottam odamutatva. A gárdisták lovaikat megsarkantyúzva a születő portál felé vágtattak. Ők is meglátták! A fal kipúposodott, az erőfeszítés paroxizmusában tolta szét a házakat. Méltatlankodó roppanással törtek szét a szomszéd ház balkonrácsai, egy elszakadt kötélről lebegve hullott az úttestre a mosott ruhanemű. Az erkélyajtóban megjelent egy pongyolát viselő, kövér asszony, és zavart pillantását le sem véve rólunk kezdte feltekerni a kötelet, hogy mentse a száradó holmit. A vámhivatal ajtaja tágulni kezdett, elérte a normális szélességet. És sarkig kitárult. Három ember - az egyik térdelt, a másik kettő fölötte állt - kidugta az utcára géppisztolya csövét. Megláttam sötétített üveg mögé rejtett arcukat - a deszantosok lebocsátott védőüvegű sisakot viseltek. Szegény harci yorkshire-ek... Az úttestre vetettem magam, fejemet karommal védve, mintha tenyerem megállíthatná az ólomgolyókat. Felbőgtek a fegyverek. Süvítettek a golyók, eleven húsba csapódva. Felnyihogtak a haldokló lovak. A levegőben felvillantak az elhajított dárdák. Egészen végig azt reméltem, hogy ez a jelmezbálba való fegyver hirtelen valami hatalmasabbá válik, akár a templom sárkánygyíkjai. De ezek csupán dárdák voltak. Csak nagyon hegyesek. Az egyik az üveget átütve beleállt az egyik deszantos fejébe, aki összeesett még egyre tüzelve, de már a torony belsejében. Két másik a térdelve tüzelőt szögezte a földhöz. A harmadik megúszta, és tovább lőtt. Láttam, hogyan esnek el egymás után a gárdistalányok - az a három, akik a portált ostromolták. Ketten a kardinálist vezették el, közben a testükkel fedezve őt. Engem is talpra rántottak - Elisa és az őrség harmadik tagja. 169

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Gyerünk innen! - Elisa letépte a nyakáról mutatós nyakékét, és a portálra hajította. Ez viszont már valódi meglepetés volt. Az aranyméhek életre keltek. Elváltak egymástól. És zümmögő felhőcskeként zúdultak be a portálba. A bent ezt követően felhangzó üvöltések azt a gondolatot sugallták, hogy a világon minden jelentéktelen vacakság - a méheket kivéve. A yorkshire-eket nem vettem rögtön észre. Nem rohantak rá szemből az ellenségre, ahogyan vártam volna. Két falkára váltak szét, és mozdulatlanná dermedve simultak a falhoz az ajtó két oldalán. Vártak. Őszintén reméltem, hogy az arkaniaknak nem jutott eszébe hátsójukat is páncéllal védeni. A támadás összeomlott. Nem tudom, minek volt köszönhető - a lányok öngyilkos bátorságának, a felbőszült yorkshire terrierek ostromának vagy végül mégis Elisa nyakláncának. Alighanem ez utóbbinak: a torony belsejében nem szűnt meg az üvöltés és az el-elfúló kiáltások, bár még mindig kattogtak a lövések, így arra kellett gondolnom, hogy a félőrült deszantosok a méheket lövik géppisztolyukkal. De az volt a legfőbb baj, hogy a Vatikán fala felé vezető utunkon új, fürgén mozgó alakok jelentek meg, felidézve emlékezetemben életem nem legszerencsésebb napját - arkani látogatásomét... - Ide! Az egyik lány berúgott egy ajtót. Nem tudom, minek köszönhetően ment ez ilyen könnyen - az erejének, az edzéseknek vagy az Itália enyhe éghajlata miatt gyengécske ajtónak. Berontottunk valakinek a házába. Egy asszony, testével fedezve két kicsi gyermekét, felkiáltott. A kardinális menet közben keresztet vetett rá, és értékes tanáccsal kísérte az áldást: - Rejtőzzetek el, gyorsan! A lányok már bezárták az ajtót, és elé vonszoltak egy jókora, régi tálalószekrényt. Szerintem ez ostobaság volt, mivel az ablakok változatlanul védetlenek maradtak. - Van másik kijárat? - kérdeztem az asszonyt, aki már betuszkolta a gyerekeket egy másik szobába. Elisa felelt: âRÖ K V IL ÁGA

170

- Természetesen van. Azt hitted, hagyjuk magunkat egérfogóba csalni Róma utcáin? Indulj! Egy folyosó. Egy ajtó. Konyha, a tűzhelyen rotyogó lábos. Az ablakot kitörték, lövések hangzanak. A földön csúszós spagettiszálak és egy törött tányér. Hirtelen rádöbbentem, már csak öten vagyunk. Egy lány hátramaradt, fedezni visszavonulásunkat. - Ereznek téged, Kirill - nézett rám együtt érzőén a kardinális. - Ha nem tudunk elrejteni... Elisa! - Értettem - válaszolt a lány. Én is értettem, de nem tetszett a dolog. Egy újabb folyosó. Ajtó - forgácsokra szakadva Elisa csapásától. Szűk utcácska, amely fölött szinte összeérnek a háztetők. Nem futottunk - nehéz lett volna itt futni. És Rudolf is alig kapott levegőt. - Miért vagy te... ennyire fontos? - kérdezte lihegve. - Istenem... ha tudnám a választ! - Milyen kérdésre? Hogy megöljenek-e, vagy ne? kérdeztem menet közben. A kardinális nem felelt, de elvétette a lépést. Ismét felugattak a lövések - és az életre kelt sárkányok vijjogása. Elképzeltem, hogyan festhet ez az egész Vatikán istenfélő lakónak szemében. Itt a világ vége, ez nyilvánvaló... - Még száz méter, és jobbra - mondta Elisa. - Ott van a rendőrségi laktanya. Ott már könnyebb lesz. Tartson ki, excellenciás uram! A kardinális megállt, és a lányra nézett. És hirtelen ezt mondta: - Én... visszavonom a parancsot. - Akkor is, ha foglyul ejtik? - Elisa futó pillantást vetett rám. - Ha a kételynek csak az árnyéka is felmerül... - Nem fejezte be. Keresztet vetett. És felém fordult: - Kirill... Találd meg a homály szívét! Még az abszolút rossznak is kell hogy szíve legyen. Csak bólintottam. Megint gyors lépésekkel haladtunk tovább. Az elöl haladó gárdistalány az útkereszteződésnél kipillantott a sarok mögül. 171

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Körülnézett, majd intett nekünk. A nyomában kiértünk egy házak közötti kis térre. A nem működő szökőkút mellett vérző, eltorzult test hevert - egy az égről leszedett sárkánykígyóé. De ellenséget nem láttunk. - Valami... valami... nincs rendben - suttogta a kardinális körülnézve. A karján tartott kutya hirtelen felmordult, megrázta magát, felemelkedett. Orrát a levegőbe emelte. És vicsorogva, lassan a teljesen üres virágágyás felé kezdett kúszni. Az ágyás le volt taposva, mintha hosszasan fetrengtek volna rajta verekedve. De ellenség nem volt... Nem volt. Nem volt látható! - Ez csapda! .- kiáltottam fel, elkapva és félrehúzva a kardinálist. Hiba volt feltételezni, hogy Arkan technikai színvonala azonos a mi Földünkével. Elvben már a működőképes reaktív háti szerkezetek is ezt bizonyították, amelyek megalkotásán a mi vezéreink több évtizede törik magukat, de eddig a hatalmasok lenyűgözésére alkalmas, látványos játékszereknél nem jutottak tovább. Arkan fegyvertára Nagy Sándoraink és Napóleonjaink még egy megvalósult álmát tartalmazta: a láthatatlanságot. A kis gyepfelület fölött mintha reszketeg, áttetsző takaró lebegett volna - és a levegőben lassan kibontakoztak a katonák körvonalai. Vagy féltucatnyian voltak. Többük kezében géppisztoly, kettejüknél pedig vastag csövű, jókora fegyver. Úristen, csak nem gránátvető? Vagy lángszóró? A kardinális öreg kutyája hangtalanul felugrott a levegőbe. De vagy túlságosan öreg volt már, vagy a funkcionálisok minden tekintetben fölényben voltak vele szemben. Még csak nem is lőttek rá. Egyikük előrelépett, és géppisztolya agyával megütötte a levegőben. Tompa puffanás - és a kutya hangtalanul a fűbe zuhant. Megszólalt egy hang: - Nincs szükség fölösleges áldozatokra. Nincsenek követeléseink Mindenség hatóságaival és népével szemben. A bűnöző kiadatását követeljük. Pillantásom végigfutott a katonákon. âRÖ K V IL ÁGA

172

De hiszen nem ők beszélnek! Még az arcuk elé bocsátott üvegen keresztül is láttam, hogy a katonák ajka nem mozog. Valaki még rejtőzködött a láthatatlanság leple alatt. Rudolf lassan előrelépett. Lenézett a kutyájára, és megrázta a fejét. - Mindenség nem adja ki azt, aki menedéket kér. Ha valamivel vádolják ezt az embert, bizonyítékokat követelünk. - A bizonyítékokat megkapták. Igen, nem volt kétséges, hogy valaki jobbnak találta, ha láthatatlan marad. - Azok nem bizonyítékok - rázta meg a fejét Rudolf. - Többszöri kapcsolatfelvételünk folyamán... szerzett tapasztalataim nem engedik meg, hogy higgyek az üres szavaknak. A demagógiával menjenek Demoszra! - Maguk elpusztulnak, őt meg elvisszük. Rudolf bólintott. És őszinte megkönnyebbüléssel kijelentette: - Igen, igazam volt. Élve kell maguknak. Kirill, fuss! Nem kellett kétszer mondania. Jobb felé kezdtem rohanni, arra, ahol egy keskeny mellékutca a rendőrkaszárnya irányába vezetett. Mögöttem hangosan eldördült az egyik katona fegyvere. Egy hajlékony műanyag hálónak csak a széle borult rám. De ez is elég volt - a vékony szálak a lábamra tekeredtek. Elestem - és láttam, hogyan indul utolsó rohamra a három lány - kettő képtelen egyenruhájában, a harmadik most még képtelenebb, könnyű öltözékében... Felugattak a géppisztolyok. Miután elestem, már nem féltek lőni. A fiatal lányok, akiket a kardinálisok védelmére képeztek ki, nem értek el a katonákig, egyikük sem. Feltehetőleg még a legalaposabban kiképzett földi katonákkal szemben is lett volna esélyük. De a funkcionálisokkal vagy stimulátorral felpörgetett arkaniakkal szemben egyszerűen nem lehetett. Elestek, Rudolf még állt, karját szétvetve tántorgott, arcát az ég felé emelve, mintha ott keresne valamit. Láttam, hogyan távozik belőle az élet, hátán felhasadt reverendáján át lüktetve kiömlő vérével. Azután a Mindenség külső biztonságáért felelős kardinális engedetlen világának földjére zuhant. 173

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Eltelt egy-két másodperc - mintha attól tartanának, a halottak felkelnek. Majd valamilyen vezényszónak engedelmeskedve két katona felém indult. A halottak nem keltek fel. De a fegyver agyával leütött kutya összerándult, felvetette a fejét - és utolsó mozdulatával belemélyesztette apró fogait a mellette elhaladó katona súlyos, magas szárú bakancsába. A katona felsikoltott, de úgy, ahogyan a világ egyetlen katonája sem sikítana, ha bakancsának vastag bőrén keresztül megharapná egy legfeljebb háromkilós kis jószág. Egy helyben forgolódott, a levegőben rázta lábát és a rajta függő kutyát. A végtag felfúvódott - ahogyan a vidám Disney-féle rajzfilmeken fúvódnak fel a figurák, ha pumpát dugnak beléjük. De a rajzfilmekkel ellentétben erre a katonára semmi jó nem várt. Sikoltása hörgésbe ment át, felpuffadt teste a fűbe zuhant. - A patkány foga pedig ciánkálival van átitatva suttogtam egy régi film egyik mondatát, igyekezve kiszabadítani a lábamat. - Ciánkálival, méreggel... A terrier persze valamilyen kígyótól kaphatta a fogát, amely a genetikusok munkálkodása következtében még halálosabb hatású lehetett, mint a természetben. De ezen a mondaton kívül egyszerűen semmi nem volt a fejemben. - Méreggel... méreggel - suttogtam. - Megölték a kardinálist! - hangzott fel hirtelen felülről. Az egyik ház kis balkonján egy nő állt, és a legközönségesebb módon tépte a haját. - Ezek megölték a kardinálist! És a következő pillanatban az események egészen más fordulatot vettek. A lakók, bármilyen rémültek voltak is, nem bújtak az ágy alá, az ablakoknál és az erkélyeken rejtőzködtek. A gárdisták és az érthetetlen jövevények összecsapásába valószínűleg nem avatkoztak volna bele. De a kardinális meggyilkolása felrázta őket. A katonák fejére záporozni kezdtek a virágcserepek, székek, fazekak, botok, üvegek üresen és borral teli. Üvegből különösen sok volt, gránátként záporoztak szilánkok srapneljével borítva el a katonákat. A szőlő vörös vére elkeveredett az emberi vérrel. âRÖ K V IL ÁGA

174

Minden összezavarodott. A katonák fejüket takargatva felfelé, az ablakokra tüzeltek. Rólam egy pillanatra megfeledkeztek. És árulás lett volna a halottakkal szemben, ha nem használom ki ezt a pillanatot. Felhagyva a próbálkozással, hogy kiszabadítsam a lábamat (a háló ragadós volt, és csak egyre jobban rám tekeredett), odakúsztam a felfúvódott holttesthez. Összeesve a katona maga alá temette géppisztolyát - félrelöktem a testét, és felkaptam a fegyvert. Volt valami ebben a géppisztolyban a legendás Kalasnyikovból. Ujjaim mindenesetre maguktól rátaláltak a kibiztosítóra, és átállították automata tüzelésre. Leguggoltam, vállamra támasztottam a tusát, és visszafojtottam a lélegzetem. És meglendítve a csövet ólommal árasztottam el a deszantosokat. Egy cseppnyi szánalom sem volt bennem. Egy szikrányi kétely sem. Már rákényszerítettetek, hogy öljek, ti disznók: az összeesküvőket Kimgimben, a szülésznőt a Földön. Megkapjátok ti is a magatokét. Elég volt, vége a bújócskának! Nem is érzékeltem azonnal a pillanatot, amikor az idő lelassult körülöttem. Lassan hullott az ablakokból a háztartási holmi, a golyók lassan szaggatták fel a deszantosok páncélmellényét, lassan dőltek el a sorozatoktól elkaszált testek. A szívem mintha megdermedt volna, a vérem ellenkezőleg, forrt az ereimben. A géppisztoly komótosan, megfontoltan rángott a kezemben, mintha szöget verne be. Az volt az érzésem, még egy pillanat, és azt is látom majd, ahogyan a golyók kiröpülnek a csőből. Hirtelen ismét visszatértek funkcionálisi képességeim. Mindenféle torony, mindenféle általam keletkezett és engem megteremtő funkció nélkül, az energetikai köldökzsinór nélkül - felvettem a felgyorsult ritmust. Látásom is megváltozott. Nem, az aurát, ahogyan a kardinális nevezte, nem láttam. Egyszerűen pontosan tudtam, hogy az elesettek között van két funkcionális - az egyikükkel a kardinális kutyája végzett. Ők valahogyan... másmilyenek voltak. Talán kicsit világosabbak... 175

S ZERGEJ LUK JANYENK O

És megláttam valamilyen szivárványos derengést, mintha hatalmas szappanbuborék reszketett volna a szélben. Álcázó... mező? Védőréteg? Nem tudom, mi volt az, de ugyanaz az izé lehetett, ami egy darabig a deszantosokat is védte. Csakhogy ebben a gömbben valaki rejtőzött. Szememet le nem véve a láthatatlanról kitapogattam a felfúvódott katona testén (csak ki ne durranjon!) a tőr tokját, s kihúztam a pengét. Nagy nehezen, de elvágtam a ragadós szálakat, és felálltam. - Bújj elő, te disznó! - ordítottam. - Na, mássz elő! Biztos voltam benne, hogy egy funkcionális bujkál ott. Ugyanúgy felgyorsulva, mint én. Tehát hallja, amit mondok. - Lenyűgöző! - felelte a láthatatlan ember. - De minek idegeskedni? Elvégre értelmes emberek vagyunk... A hang irányába lőttem. A géppisztoly rövid sorozatot adott le, majd elhallgatott. Vagy én hibáztam el, vagy ellenfelemnek a láthatatlanságon kívül még másmilyen védelme is volt. De valamit mégiscsak elértem. Ellenfelem nem kockáztatta meg a párbeszéd folytatását. A levegőben felvillant valami kacskaringó, halk pukkanás hallatszott, mintha a buborék durrant volna ki. Az, aki elfogásom sikertelen kísérletét vezényelte, ugyanúgy tűnt el, ahogyan Kotya közlekedik a világok között. Mellesleg hozzá hasonlóan kitérve az egyenlő feltételekkel vívott összecsapás elől. Kurátor? Egy kurátort küldtek az elfogásomra? Vagy valamilyen más fontos madarat Arkanról? Az egyszerű funkcionálisok, bárkik legyenek is, nem képesek ilyen trükkökre. Egy dologban biztos voltam: a hang, bár homályosan ismerősnek tűnt, nem Kotyáé volt. Ezt a csapdát nem ő állította. De ha belegondolok, miért is játszana Kotya kettős játékot - miközben megmentett a lengyel rendőröktől, aztán meg a Janusról? Nem, a paranoia csak mértékkel mondható hasznosnak... Odamentem a kardinálishoz. Belenéztem Rudolf arcába, és megráztam a fejem. Az az ember, aki négy vagy öt golyót kap, nagyon gyorsan meghal. âRÖ K V IL ÁGA

176

A lányok is halottak voltak. Letérdeltem Elisa mellé, a hátára fordítottam, karjait kinyújtottam a teste mellett. Két golyót kapott - a hasába és a mellébe. Csak az adhat némi vigaszt, hogy legalább azonnal meghalt. Ha mindez filmen vagy könyvben történik, Elisa természetesen még élt volna. Suttogott volna nekem valami megindítót és felemelőt, Rudolf nekem adott útravalójá-hoz hasonlót: „Találd meg a homály szívét!” Vagy például: „Mint abban a könyvben... egy mindenkiért, mindenki egyért...” És én ajkamat beharapva, szememben könnyekkel, bosszúvággyal eltelve, magányosan, büszkén és hajthatatlanul elindulnék... Egy ablakból kihajított ágytál vállon talált. A legközönségesebb éjjeliedény, nehéz fajansz. Szerencsére lecsúszott, és szerencsére üres volt. Az idő ismét visszatért megszokott ütemébe. És ebben az időben nem jutott hely hangzatos frázisoknak, gyönyörű esküknek és az elesettek siratásának. A holtak maguk temessék el elesetteiket. Meggyőződésem, hogy Rudolf és Elisa megértene. Eldobtam a kiürült tárú géppisztolyt, és felkaptam egy másikat. A katonák hátán kis hátizsákok voltak - az egyiket levettem, figyelmesen ellenőrizve, hogy ne legyen átlőve. Reménykedjünk, hogy van benne tartalék tár. És most ideje eltűnni, mielőtt a felbőszült lakók kiözönlenének az utcára. Aligha tudnám bebizonyítani a tömegnek, hogy „velük” vagyok, és nem a betolakodó támadók egyike... Először a kaszárnya felé vezető mellékutcán rohantam. Valami csoda folytán nem felejtettem el az irányt. Épp idejében léptem le; mögöttem ajtók csapódtak, hangok hallatszottak. Mintha nem üldöztek volna. Úgy ötven méterrel odébb megálltam. Jó helyre rohanok? Nem tekintenek majd a rendőrök ellenségnek? Nem uszítanak rám holmi harci máltai egereket, vagy nem kaszabolnak le mindenesetre az alabárdjaikkal? És mi haszna lenne elbújnom a helyi zsoldosok háta mögött? Csak újabb halottak és újabb megrázkódtatások... 177

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Követnek. Sőt - képesek portált nyitni az orrom előtt. Az arkaniak addig fokozzák a nyomást, míg a kardinálisok arra a döntésre nem jutnak, hogy túlságosan sokba kerülök nekik, és egy aprócska ügylet az ördöggel még mindig a kisebbik rossz. És akkor jutnak erre a gondolatra, amikor azt ígérik nekik, különben termonukleáris bombát dugnak Szent Péter katedrálisa alá... Nem tudom, mi mozgatott akkor - a kétségbeesés vagy váratlanul újból felbukkanó funkcionálisi képességeim. Felemeltem a kezem, ránéztem az acélgyűrűre - tornyom utolsó darabkájára. Nem, persze semmi nem ezen múlik. De így egyszerűbb nekem... hogy arra gondoljak, mit tettek velem. Hogy feldühödjek. Hogy méltó ellenfele legyek a láthatatlan embernek, aki vágóhidat csinált Róma békés utcáiból. Méltó ellenfele - vagy erősebb nála. - A homály szívét akarom - mondtam. - Meg kell találnom a gyökereiteket, megtalálnom és kiégetnem. Senkinek... nincs joga... ezt... csinálni... Mutatóujjam kinyújtva meglendítettem a kezem a levegőben - mintha egy hatalmas szenzoros képernyőre írnék stílussal. Nem tudtam, mi az, amit „írok”. Nem tudtam, hogyan kell ennek végbemennie. Kotya azt mondta, valamilyen „támpontra” van szüksége, járnia kellett már azon a helyen, ahová át akar kerülni, vagy ismernie kell azt az embert, akit megfigyel. Nekem valami egészen másra volt szükségem. Valami egészen rendkívülire. Ujjaimat kékes villódzás borította el. Mutatóujjamról levált és a levegőben reszketett egy apró lángnyelv. Mozgattam a kezem, és a felirat ott maradt a térben égve, egy olyan nyelven, amely nem létezett, nem is létezhetett a Földön. Talán rúnák, talán hieroglifák, talán kacskaringós arab írás, de az is lehet, hogy egyszerűen arabeszkek: kábító, hipnotikus, áthatol téren és időn... Kényelmesebben markoltam meg a géppisztolyt, és beléptem a megnyílt portálba...

âRÖ K V IL ÁGA

178

13. FEJEZET

M

meggyőződésem, hogy az ember természeténél fogva békés lény. Ostoba, kegyetlen, parázna, naiv, intrikus - de békés. Józan ésszel vagy jó dolgában senki nem akar ölni. Ez a mániákusok és fanatikusok sajátja. Még a megrögzött, vicsorgó katona sem, aki a mundéron kívül más öltözéket el sem tud képzelni, aki még az ágyból a vécére is csak masírozva tud kivonulni, aki még a macskájához is csak vezényszavakkal tud szólni - még az ilyen ember is szolgálati éveiért akar előléptetést kapni, kitüntetést pedig a sikeres díszszemléért. Nem véletlen, hogy az orosz katonák hagyományos pohárköszöntője az „elesettekért” szól, nem pedig a „győzelemre”. Győzelemre csak akkor isznak, ha a háború már folyik... Ugyanakkor az ember az egyik legharciasabb lény, akit csak el lehet képzelni. A határ, amelyet át kell lépni, olyan vékony és olyan átlátszó, hogy egyetlen fölösleges szó, egyetlen fölösleges gesztus vagy egyetlen fölösleges kupica képes a legbékeszeretőbb embert vérszomjas gyilkossá változtatni. Azt mondják, azért van ez így, mert az ember akarva-akaratlanul is ragadozó. Az eleve gyilkolásra termett, és ezért erejükkel tisztában levő állatoktól eltérően az ember több vonatkozásban is kiéhezett, sarokba szorított, hisztériás majom marad, amely nem találván elegendő megszokott gyökeret és banánt, felkapott egy botot, és rohant, hogy agyonverjen egy csordájától elszakadt antilopot. Vagy ha szó szerint akarjuk venni a Bibliát, elcsábított minket az ördög, lelkünket pedig eltorzította az eredendő bűn. 179

INDENNEK ELLENÉRE szilárd

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Ha valahova Arkan térségeire vitt volna a portál, félek, nem sokáig tartottam volna magam. Még fel is villant fejemben egy vérgőzös kép: egy beláthatatlanul hatalmas, A Gyűrűk Ura vagy a Csillagok háborúja című filmekre emlékeztető trónteremben találom magamat. Mindenfelé cifra egyenruhába bújt őrök, mindenütt a funkcionálisok ármányos képviselői... Én pedig hasamhoz szorítva a markolatot, célzás nélkül, sorozatokkal leszedem valamennyit, a töltényem nem és nem fogy ki, az ellenség üvöltve hullik, belefullad a vérébe, rohanva menekül, de lövéseim utolérik, a gonosztevők kegyelemért könyörögnek, de én süket vagyok, és néma... De nem volt kire lőnöm. Pusztaság. Alacsony, szúrós fű zizeg szárazon a lábam alatt. Még él, de már kezdi kiégetni a nap. Szerencsére este volt, a nap már majdnem lenyugodott, de forró, kellemetlen szél fújt. Körbefordultam - sehol senki. Csak a horizonton látszanak távoli hegyek. Hová kerültem? Megint felemeltem a kezem, mozgattam az ujjaimat, megpróbáltam kirajzolni a levegőben a lángoló betűket. De semmi nem sikerült. Kimerültem. A funkcionálisi képességekkel együtt a szokásos emberi erő is elhagyott. Lehuppantam a földre. Egy percig csak ültem, a naplementét néztem, és elkezdtem leszedni a nadrágszáramról a háló maradványait. A szálak mintha megdermedtek volna, rideggé, törékennyé váltak. Hol vagyok? Az a legfontosabb, hogy ne essek pánikba. Egyforma eséllyel lehetek Mindenségen, a saját Földemen vagy Arkanon. Minden bolygón akadnak lakatlan helyek. Az a fő, hogy a „funkcionálisok központjába” akartam kerülni, oda, ahol a gyökereik vannak. Induljunk ki abból, hogy teljesült a kívánságom. Összeszedve akaraterőmet összpontosítottam. Megforgattam kezemben és félreraktam a géppisztolyt. Kinyitottam a katona testéről leszedett hátizsákot. És tiszta szívemből megörültem annak, hogy nem teljesült kívánságom âRÖ K V IL ÁGA

180

a tartalék tárról. Ezen a pusztaságon annyi hasznát sem vettem volna, mint gőzfürdőben a harapófogónak. A következő holmikat pakoltam ki sorban a hátizsákból: Körülbelül egyliteres, műanyag palack, domború felirattal: „Víz”. Három lehegesztett fóliacsomag, rajta a felirat: „Napi élelmiszer-ellátmány”. Kis elsősegélycsomag, benne fecskendők, tubusok, dobozkák tablettákkal, kötözőpólya. Szerencsére használati utasítás is tartozott e földi javakhoz. Egy kis hengeres, fém zseblámpa. Szükség esetén akár nem túl nagy, de nehéz bunkóként is jól jöhet... Vécépapír szoros hengere... Kár nevetni, majd akkor tegyék, ha önöket, az elkényeztetett városlakókat a pusztaság közepén fogja el a szükség, ahol még lapu sem terem, a fű pedig borotvaéles! Három tábla csokoládé - ez talán nem tartozott az előírásos ételadaghoz, esetleg valamiféle bonusz lehetett. A csokoládé fájdalmasan ismerős márka volt, és megértettem, hogy egy arkani orosz kommandóst öltem meg. Ettől a tudattól még nehezebb lett a lelkem. Vékony brosúra, a címe: „Túlélés a Föld-8-on”. Nos, ez világos. Útmutató fogságba esett vagy eltévedt katonák számára, hogyan viselkedjenek Mindenségen. Vegyük úgy, hogy több lett a vécépapírom. Plasztikdobozka, amelyből három élénkpiros fecskendős tubus áll ki, a negyedik helye üres. Harci koktél? Úgy fest. A hiányzót a katona a csata előtt beadta magának, a többi tartalék. Egy nagy orsó vastag, fehér fonallal. Tű valami miatt nincs hozzá. Iránytű - a nyíl készségesen mutatja a helyi északot. És egy kétségtelenül hasznos, de a pusztán teljességgel haszontalan holmi: egy sokpengéjű zsebkés, fűrésszel, dugóhúzóval. Az élelmiszercsomagot egyébként ki kell nyitni valahogy. Nem téphetem fel a fogammal, úgyhogy éljen a bicska! Mindenesetre jól megráztam a hátizsákot, és el is nyertem jutalmamat az oldalzsebekből kipotyogó apróságokban: volt ott egy doboz gyufa, egy feltekert horgászzsinór úszóval, 181

S ZERGEJ LUK JANYENK O

horoggal és nehezékkel, valamint egy csomag óvszer. Az arkaniak természetesen nem Mindenség asszonyainak megerőszakolására készültek, az óvszer a katonai felszerelés egyik leghasznosabb tárgya - ezzel lehet megvédeni a géppisztoly csövét a portól, a gyufát a víztől, vizet lehet merni vele, vagy összecsavarva egész jó gumi lehet belőle saját készítésű csúzlihoz. A csúzli pedig remek eszköz apró madarakra vagy vadra vadászni hangtalanul, a lőszer pazarlása nélkül. Szóval jó, hogy elhoztam a hátizsákot. Már csak egy sátor és hálózsák kellene... Visszapakoltam mindent a hátizsákba, csak az iránytűt hagytam kint, és ellenálltam a kísértésnek, hogy igyák egy korty vizet. Ki tudja, meddig kell beérnem ezzel az egy literrel? Legrosszabb esetben életem végéig. Az aszott helyi fű nem töltött el optimizmussal. Kivettem a tárat a géppisztolyból, kipattintottam és megszámoltam a töltényeket. Nem sok. Tizennégy töltény egy Csillagok háborúja-féle csatához édes kevés. Bár egy lakatlan pusztaságban éppen elég. Eligazgattam a szíját, és a nyakamba akasztottam a fegyvert; a hátamra nem tehettem, ott volt a hátizsák. Most azt kellett eldöntenem, merre induljak. Belső órám szerint még csak dél volt, véremben forrt az adrenalin, le kell csillapítanom, mielőtt beköszönt a sötétség, és ha akarom, ha nem, le kell feküdnöm aludni. Egyetlenegy természetes tájékozódási pontom volt - a hegyek. A puszta és a hegyek találkozásánál nagyobb az esélye, hogy vízre, növényekre, életre bukkanok. Talán emberekre is. Másrészt viszont minél messzebb megyek a hegyektől, annál nagyobb az esélye, hogy kijutok a tengerhez. A tenger pedig egyértelműen életet jelent. Határozatlanul álltam. A nap nyugaton nyugszik le, a hegyvonulat délre van. Nyár van, hőség. Akarok én dél fele menni? Az iránytű kék mutatója helyeslően biccentett. Elindultam észak felé. Nem volt, nem lehetett véletlen, hogy erre a világra kerültem. Valahogyan felébresztettem szunnyadó âRÖ K V IL ÁGA

182

képességeimet, sőt egyenlő lettem Kotyával meg a többi különleges funkcionálissal - a kurátorokkal, szülészekkel... Nincs pórázom, képes vagyok portált nyitni a térben... csakhogy mikor és miért történik ez meg? Nos, ami a „miért”-et illeti, nincs rá válaszom. De mi a helyzet a „mikor”-ral? Először akkor történt, amikor a holtra rémült Kotya megpróbált megfojtani. Halálos szorítással markolta a torkomat, már fuldokoltam, nem volt menekvés... és kétségbeesett kísérletként, hogy megszabaduljak, pokoli erejű ütést mázoltam be a kurátornak. Kotya testével kitépi a kocsi ajtaját, és a hóba zuhan, a meggörbült kocsiajtó merev gallérként lóg a nyakán. Ó, milyen kellemes emlék! Mi történt akkor? Megpróbáltak megölni. Félelem, düh, harag? Mi hozta működésbe képességeimet? A helyzet egészében véve nagyon hasonlít az előzőhöz... De voltak másmilyenek is! A fagyhalál szélén állok a Januson - de képességeim nem jönnek elő. Elblagban körülfognak a rendőrök - és semmit nem tudok tenni. Viszont Orjolban, az arkaniak elől menekülve beülök egy taxiba. A helyzet ekkor lényegében már nem kritikus. És kötetlen beszélgetést folytatok a sofőrrel a helyi utakról, azután meg valahonnan tudomást szerzek számomra tökéletesen felesleges részletekkel a sofőr feleségének házasságtöréséről. Tehát az első és kézenfekvő magyarázat nem igaz. Nem a düh a lényeg. Nem vagyok a jóságos dr. Jekyll, aki átváltozik a dühöngő Mr. Hyde-dá. Valami másról van itt szó. Az egésznek nagyon egyszerűnek kell lennie. Még a haragnál, dühnél is egyszerűbbnek! Legyintettem, mintha a tovasikló megoldást próbálnám elkapni. Az volt az érzésem, hogy ha sikerül megértenem a funkcionálisi képességek „bekapcsolásának” mechanizmusát, megértek valami sokkal fontosabbat is. Megértem, mi adja erejük alapját, megértem az összes párhuzamos világ logikátlanságát számtalan azonosságukkal és legalább annyi eltérésükkel együtt. 183

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Mi volt még közös a három szituációban? Két alkalommal életveszélyben voltam. Egyszer... egyszer pedig döntenem kellett. Visszatérjek-e Moszkvába, vagy folytassam az utat Harkovba. Melegszik? De még mennyire! A lengyel határőrök nem tudtak volna megállítani, Kotya szemmel tartotta az eseményeket. Januson is ugyanez volt a helyzet. De ami a legfontosabb - nem volt választási lehetőségem. Kénytelen voltam elindulni a jeges pusztaságon át, nem tudtam volna megszökni a rendőrök elől. Egyszerűen az egyedüli lehetséges utat követtem. A másik három esetben viszont döntöttem. Kegyelemért könyörögjek Kotyának, vagy megpróbáljak szembeszállni vele. Visszatérjek Moszkvába, vagy utazzam Harkovba. Megadjam magam az arkaniaknak, vagy reménytelen küzdelembe bocsátkozzam. Választás. Sorsom válaszútja. Arkan kormányozza a világokat, ilyen vagy olyan irányba térítve fejlődésüket. Kitörlik a történelemből Cervantest - és nincs Don Quijote, sem Sancho Panza. Nem következik be kortársainak százai, ezrei, művelt és kulturált emberek tudatában az az aprócska változás, amely megingatja az egyház pozícióját, egyszer s mindenkorra véget vet a lovagvilágnak és a középkornak. A reneszánsz kissé másképpen megy végbe, az egyház megőrzi szerepét, a műszaki fejlődés lefékeződik. Bár eltűnt a valóságból, Don Quijote mégis legyőzte a világ összes szélmalmát... De a sors iróniája folytán Mindenség erősebb egyháza megengedhetőnek tartotta a biológiai kutatásokat! Nem, az elágazás nem csak és nem is igazán a nem túl sikeres spanyol író miatt következett be. Még nagyon sok tényező volt - Caesar, akit Brutus nem árult el, Churchill, aki politikai emlékiratok helyett filozófiai értekezéseket írt. De akár így, akár úgy, ez mindenképpen a funkcionálisok munkamódszere - hajszálnyi változások a történelem menetében, beavatkozás egyes emberek sorsába. És valószínűleg a funkcionálisok képességei is összefüggésben állnak a választás, a döntés folyamatával. Valahányszor âRÖ K V IL ÁGA

184

sorsdöntő lépés előtt állok, komoly elhatározás előtt, nem pedig arról kell döntenem, teát iszom-e, vagy inkább kávét, visszakapom az erőmet. Ami egyébként korántsem biztosítéka annak, hogy helyesen döntök. A nap végleg elmerült a horizont mögött. Az ég gyorsan sötétedett, feltünedeztek a csillagok. Megálltam, és megint körülnéztem. Menjek tovább a sötétben, a csillagok alapján tájékozódva? Hogy azután erőtlenül összeessek a tűző napfényben? Meg kell állnom, éjszakai pihenőt tartanom. A pusztaságnak ez a pontja semmivel sem jobb vagy rosszabb bármelyik másiknál. Levettem a hátizsákot, kezemben forgattam az élelemadagot, de végül nem bontottam fel. Megettem egy darab csokoládét, és kortyoltam egyet a flakonból. Talán csak egy-két korty volt, de a palack víz egyharmada elfogyott. Óvatosabban kell inni, óvatosabban... A hátizsákot a fejem alá tettem. A géppisztolyt a jobb kezem ügyébe. Nem mintha féltem volna valamitől, de azért... Az égen lassan felszikráztak a csillagok. Sehol nem lehet annyi csillagot látni, mint az éjszakai pusztán. Még a krillek30 szikráitól villódzó tenger is a csillagok halvány fényét tükrözi vissza. Itt viszont tökéletes volt a sötétség. Úgy esett, hogy újhold idején keveredtem erre a világra - mintha direkt azért történt volna így, hogy gyönyörködhessem a helyi égbolt szépségében. Már félálomban úgy rémlett, mintha távoli vízcsobogást hallanék. Biztosan az idegeim játszottak velem. Már előre félek a szomj ázástól... Előfordul, hogy a legkényelmesebb ágyban, a legbékésebb lelkiállapotban sem sikerül elaludni. Vagy elalszik az ember, de éjjel többször is felébred. Vagy végigalussza az éjszakát, reggel mégis összetörtén és álmosan ébred.

30

Krill: világítórák, garnélaszerű gerinctelen tengeri állat, a tápláléklánc fontos eleme.

185

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Itt pedig - a száraz, szúrós fűvel benőtt földön, olyan üldözőkkel a sarkamban, akik képesek bármelyik pillanatban közvetlenül mellettem materializálódni, egy kegyetlen, véres összecsapást követően - a nap első sugaraira nyitottam ki a szemem, friss voltam, készen álltam bármire. Még álmodtam is valamit, kellemes, békés álmot láttam. Talán a tiszta levegő tette? Vagy tán a csokoládéban volt valamilyen enyhe idegcsillapító? Netalán inkább a kiszámíthatatlan emberi pszichikum trükkje? Nyújtózkodtam, és lazításképp járkáltam egy kicsit fel és alá, szervezetem reagálását figyelve. Nem éreztem semmi különöset, viszont szomjas voltam. Az időt húzva lassan elővettem a flakont, lecsavartam a kupakját, és kortyoltam néhányat. Azután megettem a csokoládé maradékát. Bánatosan néztem a felkelő napra. A hőség hamar gyilkossá válik a sivatagban. Szerencsére nem sivatag vett körül, itt nem volt olyan száraz a levegő, ezt a napot valahogyan még biztosam kibírom. De holnap vagy vizet kell szereznem, vagy... vagy már semmire nem lesz többé szükségem. Hátamra vettem a hátizsákot, nyakamba akasztottam a géppisztolyt. És indultam tovább északra. Minél nagyobb távolságot kell megtennem, mielőtt túlságosan nagy lesz a forróság. De nem jutottam túl messze. Két-három perc múlva észrevettem magam előtt egy sávot, amely kelet-nyugati irányban keresztezte a pusztát. Egy darabig néztem, nem értve semmit, majd meggyorsítottam lépteimet. Amikor pedig megértettem, mit látok, előbb megálltam, majd lassan, óvatosan mentem tovább. Míg el nem értem a síkságot kettészelő kanyon pereméig. Nem vagyok földrajztudós, sem geológus. Nem tudom, legalábbis a funkcionálisi tudás igénybevétele nélkül, vannak-e Földünkön ilyen kanyonok. Valószínűleg vannak. A Grand Canyonra, az akciófilm-rendezők kedvelt színhelyére persze nem hasonlított ez a szakadék. De egy átlagos szakadékra sem emlékeztetett. Egyenes volt, mint a nyíl. Vagy ötven méter széles. Legalább ilyen mély. A kanyon nagyon meredek falai lent âRÖ K V IL ÁGA

186

keskeny nyiladékba futottak össze, amelynek alján sebes folyású víz rohant. A hasadék valahonnan a hegyek lábától indult, és ahogyan tekintetemmel követtem a víz folyását, a távolban sima víztükröt pillantottam meg. A tengerhez nagyon közel vándoroltam a pusztán! Nos, egy gonddal kevesebb. Szomjan nem halok. Persze csak akkor, ha sikerül lejutnom. Érdekes, ez is döntési helyzet - ereszkedjem le, vagy menjek el a szakadék mentén a tengerig? Csettintettem az ujjammal, igyekeztem előcsalogatni a kék lángot. Semmi. Úgy látszik, nincs választási lehetőségem - le kell ereszkednem. Miért is nem foglalkoztam fiatalkoromban sziklamászással? Volt egy ismerősöm, ő három évig járt alpinistatáborokba, versenyekre, Krasznojarszkban megmászott valamiféle Kőoszlopokat... Azután, mikor ötödik vagy hatodik alkalommal törte össze magát, felhagyott a dologgal, és egészében véve rendkívül elégedett magával, bár huszonöt évesen sántítva jár. Nos, próbáljuk meg... Az első méterek voltak a legkevésbé meredekek, de a legnehezebbek: a kanyon fala kemény, száraz talajnak bizonyult, amely könnyen morzsálódott a kezem és lábam alatt. A fű gyökerei segítettek, amelyek teljesen átszőtték a felszínt, és nem engedték teljesen széthullani. Azután szilárd kő váltotta fel a talajt, és meglepetésemre könnyebb volt haladni rajta - a kőzet réteges volt, minden húsz-harminc centin kényelmes „polcocskát” alkotott, amire rá lehetett lépni. Nagyon, nagyon meredek volt. De nem egészen függőleges; még ha legurulnék is, van esély arra, hogy nem töröm össze magam. Egyébként semmi kedvem nem volt kipróbálni. A verejték a szemembe folyt, hamarosan remegni kezdett a lábam. Nem könnyű a városi embernek legyűrni a vad természetet. Az ostoba géppisztoly, amely eleinte nem is tűnt nehéznek, húzta a nyakamat, de nem akartam eldobni. A hátizsák folyton le akart csúszni, de nem volt kedvem megállni, hogy megigazítsam. Amikor a lefelé vezető út felét megtettem, megálltam pihenni. Felnéztem 187

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- és rájöttem, hogy ezen a ponton hibát követtem el. A fejem fölött meredező sziklafal ijesztőbb volt, mint a lábam alatti mélység. És későn döbbentem rá, hogy leereszkedni alighanem sikerül. És még csak meg sem nyomorodom. De felkapaszkodni már aligha fogok tudni. A kő, amelyen egy ideje álldogáltam, morzsolódni kezdett a lábam alatt, ezért sietve folytattam az utat. Megállni itt nincs értelme. Tíz-tizenöt méternyire a kanyon aljától fű nőtt - sokkal frissebb, mint a fennsíkon -, és apró cserjék. Ez egyrészt segített a kapaszkodásban, másrészt viszont a lábam megmegcsúszott a füvön, a bokrok pedig, bár nem voltak tüskések, leszedték a bőrt a tenyeremről. Micsoda disznóság, nem igaz? Ha segít rajtad valami, biztos, hogy kárt is okoz neked. Ez a természetnek valamilyen kérlelhetetlen törvénye. Az utolsó métereken elfogott a vágy, hogy szakadjak el a sziklafaltól, fussak le a meredek lejtőn. Valószínűleg meg is tudtam volna csinálni, de akkor a vízben kötöttem volna ki. Csakhogy az itt, a kanyon alján rettentően hideg lehet. A nap ide csak délben süthet be. Végül remegő kézzel és lábbal, vérző tenyérrel, egy sunyi ág miatt szakadt ingben és fájdalmasan beverve térdemet egy kőbe, a kanyon alján találtam magam, egy keskeny, talán kétméteres partsávon. A tiszta víz sebes áradata a lábam előtt rohant. Leültem a kavicsra, megmostam a kezem és az arcom. Teleittam magam. A víz jéghideg volt. Mégis levetkőztem, és ahogy tudtam, lefröcsköltem magamat közvetlenül a folyó szélén állva. Nagyon jó volt... A víztől kicsit távolabb menve letelepedtem egy gömbölyded görgelékkőre, és vártam, hogy megszáradjon a testem. Mióta erre a világra csöppentem, még nem jutott eszembe rágyújtani. Most találtam a hátizsákban egy csomag (pontosabban fél csomag) előrelátóan elrejtett cigarettát, és nagy élvezettel rágyújtottam. Felöltöztem. Azután kinyitottam az egyik élelemcsomagot. Csaknem teljes ebéd volt benne. A műanyag zacskóban talált gyanús, barnás színű csomók, alighogy felöntöttem őket vízzel, felmelegedtek és paradicsomlevessé változtak. Kis fantáziával akár otthon készültnek is lehetne nevezni. A âRÖ K V IL ÁGA

188

tányér hiánya zavart, de azután rájöttem, hogy az arkani deszantosoknak előbb a műanyag tányérba csomagolt második fogást kell megenniük - a szublimált húst és krumplit. Ahogy felöntöttem vízzel, ez is felmelegedett, formát és ízt kapott. A levest áttöltöttem az így felszabadult tányérba, és megettem. Azután kinyitottam egy konzervdobozt, amelyen egy alma képe volt, és megittam a benne lévő nagyon finom, édes almalevet. A plasztikba csomagolt kenyér is majdnem olyan volt, mintha friss lenne. Minden rendben. Bűn lenne panaszkodnom. Azon viszont el kellett gondolkodnom, most hogyan tovább. Először is megpróbálhatnék tutajt építeni. Összekötözhetném a csenevész bokrokat, kereshetnék a parton valamilyen fákat... felfújhatnám az óvszereket. Igen, ez nagyon ígéretes. Másodszor, elindulhatnék a parton, a folyó mentén. Itt nehezebb lesz haladni, mint a pusztán, viszont nem okoz gondot a nappali hőség, és folyton itt van mellettem a víz. Egyébként nemigen volt választási lehetőségem. Abból ítélve, amit a szakadék tetején láttam, a folyó körülbelül negyven kilométerre ide ömlik a tengerbe. Hány kilométert teszek meg egy nap? Ha szerencsém van, negyvenet. A tenger pedig egyértelműen életet jelent. És elindultam. Azt a napot nagyon, nagyon hosszasan is le tudnám írni. Hogyan gyalogoltam rövid pihenőket tartva. Hogyan vergődtem át egy régi kőtorlaszon, amelybe a víz alagutat vájt, és csúszós, mohával borított görgelékköveken kellett átvergődnöm. Hogyan bújtam el a kegyetlenül tűző déli napsütés elől, sőt egy órácskát szundítottam is. Hogy találtam egy hangyabolyt - nem erdeit, nem egy halom tűlevelet és gallyacskát, egyszerűen a partoldalba vájt miniatűr járatokat és elérzékenyültem a rovarokat nézve: elvégre ezek voltak az első élőlények, amelyeket láttam itt. Nagyon szerettem volna rájönni, a rendszernek miféle világára kerültem. Rezervátum? Könnyen meglehet. Nyilván nem az egész felszínét borítja buja zöldnövényzet. Janus? Az is lehet. Valahol a tél és a nyár határán, egyszerűen csak szerencsém volt. A mi Földünk? Ez sem zárható ki. Csak a városlakók képzelik, 189

S ZERGEJ LUK JANYENK O

hogy bolygónkat visszavonhatatlanul eltorzította a civilizáció. Holott számtalan olyan hely van még rajta, amely használhatatlan az ember szempontjából, mivel alkalmatlan az élet megtelepedésére. De elmondhatom az egészet röviden is. Egész nap gyalogoltam, nem túl ijesztő akadályokat leküzdve, szidva magamat makacsságom miatt, hogy nem vagyok képes eldobni a géppisztolyt, és alkonyatkor a kanyonból kiértem a tengerhez. Vagy óceánhoz? Álltam a szikla tetején, apró vízcseppek hullottak rám. Balra lenyugodott a nap a tengerbe. Szemben felhők úsztak a habok fölött. A lábam alatt vízesés zúdult bele vagy száz méter magasról. A kanyon tehát nem ereszkedett le a tenger szintjéig, hanem a part fölé meredő, függőleges szikla zárta le. És én, hülye, ott álltam a szakadék szélén. Fölöttem még mindig az ötvenméteres, meredek, szinte függőleges szirt. Alattam százméteres, tökéletesen függőleges szikla. Most merre menjek? Sokáig álltam fölfelé bámulva. Fel tudok kapaszkodni ezen a sziklán? Hát... tekintettel a réteges kőzetre... talán. Persze nem most, hanem reggel, amikor világos lesz. Na és mit érek vele? A sziklás fennsíkon találom magam, magasan a tenger fölött. Lefelé? Négykézláb óvakodtam a szikla pereméig. A szirtet moha nőtte be, és síkos volt. A legszélén hasra feküdtem, és lenéztem. Nem, ez lehetetlen. Sehogyan sem lehetséges. Ha lenne egy nagyon-nagyon hosszú kötelem, odaerősíthetném valamihez, és lassan leereszkedhetnék a vízesés mellett. De kötél nem volt az arkani deszantosok felszerelésében, csak az orsó a fonállal... Fonállal, de tű nélkül. Vajon mire való? Visszakúsztam a szakadék szélétől, elővettem az orsót, és letekertem egy kevés fonalat. Alaposan megnéztem. Nem âRÖ K V IL ÁGA

190

pamut, nem is selyem, valamiféle szintetikus anyag... Megrángattam a fonalat - nem szakadt el. Csináltam egy nagyobb hurkot, ráakasztottam egy sziklakiszögellésre, a többi fonalat visszatekertem az orsóra, és lábam felhúzva ráakaszkodtam, lengtem a vékony, fehér szálon. Hintáztam rajta, rángattam lábammal elrugaszkodva a sziklától. A fonal nem szakadt el. Aha! Most már világosabbá vált a rendeltetése. Meg lehet kötözni vele a foglyot, kötélként is használható... valószínűleg. Igen ám, de hogy lehet leereszkedni egy ilyen vékony fonálon, még ha a drótkötélnél is erősebb? Néhány másodperc alatt összevagdalja a kezemet. Ha becsavarom valamibe a tenyeremet, nem tudom megtartani a fonalat. Valamilyen kapaszkodóra van szükség. Mit használnak az alpinisták és sziklamászók? Emlékezetemben hirtelen éles fénnyel felvillant egy kifejezés: „biztosítóköteles berendezés karabinerekkel”, de semmilyen számba vehető kép nem csatlakozott hozzá. Ez mégiscsak adott valamilyen reményt! Döntési helyzetben vagyok, ha éledeznek a képességeim! Mi az, amim van? Biztosítóköteles berendezésem biztosan nincs. Homályosan még rémlett is, bár nem funkcionálisi ismereteim tárházából, hanem talán fizikatankönyvemből vagy valamilyen népszerű ismeretterjesztő irományból, hogy ennek alapelvét mintha még a régi görögök találták volna ki. A rendelkezésemre álló eszközökből biztosan nem lehet megcsinálni. Ami meg a karabinereket illeti, hát az végképp sötét ló. Valami egészen speciális dolog. De az alpinistafelszerelés nem állhat csupa bonyolult dologból. Lennie kell még valaminek. Egyszerűnek. Minél egyszerűbb, annál jobb. Letekertem egy kevés fonalat. Valamilyen szilárd fémtárgyra van szükségem, amin áthúzhatom. Valamilyen gyűrűre. És azután a gyűrűbe kapaszkodva... Nem, ebből nem lesz semmi. A fonalnak valahogyan meg kell hajolnia, görbülnie, hogy a súrlódás fékezze leereszkedésemet. A gyűrű túl egyszerű. 191

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Na és ha két gyűrű van? Két gyűrű, két gyűrű... Persze nem az esküvői meghívókon ékeskedő két gyűrű, hanem valami olyan nyolcas alakú, amelyen át lehet bújtatni a fonalat. Kézbe vettem a géppisztolyt, megforgattam. Itt egy gyűrű - ez védi az elsütőbillentyűt. És tessék, itt a másik: a kerek célgömb. Ha az egyiken áthúzom a fonalat így, azután meg így, belekapaszkodom a csőbe és a puskatusba. De mi lesz így a fonallal? Befűztem a fonalat, és elvégeztem a kísérletet ugyanazon a sziklakiszögellésen, miután a fegyverből kiszedtem a tárat, és ellenőriztem, biztosítva van-e. A géppisztoly szilárdan tartotta a fonalat. A csőbe és markolatba kapaszkodva biztosan és elég kényelmesen lógtam a levegőben. De nem mozdultam sehova. És ha most egy kissé megdöntőm a fegyvert? Hogy csökkenjen a súrlódás? A géppisztoly lassan csúszni kezdett a fonálon. A következő pillanatban a térdem megérintette a sziklát. Ha az orsón elég hosszú a fonál. Ha nem oldódik ki a csomó, és nem mállik szét a szikla. Ha nem szakad el a szál. Ha végig fogni tudom a géppisztolyt. Ha leereszkedés közben nem gubancolódik össze a fonál. Ha... ha... ha... Az éjszaka folyamán egy egész zsákra való ilyen „ha” gyűlik majd össze. És akkor semmiképp sem kockáztatom meg a leereszkedést. Tehát van még egy órám, mielőtt besötétedik. Ettől kezdve igyekeztem gondolkodás nélkül cselekedni. Átfűztem a fonalat a géppisztoly „gyűrűin”. Szabad végét a legmegfelelőbbnek látszó sziklakiszögelléshez csomóztam volt az alján egy vízmosta kis csatorna, így a fonál nem tudott lecsúszni róla. Azután a szakadék széléhez mentem, és lendületes mozdulattal lehajítottam az orsót. Egy darabig figyeltem a zuhanását, azután eltűnt a szemem elől. Remélem, végig letekeredett. Remélem, hogy elég hosszú a zsinór.

âRÖ K V IL ÁGA

192

Megmarkolva a géppisztolyt, és engedve, hogy csússzon a fonálon, odakúsztam a szakadék pereméhez. Lelógattam a lábam. A szívem a torkomban dobogott. Jaj, anyám, mit művelek én? Őrült vagyok, biztosan őrült, abnormális kamikaze, öngyilkos, mazochista, Darwin-díjas idióta... Minden lelkierőmet összeszedve csúsztam még néhány centimétert a sziklán. És még. És még. Ennyi. Súlyom most már teljesen a fonálon függött. Na és kissé még a sziklán is, amelyhez hozzátapadtam. Felhőben röpködtek körülöttem a verejtékcseppek. Le kell ereszkednem... Megdöntöttem a géppisztolyt, vigyázva, hogy a fonál hozzá ne éljen az ujjaimhoz. És simán siklani kezdtem lefelé. Az első tíz métert olyan könnyedén tettem meg, hogy kezdett bennem csökkenni a feszültség. Az improvizált „biztosítóköteles berendezés” - nem tudom, minek nevezték volna az igazi alpinisták - egyenletesen és lassan csúszott lefelé a szálon. Mint a pók a saját fonalán, úgy ereszkedtem lefelé a dübörgő vízesés mentén. Azután felgyorsult a siklásom. Nem, minden változatlan volt, csak konstrukcióm valami miatt kezdte kevésbé biztosan tartani a fonalat. Egyenesre állítottam a géppisztolyt, azt remélve, hogy így megállók. Nem. A zuhanás lelassult, sebességem megint elfogadható lett, de tovább csúsztam lefelé. A víz! Erre nem gondoltam! A fonál átnedvesedett, és a súrlódás ereje, amely egy ilyen vékony kötél esetén amúgy sem túl nagy, tovább csökkent. Csak az mentett meg, hogy a fonál a fegyver csövén is súrlódott. Lábamat a sziklának vetve fékezni kezdtem a zuhanást, ami néhány erőteljes rándulást okozott, és aggódni kezdtem a fonál szakítószilárdsága miatt. A statikus terhelést elbírja, de a rándulásokat talán már nem viseli el. Csak abban bízhattam, hogy leereszkedésem, amely egyre jobban hasonlított a zuhanásra, mégsem ér el gyilkos sebességet. Az utolsó métereket már nagyon gyorsan tettem meg, a kezem elnehezedett, ujjaim majdnem elengedték a fegyvert. 193

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A szikla tövét csapkodó tenger felszínéig már nagyon kevés maradt hátra. Talán tíz méter. Jó, tizenöt. És ekkor megpillantottam a lábam alatt lógó orsót. A fonál mégsem volt elég hosszú. Nem engedtem el a géppisztolyt. Így az orsó teljes lendülettel belevágódott a ravasz védőburkába. A fonál halkan megpendült, elszakadt, és én bukfencezve lezuhantam - csak az utolsó másodpercben elrugaszkodva a sziklától. Az ég, a sziklák, a vízesés - minden pokoli körhintaként kavargott körülöttem. Legalább három teljes szaltót tettem meg, utána véletlenül gyönyörű talpassal értem a vízbe. Ha akad a közelben egy sportzsűri, egész jó pontszámokat kaphattam volna. Bár az egész zuhanást kísérő kétségbeesett ordítás, a külön zuhanó géppisztoly és a bal lábamról lerepülő cipő miatt alighanem büntetőpontokat is adnak. Valahova nagyon mélyre zuhantam a vízbe. Ehhez járult még a vízesés keltette örvénylés. Betű szerint kényszerítenem kellett magamat, hogy kinyissam a szemem szerencsére itt nem volt túl sós a víz, és elkezdtem fölfelé, a fény felé úszni. Fájt a fülem, és borzasztóan szerettem volna levegőt venni - éppen kilégzéskor zuhantam a vízbe. De tapostam, küszködve a légszomjjal. Az nem lehet, hogy ez a vég. Mire volt akkor jó az egész? Lázadásom, az üldözés, a Janus jeges pusztasága, ez a képtelen leereszkedés... Kizárólag ez a gondolat segített hozzá, hogy kiússzam - „az nem lehet, hogy ez a vég...” Bár ha becsületesek vagyunk, be kell ismernünk, hogy emberek milliárdjai gondolták ugyanezt a maguk idejében - mielőtt mégiscsak utolérte volna őket a végzetük... De én kiúsztam. Kinyitottam a szám, és a zuhanás közben kiadott üvöltés méltó párját hallattam. Karommal a vizet csapkodva, sűrűn szedtem a levegőt. Rondán káromkodtam. Távolabb úsztam a dübörgő vízeséstől. Észrevéve, hogy csak egy cipő van rajtam, lehúztam és elhajítottam a másikat is. Ebben a pillanatban vettem észre a víz felszínén úszó első cipőt, de már késő volt - jobblábas testvére valami miatt kőként süllyedt a mélybe. Az első pillanatban úgy tűnt, hogy a függőleges sziklafalak egyenesen a vízből törnek a magasba. De azután âRÖ K V IL ÁGA

194

észrevettem egy kis partszakaszt, amelyet valamikor a szikláról lezuhant kövek hoztak létre. Odaúsztam, kikapaszkodtam, és a kis dán hableányszobor pózában megmerevedtem, halfarok híján lábamat húzva magam alá, s igyekeztem kifújni magamat. Sikerült! Mindennek ellenére sikerült!

195

S ZERGEJ LUK JANYENK O

14. FEJEZET

A

Z IGAZI HŐSNEK -

azok közül, akik átharapják a láncokat, egyetlen köpéssel leszedik az égről a helikoptert, játszva elbánnak egy-két tucat ellenséggel - mindezt nyugodtan, hidegvérrel és tökéletesen érzelemmentesen kell végrehajtania. Vagyis Schwarzeneggerre, a színészre kell hasonlítania, aki méltán szerzett magának hírnevet ezekben a szerepekben. De ha a való életben egy kommandós ordítani, kételkedni, szitkozódni fog, ékes szavakkal ecseteli dühének következményeit - tehát egy másik jó színészre, Bruce Willisre emlékeztet -, néhány év dicső tettei után az ilyen hős az állandó stressztől infarktust kap, és hátralévő napjait a parkban sétálva, galambokat etetve tölti. Én valószínűleg alkalmatlan vagyok az igazi hős szerepére. A tengerparton üldögélve teljes mélységében átéreztem ezt. Féltem, sőt jobban féltem, mint leereszkedés közben. Egész testemben reszkettem, és nem a hidegtől - a víz meleg volt -, hanem attól a gondolattól, hogyan végződhetett volna ez a kaland. Csak némiképp nyugtatott meg az a gondolat, hogy egy nálam gazdagabb fantáziájú ember alighanem becsinálna most. Egy Melnyikovhoz hasonló profi fantasztikus író valószínűleg már a leereszkedés előtt így járt volna... Jó nekik, a fantasztikus íróknak! Az ő hőseiknek ott lett volna a kezük ügyében minden szükséges felszerelés a normális kötéltől kezdve a „nyolcasig”. Vagy egy egyszer használatos antigravitációs zsebkészülék. Vagy propeller,

âRÖ K V IL ÁGA

196

mint Karlssonnak,31 felhúzná a motoros nadrágot, és integetve repülne kedvére, a lelkesedő gyerkőcök szeme láttára. De ez itt maga a kaland, a rögtönzés, a kelepcébe esett amatőr kétségbeesett manővere... És ha elmesélném egy sereg embernek - a matematikus azért szedné le rólam a keresztvizet, mert rosszul számoltam, a fizikus azért, mert figyelmen kívül hagytam a súrlódási együtthatót, a sziklamászó azért, mert a kezemet használtam, és nem csináltam legalább valamiféle biztonsági beülő hurkot az övemből és a fegyver vállszíjából... Lennétek csak ti az én helyemben, nagyokosok! Amikor azt érzed, hogy minden másodperccel fogy az eltökéltséged a leereszkedéshez, amikor megérted, hogy még öt perc, és gubbaszthatsz a sziklán, mint Fjodor atya a Tizenkét székben...32 Gondolatban jól megmondva véleményemet feltételezett kritikusaimnak, kissé megkönnyebbültem. Levetkőztem, és kicsavartam a ruháimat. Éjszaka hideg lesz, a part felől nem számíthatok enyhe szellőre, és egy száztizenhét méter magas kliff33 alján ülök... Micsoda? „Nyolcas”? „Kliff’? Működik! Végighúztam kezem a levegőben, megpróbáltam megnyitni egy portált. Nem, képességeim ennyire erősen nem tértek vissza. De azért örültem annak, hogy a funkcionálisok enciklopédikus tudása rendelkezésemre áll. Lehet, hogy azt is tudom, mit tegyek ezek után? Kőről kőre ugrálva bejártam tenyérnyi partszakaszomat. A hirtelen feltámadt ihlet megkövetelte a kiútkeresést. Nem szabad úszni. Várni kell. Tüzet rakni, és melegedni. Ez az utóbbi gondolat váratlanul éles és meggyőző volt. 31

Astrid Lindgren svéd írónő (1907-2002) mesehőse, magyarul Házte-teu Károly címmel jelent meg a róla szóló könyv. 32 Hja Ilf és Jevgenyij Petrov regényének szereplője. 33 Kliff v. abráziós tengerpart: erős hullámverés által, többnyire kemény kőzetanyagú tengerparton kialakított meredek partfal.

197

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Lehet, hogy a funkcionálisi ösztönök megmentenek a tüdőgyulladástól? Kinyitottam a hátizsákot, amit a józan észre hallgatva egyébként már korábban meg kellett volna tennem. Elkezdtem kirámolni az átázott holmikat. Nagy örömömre sokkal kevésbé károsodott az egész, mint ahogy tartottam tőle. A hátizsákot lezáró, látszólag közönséges cipzár gyakorlatilag nem engedte át a vizet. Csak a vécépapírtekercs ázott át, egyben kifogástalanul ellátva a nedvszívó szilikagél funkcióját. A doboz gyufa száraz maradt. Most fát kellett keresnem... A köves kis partszakaszon bántóan kevés ágat és fadarabot találtam. Viszont a parti rézsűn mindenfelé felhalmozódott a viharok és hullámverés által partra vetett barnamoszat. Egy kupacba gyűjtöttem, és gondolkodni kezdtem. Meggyújtsam? Vajon ezt súgja az intuícióm? Aligha. Könyörtelenül darabokra téptem az ahhoz való útmutatót, hogyan kell életben maradni Mindenségen, kis gödröt vájtam a moszatkupacba, beleszórtam a papírcafatokat. Az első szál gyufa lángra lobbantotta az egészet. A moszat néhány másodpercig ellenállt, majd füstölni kezdett. Na nem, ennél a tűznél nemigen lehetett felmelegedni. De felfüstölődni annál inkább. Kicsit távolabb mentem, kíváncsian szemlélve, mit is sikerült csinálnom - vaskos, fekete füstoszlopot, amely élesen kirajzolódott a sziklafal hátterén. A gyengécske lángok aligha látszottak messziről az alkonyatban, de a füst... a füst figyelemre méltó volt. Ha a tenger felől néz valaki a part felé, a közvetlenül a víz irányából a magasba emelkedő füstoszlop világosan látható lesz a szikla hátterén. Leültem egy kőre, kinyitottam a második élelmiszercsomagot, és nekiláttam vacsorázni. Ezúttal krumplilevest találtam, és második fogásként két szelet karajt kaptak a deszantosok zöldbabbal. Nem igazán megszokott párosítás, de most nem voltam olyan hangulatban, hogy finnyáskodjak. âRÖ K V IL ÁGA

198

Fél óra múlva, jóllakva, elszíva egy cigarettát, a horizonton megpillantottam egy vitorla fehér foltját. *** Lelke mélyén valószínűleg minden ember rasszista. Nem, nem arról beszélek, hogy bárki rávehető a külföldiek átkozására, a fehérek, sárgák vagy feketék magasztalására, és a feketék, fehérek vagy sárgák gyűlöletére - a tulajdon bőrszínétől függően. Ez valószínűleg lehetséges, de nem erről beszélek. Hanem arról, hogy bármely krízishelyzetben tudat alatt magunkhoz hasonlókkal remélünk találkozni. Én a magam helyzetében arra számítottam, hogy fehérekkel találkozom. Európaiakkal. A legjobb lenne, ha oroszok lennének, még ha helyi kiadásban is. Vagy pedig valami teljesen elképzelhetetlenre - kutyafejű, zöld emberkékre vagy két lábon járó krokodilokra. Elvégre nem tudni, miféle világon vagyok, de ez a világ feltételezhetően a funkcionálisok hazája. Állíthatjuk-e meggyőződéssel, hogy a funkcionálisok mögött éppenséggel az ember, a Homo sapiens áll? De amikor a hajó olyan közel ért hozzám, hogy figyelmesen szemügyre vehettem - nagy, mintegy tizenöt méter hosz-szú jacht, vitorlája van ugyan, de nem valami ócskaság, nem régimódi, fényes rézkeretbe foglalt, kerek üvegablakok, az orrán géppuskáéhoz hasonló állványon forgó, elektromos fényszóró láttam, hogy a legénység nem fehérekből áll, hanem ázsiaiakból. Látszólag barátságosan integettek nekem. Visszaintegettem. A jachtról leengedtek egy mentőcsónakot, két ember evezett benne felém energikusan. Lehet, hogy tényleg valahol a mi Földünkön vagyok? Délkelet-Ázsiában? Új-Zélandon? Azt mondják, annak partjai nagyon kacskaringósak, nem véletlen, hogy mostanában egyik fantasyfilmet forgatják ott a másik után. A csónak már elérte a parti köveket. A két tengerész hátrafelé kezdett evezni, nehogy megsérüljön a csónak feneke. Gyanakodva figyeltem őket. 199

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Magasak, napbarnítottak, hajuk fekete, szemük ferde vágású. Különös szabású fehér egyeningük a vállukon gombolódott, akár a gyerekeknek, s nadrágjuk is fehér volt. Vajon miért kedvelik ennyire a fehéret a tengerészek? Biztos nehéz lehet mosni. - Ugorj! - mondta az egyik matróz. Nem volt ez parancs, de kérés sem. Nagy kő esett le a szívemről. Megértettem a nyelvet. Nyilvánvalóan nem orosz volt, de értettem. Nem kellett ugranom, egy hullám éppen a kövekhez lendítette a csónakot, egyszerűen beleléptem. Rögtön leültem a fenekére. A tengerészek evezni kezdtek, eltávolodva a parttól. Eléggé fesztelenül folytattam a vizsgálódást. Japánok lennének? Nem. Kínaiak? Nem úgy festenek, de persze a kínaiak igen sokfélék lehetnek; valójában legalább annyi különböző nép él ott, mint Oroszországban. Vagy talán malájok, indonézek? Feladtam a harcot földrajzi tájékozatlanságom ellen. Egy ismerős lány, aki összekeverte Izlandot és Írországot, Gambiát és Zambiát, azt mondta nekem: „Mit akarsz, ötösöm volt földrajzból az iskolában.” Ezek a matrózok mindenesetre barátságosak voltak, és láthatóan nem tartottak maguknál semmiféle fegyvert. - Köszönöm - mondtam, hogy legalább valahogyan meginduljon a beszélgetés. - Már attól féltem, örökre itt maradok. - Régóta ülsz itt? - kérdezte az egyik tengerész. A másik rosszallóan nézett rá, de nem szólt semmit. - Két órája. - És honnan csöppentél ide? Külsőm láthatólag nem váltott ki belőlük csodálkozást. Különben sem úgy festett, mintha a tengerészek oldalát fúrná a kíváncsiság - hogyan került ez az ember a függőleges sziklafal alatti, tenyérnyi partszakaszra? - Kötélen leereszkedtem a szikláról - feleltem az igazság felével. - Ejha! - mondta elismerően a matróz. - Jó erőben vagy. - Aha, csak ne reszketne kezem-lábam - mormoltam. âRÖ K V IL ÁGA

200

A tengerészek elnevették magukat. Már odaértünk a jacht oldalához, vége szakadt a beszélgetésnek. A csónak táncolt a könnyű hullámokon, a matrózok odakormányozták a jacht oldalához. Elsőnek én kapaszkodtam föl a fedélzetre. Megmarkoltam a könnyű kis létra korlátját, felmásztam a néhány fokon, erős kezek ragadtak meg, és már a fedélzeten találtam magam. Hét ember volt ott - valószínűleg szinte a teljes legénység. Néhány matróz. Két fiatal férfi, akiket gondolatban utasoknak kereszteltem el - nem egyenruhát viseltek, hanem valamilyen tarka, kissé arabos hatású öltözéket. Az arcuk egyébként inkább ázsiai típusú. És volt még egy ember, a legidősebb, úgy hatvan év körüli, őt véltem a kapitánynak. Fején legalábbis ellenzős kapitányi sapkát hordott, amelyen aranyos színű, juharlevél alakú kokárda ékeskedett. Kanadához mellesleg ugyan anynyi köze lehetett, mint a legénység többi tagjának. Kínaira hasonlított, alacsony volt, arcvonásai tipikusak. A kapitány nem vette le rólam a szemét. Nem, nem rólam. A hátamon lógó hátizsákról. Alig állta meg, hogy közelebb ne lépjen, jobban szemügyre ne vegye. - Köszönöm, hogy megmentettek - fordultam a kapitányhoz. - Ez minden tengerésznek szent kötelessége - mondta az, nagy nehezen felém fordítva pillantását. Hiába mondják, hogy a kínaiak mimikáját egy európai nem könnyen érti meg. A kapitány arcára volt írva minden: gondterheltség, kétely, óvatosság, gyanú. - Vannak-e ott még segítségre szoruló emberek? - Minden ember segítségre szorul, de ezen a parton nincs már senki - feleltem diplomatikusan. A kapitány úgy bólintott, mintha Konfuciushoz méltó bölcsességet nyilatkozattam volna ki. És hirtelen egy másik nyelven szólalt meg: - Számítanunk kell-e üldözésre vagy egyéb kellemetlenségekre önnel kapcsolatosan? Szavait senki nem értette meg. Engem kivéve. A másik világra való átkelésem mégiscsak belém táplált valamilyen idegen nyelveket. Nem értettem, mi a különbség, de sem az orosszal, sem az angollal nem mutatott semmi hasonlóságot 201

S ZERGEJ LUK JANYENK O

az a nyelv, amelyen a matrózokkal beszélgettem, sem az, amelyen a kapitány szólalt meg. Egyszerűen tudtam, hogy ez egy másik. A kapitánynak nem anyanyelve. - Nem hiszem, hogy a közeljövőben sor kerülne ilyen jellegű kellemetlenségekre - válaszoltam. Ismét csak azon a csupán kettőnk számára érthető nyelven. Úgy tűnt, ez valami ellenőrzésféle volt. A kapitány bólintott, az egyik matrózhoz fordult, és „kínaiul” szólt hozzá (így neveztem el magamban a legénység közös nyelvét): - Kísérd magas rangú vendégünket az én kajütömbe, segíts neki száraz ruhába átöltözni, és adj neki enni! És ismét hozzám fordult, láthatóan fellelkesítve csapatát kétnyelvűségével: - Kegyeskedjék megbocsátani távolmaradásomat! A part veszélyes a vízben levő kövektől, és kénytelen vagyok egyelőre fent maradni. Azt hiszem, én jobban beszéltem ezt a nyelvet, mert így válaszoltam: - A kapitány kötelessége a fedélzeten tartózkodni, ha zátonyok vannak körös-körül. Irányítsa csak a hajót, addig várok önre, amíg kell. Köszönöm a vendégszeretetét. A kapitány, akinek szókincse gyarapodott a „fedélzet” és „zátony” szavakkal, gondterhelten távozott. Engem udvariasan elkísértek a fedélzeti felépítményhez (nem tudom, hogyan nevezik, funkcionálisi tudásom eltűnt, a tengerrel kapcsolatos ismereteim pedig A kincses sziget című könyvre, illetve A Karib-tenger kalózai című filmre korlátozódtak, vagyis a nullára). Alacsony ajtó, rövid folyosó. Mindkét oldalon ajtók a faburkolatban. A folyosó legvégén levő ajtóhoz kísértek; nem volt bezárva, de a matróz láthatóan félénken nyitotta ki. A kapitányi kajüt nem volt nagy, de hát nem is lehetett itt királyi termekre számítani. Háromszor három méter, a hajó teljes szélességét elfoglalta - a fedélzet mindkét oldalára nyíltak az összekarcolt ablakok. A mennyezet alatt fényes villanylámpák. A faburkolatos falakon üvegezett, bekeretezett fényképek, furcsa tárgyak, egy asztal négy székkel, egy elég széles ágy, a falnál még egy kis íróasztal, inkább csak írópult. A következő' percben egy másik matróz âRÖ K V IL ÁGA

202

hozott nekem egy kupac tiszta, száraz ruhát - ugyan-olyat, mint az övék, majd magamra hagytak. Elhúztam az egyik széket az ebédlőasztaltól (vajon ki részesülhet a megtiszteltetésben, hogy a kapitánnyal ebédeljen, talán az utasok?), és észrevettem, hogy hullámzás esetére a szék lábait speciális mélyedésekbe süllyesztik. Leültem. Visszafojtottam a lélegzetem. Látszólag nagyon barátságos emberek. Nem hasonlítanak holmi kalózokra. Nézzük, mit tudunk. Itt egy világ, amelyik talán mégsem az én szülőbolygóm. Fejlettségi szintje körülbelül ugyanolyan, mint a miénk vagy Verozé. Na és mi van ott Kína helyén? Valami Abrakadabra ország? De a funkcionálisok fészkére sem emlékeztet ez a világ. Veroz ez, vagy nem Veroz? Mi van még? Megfordulnak itt Arkan katonái. A kapitány nyilvánvalóan felismerte a hátizsákot, és szükségesnek találta, hogy olyan nyelven szóljon hozzám, amely valahogyan összefügg ezzel a hátizsákkal. Tehát én most ismerem a funkcionálisok nyelvét? Valamilyen különleges nyelv, amelynek tudása egyből hangsúlyozza a beszélő magas rangját, „a hozzáférést az államtitkokhoz”. Érdekes... Átöltöztem, a ruha jó volt rám - éljen a helyi lakosság magas termete! Figyelmesebben körülnéztem. A következő öt perc végzetes csapást mért teóriáimra. Először is felfedeztem a hajó áramforrását. Az írópult fölött, amely nyilván a kapitány íróasztalául szolgált, a falra erősítve csillogóra polírozott bronzgyűrűk tartottak egy szürke cilindert, amely leginkább egy jókora, úgy tizenöt centi magas elektromos kondenzátorra emlékeztetett. Fémborítása volt, csillogó üveg az alja (valami miatt az volt az érzésem, hogy a cilinder fejjel lefele van), az üvegből két réz csapszeg állt ki. A csapszegekre egy-egy krokodilcsipesz volt rákapcsolva, amelyekből vastag vezetékek vezettek a falba. A cilinder alig hallhatóan zümmögött, és ózonszagot árasztott. Kívülről az egész 203

S ZERGEJ LUK JANYENK O

berendezést a falhoz csavarozott bronzrács fedte, afféle védőborításként. Nem, lehet, hogy tévedek. Talán ez valamiféle nagyon speciális ózonfejlesztő, és az áram nem innen indul a falba a vezetékeken, hanem onnan jön a cilinderbe. De a fejem mertem volna rátenni, hogy ez itt éppenséggel energiaforrás, amely az egész jacht világítását szolgáltatja. Ez a cilinder méretét tekintve képtelenségnek látszott. Ilyen berendezésnek sem a Földön, sem a Verozon még csak hírét sem hallották. Másodszor, felfedeztem a falon öt fényképet. Jó minőségűek voltak, bár fekete-fehérek, csak az egyiket színezték ki utólag durván. Ez a „színes” nem különösebben érdekelt, azt tanúsította, hogy a kapitánynak van egy aprócska és már nem túl fiatal felesége, továbbá legalább három felnőtt fia és egy lánya. Vagy három fia, akik közül az egyik nős, ez nem túl fontos. Enélkül sem gondoltam, hogy olyan világba csöppentem, amelyen csak férfiak élnek. Viszont a többi kép annál informatívabb volt. Az egyik az akkor még láthatóan fiatalabb kapitányt néhány európai külsejű férfi társaságában örökítette meg. Ez megint csak nem jelentett semmit, nem gondoltam, hogy egy kizárólag ázsiaiakból álló emberiségre bukkantam. Na de a háttér! A férfiak egy dombon álltak, amely mögött egy város romjai magasodtak. Egy nagyon nagy város romjai. Még félig leomolva is, ezek a felhőkarcolók akár Manhattanben vagy akármelyik túlurbanizált, keleti megapoliszban óriásinak tűntek volna. Az egész horizontot épületek gigantikus csontvázai borították, mintha kihalt sárkányok csontjai lennének. A fényképen feszítők arca a pillanat ünnepélyességét tükrözte: egyszerre voltak büszkék és rémültek. A harmadik kép csak tájat ábrázolt. De az a táj legfeljebb Hieronymus Boschnak lehetett volna kedvére, miközben Pokol című triptichonján dolgozott. Az eget alacsonyan szálló, sötét felhők borították, a talaj mindenütt felpúposodott, felhasadozott, halmokba torlódott össze, és hasadékok szabdalták. Közvetlenül a fényképet készítő lábánál égett a föld, a köveken lángnyelvek táncoltak. A Föld-16 lenne, amelyre a lengyel vámhivatalból vetettem egy pillantást? âRÖ K V IL ÁGA

204

Ez a kis hajó világok közt közlekedik? Még két fénykép. Az egyiken szép, fiatal nő. Ázsiai, de nyilván nem a kapitány felesége vagy lánya. Nagyon díszes öltözéket visel. A háttérben valamilyen díszterem. És ez egész fénykép valahogyan nagyon színpadias, hivatalos. Árad róla a bürokrácia, a hatalom, a fogadások és parancsok hangulata. A kép sarkában kacskaringós hieroglifa - dedikáció? A helyi uralkodónő? Az utolsó képen a kapitány kezet fog egy középkorú férfival. A felvétel féloldalt ábrázolja őket, az arcok nem kivehetők. De az őrség - néhány ismerős egyenruhát viselő katona - nagyon tisztán látszik. Az arcuk közömbösen megvető, fásult, tettetett elszántságot tükröz, de nem azért, mert szükség van rá, hanem csak az előírásnak megfelelően. A háttérben alacsony, fából épült, keleti architektúrájú, hullámosán felkunkorodó tetejű építmények... Hát igen, úgy látszik, a kapitány bejáratos bizonyos magasabb körökbe. Szerencsém van. Vagy nincs szerencsém, ki tudja? A többi tárgy a kajütben érdekes volt, de semmi több. A falon egy kard - semmi különös, európai, inkább sportfegyver, mint harci eszköz, még a hegyvédő helye is látszott a végén. Egy kupac könyv - a címük alapján ítélve szerelmes, sőt mondhatni, erotikus regények. A jáspisfuvola és az illatos torok, A vörösbegy és a lant húrjai, A szorgalmas szolga és az arany barázda, A hűséges követ és a titokzatos völgy. Ez az utóbbi két cím valami miatt a varázs-lótanonc Harry Potterről szóló mesét juttatta eszembe, és kuncogni kezdtem. Mi van, kapitány, nehéz a tengeren asszony nélkül? Úgy látszik, nehéz. Nagyon szerettem volna belekotorni az írópultba, térképet keresni. Vagy legalább valamilyen tengerészeti kézikönyvet. De természetesen nem vetemedtem ilyen pimaszságra. Hogy leküzdjem a kísértést, hátam mögött összefontam a kezem, fel-alá jártam a kajütben, kinézve az ablakon a távolodó partot figyeltem. Már teljesen besötétedett, füstjelemet most már senki nem venné észre... - Rögtön hozzák a vacsorát. 205

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A kapitány nagyon halkan jött be, és abban a pillanatban, amikor háttal álltam az ajtónak. Lehet, hogy valahogyan megfigyelt, ezért jött most? - Köszönöm. Ettem, mielőtt tüzet raktam, de szívesen megosztom önnel a lakomáját - feleltem meg sem fordulva. Méghozzá a „nem kínai” nyelven feleltem, pedig a kapitány „kínaiul” szólt hozzám. De én azt a másik, „hivatalos” nyelvet használtam, amely jóval diplomatikusabb és cikornyásabb volt. Miért? Valószínűleg így volt ez rendjén. - Rég nem volt alkalmam a fentebb nyelven beszélni - mondta a kapitány. - A felső nyelven - javítottam ki gépiesen, mert tudtam, hogy így helyes. - A felső nyelven - hagyta rám engedelmesen. - A nevem Van Tao. Megengedtetik-e majd nekem, hogy megtudjam az önét? - Kirill - mondtam megfordulva. - Szólítson Kirillnek! A kapitány láthatóan kínosan érezte magát. Valami zavarta bennem, az ismerős hátizsáktól és a „felső nyelv” ismeretétől függetlenül. - Kirill úr az én hajómat várta a parton? - kérdezte, kissé meghajtva a fejét. - Nem, nekem ez mindegy volt - feleltem. - Intézkedjék, hogy hozzák rendbe a ruhámat! Ebben az öltözékben matróznak érzem magamat, és egyre fel akarnám vonni a vitorlákat. A kapitány halkan elnevette magát. - Az úr tréfál... Bocsássa meg mindannak szűkösségét, amit fel tudok ajánlani! Az én öltözékem nem lenne önnek megfelelő, és az utasaimé sem. Ők tiszteletre méltó északi kereskedők... meghívhatom őket a vacsorához? - Nincs értelme szükségtelenül zavarni őket - mondtam. És magam is meglepődtem, milyen könnyen beletaláltam a fölényes arisztokrata szerepébe. A kapitány engedelmesen bólintott. - A családja? - pillantottam a fényképre. - Ó, igen! - És minden rendben? Örömet szereznek önnek a fiai? - Ahogyan egy köztiszteletben álló apa fiaihoz illik... âRÖ K V IL ÁGA

206

- Látom, sokat utazott. A kapitány pillantása végigfutott a képeken. - Igen. Fiatal voltam, és meggondolatlan. De az ég megóvott. - Onnan? - kockáztattam, a felhőkarcolós kép felé biccentve. - Igen. Engedélyem volt rá! - Hangjában rémület csengett. - Természetesen... - vetettem oda hanyagul. Lelkemben ujjongtam a lelkesedéstől. Úgy látszik, mégis a funkcionálisok fészkébe pottyantam. Csak a gazdák már rég nincsenek itt. - Látom, az a gondolat nyugtalanítja, ki lehetek - vetettem fel. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és két matróz meghajolva tálcákat hozott be. Hallgattam, míg ki nem mentek, bár biztos voltam benne, hogy egy szót sem értenek. - Ó, nem, nem, Kirill úr! A kapitánynak sikerült úgy kiejtenie ezt a mondatot, hogy egyszerre érződött belőle az őszinte tagadás és a várakozás szavaim folytatására. Nem is olyan rosszul beszélte ezt a „felső nyelvet”. - Nos hát - mondtam, és fogalmam sem volt arról, hogyan folytassam. - Nem érdemes ezen töprengenie, mivel önnek ezt egyáltalán nem kell tudnia. Az életem túlságosan unalmas és hétköznapi ahhoz, hogy érdemes lenne egy ilyen tiszteletreméltó ember emlékezetét terhelnem vele. Megfordultam különböző világokon, különböző asszonyokat szerettem, sok férfival kötöttem barátságot, sok férfit és asszonyt megöltem, sokat megmentettem. Ám sehol a világon nem találtam meg a tökéletességet, és ez állandóan nyomaszt. De maga fiatal, nem kell, hogy az én gondjaim terheljék. Van Tao elsápadt. - Elnézését kérem... megbántottam a gondolataimmal... úgy rémlett... - Semmiség - legyintettem. - Miért kell mindenkinek látnia, hány éves vagyok? - Megtanították... mindig felismerem az Emberfeletti Embereket... Úgy látszik, telibe találtam. A kapitányt nem az zavarta, hogy megjelentem a parton, nem megtépázott külsőm, hanem az életkorom. És az, hogy 207

S ZERGEJ LUK JANYENK O

nem ismerte fel bennem a funkcionálist. Tehát valóban gyakran érintkezett velük, ha egyszer megtanulta megérezni őket. - Látom, felsőbb körökben is szert tett ismeretségekre - biccentettem megint megmentőm, a fényképekkel ékes fal felé. - Ó, igen! - A kapitány örömmel tért el életkorom sikamlós témájától. - Kétszer hajóztam el a tiltott földekre, és sok értékes ritkasággal tértem vissza. Arra gondoltam, nem túl jól fizethettek neki a ritkaságaiért, ha idős korában is kénytelen személyesen szállítani jachtján a kereskedőket, s nem fiatal kapitányokat alkalmaz. Egyébként ki tudja? Vannak emberek, akik vénségük-re elherdálják mindenüket, és kénytelenek megint megkeresni a kenyérrevalót, mint fiatalkorukban. De akadnak olyanok is, akik sehogyan sem képesek lehiggadni, na meg a tenger sem engedi el egykönnyen azokat, akik belőle élnek. Elvben egy ilyenről, a tengerjáró Szindbádról mesélt Seherezádé. Egy másikról pedig négy, sőt egyes világokon hét könyvet írt Jonathan Swift angol politikus. - Vacsorázzunk meg! - javasoltam. A tálcákon egészen gusztusosán nézett ki az étel: bambuszból font tányérkán apró húsos derelyék, csészékben sűrű leves, valamilyen levelekből hajtogatott kis töltött csomagocskák. A kapitány hirtelen ideges lett. - Már mindennek volt ideje meghűlni, Kirill úr. - Kihűlni - javítottam ki gépiesen, közben azon tűnődve, mi is folyik itt. - Intézkedem, hogy melegítsék meg... mindjárt... Ügyesen felkapva mind a két tálcát kisietett a kajütjéből. Hát így állunk. Úgy fest, sikerült elkerülnöm valamilyen nagyon egzotikus fűszert a levesben. És még az lenne a jobbik eset, ha csak mély álomba merülnék ettől a fűszertől, és összekötözött kézzel-lábbal ébrednék fel. Hiszen az is lehetett volna, hogy reggelre végleg... kihűlök. Megvártam, míg visszajön a kapitány, és látványosan nagyot ásítottam. - Attól tartok, elment az étvágyam. Mikor érnek be a kikötőbe? âRÖ K V IL ÁGA

208

- Hajnalban. - A kapitány nyilván megértette, hogy mindenre rájöttem, és csak egyetlen vágya volt: minél távolabb kerülni tőlem. - Nyugtalan a tenger, szeretnék egész éjjel őrködni, Kirill úr. Hát igen, szívélyes beszélgetésre már nemigen számíthatunk... Hogyan kell viselkednie egy Emberfeletti Embernek, aki tudja, hogy meg akarták mérgezni? Egy dölyfös funkcionálisnak, aki ellen, még ha tudatlanságból is, egy ostoba vén trotli merénylettel próbálkozott? A funkcionálist nem fenyegette valóságos veszély, szervezete bármilyen mérget feldolgoz és közömbösít, de maga a tény... - Kifelé! - mondtam harag nélkül. - És ha ma éjjel bárki megközelíti a kajüt ajtaját, ez lesz az utolsó éjszakája! Szolgalelkűen hajlongva a kapitány kitakarodott a saját kajütjéből. Lehuppantam az ágyra, egy darabig üldögélve próbáltam lehiggadni. Elvettem az írópultról A szorgalmas szolga és az arany barázda című művet, belelapoztam. Hát igen, a varázslótanonc még pubertáskorban sem álmodott volna ilyenről... Némi keresgélés után megtaláltam a cikornyás, bronzból és ebonitból készült kapcsolót, és leoltottam a világítást. Tökéletes lett a sötétség. A jacht himbálózott, és a fedélzethez csapódó víz hangjából ítélve elég gyorsan haladt. Tapogatózva megkerestem az ágyat, s azzal a szilárd elhatározással feküdtem le, hogy reggelig le sem hunyom a szemem. És természetesen azonnal mély álomba zuhantam.

209

S ZERGEJ LUK JANYENK O

15. FEJEZET

A

KARJUK VAGY SEM, a kényszerítés és fenyegetés a mindennapi emberi élet része. És nem egyik országnak a másikhoz intézett szigorú ultimátumáról van szó, nem késsel hadonászó banditáról vagy kérlelhetetlen rendőrről. A legegyszerűbb, leghétköznapibb helyzetekre gondolok. „Ha nem eszed meg a tejbegrízt, nem nézheted meg a rajzfilmet!” „Ha negyedévkor hármast kapsz, nem vesszük meg a görkorit!” „Ha félévkor meghúznak, repülsz az egyetemről, és bevonulhatsz a seregbe!” „Ha még egyszer meglátlak Maskával, köztünk mindennek vége!” „Ha részegen jössz haza, a díványon alszol!” „Aki nem marad itt túlórázni, már írhatja is a beadványt, hogy önszántából távozik a cégtől!” „Ha nem hozza be az igazolást, nem utaljuk át a nyugdíját!” Attól félek, hogy a vég után is ezt halljuk majd: „Hárfa és glória nélkül nem léphet be a Paradicsomba!” Rábeszélni, meggyőzni, kényszeríteni - ez kész művészet. És mi persze akaratlanul is tanuljuk, nyelve az utált tejbegrízt, kikönyörögve a tanártól a négyest. De azért igazi profizmus nélkül nem érdemes fenyegetőzni. Ezt reggel értettem meg, amikor felöltözve kiléptem a hajó fedélzetére, és meggyőződtem arról, hogy egyedül maradtam.

âRÖ K V IL ÁGA

210

Túllőttem a célon. Be kell ismernem a keserű igazságot fenyegetőzésemmel túllőttem a célon. A bátor Van Tao kapitány (bátorságáról minden irónia nélkül beszélek) szerencsésen bekormányozta hajóját a kikötőbe, lehorgonyzott, és legénységével együtt eltűnt, hátrahagyva lényegében mindenét. Nyilván semmi jóra nem számított egy funkcionálistól, akinél ráadásul még be is sározta magát. - Pedig én lényegében jó ember vagyok - motyogtam a fedélzeten állva. De senki nem hallotta, mit beszélek. Itt is voltak hegyek, de már normális tengerparti hegyek, nem túl magasak, olyanok, mint a Krímben. A hegyoldalból a tenger felé húzódva terült el egy város - szokványos tengerparti település, több száz éves, nálunk az ilyet istenítenék a turisták. A part mentén számos kikötőhely húzódott, távolabb megpillantottam egy strandot - szintén közönséges városi strand volt, amely már kora reggel tele volt emberrel. Mindez olyan banálisan festett, mintha valahol a Földön lennék. Egyébként mégiscsak volt valami, ami szemet szúrt. Először is, sehol nem voltak antennák, vezetékek, villanylámpák. Itt nem használták az elektromosságot. Másodszor, az épületek többsége tipikusan földközitengeri volt, európai stílusú. De feljebb, a hegyoldalban pagodák teteje látszott, és egészében véve az építészetben nyilvánvalóan érzékelhető volt az ázsiai kolorit megjelenése. Ez lenne a helyi China Town? Na és harmadszor: egészen magasan, a hegyek tetején, a várostól zöld erdősávval elválasztva magasodott egy teljesen idegenszerű, futurisztikus felhőkarcolóra emlékeztető építmény: üveg, fém, beton, mindez lendületesen megtekerve egy láthatatlan tengely körül. Olyasmi volt... olyasmi, mint egy félig kinyitott legyező egy tengely mentén megcsavarva. Annyira képtelenül festett itt, hogy nem is tűnt rögtön szembe, mintha az ember tudata kiszűrte volna a látványt nem helyénvaló volta miatt. Nyomban megkönnyebbültem. Ez a funkcionálisokhoz tartozik. Ez az ő építményük, ugyanolyan eleven, mint az én tornyom. Megtaláltam a homály szívét! Csillogó üvegszívét. 211

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Ó, milyen remek mulatság lesz! - mondtam, inkább magamat biztatva, mint az ellenséget fenyegetve. Agyamban lassan és szilárdan összeálltak a kirakó darabkái. Ki mondta, hogy a funkcionálisok szülővilága maga a földi paradicsom, a magas szintű technológia birodalma, az érintetlen természet, a megtestesült szépség és gyönyörűség?! Meglehet, hogy ilyen is volt. Valamikor. De most - ez itt a Föld-16. Felperzselt pusztaság, fertőzött levegő, lángoló föld, radioaktív sugárzás, nagyvárosok romjai. Szinte mindenütt. Csak valahol a bolygó távoli, eldugott részein, a nagy szigeteken vagy egyszerűen a tenger türelmes, gyógyító közelségében maradtak meg az emberi települések. Itt élnek az egyszerű népek, akik már régen elfelejtették világuk múltját. És azok a funkcionálisok, akik túlélték a bolygóméretű katasztrófát. Mi történt velük? Nukleáris vagy még annál is szörnyűbb háború? Az ellenőrzés alól kicsúszott tudományos kísérlet? A készletek kimerülése? Egy aszteroida becsapódása? Vagy mindez együtt? Egy haldokló, agonizáló világ. A romok közt egy letűnt civilizáció tárgyi emlékei után kutató emberek. A felügyelő funkcionálisok, akik most már jobbnak látják idegen világokon kísérletezgetni... vagy talán saját világuk megmentésének módját keresik. Nem a könyörtelen, hideg ráció, amely ketrecbe zárt egereken kísérletezik, ahogyan valamikor naivan gondoltam. Hanem fejveszett, halálra rémült Emberfeletti Emberek, akik más világokra vetődtek a sajátjukról. Akárhogyan is, itt van a szívük. Ez a hazájuk. És jogom van azt tenni velük, amit csak akarok - azért, amit a Földön, Verozon, Mindenségen, Arkanon elkövettek... ezek mind csak az eszközeik. De legfőbb menedékük, bázisuk, hazájuk: itt van. És nincs borzasztóbb a hátbatámadásnál. Olyan csapás az, amire nem számítanak. Ide valószínűleg nem nyílnak közönséges portálok, világuk megmaradt lakott részeit képesek voltak lezárni, a vámosok csak a radioaktív sivatagokat láthatják. âRÖ K V IL ÁGA

212

De én átjutottam. Nekem sikerült. Valahol valami nem úgy alakult, és nagyobb erőt kaptam, mint a közönséges funkcionálisoké... Összerezzentem. Semmi értelme a fedélzeten ácsorognom, felkeltve a bennszülöttek kíváncsiságát. Visszamentem a kajütbe, és a folyosón megtaláltam akkurátusán összehajtogatott ruhámat - tiszta volt, sőt valahogyan még ki is vasalták. A ruhakupac tetejére egy pár könnyű vászoncipőt helyeztek, a mi teniszcipőinkhez hasonlót, és még méretben is megfelelőt. Mielőtt eltakarodott volna a hajóról, a személyzet azért végrehajtotta veszélyes vendége minden parancsát, igyekezett a kedvében járni. Előbb haboztam, érdemes-e átöltöznöm a saját ruhámba. Azután mégis úgy döntöttem, jobb, ha nem matrózegyenruhában mászkálok a városban. Lopni még kevésbé tudtam, mint fenyegetőzni. Persze ha figyelmen kívül hagyjuk azt az esetet, amikor a raktárban kezembe akadt egy gazdátlan vincseszter, és az enyém éppen akkor kezdett rakoncátlankodni... Jó, jó, ez apróság. Egyetlen számítógép-kereskedő cégnél sincs olyan menedzser, aki ne használná fel saját javára a gazdátlan holmit. Ám én ekkor tiszta fejjel, józan eszem birtokában arra készültem, hogy meglopjam megmentőimet. A matrózok kajütjeit át sem néztem Nyilván nem olyan idióták, hogy pénzüket vagy értékeiket az elhagyott hajón felejtsék. De a kapitány kajütjét átkutattam. Ám nem volt szerencsém. Talán az előrelátó Van Tao egyáltalán nem hozott magával pénzt, vagy csak én nem találtam meg a rejtekhelyei. Valószínűleg persze erről lehetett inkább szó. A zsákmányom mindössze egy maréknyi aprópénz volt meglepetésemre alumíniumból és három „5 márka” feliratú bankjegy. A dollár és euró kora átadta helyét a túlélő márkának? Bár aligha. Ennek itt semmi köze az európai márkához. A szöveg két nyelven szerepelt a bankjegyeken, az egyik hieroglifákkal írva, a másik alapjául latin betűk szolgáltak. A „kínai” és a „felső” nyelv? Könnyen meglehet. A számok szintjén a lakosság is ismerhette a „felső” nyelvet. Sajnos most nem voltam képes elkülönülten érzékelni ezeket a nyelveket, és összehasonlítani őket a földiekkel - az a 213

S ZERGEJ LUK JANYENK O

képesség, hogy szabadon beszéljem és olvassam őket, minden más nyelvet kitörölt az emlékezetemből. Talán sokkal hasznosabb másik zsákmányom: egy térkép. Sajnos nem az egész bolygó térképe volt (bár mi másra lehetett számítani?), hanem helyi tengerészeti térkép. Egy szigetet ábrázolt - balról jobbra nyúlt, északon öblökkel szabdalt, délen simább partvonallal. A térkép feltüntette a zátonyokat, valamilyen kisebb környező szigeteket, a part menti és a szigetekhez vezető útvonalakat. Úgy láttam, a sziget jókora - mellesleg eszembe sem jutott, hogy nem földrészen vagyok. A térképből ítélve közepe pusztaság volt, ennek közepén materializálódtam, a part mentén pedig valamilyen városok terültek el. Én most valószínűleg a legnagyobban, az Ajrak nevet viselő városban köthettem ki, az északi part közepe táján. Ha járatosabb lennék a földrajzban, feltehetőleg meg tudnám állapítani, a bolygó melyik részén lehetek. Egy darabig tanulmányoztam a térképet, azután visszatettem a helyére. Ellopni a kapitány munkaeszközét már valóban nagy disznóság lenne, s egyébként sem láttam volna különösebb hasznát egy ilyen holminak. A hajón alighanem az elektromos hálózatot tápláló cilinder volt a legértékesebb tárgy. Nyilvánvalóan ennek a világnak távoli múltjából származik, és nagyon sokat érhet. Egy ideig haboztam. De a morális meggondolások mellett figyelembe kellett vennem a kapitány lehetséges reakcióját is. Egy ilyen értékes dolog elvesztése miatti felháborodása félelmét is felülmúlhatja. Szükségem van arra, hogy gondjaim támadjanak a helyi rendőrséggel? Nem, erre semmi szükségem. Beérem az aprópénzzel. Felvettem hátizsákomat, felmentem a fedélzetre, és odaléptem a mólóhoz. A jachtot biztonságosan kikötötték a nádkötegekkel borított partfalhoz. Hát persze, honnan vennének itt autógumikat, amelyek az amortizátor szerepét töltik be a mi jachtklubjainkban... Kiugrottam a partra, és úgy éreztem, mintha meginogna a lábam alatt a sziget. Na szép! A hullámokon ringatózó jacht után valóban úgy tűnt, mintha a part inogna... A móló felől a városba indultam. Elhaladtam a halászcsónakok mellett, amelyekből akkor rakodták ki a âRÖ K V IL ÁGA

214

zsákmányt. Elmentem egy csapat tétlenül lézengő kamasz mellett. Egy kövér férfi mellett, aki két jól megtermett, lehajtott fejű fickót szidalmazott. A tömegben voltak ázsiaiak, és voltak európai külsejűek. A kamaszok közt akadt egy néger is, és ha nem csalt a szemem, egy kisfiú egy ausztráliai bennszülött tipikus arcvonásaival. Fajok és népek keveredése, egy új Babilon, amely egy összeomlott világ romjain épült fel. Azok utódai, akik megmenekültek... vagy megmentették és ide telepítették őket, a legyező-felhőkarcoló tövébe... Igyekeztem nem nagyon belebámulni az emberek arcába. Elvégre a ruhám és a megjelenésem nyilván elárulta, hogy idegen vagyok. Egyébként egyáltalán nem volt jellemző a ruhák egyformasága, az arcok meg annyira különböztek egymástól, hogy félelmemnek aligha volt reális alapja. Ott állt például jóindulatúan pislogva a reggeli napfényre a helyi alkoholista szakadt nadrágban, koszos, láthatóan mástól levetett pulóverben. Lehetett volna akár egy moszkvai utcán, akár a New York-i metróban, egyformán helybelinek nézik. Valószínűleg ő maga sem venné észre a különbséget... Amott súlyos zsákot vonszolt egy szőke, fehér bőrű legény, az arca olyan arisztokratikus, hogy ha megmosdatnák és átöltöztetnék, nyugodtan megjelenhetne az angol királynő fogadásán, eltűnne a lordok, sire-ek, earlök tömegében. Minden rendben. Nem tűnök ki a tömegből. A város elég nagy, két-háromszázezer lakója lehet. Akadnak itt idegenek is, hiszen járnak ide kereskedők és tengerészek. Úgyhogy... most valami szállást kell keresnem, elvonulnom, kifújnom magam, szép csöndben információt gyűjtenem - és felkészülnöm az útra a hegyekbe. Aligha vezetnek kitaposott ösvények a felhőkarcolóhoz, de különösebb akadályokra sem kell számítani. A funkcionálisok itt biztonságban érzik magukat. Húsz perc múltán már jól kiismertem magam a kikötői negyedben. Raktárak voltak itt (remek hely lenne egy vámos portál megnyitására, de a Föld-16-on nincsenek kijáratok lakott részeken), néhány kisebb piac, ahol éppen javában folyt a reggeli zsákmány adásvétele; voltak lakónegyedek nyilván nem túl elegánsak, tekintettel éppen ezeknek a 215

S ZERGEJ LUK JANYENK O

raktáraknak és piacoknak a közelségére. Az én anyagi eszközeimmel egyébként nem is lett volna értelme elegáns helyre mennem. Ahogyan az időnként utamba akadó vendéglők és szállodák árlapjairól megállapítottam, egy éjszaka egy szállodában általában egy márkába került (de ha egy hetet kifizet az ember előre, csak öt márkát kérnek), enni pedig húsz-harminc kopejkáért lehetett. Persze nem kopejkáért, hanem a helyi megfelelőjéért. Legfeljebb csak találgathattam, miért változtatta a helyi valutát márkává funkcionálisi „fordítóautomatám”, és miért osztotta a márkát száz kopejkára. Valószínűleg csak véletlenül. Úgy is olvashattam a kiírásokat, hogy „Egy éjszaka - egy jüan, egy ebéd - öt centimo”. Választásom végül egy kis, kétemeletes, keskeny szállodára esett, amely magasabb és szélesebb épületek közé szorult be. Talán azért tetszett meg, mert ez a beszorítottsága kissé a funkcionálisok építményeire emlékezetett. De az is lehet, hogy a tulajdonosok sajátos humora fogott meg, akik azt a nevet adták szállodájuknak, hogy „Vörös ló tojás nélkül”. Bár a helyi lakosok ezt az elnevezést alighanem kevésbé kihívóan csak úgy értették: Vörös Heréit. Beléptem a csengővel felszerelt ajtón, és körülnéztem. A helyiség alighanem a szálló étterme lehetett, külön halinak egyszerűen nem jutott hely. Négy kis asztal, székek, mögöttük felfelé vezető lépcső. Az asztalokat törölgető, erős testalkatú, vörös hajú lány megfordult, a rongyát egyszerűen köténye zsebébe dugta. - Reggeli? - kérdezte. - Szeretnék megszállni maguknál. - Miért is ne? - felelte a lány. - És miért pont nálunk? - Megtetszett a szálló neve. - A Vörös Heréit? Ismeri a papát? - E... e... - Zavarba jöttem. - Félek, hogy nem. E... az ő... szóval... - Szóval? Az ő tiszteletére. Miért, mit gondolt? - A lány a falnál álló kis szekrényhez lépett, elővett egy maszatos füzetet meg egy ceruzacsonkot. - Tudja, hány gyereke van a mamának? âRÖ K V IL ÁGA

216

- Hét? - feltételeztem valami miatt. A lány bőbeszédűsége ragadós volt. - Hét? Mit szólna inkább tizenegyhez? - Ha mind olyanok, mint maga, miért is ne - mosolyogtam szemtelenül. A lány elgondolkodott, majd viszonozta a mosolyt. - Csak a mama előtt ne csináljon ilyen vicceket, különben tudja, mi lesz? Már rájöttem, hogy nem minden kérdésére kell válaszolni. - Az első emeleten nincs hely? - kérdezte a lány talán önmagától, talán a füzettől. - Nincs? A másodikon sincs? Jó lesz magának a manzárd? - Jó lesz. - Egy napra? - Egy hétre. - Egy ötös. Szótlanul átadtam neki a pénzt, a lány minden észrevétel nélkül átvette, és a bankó nyomban eltűnt a kötényzsebében. - A reggelinek már vége, tudja? - Nem, nem tudtam. - Na jó, szeretne enni? Bólintottam. - Mama? - emelte meg a hangját a lány. - Mama, maradt valami? Kinyílt egy eddig észrevétlen ajtó, ételszag áradt ki mögüle. - Mit akarsz. Lányától eltérően a mama hanyagolta a kérdő hangsúlyt. Tökéletesen megértettem. Egy ilyen bőségesen elég egy családban. - Szállóvendég, jó neki a manzárd, kifizetett egy hetet, megetetjük? - Megetetjük. Leültem ahhoz az asztalhoz, amelyet már rendbe hoztak. A hős anya nem mutatkozott többet, az ételt a lány szolgálta fel. Apró sült halak, egy darab kenyér, valamilyen sűrű, fekete szósz, teáskanna, csésze és pálcikák. Láthatóan nem egyszer használatosak, de tisztára vannak mosva. Hát igen, a kínai kultúra egyben-másban láthatóan teljes diadalt aratott. 217

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- ízlik? - kérdezte a lány azt figyelve, hogyan mártogatom a halat a szószba. Még szerencse, hogy Moszkvában elszaporodtak a japán és kínai éttermek; a lányt biztosan meglepné, ha nem tudnék bánni a pálcikákkal. - Aha - feleltem. Nem volt különösebben finom, meg nem is szoktam halat enni reggelire. De ez a hal nyilvánvalóan friss volt, és ez sok mindenért kárpótolt. - Maga nem idevalósi? - Miért szállnék meg szállodában, ha itteni lennék? - Na és ha kidobta a felesége? - mondta a lány eltűnődve, a gondolatai láthatóan máshol jártak. Nem volt időm válaszolni erre az érdekes feltevésre. A bejárati ajtó résnyire kinyílt. Benyúlt egy cingár kéz, és megszokott mozdulattal megragadta a csengőt. A kéz nyomában becsusszant a szállodába egy sovány, alacsony, már nem fiatal, vörös hajú, de a halántéka felett kopaszodásnak indult emberke. Az ágrólszakadt szó fejezi ki legpontosabban a megjelenését. - Papácska? - jajdult fel a lány. - Te vagy az? Mama azt ígérte, megöl, tudod? - Tudom, tudom... - suttogta beljebb türemkedve az emberke. - Dolgoztam. - Dolgoztál? - kérdezte a lány hitetlenkedve. - Igen, dolgoztam! - felelte határozottan az anatómiailag defektes, vörös ló. - Itt van! Elővett a zsebéből és látványosan megrázott a tenyerében néhány pénzérmét. Nem csörögtek, elvégre alumíniumból voltak. De ez is elég volt. Kinyílt a konyhaajtó, és kemény hang hallatszott: - Ide gyere, te rühes kutya! A férfi bánatosan nézett rám, és megvonta a vállát. Váratlan gyengédséggel suttogta: - Asszonyok, mit várhatnánk tőlük? Majd megcsókolta lánya arcát - ehhez lábujjhegyre kellett állnia -, és hősiesen bement a konyhába. Feszülten hallgatóztunk a lánnyal. Halk hangok hallatszottak. Majd egy csók csattant. âRÖ K V IL ÁGA

218

Aztán valami csörömpölt - mintha az akaratlanul leengedett kezekből kihullott volna egy lábos. A lány nekilátott letörölgetni a már tiszta asztalokat, közben ezt mormolta: - Folyton csak ígéri, ígéri, de egyszer tényleg agyonüti, igaz? A konyha felől szenvedélyes nyögdécselés hallatszott. Edény csörömpölt. Döngve becsapódott az ajtó. A lány arca bíborszínű lett, ami vörös hajával felejthetetlen látványt nyújtott. - Nem, nem öli meg - nyugtattam. - Mit mondtál, hány gyereke van az anyádnak? Tizenegy? Még a bólintás is valahogyan kérdő hangsúlyt kapott nála. - Ez már igen! - mondtam kajánul. - Köszönöm, minden nagyon finom volt. Felkísérsz? Nem tudom, mire gondolhatott, de nagyon élesen vágott vissza: - Menjen egyedül, nem fog eltévedni! És mintha eszébe jutott volna, hogy valamit nem jól csinált, hozzátette: - Legfölül, és csak egy ajtó van ott, érti?

A manzárd valóban nem a legjobb lakóhely volt. Meredeken ereszkedő tető, csak a szoba közepén lehetett kiegyenesedni. A bútorzatot egyetlen, bár szerencsére elég nagy ágy és az éjjeliszekrény szerepét betöltő, mellette álló, kerek asztalka alkotta. Az asztal egyébként meglepett szépségével: gyöngyház berakásos lapja, bár rondán összevissza karcolódott, szemet gyönyörködtető volt. A padlón csapóajtó nyílt a lépcsőre. Hát igen, ez a szoba aligha ért ugyanannyit, mint a többi. Az ágynemű egyébként tisztának bizonyult, a matrac egyenes, a párna puha. Az ágy fölött pedig ablak nyílt az épület homlokzatára. Remek kilátás tárult elém végig az utca mentén a hegyekre, a gomolygó felhőkre és a felhőkarcoló megcsavart legyezőjére. Elgondolkodtam, és úgy döntöttem, nem rendezek botrányt. Őszintén szólva nem is nagyon értek hozzá. 219

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nos, az első napokra már van szállásom. A helyi társadalom, minden furcsasága ellenére sem hat sokkolóan, nem látszik totalitáriusnak. Csak a legegyszerűbb kérdésben kell dűlőre jutnom - mi legyen a következő lépés? A jacht fedélzetén hősködtem, remek mulatságot ígértem a távol levő funkcionálisoknak... aha, vérfürdőt és csontzenét hozzá. Na és ha komolyan vizsgáljuk a helyzetet? Még a géppisztolyt is elveszettem, kisebb gondom is nagyobb volt akkor, mint ez. A tölténnyel teli tár a hátizsákban maradt, de mit érek vele... Valószínűleg hozzá lehet jutni itt valamilyen fegyverhez, de az aligha lesz lőfegyver. Na és lényegében pénzem sincs. Funkcionálisi képességek? Naivitás lenne számítani rájuk. Még akkor is, ha igazam van, és a képességek „döntéshelyzetben” jelennek meg. Még akkor is, ha feltételezem, hogy erősebb leszek az ellenségeimnél - teljes értékű funkcionálisoknál, akiknek egy része rendőr és katona. Még ha nem is lesznek eszközeik feléledő képességeim ellenében. Ki kezeskedhet azért, hogy a „döntéshelyzet” pont az ellenséggel vívott összecsapás közben következik be? Lehet, hogy egy időre legyőzhetetlenné válók, de az adott pillanatban ennek annyi hasznát veszem, mint esernyőnek a víz alatt. Nem, kell még valami. Például szövetségesek. Gyakorlatilag minden világon létezik valamilyen ellenállás a funkcionálisokkal szemben. Még az én Földemen is volt, ha gyenge is. Itt pedig, ahol a város fölött meredezik az a képtelen felhőkarcoló, ahol megmegjelennek arkani katonák, ahol meglepő műszaki alkotások bukkannak fel, szintén lennie kell valamiféle ellenállási mozgalomnak. Csak meg kell találnom ezeket az ellenállókat, és együttműködést ajánlanom nekik... Halkan kopogtak a csapóajtón. - Jöjjön be! - mondtam, bár logikusabb lett volna azt mondani: „Jöjjön föl!” A csapóajtó döngve felnyílt, és előtűnt egy vörös fej. Egy tizenöt év körüli kölyök feje. A szerelmes természetű férfiú még egy ivadéka? - Hoztam magának gyertyát - mondta. - Tessék. Kerámia gyertyatartót nyújtott felém, benne nem túl âRÖ K V IL ÁGA

220

nagy gyertyacsonk, és egy fél doboz gyufát. Mégiscsak van itt civilizáció! - Mondd csak, barátocskám, miféle épület az ott? kérdeztem fesztelenül. - Hol? - A legényke készségesen felmászott a manzárdba, és az ablakra tapadt. - Hát ott, a hegyen... - A hegyen? Á! Az ott valami gazdag pacák villája. Tudtam a nevét, de elfelejtettem. Sok pénzt áldozott a városi könyvtárra is. - Villa? - kérdeztem ostobán. És hirtelen megértettem, mire is gondol. A hegyoldalban, ott, ahol még nem kezdődött el a felhőkarcolót övező erdő, egy elég nagy kőépület állt. Körülötte mintha valamilyen kertek lettek volna. Talán narancs-, talán olajfák, de az is lehet, hogy almafák, ilyen messziről nem lehetett kivenni. - És följebb? - Följebb? - csodálkozott a fiú. - Följebb csak hegyek vannak. Minden világossá vált. Mint a funkcionálisok összes építménye, a közönséges emberek számára a felhőkarcoló is láthatatlan. Pontosabban átsiklik rajta a tekintetük. Ha pontosan megmutatom a fiúnak, hova nézzen, és leírom neki, mit kell látnia, valószínűleg meglátná a felhőkarcolót. Pontosan úgy, ahogyan az előzőleg felkészített emberek megtalálták a tornyomat, és egyik világból a másikba mászkáltak rajta keresztül. Egyébként meg miért okoznék ennek az ártatlan srácnak a fejében káoszt és zűrzavart? Nincs ott semmiféle épület, nincs, és nem is volt... - Úgy van. Csak rémlett, mintha lenne ott valamilyen kunyhó - mondtam szomorúan. A fiú jóindulatú volt. - Lehet, hogy van is - nyugtatgatott. - Magának biztosan jó éles a szeme. Tudja, milyen jól lát a barátom? Csúzlival harminc lépésről leszed egy galambot! - Szegény galamb! A legényke zavarba jött. - Hát... ő csak... akkor csinálta, amikor kicsik voltunk... Szüksége van még valamire? Az éjjeliedény az ágy alatt van, csak nálunk az a szokás, hogy mindenki maga viszi ki. Az 221

S ZERGEJ LUK JANYENK O

illemhelyet az udvaron találja. Mosakodni is lent lehet, ha ide felhozza a vizeskorsót, éjjel leveri. Szűk itt a hely... - Szűk - hagytam rá. - Mondd, hol van itt a könyvtár? Az, amelyikre az a gazdag ember adta a pénzt? - Á, az nagyon egyszerű! Végigmegy ezen az utcán addig a térig, ahol van egy szökőkút... Csak nem működik, de azért megismeri, hogy szökőkút. Azután jobbra megy, a másik térig. Ott működik a szökőkút, ha nincs túl nagy hőség. És ott van egy magas épület oszlopokkal...

A séta egy idegen városban, ha nincs feltörve az ember lába, ha nem rogyadozik a fáradtságtól, ha van a zsebében némi pénz és néhány szabad napja, a világ egyik legkellemesebb időtöltése. És higgyék el nekem becsszóra, hogy ha ez a város egy másik világon, lényegében egy másik bolygón van, a séta még érdekesebb lesz. Mielőtt elértem volna a könyvtárig, sikerült többékevésbé képet alkotnom ennek a világnak tudományos és műszaki fejlettségéről. Először is, ismerték az elektromosságot, de az a gazdagok privilégiuma volt. Láttam egy üzletet (szerény mérete ellenére sem áll rá a szám, hogy boltocskának nevezzem), ahol a legkülönbözőbb világítótesteket és lámpákat árulták. Többségük a legközönségesebb izzólámpa volt, a legközönségesebb talppal. Valószínűleg be lehetne dugni őket moszkvai lakásom konnektorába, és működnének. És az áramot nem feltétlenül magában a házban kellett generálni, az ajtón lógó hirdetmény „megbízható kábelfektetést és a törvénytelen rákapcsolódás elleni védelmet” ígért. Másodszor: láttam néhány ruhaüzletet, és megértettem, hogy a szó megszokott értelmében vett manufaktúrák itt nem alakultak ki. A ruhaféléket helyben varrták és javították, készen csak zoknit és fehérneműt lehetett kapni. Eszembe jutott, hogy az én világomban a sztenderd ruhaméreteket a hadsereg igénye hívta életre, mivel nagy mennyiségű egyenruhára volt szüksége. Csak akkor jutott valakinek eszébe a bölcs gondolat, hogy létre kell hozni az újoncok testméretének adatbázisát, és nem az egyes emberre szabni az âRÖ K V IL ÁGA

222

öltözéket, hanem egész csoportokra, amikor gyorsan kellett mundérba bújtatni emberek ezreit és tízezreit. Úgy látszik, itt lényegében nincs kivel hadakozni. A szigeten aligha haladja meg a lakosság lélekszáma az egymilliót. És könnyen meglehet, hogy ez az élet egyetlen oázisa a bolygón. Harmadszor: találtam egy fegyverboltot. Kirakatát rács fedte, az üveg mögött olyan tárgyak, amelyeket az eladók a legcsábítóbbnak tartanak: íj és nyilak, számszeríjak, hátultöltős, kétcsövű puska. De a sima csövű puska és töltény feltalálása vagy újraalkotása után a helyi fegyvertervező zseni elakadt. Huzagolt csövű vagy automata fegyvernek nyoma sem volt. De hát mire is kellene? Aligha van itt kire vadászni vele. A huzagolt cső egyébként is a háború szülötte, amikor az emberek egymást lövik... Azt is megértettem, hogy még ilyen primitív fegyvert sem kapok ezer márkánál olcsóbban. Tehát sehogyan sem. Negyedszer: valahogy furcsán állt itt a helyzet a vallással. Egyetlen templomot sem láttam, csak a kínai negyed szélén látszott egy épület teteje, az élénk színű díszítés buddhista templomra emlékeztetett. Na és ötödször: voltak itt újságok. Egyszer találkoztam egy áruját reklámozó rikkancsgyerekkel. Már éppen meg akartam válni tíz kopejkától, amikor fölfedeztem, hogy a nem működő szökőkút terén, az időjárás viszontagságai ellen üveggel védve ki van függesztve ugyanaz a lap. A lakók többsége nem engedett az újságos csábításának, a tábla előtt tülekedve inkább ingyen olvasták. Csatlakoztam hozzájuk, és ha hasznos információhoz nem is jutottam, remekül szórakoztam. Kétoldalas helyi kiadvány volt, az Általános Idő hangzatos címmel (észrevették, hogy minél kisebb egy újság, annál hangzatosabb a címe?), zömmel városi híreket közölt, és volt néhány bekezdés a szomszédos falvakról is. Megtudtam, hogy előző nap, késő este koncertjéről hazatérőben Hót, a népszerű, fiatal énekesnőt egy huligán szidalmazni kezdte, mert csalódást okozott neki a művésznő produkciója, de a dalospacsirtát kísérő szeretője (igen, egyszerűen ezt írták, a szeretője, errefelé nem szokás a 223

S ZERGEJ LUK JANYENK O

finomkodás) méltó választ adott a kötekedőnek, beleültetve „ugyanabba a pocsolyába, amelyet lapunk már második hete javasol betemetni”. Valamilyen gonosztevők éjszaka behatoltak Andreas úr ékszerüzletébe, de csalódniuk kellett - a pénz és az ékszerek el voltak zárva egy megbízható széfben, amelyet nem tudtak kinyitni. Dühükben a tolvajok a kirakatokon álltak bosszút, betörték őket (valamilyen oknál fogva „a sarkukkal”), de ekkor megjelent egy őrszem, aki, bár elfogni nem tudta őket, „alaposan ellátta a bajukat a botjával”. A bűnözők után folyik a nyomozás. A nemrég felépített híd összeomlása miatti botrány elcsitult, mivel a vállalkozó elismerte hibáját, és ígéretet tett a híd újjáépítésére. A szerkesztőségi tárcában, amelyet a kihívó (és belőlem hangos hahotát kiváltó) A Toll Cápája álnév mögé rejtőző szerző jegyzett, keserűen ostorozta a kereskedőket, akik a reggel nyakukon maradt halat képesek jégre tenni, és másnap frissként rásózni a vásárlókra. Praktikus tanácsok segítettek megállapítani, friss-e a hal. Egy hosszú, csaknem teljes oldalas, és ahogyan az ilyen esetekben lenni szokott, unalmas cikkben egy városi hivatalnok az erkölcsök romlásáról panaszkodott, a rossz adófizetési hajlandóságról, a polgárság tiszteletlenségéről a helyi hatóságokkal szemben, amelyek oly hősiesen és nagy igyekezettel látják el funkcióikat. A „funkció” szó ismét harsány hahotát váltott ki belőlem. Attól tartok, a körülöttem állók hülyének néztek. Végül jött a keresztrejtvény és a horoszkóp. Hová is lenne egy újság keresztrejtvény és horoszkóp nélkül? A csillagok aznap a Halaknak és a Kosoknak kedveztek, azoknak, akik a Tüzes Sárkány jegyében és a Kék Nyárfa aszcendense alatt születtek, valamint azoknak, akiknek a nevében három magán- és négy mássalhangzó van. Bajban voltak a Nyilasok és a Faegerek, akik az Árnyas Tölgy jegyében születtek, és azok a szerencsétlenek, akiknek a nevében három mással- és egy magánhangzó van. Nekem semmi különöset nem ígértek a csillagok. Egészében véve egy tipikus kisváros tipikus újságja volt. âRÖ K V IL ÁGA

224

Ha nem állna az a felhőkarcoló a hegyen, nem lenne itt semmi meglepő. Cseperegni kezdett az eső, és úgy döntöttem, befejezem ismerkedésemet a sajtóval. Elvégre a könyvtárban sokkal kényelmesebben elégíthetem ki a nyomtatott betű iránti szenvedélyemet.

225

S ZERGEJ LUK JANYENK O

16. FEJEZET

M

az az érzésem, hogy a könyvolvasás túljutott azon a rövid korszakon, amikor sokak szórakozását jelentette. Bármennyire akarta is, a mozi nem volt képes konkurenciát támasztani - moziba menni külön eseményszámba ment, a könyv pedig mindig ott van az ember keze ügyében. A televízió, bár színes lett, és a képernyő hatalmasra nőtt, nem tudott egyszerre kielégíteni mindenkit - ehhez a csatornák számát a lakosság lélekszámával azonosra kellett volna növelni. De a videó, majd a komputer döntő csapást mért. A mozi a lelki szegények könyve. Azoké, akik nem tudják elképzelni a csillagok háborúját, nem tudják odaképzelni magukat a Nautilus parancsnoki hídjára vagy Nero Wolfe dolgozószobájába. A mozi különleges effektusokkal bőségesen megcukrozott tejbepapi, amit nem kell megrágni. Csak tátsd ki a szád, és nyeld. Csaknem ugyanez a helyzet a számítógépes játékokkal - ezek megelevenedett könyvek, amelyekben eldöntheted, kinek az oldalán állsz. Az olvasás pedig visszatért eredeti állapotába. Ahhoz a korhoz, amikor az okos emberek szórakozása volt. A könyvek ára fölment, a példányszámok csökkentek körülbelül akkorára, mint a tizenkilencedik században. Lehet ezen bánkódni, de föl lehet tenni őszintén a kérdést: valóban az emberek száz százalékának kell rajongania a balettért? Klasszikus zenét hallgatnia? Érdeklődni a festészet és szobrászat iránt? Vagy végső soron - focimeccsre vagy pecázni járnia? ÁR RÉGÓTA

âRÖ K V IL ÁGA

226

Szerintem jobb beismerni, hogy az olvasás nem lehet mindenki szórakozása. Sőt, ez nem is szórakozás, hanem munka. Az ajraki könyvtár azt mutatta, hogy itt éppen így viszonyulnak eme időtöltéshez. Az épület nem nélkülözött bizonyos ünnepélyességet - három emelet, a bejáratnál oszlopcsarnok, nyitott könyvet és a lapok fölé hajló gyerekeket ábrázoló, hatalmas bronzszobor, a kivitelezés komor pragmatizmusa; a falak unalmas, szürke kőből épültek, a jókora ablakok szorosan zárva, a kétszárnyú ajtón semmi díszítés. Kíváncsian szemügyre vettem a szobrot: a hatalmas bronzlapokra az ábécét vésték, a szobor ábécéskönyvet ábrázolt. Három gyerek, két kisfiú és egy kislány életnagyságú, bronzba öntött alakja olyan szorosan simult a könyvhöz, mintha rövidlátók lennének, vagy a sorok között olvasni tanulnának. A kislány álló helyzetben kezére támasztotta állát, a fiúk előrehajolva a sorokat nézték. Megérintettem az egyik ifjú olvasó fényesre koptatott vállát, és nosztalgiával gondoltam a moszkvai metróra. A Forradalom tere állomás fényesre koptatott szobra, főleg a bronzkutya, amelynek orrát vizsga előtt én is mindig megsimogattam - ez volt a biztosítéka annak, hogy sikeresen zárjam a félévet... Nekem egyébként nem hozott szerencsét. Vajon ehhez a szoborhoz is fűződik valamilyen hiedelem? Például, hogy ha megsimogatod, megtanulsz olvasni... A könyvtárba belépve kellemesen meglepett a falon függő tábla: „Olvasni tudóknak a belépés ingyenes”. Nem egészen értettem, miért járna könyvtárba egy analfabéta, de mindenesetre odabólintottam a bejáratnál ülő idős embernek, és a táblára mutatva haladtam tovább. A könyvtár nem volt túl nagy. A földszintet valamilyen adminisztratív helyiségek foglalták le, valahonnan szaggatott búgás hallatszott, amiről egy működő nyomdagép jutott eszembe. Persze sosem hallottam, hogyan zúgnak üzemelés közben, de volt ebben a hangban valami periodikusság, mintha egyik lap repülne ki a másik után a jókora gépből. Nos, könnyen meglehet. Magunk nyomtatjuk, magunk őrizzük és magunk is olvassuk, legalábbis az üres folyosók erre utaltak. 227

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Felmentem az első emeletre. Aha, itt az olvasóterem. Asztalok, székek, az asztalokon lámpák - egyébként elektromosak. Öt-hat ember ül bent, könyvet olvasnak, egyikük jegyzeteket készít. Szinte rám zuhant a diákévek hangulata. Óvatosan, hogy ne csapjak zajt, följebb mentem. Itt kezdődött a tulajdonképpeni könyvtár - az egész emeletet magas szekrények sorai foglalták el, közvetlenül a lépcsőnél két üres asztal árválkodott, a harmadiknál egy törékeny lány ült. Tökéletesen téren és időn kívüli jelenség volt - a könyvtároslány. Ugyanilyenek ülnek Novgorodban és Csitában, Sanghajban és Bangkokban, Hamburgban és Detroitban. A megjelenésében is volt valami kevert jelleg, nyilvánvalóan ázsiai és európai vér vegyült benne. Az ilyen lányok negyvenéves korukig fiatalok maradnak, azután hirtelen könyvtári nagyanyóvá változnak. - Jó reggelt! - köszönt a lány halkan. - Először jár nálunk? - Igen - ismertem be becsületesen. - Melyik nyelven olvas? - Bármelyiken - mondtam kis habozás után, úgy vélve, nem vétek nagyot az igazság ellen. - Tényleg? - mosolyodott el a lány. - Ez remek! Nem segítene nekem elolvasni ezt a könyvet? A törékeny, megsárgult lapokból ítélve a könyv legalább háromszáz éves lehetett. Vagy akár ötszáz. Rájöttem, hogy kár volt nagyképűsködnöm. A funkcionálisi képességek kisegítettek volna a bajból, de most nem érzékeltem őket. És az átkeléskor aligha sajátítottam el ennek a világnak a holt nyelveit... Zavartan mosolyogva bementem az asztal mögé. A lány válla fölé hajolva megéreztem hajának gyönge virágillatát. A könyvre meredtem. És elcsukló hangon megkérdeztem: - Mi az, amit nem ért? - Ezt itt - nézett rám kíváncsian a lány. - Ezt. - Ajánlatos hozzáadni egy csipet szegfűszeget. - Maga ismeri ezt a nyelvet? - lelkesült fel. - Tényleg ismeri? Még szép, hogy ismerem az orosz nyelvet! - Már találkoztam vele... - ismertem be. âRÖ K V IL ÁGA

228

- Milyen érdekes - mondta halkan. - Én tanultam... szótárakból. De azt gondoltam, senki... Mondja, miért tanácsolja ez a könyv, hogy tegyünk bele apró szegeket? Ez valahogyan a szervezet vashiányával függhet össze? De hát ez nagyon veszélyes, előfordulhat, hogy aki nem veszi észre, lenyeli... - Ezek nem szegek. Csak hasonlít a szó. A szegfűszeg fűszerféle... olyan apró, száraz virágrész... Adjon egy ceruzát! Egy vaskos, szürkés papírdarabra, ahogy tudtam, lerajzoltam a szegfűszeget. Őszintén szólva sosem használtam ételben, de a haverokkal csináltunk néha forralt bort... - Jaj... - keseredett el a lány. - Nem ismerem ezt a fűszert. Biztosan nem terem már. - Biztosan - hagytam rá. Milyen furcsa, milyen képtelen és nevetséges dolog, hogy az egész hatalmas orosz irodalomból, az Oroszországban valaha is kiadott könyvek közül nem Tolsztoj vagy Puskin maradt fenn, nem is Lenin összegyűjtött írásai vagy egy fizikatankönyv, hanem egy szakácskönyv! Egy közönséges szakácskönyv... Bár ha belegondolok, nincs is ebben semmi meglepő. Éppenséggel a jó szakácskönyveket nyomtatják sima, vastag és erős papírra, hogy ne púposodjon fel a nedvességtől, ne hagyjanak rajta nyomot a zsíros ujjak, hogy kibírják a konyhai tartózkodást a fűszeres dobozok és konyharuhák között. Ha van otthon szakácskönyvük, amelyet gyakran használnak, hol tartják? A könyvszekrényben? Ne röhögtessenek... És hirtelen nagyon világosan megértettem azt, amire tudat alatt már felkészültem. Ez itt nem egyszerűen egy másik világ. Ez a jövő. A mi jövőnk. Radioaktív sivatagok, lángoló föld, fellegekkel borított ég, városok romjai, a szigeteken a civilizáció maradványai közt kotorászok - ez az én Földem. Hát ilyen a funkcionálisok világa. - Egy egész polcnyi könyvünk van ezen a nyelven mondta a lány. - És még egy csomó holt nyelven... oda-fönt, a zárt részlegen. 229

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nyilvánvaló volt, hogy legszívesebben idehurcolna egy jókora halom könyvet, az asztalra borítaná (nem, nem borítaná, hanem óvatosan lerakná), és nekiültetne, hogy olvassam fel neki. Olvassam, olvassam és olvassam fordítsam le, magyarázzam el, súgjak neki. Áruljam el, mi az a szegfűszeg, mi az a zakó, mi az a glamour, mi a default, mi a környezetszennyezés, mi a háború, mi az a korrupció... - Talán majd máskor - feleltem ki nem mondott kérésére. - Szeretnék... szeretnék valamit olvasni a történelemről. - Honnan jött? - kérdezte a lány halkan. Eddig is halkan beszélt, megszokta a könyvtári polcok között. Most már szinte suttogásra tért át. - Messziről. Nagyon messziről. Ne kérdezze! Elgondolkodva biccentett, mintha ezek a szavak mindent megmagyaráztak volna neki. Felállt. - Jöjjön utánam! Könyvespolcok sorai közt mentünk lapozás halk neszei közepette - néhány ember válogatott a könyvek között, régi papír és friss nyomdafesték szaga érződött. Mintha valamilyen új vallás templomában lennénk, ahol könyvek helyettesítik az oltárt, a papírból felszálló por a tömjént és a mirhát. - Itt van - mondta a lány. Elgondolkodva néztem az üres polcot. - Nekünk nincs történelmünk - magyarázta a lány. - Ez a szó... nem is igen használatos. Szerencséje, hogy én megértettem. - Társadalom nem létezhet történelem nélkül - jelentettem ki. - Milyen régen élnek itt emberek? - Valószínűleg a világ teremtése óta - nevette el magát. - Vannak itt régi romok... Nagyon régiek, sok ezer évesek. - Akkor másképpen kérdezem. Milyen régen élnek az emberek csak itt? - Már gondolkodtam ezen - felelte komolyan a lány. Mintha azt kérdeztem volna tőle, mi az élet értelme. - Úgy rémlik, sok nemzedék váltotta már egymást. A kontinensen senki sem maradhat életben sokáig. Még... még... - Az Emberfeletti Emberek sem? - kérdeztem rá nyíltan. A lány bólintott. - Ki maga? âRÖ K V IL ÁGA

230

- Idegen vagyok itt. Engedje meg, hogy ne kelljen elmagyaráznom. Az legalábbis veszélyes lenne. - Magára nézve? - Rám nézve is. De elsősorban magára nézve. Maradjak csak ilyen... furcsa látogató, aki furcsa kérdéseket tesz fel. - Értem - mondta a lány komolyan. - Szokatlan, de értem. Talán azért, mert szeretem a régi könyveket. - Kik azok az Emberfeletti Emberek? Ők uralkodnak? - Nem. A császárnő uralkodik. Nem csodálkozott, már ezen a kérdésen sem, amely pedig elárulta, hogy nem innen származom. - És az Emberfeletti Emberek? - Időnként megjelennek. Megvásárolják a kontinensről származó ritkaságokat, és megtanítják, hogyan kell velük bánni. Nem adnak parancsokat, senkit nem bántanak... ha erre gondolt. - Soha senkit? - Csak ha ártani akar nekik valaki. Ők... - A lány hallgatott egy darabig. - Ők mások. Nem foglalkoznak velünk. Általában véve inkább jóságosak. Bármilyen betegséget meg tudnak gyógyítani... A nagymamám mesélte: kitört egyszer egy járvány, és ők orvosságot hoztak. Jó tanácsokat adhatnak. De nem itt élnek. Az az érzésem, egyszerűen nem érdekli őket. - És ki próbált ártani nekik? A lány habozott. Majd megszólalt: - Ha felmegy a hegyekbe, ott van Dietrisch úr birtoka. Gazdag földbirtokos, mecénás... ezt az épületet ő ajándékozta a városnak. Azt hiszem, őt kellene megkérdeznie. - Nem szereti az Emberfeletti Embereket? - A tudást szereti. Ő majd többet mesél önnek. Persze, ha megtetszik neki. De biztosan megtetszik majd neki. - Köszönöm - mondtam halkan. - Nagyon sokat segített. A lány bólintott, és éppen úgy válaszolt, ahogyan számítottam is rá: - Ez a munkám. Visszajön még? - Nem tudom - feleltem őszintén. - Nem tudom. - Szeretnék... megmutatni magának néhány könyvet. - Nem tudom - ismételtem meg újra. - Ez nem tőlem függ. 231

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Az elmaradott világokban nem a vécé helyett az ágy alatti éjjeliedény, a lámpa helyett szolgáló gyertya vagy a tablettákat pótló gyógynövényfőzet a legrosszabb. A legrosszabb a helyváltoztatás sebessége. A civilizáció összezsugorította Földünket először annyira, hogy nyolcvan nap alatt meg lehetett kerülni, azután nyolcvan óra alatt (legyünk realisták, hagyjuk figyelmen kívül a szuperszonikus vadászgépeket, az űrhajókat és az egyéb nem tömegközlekedési eszközöket). De maga a lehetőség, hogy tíz óra alatt el lehet jutni Moszkvából például valahova Tokióba, ha összehasonlítjuk a vonattal, hajóval vagy más szállítóeszközzel, felfoghatatlan csoda. Még akkor is, ha nem vesszük számításba a világ körüli meg egyéb hosszú távú helyváltoztatásokat. El tudják képzelni, mennyi időbe telt, hogy egy család egyszerűen kijusson a Moszkvától alig száz kilométernyire lévő nyaralóba? Ha nem vonattal, hanem mondjuk szekéren mentek? Hát erről van szó. Úgyhogy szidhatjuk az autókat a mérgező kipufogógáz miatt, szörnyülködhetünk a dugókon, de sok gondtól megszabadultunk, annyitól, hogy elképzelni sem tudjuk. Bár valójában nekem szerencsém volt. A városban semmijeiét nem láttam bérelhető közlekedési eszköznek nem volt sem konflis, sem omnibusz, sem riksaféle. Egyszerűen semmi! Még hintót is ritkán lehetett látni, mindössze néhány könnyű kétkerekűvel találkoztam. Akadt néhány alacsony ökör vontatta teherszállító szekér, felfelbukkant pár ember, akik zavartalanul kocogtak szamárvagy öszvérháton. De ez is inkább kivétel volt, mint szabály. Többnyire mindenki a saját lábára hagyatkozott. Én is gyalog indultam neki; szerencsére elállt az eső, de a felhők kellemes árnyékot adtak. Egy óra alatt átvágtam az egész városon, és a hegyekbe, Dietrisch földbirtokos birtoka felé vezető úton találtam magam. Eltökéltségem, hogy találkozzam az ismeretek e barátjával, itt megingott. Felnéztem a hegyekbe vezető dűlőútra, a fellegektől félig eltakart felhőkarcolóra. Érdemes így... ilyen hirtelen? Meg sem ebédeltem. Ki sem aludtam magamat az egy hétre kivett szobámban. És ha megint zuhogni kezd? És ha hirtelen szétoszlanak a felhők, és tűzni kezd a nap? Szót kéne váltani âRÖ K V IL ÁGA

232

az emberekkel, tudakozódni, felszerelkezni az útra... A könyvtáros lánnyal is beszélni kellene még, helyes teremtés... Erről jutott eszembe, de talán nem is erről, hogy Kotyának volt vagy három könyvtáros barátnője, és mint mondta, mindegyik romantikus, szenvedélyes, szerelmes természetű volt. Talán a könyvek közelsége hatott így rájuk... - Messzire igyekszik? A város felől jövő, nyikorgó bricska valahogy meglepően észrevétlenül ért a közelembe. Valami miatt épp a bricska szó jutott róla eszembe; volt benne valami lengyeles vagy ukrános jelleg: fonott fedele félig fedte el, valahogy európai falusi hangulatot keltett... Na meg a már nem fiatal, erős testalkatú, pirospozsgás, bajuszos fuvaros is teljesen helybelinek látszott volna Kelet-Európában. Igaz, viseltes, szürke zakó, nyakig begombolt, kék ing, bő, barna nadrág és ehhez az öltözékhez nagyon nem illő, fekete lakkcipő volt rajta, de hát mi mindent nem viselnek faluhelyen az emberek... - A hegyre. Dietrisch úrhoz - feleltem. - Á - bólintott a fuvaros csodálkozás nélkül. - Ülj fel, elviszlek! Csak nagyon rövid ideig haboztam. Hirtelen bevillant, hogy a fából készült kerekeken szintetikus kaucsukból öntött abroncsok vannak, amelyeket Ho apó műhelye készít a város déli részén. Hogy a fuvaros neve André, de a név csak véletlenül hasonlít a franciára, teljes alakja Andreas. Hogy már régóta nős, de saját gyerekei nincsenek, és ez őt elkeseríti, viszont fogadott lányát sajátjaként nevelte fel. Hogy az udvarházig két órát és hét percet kell szekereznünk. Hogy eső nem lesz, de a napot eltakarják a felhők. Hogy André gondolatban átkozza a városban megivott savanykás sört, ugyanis csikar tőle a hasa, és útközben kétszer meg kell majd állnia, és a bokrok mögé rohannia. És hogy valóban nagyon szeretne elvinni, mert reggelente szívesen hajt be egyedül a városba, leszállítva a mandarint és a szőlőt, de visszafelé vidámabban telik az idő, ha van útitárs - lehet fecsegni, pletykálkodni, aminek ő nagymestere... - Köszönöm - mondtam felkapaszkodva a bricskára. - Mandarint szállított? 233

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Azt, azt - igazolta sejtésemet André. - Sikerült jól eladnom. Megcsapkodta dagadozó zsebét, cseppet sem aggódva amiatt, hogy pénzével dicsekszik egy idegennek az elhagyatott úton. - Ez nagyszerű - nyugtáztam. Mindentudásom érzete már elmúlt. Döntöttem. Hogy helyesen-e, vagy nem, az már más kérdés. - Rágyújtasz? - Köszönöm. - Őszintén megörültem. A csomagomban már csak egyetlen szál cigaretta maradt, na meg nem kockáztathattam meg, hogy a helyiek szeme láttára rágyújtsak egy Dunhillre. Egyébként a fuvaros sem kapadohányt szívott. A zakózsebből kartondoboz került elő, benne két szál cigaretta. - Ó! - mondtam. - Szart nem tartunk! - jelentette ki büszkén a kocsis. Egy darabig szótlanul szekereztünk. Az alacsony, békés lovacska türelmesen húzta a kocsit az úton. Körülöttünk mezők terültek el, most üresen; a termést vagy betakarították már, vagy még jócskán várni kellett rá. Szívtuk a cigarettát. A dohány erős volt, egy kicsit még meg is szédültem tőle. Amikor a kocsi egy jellegzetes, vaskos törzsű fa mellett haladt el, amely szinte csábított, hogy megálljunk, megpihenjünk, a kocsis kiköpött, és úgy tett, mintha valamit átdobna a bal válla felett. Szemmel verés ellen? - Gonosz hely? - kérdeztem. - Gonoszabb már nem is lehetne - válaszolta a fuvaros. - Megöltek itt egy embert, nem hallottad? - Nem. - Két barát munka után leült itt borozni. Na és... vagy a bor volt túl erős, vagy napszúrást kaptak. Szó szót követett, összevesztek, az egyik pofán csapta a másikat, az meg dühében lapátot ragadott, és... - Világos - mondtam. - Régen történt? - Hát... - André elgondolkodott. - Szóval, én még taknyos kölyök voltam... Hát vagy fél évszázad telt el azóta. Mióta ez történt, senki sem szereti ezt a környéket, a fát meg... ki kéne vágni, legyen intő példa... Elgondolkodtam a hallottakon. âRÖ K V IL ÁGA

234

Ötven éve? Egy részeg verekedésben megöltek valakit - és az emberek fél évszázada kerülik ezt a helyet? Ha a mi világunkban kellene minden ilyen úton kiköpni, nem győznénk nyállal. Mi ez? A funkcionálisok által mesterségesen beléjük táplált agresszióhiány? Vagy az emberiség erkölcsi fejlődésének következménye? Nem, valószínűleg sokkal egyszerűbb a dolog. Hogyan változik meg az emberek pszichológiája, ha a bolygó lakosságának kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka elpusztul? Ha csak néhány százezren vagy akár egymillióan maradnak meg - de csupán egy, egyetlenegy nagy szigeten? Az írók és rendezők örömmel kezdik taglalni a posztapokaliptikus létezés borzalmait, bemutatva a vérszomjas idióták bandáit (lehetőleg folyton dohányzó, toprongyos alakokat, akik rozsdás motorokon száguldozva vadásznak áldozataikra a sivatagban), a történtektől eszüket vesztett katonákat (szükséges egy ócska tank lövedék nélkül, parancsnoka egy eszelős őrnagy, a katonák pedig bambán teljesítik a parancsokat), a vallási fanatikusokat (elengedhetetlen a szexuális problémákkal küzdő szektavezér és a véres rítusok, a kannibalizmusra való hajlam). Na jó, ez mind fantasztikum. De a valóságban? Nem ala-kul-e ki az emberekben a vak, kegyetlen, tudat alatti irtózás a gyilkosságtól? Itt valószínűleg valami ilyesmi történhetett. És nehéz napok jöttek a létező vallásokra is. A történtek nem fértek bele világképükbe. A hívők elvesztették hitüket, a pásztorok elhagyták templomaikat. Talán csak a buddhisták fogadtak mindent úgy, ahogyan volt. Bizonyára Van Tao kapitány sem akart megmérgezni, ebben a világban egy ilyen tett túlságosan elképzelhetetlen lenne még a romok vakmerő kirablójának is. Az étvágygerjesztő húsos derelyében valószínűleg közönséges altató volt. És az sem azért, hogy megkötözzenek vagy kiraboljanak, hanem csak hogy a veszélyes vendég éjszaka ne izgágáskodjék. André megállította a kocsit, odadobta nekem a gyeplőt. - Fogd... Csikar a hasam. 235

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Leugrott, és eltűnt a legközelebbi bokrok mögött. A ló billegette a fülét, meglengette a farkát, és egész valójával azt adta a világ tudtára, hogy kész akár estig is elálldogálni itt. Visszatért a fuvaros, ezt mormolva: - Hogy ón még egyszer sört igyák a Részeg Delfinben! Itassák meg a delfinjükkel! Könnyű a delfinnek, ahol akar, ott szarik... - Tölgyfa kérgét kell megfőzni, és a főzetet meginni, az segít - mondtam együtt érzőén. - Tudom, ha hazaérek, rögtön megkérem a lányomat, hogy főzzön nekem... Nagyon okos lány. Te meg tán doktor vagy? - Az apám doktor. - Á! Akkor belőled is doktor lesz - mondta mély meggyőződéssel André. - Na és mondd, mit kell inniuk a nőknek, amikor a nehéz napjaik vannak? - Mire? - Nem értettem. - Hogy ne essenek neki az embernek. - Á... - Vállat vontam. - Valeriánát... galagonyafőzetet. - Tényleg doktor vagy! - örvendezett André. - De nem használ. Akkor is magán kívül van. Tudod, fiatal az asszony... robbanékony... - Elgondolkodott. - Na és ha a szíved szúr? - Szúr vagy szaporán ver? - Szúr. - Valeriánát. És galagonyát. - Na nézd csak... Az a benyomásom támadt, javaslatom nem volt számára újdonság. A szekeres csak kihasználta az alkalmat, hogy ellenőrizze saját orvosát, aki ugyanilyen egyszerű és kevéssé bizalomgerjesztő tanácsokat adott neki. - Na és Dietrischhez is orvosi dologban mész? Rájöttem, hogy semmi értelme tiltakoznom az idegen szakma ellen. Bármi is történjék a világban, az embereket mindig érdekelni fogja, hogyan lehet gyógyítani saját nyavalyáikat és másokét. A sajátjukról az orvosokat fogják faggatni, a másokét maguk akarják erővel kikúrálni. - Nem egészen. Azt mesélte róla valaki, hogy nagyon okos ember. âRÖ K V IL ÁGA

236

- Okos - erősítette meg André az irónia leghalványabb árnyalata nélkül. - Jó ember, és okos. Az egész családjuk ilyen. A nagyapja, legyen neki könnyű a föld, és az apja is arany ember volt. A húga kicsit egyszerűbb, széllelbélelt, üresfejű leányzó, bár ő sem elveszett teremtés. De Dietrisch okos ember. Minél előbb meg kellene nősülnie, gyerekeket nemzenie, a jó fajtát szaporítani kell... Érezhetően kedvenc témája volt ez, és nem mulasztotta volna el, hogy tovább beszéljen róla, de én élve az alkalommal közbekérdeztem: - Nőtlen? - Aha. Hiszen még egészen fiatal, veled egyidős lehet. De okos! Az utóbbi mondat sértően hangzott, bár André aligha szánt neki ilyen tartalmat. - Világos. - Elgondolkodtam. Valami miatt szilárd meggyőződésem volt, hogy Dietrisch, a mecénás és földbirtokos koros ember, minimum annyi idős, mint az apám. És kiderül, hogy korombéli. Jó ez, vagy rossz? Valószínűleg inkább jó. Ha úgy döntök, hogy felfedem magam előtte, minél fiatalabb Dietrisch, annál kevésbé begyöpösödött, és nekem annál könnyebb dolgom lesz. - Mondja, André, nem hallott még senkitől arról, hogy a hegyekben, Dietrisch úr birtoka fölött van valamilyen épület? - kérdeztem. - Magas, olyan toronyféle. André nem válaszolt rögtön. Megint cigarettát vett elő, megkínált. Rágyújtottam, már sejtve, hogy igenlő választ kapok. - Hallottam. Hogyne hallottam volna. Ismertem három embert, akik azt állították, hogy látták. Nem is csak látták, hanem ha felnéznek a hegyre, most is látják. Az egyik el is utazott nyugatra, azt mondta, „hogy ne is lássa”. Felsandítottam a hegyre. A megcsavart legyező szégyentelenül csillogott a felhők közt kikandikáló nap fényében. - Maga sose látta? - Nem. Egyszer sokáig álltam, néztem, de semmi. Azt mondják, nagyon szép... - Határozatlanul legyintett. - De hát nem mindenki képes meglátni. 237

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Na és ha felmegy az ember a hegyekbe, és megnézi? - Oda nem lehet felmenni - jelentett ki élesen André. - Ezt mindenki tudja. Aki felmegy a hegyekbe, nem tér vissza. - Miért? Van ott valami veszélyes? - De még mennyi... - André visszanyerte flegmaságát. - Vadállatok, szakadékok. A hegyek veszélyesek. - Veszélyesek, de valakinek csak vissza kellett jönnie. Miféle vadállatok vannak ott, hogy nincs tőlük menekvés? A kocsis vállat vont. Majd ezt mondta: - Talán... talán a vasember ölte meg őket. - Vasember? - Nem idevalósi vagy, igaz? - Igaz. André bólintott. - Keletről jöttél? - Aha. - Azt beszélik, hogy valami másik szigeten élnek ott... Jár-kel egy ilyen itt a hegyekben. Kétszer olyan magas, mint az ember. Vasból van. Menet közben kitöri a fákat. Még az a szerencse, hogy sosem jön le. - Régóta mászkál itt? - Mindig itt volt. - André odadobta nekem a gyeplőt. - A fenébe, ahogy félelmetes dolgokról kezdünk beszélni, csikarni kezd a hasam... Berohant a cserjésbe, menet közben oldva ki övét. Én teljesen hülyén meredtem a hegyekre. Vasember? Egy robot? Egyáltalán nem számítottam itt semmi ilyesmire. A funkcionálisok nem használnak technikát. Különösen ilyen... tudományos-fantasztikusat. Eleven házak, portálok... akár holmi erőterek is - ezt elhiszem. De a robotot, mechanikus őrszemet - azt nem. Mesék, pletykák, babonák... - Egyszer én is láttam. - André megkönnyebbülve jött vissza a bokrokból. - Kicsi voltam, na nem annyira, de azért még ostobácska. A barátaimmal felmentünk a hegyre bogyót gyűjteni. Hát... magasabbra merészkedtünk, mint szabad lett volna. Találtam egy málnást, nekiestem, szedtem, többet raktam a számba, mint a kosárba. És hirtelen dübörgést hallok, valaki csörtet az erdőn át. Dermedten álltam. És akkor âRÖ K V IL ÁGA

238

a fák között felvillant... Mint egy ember, csak magasabb. Kétszer akkora. - Elgondolkodott. - Nem, nem kétszer, másfélszer akkora. De én akkor srác voltam, meg sosem nőttem valami nagyra. Vasból volt, tetőtől talpig csillogott. És a szeme üvegből, olyan... - Tehetetlenül széttárta a karját. - Mint a szitakötőé, hát olyan. Elhiszed? - Elhiszem - mondtam halkan. - Ha olyan a szeme, mint a szitakötőé, alighanem elhiszem. Recés szem, nagyon ésszerű... - Te vagy a doktor, neked kell tudnod - bólintott And-ré. Köszönöm, hogy nem nevetsz ki. Nemigen hittek nekem. Vagyis a vasemberben hisznek, azt nem hitték el, hogy láttam. Elnadrágoltak, és megtiltották, hogy oda menjek, ahova nem szabad. Másról nem tudok, aki látta volna. Azok, akik hülye fejjel felmentek a hegyre, haláluk előtt biztosan látták. Engem meg, később így gondoltam, azért nem bántott, mert még kicsi voltam. És mit akarhatott volna egy kölyöktől... A tornyot meg néhányan látják. Egyszer azt mondtam Dietrisch úrnak, hogy hülyeség az egész. Elnevette magát, ha nem is jókedvében. És azt mondta, az a torony létezik. Ő maga is látja, de másnak nem tudja megmutatni. - Ez már igen! - csak ennyit tudtam kinyögni. Úgy látszik, jól döntöttem. Meghallgat Dietrisch, vagy nem, hisz nekem, vagy elzavar - mindenképp azon kevés itteniek egyike, akik valóban hihetnek nekem. Hihetnek és segíthetnek.

239

S ZERGEJ LUK JANYENK O

17. FEJEZET

M

vagyunk lebecsülni kortársainkat. Igaz, velük érezzük jól magunkat, ugyanazt a zenét hallgatjuk, ugyanazokat a könyveket olvassuk, (kezdetben legalábbis) egyforma beosztásokban dolgozunk - a „fiatal mérnök”, „fiatal orvos” vagy „fiatal rendszergazda” szókapcsolatokban a melléknév csupán egy jelző. De holmi nagy teljesítményeket nem várunk tőlük. Könnyebb megbékélnünk az öregek bölcsességével, az érett emberek tapasztalatával vagy akár egy gyermek zsenialitásával. Na de a kortársunk - hogyan lehetne képes valami jelentősei alkotni, hogyan élvezhet nagyobb tiszteletet, több szeretetet, mint mi? Hiszen ez csak Koljka, Petyka, Szerjozska. Az óvodában verekedtünk vele, az iskolában együtt csibészkedtünk, a diákévek alatt együtt buliztunk. Ismerem őt, mint a tenyeremet, nincs nála nagyobb mamlasz, jó srác, de a csillagokat nem hozza le az égről... Mi? Hogy lehozza? Hogy tudományos cikkeit világszerte publikálják, a Harvardra hívják előadni? Ez nem lehet... tanáraink mindig engem állítottak elé példaképül... Valószínűleg éppen ez a dolog lényege. Amikor azt látod, hogy kortársad általános megbecsülést vívott ki, elfog... még csak nem is az irigység. Valami zavar és kétely. Akaratlanul is azon tűnődsz, lehetnél-e te az ő helyén. Dietrisch úr, pontosabban a Dietrischek nemzetségének udvarháza igaz családi fészek benyomását keltette - régi volt, de erős, az utolsó szögletéig belakták, és annyira összeolvadt a környező vidékkel, hogy természetesebbnek látszott, mint a hegyek, az erdők, a szőlőültetvények. Talán ez az építész INDIG HAJLAMOSAK

âRÖ K V IL ÁGA

240

érdeme, de az is lehet, hogy az időé. Valóban az idő a legjobb építész. Még egy unalmas bérházat is képes a városi látkép gyöngyszemévé varázsolni. Annak idején a párizsiak tüntetéseket rendeztek az Eiffel-torony ellen, ma meg már elképzelhetetlen nélküle a város... Azt ajánlották, menjek be a házba, közölvén, hogy Dietrisch hamarosan visszatér a lovaglásból, vagy megvárhatom az udvarház előtti lugasban is. Szerényen a lugast választottam, ami egyébként nem gátolta meg a szolgát abban, hogy zöld teával és vékony szivarokkal vendégeljen meg. Biztató vendégszeretet. Üldögéltem a zölddel befuttatott lugasban, a környező békés tájat néztem, de tekintetem egyre vissza-visszasiklott a toronyra. Itt egészen közel volt. Alaposan szemügyre tudtam venni minden részletét, és arra a gondolatra jutottam, hogy első hasonlatom, a megcsavart legyező, nagyon találó volt. Képzeljék el, hogy egy közös alapra vagy háromtucatnyi nagyon magas felhőkarcolót húztak fel üvegből és acélból, és ezek valamilyen csoda folytán ferde helyzetben is megmaradtak! Azután mozdítsák el ezeket az építményeket úgy, hogy kissé egymásra csússzanak! És ezt a félig kinyitott legyezőt spirálisan tekerjék meg a tengelye körül! El tudják képzelni? Most nézzük a méreteket. A „legyező lapjainak” magassága vagy háromszáz méter. A szélességük húsz méter. Vastagságuk körülbelül öt méter, talán valamivel több. És ez a futurisztikus, ezek között a hegyek között tökéletesen képtelen konstrukció ott meredezett az ódon, kőből épült udvarház fölött. Időnként nyilván árnyékba borította az egész udvarházat és a körülötte lévő udvart. De senki nem vette észre. Félig szívtam a szivart, amely jóval finomabbnak bizonyult, mint André cigarettái, amikor a szőlők közt kanyargó úton feltűnt egy lovas. Az ifjú földbirtokos valahogyan értesült már megjelenésemről - közvetlenül a lugas mellett odavetette a gyeplőt egy szolgának, és egyenesen felém indult. Fehér lovaglóruha, puha bőrből készült, magas szárú, fehér csizma - pontosan úgy festett, ahogyan egy birtokai megtekintésére indult, gazdag és 241

S ZERGEJ LUK JANYENK O

köztiszteletben álló földbirtokosnak képzeletem szerint ki kell néznie. Közeledtére felálltam. Dietrisch kortársam volt, és kicsit még hasonlított is rám. Igaz, fizikailag szemmel láthatóan erősebb nálam, őt nem érintette meg a városlakók puhánysága (hát igen, próbálj meg egész életedben gyalog vagy lóháton közlekedni a friss levegőn - marad-e rajtad egyetlen gramm fölösleges háj, vagy sápadt püffedtség a fizimiskádon?). És mindennek tetejébe, bár bizonyos mértékig hasonlítottunk egymásra, Dietrisch nyilvánvalóan szebb volt nálam. Nagyon becsületesen és objektívon kénytelen voltam ezt elismerni. És nem az az édeskés ifjúi szépség volt, amelyet az érett asszonyok értékelnek („szépfiú!”), nem is az a brutális nagyvárosi macsó, akiért a fiatal lányok rajonganak („igazi férfi!”), hanem egész testalkatának, arcának tökéletessége keltette ezt a benyomást. Egészében véve minden nőnek bele kellett szeretnie, és minden férfinak tisztelnie kellett. Az a keserű érzésem támadt, hogy saját magam tökéletesített változatát látom magam előtt. - Jó napot! - nyújtott kezet könnyed, barátságos mosollyal. - Régóta vár? - Nem, nem régen. - Megszorítottam a kezét, elismerve, hogy kézfogása is kellemes. - Köszönöm. Megvendégeltek teával és szivarral. Örülök, hogy láthatom, Dietrisch úr. - A1 - mondta Dietrisch. - Nevezzen egyszerűen Álnak. Úgy látom, egykorúak vagyunk. - Ó, igen - mondtam. - Akkor én Kirill vagyok. Vagy egyszerűen Kir. - Kirill - ismételte meg a nevemet, mintha kóstolgatná. - Kirill. Nagyon szép és szokatlan név. Menjünk be a házba, vagy... Felnéztem a toronyra. - Nem beszélgethetnénk itt? - kérdeztem. - Aha - mondta Dietrisch halkan. - Maga is... Maradjunk itt. Leült szemben velem, és intett a szolgának, aki a teát hozta nekem, és azóta is a közelben állt. A szolga eltűnt a házban. âRÖ K V IL ÁGA

242

- Én is iszom egy teát - magyarázta Dietrisch. - Maga látja? - A tornyot? Igen. - Milyen? Elnevettem magam. Valóban hasonlítottunk egymásra. - Magas, vagy kétszáz méter. Mintha egy üvegből és acélból készült legyezőt megtekertek volna. - Én is így szoktam magyarázni - mosolyodott el Dietrisch. - Addig magyarázgattam, míg rá nem jöttem, hogy semmi értelme. Honnan jött, Kirill? Döntési helyzet ez, vagy nem? Befelé figyeltem önmagamba. Nem, nem történik semmi... Semmilyen képesség. Tehát nemigen van választási lehetőségem. Dietrisch szemébe néztem. - Egy másik világból. - Ó - mondta Dietrisch. - Ó! Fel is állt, és idegesen járkált fel és alá a lugasban. Megjelent a szolga, tálcán hozott még egy csészét és egy teáskannát. Dietrisch fejbiccentéssel elbocsátotta. - Nem leptem meg - vontam le a következtetést. - Maga? Nem lepett meg? Elképesztett, Kirill! Maga-nem, azt hittem, de... hogy így... Hirtelen megértettem, hogy ez a szép, okos, gazdag, teljességgel kiegyensúlyozott srác valóban lelke mélyéig megrendült. És ettől megkönnyebbültem. - Úgy éreztem, ha egyszer látja a tornyot, találkozott már funkcionálisokkal. - Kikkel? - Az Emberfeletti Emberekkel. - Ők soha nem állították, hogy egy másik világból jöttek. Egyáltalán semmit nem mondanak magukról. Azt feltételeztem, hogy valahol az egyik kontinensen megmaradt egy civilizáltabb enklávé... - Maga azt is tudja, hogy több földrész létezik állapítottam meg elégedetten. - Talán a „történelem” szót is ismeri? - Ismerem. - Hümmögve leült. Teát töltött magának. - De csak a szót ismerem. Nekünk nincs történelmünk. Tabu alatt áll... Ismeri ezt a szót? 243

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Ismerem. - Nos hát, nálunk arról értekezni, mi volt régen, a lehető legnagyobb illetlenség. - Szegény lány - mondtam. - Nem tudtam... - Milyen lány? - A könyvtárban. Világuk történelméről faggattam. Ő irányított magához. - Á... Tudom, kiről beszél. - Arca ellágyult. - Jóhoz fordult a kérdéseivel. Diana ugyanolyan hóbortos, mint én. Ő is tudni szeretné, mi történt, mielőtt elpusztult a világ. - De hát vannak maguknál emberek, akik eljárnak a szárazföldre... különböző holmikat keresnek ott. - Vannak. Két-három vakmerő kapitány. De őket csak a haszon érdekli. Ellenben magát alighanem valami nagyobb dolog hozta ide. - Igen. - Nem mesélne nekem valamit? - Dietrisch hangjában könyörgés bujkált. - Mesélhetek - mondtam. - Nos hát... sok Földhöz hasonló világ létezik. Tulajdonképpen mindegyik maga a Föld. Csak mind különböző. - Úgy... - Dietrisch áhítatosan nézett rám. - Ezek a világok... valahogy szét vannak szórva a térben. És szerintem nemcsak a térben, hanem az időben is. Némelyiken emberek élnek. Másokon nincs civilizáció. - Ez elképzelhető elmélet - állapította meg Dietrisch komolyan. - Gondolkodtam már ilyesmin. - Sajnos ez nem elmélet. Néhány világon megfordultam már. Magam is az egyik ilyen világról jöttem. Az az érzésem, hogy az én világom: a maguk múltja. - Váljon! - legyintett Dietrisch. - Ez tiszta ostobaság. Olvastam olyan szórakoztatató könyveket, amelyekben a hősök utaznak az időben. Ez lebilincselő szellemi játék. De még ezeknek a szerzői is elismerik, hogy lehetetlenség. Ezek az időutazások paradoxonhoz vezetnek. Ha maga valóban a múltunkból jött, visszatérve megváltoztatja a jelenüket, következésképp a mi jövőnket is. Tehát a mi jövőnk nem történik meg, vagyis maga nem látogathat el bele.

âRÖ K V IL ÁGA

244

- Na és ha az idő elágazik? - vetettem fel. - Ha minden utazás a jövőnek egy új ágát hozza létre? Képzeld el... nem lehetne az egyszerűség kedvéért... - Tegeződjünk az egyszerűség kedvéért! - Jó. Képzeld el, hogy megismertem a ti jövőtöket, viszszatértem, és a mi jövőnk megváltozott. De magmaradt a tiétek is. - Akkor is az az érzésem, hogy ez valamilyen paradoxonhoz vezet. - Dietrisch elfintorodott. - Nem, ezt nem tudom elfogadni. Biztos vagy benne, hogy a mi múltunkból jöttél? - Hát, mindenesetre egy olyan világból, amely nagyon hasonlít a ti múltatokra - engedtem. - Igaz, nem vagyok biztos benne. Magam is szeretnék eligazodni. Na jó, az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy minden világ a fejlődésnek más-más fokán van. Az egyik világon így alakult a történelem menete, a másikon másképp. Itt gyorsabb volt, ott lassúbb a fejlődés. Ezt a változatot elfogadod? - Igen - mondta Dietrisch. - És így az Emberfeletti Emberek... - Funkcionálisnak szokták őket nevezni - sóhajtottam. - Sok mindenben hasonlítanak az emberekhez, de mindegyiknek van egy specialitása, szakmája, amelyet tökéletesen tud, a közönséges ember számára elérhetetlen színvonalon műveli. De ne siess irigyelni őket! A funkcionálisok többsége korlátozva van. Először is, máshoz nemigen értenek. Másodszor, képletesen szólva oda vannak láncolva ahhoz a helyiséghez, amely a funkciójuk színhelye. A fodrász a fodrászathoz, az orvos a kórházhoz... - A pék a pékséghez. Igen, ez nem kellemes dolog. - Én ilyen funkcionális voltam. De az én munkám különleges volt, szerintem érdekesebb. Vámos voltam. Az otthonomból világok közötti ajtók nyíltak. - Ez nem semmi... - Dietrisch tisztelettel nézett rám. - De... mire jó ez az egész? - Várj! Erre majd visszatérünk még. A közönséges funkcionálisoknak van főnökük. - Enélkül nem megy - horkant fel Dietrisch. Úgy döntöttem, hagyom, hogy kommentálja, amit mondok, nyilván így vezette le az izgalmát. 245

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Először is, vannak a rendőrök. De ők is valamennyien kötve vannak a körzetükhöz. Azután vannak a szülészek. Nem, nem szüléseket vezetnek le, ők változtatják egyik vagy másik embert funkcionálissá. Amikor valaki funkcionálissá válik, mintha kiesne a hétköznapi életből. Elfelejtik őt a barátai, a rokonai. Még világának közönséges hatóságai is tökéletesen megfeledkeznek róla. - Ez kínos. - Nagyon is. Hallgasd tovább! Minden világon van egy kurátor is. Ő irányítja a szülészeket és a rendőröket, kiadja a parancsokat, kit milyen funkcionálissá kell változtatni. Nagyon nagy a hatalma, rendkívüli lehetőségekkel rendelkezik. De ő sem szabad. Az Arkan nevű világról kapja a parancsokat. Valószínűleg ez a műszakilag legfejlettebb világ. Amennyire én értem, nagyon sok funkcionális él ott, az a világ civilizációjuk része. - De még itt sincs vége? - kérdezte Dietrisch. - Nincs. Nincs vége. Joggal feltételezem, hogy az első funkcionálisok a ti világotokról indultak. Amikor alkalmatlanná vált az életre... a funkcionálisok többsége kivándorolt Arkanra. Megszerezték a térben és időben való mozgás képességét, és áttelepültek oda. De nem csak egyszerűen elfoglalták és saját képükre formálták azt a világot. Beavatkoznak más világok életébe is. Az őket érdeklő irányba terelik a fejlődésüket. Arkan a bázisuk. A ti világotok a szülőföldjük. Ők... ők nem sokat finomkodnak. Könnyen ölnek, és még könnyebben változtatják meg az emberi sorsokat. A közönséges funkcionálisok, még a szülészek és kurátorok is csak az ő szolgáik, sőt inkább rabszolgáik. Azt hiszem, nem véletlenül őrizték meg az egyik világon a mai napig a rabszolgatartó társadalmat. Érdekli őket. - Mi? - A rabszolga és az úr viszonya. - Mi nem vagyunk rabszolgák - mondta Dietrisch komolyan. - A rabszolgák némák - nevettem el magam. - Nem, ti nem vagytok rabszolgák. A ti világotokhoz való viszonyukban valószínűleg megmaradt valami meleg érzelem. Egyébként ti is érdekes kísérlet vagytok. Az egész âRÖ K V IL ÁGA

246

bolygó lakatlan és életveszélyes, csupán egy névtelen szigeten él egy békés, patriarchális, egyszerű létezésével elégedett... - Néha arra gondolok, ez itt Kréta. - Mi? - Régi könyvekben kutattam, hogyan hívhatták a szigetünket. Először arra gondoltam, ez Formosa. Azután arra jutottam, hogy inkább Kréta. Nem tudom. Most egyszerűen úgy hívjuk, Sziget. Arra gondoltam, lenne ebben valamiféle irónia, ugyanakkor jelképes is volna. Sziget a Földközi-tengeren, amely valaha az emberi civilizáció bölcsője lett, és most halálos ágyaként szolgál. - Ez érdekes - mondtam. - Bár nem fontos. Legyen akár Grönland, akár Formosa, akár Madagaszkár, akár Kréta... - Az a fontos, hogy a funkcionálisok a mi világunkról származnak. És hogy nálunk áll ez itt - fordult a torony felé. - Igen. Dietrisch elgondolkodott. - Azt mondod, volt funkcionális vagy? - Igen. Vámos voltam. - És milyen a kapcsolatod a többi funkcionálissal? - Milyen? - vontam vállat. - Néhányat megöltem. Dietrisch összerezzent, és távolabb húzódott. - Mások elől menekülök, mert meg akarnak ölni. Úgyhogy bár érdekes, de veszélyes vendég vagyok. - Te... - habozott - tudsz valamit? Olyat, amire ember nem képes? - Igen. Néha. Időnként sikerül átjárót nyitnom világok között. A barátom, aki a mi világunk kurátora, úgy véli, hogy valami kisebb zavar támadt. Volt egy pillanat, amikor párbajban csaptunk össze. De a képességeim nem tűntek el véglegesen. Szembe tudtam szállni vele. És most mind a ketten kissé csökkent értékűek vagyunk. Egyikünknek a Föld kurátorává kell válnia. A másiknak alighanem el kell pusztulnia. Ez az egyik változat. - És a másik? - Ha meg tudjuk szabadítani világunkat az arkani funkcionálisok befolyásától, ha sikerül meggyőznünk vagy rákényszerítenünk őket, hogy hagyjanak minket békén, 247

S ZERGEJ LUK JANYENK O

mindketten életben maradhatunk. És valószínűleg használhatjuk képességeinket a saját céljaink elérésére. - Érdekes... - mondta elgondolkodva Dietrisch. - Jaj! Bocsáss meg! Én valahogyan... absztrakt módon szemlélem ezt az egészet. - Semmi baj. Hallgattunk egy darabig. - Na és mit akarsz csinálni? Lennie kell valamilyen tervednek, ha idejöttél hozzánk. - Tervem akkor született, amikor megláttam azt az izét a hegyen... - Izét? Á, értem. - Be akarok jutni oda. - És? - Nem tudom - tártam szét a karomat. - Hogyan tovább, azt nem tudom. Hiszen még arra sem jöttem rá, mi ez. Talán ez az egyetlen berendezés az egész világmindenségben, amely lehetővé teszi, hogy a funkcionálisok egyik világból a másikba jöhessenek-mehessenek, és egyáltalán művelhessék csodatételeiket. Ha sikerülne lerombolni... - Akkor itt rekedsz nálunk. Ez eddig eszembe sem jutott. Dietrisch nagyon komolyan beszélt, és én akaratlanul is elképzeltem, hogy ide leszek zárva, erre a szigetre - végleg. Jaj... Másrészt meg, hogy is van ez - kész vagyok meghalni, fejjel megyek a falnak, de félek itt rekedni? - Hát, protekciót fogok kérni tőled... munkát a helyi könyvtárban. Történelemmel foglalkozom majd. - Az jó lesz - hagyta rám Dietrisch. - Nem sok munkával jár. Egyszerre elmosolyodtunk. - Az is lehet, hogy ennek a dolognak itt semmi jelentősége - vetettem fel. - Lehet, hogy emlékmű. Vagy múzeum. Vagy üdülő. Még az is lehet, hogy nincs is bejárata. De meg akarom próbálni. És segítségre van szükségem. - Rajtam kívül senki nem segít neked - vágta rá egyből Dietrisch. - Biztos? És a hatóságaitok? - A császárnő nagy tekintélynek örvend a társadalomban mondta Dietrisch óvatosan, megválogatva szavait. âRÖ K V IL ÁGA

248

- De gyakorlatilag nem túl nagy a hatalma. Nekünk... hogyan is mondjam... nincs túl nagy szükségünk irányításra. Vannak rendőreink, de nincs hadseregünk, mint régen. És egészében véve az Emberfeletti Emberekhez való viszony egyáltalán nem rossz. Tiszteletre méltóak. Tisztelet, kis óvakodás, szent borzongás. Ritkán jelennek meg, senkit nem bántanak, felvásárolják a kalandoroktól a kontinensről hozott tárgyakat, és megtanítják, hogyan kell velük bánni. Gyógyítanak. Egyszer kitört egy... na nem háború, nálunk nincsenek háborúk. De vita támadt két falu között. A szántóföld miatt. Nincs belőle túl sok, a sziget belsejében csak élettelen hegyek vannak. - Igen, jártam arra - mondtam komoran. - Nos, az Emberfeletti Emberek véget vetettek a vitának. Természetesen nem erőszakkal. De valahogy úgy... a földet átadták megművelésre egy harmadik falunak. Ráadásul mindenki elégedett volt. - Mégiscsak ők uralkodnak. - Felügyelnek. És ezért tisztelik őket. Van egy erő, amely, ha kell, rendet teremt. Ezt mindenki tudja, és mindenki elégedett. - És te? - Nekem nem tetszik itt ez a dolog a fejem fölött - mondta Dietrisch komoran. - Nem tetszik, és kész. Nem vagy éhes? - Hát... - Menjünk be a házba! Intézkedem, hogy adjanak neked egy szobát, és terítsenek vacsorához. - Kivettem egy szobát egy szállodában... - kezdtem. De Dietrisch olyan kifejezően mosolyodott el, hogy felhagytam a szabadkozással. - Köszönöm. Köszönöm a meghívást. De ne felejtsd el, hogy veszélyes vendég vagyok! Ezek a jóságos Emberfeletti Emberek megjelenhetnek értem. - Csak próbálják meg - mondta Dietrisch nem túl magabiztosan. - Csak próbálják meg. Abból botrány lesz. - Nem félnek a botránytól. - Menjünk! - Dietrisch vállon veregetett. - Lesz, ami lesz... - Amikor már az ajtónál voltunk, halkan hozzátette: - Te tényleg... megöltél élő embereket? - Igen - feleltem. - De ettől hamar holtakká váltak. 249

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Nem csak szobát készítettek elő számomra. Egy lassú mozgású, már nem fiatal férfi, nyilván a ház egyik régi cselédje, felvezetett az első emeletre, a vendégszobába, valahogyan nagyon figyelmesen végigmért, elégedetten bólintott, és magamra hagyott. Kihasználva, hogy a vendégszobához fürdőszaba is csatlakozik, nagy élvezettel megmosakodtam - Mindenség óta először. Villanyvilágítás helyett csak gyertyák égtek, de volt meleg víz és egy eléggé hagyományos zuhany, szappan és sampon. Mikor megtörölköztem a nagy és puha törölközővel, halkan kopogtak az ajtón. És egy kéz a kőpadlóra helyezett egy kupac ruhaneműt. Nyilván Dietrisch ruhatárából származott, de még az alkatunk is eléggé hasonlónak bizonyult. Még Dietrisch ízlése is az enyémre hajazott. Volt ott egy farmernadrághoz annyira hasonló darab, hogy nincs értelme más szót keresni megnevezésére - sötétkék, vastag anyagból, a zsebek sarkánál szegecsekkel. Egyszerű, piros-kék kockás, normál gombolású ing, nem az a furcsa, vállán gombolódó fazon. Nem új, de láthatóan nagyon kényelmes, hegymászásra alkalmas cipő. Minden tiszta volt, a zokni és a fehérnemű új. Elgondolkodtam. Az öltözék inkább hegyi túrához való, mint békés vacsorához. Dietrisch egyébként mindent megmagyarázott, amikor a szolga bekísért az ebédlőbe. - Kértem, hogy ilyen ruhát adjanak neked. Hogy ha arra kényszerülnél, hogy... gyorsan el kelljen hagynod a házat, kényelmes legyen. A cipő is ezért viseltes. - Előrelátó vagy - mondtam. - Nagyon előrelátó vagyok - felelte Dietrisch bánatosan. - Néha túlságosan is. De jobb így, mint bajba keveredni. Az asztalt megterítették, ám óriási megkönnyebbülésemre nem szolgáltak ki minket. Dietrisch nyilván arra is gondolt, hogy ne zavarjanak bennünket beszélgetés közben. - Nagyon sok mindenről szeretnélek kifaggatni - mondta rögtön zavartan. - De éhes vagy. Egyél, addig én mesélek arról, amit tudok. Nekiláttam az evésnek. Nagy élvezettel. Kezdetnek kacsasült volt narancsmártással. Kínai ételre hasonlított, bár âRÖ K V IL ÁGA

250

némileg megváltozott ebben a világban. Majd sűrű leves következett fekete kagylóból és vagy polipból, vagy tintahalból, olyan apróra vágva, hogy nem tudtam eldönteni, melyikből. Már beletörődtem, hogy itt, akárcsak Arkanon, a második fogást eszik meg előbb. Lehet, hogy innen vitték magukkal Arkanra ezt a szokást? Talán ez itt mégsem az én világom jövője? Bár persze reménytelen dolog az étkezési szokásokból ilyen következtetéseket levonni. Dietrisch közben mesélt - hosszan és részletesen. Gyerekkorától kezdte: hogy meglátta a tornyot, de az apján kívül senki nem hitt neki. Apja pedig ráparancsolt, hogy hallgasson. Elmagyarázta, hogy aki látja a tornyot, azt az Emberfeletti Emberek elvihetik magukkal. Dietrisch sosem bizonyosodott meg róla, van-e alapja ennek a fenyegetésnek. Azt sem tudta, apja látja-e a tornyot, de az anyja és a húga biztosan nem látták. Viszont engedelmes fiú volt, és nem beszélt erről a témáról. Néha persze elszólta magát, de ritkán... Mesélt a családjáról, az egész Dietrisch nemzetségről, amelynek gyökerei az évszázadok ködébe nyúlnak vissza, a világot megváltoztató, titokzatos katasztrófa korába. Az a benyomásom támadt, hogy valóban kiváló család az övék, bár nem törekszik hatalomra, de a szigeten köztiszteletben áll. Dietrisch mindent, amit tudott, elmondott az Emberfeletti Emberekről. Legtöbbször a vidám vásárok és mulatságok idején jelentek meg. Megvásárolták a szárazföldről hozott holmikat. Néha együtt mulattak az itteniekkel, a katonáik például okvetlenül felkeresték a helyi könnyű lányokat. Szavaiból kiderült, hogy gyereket szülni az ilyen látogatótól nagy szerencsének számít, és ezután a prostituált rendszerint jó partinak számított, férjhez ment - persze, ha akart. Az Emberfeletti Embereket egyébként egyáltalán nem érdekelték ivadékaik, akik teljesen hétköznapi emberré cseperedtek, bár velük is előszeretettel házasodtak. Arra gondoltam, hogy a funkcionálisok ilyen kellemes és nem hivatalos módon frissítik fel az aprócska emberiség genetikai alapját. - Mindig katonákkal együtt jönnek? - kérdeztem. 251

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Igen. A katonák többnyire egy szót sem szólnak. Nem is értik a mi nyelvünket. De azok, akik fegyver nélkül érkeznek, szabadon beszélnek. Ahogy te is. - A katonák valószínűleg nem funkcionálisok - mondtam. - Közönséges emberek egy másik világról, Arkanról... És mindig el is mennek? - Keringenek történetek arról, hogy valamikor katonák beleszerettek itteni lányokba, és örökre itt maradtak. De ismered a nőket, ki is találhatták ezeket a romantikus históriákat. Régi dolog ez... - És soha nem volt semmilyen konfliktus? - Nem. Mind rendkívül udvariasak. Néha persze sutytyomban is üzleteltek... - Dietrisch szünetet tartott. - Nem sokkal a halála előtt az apám nagyon jól összejött az egyikkel. Volt apámnak egy gyöngyszeme. El sem tudod képzelni, milyen! - Dietrisch két kézzel mutatta, hogy körülbelül akkora lehetett, mint egy kis alma. - Tiszta fehér, tejfehér! Tökéletes gömb. Belegondolni sem merek, mennyiért vehette az apám... És elcserélte az egyik katonával... - Mutasd! - tört ki belőlem. - Azt hiszem, tudom, hova akarsz kilyukadni! Dietrisch elmosolyodott, és felállt az asztaltól. A terem távoli sarkában, egy dohányzóasztalkán feküdt valami vastag, piros textilbe burkolva. Dietrisch kicsomagolta, és ünnepélyesen megmutatta. - Tessék. Az Emberfeletti Emberek fegyvere. - Igen... a katonán úrrá lett a mohóság - ismertem be, bár kissé csalódott voltam. Dietrisch kezében egy géppisztoly volt, ugyanolyan, mint amilyet a tengerbe ejtettem. - Csak töltény nincs hozzá - tette hozzá Dietrisch sajnálkozva. Látod, ebbe a nyílásba kell betenni egy speciális tokot, abban vannak a töltények. Apám megpróbálta pótolni, de nem sikerült neki. - A táskámban van egy tár - mondtam. - De csak tizennégy töltény van benne. Persze jobb, mint a semmi... - Fogd! - nyújtotta oda nekem a fegyvert Dietrisch. - Akkor ez a tiéd. - A gyöngyszem - mormoltam. - A leírhatatlan szépségű és értékű gyöngyszem. âRÖ K V IL ÁGA

252

- Hát a gyöngyöt sajnáltam volna odaadni - ismerte be Dietrisch. - De a fegyvert... lőni sem tudok vele. Nincs hozzá az a fontos elem meg a golyók. Különben is, neked nagyobb szükséged van rá. - Köszönöm - feleltem. - Az én géppisztolyom elsülylyedt. A tengerbe. Amikor fonálon leereszkedtem a szikláról. Volt egy nagyon erős, bár vékony fonalam. Olyan, mint a cérna. A géppisztoly köré tekertem... - Á, tudom - kapott a szón Dietrisch. - Az a katona megmutatta apámnak, ő pedig elmondta nekem. A puskatust itt félre lehet hajtani, így... És van itt benne egy speciális keret, ebbe lehet befűzni a fonalat, és itt van egy szorító, ez irányítja az ereszkedést... Belekapaszkodsz a csőbe és a tusba, és az ujjaddal könnyedén szabályozod a sebességet... Nagyon okos vagy, Kirill, ha magadtól rájöttél! - Még csak nem is sejted, mekkora idióta vagyok mondtam a géppisztolyt nézve. - Én... hogy is mondjam... egészen máshogy csináltam. Egészen máshogy. És csaknem halálra zúztam magam. - Akkor egyszerűen szerencséd van - jelentette ki Dietrisch. - Tudod, ez talán még jobb is, mint ha okos vagy, de nincs szerencséd.

253

S ZERGEJ LUK JANYENK O

18. FEJEZET

V

hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy azok az emberek, akik tetszenek nekünk, sőt irigyeljük őket, az eredményes sportolók, népszerű színészek, híres zenészek, sikeres üzletemberek mindig boldogok is. Az egész bulvársajtó mással sem foglalkozik, mint hogy meggyőzzön minket - „ez elvált”, „az berúgott”, „amazok összeverekedtek”, „emez megcsalta a párját”. És mi olvassuk, ki megvetően, ki örvendező kíváncsisággal. Nem azért olvassuk, mintha a hírességek bűnei és bajai olyan nagyok lennének. Hanem azért, mert csak ez az újságpapírra kent mocsok képes megnyugtatni minket. Ők is ugyanolyanok, mint mi. Ők ezerdolláros pezsgőt isznak, mi pedig chilei bort. Ők Ausztriába utaznak alpesi üdülőhelyekre, mi meg az anyósunk nyaralójába. Nekik zsúfolt stadionok tapsolnak, minket meg megdicsér a feleségünk, ha levittük a szemetet. De mindez nem számít, ha nekik is van bánatuk, fájdalmuk, ugyanaz a féltékenység vagy sérelmek gyötrik őket. És nem vesszük észre, hogy mi magunk nyomjuk azt a prést, amely miatt válogatottan drága borokat kortyolnak, bár nem is konyítanak hozzá, és inkább sört innának, ezért rendeznek botrányt az osztrák síparadicsomban és verekednek az újságírókkal. Mert minél kitartóbban verik bele az ember orrát a problémáiba, és kiáltják neki: „Ugyanolyan disznó vagy, mint mi!”, annál inkább vissza akar vágni: „Nem, nem vagyok ugyanolyan, jóval nagyobb disznó vagyok!” Néztem ezt a fiatal, szép, okos fiút, akit egész kis világának szinte teljes lakossága tisztel, és megértettem, hogy ALAMI MIATT

âRÖ K V IL ÁGA

254

nem túl boldog. És bár kisebb mértékben, mint nálunk, de itt is működik a felelősség, az irigység, az egyenlőtlenség láthatatlan présgépe. És lehet szerencse, vagy lehet akár egészében az ő érdeme, hogy mindennek ellenére rendes srác maradt. - Nem mondanám, hogy te peches vagy. Dietrisch elnevette magát. - Egész életemben mással foglalkozom, nem azzal, amivel akarok. Családi hagyomány. Ha a dédapád az éhínség idején szétosztotta minden élelmiszer-tartalékát, és megmentette a várost, ha a nagyapád építtette meg az első víztározót, ha az apád negyven évig békebíró volt, akkor mindenki elvárja tőled, hogy... - Habozott. - Hogy hőstetteket hajts végre? - Nem... Még ha csak hőstetteket várnának! Tudod, mennyire szeretnék veled menni ehhez a toronyhoz? De nem megyek. Tőlem munkát várnak. Azt, hogy ugyanolyan vállalkozó kedvű, bőkezű, türelmes, találékony legyek, mint az őseim. Hogy itt legyen ez a köztiszteletben álló Al Dietrisch, akihez a város és minden egyes ember is fordulhat, ha úgy hozza a szükség. Például feleségül is csak okos, szegény és csúnya lányt vehetek. Elnevettem magam. - Te könnyen nevetsz. Ez is olyan, mint valami hagyomány. Mint a prostituáltak legendái a szerelmes katonákról. Csak ezt komolyan kell venni. A Dietrischek mindig okos lányokat vettek feleségül, akik egyszerű családból származtak. És csúnyák voltak. - Az a lány a könyvtárban szép - vetettem oda hanyagul. Dietrisch elvörösödött. - Kérsz bort? - Naná! Kinyitott egy palackot, sötétvörös nedűt töltött a poharakba. - Szép... - mormolta. - Ráadásul gazdag családból származik. Rokonságban áll az uralkodói dinasztiával. - Viszont okos. Legalább egy feltétel teljesül. - Hülye vagy, még ha egy másik világból is - mormolta Dietrisch. 255

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Hirtelen az az érzésem támadt, hogy hosszú évek óta ismerjük egymást. És könnyedén feleltem: - Te magad vagy hülye. Bár igaz, te a helyeden vagy. És egyáltalán nem az a te hőstetted, hogy géppisztollyal a nyakadban felmássz a hegyre. Annál inkább, mert az Emberfeletti Emberek neked semmi rosszat nem okoztak. Te a magad helyén vagy, tisztelnek. Ez helyes. Tehát tedd azt, amit tenned kell! Termeld a narancsaidat, építs valamilyen gyárat, találj fel valamit! Van itt mivel foglalkozni. Szerelj fel egy expedíciót! Ne a szárazföld partjára a romokat kirabolni. Hanem beljebb. Állítsatok össze normális térképeket! Még az is lehet, hogy nem csak ti léteztek ezen a világon. Még ha minden kontinens el is pusztult, sok a sziget. Megtudod végre, hol is éltek... Grönlandon vagy Japánban. Úgy láttam, Dietrisch szeme felcsillan. Talán sosem jutott volna eszébe olyasmi, amit javasoltam? - A nyílt tenger veszélyes - mondta. - Csak vakmerő ember merészkedik távol a parttól a semmibe. - Nálunk akadtak ilyen vakmerők, nem hiszem, hogy nálatok kivesztek volna. Keresd meg Van Tao kapitányt! Ő nagyon vakmerő. És szerintem pénzre van szüksége. Ráadásul tizenöt márkát megfújtam tőle - tettem hozzá őszinteségi rohamomban. - Sőt, az apróval együtt többet is. Dietrisch elmosolyodott. - Majd én visszaadom neki. És megkérdezem, mennyire vakmerő. - És nősülj meg! - tettem hozzá. - Ne keserítsd el a népet! Na meg tudod, mindenféle emberek járnak ám a könyvtárba... - Oda csak taknyos kölykök meg vén faszik járnak dörmögte Dietrisch. - A kölykök felnőnek... - Hagyd abba, jó? - jött zavarba Dietrisch. - Úgy viselkedsz, mint az apám! - Na és? Ha én a múltból jöttem, bizonyos mértékig az ősöd vagyok. Vezényelhetek neked! Bármily furcsa, Dietrisch komolyan fontolóra vette ezt az érvet. Úgy látszik, csakugyan tisztelte az ősöket. - Ez csak akkor érvényes, ha helytálló a teóriád - mondta némi tűnődés után. - Úgyhogy ne játszd itt nekem... az idősebb fivért! Inkább mesélj magadról! A világodról. âRÖ K V IL ÁGA

256

- Nincs abban semmi érdekes - legyintettem. - Eladóként dolgoztam. Ha nem szépítgetjük a dolgokat, eladó voltam. Komputereket árultam. - Az meg mi? Hosszasan magyaráztam neki, mi az a számítógép. Fokozatosan annyira belelendültem, hogy még az egyes márkák hátrányait és előnyeit is kifejtettem röviden, és ismertettem nézetemet az Intel és az AMD örök szembenállásával kapcsolatban. - És szerinted ez nem érdekes? - kérdezte Dietrisch elképedve. - Mindig is komputereladó akartál lenni? - Ugyan, dehogy... Ki álmodozik arról, hogy eladó lesz? - Nálunk sokan. - Más a mentalitás... Légügyi egyetemen tanultam. Az űrhajózásin. Persze, ostobaság, gyerekkori álom. Kisgyerekként mindenki arról álmodozik, hogy teleeszi magát fagylalttal, és űrhajós lesz... - Mi az az űrhajós? Pilótákról már olvastam. Ezt is el kellett mesélnem. Meglepetésemre ez még jobban magával ragadott. Elvégre három évig tanultam, de mintha mindent elfelejtettem volna. Ám kiderült, hogy emlékezetem mindent megőrzött. Jólesett a visszaemlékezés, de fájdalmas is volt mint a szeretett lány emléke, akivel közös megegyezéssel váltatok el, de sok minden kimondatlan maradt... - És még azt mondod, nem érdekes a világotok? - kiáltott fel Dietrisch. - Elrepültetek a Holdra, el akartatok jutni a Marsra. Egész világotokat átszelhetitek egyetlen nap alatt! És azt mondod... nem érdekes? - Mi már alighanem hozzászoktunk. Mindez hétköznapinak tűnik a szemünkben. - Hát hülyék vagytok - közölte Dietrisch. - Komputerek, repülőgépek, rakéták. A Hold. Megcsóválta a fejét, és töltött magának még egy kis bort. Jó bor volt, valószínűleg a saját szőlőjéből, és valahol a pincében tárolták, hatalmas hordókban. - Késő van - mondta Dietrisch sajnálkozva. Végigfecsegném veled az éjszakát. De te reggel felmész a toronyhoz, ugye? - Igen. 257

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Akkor ki kell aludnod magad. Mégiscsak nagyon fejlett volt a felelősségérzete. - Jól van. - Kiittam a boromat. - Köszönöm... a géppisztolyt meg mindent. - Holnap elkísérlek egy darabon - mondta bűntudatosan. És tiszta szívből hozzátette: - Ha tudnád, mennyire szeretnék veled menni a toronyhoz! Undorító reggel virradt ránk. Felébredve hallottam, hogyan dobol az eső az ablakokon. Valójában remek dolog így ébredni - ha szombat vagy vasárnap reggel van, sehova nem kell menni, lehet még heverészni egy keveset, hol elszundítva, hol újra felébredve, be lehet kapcsolni a tévét, és valamiféle ostoba fecsegést hallgatva elkészíteni a reggelit a nedves üveget figyelve, amelyen kövér cseppek gördülnek le, s együttérzéssel gondolni azokra, akik ernyőjük kupolája alatt sietnek valamerre... De rám egészen más várt. Felkeltem, elhúztam a függönyt, és kinéztem az ablakon. Szürke felhők feküdtek nyirkos takaróként a hegyeken, az udvaron egy teremtett lélek sem volt, csak két felborzolt tollú galamb gubbasztott az ablakpárkányon. A torony nem látszott, mintha nem is létezne. A jó hadvezér ilyen időben nem kergeti ki katonáit a golyózáporba. Milyen kár, hogy én hadvezér és katona is vagyok egy személyben. Lementem, és Dietrischt az ebédlőben találtam. Mintha ki sem lépett volna onnan. Egyébként meglehet, hogy így is volt - az asztalon állt egy második üres üveg, a hamutartó a dohányzóasztalon tele volt csikkel. - Jó reggelt! - üdvözölt Dietrisch. Valóban kiadatlannak látszott. - Ronda az idő. - Észrevettem - feleltem. Megjelent egy szolga, és teríteni kezdte az asztalt. Volt ott friss gyümölcslé, tea, kenyér, sajt, kolbász. Meleg ételt nem adtak, de az izgalom amúgy is elvette az étvágyamat. âRÖ K V IL ÁGA

258

- Ne halasszuk el holnapig? - kérdezte Dietrisch. - Jobban felkészülhetnénk. Kikérdezhetem az ittenieket, nem akar-e valaki veled tartani. - Félnek a robottól. A vasembertől. - Ezek csak mesék - mondta Dietrisch komoran. - Ilyesmi nem létezik. - A mi világunkban létezett. Persze tökéletlenek voltak, de léteztek. Mozgó gép vasból, amelyet komputer irányít. - És képes volt két lábon járni? - Hát... mintha csináltak volna olyat is. - De ezek a mendemondák már ötven éve léteznek! Ennyi idő alatt bármilyen gép tönkrement volna... még ha volt is. Vállat vontam, és megkentem vajjal egy szelet kenyeret. Tettem rá sajtot és egy darab kolbászt. - Szóljak, hogy hozzanak valamilyen levest? - kérdezte Dietrisch. - Vagy húst? - Nem, elég ez. - Azon gondolkodtam, mit kellene még magaddal vinned. Tessék, itt van kötél - dobta kettőnk közé az asztalra Dietrisch. - Persze nem olyan vékony és ügyes, mint az Emberfeletti Embereké, de ez is erős. És itt egy vadászkés. Elnevettem magam. - A késekkel folyton csak problémáim vannak. Egy aszszony, egy funkcionális folyton megajándékozott a maga kovácsolta késekkel. - Kovács funkcionális? - Nem, vámos. A kovácskodás a hobbija. Talán azt akarja bebizonyítani, hogy önmagában is sokra képes. Késeket ajándékoz nekem, én meg elvesztem őket. Egyszer sem vettem hasznukat. - Legfeljebb ezt is elveszted - hagyta rám könnyedén Dietrisch. - De a hegyek közé nem mehetsz kés nélkül. Itt van gyufa... - Az van nálam. - Jól jöhet. Egy térkép. Az éjjel rajzoltam. Persze nem pontos, de segíthet tájékozódni. Gyertya. Gyógykenőcs, nagyon jó. Ha elesel, vagy bevered magad... Csak nyílt sebre ne kend, nagyon csíp! Egy álkulcskészlet. Egyszer tolvajt fogtunk, alaposan elláttuk a baját, és elvettük minden szerszámját... 259

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Elnevettem magam. - Dietrisch... Al, nem tudok bánni az álkulccsal. Nem vagyok tolvaj. Na meg aligha mechanikus zárak vannak ott. Inkább valamilyen elektronikusak. - Bármi megeshet... nem nehéz. És itt van még ez. Megint nevetnem kellett. De ránéztem Dietrischre, és visszafojtottam. - Jó kis esernyő - mondtam. - Hülyén néz ki ernyővel menni a hegyek közé - mondta Dietrisch zavartan. - Tudom. De az elején eléggé egyenletes az út. Minek áznál át fölöslegesen? Azután meg dobd el, hogy ne legyen útban!

Senki nem kísért ki minket, amikor elhagytuk az udvarházat. Biztosan Dietrisch rendelkezett így. Az eső kissé csillapodott, csak ritkásan szitált valami nedvesség az égből. - Ez itt egy régi út - mondta Dietrisch, miközben a narancsültetvények mellett haladtunk. - Itt még begyűjtik a termést. De az után a kanyar után már senki sem merészkedik. A fák elvadultak, alig hoznak termést... de azt sem szedi le senki. - Miért? Ha egyszer a tornyot nem látják? - A vasemberről szóló mesék miatt. Na meg az itteni földek sem jók. Kövesek. Elértünk egy valaha a hegyről legördült, fűvel és bokrokkal benőtt szikláig. Az alig észrevehető ösvény megkerülte a sziklát, és mögötte már valóban teljesen eltűnt. - Itt magadra hagylak - mondta Dietrisch. Megálltunk. - Köszönök mindent - feleltem nagyon őszintén. Köszönöm. Nagy szerencsém volt, hogy úgy döntöttem, betérek hozzád. - Sok sikert, Kirill! Kár, hogy egy másik világhoz tartozol. Megesik ez - alig ismerkedsz meg egy emberrel, és hirtelen rájössz, hogy össze is barátkozhattatok volna. Hogy a barátod lehetett volna, talán a legjobb barátod. De az élet különböző irányba sodor benneteket, és a barátok csak a âRÖ K V IL ÁGA

260

gyerekkönyvekben maradnak minden akadály ellenére barátok. - Szeretném azt hinni, hogy valóban az ősöd is lehetnék mondtam. - Nem lehet véletlen, hogy ennyire hasonlítunk. - Semmi kifogásom ellene. Hősök nem voltak a nemzetségünkben, csak megszállott munkamániások - mosolyodott el félszegen Dietrisch. - Az sokkal fontosabb. - Vigyázz magadra! - Keményen megszorította a kezemet, megfordult és visszaindult. Mégiscsak született vezető volt. Mert nem az a vezető, aki „elöl vágtat merész lován”. Az az igazi vezető, aki mindenkit a megfelelő irányba indít el. És ő maga képes a megfelelő pillanatban megállni. Egy darabig álldogáltam, esetlenül fejem fölé tartva azt a képtelen, nagy, tarka esernyőt. De Dietrisch csak ment, lépésről lépesre egyre gyorsabban, és nem nézett vissza. Én is megindultam előre. Mindenkinek meg kell tennie azt, amit meg kell tennie. És nem az én hibám, hogy a kertemben ólomdongók zümmögnek. Az ernyő valóban elég sokáig hasznomra volt. Egyszer megint rákezdte az eső, és beálltam egy fa alá, az ernyőt is magam fölé tartva. Amikor a felhőszakadás alábbhagyott, és megint szitálásba váltott, továbbindultam. A hegyoldal meredekebbé vált, tüskés bokrok akaszkodtak a lábamba, és rájöttem, hogy az ernyő végképp csak nyűggé vált. Megálltam. Egy szélroham kitépte a kezemből az esernyőt. Feldobtam a magasba, a szemerkélő esőcseppek közé. Az ernyő pörögve elszállt, mint valami hatalmas, fekete-fehér lepke. Repülj csak! Szállj el Al Dietrisch udvarháza fölött, libegj le a hegyről a csöndes városba, keresd meg azt a könyvtároslányt, aki ernyő nélkül futott ki az utcára, ereszkedj a kezébe! Hadd találja ki valamilyenjeiből az a lány, kié ez az ernyő, találjon egy szabad napot, hogy felmenjen a hegyi udvarházba, visszaadni a gazdájának! Elmosolyodtam. Na szép... micsoda romantika kavarog a fejemben! Azt hiszem, kemény napom lesz. 261

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Továbbindultam, körül sem nézve, semmin nem törve a fejem. Kapaszkodtam fölfelé, valamilyen ösvényeken haladtam, amelyeket vagy a vadállatok tapostak ki, vagy a hegyről lezúduló víz mosta. Örömömre végleg elállt az eső. Lehet, hogy azért, mert már a hegyoldalra telepedett felhők között jártam, sűrű, szürke ködben. Csend volt, körülöttem minden hang elhalt, még a lábam alól leguruló kövek is szinte nesztelenül gördültek alá. Nincs baj, a hegyoldal nem túl meredek, többnyire teraszosan emelkedik. Feljutok. És ekkor közeledő hangra lettem figyelmes. Súlyos, fémes léptek. A köveken csörömpölő lépések. Megdermedtem. André nem hazudott! Olyan volt az egész, mint valami lidérces álom, mintha már lettem volna ilyen helyzetben, mintha emlékeztem volna rá, de azután kitöröltem az agyamból. A ködön át fémből való rémlátomás lépkedett felém. Megfordulva rohanni kezdtem. És persze nyomban elcsúsztam egy kövön. A lábam kiszaladt alólam, elestem, a jobb térdem bevertem, belehasított a lábamba a fájdalom. Csúsztam lefelé a hegyoldalon, az államról lenyúzták a bőrt a kövek, ujjaimmal akaszkodtam a földbe - de nem találtam kapaszkodót. És elborzadva éreztem meg, hogy a lábam a semmibe lóg, megnyílt alattam a mélység. Az utolsó pillanatban valahogy mégis sikerült megkapaszkodnom. Véresre lenyúzva az ujjaimat fogódzkodtam a köves talajba. Akár a fogammal is kapaszkodtam volna, csak legyen mibe! Milyen mélység lehet alattam? Fél méter? Vagy fél kilométer? Öt métertől kezdve lényegében csak annyi a különbség, milyen hosszan harsog majd utolsó kiáltásom. És a lépések egyre közelednek! Derekamtól lefele a szakadék fölött lógva próbáltam visszakúszni. De nem volt mibe belekapaszkodnom. A léptek elhallgattak. Megkockáztattam, hogy lassan felemeljem a fejemet. Fölöttem állt a robot. Teljesen valóságos, pont olyan, amilyennek a gyerekeknek szánt rajzfilmek ábrázolják. âRÖ K V IL ÁGA

262

Legalább másfélszer akkora, mint egy ember. Hordószerű fémtörzs, sima, szürke, jellegtelen. Lába vaskos, szintén fémből van, de mintha hullámos lenne, szabadon hajlik, ízületeknek semmi nyoma. Lábfeje széles, karikatúraszerűen emberi, mintha még a lábujjak is látszanának. A karja... Ugyanolyan, mint a lába, csak vékonyabb, az ujjak határozottabb körvonalúak, kúposán helyezkednek el. A feje is az emberire emlékeztet: a száj helyén sötét, matt lemez, az orr kis kiemelkedés két nyílással, szeme hatalmas, recés, halványan fénylik. Éreztem, hogy gyengül a kezem. Egyenesítsem ki az ujjaimat? Lehet, hogy csak egy-két méter van alattam? Vagy enyhe lejtő, amin legurulhatok? A robot mozdulatlanul állt, és engem nézett. - Hé, szevasz! - mondtam. - Szevasz, szevasz! Van az a három, hogy is mondják, a robotika törvényei. Asimov találta ki, tudod? A mi emberünk, szmolenszki, Asimov! Robot nem tehet kárt emberi lényben, és nem engedheti meg, hogy emberi lény kárt szenvedjen... és még engedelmeskednie is kell... meg saját magára vigyáznia... - Nagyon sajátos logika - jegyezte meg a robot halkan. A hangja teljesen emberi, eleven volt. A szája természetesen nem mozogott. Még nagyobb volt a kísértés, hogy kiegyenesítsem az ujjaimat. - Szereted a vicceket? - kérdeztem, már magam sem tudva, mit hordok össze. - Felébrednek az alpinisták, mert az egyik társuk hánykolódik a sátorban, és ordít: „Hajlítsd be az ujjad! Hajlítsd be az ujjad!” Felébresztik, megkérdezik, mi történt. Azt mondja: „Azt álmodtam, hogy egy hóember a fenekembe dugta az ujját, és a szakadék fölé lógatott... Én meg ordítok neki, hogy hajlítsa be az ujját.” - Azt javaslód, tegyek úgy, mint a hóember ebben a történetben? - kérdezte a robot. Lehet, hogy csak képzeltem, de mintha irónia bujkált volna a hangjában. - Húzz már ki! - ordítottam. - Húzz ki, mit állsz ott, mint egy faszent?! Lezuhanok! Nem is értettem, hogyan történt, a tudatom nem rögzítette. A robot hihetetlen gyorsan kinyújtotta a karját, megragadott a térdem alatt, és maga elé rántott. Egy 263

S ZERGEJ LUK JANYENK O

pillanatig a fémmancsban kapálóztam, amely erősen, de óvatosan tartott. Azután megfordított, és letett a szilárd talajra. A robot ismét mozdulatlanul állt. Nyugodt hangon kijelentette: - Nem tudtál volna leesni, ellenőrzés alatt tartottam a helyzetet. - Szóval... szóval engedelmeskedsz? - Ez a bölcs kérdés jutott eszembe. - Hogy jutottál erre a következtetésre? - érdeklődött a robot. - Azt mondom, nem hagytalak volna lezuhanni. Szükségem van rád. - I-i-gen? - kezdtem életemben először dadogni. - Neked pedig valószínűleg szükséged van rám. Helytállónak tűnik nekem a feltevés, hogy érdekeink sok dologban egybeesnek. A fémujj felém nyúlt, és megérintette a géppisztolyt. - Ez egy fegyver - ismertem be. - Tudom. Azt javaslom, ne pazarold feleslegesen a töltényeidet, hogy megpróbálj kárt tenni bennem. Védve vagyok az ilyen típusú fegyverek ellen. - Nem is állt szándékomban... - legyintettem. Semmi értelme magyarázkodni. Ennek a gépszörnynek a láttán, amely oly villámgyors volt, világossá vált számomra, hogy annyit se érne vele szemben a fegyverem, mint egy fogpiszkáló. - Az jó. A robot megint megfoghatatlanul gyorsan helyzetet változatott - leült. Fémteste alatt csikorgott a kavics. - Kérdezz! - utasított a robot. - Tudom, hogy az emberek képtelenek cselekedni, ha előtte nem tehettek fel egy sor fölösleges kérdést. - És te válaszolsz? - tudakoltam. - Az a kérdésektől függ. Logikájában nem volt semmi hiba. Csak az a kár, hogy alkotói nem olvasták Asimovot. - Robot vagy? - Robot vagyok. Nem úgy festek? Határozottan volt humorérzéke! És ez valahogy megnyugtatott. Lenéztem a szakadékba. Nagyot nyeltem. âRÖ K V IL ÁGA

264

Nem látszott az alja. Gyorsan odébb húzódtam, és leültem a robottal szemben. Levettem a nyakamból a géppisztolyt, és távolabb raktam, inkább a saját kényelmem miatt, mintsem békés szándékom demonstrálására. - Idevalósi vagy? Ennek a világnak a lakói alkottak? - Nem és nem. - Emberek alkottak? - Igen. - Van humorérzéked? - kérdeztem hirtelen. - Mire lenne az jó, nekem, egy vastuskónak? - mondta a robot panaszosan. - Melyik világon alkottak meg? - Melyik klasszifikációt ismered? - A funkcionálisokét... a rendszerük világait. - Akkor az elnevezés nem mond neked semmit. A funkcionálisok nem sorolják a mi világunkat a maguk rendszerébe. - Miért? Nem ismerik? - Túlságosan kemény ellenállásba ütköztek, amikor megpróbáltak behatolni. - Ez a funkcionálisok eredeti világa? - Igen. - A mögötted levő tornyot a funkcionálisok építették? - Nem a hátam mögött van. Igen, ők. - Te őrződ? - Talán úgy néz ki? - Meg akarod semmisíteni? - Megvizsgálni. Talán megsemmisíteni. A rendeltetésétől függően. - Úgy látom, szövetségesre akadtam - állapítottam meg. Régóta vagy itt? - Hatvankét éve, négy hónapja és három napja. - Fantasztikus! - mondtam. - Úgy nézel ki, mintha új lennél. - Sajnos nem így van. Megsérültem és egyedül maradtam. Kezdetben hárman voltunk. Két hónap és hat nap múlva végleg kimerülnek az energiaforrásaim, és megszűnők funkcionálni. - Kis szünetet tartott. - Bár a „funkcionálni” szót nem kedvelem. - Megértem. Mesélsz nekem a világodról? 265

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Nem. Ennek az információnak számodra semmi jelentősége. Nem jelentünk veszélyt a te világodra nézve, általában a közönséges emberekre nézve. Az életmódunk különösnek, sőt talán visszataszítónak tűnhet a szemedben. Ez megzavarhatja az együttműködésünket. - De vannak nálatok emberek? Közönséges emberek? Nem igázták le őket a gépek? - Vannak. Nem igázták le. Itt most nevetésnek kellene következni, de hangképzésem lehetőségei korlátozottak. Megpróbáltam nevetni, de az emberek megrémültek tőle. - Még szép... - Megborzongtam. - Az embereket az is megrémítené, ha gyerekdalocskát énekelnél... Olyan... hatalmas vagy, és vasból... Ugyanakkor nagyon hasonlítasz egy emberre! - Titánból és folyékony kerámiából készültem - mondta a robot. - De a tudatomat egy emberéről másolták. - Őrület - ismertem be. - Azt sem tudom, mit kérdezzek még. - Nagyon helyes, hogy képes vagy pontot tenni a vallatás végére. Most rajtam a sor, hogy kérdéseket tegyek fel, rendben? - Rajta! A robotból meleg áradt - lágy, szinte élő. A köd meg mintha visszahúzódott volna körülöttünk; éreztem, hogy a ruhám kezd száradni. - Hogy hívnak? - Kirill. Nem is kérdeztem a nevedet... - Nem fontos. Szólíts robotnak! Melyik világról jöttél? - A Földről. A funkcionálisok Demosznak nevezik. - így is gondoltam - mondta a robot elégedetten. - Nem kaptál sokkot, és ismered a robot szót. Csakis technikailag fejlett világról jöhettél. Hogy kerültél ide? - Volt funkcionális vagyok. Vámos. - Olyan nincs, hogy volt. Még ha szakítottál is a funkcióddal, a megváltozott valószínűség megmaradt benned. - Megváltozott valószínűség? - Rajtam a kérdezés sora - emlékeztetett a robot. - A megváltozott valószínűség. A kifordult idő. Lokális kronoklazma. Meg nem valósult realitás. Idősíkok közti fluktuáció. Ez a kvantumfizika területéhez tartozik. âRÖ K V IL ÁGA

266

- Még csak nem is hallottam ilyesmiről - motyogtam a kvantumfizika szakértőjének hangnemében. - A mi kvantumfizikánkéhoz. Ez az, amit a funkcionálisok csinálnak az emberekkel, amikor magukhoz hasonlóvá teszik őket. Megszakítják kapcsolatukat a valósággal, és viszonylagos jelleget adnak létezésüknek... Ez nem fontos. Nem rendelkezel elégséges tudással ahhoz, hogy megértsd az elméletet, ráadásul én sem ismerem eléggé mélyen. Szóval volt funkcionális vagy. Miért szakítottál a funkcióddal? A funkcionálisi lét általában elég kellemes. Szerelem? Belenéztem fénylő, recés szemébe, és emlékeztettem magam arra, hogy ez a szörnyeteg bizonyos mértékig ember. - Igen. - Banális história, amennyire én ismerem. - A robot lágyan megérintette a vállamat. - A funkcionálisok egy idő után elveszítik a szeretni tudás képességét... és mindig alábecsülik ennek az érzésnek az erejét. Teljesen elvesztetted a képességeidet? - Nem. Néha visszatérnek. Arra gyanakszom, hogy olyan helyzetekben, amikor komoly döntés előtt állok. - Helyes. Te nem tértél vissza teljesen a saját realitásodba, Kirill. Továbbra is zavar maradtál az idő menetében. Homokszem az óceánban, amelyet sodornak a hullámok. - Hiszen te költő vagy... - Voltam. Nem fontos. Bosszút akarsz állni? - El akarom zárni a Földet a funkcionálisok elől. Ugyanúgy, ahogyan elzárkózott előlük a te világod vagy Mindenség. - Nem egyformán zárkóztunk el. Mindenség háborút folytat. Mi a tér finom struktúráinak szintjén izoláltuk magunkat. Többé soha senki nem lesz képes behatolni a mi világunkra, és mi soha nem leszünk képesek kilépni onnan. A robot hangjában fájdalom bujkált. - Sajnálom. - Köszönöm. Nem fontos. Nem vagyok egészen ember, és nem érzek igazi honvágyat. De kellemetlen számomra az, ami a betöréskor történt. Az az ember, akinek a tudata az enyém alapjául szolgált, a funkcionálisok kezétől pusztult el. Olyan csapást akarok mérni a funkcionálisokra, ami meggátolja, hogy ilyesmi még egyszer megtörténhessen. 267

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Kívánságaink megegyeznek - mormoltam. - Csak én még szeretnék hazatérni... - Figyelmezetnem kell téged, hogy esélyeid erre elhanyagolhatóan kicsik. - Tudom. - Akkor szövetségesek vagyunk.

âRÖ K V IL ÁGA

268

19. FEJEZET

S

- ez a szó mindig magában rejti az ideiglenesség momentumát. A második világháború szövetséges hatalmai, alig fejezték be a harcokat, szerencsésen hajba kaptak, sőt már a háború idején is készültek a majdani szembenállásra. A Szovjetunió széthullott - és most sokkal rosszabb a viszony a volt szövetséges köztársaságok között, mint a korábbi ellenségekkel. így van ez a hétköznapi, emberi életben is talán olyan gyakran használjuk a „szövetséges” szót? Azt, hogy barát, cimbora, eszmetárs - bármikor. A „szövetséges” szóba szinte bele van kódolva a majdani szétválás. Egyszerűen közösek az érdekeink. Egy bizonyos téren és valamilyen meghatározott időszakra. Ó, kár volt a Szovjetuniót a köztársaságok szövetségének nevezni! Ezzel lingvisztikái bombát helyeztek a jövő alá. Legalább utánanéztek volna, honnan is ered maga a szó! Több mint két évezreddel ezelőtt így nevezték Itáliának a Róma hatalma alá tartozó területeit, amelyek kötelesek voltak mindenben támogatni Rómát, de nekik maguknak nem volt semmi joguk... Összerezzentem, felfogva, hogy olyan témáról elmélkedem, amelyről korábban fogalmam sem volt. Előbukkantak funkcionálisi képességeim. Tehát döntési helyzetben vagyok. Az a részem, amelynek (ha hihetek a robotnak) egyáltalán semmi köze az emberi húshoz és vérhez, azaz „megváltozott ZÖVETSÉGESEK

269

S ZERGEJ LUK JANYENK O

valószínűségem” feléledt, és előzékenyen felkínálta a hozzáférést az enciklopédikus ismeretekhez. Nem sokáig haboztam. - Jó. Szövetségesek vagyunk. - Emberi segítségre van szükségem. - A robot felállt. - Az épület bejárata csak embernek nyílik ki. Amint látod, nemigen férek bele az ember meghatározásába. Emberek megjelenésére kellett várnom, hogy megpróbáljak bejutni az építménybe. - Hé! - Én is felpattantam. - Szóval már megpróbáltad? - Igen. Időnként felbukkannak itt emberek. Kalandorok, kalandkeresők, kincsvadászok. Ha sikerült feltartóztatnom őket, válaszoltam a kérdéseikre, és azt javasoltam nekik, menjünk együtt a toronyhoz. - Sokan voltak? - Hatvankét ember. A számuk és az általam itt eltöltött évek száma közti egybeesés a véletlen műve. Néha háromnégy évig sem jár erre senki. A leghosszabb szünet, kilenc év, a te megjelenésedet előzte meg. - Remek. Mit kérdeztek, és te mit válaszoltál? - Ők másmilyen kérdéseket tettek fel: vannak-e kincsek az épületben, van-e esélyünk bejutni oda és visszajönni. Azt feleltem, hogy vannak bent kincsek, és esély is van. - És beleegyeztek? - Nem volt választási lehetőségük. Megmagyaráztam nekik, nem engedhetem meg, hogy széles körben elterjedjen rólam az információ. Velem kellett jönniük... vagy nyomban meghalnak. Inkább velem jöttek. - És meghaltak? - Igen. - Egyszerűen csodálatos! - Belemeredtem közömbös üvegszemébe. - Nem vagy jóságos robot, igaz? - Célom van. Te mindig jóságos vagy? - Hát, én... - Elhallgattam. Mi az, hogy „én”? Az ember? Hiszen ebben a fémtestben is ember áll előttem. Semmilyen törvény nem korlátozza, szabadon cselekszik. - Ők jöttek ide, tudván, hogy kockáztatnak, és el is pusztulhatnak. Kalandot és kincseket kerestek. A kalandot megkapták, volt esélyük megszerezni a kincseket. Becsületes volt minden. âRÖ K V IL ÁGA

270

- Engem is ez elé a választás elé állítottál volna? - Ha nemet mondasz, természetesen. De te nem mondtál nemet. Te magad is oda akarsz bejutni. Vagy nem így van? Jó dolog a logika. Bár alattomos is. - Miért haltak meg? - Nem tudom pontosan. Az épület bejáratánál van egy ellenőrzőközpont. Beengedik az embereket, és valamilyen próbának vetik őket alá. Csak részben tartom kontroll alatt a helyzetet. Volt, aki hosszabb ideig bírta. Volt, akit azonnal megsemmisítettek. De mivel te funkcionális vagy... - Voltam! - Mégsem álltam meg tiltakozás nélkül. A robot hallgatott egy keveset, majd türelmesen megismételte: - Olyan, hogy volt, nem létezik. Funkcionális vagy, neked sokkal nagyobb az esélyed a bejutásra. Úgy ítélem meg, három az egyhez ez az esély. - Köszönöm, megnyugtattál... És milyen alapon számoltad ki? - Hát csak úgy kitaláltam. Nem bírtam ki. Hangosan elnevettem magam. Ez a haldokló, de bosszúszomjas fémkupac a humorérzékével és viccelődő hajlamával! Remek szövetséges! Épp ilyenre van szükségem! - Jobban érzed magad? - kérdezte a robot, türelmesen kivárva, míg abbahagyom a nevetést. - Igen, egy kicsit könnyebb... - Felemeltem a földről a géppisztolyt. - Messzire kell mennünk? - Öt perc az út. Már csaknem elérted az épületet. - Tudsz nekem mondani valami okosat? Hogyan jussak át... azon az ellenőrzőközponton? - Nem. Még azt sem tudom, érdemes-e hazudnod, vagy mondj igazat. - Tehát kérdéseket tesznek fel nekem? - Valószínűleg igen. Ez az építmény feltehetőleg tulajdon értelemmel rendelkezik. - Elképesztesz! Mi meg itt állunk, és erről az egészről társalgunk! És ha hall minket? - Úgy vélem, ennek semmi jelentősége. - Akkor induljunk! - mondtam keményen. - Elég a... fecsegésből! 271

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Ha bejutsz, utasítanod kell őket, hogy engem is engedjenek be - közölte a robot. - És ha nem parancsolom meg? Akkor mi van? - Akkor kívül maradok - mondta a robot keserűen. - Akkor lejár létezésem határideje, elmegyek ahhoz a szakadékhoz, az felel meg leginkább a céljaimnak, és levetem magamat. Ostobaság lenne közszemlére tenni azt, amire rábukkanhatnak a bennszülöttek. És azt sem akarom, hogy testemet szétszereljék a helyi ezermesterek. Nem marad más, hinnem kell neked. - Menjünk! - mondtam. - Kövess! A robot nyomában haladni könnyebbséget jelentett. Bármilyen erő és ügyesség rejlett is fémtestében, túlságosan ormótlan és nehéz volt. A robot ösztönösen a simább és szélesebb ösvényt választotta. - Vannak itt vadállatok? Valami miatt nem válaszolt rögtön. - Igen. Éltek itt farkasok, de elmentek. A másik lejtőn él egy rókacsalád. Szeretem megfigyelni őket. - Nem félnek tőled? - Megszoktak. Mozgok, de nincs emberszagom. Hirtelen magam elé képzeltem, amint ez a karikatúraszerű monstrum letelepszik valahol a rókalyuk közelében, és mozdulatlanná dermed. Órákra, napokra... A robot mozdulatlan. Tompán fénylik a szeme. A rókák már nem félnek tőle, szabadon jönnek-mennek mellette. A bölcs öreg hím, a család feje megy oda hozzá elsőként, és levizeli fém lábfejét, ezzel a környezet veszélytelen tartozékának nyilvánítva. A robot nem mozdul. Tavasszal a rókakölykök földbe süppedt lába körül hancúroznak. A robot nem mozdul. Az éjszakában csak a szeme fénylik halványan, amelyen végigfolynak az esőcseppek... - Nem lehetett túl vidám itt neked. - A háború sosem volt vidám elfoglaltság. - És kik voltak azok ketten? A társaid? - Robotok. - Szintén... emberi tudat alapján? - Igen. A funkcionálisok által megölt gyerekeim tudata alapján. âRÖ K V IL ÁGA

272

Több kérdést nem mertem feltenni. Néhány perc múlva kezdett kibontakozni a ködből a felhőkarcoló. Először hideget éreztem - mintha valami hatalmas és súlyos dolog eltakarná előlem a felhők mögött láthatatlan napot, közömbös, hallgatag tömegként tornyosulva fölém. A robot lelassította lépteit. A tornyot alul valami közös sztülobatész34-féle fogta össze - az ívesen meghajlított alap méretét és formáját tekintve a szentpétervári Palota téren álló vezérkari épületre emlékeztetett. Az ív közepén, ahol a vezérkari épületen a boltíves átjáró található, itt átlátszó ajtó volt - hatalmas, akár egy teherautó is átmehetett volna rajta, de az épület méretei mellett eltörpült. Az egész persze nem kőből épült - a sima, szürke anyag lehetett beton is, vagy olyasmi, aminek az én világomban neve sincs. A sztülobatészen a földtől tíz méter magasságban sorakoztak az ablakok. Felnéztem - és a ködben megláttam a tornyok megtekert oszlopait. Egy gigászi cső közepén álltunk, amely belefúródott a felhőkbe. Olyan érzésem támadt, mintha egy tájfun magjában lennék, és lenézne rám a tiszta égbolt. - Előtted van a bejárat - mondta a robot. - Én nem mehetek közelebb, mert azt kockáztatom, hogy megsemmisítenek. - Aha... - Odamész az üvegajtóhoz. Az kinyílik, te bemész. Valamilyen kérdéseket tesznek fel neked. Sajnos semmilyen rendelkezésemre álló eszközzel nem tudok információhoz jutni, háttal fogsz állni nekem, és ezek az ajtók semmilyen hanghullámtól nem rezegnek. - Kár. - Elővettem a csomag cigarettát. A földiek már elfogytak, de megtöltöttem a dobozt helyiekkel. - Nyugodj meg! - mondta robot lágyan. - Lazíts! Már nyerő helyzetben vagy, megvan benned a funkcionálisi lényeg, ezt az épületnek meg kell éreznie. Te egyből megláttad, azok pedig, akiket idevezettem, már itt állva is kénytelenek voltak néhány percig mereszteni a szemüket,

34

Sztülobatész: az ókori görög templomok alapépítményének felső síkja, ezen állnak az oszlopok.

273

S ZERGEJ LUK JANYENK O

hogy érzékeljék a környező valóságot. Úgy gondolom, jók az esélyeid. - Köszönöm. - Néhányszor mélyet slukkoltam. - Micsoda öröm! - Lőni semmi értelme. Azt hiszem, itt hagyhatod a géppisztolyt, nem tesz kárt az épületben. És ne felejts el bebocsáttatni engem! Sztülobatész: az ókori görög templomok alapépítményének felső síkja, ezen állnak az oszlopok. - Ne félj, vasember! - mormoltam. - Minden megy a maga útján. Hallgatott. Slukkoltam még néhányat, eldobtam a cigarettát, és az ajtóhoz mentem. Az épület persze nyomasztó volt. A földi felhőkarcolók, még a legmagasabbak is más épületek között meredeznek. Az egyiptomi piramisok, bár a sivatagban épültek, szilárdan állnak a földön, egyek vele. De ez az építmény itt a hegycsúcson teljességgel képtelenül festett. Mint amikor egy gyerek tornyot rak az építőkockáiból a legalkalmatlanabb helyen, és kijelenti: „Ez itt fog állni.” Az üvegajtó teljesen átlátszó és tiszta volt. Mögötte eléggé tágas előcsarnokot láttam, a mennyezetén lágy fényű lámpákkal. Az előcsarnok közepén alacsony, nekem mellig érő pult állt. Az volt az érzésem, nyomban megjelenik egy barátságos recepciós, és megkérdezi: „Szobát foglalt nálunk?” Igen, foglaltam. Akkor, amikor nem jutottam be a saját lakásomba. Amikor megugatott a tulajdon kutyám. Amikor széthullott a kezemben az igazolványom, amikor az apám nem ismerte meg a hangomat. Jogom van belépni ezen az ajtón. Belépni - és megtenni bármit, amit szükségesnek látok! Amikor már csak néhány lépésnyire voltam tőle, mintha rés támadt volna az üvegen. A két szárny simán félrecsúszott. Jaj, mennyire primitív, hiszen egyszerűen el is tűnhetett volna, vagy szétfolyik a földön, esetleg úgy nyílik ki, mint a fényképezőgép zárszerkezete! Ez meg közönséges tolóajtó. Mint a vonaton a fülkéké... Nyeltem egy nagyot, és beléptem az előcsarnokba. Csönd volt, és meleg. A levegő finoman rezgett, működött a láthatatlan szellőzés. Akaratlanul is körülnéztem, âRÖ K V IL ÁGA

274

az előző látogatókat keresve. Mire számítottam? Összeaszott holttestekre, csontvázakra? Természetesen nem volt semmi. Tettem még egy lépést. Mögöttem halkan becsukódott az ajtó. - Lépjen oda a pulthoz! A hang halk volt, és udvarias, de a robot hangjától eltérően egyáltalán nem élő. Nem nélküli volt, és udvarias. így beszélhetnének a porszívók és mosógépek. - Megyek - válaszoltam valami miatt, és megindultam előre. A pult vagy világos kőből, vagy követ imitáló műanyagból készült. Sima volt, egyenletes, sehol semmiféle kezelő-gomb,^ semmiféle részlet. - Tegye mindkét tenyerét a pultra! Engedelmeskedtem. - Nevezze meg a világát! - Föld. Pontosabban a Föld-2. Demosz. - Helyes. Nevezze meg a funkcióját! - Vámos. Szünet. Majd ugyanolyan nyugodtan: - Ez nem helyes. Kapcsolata a funkciójával megszakadt. Maga már nem funkcionális. - A funkcionálisság nem szűnhet meg - replikáztam gyorsan. - Megváltozott valószínűség maradok. Rövid elakadás. - Helyes. Nevezze meg a funkcióját! Mi ez? Gúnyolódik? Felnéztem oda, ahonnan a hang hallatszott. Nem, itt szó sem lehet humorról vagy kétértelműségről. Ez valóban egy gép, az emberi érzelmek árnyéka sem férhet hozzá. - Funkcionális vagyok, aki nem ismeri a funkcióját. Hosszú szünet. - Helyes. A látogatás célja? - Az épület tanulmányozása. - Helyes. A látogatás időtartama? - Határozatlan - feleltem, igyekezve eltalálni a helyes hangnemet. - Helyes. Ennyire egyszerű lenne? Csak az kell, hogy funkcionális legyél, és beengednek? 275

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Indoklás? Kis szünet után feleltem: - Annak felmérése, célszerű-e az épületet lerombolni. - Helyes. Csönd. Egyik lábamról a másikra állva várakoztam. És valahol az épület mélyén az a rész, amely döntéseket képes hozni, fogalmazta a kérdéseket. - Módjában áll lerombolni az épületet? - Nem. - Helyes. Vártam a további kérdéseket, de nem volt több. Ellenben a pult a két kezem közt szétnyílt. Hajlékony cső kezdett előkúszni belőle, a végén tubussal. Összerándultam - de a kezem mintha odaragadt volna a pulthoz. - Nyissa ki a száját, és vegye a fogai közé a tubust! - Mi ez? - kiáltottam fel akaratlanul is pánikba esve. - Fertőtlenítőszonda - magyarázta a hang érzelemmentesen. - Szokásos eljárás, funkcionálisra nézve nem veszélyes. - És az emberre nézve? - Harminc másodperctől hat óra tizenkét percig tartó időközön belül halált okoz. Elfordítottam a fejemet, elhúzva az ingadozó cső elől. - Megtagadja a fertőtlenítő eljárást? A lapos, szürke tubus megállt az arcom előtt. Hirtelen alig látható mélyedéseket vettem rajta észre. A tűrhetetlen fájdalomtól összezáruló fogak nyoma? Nem szabadulok. A kezem odaragadt. De még ha el is szakadok a pulttól - hová menekülhetsz egy tengeralattjáróról? - Megismétlem a kérdést. Megtagadja a fertőtlenítő eljárást? Vajon ez a szokásos eljárás a nem teljes értékű funkcionálisok kiszűrésére? Vagy a „szimulánsok” megbüntetésére? Netalán minden hátsó gondolat nélkül kérdez a gép? Ha nem vagyok funkcionális, meghalok. Funkcionálisi képességeim csak akkor jelentkeznek, amikor... - Van választási lehetőségem? - kiáltottam. âRÖ K V IL ÁGA

276

- Igen. Jogában áll megtagadni. - Ismételten kérdezem - kiáltottam. - Van-e választási lehetőségem, és fontosak-e sorsom szempontjából döntésem következményei? Értesz engem, te elektronikus hülye? És ekkor rájöttem, hogy nincs igazam. Érzékeltem, amint a falakban elszórt idegközpontok felszikráznak a beléjük áramló energiától, mérlegelik kérdésemet, igyekeznek felfogni annak rejtett értelmét. Ugyan miféle elektronika ez, milyen, az ördögbe is, milyen folyékony optoneuronos sémái a Föld-46-ról való Kark-E univerzális robotnak, amely Anatol Lars deprivista költő személyiségét rejti magában?! Nem volt ez sem komputer, sem automata, sem robot, sem személyiség - az volt, ami a funkcionálisok építményeiben élt, ami a hozzájuk láncolt emberek erejét fenntartotta, ami energiát nyert a semmiből, és energiává változtatta az információt. Az anyag szuperfinom szerkezeteinek megváltozása, az elektron perdületének félig egészből egészbe vagy nulla jelentésűbe fordítása, ami a mi valóságunkban az elektron létezésének valószínűből lehetetlenné vagy megengedhetetlenné válásához vezetett. Az anyag elemi részecskéi egy iszonyatosan bonyolult rendszer elemeivé változtak, kölcsönhatásban működve valahol a valós világ határain kívül, ahol a Heisenberg-féle határozatlansági elv uralkodik, kibővítve és pontosítva az Imanisi-kontinuummal... Felnyögtem, megérezve, miként árad agyamba tömegével az energiából születő, semmiből keletkező információ. Túlságosan nagy falatba haraptam bele. Nem tudtam, nem értettem, nem voltam képes felfogni mindazt, amit a funkcionálisok információs rendszere készségesen elém tárt. Több erővel, több tapasztalattal képes lettem volna tudatosan tájékozódni belőle. És megkérdezhetném például, hogyan győzhetők le a funkcionálisok. De nem volt meg ehhez a kellő erőm. - Igen, van választási lehetőséged, amelynek következményei fontosak. - Fertőtleníts! - ordítottam, bekapva a tubust. Egyszerűbb így. Jobb a számba áradó, mérgező mocsok, mint az épületnek a realitás és nemlét között villódzó 277

S ZERGEJ LUK JANYENK O

ideghálója, mint a próbálkozás, hogy megértsem azt, amit nem érthetek meg. Töltsenek belém mérget, ne információt... Á-á-á-á! Ordítottam volna, ha tudok. De a tubus benyomult a számba, még a fejemet sem tudtam elmozdítani. Tűrhetetlenül maró, keserű valami égette az ajkamat, sűrű, ragacsos massza ömlött a torkomba. Vonaglottam, érezve, hogy vagy lúgot, vagy savat nyelek - minden ízérzékelőm megvadult, és azt üvöltötte: „Méreg!” A görcsösen rángatózó cső legalább fél liter folyadékot töltött belém, majd lehullott, visszakígyózott a pultba, és eltűnt. Ugyanakkor a kezem is kiszabadult. Térdre estem, a fejemet rázva próbáltam kihányni a mérget. A gyomrom görcsbe rándult, de a ragacsos massza nem akarta elhagyni a szervezetemet. Éreztem, hogyan égeti a méreg a nyelőcsövemet és a gyomromat, behatol a vérembe, gyilkolja a szívemet és a májamat... Ember ezt nem élheti túl. Vagy egy másodpercen belül elpusztul az elviselhetetlen fájdalomtól, az infarktustól, vagy néhány óra múlva hal meg, elevenen elrohadva. Én részben ember vagyok, részben eleven gép - akárcsak az odakint türelmesen várakozó robot, Anatol Lars. Testemet ugyanolyan ingatag, realitások között egyensúlyozó rendszerré alakították át, mint amilyen vámhivatal-tornyom volt, mint amilyen ez a legyező-épület. Sok mindenre képes ez a test. Képes regenerálni az elvesztett végtagot, kivetni magából a mérget, elviselni a tüzet. Mindenre képes... mert az idő végtelen óceánjában, a valóságok széttárt legyezőjében van minden, ami kell - új testek, nem mérgező mérgek, regenerálódó szervezetek, emberek, akik reggelire savat isznak, emberek, akik desszertként üveget rágcsálnak, a valószínűségeknek ebben a tengerében puszta kézzel elfogják a golyót, összeérintett nagy- és mutatóujjuk körméből villámok csapnak ki, e számtalan világon, amelyeket épp csak megérintettek a funkcionálisok, lehetséges az elképzelhetetlen, és lehetetlen a lehetséges. Nincs abban semmi meglepő, hogy testem elevenen elégetett sejtjei kezdik helyreállítani önmagukat. Nincs abban semmi furcsa, hogy nyállal érintkezve a maró méreg vízzé alakul át. âRÖ K V IL ÁGA

278

De az is lehet, hogy minden egészen máshogy van. Egyszerre bonyolultabb is, egyszerűbb is. Mindez a milliárdszor milliárd világ - ugyanakkor egy és ugyanazon világ. Az összes milliárdszor milliárd Kirill Makszimov lényegében ugyanaz a Kirill Makszimov. És azzal az egyetleneggyel semmit nem lehet csinálni, amíg létezik ez a közösség, megölt sejtjeim feltámadnak egyszerűen azért, mert a mérleg másik serpenyőjében ott van milliárdszor milliárd egészséges, élő, minden méregtől mentes Kirill. így a cseppnyi méreg feloldódik az óceán vizében, ahogyan az óceán elpárolgott vízcseppjét pótolja a mellette levő. Engem nem lehet megölni, ha nem ölnek meg egyszerre valamennyiünket, nem semmisítik meg az összes világot, nem rendítik meg a mindenséget alapjaiban... Egy röpke pillanatig felfogtam, hogy lehetetlen valóban nem létezik. Hogy a világainkon adott összes játékszabály, minden axióma - „a tűz éget, az ég kék, a víz nedves” - nem több véletlenszerűségnél. Az ég zöngés. A tűz súlyos. A víz rücskös. Minden lehetséges. Kékes-rózsaszínes, nyúlós nyálat köptem ki. Megtöröltem a szám. Micsoda mocsok... - Vizet? - hallatszott a közömbös hang. A pulton megjelent egy pohár. A legközönségesebb, csiszolt pohár, benne víz. Felálltam, és egyetlen hajtásra kiittam az egészet. - Még vizet? - Köszönöm, nem kell - mondtam rekedten. - Ha egy egész pohár nem tudott megszabadítani ettől az undorító íztől... A torkom még égett, de a fájdalom már elmúlt. Megint nem voltam funkcionális, de életben maradtam. Sikerült. - Bemehetek? - Maga funkcionális. Jogában áll belépni a múzeumba. Az őr már megkapta a tájékoztatást. - Múzeum? És miféle őr? - kérdeztem. Választ nem kaptam. - Hé... Van velem egy robot. Be kell jönnie. 279

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- A robot bejöhet. Odamentem az ajtóhoz - az engedelmesen szétcsúszott, akár valami hipermarket bejárata. Két kézzel integettem. A robot megmozdult, és olyan gyorsan, ahogy élőlények erre képtelenek, mozdulatlanságról futásra váltott. Súlyos léptei alatt rengett a föld. Félrehúzódtam - és a nehéz fémtömeg elszáguldott mellettem, lefékezett, lassan megfordult, körülnézett. - Beengedtek minket, Anatol. - Honnan ismered ezt a nevet? - Funkcionálissá kellett válnom, hogy bejuthassak. A vámosok rákapcsolódnak az adatbázisra. Egy nagyon, nagyon jó adatbázisra. - Régen nem szólítottak ezen a néven. - Mintha lezártnak tekintené a beszélgetést, a robot elfordult, körüljárta a pultot, elindult a falak mentén. - Szólíts inkább robotnak! - Rendben. Megtudtam, hol vagyunk. Ez egy múzeum. A robot nem válaszolt. Befejezte a mászkálást, megállt az ajtóval szemközti fal előtt. - Gyere ide! Itt van egy rejtett ajtó, előtted ki kell nyílnia. Odamentem, és a fal, pontosan úgy, ahogyan az ajtó, kettévált, szétcsúszott. A robot azonnal berohant a nyíláson, mintha attól félne, feltartóztathatják. Utánamentem. Olyan érzésem támadt, mintha belül az egész sztülobatész üres lenne. Olyan dobozféle, födémek és emeletek nélkül, amelyből kinőnek a legyezőlap-tornyok. Megálltam, szétnéztem mindkét irányba. A robot eltalpalt jobbra, én pedig csak azért is balra indultam. Nagyon széles folyosó. A mennyezet vagy tizenöt méter magasan fölöttem. Sima, szürke falak, a plafonon bonyolult minta szerint szétszórt fényforrások. Apadión egymástól egyenlő távolságra szögletes, körülbelül háromszor öt méteres, sima lapok, platformok sorakoztak. Mindegyiket alacsony, körülbelül derékig érő korlát szegélyezte. Liftek? Úgy fest. A mennyezet fölöttük sértetlennek látszik, de ez semmit nem jelent. Ha jól gondolom, minden toronynak megvan a maga liftje. âRÖ K V IL ÁGA

280

Odamentem a legközelebbi ilyen laphoz. A mögötte lévő fal nem sima volt, hanem féldomborművek borították. Templomok, székesegyházak, térdepelve hódoló emberek, lángoló máglyák, az embereket üldöző, valamiféle szörnyek csordái. - Mindenség - jelentettem ki magabiztosan. Lábdobogás hallatszott - visszaért a robot. Megállt mellettem, és ezt mondta: - Minden toronynak megvan a maga közlekedési csomópontja. A mechanizmusok nekem nem engedelmeskednek. - És hova akarsz menni? Ez itt egy múzeum, érted? Mindegyik torony egy-egy világ. Érdekel Veroz városállamainak élete? Vagy inkább a Rezervátum állatvilágára vagy kíváncsi? - Gyere utánam! Követtem. Nem volt ez sem jobb, sem rosszabb, mint ha a másik irányba mentem volna, vagy helyben maradok. Elmentünk a folyosó végéig, a legszélső, bal oldali platformig. A robot megállt. - Itt nincs semmilyen piktogram vagy ábra. Ez valamilyen hivatali helyiség lehet. Vállat vontam. Lelkemben valamiféle űr tátongott. Múzeum... - Próbáljuk meg! Felálltunk a platformra. Nem történt semmi. - Add ki az utasítást! - javasolta a robot. - Legfelülre, gyorsan! - mondtam engedelmesen. Néhány másodpercig nem történt semmi. Azután szétnyílt felettünk a mennyezet, s szűk, a platform méretével megegyező liftakna tárult fel felettünk. A torony görbületét követve megtekeredett. - Talán van itt valami - kezdte a robot. A következő pillanatban a platform megindult fölfelé. Nem volt semmiféle drótkötél, egyszerűen felfelé iramodott, egyre följebb száguldott olyan sebességgel, hogy a lábam kezdett megrogyni. A levegő mind nagyobb súllyal nehezedett a vállamra - egyre jobban és jobban, már kibírhatatlan volt... A korlátba kapaszkodva leguggoltam. 281

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A volt költő mozdulatlanul állt, és ha arca képes lett volna bármilyen érzelmet kifejezni, azt diadalmasnak neveztem volna. A film megtanított minket arra, hogy az igazi összecsapás a helyzetnek megfelelő díszletek között megy végbe. Frodó gyűrűje a vulkán torkába hullik bele, nem a műszakilag fejlett törpök Bunsen-égőjén olvasztják meg. Luké Skywalker a Halálcsillag szellőzőjébe lövi bele a torpedót, és nem a reaktorblokk Legfontosabb Kábelét vágja el. A Terminátor egy gyár működő gépei között bocsátkozik az utolsó összecsapásba, nem pedig egy tyúkólban birkózik meg ellenfelével. Mellesleg képzeljék csak el, milyen érdekesen festene így a jelenet! Rémülten kotkodácsoló tyúkok, riadt, de kotlósai védelmére kelni kész kakas, a robotok lába alatt szétloccsanó tojások, páni félelemben menekülő, pelyhes, sárga kiscsibe... Persze az írók is kivették ebből a részüket. Lev Tolsztoj egy dübörgő szerelvény alá veti Anna Kareninát ahelyett, hogy engedné az asszonynak csöndben megmérgezni magát a kor szellemének megfelelően. Conan Doyle egy vízesésbe hajszolja Sherlock Holmest, nem a Hyde Park csendes ösvényein vívatja meg vele az utolsó összecsapást. Az alternatív hallású és mozgású, átlagostól eltérő megjelenésű személynek egy cigány származású, nőnemű francia iránti szerelméről szóló, politikailag korrekt történetének színhelyéül Victor Hugó a párizsi Notre Dame-székesegyházat választotta. Kedvelik, nagyon kedvelik az alkotóművészek a szép díszleteket. Csakhogy az életben ilyesmi nemigen történik. Hitler és Sztálin nem vív kardpárbajt a Reichstag romjai között, az űrhajók nem a Vörös térről startolnak, a világ arculatát megváltoztató események egyébként is csöndes dolgozó-szobákban zajlanak le, kifogástalan öltönyt viselő, unalmas emberek közreműködésével. Unalmas korban élünk. Éppen ezért szeretjük a látványos képeket. A platform száguldott az emeletek között, követve a felhőkarcoló minden kanyarulatát. Egyik szint a másik után suhant el mellettünk. Üvegezett vitrinek, szekrények, dinoszaurusz-csontvázak, egy kitömött mamut, egy ormótlan gőzmozdony villant fel és tűnt el... âRÖ K V IL ÁGA

282

Múzeum. Valóban múzeum. Megfelelő helyszín valami vidám históriához. De semmiképp sem a Végső Összecsapáshoz. Fölöslegesen kószált körülötte az emberi tudatú robot, fölöslegesen törekedtem ide én. A funkcionálisok szívét keresem. De ez a múzeum semmiképpen sem tarthat igényt a vezérkari vagy kormányzati székhely szerepére. Az épület természetesen kedves számukra. Nem véletlenül áll éppen szülőhazájukban. Ritkaságok és furcsaságok gyűjteménye, egy idegen, átalakított és eltorzított történelem tárhelye. De még ha sikerül is elpusztítani - az csak apró, kellemetlen incidens lesz. Nem találtam meg a Homály Szívét. Bocsásson meg, Rudolf kardinális, nem sikerült. Nagyon igyekeztem, de... A levegő nyomása egyre nagyobb lett. Különös, mert a sebességünk mintha nem növekedett volna... Felemeltem a fejem, és megláttam, milyen gyorsan közeledik a menynyezet. A lift átszáguldott az egész épületen; most mindjárt lepénnyé lapít minket, nyilván rossz parancsot adtam ki, és az épület gépezete kihasználja a szót: „legfelülre”, s a plafonra ken minket, jaj, anyám, mit tettem... A mennyezet szétnyílt fölöttünk, és a platform fékezni kezdett. A levegőbe emelkedtem, a platform fölött lebegtem, lábam alig érintette, szinte úsztam a levegőben... A hajlékony fémkar erősen megragadta a vállamat, a fémtesthez szorított. A platform megállt. - Köszönöm... Anatol... - motyogtam ismét szilárd felületet érezve a talpam alatt. - Még egyszer köszönöm... A robot hallgatott, körülnézett. Elhúzódtam meleg, sima oldalától, és követtem példáját. Közönséges tetőn álltunk. Az az érzésem támadt, hogy a széle felé enyhén lejt. Valamilyen könnyű korlátféle szegélyezte, de nem volt kedvem közelebb menni hozzá. A magasságot egyébként elfedték a felhők - az épület teteje kissé föléjük emelkedett. Furcsa, irreális érzés volt... Mintha egy égen úszó hajó fedélzetén lennénk. Szürke hullámgomolyok, a távolban a föld, pillantásom még a könyvtár épületét is megtalálta a kis utcák tömkelegében. Kicsit távolabb a hegyek, amelyek asztal simaságú platóba mennek át... ott bolyongtam azt találgatva, miféle világra 283

S ZERGEJ LUK JANYENK O

kerültem, és mit tegyek most. Mellettünk kibukkan a felhők közül a legyezőt alkotó többi épület teteje - valamivel több, mint két tucat összeérő felület, több mint két tucat világ. Arra gondoltam, valójában milyen kevés ez a végtelenséghez viszonyítva. Milyen kevés, és milyen különös erőt és tudást fordítani arra, hogy meghódítsanak még egy világot, hogy leszámoljanak a makacs Mindenséggel, vagy harcba szálljanak Anatol szülőbolygójával. Miért, miért csinálják ezt? Megtanulnak világról világra vándorolni, leigázzák a teret és az időt - és mindezt csak azért az ostoba és őskori terjeszkedésért... Mi mozgatja őket? - Helytelen parancsot adtam ki - mondtam. - Bocsáss meg! Utasítsam, hogy vigyen le minket? - A parancs helyes volt - legyintett valahogy hanyagul a robot. - A tetőre hoztak fel minket, mert erre volt szükség. - Kinek volt rá szüksége? A robot hallgatott. - Ott lent valamilyen őrről beszéltek nekem - közöltem. Néhány lépésnyire óvatosan eltávolodtam a robottól. A tető felülete sima és érdes volt, a lejtés alig érződött. És valahogy mégis félelmetes... - Ki lehet az? A múzeum őre? - Angyal - mondta a robot elgondolkodva. - Őrangyal? - Elnevettem magam. - Nem is lenne rossz. Nekem egyébként talán van is, és nemigen ér rá unatkozni... - Hallgass! - szólt rám a robot élesen. - Közeleg az angyal. Megfordultam, követtem tekintetét. És remegni kezdett a térdem. A laza felhővattán, akárha szilárd talajon lépkedne, közeledett felénk az angyal. Kétszer akkora, mint egy ember, csillogó, fehér öltözékben, kezében lángoló karddal. Háta mögött lustán, hanyagul verdeste a levegőt két hófehér szárnya. Haja szőke fürtökben omlott a vállára, hosszú ruhája alól kilátszott meztelen lába. Időnként a felhőfoszlányokon taposott vele, máskor egyszerűen a levegőben lépdelt. Hatalmas, bölcs, ugyanakkor emberi szeme minket fürkészett. - Menj el, ember! - szólt a robot.

âRÖ K V IL ÁGA

284

Nem kellett kétszer mondania - félrehúzódtam, nyomban megfeledkezve a magasságtól való félelmemről. Ajkam magától kezdte mormolni: - Mi atyánk... mi atyánk... Hiszek, vagy nem hiszek... vagyis hiszek, hiszek... Istenem, én hiszek... A robot széttárta karját - és kellemetlen recsegés hallatszott, mintha fémlemezek csúsznának szét. Azután éneklő hangon megszólalt; nem jöttem rá rögtön, hogy verset mond: Ez lesz végső átkelésem Őrület ködével agyamon. Az úr angyala fenségesen Elém állt utolsó utamon... Halk, ropogó hang hallatszott, mintha egyszerre több varrógép kezdte volna tűjével lyukasztani az anyagot. A közelgő angyal mellén vörös foltok nyíltak ki. Az egyenletesen csapkodó szárnyakból fehér tollak kezdtek hullani. Az angyal csillogó öltözéke keskeny sávokra hasadt, a már véres szalagokat elsodorta a szél. A robot folytatta a szavalást: Komor szemén idegen fény, Engedelmes az Úr szavára. Fájdalmat, kínt nem tudó lény, Nem érinti a kétely árnya. Két rövid lövés hangzott fel - és az angyalt átlátszó, kék láng borította el. Ragadós nyelveivel a láng elborította testét, egy pillanatra fellobbant a haja. Az angyal egyre közeledett, le nem véve szemét az őrült költőről. Szánalmas kép, ember vagyok, Bezárva húsom börtönébe. Ha nem munkám nyomán ragyog, Nem vágyom a csalfa tökélyre. A lángoló angyal átlépett a korláton, és megállt a tetőn. A robotból most tompa búgás hallatszott, körös-körül minden 285

S ZERGEJ LUK JANYENK O

vibrált tőle. Éreztem, milyen hevesen ver a szívem, a gyomrom mintha ki akart volna fordulni a helyéből. Jobb oldalamon, a bordáim alatt éles szúrást éreztem. Az angyal egy pillanatra megállt, hátravetette fejét, mintha erős széllel szemben haladna. Szív és elme munkája kell, Megbékélés, bukás és hibák. A rabság égő bélyeggel Ad ihletet neked, aljas világ. Az angyal megint lépett egyet előre. A robot szinte kilőtte hihetetlenül hosszúra nyúlt karját, és megragadta az angyal csuklóját. Ingadozva álltak egymással szemben, igyekezve legyűrni a másikat. A kín, a jaj drágább nekem, A keserű gyönyör, a ritka, Mint örök rabság, a gyötrelem, Mint kapott tökély, az alamizsna. Az angyal megtépázott szárnyai kitárultak - és ráborultak a robotra, magához húzták. Ölelésben forrtak össze. Az angyal mozdulatlanul állt, a robot eltakarta a véres, megperzselődött tollakat. Letéptem a nyakamból a géppisztolyt. Csövét az angyalra szegeztem. És elfúló hangon felordítottam: - Hagyd békén! Engedd el! Hallod? Az angyal lassan a háta mögé simította szárnyait. A robot kicsúszott közülük, és súlyos, halott fémkupacként a tetőre omlott. - Létezésének határideje lejárt - mondta halkan az angyal. Sebek már nem voltak rajta, csak ruhája lógott véres rongycafatokként, és a szárnya maradt fekete. - Még volt két hónapja és hat napja! - Addig, míg lőni nem kezdett. A lineáris gyorsítók másodpercek alatt égetik fel a hónapokat. - Te nem angyal vagy - mondtam, leeresztve a géppisztolyt. Bólintott. âRÖ K V IL ÁGA

286

- Nem angyal vagyok. Hanem a múzeum őre. Engem nem érdekeltek a kiborg kísérletei, hogy bejusson az épületbe, kivártam volna furcsa létezésének természetes végét. De te rákényszerítetted a múzeumot, hogy bebocsásson téged is, meg őt is. - Miféle múzeum ez? A nem-angyal lassan közeledett felém. Megint felemeltem a géppisztolyt. A nem-angyal megállt, elmosolyodott. - Azt hiszed, ez hatékonyabb, mint a hiper-hangsebességű tűk, a kolloid napalm vagy az infrahang? - Nem hiszem - válaszoltam becsületesen. - De valamit azért mégiscsak tenni kell, nem igaz? A nem-angyal bólintott. - Igen, igazad van. Nagyon jól megértelek. Ez itt egyszerűen múzeum, fiú. A világ legkülönösebb kiállítási tárgyait gyűjtötték benne össze. Vannak itt olyan állatok, amelyek már régen kihaltak, és olyanok, amilyenek soha nem is lesznek a világon. Itt elolvashatod az aggastyán Puskin verseit, Shakespeare kalandregényeit. Itt vannak azok a repülőgépek, amelyeket Leonardo már nem tudott megépíteni, a Tesla által megalkotott energiaátadók, Einstein erőtér-generátorai. Itt még olyan kiborgokat is őriznek, mint amelyik rám lőtt. - Nagyon sok mindent össze lehet gyűjteni, ha egész világokat raboltok ki... - Ezeket senki nem rabolta. Mindez azért jöhetett létre, mert a világok megváltoztak. D’Anthés35 gyógyító funkcionális lett, és nem lőtte agyon Puskint. A költő kifüstölögte magát, utána békésen és nyugodtan éldegélt, írta poémáit. Napóleon utazóként talált rá önmagára, Hitler a vegetáriánus kulináriában, Lenin a filozófiában. Ha módodban állna megváltoztatni világod történelmét, nem próbálnád kijavítani a régi korok hibáit? - De akkor az a világ másmilyen lenne. - Nem azonnal. Egyáltalán nem azonnal. El sem tudod képzelni, mennyire nehézkes gépezet az idő. Eltűnt a 35

Georges-Charles d’Anthés (1812-1895) báró, francia kalandor, párbajban megölte Puskint.

287

S ZERGEJ LUK JANYENK O

történelemből a véres háború, azok az emberek, akiknek meg kellett halniuk, így is meghaltak, akiknek meg kellett születniük, megszülettek. Nagyon igyekezni kell, hogy a történelem más vágányra álljon át. Ez előbb vagy utóbb bekövetkezik, és feltárul egy új világ. Már egészen más, de ott lebegnek benne az előző töredékei: gyötrődő, különös kívánságoktól szenvedő emberek, akik tudatában vannak annak, hogy másnak az életét élik, akik emlékeznek arra, ami nem velük esett meg... A nem-angyal hangja elringatott, mint a zene. Szemében idegen napok tükröződtek. - De miért? - kérdeztem. - Ha mindez így van, akkor miért? Hogy jobb legyen egy idegen világ? Hogy jobbá tegyük a sajátunkat? A nem-angyal elmosolyodott. - Hát semmiért, fiú. Te még mindig nem érted? A változásoknak, magukon a változásokon kívül, nincs semmi céljuk. Ha gyerekkorod óta arról álmodoztál, hogy elolvasd Homérosz harmadik eposzát... - Miféle harmadikat? - motyogtam. - A Télemekhiádát. Neked ez nem fontos. De tegyük fel, tudni szeretnéd, hogyan fejezte volna be Edgár Poe36 A jégszfinxet. Miért ne intéznénk úgy, hogy ez megtörténhessen? Vagy elkeserít a grünwaldi csata37 kimenetele. Játszd újra! Segíts Wallenrodénak, mentsd meg a nagymestert! Nézd meg, mi lesz így a világból! - Minek? - kiáltottam megint. - Minek ez az egész? Miért kényszeríteni a halandókat, hogy újra csatába induljanak? Minek átszabni a múltat, mikor dolgozhatunk a jövőn is? - Sem-mi-ért - felelte szótagolva a nem-angyal. Moszkvának nincs tengerpartja, és ez sokakat bánt. Nos, el kell menni oda, ahol a földkéreg még eleven és plasztikus. El 36

Edgar Allan Poe (1809-1849): amerikai író, költő, a kriminovella műfajának megteremtője. 37 Grünwaldi csata: 1410. július 15-én az egyesült lengyel és litván csapatok Grünwaldnál rendkívül véres csatában legyőzték a Német Lovagrendet, amely ezzel végleg elvesztette hatalmát. A csatában, amelyben részt vett a lovagrend több nagymestere is, elesett a lovagsereg egyik vezére, Wallenrode marsall.

âRÖ K V IL ÁGA

288

sem tudod képzelni, hogyan hat a jövő földfelszínére egyetlen kis bomba a megfelelő helyen... és ami a fő, a megfelelő időben. Akkor aztán kis lakásodból kilépve gyalog lemehetsz a strandra, törölköződdel kalimpálva... - Nem értem - mondtam. - Azt persze értem, hogy jó az a Télemakhiáda, az életben maradt Puskin, a tengerpart az ajtóm előtt. De miért vagyunk mi, funkcionálisok? D’Anthésnak elég lett volna egy adag hashajtó a reggeli kávéjába... A nem-angyal elnevette magát. - Hogyhogy miért? Egyáltalán, miért vagyunk mi, funkcionálisok? Hogy betöltsük a funkciónkat. Te a portálok használatát szabályoztad, csöndben energiát vontál ki a semmiből, és nyitva tartottad az átjárókat. Az emberek egyik világból átkirándultak a másikba. Én pedig felügyelek a múzeumra, őrzöm a kiállított tárgyakat, tárlatvezetéseket tartok... Végigvezesselek rajta? Nagyon érdekes. - Az első években valószínűleg igen - feleltem. A nem-angyal bólintott. - Azért valamit mégiscsak értesz... Lehet, hogy egyszerűen tévesen határozták meg a funkciódat? Fiatal vagy, és a fiatalokkal gyakran sok a probléma. Lehet, hogy a világod kurátorává kell lenned? Nagyon elkényelmesedett a barátod, Kotya, már sok száz éve ugyanaz a munka... - Hogyhogy sok száz? Azt mondta... A nem-angyal rázkódott a nevetéstől. Szikrázó kardjára támaszkodott, amelyen fehér lángnyelvek táncoltak. - Sok mindent mondott neked... Ne ítéld meg túl szigorúan, halálra rémült. Tisztában van azzal, hogy az ilyen helyzeteknek csak egy megoldása lehetséges. De képtelen megölni téged. A te világodban egyetlen funkcionális sem kockáztatja meg, hogy kezet emeljen rád. A világ egész valósága kisiklana. - Miért? - kérdeztem. - Erre nem felelsz, igaz? - Felelek. Miért is ne? Fejlődésednek volt egy olyan vektora, amely veszélyeztette az utat, amelyen a világod halad. És automatikusan kurátorjelölt lettél... vagy pedig halálraítélt. Időnként sajnos így is eljárnak. De a barátod, aki kiváló kurátor és ügyes manipulátor, szentimentálisnak bizonyult. Személyesen vállalt feletted védnökséget, és olyan funkciót választott neked, hogy az a lehető legérdekesebb 289

S ZERGEJ LUK JANYENK O

legyen. De elszámította magát. Kicsúsztál az ellenőrzése alól. És amikor pánikba esve kész lett volna megölni téged - a nem-angyal széttárta karját -, már késő volt. Már funkcionáltál. Valamennyi világ valamennyi Kirilljének része voltál. Ezeken a világokon mégiscsak fontos szerepet játszottál, és a megsemmisítésedre tett minden kísérlet visszaadta a képességeidet, sőt meg is háromszorozta azokat... Ha mégis megölnek: magaddal viheted az egész világot. A nemlétbe. Vagy... - Szünetet tartott. - Vagy úgy lesz, mint nálunk. Részben viszed magaddal. És ebben sincs semmi jó. - És most? - Most... - A nem-angyal felsóhajtott. - Megölheted Konsztantyint. Vagy ha nagyon igyekszel, egyszerűen leválthatod, megfoszthatod kurátori funkciójától. Jó, egyszerű életet élhetne, ez hasznára válna. És mégiscsak elpusztulhatsz te is. De attól félek, ez nagyon nagy bajba sodorja a világodat... - Mindig van harmadik lehetőség is. - Természetesen. Elhagyhatod a világodat. - Már elhagytam. Utánam jött az arkani titkosszolgálat... - Ó, akkor azért jöttél el, hogy visszamenj! Na meg öszszeszűrted a levet berezelt kurátoroddal. De ha végleg elmész... Mindenségre, ide, Verozra... békén hagynak. Arkan specializált világ, az a funkcionálisok állambiztonsági szolgálata. Egyszerű, katonás emberek. De én majd beszélek a fejükkel, alaposan tájékoztatom őket a döntésedről. Kezeskedem, hogy nem bántanak többet. Különben az mindenkinek csak bajt okozna. Elhallgatott. Én pedig a fegyvert leengedve álltam, és Verozra gondoltam. A csöndes, otthonos városkára, amely a fura hangzású Kimgim nevet viseli. A különös Oriszultanra. Az élettel elégedett ezernyi városkára, amelyek tökéletesen alkalmasak a létezésre. Vagy Mindenség. Nem az én ízlésem szerint valók ezek a vallási diktatúrák, de lefegyverzett makacs elszántságuk, hogy a maguk útját járják. És nem engedelmeskednek a funkcionálisoknak. âRÖ K V IL ÁGA

290

Na és ez a gazdátlan világ is érdekes, hajói megnézi az ember. Itt ez a múzeum, amelyet évtizedekig lehetne tanulmányozni. Vannak földek, ahol nem élnek emberek, de megmaradtak egy olyan civilizáció nyomai, amely megszülte a funkcionálisokat - és ezért elpusztult. - Mit választasz? - kérdezte a nem-angyal. - Vedd figyelembe, hogy senki nem láncol egyetlen világhoz! Csak a saját Földedet hagyd békén! Más funkcionálisok szolgálatait is igénybe veheted, és ez nagyon nagy előny. - Te vagy itt a főnök, igaz? - Nekünk nincs főnökünk! - felelte ingerülten a nemangyal. - Én a múzeum őre vagyok. Különbözöm az emberektől, mert ember, még a funkcionális sem, nem maradhat életben a szárazföldön. De főnök köztünk nincsen. Egyszerűen nincsen! - Csábító ajánlat - mondtam elgondolkodva. - De rendkívül nehéz döntés... - És mit választasz? - Valami negyedik megoldást. Egyelőre nem tudom. De ha vonalas papírt adtak neked, írj rá keresztben! - Attól tartok, sokan elítélnek majd... - mondta a nemangyal szomorúan. - Főleg akkor, ha a világod végleg eltűnik. De a kialakult helyzetben... a negyedik megoldás a te halálod lesz. Sietség nélkül elmozdult helyéről. Felemeltem ostoba géppisztolyomat - és a nem-angyal megállt. Csak nem fél egy ilyen komolytalan fegyvertől? Mindazok után, aminek tanúja lehettem? - Tudod... arra gondoltam... ha Arkan a ti biztonsági szolgálatotok... mindenesetre tőled is tartaniuk kell mondtam halkan. - Lehet, hogy a fegyverük rád nézve is veszedelmes. Na, tollas? A nem-angyal szeme dühtől lángolt. - Te nyomorult féreg, egy szentimentális hülye hibája... Cafatokra téplek, te kölyök! Lőj, amennyit csak akarsz, és reménykedj a csodában, de csodák nincsenek! Megindult felém, le nem véve rólam függőleges pupillájú, hatalmas szemét, amely bölcs maradt, de már nem volt emberi. Fekete szárnyát kitárta a háta mögött. Ujjam rádermedt az elsütő billentyűre. 291

S ZERGEJ LUK JANYENK O

És hirtelen eszembe jutott Marta. Érdekes, mit kellett volna megtennie ennek a lengyel lánynak, amit már soha nem lesz képes elvégezni? - Mondd csak - suttogtam -, te szálldosol a kiégett föld fölött, és zuhansz le üvöltve az egekből? Ennyire félelmetes és magányos itt az életed, te nem-angyal? Csupán egyetlen másodpercre vette le rólam a szemét, tekintete megrebbent, lába megremegett, elvétette a lépést. Mintha egy komoly felnőtt embert, holmi képviselőt vagy minisztert azon kapott volna a pimasz kamera, hogy az orrát túrja, vagy valami senkiházira bámul az államtanács ülésén. Ujjamba visszatért az élet. És megnyomtam az elsütő billentyűt. Tizennégy töltény. Egyetlen rövid sorozat. A géppisztoly megrándult a kezemben, a tusa visszarúgott. Elképesztő - sikerült három méter távolságról elhibáznom, szinte minden lövedék mellé ment. Csak egy hatolt be a nem-angyal mellébe. Oda, ahol az embernek a szíve van. Úgy láttam, nagyon fáj neki. A nem-angyal lehajtotta a fejét, tenyerét a mellére szorította. Majd kezét elvéve elgondolkodva nézte a vért. Lassan, mintha nem hatna rá a gravitáció, térdre ereszkedett. Odaléptem hozzá, eldobtam a géppisztoly a kiürült tárral. - Lehet... hogy a múzeum őre akarsz lenni? - kérdezte halkan a nem-angyal. Talpam alatt megmozdult a tető. Görcs vonaglott végig az épületen. - Haldokolsz? - kérdeztem. Hangom akaratlanul is elcsuklott. - Nem tudom. Talán sikerül... - A nem-angyal sípolva vette a levegőt. Most, hogy térdelt, alig volt magasabb nálam. - A helyemre akarsz állni? Akkor fejezd be, ölj meg! Megráztam a fejem. Hangjából érződött, meggyőződése, hogy képes vagyok „befejezni”. De nem akartam. Most, hogy ez a szánalmas angyalparódia előttem térdelt... még egyre szorongatva lángoló kardját... âRÖ K V IL ÁGA

292

Hirtelen megértettem, hogy egyszerűen nem tudja elengedni fegyverét. A kard - karjának folytatása! Még energikusabban ráztam meg a fejem. Az épület rengett a lábam alatt. Mi lehetett azokban a golyókban, ha funkcionális is, funkciója is görcsökben vergődik, utóbbi hihetetlen energiákat mozgósítva, hogy megóvja a nem-angyal életét? - Nincs választási lehetőséged - közölte a nem-angyal. - Vagy megölsz, és... a helyemre lépsz. Vagy én öllek meg téged. - Már ez is választási lehetőség - feleltem. Felemeltem a kezem, és meglendítettem a levegőben, mintha egy ismeretlen nyelv szavait írnám a semmibe. Ujjaim végéről sziszegve szakadt le a kék lángnyelv. - Megtalálom azt, aki a vezetőtök - mondtam. Megtalálom... - Nekünk nincs vezetőnk... - A nem-angyal összerándult, és oldalára dőlt. Utoljára körülnéztem. Egy apró sziget, az emberiség halálos ágya... De nem volt bennem sem harag, sem félelem. Csak fáradtság. A portál tüzes írásjelei felvillantak előttem, és én előreléptem. A múzeum nem-angyal őre meghalhatott, de fel is épülhetett. Nem volt miért bosszút állnom rajta, de arra sem volt okom, hogy segítsek neki. Elhagytam ezt a világot, azt sem tudva, hová megyek.

293

S ZERGEJ LUK JANYENK O

20. FEJEZET

M

kell érnie, lennie kell finálénak. Nincs annál szörnyűbb, mint rájönni, hogy a befejezés még egyáltalán nem befejezés. A futó mellével átszakítva a célszalagot felfedezi, hogy odébb már feszítik ki a következőt; a katona kilőve az ellenséges tankot észrevesz mögötte még néhányat; a hosszú, nehéz beszélgetés azokkal a szavakkal ér véget: „most pedig beszéljünk komolyan”... A befejezésre azért is szükség van, hogy új kezdet kövesse. Amikor megláttam a hegytetőn a funkcionálisok küklopszi építményét, elhittem, hogy megtaláltam a központjukat. Nem tudtam, legyőzhetem-e. De legalább azt elhittem, hogy itt az út vége. Pedig úgy látszik, csak most kezdődik. Megkapirgáltam cipőm orrával a kövezett úttestet. Körülnéztem. Üdvözöllek, Elblag, te lengyel kisváros... Nem hittem, hogy a sors még visszahoz ide... - Kirill? A téren, a kávézó asztalkái mellett léptem ki a portálból. Persze hideg volt már, de színes napernyők mellett működő gázmelegítők álltak, olyan magas fém gombafélék apró kalappal. Szó se róla, ez Európa. Az asztal mögül felálló lányt nézve elnevettem magam. Este volt, sötét, a világítást csak az asztalokon égő gyertyák és a vörösen izzó katalitikus rácsok szolgáltatták. - Szevasz, Marta! INDENNEK VÉGET

âRÖ K V IL ÁGA

294

A vele szemben ülő férfi rám meredt. Elvettem egy üres széket a szomszéd asztaltól, és melléjük telepedtem. - Te is szevasz, Krzysztof Pszebizinsky! - Te megbuggyantál - mondta a rendőr mély meggyőződéssel. - Marta, ennek elment az esze! - Nem tudom - hümmögte Marta, és elgondolkodva engem nézett. - Úgy látom, meggyűlt az élet ez alatt a pár nap alatt. - Pár nap? - csodálkoztam. - Ó, persze, tényleg. Meggyűrt. Odajött a pincér. - Prosze pana, chcialbym waszyh íirmowych flakow, salate jakas, czyzby miesna. Cezars moze byc - mondtam. - I Zubrowke, dwiescie gram. A pincér megismételte a rendelést, és elment. Gúnyosan néztem Krzysztofra. - Elkapjuk a tettestársadat is - fenyegetett meg a rendőr. Láthatóan nagyon kínosan érezte magát. - Aha. Mondja, Pan Krzysztof, ha nem Oroszországból jöttem volna, akkor is ilyen lelkesen üldözne? - Hát persze - jött zavarba Krzysztof. - Ez a funkcióm! Bár persze az oroszokat nem szeretem. - Miért? - Mindazért, ami volt! - Persze furcsa - mondtam. - Egész Európában folyton mindenki mindenfélét csinált egymással, hogy csak úgy porzott. De csak minket utálnak... Jól van, nem számít. A pincér hozta a vodkát és a salátát. Bekaptam egy kupicával, és nekiláttam az evésnek. - Akkor mi számít? - kérdezte Krzysztof feszülten. - Hogy most mihez kezdjek. Mit csináljak magukkal, és egyáltalán... Krzysztof nem bírta tovább. Felállt, mögém lépett, a váltamra tette a kezét, megszorította, az asztalhoz nyomott. Én ettem a salátát. Krzysztof lihegett mögöttem. Majd könyökben meghajlított karját a nyakam köré fonta, és megpróbálta megszorítani. - Finom - mondtam. - Bár instant öntetet tettek a cézárra, ahelyett, hogy frisset készítenének. - Krzysztof, ne csinálj bohócot magadból! - figyelmeztette halkan Marta. - Hát nem látod? Funkciójánál van. 295

S ZERGEJ LUK JANYENK O

A rendőr elengedett. Hátralépett. - Ugyan miféle funkciójában... - habogta bizonytalanul. Ez egy gyilkos, ő maga rombolta le a funkcióját! - Nem tudom, milyen funkció - mondta Marta. - De azt javaslom, ne nyúlj hozzá! Különben futball-labdává gömbölyít, és begurít az asztal alá. - Jó ötlet - hümmögtem. A robot és a nem-angyal párviadala alatt felgyülemlett adrenalin csak úgy pezsgett a véremben. A fiziológia törvényei alól a funkcionálisok sem mentesek. Krzysztof visszaült a helyére. - Fogalmam sincs, miért jöttem hozzátok - mondtam. - Vagyis tudom... Köszönöm neked, Marta! - Mit? - Amit az angyalról meséltél, aki üvöltve zuhant le az égből a kövekre. Ezzel megmentettél, köszönöm. - Bármikor szívesen - fújt nagyot Marta. A történtek inkább szórakoztatták, mint megrémítették. - Nos, akkor most ki vagy te, Kirill? Lehet, hogy te vagy az új kurátor? - Ne-em - feleltem, és bedobtam még egy kupicával. Sokkal röhejesebb az egész. Döntenem kell. A döntési folyamat közepén vagyok... mert így alakult. Marta... és ha kurátor leszek? Szerinted az jó lesz? - Azt hiszem, ez semmin nem változtat. - Okos lány - mondtam örömmel. - Pontosan erről van szó. Semmin nem változtat. Ha van valamilyen főnök, azt le lehet váltani. Megdönteni a gonosz zsarnok uralmát, elfoglalni a helyét... és akkor te válsz zsarnokká, gonosz zsarnokká, de máshogyan. Na de mit csináljunk, ha nincs főnök? Ha senkitől nem függ semmi? Ha a rendszer tartja fenn önmagát? Akkor semmit nem lehet csinálni... Tegyük fel, hogy én vagyok a kurátor... - Te nem vagy kurátor! - tört ki ingerülten a rendőr. - Marta, hát miféle kurátor lenne ez? Belátom, tényleg nem stimmel vele valami, és hogy nem lehet elhamarkodottan cselekedni. Még ma jelentést teszek. - Kinek? - érdeklődtem. - A kurátornak! Az igazinak! - Galambpostával Shambalába? Krzysztof arcát elöntötte a vér, bajusza felmeredt. âRÖ K V IL ÁGA

296

- Levélben! Ahogy mindig is szoktam! Csakhogy most nem egy emberről, akiben megvannak a képességek, hogy funkcionálissá váljon, nem vitákról és veszekedésekről, hanem... rólad. - És a kurátornak írsz? Volt valami a hangomban, ami arra kényszer!tette, hogy válaszoljon, bár őszinteségi rohama már elmúlt. - Honnan tudjam? A szülészeknek, a kurátornak... meg még valakinek. Majd ők eligazodnak. Az én dolgom kis ügy: fenntartani a rendet a területemen. - Hát igen, a megosztott hatalom - mondtam csalódottan. Sajnos ez valóban így van. Mint a primitív szervezetekben... az idegdúcok szétszóródnak az egész testben, agy nincsen. Nagyon hatásos... És ekkor mintha fejbe kólintottak volna. Kiabálva felpattantam: - Krzysztof! Drága lengyel cimborám! Hadd csókoljalak meg! A rendőr idegei végleg felmondták a szolgálatot. Nagy zajjal felpattant, felborította tányérját a bifsztekmaradékkal és a poharát a ki nem ivott ásványvízzel. - Te elmebeteg vagy! Marta, menjünk! Ritka látvány egy halálra rémült rendőr funkcionális. Marta gyanakodva meredt rám. - Mitől támadt benned hirtelen ez a szeretet Pan Krzysztof iránt? - Józan észre térített egy bolondot - mondtam üdvözült mosollyal. - Nem hiába kukkantottam be hozzátok. De mennyire nem hiába! - Alighanem igazad van, Krzysztof - mondta Marta, és felállt. Egy pillanatig habozott, majd megkérdezte: - Van pénzed, hogy rendezd a számlát? - Honnan lenne? - kérdeztem vissza vidáman. - Hírhedt dzsigoló vagyok, az étteremben a lányok fizetnek helyettem. Marta szó nélkül letett az asztalra néhány nagyobb címletű bankjegyet, és Krzysztoffal együtt elment. De ez sem rontotta el a hangulatomat. Elnézést kértem a dühös pincértől barátaim modortalansága miatt, segítettem neki felállítani a rendőr által feldöntött széket. Megpillantva az asztalon heverő bankjegyeket a pincér egyből megenyhült. 297

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Ki is hozta az ételemet, és én megettem. Rendeltem még kávét és fagylaltot is. Egyszer csak valóra kell váltam a gyermekkori álmokat, nem igaz? Dugig enni magad fagylalttal, tűzoltóautón száguldozni, megmenteni a világot... Vajon vannak-e tűzoltó funkcionálisok? Akiken nem fog a tűz, vakmerőek, kimentik a lángok közül a különösen értékes embereket... Halk motorzaj hallatszott. Városi kiskocsi gördült a kávézó elé, és megállt. Az ilyen autó hátsó ülésén legfeljebb két kisgyerek vagy egy nagyobb kutya fér el. A volán mögül középkorú, a lengyel postaszolgálat csinos egyenruháját viselő férfi kászálódott ki. Pittyegett a riasztó, a postás bezárta a kocsit, és felém indult. Kávémat szürcsölgetve néztem. Az első embert, akit két héttel korábban, funkcionálissá válva megpillantottam: a postást, aki Kimgimben megszokott, egylovas kabrioletjén érkezett hozzám. - Levele jött - közölte, és elém tett egy borítékot, majd letelepedett Krzysztof helyére. - Funkcionális postás bácsi jött ma el - mondtam vidáman. - Gondoltam, hogy valami ilyesmit mond majd mosolygott zavartan a férfi. Megdörzsölte orrnyergét. Szóval azt mondja, idegdúcok? Az egész testben elszórva? Nem rossz a hasonlat. - Agyra akár nincs is szükség - fűztem hozzá. - De idegek feltétlenül kellenek. Bárki meghozhatja a döntést, akinek ez a hatáskörébe tartozik. Viszont a jelet valakinek feltétlenül el kell juttatnia a receptortól az effektorig. Még akkor is, ha a jel feldolgozásának útjába semmiféle agy nem avatkozik bele... Kitől jött a levél? Pan Pszebizinskytől? - Ugyan már! Ő még csak most írja a levelét. Na meg ahhoz a levélhez magának semmi köze, az csak afféle jajkiáltás... a kurátornak vagy az arkani hatóságoknak címezve. Őszintén szólva nem tudom, mi sül majd ki belőle. - Akkor kitől? - kérdeztem bánatosan nézve a borítékot. Ősrégi volt, rajta ötkopejkás bélyeg Szovjetunió felirattal és a nevetségesen nagyképű „Légiposta” jelzéssel. Címzés nem volt a borítékon. âRÖ K V IL ÁGA

298

- Tudja azt maga nagyon jól, Kirill. Könnyelmű és szentimentális barátjától, Kotyától jött. Afféle meglehetősen dagályos stílusú kihívás párbajra. Sajnos az elmúlt hét eseményei ilyen fordulatot vettek. Mindkettőjüknek lehetetlen életben maradniuk, ahogyan a múzeum őre figyelmeztette is magát erre. - Életben maradt? - Fél órával ezelőtt még élt. Elvittem a levelét Arkanra. Tudja, jó benyomást gyakorolt rá. Azért kardoskodik, hogy hagyják magát békén, és azért, hogy maga legyen Demosz kurátora. - Milyen váratlan jóindulat... - mormoltam. Felbontottam a borítékot. - És maga nem fél az arkaniaktól? Ha egyszer az ő géppisztolyuk közönséges golyója leterítette az őrt... - Ó, ne nyugtalankodjék, Kirill! Először is, a dolog nemcsak a golyón múlik, hanem azon is, aki kilövi. Másodszor pedig... Arkan teljességgel veszélytelen. Kizárólag a saját funkcióival foglalkozik. Irányítja a világokat, fenntartja rajtuk a rendet... - Miért kell a világokat irányítani? - Azért, hogy legyen hová menniük azoknak, akik erre vágynak, Kirill. - Elmenni? Hiszen helyhez vagyunk láncolva... - Honnan veszed, hogy a funkcionálisokról van szó? - A postás megigazította szemüvegét. - Állandóan ugyanazt a hibát követed el. Azt feltételezed, hogy többek vagyunk holmi szolgáknál. Jaj, Kirill! Rég elmúltak azok a primitív idők, amikor a legerősebb volt egyben a vezér is. A legokosabbak a laboratóriumokban koptatják a nadrágjukat. A legerősebbek a publikum szórakoztatására feszítik meg az izmaikat. A legügyesebbek és legbátrabbak testőrként dolgoznak, a legjobb céllövők és legkönyörtelenebbek gyilkosok lesznek. Na igen, ha csodás hangod van, világhírű sztár válik belőled, koncertjeidre stadionok telnek meg. Akkor is énekelni fogsz multimilliomosok estélyein, politikusok csúcstalálkozóin, egy maroknyi vénember vagy öntelt csemetéik kedvéért fogod megerőltetni a hangszálaidat. Nagyon hosszú pórázod lesz selyemből, vagy láncod aranyból. De akkor is láncon leszel! Mit akarsz? Megtalálni a hatalmat? Itt van körülötted, Kirill! A hatalom nem más, mint 299

S ZERGEJ LUK JANYENK O

pénz, helyzet, kapcsolatok. Amikor egy tekintélyes ember átkelt a tornyodon, hogy koncertre menjen egy másik világra, talán nem jöttél rá, hogy a funkciód annyi, mint a kapuban álló portásé? Meg akarsz minket semmisíteni? Semmisíts meg a világon minden hatalmat! Csakhogy jön a helyébe másik hatalom, és ránk annak is szüksége lesz... Mit akarsz mondani? Talán Mindenségről valamit? Nincs abban semmi különös, ott is csak ugyanaz a hatalom működik, csupán ideológiai megfontolásokból elszigetelte önmagát. Ahogyan a szovjet főnökök is Szocsiba jártak nyaralni, pedig Nizzába vágytak! Ugyanígy a csökönyös kardinálisok a funkcionális szolgák helyett jobbnak látták kitalálni maguknak a... biológiai funkcionálisokat. Semmi baj, mi ráérünk. Múlnak az évek, egyszer csak túlságosan szűk lesz a világuk, és akkor eljönnek hozzánk. Először békét kínálnak, azután együttműködést. Majd felfedezik, hogy a Biblia nagyon is elismerően beszél a világ ilyen elrendezéséről, és beolvadnak a legyező többi világa közé... Levette és megtörölte szemüvegét. Érzékelhető ingerültséggel folytatta: - Nyilván ezt gondolod: „Mindjárt felkapom ezt a kést, van elég erőm, elintézem ezt a piszok postást. Mindenről a postás tehet.” Én nem tehetek semmiről, Kirill. Csak ellátom a funkciómat. És amikor meghalok, mert előbb vagy utóbb mindannyian meghalunk, felébred valaki, akit nem ismer meg a felesége és a gyerekei. Kilép az utcára, és meglát egy kis autót, benne a slusszkulccsal. Beleül. És megérti, hogy ez az ő funkciója. Világról világra járni a levelekkel, táviratokkal, újságokkal, küldeményekkel... És ha nem boldogul a feladattal, jön majd egy másik postás. Igen, abban a rendszerben, ahogyan te értelmezed a vezetést, én jóval fontosabb láncszem vagyok, mint bármelyik kurátor vagy emberi külsejének elvesztését megérő múzeumőr. De én is csak egy szem vagyok a láncban. Tökéletesen helyettesíthető. Mint mi mindannyian. Történelmi mértékkel mérve semmit nem jelent a személyiség, csak a funkció fontos. Ha tudnád, hány embert kell kinyírni pusztán azért, hogy megakadályozzunk egy, egyetlenegy háborút! A fontos pozíció... sosem marad gazdátlan. âRÖ K V IL ÁGA

300

- Én másképp fogalmaznék. A sár mindig megtalálja a disznót. A postás felhorkant. Az órájára nézett. - Na mi lesz, megölsz? Nem? Akkor olvasd el a levelet, vinnem kell a választ. Kivettem a közönséges iskolai füzetből kitépett lapot. Hümmögtem. - Igen, valóban hasonlítotok egymásra Konsztantyinnal - jegyezte meg a postás. - Ha vonalas papírt adnak nektek, keresztben fogtok írni rá. Nem figyeltem a szavaira. Olvastam. Kirill! Legmélyebb sajnálatomra az események olyan fordulatot vettek, amitől, remélem, mindketten tartottunk. A létezésnek ezen a síkján nincs hely mindkettőnk számára. Megértem, hogy nem kívánod elhagyni ezt a világot. Sőt, a helyedben én is ugyanígy jártam volna el. Jelen levelemmel hivatalosan is kihívlak párbajra. Azt javaslom, a helyet, az időt és az alkalmazható fegyvert válaszd meg te. A kialakult helyzetben nem kívánhatok neked szerencsét, ugyanakkor fogadd őszinte baráti érzelmeim kinyilvánítását, stb. Barátod, Konsztantyin Ui.: Illan üdvözöl. Azt hiszem, jobb őt nem beavatnunk a történésekbe. Uui.: Őszintén szólva alaposan berendezkedtem ezen a világon. Bocsáss meg egy öreg, bizánci gazfickónak az állandó hazudozásért. De annyira megszoktam a különböző életeket, hogy néha már hiszek saját magamnak. Óvatosan összehajtottam a lapot, és zsebre dugtam. - Mi a válasz? - kérdezte a postás idegesen. - Nagyon kérlek, válaszolj operatívan! Még három ember vár rám két különböző világon. Egyébként vedd figyelembe, hogy a barátod rád bízta a fegyver kiválasztását! Ez nagyon nagylelkű gesztus! Azt tanácsolom, eszedbe se jusson kard, tőr vagy bármiféle szúró-vágó eszköz; azok forgatásában ő sokkalta járatosabb. 301

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Valaha híres ember volt? - kérdeztem elgondolkodva. - Nagyon is. És élt a kor funkcionálisi hálózatának szolgálataival. De úgy alakult, hogy jobbnak látta, ha nem települ át egy másik világra, hanem maga is funkcionálissá lesz. Eléggé ritka megoldás. A sikeres ember általában gyorsan elvégez mindent, amit meg akart változtatni a világon, és ezután már nem alkalmas funkcionálisnak... Nos, mi lesz a válasz? - Majd felhívom - mondtam. A postás felsóhajtott. - Jó. Gondoltam is, hogy így lesz. Akkor engedelmeddel távozom. Persze csak akkor, ha mégsem akarsz megölni. - Nem - válaszoltam. Felálltam, és teljes erőből képen töröltem a postást. Nagy zajjal hanyatt esett, és a szerencsétlen szék, elszenvedve aznap a második borulást, szétesett. Vért törölgetve arcáról a postás fájdalmasan felkiáltott, és az állát fogta. Feltápászkodott. - Miért? - Rudolf kardinálisért, Elisáért. Mindenség kutyácskáiért. Azt hiszed, az álcázás miatt nem ismertem meg a hangodat? - Az arkaniak akciója volt, engem csak kísérőként adtak melléjük. Még fegyverem sem volt! - Elhiszem. Ezért nem öltelek meg. Három pincér sietett felénk, a kávézó mélyén pedig egy lány a személyzetből telefonált a mobilján - nem volt nehéz kitalálni, hova. - Ettől függetlenül - mondta a postás az állát fogva, és állkapcsát könnyedén mozgatva - azt kívánom, hogy te győzz. Megfordult, és határozott léptekkel a kocsijához ment. A pincérek felé fordultam. Nagyon szerettem volna még valakinek lekeverni egy nyaklevest. Erős fiúk voltak, de valami zavarta őket bennem, és megálltak. - Pan, ez felháborító! - kiáltotta az egyik. - Tökéletesen egyetértek magukkal. - Fogtam a kis kancsót, és egyenesen abból kiittam a zubrovka maradékát. Az a hülye kis fűszál persze nem mulasztotta el, hogy a fogaim közé akadjon. Egyik kezemmel a számhoz tartottam a kancsót, a másikkal írni kezdtem a levegőbe. A tüzes írásjelek âRÖ K V IL ÁGA

302

könnyedén, készségesen szakadtak le ujjaimról. Az egyik pincér keresztet vetett, a másik kettő kővé dermedt. Az egyik távolabbi asztaltól, ahol egy szerelmes párocska enyelgett, hisztérikus sikoltás hallatszott. - Viszlát, srácok! - mondtam, és beléptem a portálba. Na tessék, még a kancsócskát is megfújtam! így keletkeznek az egészségtelen szenzációk. Kicsit szédültem. Vagy a téren keresztüli ugrások okozták, vagy a vodka... Egy lépcsőházban álltam. Közönséges, nem túl tiszta lépcsőház egy nem elegáns, de nem is lepusztult, sokemeletes házban. A fűtőtestre tettem a kancsót, kiköptem a fűszálat. Egy darabig álldogáltam a liftajtókat nézve. Az egyiken celluxszal felragasztott cédula lógott: „Nem működik, a szerelő holnap jön”. Úgy néztem, a cédula legalább három napja itt díszeleg. Vajon hány óra lehet? Odakint sötét van. Nem hallatszanak hangok, sem kutyaugatás. Talán tizenegy körül járhat. A moszkvai kutyák esti sétáltatásának ideje. Tudtam, hol vagyok. Elvégre ebben a házban telt el a gyerekkorom. A második emeleti lépcsőfordulóban gyújtottunk rá először osztálytársammal, Vovkával, és arra a következtetésre jutottunk, hogy a cigi undorító dolog, de elvégre csak felnőtté kell válnunk. Nyolcadik után megint csak vele és két lánnyal együtt megittunk egy üveg ócska, édes pezsgőt, ezután csókolóztam első alkalommal... először Masával, azután Lenkával. Mulatságos volt, és valami miatt egyáltalán nem volt szexuális jellege. Odamentem a levélszekrényekhez, és kulcs nélkül kinyitottam. Kivettem a Komszomolka legfrissebb számát apám makacsul előfizetett az újságra, és nem az újságosnál vette meg, mint a normális emberek -, a Krajcáros szupermarket prospektusát és egy reklámot azzal az ajánlattal, hogy a Korbina-telekomnál fizess elő internetre kedvező feltételekkel. Szememmel azt a kartondobozt kerestem, amely itt szokott állni a mindenféle szemét gyűjtésére, de nem találtam. Kénytelen voltam zsebre vágni a reklámokat. Lehívtam a működő liftet, és felmentem a 303

S ZERGEJ LUK JANYENK O

hetedik emeletre. Az ajtó előtt megálltam, hallgatóztam. Azután becsöngettem. Kesu harsányan ugatni kezdett, betöltve funkcióját. Csattant a zár. Könnyű dolguk van a záraknak. Bedugják a kulcsot, miután ellenőrizték, ez való-e ide, elfordítják... Ha az emberek is ilyen egyszerűen működnének... - Kirill? - Apám állt az ajtóban, csak gatya és trikó volt rajta. - Hogyhogy nem telefonáltál? Gyere be, fiam... Kesu kiszáguldott a lépcsőházba, a lábam körül ugrált. Felemeltem, és bementem. - Látom, kicsinosítottad magad. - Apám figyelmesen végignézett rajtam. - Talán az ukránoknál vetted a farmered? - Aha, náluk olcsóbb - hagytam rá, lehúzva a cipőmet. Kesu nyelve az arcomon táncolt, a kutya időnként elégedetlenül felmordult. Apám tüntetőleg körülszaglászott. - Te ittál? - Egy keveset. A vonaton. Kijött anyám, pongyolában. - Szörnyen nézel ki - jelentette ki nyomban. - Lefogytál. Nem vagy éhes? - Ettem már. - Csak álltam ott, elgondolkodva néztem a szüléimét. - Azt hiszem, hazamegyek. Kesuért jöttem. Adjatok egy kis pénzt taxira! Nem volt időm váltani, a pénzváltók meg már zárva vannak. - Nem iszol legalább egy teát, Kirill? - kezdett sürögni anyám. - Nem alszol itt? Vodkaszagod van. - Nincs semmi baj, anya - tiltakoztam. - Jó, iszom egy teát. De csináld gyorsan! Anyám kiment a konyhába, félhangosan, elégedetlenül mormogva. Apám figyelmesen végigmért. - Valahogy megváltoztál, Kirill. - Valami nem stimmel? - Mintha felnőttél volna. - Papa, ne viccelj már, nem vagyok tízéves! Talán inkább megöregedtem? - Komoly lett a szemed. - Apám felsóhajtott, és kivette a kezemből az újságot. - Menjünk teázni! Csak háromnaponta nézel be hozzánk... - Háromnaponta? - kérdeztem ostobán. âRÖ K V IL ÁGA

304

- Hát mikor is utaztál el abba a te Harkovodba? Három... nem, négy napja. Annál rosszabb. Tudod, anyádnak mennyire hiányzol. - Négy napja... - mondtam eltűnődve. - Utazás közben valahogy egészen máshogy telik az idő. Nekem úgy tűnt, nagyon rég nem láttalak benneteket. A tea rendkívül finom, friss volt. Anyám sosem használ filtereset, azt mondja, papírízű... Engedelmesen ittam a teát, ettem valamilyen émelyítően édes tortát. Kesu a lábamhoz feküdt, a zoknimhoz nyomta az orrát, elégedetlenül tüsszentett, de nem hagyta el őrhelyét. - Talán barátnőd akadt Harkovban? - érdeklődött apám mintegy mellesleg. Ezt a kérdést nyilván alaposan kitárgyalták, amikor (szerintük) ok nélkül elrohantam Moszkvából, rájuk bízva a kutyát. - Nem, nem barátnő, inkább harcostárs - nevettem el magam. Anyám, aki végig nagyon éberen figyelt - nem vagyok-e túlságosan piás, ne fektessen-e le a vendégszobában a díványra -, ettől megriadt. - Hogyhogy harcostárs? Mi az, csak nem szűrted össze a levet valamiféle informális szervezettel? Félrenyeltem a teát. Bizonyos szempontból anyám telibe talált. - Ugyan már, anya! Ez csak egy olyan képletes kifejezés... - Ne nyaggasd már! - szólt rá apám. - Nem hülye a fiunk, nem jellemző rá a csordaszellem. Ha akaija, elmondja. Ez a fiatalok dolga. Megittam a teámat, felálltam. Panaszosan megkérdeztem: - Akkor mi lesz? Adtok pénzt taxira? - Adunk - mondta apám. - Nem maradsz itt inkább? Van egy kis konyakom, iszunk még egy pohárkával... - Danyila! - Anyám hangjában fémes zöngék jelentek meg. - Ez meg már miféle éjféli alkoholizálás? - Orvosként állíthatom, hogy elalvás előtt egy pohárka konyak... - A fiú már felhajtotta a maga pohárkáját! Kirill, hozom a pénzt. Ne kísérjünk el? Vagy hívjunk taxit?

305

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- De anya, hiszen velem van Kesu, és ki támadna meg egy ilyen vad vérebbel? - rimánkodtam neki. - Taxit meg nem kell hívni, fogok egyet az utcán, és fele annyiba kerül... Bármily furcsa is, a Kesura való hivatkozás megnyugtatta őket. Bár persze ha Kesunak meg kellene védenie a gazdáját, ennek legfőbb eszköze az lehetne, hogy halálra nyalogatja az ellenséget. Az utcára saját, régi dzsekimben léptem ki, amelyet anyám keresett elő, mondván, „egy szál semmiben” vagyok. Még végighallgattam előadását arról, milyen könnyű tönkretenni az egészségünket, és milyen fontos lenne vigyázni rá. Szerintem Dietrisch dzsekije éppen elég lett volna, hogy kimenjek az utcára, és fogjak egy taxit, de nem álltam le vitatkozni anyámmal. Kesu, felfogva, hogy hazamegyünk, örömmel cibálta a pórázát. Egy lámpa fénykörében álltam meg, és felemeltem a kezem. Nem volt szerencsém, a kocsik elszáguldottak mellettem, senki nem akart felvenni. Végül csikorgó fékekkel rozzant Zsiguli állt meg mellettem. Kinyitottam az ajtót - és hangos hahotában törtem ki. - Á, egy állandó kuncsaft! - mondta vidáman a kaukázusi sofőr. - Szállj be! - Kutyával vagyok, nem baj? - Sebaj, a kutya is ember. Szállj be! Beültem az otthonos, dohányfüstös melegbe, Kesut a hátsó ülésre raktam, és szigorúan ráparancsoltam, hogy feküdjön le. - Van ott egy rongy, töröld meg a lábát! - adta ki az utasítást a sofőr. - Jó kutya. Fajtatiszta? - Aha... Hátrahajolva megtöröltem Kesu mancsait. A kocsi közben elindult. - Medvegykovóba, igaz? Na mi van, sikerült megoldanod a problémáidat? Emlékszem, az egész városban keringtünk, valami bajod volt akkor, igaz? - Volt bizony - ismertem be. - De őszintén szólva semmit nem sikerült megoldanom. Még próbálkozom... âRÖ K V IL ÁGA

306

- Minden gondot nem lehet megoldani - mondta filozofikusan a vezető. Elővettem egy csomag cigarettát. Már csak két szál árválkodott benne. - Rágyújt? - kérdeztem. - Nem flancos dohány, de messziről származik. Nálunk nem lehet kapni. - Kínálj meg, ha nem sajnálod! Kesu hátul tüsszögött, véleményt nyilvánítva általában a dohányzásról és különösen kapadohány szívásáról autóban. - Jó dohány - mondta a sofőr udvariasan. - Jó erős. - Igen, mondhatni, őszintén szólva... - hagytam rá. - Na és, hogy állnak a dolgai? - Gumit cseréltem - dicsekedett. - Téli gumit akartam felrakatni, de aztán úgy döntöttem, legyen univerzális. Micsoda telek vannak itt mostanában, melegek... Csak tekerem a volánt, és annyi. - Ez a funkciója - mondtam elgondolkodva. - Még hogy ez a funkcióm? Azt hiszed, ha a Kaukázusból jön valaki, vagy a piacon kereskedik, vagy a volánt tekergeti? Talajjavító mérnök vagyok. Egyetemet végeztem. De aztán minden úgy alakult... - Hallgatott egy sort. - Nem én akartam, elhiheted. De döntöttek helyettem dagadt, nagydarab bácsikák. Hát akkor tekergetem a kormányt. Ez is csak munka. - Ez is csak munka - bólintottam. - És parancsokat osztogatni, az is munka. - Ez mind nem számít. Egy a fő: élni. Te még fiatal vagy, azt hiszed, előtted az egész örökkévalóság. De azért mégiscsak egy a lényeg: élni. Az élő szamár többet ér a döglött oroszlánnál. Hallgattam. Kesu fészkelődött a hátsó ülésen. Ha meghalok, neki nagyon nehéz lesz. Arról nem is beszélve, a szüleimnek mennyire. Kotyának meg csak Illan van, na és ő is... mindig úgy cserélgette a barátnőit, mint más a fehérneműjét.

307

S ZERGEJ LUK JANYENK O

21. FEJEZET

A

ZT BESZÉLIK, a

sorsát senki sem kerülheti el. Igaz, néhányan úgy vélik, ki-ki a maga szerencséjének kovácsa. És meg úgy gondolom, mindkét félnek igaza van. Mindig van, amin változtathatsz. Valami, amin túlléphetsz. És olyasmi is van, amit soha nem tudsz megvalósítani. Amire nem vagy képes. Még ha fejjel mégy is a falnak. Olvastam néhány könyvet, amelyek szerzői azt bizonygatják, hogy az ember mindenre képes. Helyezd a megfelelő körülmények közé, és hajlandó lesz akár szart enni, akár a más torkát átharapni. Némelyek igen meggyőzően bizonyítják ezt. Csakhogy nekem mégis az az érzésem, hogy ezek a könyvek mindössze egyetlen dolgot bizonyítanak: ez a bizonyos ember képes szart enni, torkot átharapni. Különben semmi nem stimmel. Különben minden hiába. Ezért szerettem mindig a rossz könyveket. Amelyek arról szólnak, hogy az ember jobb, mint amit önmagáról képzel. A konyhában ültem, cigarettáztam, kávét ittam, egyik csészével a másik után. Biztosan árt a szívnek. De mitől féljek, ha választási folyamat közepén ülök? Főleg, ha kurátor funkcionális lesz belőlem? Ha meg nem, soha többet nem kell aggódnom az egészségemért. Előttem feküdt az asztalon a telefonom. Kesu egy darabig a konyhában téblábolt, majd felfogva, hogy nem számíthat éjszakai falatokra, visszavonult aludni az ágyamra, minél messzebb a fénytől és a cigarettafüsttől. Ha egy gyár dübörög âRÖ K V IL ÁGA

308

az ablakod alatt, elköltözhetsz oda, ahol nincsenek gyárak. Vagy elintézheted, hogy bezárják a gyárat. De ha a métely a levegőben van, ha sem a hegyekben, sem egy szigeten az óceán közepén nem menekülhetsz előle? Ha körülötted minden ezt okádja? Ha mindenki elégedett vele, akár Nirvánán a hallucinogén légkörrel a szerencsétlen száműzöttek? Akkor mi marad? Ne végy többet levegőt. Vagy törődj bele. Én most alighanem tényleg erős vagyok. Hiszen egyetlen golyóval leteríthettem a nem-angyalt, ezt az ősi és erős funkcionálist. Lekeverhettem egy frászt a postásnak, fütyülhettem a rendőr erőlködésére. Na és ha egész világunk az én hogylétemtől függ, kockázatos dolog lenne a megsemmisítésem. Kotyával valószínűleg elbánok. És elfoglalom puha kis helyét. Úgy járok majd Tibetbe, mint a saját konyhámba. Egyik világról a másikra ugrani, utazgatni, pihenni. Nem túl fáradságos munka. A döntés felelősségét átrakom egyik funkcionálisról a másikra, és henyélhetek tovább. Majd gyűjteni fogok valamit. Detektívregényeket vagy filozófiai értekezéseket írok. Ha elunom magamat, kirándulok a funkcionálisok szülőhazájába, a Föld-16-ra. Vajon miért adtak neki számot, ráadásul ilyen furcsát? A túlságosan kíváncsi vámosok megtévesztésére? Vagy a legyező világainak rendszerében mégiscsak van valamilyen számomra felfoghatatlan harmónia? Lehetséges... A vulkanikus sivatagok nem csigáznak fel, de az a múzeum a szárnyas őrével, az már érdekes. Na és ha mindenre a világon ráunok, bekéredzkedem Arkanra. Más világokat fogok átalakítani. Hátha sikerül megjavítanom őket. Végül is nincs más kiút számomra. Néztem a telefont, és teljesen biztos voltam abban, hogy Kotya sem alszik. A hívásomat várja. Elő kell keresnem a gondosan megőrzött cédulát, és beütni a műholdas telefon hosszú számát. Megszólalt a mobilom. 309

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Felkaptam a készüléket, benyomtam a „fogadás” gombot. Lassan a fülemhez emeltem. - Halló! Nem ébresztettelek fel? - Nem - feleltem. - Itt ülök, és kávét hörpölök. - Én sem tudok aludni - nyugtatgatott Kotya. - Csak ülök, és hülyítem magam. Verseket fabrikálok. - Líraiakat vagy fennkölteket? - Szatirikusakat. - Gratulálok az új hobbidhoz! - mondtam. - Miért hívtál? - Miért ne hívhatnálak? Kit hívjak, ha nem téged? Illant nem kelthetem fel, neki nincs humorérzéke... - Hallgatott egy sort. Majd tárgyszerű hangon megkérdezte: - Nos, döntöttél? Minek húzni az időt? - Ez csak neked időhúzás. Én még fiatal vagyok, nekem minden nap új öröm. - Igaz, erre nem gondoltam - hagyta rám Kotya. - Mégis, mintha tűkön ülnék itt... - Itt... ez Shambalát jelenti? Nagyon jól hallak, csak egy kis eltolódással... - Aha. Ha akarsz, ugorj át. Ideiglenes fegyverszünetet hirdetünk. Kinéztem az ablakon. Virradt. - Nem, igazad van. Semmi értelme húzni az időt. Jó, csináljuk így... legyen ma délben! Csak ne valami flancos, patetikus helyen. - Oké. A városi szemétlerakó megfelel? - Ne hülyéskedj... Menjünk ki a városból, a Medvezsjetavak felé vivő úton, ahol tavaly Vitalka szülinapját ünnepeltük! - Ugyan, az tiszta unalom, a sáros mezőn, mint két dalia... Ott most minden csupa sár meg kátyú. Legyen ott nálad, a házatok mellett, ahol az a bezárt óvoda van. Van ott egy zárt belső udvar, senki nem lát be oda. - Ott állandóan alkoholisták tanyáznak. - Miért lennének alkoholisták, mi is piáltunk ott... Ha valaki megzavarna minket, elhajtjuk. Mi az nekünk, két vadkannak? Kinéztem az ablakon. Vagy öt éve zárták be az óvodát kétemeletes, szögletes épület. Udvart zár körül, valószínűleg âRÖ K V IL ÁGA

310

azért, hogy a kicsiknek legyen hol sétálni akkor is, ha fúj a szél. - Ez valahogy kínos - mondtam. - Azt beszélik, emelkedik mostanában a születésszám, renoválni akarják, és újra megnyitják. - Na és? Amelyikünk megmarad, rendet rak maga után. Na meg neked jó közel is van. - Rendben - egyeztem bele. - Ez aztán tényleg nem valami patetikus helyszín. - Akkor válassz fegyvert! Gondolkodtam, szórakozottan körülnézve a konyhában. - Legyen kés. - Mi van, a konyhában tanyázol? - Aha. - Kirill - mondta Kotya óvatosan -, ez nem a legjobb választás. Volt már egyáltalán kés a kezedben? - Nemrég. Két hete, amikor leböktem vele a konyhában Natalját, a szülésznőt. - Ja, igen, bocsáss meg! De figyelmeztetni akarlak, nekem volt alkalmam... - Sejtem. - Vigyek neked? - Kést? Kösz, van nekem is. - Akkor... tizenkettőkor? - Megbeszéltük. Bontottam a vonalat. Fogtam még egy szál cigarettát, forgattam az ujjaim között. Kapart a torkom, ezért visszaraktam a cigit a dobozba. Hát ilyen egyszerű minden. Ilyen egyszerű minden. És közel is van, nem kell messzire mennem. Fegyver is akad a háznál. Egyébként a Dietrischtől kapott kést kell magammal vinnem, örülne neki, na meg komoly darab is... Beállítottam a telefonomon az ébresztést tizenegyre, eloltottam a villanyt, és a mobillal a kezemben bementem a szobába. Kesu álmosan felvakkantott megjelenésemre, megböktem, lezavartam a párnáról a lábamhoz, és nyomban el is aludtam.

311

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Persze csak negyed tizenkettőkor ébredtem fel. Akkor sem telefon a türelmes ciripelésére, hanem arra, hogy Kesu nyalogat. A lakásban hideg volt, a fűtőtestek alig melegítettek, a konyhában meg nyitva hagytam az ablakot, hogy kiszellőztessek. Becsuktam az ablakot, adtam friss vizet a kutyának, töltöttem neki egy adag egészséges kutyatápot, aminek Kesu egyáltalán nem örült. A szüleim alighanem egészségtelen, de finom falatokkal etették a saját ételükből. Amíg Kesu kelletlenül megreggelizett, lezuhanyoztam, jóleső érzéssel lemosva magamról az álom nyomait. A mentolos japán sampon végleg felébresztett. Benéztem a konyhába, ahol közben kicsit melegebb lett, kivettem a hűtőszekrényből egy darab kővé száradt füstölt kolbászt, lefaragtam róla néhány falatot, és teát kortyolva rá megettem. Kávé már le nem ment volna a torkomon. Húsz perccel tizenkettő előtt írtam egy rövidke levelet a szüleimnek. Biztos, ami biztos. Arról, hogy velem minden rendben, de kénytelen vagyok hirtelen elutazni, és nem egyhamar jövök vissza. Azután levittem Kesut egy gyors sétára a kapu elé, és ezzel kivívtam a bevásárlásból hazatérő Galina Romanovnának, a szomszédasszonynak igen rosszalló pillantását. De mit tegyünk, én már csak ilyen disznó vagyok... Sokkal jobban zavart Kesu méltatlankodó vinnyogása, aki teljes értékű sétára számított. Amikor pedig betessékeltem a lakásba, elhallgatott, és olyan boldogtalanul nézett rám, hogy visszamentem, leguggoltam, megcibáltam szőrös fülét, és azt mondtam neki, ő a világ legjobb kutyája, és hogy mindenképpen viszszajövök hozzá. Igyekszem. Egyben fogtam és a dzsekim alá dugtam a kést, amiről előzőleg tökéletesen megfeledkeztem. Tizenkettő előtt három perccel átnyomakodtam az óvoda kerítésének jól ismert résén, és bementem az udvarra. Az oda vezető egyetlen boltívet valaha rács zárta el, de azt már régen kitépték helyéből a környék alkoholistái. Kotya még nem volt ott. Ez jó. Kínos lett volna elkésni. Nekem csak az udvaron kellett gyalog átvágnom, neki meg Tibetből teleportálnia magát. âRÖ K V IL ÁGA

312

Körbejártam a betonozott udvart. Leültem egy aprócska padra. Szemügyre vettem a törött kis hintát, az alacsony kosárlabdapalánkot. A kosár gyűrűje le volt törve, a palánkra festékkel szörnypofa volt mázolva, fölötte a „Borisz egy búrom” felirat. Megérintettem az u betűt, ránéztem az ujjamra, hümmögtem. Nem jó hely ez arra, hogy gyerekek szaladgáljanak itt. De ivászatra tökéletesen megfelel, a sarkokban törött üvegek és összegyűrt műanyag poharak hevernek, halomban a filterig szívott csikkek. Én is rágyújtottam. Még jól is esett az első reggeli cigaretta. Halk pukkanás hallatszott. Megfordultam, és megláttam az udvar közepén álló Kotyát. Nagyon stílusosan festett. Valamilyen régimódi mundért viselt. Fehér, vasalt nadrágjának varrását arany zsinór díszítette, zubbonyféléjén is ilyenek ékeskedtek, késtokok látszottak ki alóla. Szemüveget persze nem viselt. - Szívd csak végig! - mondta Kotya megpillantva engem. - Megvárom. Bólintottam, és sietve végigszívtam a cigarettámat. Elnyomtam a csikket, felálltam, leporoltam a farmeremet, és közelebb mentem Kotyához. Úgy háromméternyire tőle megálltam. - Hatásos a megjelenésed - jegyeztem meg. - Bevezetőül szeretnék adni neked néhány tanácsot - kezdte Kotya. - Az első. Igyekezz minél előbb megbékélni a gondolattal, hogy a barátaid és szeretteid meg fognak halni! A mi életünk sokkal hosszabb, még akkor is, ha a tieid gyógyítására igénybe veszed a funkcionális orvosokat. Másodszor. Tíz-húsz évente tarts rövid pihenőt! Fél évet, egy évet. Valahol egy idegen, romantikus, régimódi háborúban. Veroz ideális erre... ez az egyenruha egyébként egy ottani szigeti városállamból, Fáidból való, ajánlom figyelmedbe. Harmadszor. Nem maradhatsz mindig önmagad. Időnként találj ki magadnak új életrajzot, új sorsot! És igyekezz elhinni! Úgy, hogy véreddé váljon. Hogy te magad is elhidd. Nekem sikerült. Különben szárnyad nő, a kard hozzáragad a kezedhez, és teljesen elveszted emberi külsődet... Negyedszer. Igyekezz megtanulni, hogyan kell bánni a 313

S ZERGEJ LUK JANYENK O

legkülönfélébb fegyverekkel! A közönséges tengerészkéstől kezdve a... nem is tudom, mi mindent találtak ki. Egy szóval a harci lézerig bezárólag. - Minek? - Csak. Maga Kotya meg sem mozdult - csak az egyik keze siklott le, és mintegy a semmiből megjelent benne egy hosszú, éles tőr, meglendítette - és ezüstös villám száguldott el süvítve a fejem fölött. Megfordultam. A tőr (vagy tengerészkés?) nyele a palánkra mázolt „Borisz” szeméből állt ki. - Nem verekszem meg veled - jelentette be Kotya. - Sajnos nem vagyok szent. Ha kiterítenének itt mindenkit, akit valamikor megöltem, mi már nem férnénk ide. De veled nem verekszem meg. Még késpárbajban sem. Tiszta röhej. Azért jöttem ide, hogy megöljelek, de... döntöttem. - Pozőr vagy, Kotya - mondtam. - A palánkon friss a festék. Ma reggel mázoltad ide, miután beszéltünk. Na meg az u betű a barom szóban... túlzás volt. Kotya undorral legyintett. - Mit számít?! Mit érdekel téged? Mondom: nem verekszem meg veled. És ha elvesztem a funkciómat... közönséges ember leszek, és hamarosan felfordulok. Nekem már ugyan mindegy. Elővettem és megmarkoltam a késemet. Megfordultam, és elhajítottam. A penge „Borisz” másik szemébe állt bele. - Valójában még nem lehet tudni, hogyan végződne ez az egész - mondtam. - Hiszen én ingatag állapotban vagyok. Két lábon járó lokális kronoklazma, egy ember, akit kirángattak a világból, de a világ váratlanul hevesen kezdett tiltakozni... Úgyhogy nem kell ez az áriázás. Nekem van egy másik ajánlatom. - Miféle? Azt akarod mondani, kész vagy elhagyni a Földet? Kirill, ezt én nem hiszem el! És nem arról van szó, hogy annyira tetszik neked ez a mi Földünk. Egyszerűen csökönyös vagy, és nem tűröd el, hogy kényszerítsenek! - Tegyük fel, hogy nem megyek el a Földről. De a te helyedre sem pályázom. Döntési helyzet folyamatában vagyok... és meghoztam a döntést. âRÖ K V IL ÁGA

314

Lehúztam az ujjamról a gyűrűt - vámos tornyom utolsó maradványát. És ledobtam a földre. - Kirill, ez csak egy darab vas, semmit nem jelent! - Tudom. De jelkép. Elhatárolódom tőletek. Elegem van belőletek. Mindannyiótokból: vámosokból, gasztronómusokból, rendőrökből, kurátorokból. Menjetek a francba! Ember vagyok, és nincs funkcióm! - Azt akarod mondani, hogy visszamész abba a te Bit and Byte-odba, és videokártyákat fogsz drágán rásózni srácokra? - kérdezte Kotya hitetlenkedve. - Valószínűleg nem. Lógás miatt alighanem ki is rúgtak már. Újra beiratkozom az egyetemre. - Minek? - Kotya elképedt. - Kitanulok mérnöknek, rakétákat fogok építeni, és elrepülök tőletek az ördög öreganyjához! - Aha. Éjszakánként meg majd vagonokat rámolsz ki, hogy ne kelljen a szüleid nyakán lógnod. - Nem kellenek a szélsőségek. A hardvert mégiscsak elég jól ismerem. Elmegyek valamelyik internetes céghez, esténként műszaki tanácsadóként dolgozom majd. Itt van a Korbina, egész Moszkvában terjeszkedik, beállók hozzájuk... Kotya csillapítóan széttárta a karját. - Várj! Várj, Kirill! Fel vagy pörögve, mind a ketten idegesek vagyunk és félünk. Persze megcsinálhatod ezt is. Visszamehetsz az egyetemre, esténként telefonon osztogathatod a tanácsokat a hülye felhasználóknak: „És most nyissa meg a Sajátgép mappát...” De hát ez komolytalan dolog! Ez téged soha nem fog kielégíteni! Érted? Nem irthatod ki magadból teljesen a funkcionálist, előbb vagy utóbb a fejedhez kapsz... és elkezdesz keresni engem. És meg is találsz, mert minden visszatér hozzád! Akkor meg minek halogatni az elkerülhetetlent? A funkciódnál vagy, látom! Levetted a gyűrűd, hangzatos szónoklatot tartottál, de nem váltál egyszerű emberré! - Úgy látszik, akkor már csak egyet tehetek - mondtam. Odamentem a kosárlabdapalánkhoz. Felmértem. Nincs mélyre beásva, talán ötven centire, a végén cementkolonc... Kényelmesebb fogást találva rajta megragadtam, és kitéptem az oszlopot az aszfaltból. 315

S ZERGEJ LUK JANYENK O

- Hát így - mormolta Kotya elégedetten. - Hát így. Hiszen megmondtam... Előreszegeztem a kétméteres fémcsövet (az egyik végén lógó cementtömb, a másikon a fapalánk a két beleállt késsel), és Kotya felé indultam. Ő türelmesen várt. Valószínűleg tényleg nem állt szándékában védekezni, és ez nyugtalanított engem. Meglendítettem a csövet - és Kotya felé hajítottam. Az utolsó pillanatban mégsem állta meg. Félreugrott a csapás elől, végigbukfencezett az aszfalton, és átugrotta a kis padot. Felkiáltott: - Ez az! Helyes! Megint felemeltem a csövet. Az ütéstől a cementtömb szétesett és lehullott, láthatóvá téve a cső hegyes, rozsdás végét. Kotya felkapta a padot - az nem volt a helyéhez rögzítve. Kinyújtott karral felemelte, és felém hajította. A csővel félreütöttem. Könnyű kis tákolmány volt az aprónép számára. - Fiúk! Fiúk, mit műveltek? Szemem sarkából megpillantottam két ágrólszakadt piást, akik a boltívben tűntek fel. Egyikük kezében az elmaradhatatlan üveg vodka, a másik egy kétliteres palack Fantát szorongatott. Valami miatt ezt nagyon mulatságosnak találtam. - Fiúk, hagyjátok ezt abba! Szörnyű dolgot műveltek! - fakadt ki a vodkás. Úgy látszik, a másik jobban felmérte, miféle szörnyűségek elkövetésére képes az ember. Szeme elkerekedett, és anélkül, hogy elengedte volna a palackot, megragadta társa könyökét, s visszarángatta. Kotya csak állt, diadalmasan nézve rám. - Bocsáss meg! - mondtam. - Csak egyetlen kiút van... remélem, nem tévedek... Bólintott, szemét le nem véve rólam. Biztosabban markoltam meg a csövet, és egyetlen határozott mozdulattal beledöftem Kotya hasába. Kotya megragadta a csövet. A vas panaszosan feljajdult. Kotya puszta kézzel széttépte a csövet közvetlenül a hasa előtt, mintha egy hidraulikus ollót csattintott volna össze âRÖ K V IL ÁGA

316

rajta. És lerogyott az aszfaltra, a felborult pad mellé zuhanva. A cső félméteres darabja meredt ki a hasából. Odamentem, és mellé guggoltam. - Látod? - mondta Kotya. Az arca elsápadt. - Látod, mennyire egyszerű? Hát így... rajta... - Minden nagyon bonyolult - feleltem. - De remélem, hogy nem tévedtem. Nem akarok kurátor lenni. Nem akarok funkcionális lenni. Menjetek mindannyian a büdös francba! Megragadtam a csövet, kihúztam Kotyából, s félredobtam. - Most meghalok - nyögte Kotya panaszosan. - A vérveszteség, a fájdalom okozta sokk... Néztem a zubbonyán végigcsurgó vért. - Dehogy - mondtam. - Nem halsz meg. Elvégre kurátor vagy. Hatalmas erejű funkcionális, aki ügyesen igazgatja a technikailag fejlett Demosz világon a szolganépet. - És te? - Én egyszerűen ember vagyok. Döntöttem, érted? Amikor nem vertelek végképp agyon, döntést hoztam. És ezzel megszűntem funkcionálisnak lenni. - Nem, nem értem... - Kotya hangja kissé erősebb lett. Megpróbálta megérinteni a sebét, elfintorodott. - Jaj, nagyon fáj... Ha tudnád, mennyire fáj... - Sejtem. Sebaj, tűrj! Ebédig beforr. - De mégsem hiszi majd el senki. Mégis gyanakodni fognak rád, hogy funkcionális vagy. Hogy... hogy a képességeid egyszerűen szünetelnek... - Annál jobb. Vagyis mindenesetre óvakodnak majd leszámolni velem. Attól tartva, hogy a világ a pokol fenekére süllyed. Egyszerűen remek, hogy nem hisznek nekem. Kotya fészkelődött, kényelmesebben helyezkedett el. Élénken kijelentette: - Beforr... Te nem érzel magadban semmit? - Semmit. A világon semmit. Kinyújtottam a kezem, ujjaim hegyével megérintettem a csövet. Nem sikerült megmozdítanom. - Hogy sikerült ez neked? - Minden embernek megvan a maga sorsa - mondtam. - Ti abból csináltok funkcionálist, aki megváltoztathatná az emberiségét. Csakhogy végtelenül sok világ van. És 317

S ZERGEJ LUK JANYENK O

valahol ott, azokon a világokon az emberek mégiscsak a saját sorsukat követik, megváltoztatják az életet... Remélem, nem csak háborúkkal... És remélem, hogy a jó irányba. És a funkcionális létezésének ez a torz volta, természetellenessége egyben erejének forrása is. Mi... Nem, most már csak ti. Ti azért vagytok erősek, mert nem a saját életeteket élitek. Mert mást csináltok, nem azt, amit megtehettetek volna, amit meg kellett volna tennetek. - És neked mit kell megtenned? - Nem tudom. Becsületszavamra. Először visszamegyek az egyetemre. Lehet, hogy tényleg rakétát kellene építenem? - Nem mi kergettünk el az egyetemről - mondta Kotya. - Magad hagytad ott. Akkor még nem is gondoltam, hogy funkcionális leszel, te magad döntöttél mindenről. Emlékszel? Azt mondtad, eleged van a tanulásból csak azért, hogy majd egész életedben, mint valami balfácán, csavarokat tekergess meg tervrajzokat körmölj. - Kotya! - nevettem el magamat. - Ki mondta neked, hogy csak ti vagytok funkcionálisok? Hogy csak ti irányítjátok mások sorsát? Azok szemében, akik ki-be mászkálnak a portáljaitokon keresztül, akik falják az ínyencségeket a vendéglőitekben, akik ősi óceánok partján buliznak, nekik olyan mindegy, ki vagy te, vagy ki vagyok én. Semmi szükségük sem a kozmoszra, sem a tudományos felfedezésekre, sem az istenhitre, nem kell nekik Homérosz harmadik eposza. Számukra több hasznot hajt, ha egy ember ott áll a boltban, és játékprogramokat árul. - Van a zsebemben cigaretta, vedd elő! - kérte Kotya. Előhúztam egy aranyszínű csomagot, kivettem egy szál cigarettát, rágyújtottam, és bedugtam Kotya szájába. A keze csupa vér volt. - Vegyél te is! - mondta. Nem állta meg, hozzátette: - Vidd az egész csomaggal, az ösztöndíjadból nem telik majd ilyenre. - Nem, köszönöm. Most már vigyáznom kell az egészségemre, többé nem vagyok funkcionális. Felálltam, leporoltam a térdem. Megkérdeztem: - Ne hozzak neked egy plédet? Még megfázol, és Illan aggódni fog. - Nem fázom meg. âRÖ K V IL ÁGA

318

- Hát, te tudod. Jobb, ha most megyek. Még meg kell sétáltatnom a kutyát. Kimentem az udvarról, csak a boltív alatt fordultam viszsza. Kotya a komor moszkvai eget szemlélve cigarettázott. Mit látott ott? Bizánc forró napját? Azt, amit még el kellett volna végeznie, de nem tette meg, jobbnak látta funkcionálissá lenni? Hazaindultam. A piások a kerítésen kívül álltak, és élénken tárgyaltak valamiről. A vodkásüveget már volt idejük alaposan megdézsmálni. Odaintettem nekik, ők meg sietősen elhúzták a csíkot. És nekik mit kellett volna véghezvinniük? Miféle valakinek nem tetsző dolgot műveltek, hogy egyszerű és biztonságos módon kipenderítették őket az életükből, még azt az édes kárpótlást is megtagadva tőlük, hogy funkcionálisok legyenek? Nem tudom, és már soha nem is fogom megtudni. Nem teszek többé csodákat. És soha nem leszek képes megváltoztatni a világot. De kiállhatok utolsó, az embernek megmaradt egyetlen jogom mellett - hogy önmagam legyek. A jog mellett, hogy azt mondhassam: „vár ám a munka a kertben”. - Akin, ajaj drágább nekem - mondtam, emlékezetembe idézve a Föld-16-ot, ahova már soha nem jutok el. Most már csak egyetlen Föld létezik számomra. - A keserű gyönyör, a ritka, mint örök rabság, a gyötrelem, mint kapott tökély, az alamizsna! Amikor hazaértem, hatalmas tócsa várt a küszöb előtt, és a zavart, de igazában teljesen biztos Kesu. Hát persze, ki-ki úgy tiltakozik, ahogyan tud. Nem szidtam meg.

319

S ZERGEJ LUK JANYENK O

Szerzőnkről Szergej Lukjanyenko Kazahsztánban született, 1968-ban, és már fiatalon megragadták képzeletét a Sztrugackij testvérek és Róbert Heinlein oroszul is hozzáférhető ifjúsági SF-jei. Ő maga 18 esztendős kora körül kezdett írással foglalkozni, és egy évvel később az alma-atai Zarja című újság meg is jelentette első novelláját. Eközben a helyi orvosi egyetemen kitanulta a pszichiáteri szakmát. 1989-ben dolgozni kezdett első komolyabb regényén, a Negyven sziget lovagjain. Ebben idegenek rabolnak el kisgyerekeket, hogy a jövő vezetőinek alakuló személyiségjegyeit tanulmányozzák egy mesterségesen létrehozott környezetben. A regény szinte egyszerre jelent meg a szerző első önálló novelláskötetével, amely a Nukleáris álom címet kapta. Ez utóbbiban az írások többsége pusztuló, széthulló jövőkben játszódik. (Két elbeszélés magyarul is olvasható a Galaktika magazin 205., ill. 225. számában.) Ezek és Lukjanyenko későbbi művei számos hazai díjat elnyertek, így hamarosan már egyre népesebb oroszországi rajongótábor várta a következő kötet megjelenését. A határokon túli ismertségre azonban a szerzőnek még egy évtizedet kellett várnia. Timur Bekmambetov 2004-ben készített filmet az Éjszakai Őrségből. A kevés pénzből is látványosra összehozott produkciót átvették amerikai forgalmazásra, és ez lehetőséget adott a regény angol fordításban való megjelentetésére. Addigra a könyvnek otthon már két folytatása (Nappali Őrség, Alkonyi Őrség) is elkészült, majd azóta még kettő (Utolsó Őrség, Új Őrség). Számos további regény és sorozat fűződik még nevéhez, közülük is kiemelésre érdemes a sztrugackiji ihletésre született Ugrás-ciklus, melynek két kötete az Ugrás az űrbe és a Ugrás az ismeretlenbe.