A fenntartható fejlődés érvényesítése a fejlesztéspolitika mindennapi gyakorlatában

A fenntartható fejlődés érvényesítése a fejlesztéspolitika mindennapi gyakorlatában

Magyar Természetvédők Szövetsége 2013

Tartalom 1.

Előszó

1

2.

A fenntartható fejlődés értelmezése

1

3.

A fejlesztéspolitika célja és a fenntartható fejlődés

1

4.

Fejlesztéspolitika és fejlődés

3

5.

Fejlesztéspolitika és környezeti fenntarthatóság

4

6.

Környezeti szempontból jelentős hatással járó fejlesztési tevékenységek

5

7.

A környezet utólagos védelméhez kapcsolódó fejlesztések

7

8.

Környezetvédelmi projektek a programozási időszakban

8

8.1

Kommunális szennyvizek kezelése

8

8.2

Komplex vízvédelem

10

8.3

Térségi vízrendezés, belvízelvezetés

11

8.4

Rekultiváció és kármentesítés

12

8.5

Hulladékgazdálkodás

12

8.6

Épületek utólagos szigetelése

13

8.7

A biomassza energetikai felhasználása

13

9.

A környezeti szempontok érvényesülése a projektekben

15

10.

A fejlesztéspolitika társadalmi beágyazottsága

19

11.

Javaslatok a következő programozási időszakra

22

11.1

A környezeti szempontok valódi integrációja

22

11.2

Strukturális válaszok a fennálló problémákra

23

11.2.1 Strukturális válasz a szennyvízproblémára

23

11.2.2 Strukturális válasz a csapadékvíz okozta gondokra

24

11.2.3 Strukturális válasz a közlekedés és szállítás mérséklésére

25

11.3

Fenntartható erőforrás-gazdálkodás

25

11.4

Az emberekbe, közösségekbe történő befektetés

26

11.5

Szükségletekre irányuló fejlesztéspolitika

27

11.6

Egyenlő hozzáférés a fejlesztési forrásokhoz

27

11.7

Jó döntéshozás, valódi partnerség

28

11.8

Kevesebb adminisztrációs terhet a végrehajtó szervezeteknek

28

12.

Összefoglalás

29

Előszó A tanulmány célja, hogy segítse a fejlesztéspolitikusokat, fejlesztőket, a különböző projektek ötletgazdáit, tervezőit és kivitelezőit a fenntartható fejlődés szempontjait érvényesítő fejlesztések megvalósításában. Mivel már a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség elvégeztette a jelentős környezeti hatással járó fejlesztési konstrukciók várható együttes környezeti hatásának felmérését1, továbbá a különböző operatív programokhoz előzetesen is készültek környezeti vizsgálatok, ezért ez az elemzés a fejlesztéspolitika általános fenntarthatósági kritikáját kívánja megfogalmazni. Megállapításai természetesen a fent említett dokumentumok ismeretén, illetve saját elemzéseken alapulnak, amelyet a „Hálózat a fenntarthatóságért” (Network for sustainability – Enhance sustainability in programs and projects of the border regions - HUSK 1101/1.5.1/0192) szlovák-magyar közös projekt keretében végeztünk el, három hazai (Magyar Természetvédők Szövetsége, Reflex Környezetvédelmi Egyesület, Ökológiai Intézet Alapítvány) és egy szlovákiai (CEPA) civil környezetvédő szervezet együttműködésében.

2. A fenntartható fejlődés értelmezése A fenntartható fejlődés a jövő nemzedékek iránt viselt felelősség. Úgy kell a jelenben élnünk, hogy az utánunk jövő generációk is kielégíthessék majd alapvető szükségleteiket. Elvileg a szükségletek kielégítésének a környezet eltartóképessége szab határt: „addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér”. Ez a bölcsesség a mértéktartás kultúráját feltételezi, egy olyan kultúrát (viszonyrendszert) ember és környezete között, amely nem vesz el összességében többet a környezetéből, mint amennyi erőforrás képes folyamatosan megújulni. Ez a kultúra olyan tudást feltételez, amely a természeti erőforrásokat képes maximális hatékonysággal használni, illetve egy olyan erkölcsöt, amely a rövidtávú érdekek helyett értékeket követ, és megtalálja a helyes mértéket. A fenntartható fejlődéssel szembeni két legfontosabb elvárás a környezeti erőforrások fenntartható használata és a társadalmi igazságosság. A fenntartható erőforrás-használat azt jelenti, hogy a környezet erőforrásait a megújulásuk mértékén használjuk. A társadalmi igazságosság az erőforrásokhoz, és az azokból származó hasznokhoz való igazságos hozzáférést, illetve a terhek közös viselését kívánja meg. A két feltétel környezeti összekapcsoltsága abból a tényből származik, hogy Földünk erőforrásai nem képesek kielégíteni mindenki igényét, legfeljebb mindenki szükségletét. Míg méltatlan, hogy nagyon sokan az alapvető szükségletüket sem tudják kielégíteni, addig erkölcstelen velük és a jövő nemzedékekkel szemben, hogy mások indokolhatatlan igényeket támasztanak, miközben lehetőségeink ökológiailag korlátozottak.

3. A fejlesztéspolitika célja és a fenntartható fejlődés A fejlesztéspolitika általános célja a fejlődés elősegítése a társadalmi kohézió növelésének figyelembe vételével. A fejlesztéspolitika céljának általános meghatározása azonban eltűnik a fejlesztéspolitikai programozási dokumentumok, stratégiák, tervek, programok céljai és célkitűzései között, és olyan célok kerülnek meghatározásra, amelyek vélhetően az általános célt támogatják. Az innováció, a versenyképesség, a gazdaság élénkítése a gazdasági növekedés érdekében ugyanúgy megtalálható a célok között, mint a fenntarthatóságra való törekvés, a környezeti fenntarthatóság megvalósulása vagy a foglalkoztatás növelése. Ezek az egymás mellé „dobált”, egyébként hangzatos és kívánatos célok azonban nem illeszkednek tökéletesen egymáshoz, az általános cél érdeke szerint. Nyilván, pontosan a jól hangzó célok nem engedik 1ÖKO ZRT. „A jelentős környezeti hatású konstrukciók várható együttes hatásai a környezet állapotára és a hazai környezetvédelmi célrendszer teljesülésének alakulására”, 2013. március

1

2

meg, annak alapos átgondolását, hogy még a jó célok is képesek egymást kioltani, ha nem működnek egy rendszerben. A megszokás már oly mértékben kerített bennünket hatalmába, hogy az általános célt és célok rendszerét át sem gondoljuk, pedig lehetséges, hogy a fejlesztéspolitika sikere vagy sikertelensége éppen ezen múlik. Az Európai Unió tagországainak fejlesztéspolitikáját meghatározó EU 2020 Stratégia 2020-ra, pl. öt cél teljesítését kéri az Unió egészétől: a foglalkoztatás növelését; az innováció ösztönzését; az éghajlatváltozásra adott megfelelő intézkedéseket az energiapolitikával összefüggésben; az oktatás hatékonyságának növelését; a szegénység és a társadalmi kirekesztés mérséklését. De vajon ez az öt cél hogyan viszonyul egymáshoz? Lehetséges-e növelni a foglalkoztatottak számát párhuzamosan az innovációval, miközben az innováció a munkahatékonyság növelésén keresztül kiszorít a foglalkoztatásból? Vajon az anyag- és energiahatékonyság, vagy az alternatív energiaforrások fokozott bekapcsolása elegendő-e a környezeti terhek csökkentéséhez, miközben a célok együttesen a gazdasági növekedést kívánják szolgálni? Másként feltéve ezt a kérdést, szétválasztható-e a gazdasági növekedés abszolút értelemben a környezeti terhek növekedésétől? Vajon a tudásalapú társadalom szolgálja-e a társadalmi kohéziót, ha többen végeznek felsőfokú intézményekben, nő vagy csökken ettől a tudásbeli különbség az elit osztályok és leszakadtak között? Vajon a versenyre szocializált ember, a versengő gazdaságok alkalmasak-e arra, hogy globális célokért küzdjenek? Ma együttműködésre van szükség annak érdekében, hogy globális mértékben betartsuk a korlátokat, elosszuk az azon belüli lehetőségeket. Ma is, és a történelem során mindig, a nemzetállamok versengtek a környezeti javakért, a történelem a környezeti erőforrások durvább vagy finomabb módszerekkel történő gyarmatosításáról szólt. Egymással versenyezve, vagy versenyre kényszerítve nem lehet tartamossági célokat felállítani, a növekedés előbb-utóbb feléli saját forrásait. Az ellentmondás nemcsak a részcélok között feszül, hanem a fő cél értelmezésében is. A mai fejlődési paradigma a fejlődést a gazdasági növekedés állandóságával azonosítja, mert a növekedésből származó bevételektől várja a társadalmi és környezeti gondok megoldását, miközben paradox módon maga a növekedés termeli ki ezeket a problémákat. A fejlődés ezen értelmezése teljesen ellentmond a fejlődés evolúciós értelmének, hiszen a fejlődés azért szükséges, mert a környezet állandóan változik, és ehhez a változáshoz alkalmazkodni kell. Vagyis a fejlődés nem más, mint a környezeti változásokhoz való alkalmazkodás képességének állandó javítása. A jelenlegi „fejlődési” elképzelés ennek tükrében teljesen hamis, mivel a gazdasági növekedésre való törekvés közben a megújuló képesség mértékén túl használtuk a bennünket körülvevő környezeti rendszert, amely emiatt változásokat szenvedett. A környezeti változásokhoz viszont alkalmazkodnunk kell, vagyis mi, saját magunk számára hoztunk létre környezeti változásokat és alkalmazkodási kényszert. Mondhatnánk, hogy sebaj, hiszen ez nagyon jól illik a növekedési logikához, a bajok kiváló alkalmat jelentenek a megoldáshoz, az újabb és újabb befektetésekhez. Csakhogy mindennek a következménye, hogy még mélyebb sebeket ejtünk a környezeten, amely végül olyan változásokat szenved, amelyekhez már nem tudunk majd alkalmazkodni. A fenntartható fejlődés gondolatát ápoló Brundtland-jelentés erőteljes, de társadalmilag méltányos, és környezetileg fenntartható gazdasági növekedést sürgetett. Ebben az értelmezésben a fenntartható növekedés azt jelenti, hogy úgy növekszik a gazdaság, hogy a növekedésből származó környezeti terhek nem haladják meg a környezet eltartó- és tűrőképességét. A jelenlegi helyzetben azonban ez csak egy elvi lehetőség, hiszen már túl vagyunk a környezet erőforrásainak fenntartható használatán, jóval az eltartóképesség felett használjuk erőforrásainkat. A másik lényeges fenntarthatósági szempont a társadalmilag méltányos gazdasági növekedés, amely a fejlesztéspolitika fogalomtárában a társadalmi kohéziót jelenti. A kohézión is azonban leginkább a

gazdasági felzárkózást értjük, annak a kívánságát megfogalmazva, hogy a lemaradott rétegek és a szegényebb régiók zárkózzanak fel a gazdagabbakhoz. Ma már teljesen világosan látjuk, hogy az emberi társadalom fejlődését nem lehet a gazdasági növekedéssel azonosítani. A növekedés természeti és társadalmi forrásai korlátosak, és ezeknek a korlátoknak az átlépése környezeti és társadalmi konfliktusokhoz vezet.

4. Fejlesztéspolitika és fejlődés Egyértelműnek gondoljuk, hogy a fejlesztés fejlődéshez vezet, holott még a gazdasági növekedéssel azonosított fejlődési paradigmának sem mindig tesz eleget a fejlesztés, nem beszélve a társadalmi kohézió erősítéséről. Visszanyúlva a fejlődés evolúciós értelméhez látni kell, hogy csak az a folyamat nevezhető fejlődésnek, amely javítja a környezeti változásokhoz történő alkalmazkodóképességet. Fejlődni tehát annyit tesz, mint jobbá válni alkalmazkodó képességünkben. A természetben ez az alkalmazkodás a megőrzés és fejlesztés kiegyensúlyozottságán keresztül valósul meg. A megőrzés a fejlődés konzervatív, a fejlesztés a progresszív mozzanata. Hogy mikor melyikre támaszkodik jobban a fejlődés, azt mindig a környezet változásai döntik el. A fejlesztés a mutáción keresztül, új formák létrehozásával valósul meg, amelyekről minden időpillanatban döntést hoz a környezet. Melyik forma alkalmatlan az életre, melyik marad fenn lappangva, vagy melyik lesz domináns. A megőrzés a lehető legtöbb formát tartja meg, mivel minél nagyobb a diverzitás, annál nagyobb esély van a környezeti változásokhoz való alkalmazkodásra. Vagyis a természetes módon folyó fejlődés nem pusztítja el önmagától a már meglévő formákat, megőrzi azokat, és ezek mellé újakat „gyárt”. A szabályozó (megőrző) és vezérlő (állapotba juttató) folyamatok kiegyensúlyozottságát a negatív visszacsatolás biztosítja. Az ember a lehető legnagyobb mértékben próbálja kikapcsolni a növekedési törekvéseket gátló negatív visszacsatolásokat, a megőrzés háttérbe szorításával a progresszív mozzanatot kívánja állandóan erősíteni. A gépjárművek használatának növekedését a balesetek, a szennyezőanyag kibocsátások, az elfogyó cseppfolyós üzemanyagok szabályoznák vissza az ésszerű mértékre, de mindig próbálkozunk ezen kellemetlen mellékhatások kiküszöbölésével, pedig tudjuk, hogy újabb és újabb limitációkkal találkozunk. Az emberi teljesítményt a kimerültség ellenére teljesítményfokozókkal növeljük, mit sem törődve a későbbi visszacsapásokkal. Mivel a negatív visszacsatolások csak időlegesen kiiktathatók, és elhalasztásuk növeli a visszacsapás mértékét, ezért az erőltetett fejlesztés szükségképpen vezet társadalmi és gazdasági konfliktusokhoz. A szükségszerűség abból következik, hogy a növekedés társadalmilag és környezetileg egyaránt limitált. Ez az oka annak, hogy a fejlesztés nem vezet fejlődéshez, de még folytonos növekedési célját sem éri el. A mai valóságot tekintve egyrészt egy magunk által degradált természeti környezethez kell alkalmazkodni, másrészt pedig egy globalizált világgazdaság versenykihívásának kell megfelelni. Ez a két dolog együtt lehetetlen. Ezek után érdemes elgondolkodni azon, hogy mit is kellene tulajdonképpen fejleszteni. A fenntarthatóságot támogató fejlesztéshez a helyes mértéket ismerő, azt elfogadó társadalomra van szükség. Vagyis fejleszteni a társadalom tudatát szükséges annak érdekében, hogy megtalálják a helyes értékeket és viselkedést. Ahogy az egyén egészsége a test, a lélek, a szellem és érzelem kiegyensúlyozottságától függ, úgy a társadalomé is. Mit jelentenek ezek a társadalom esetében? Tudatilag a fenntartható társadalomnak a limitáltság felismeréséig kell eljutnia, érzelmileg a körülöttünk lévő világ, az élet és embertársaink szeretetéhez, fizikailag a fenntartható életmód gyakorlásáig, lelkileg pedig a kölcsönös nagylelkűségig. Ahogy az egyén erkölcsi fejlődése az önzéstől az együttműködésen át a közösségi felelősségvállalásig tart, úgy a társadalomé is az önzéstől a globális felelősségvállalásig terjed.

3

4

Nyugodtan megkérdezhetjük, mi köze van a fejlesztéspolitikának mindehhez, amikor a fejlesztéspolitika fő célterülete az intézmények és struktúrák fejlesztése. Mivel azonban az intézmények és struktúrák visszahatnak a tudatra, meghatározzák a választható életmódot, diktálják az értékeket, befolyásolják érzelmeinket, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy milyen intézményeket és struktúrákat fejlesztünk. A nem fenntartható világ értékei a működő intézményekből és struktúrákból következnek, és megváltoztatásuk csak akkor lehetséges, ha a fenntarthatóság helyes értékeit a mindennapok gyakorlata megerősíti. Amennyiben a fejlődést a gazdasági növekedéssel azonosítjuk, úgy elegendő, ha nem válogatunk fejlesztés és fejlesztés között, hiszen a növekedéshez paradox módon azok is hozzájárulnak, amelyek problémákat fakasztanak. Mint ahogyan az sem igazán érdekel bennünket, hogy milyen tudást fejlesztünk. Legyen Európa a tudás a társadalma! De mint látjuk annak is van tudása, hogy kell a bolygónkat tönkretenni, és annak is, hogyan kellene fenntartható módon használnunk. Amikor a fejlesztéspolitika határozott irányok, célok nélkül fejleszt, akkor teljesen esetleges, hogy milyen társadalmi, környezeti hatásokat fog elérni. Ezért nem lenne hiábavaló újragondolni a fejlődés értelmét, elfogadni a fenntartható fejlődés szükségszerűségét, és a fejlesztésekhez fenntarthatósági szempontokat adni, és azokat megfelelő komolysággal be is tartani!

5. Fejlesztéspolitika és környezeti fenntarthatóság Az emberiség együttesen és mi itt Magyarországon is, már meghaladtuk a környezet által nyújtott lehetőségeket. A gyakorlatban azonban nem tudjuk, hogy mekkora környezetünk eltartó-képessége, vagyis az alatt a bizonyos ökológiai takaró alatt mekkora népesség fér el. Számos okból nem is tudhatjuk ezt, már csak azért sem, mert az emberek legtöbbje szükségletein jóval túl fogyasztja a környezet javait, vagyis igazolhatatlanul nagy igényeket támaszt. Ugyan nem tudhatjuk, hogy pontosan milyen mértékben haladtuk meg korlátainkat, viszont kétséget kizárólag tudjuk, hogy átléptük a környezet szabta határokat. Környezetünk az értésünkre adja, ha már túlterjedtünk ökológiai takarónk méretein. A környezet nemcsak eltartó-, hanem tűrőképességgel is jellemezhető. Egyetlen rendszer sem tűr el nagyobb környezeti behatást szerkezeti változások nélkül, mint amekkora a rugalmassága. Ha egy felfújt gumilabdára nagy súllyal nehezedünk, akkor egy idő után kipukkad, alakváltozást szenved, és funkciója is megváltozik, többé nem lesz alkalmas a labdázásra. Környezeti rendszerünket különböző módon terheljük, és ha a terhelés túlzott, akkor a rendszer jellemzői megváltoznak, a szerkezeti változás pedig az eredeti funkciók megváltozásával jár. Pl. a légkör szerkezeti megváltozása éghajlatváltozást eredményez. A szerkezeti változással szükségképpen együtt járó működési változások azért kedvezőtlenek, mert egy azt megelőző állapothoz alkalmazkodtunk, vagyis ha változásokat idézünk elő a környezetünkben, akkor azokhoz alkalmazkodnunk is kell. A környezeti erőforrások fenntartható használata azt jelenti, hogy azokat a megújulásuk mértékén használjuk. A megújulás csak úgy biztosított, ha nem sértjük meg a környezetünk eltartó és tűrőképességét. A természeti erőforrások növekvő elvételén alapuló növekedés a továbbiakban tilos az emberiség számára! Ha van olyan gazdasági növekedés, amely a túlburjánzott erőforrás-fogyasztás visszafogása mellett is növekedéshez vezet, akkor az kívánatos lehet. Sajnos jelenleg semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy a gazdasági növekedés a környezeti erőforrások csökkenő felhasználása mellett is megvalósítható lenne, legfeljebb relatív szétválásról beszélhetünk. A hatékonyságnövekedés annyira volt eddig elegendő, hogy a gazdasági növekedés az erőforrások felhasználásának szelídebb növekedési

üteme mellett valósult meg. Az sem közömbös, hogy úgy lehetne csak növekedni, hogy a világon felhasznált összes természeti erőforrásnak csupán felét vehetnénk igénybe. Hazánkban ennek mértéke még jelentősebb lenne. A környezeti fenntarthatóság és a fejlesztéspolitika kapcsolata egyértelműen megfogalmazható, a fejlesztéspolitika akkor szolgálja a fenntartható fejlődést, ha hozzájárul a környezeti terhek csökkentéséhez. Amennyiben tehát a fejlesztéspolitika komolyan veszi a fenntartható fejlődés szolgálatát, úgy a legalapvetőbb követelmény, hogy járuljon hozzá a környezeti terhek csökkentéséhez. „Járuljon hozzá”, hiszen a fejlesztéspolitika nem az egyetlen, amely meghatározza a környezetet érő terheléseket. Mivel azonban a fejlesztéspolitika az újról, vagy a régi megújításáról szól, ezért fokozott a felelőssége abban, hogy minden, amit létrehoz, jobb környezeti (és társadalmi) teljesítménnyel bírjon, mint a megelőző állapot. A környezeti terhelések a meglévő és a fejlesztéspolitika révén megújuló, valamit új szerkezeti elemekből származnak. Ennek a háromnak a környezeti terhelése együttesen jelentkezik. Amennyiben a meglévő struktúra környezeti terhelését állandónak tételezzük fel, akkor az együttes terhelés csak úgy csökkenthető, ha az új szerkezet semmilyen környezeti terhelést nem termel, a megújuló környezeti teljesítménye pedig jobb, mint a megújított előző állapoté. Mivel nyilvánvaló, hogy az új szerkezeti elemek is környezeti terheket generálnak, még akkor is, ha a leghatékonyabb módon lettek kialakítva, ezért a környezeti terhek csak akkor csökkenthetők, ha a megújított szerkezeti elemek olyan mértékben csökkentik a környezeti terheket, hogy kompenzálják az új elemekből származókat. Mivel nincs olyan társadalmi elvárás, amely azt kívánná, hogy az együttes környezeti terhek mérséklődjenek, így a fejlesztéspolitikának sincs ilyen szempontja. Enélkül azonban hiábavaló környezeti elvárásokat megfogalmazni az egyes projektekkel szemben, hiszen az összes fejlesztésnek nincsenek megszabva a környezeti határai. Enélkül viszont a legjobb környezeti teljesítménnyel jellemezhető projektek is növelhetik az együttes környezeti terheket. Ahogy ez a valóságban meg is történik. A megújuló energiaforrásokkal működő létesítményeket vagy hozzáadjuk a meglévő kapacitásokhoz, vagy jobb esetben lecserélünk korszerűtlen, nem megújuló kapacitásokat megújulókra. Az első esetben növeljük az együttes környezeti terhet, hiszen a megújuló kapacitások még nem jelentik a környezeti terhek teljes felszámolását, míg a második esetben nyilvánvalóan mérsékeljük az együttes terheket. Amennyiben a fejlesztéspolitika tudatosan fenntarthatósági célokat tűzne ki, akkor csak ez utóbbi gyakorlatot követné a programozásban és a projekttámogatásban. Új utakat építünk, és lehetséges, hogy az új útszakasz építésénél megfontoltuk, hogy merre vezessük az utat, hogy ne sértsen természeti értékeket. Csakhogy az egész úthálózatnak együttesen jelentkezik a környezeti hatása, és lehet, hogy elkerüljük a közvetlen konfliktusokat, de a közvetettek számát növeljük. Minden egyes új kilométer tovább növeli az élőhelyek szegregációját, csökkenti a zöldfelületi funkciót, az ökoszisztéma-szolgáltatást, csökkenti az egyedszámokat, a biológiai sokféleséget, az ökológiai rendszerek megújuló képességét. Minden egyes méterrel csak növeljük azt a határt, amelyet már átléptünk!

6. Környezeti szempontból jelentős hatással járó fejlesztési tevékenységek Azok a tevékenységek, amelyek a környezet állapotában közvetlenül jelentős változásokat idéznek elő, jelentős környezeti hatásokat eredményeznek. Mivel a környezet védelme a jelentős környezeti hatások megelőzésével, elhárításával vagy kompenzálásával foglalkozik, ezért figyelme elenyésző mértékben fordul csak a nem közvetlen, jelentéktelen hatások felé. A már említett utas példában, egy új út építése

5

6

jelentős hatást vált ki, ha az egy védett élőhelyen, vagy ember által sűrűn lakott területen halad keresztül, ezért környezeti szempontból megfontolják, hogy azt arra vezessék-e. Ha ugyanez az útszakasz mezőgazdasági területeken vagy nem védett élőhelyeken halad át, nincs akadálya a megépítésének, mert nem áll fenn jelentős környezeti hatás. Ugyanakkor ennek az útszakasznak a környezeti terhelése, amely az élőhelyi izolációban, szennyezéskibocsátásokban, balesetekben, stb. nyilvánul meg, hozzáadódik a közlekedési hálózat együttes terheléshez, amely viszont már jelentős hatással bír a biológiai sokféleségre, az éghajlatváltozásra, stb. Amíg tehát a ma jellemző – a jelenre, a közvetlen hatásokra koncentráló - környezeti szabályozás megtűri a jelentéktelen terheléseket, addig a fenntartható fejlődés szemlélete a jövő generációk érdekeire fókuszál, és a ma jelentéktelennek tűnőt kivetíti a jövőre, összegzi annak várt hatásait. Egy fenntarthatósági és egy környezeti vizsgálat között ez egy lényeges szemléletbeli különbség! Természetesen a hatásbecslések tekintetében nemcsak negatív, hanem pozitív hatásokat is vizsgálunk, hiszen nyilván azokat a fejlesztési tevékenységeket kellene előtérbe helyezni, amelyek közvetlen és közvetett hatása egyaránt pozitív. Mivel a negatív környezeti hatások nem kerülhetők el, ezért azoknak csak a minimalizálásáról beszélhetünk. A fejlesztéspolitikában tehát ezért kellene túlsúlyban lenniük a pozitív környezeti eredményű projekteknek, hogy kompenzálják az elkerülhetetlen negatív hatásokat, és lehetőleg csökkentsék a korábban felhalmozott környezeti adósságainkat is. A fejlesztéspolitika egészének környezeti, pláne fenntarthatósági eredményességéről azonban nincsenek mutatóink. Ugyan a bevezetőben említett Öko ZRT által készített tanulmány az együttes hatásokat vizsgálta, de az is csak a jelentős hatással bíró konstrukciókra terjedt ki. Ennek oka, hogy a klasszikus szemléletben nehéz meghatározni egy-egy nem jelentős hatással járó tevékenység jövőre kifejtett környezeti hatását. Pl. az emberi erőforrások fejlesztésével kapcsolatos oktatási tevékenységeknél szempontként legfeljebb a helyszínek és események környezeti teljesítményét vizsgálják, de hogy az oktatás tartalma és szemlélete milyen ismereteket, azok alkalmazása milyen környezeti viszonyt hoz majd létre, arra senki sem kíváncsi. Pedig nyilvánvaló, hogy majd az ismeret és szemlélet szabja meg a fenntarthatósági viszonyt. A következőkben arra szeretnénk rávilágítani, hogy az egyes tevékenységek megítélése más és más lehet a jelentős környezeti hatással és fenntarthatatlan folyamatok generálásával járó tevékenységek esetében. Durva felosztásban a fejlesztéspolitika tevékenységeit környezeti szempontból két csoportra oszthatjuk. Olyan tevékenységek, amelyek a megromlott környezeti állapot javítására törekednek, és minden más fejlesztési tevékenység, amelyek valamilyen környezeti hatást generálnak. Logikailag a helyes felosztás alapja az lenne, hogy egy-egy tevékenység mire irányul. A környezeti hatások a hajtóerőkből származnak. A hajtóerők rendszerébe a társadalom által vallott domináns értékek, az erre épülő intézményrendszer és az általa meghatározott szerkezetek, tevékenységek tartoznak. Ez utóbbi szintet a termelés és fogyasztás szerkezetével és az ezt kiszolgáló fizikai struktúrákkal azonosíthatjuk. A tevékenységek meghatározzák, milyen terhelések érik a környezetet, ezért nevezzük őket hajtóerőknek. A terhelések a környezet állapotát befolyásolják, egy kritikus határon túl megváltoztatják, és állapotváltozást hoznak létre. Az állapotban bekövetkezett változás generálja a környezeti hatásokat, ezek pedig cselekvésre, válaszokra kényszerítik az embert. Amikor a válaszok a hajtóerőkre, vagyis az okokra irányulnak, akkor lehetőség nyílik a problémák megelőzésére. Ha a negatív hatásokat, mint okozatokat kívánjuk kezelni, akkor ezeket a negatívumokat csak az intézkedések fenntartásával, állandó energiabefektetéssel tudjuk megtenni. A környezetvédelem ugyan mindkettőt is jelentheti, azonban a gyakorlatban az okozatokat kezelő, ún. csővégi környezetvédelem van túlsúlyban.

7. A környezet utólagos védelméhez kapcsolódó fejlesztések Nyilvánvalónak tartjuk, hogy a környezet védelmére irányuló fejlesztések automatikusan pozitív hatással járnak a környezetünkre, hiszen azért hívjuk őket így. Először elméletileg, azután gyakorlatilag is vizsgáljuk meg ezt a kérdést. Miről beszélünk a környezet védelme kapcsán? A környezeti hatások végső hatásviselője az ember, vagyis a környezetet saját magunktól, saját magunkért védjük. Ez egy meglehetősen emberközpontú megközelítés, amit nem lehet kifogásolni. Viszont, ahhoz, hogy ez kellően emberközpontú legyen, előbb környezetközpontúnak kell lennie, mivel mind anyagi jólétünk, mind jól-létünk a környezet minőségétől függ. Vagyis magunkat csak a jó környezeti állapot biztosításával tudjuk életben tartani. A jelenlegi környezetvédelemben azonban kettős játékot űzünk, szubjektív környezetünket védjük az azon kívüli környezet kárára. A történet úgy kezdődött, hogy először elszennyeztük közvetlen környezetünket, azt a környezetet, ahol élünk (lakóhely), vagy termelünk (mezőgazdasági területek, iparterületek, bányák, infrastruktúrák). A közvetlen, kellemetlen következmények veszélyeztették életminőségünket – szennyezett levegő, víz, bűz, zaj, stb. - ezért rákényszerültünk ezen hatások elhárítására. Itt is működik az emberközpontúság, csakhogy a környezet-központúság sérül. A leromlott helyi környezeti állapot helyreállítása, vagy a kívánt állapot fenntartása állandó erőforrás-befektetést igényel, vagyis a helyi jó környezetminőség fenntartása érdekében külső forrásokat veszünk igénybe, védekezésünknek máshol fizetik meg a környezeti árát. A csalafintaság jobban megérthető az entrópia fogalmának segítségével. Az ember alacsony környezeti entrópiával, vagyis magas rendezettséggel bíró rendszerekkel „táplálkozik”. Miközben ezt teszi, növeli azok entrópiáját, vagyis rendezetlenné teszi őket. Így jön létre az elsődleges környezeti probléma, mert egy rendezetlen rendszertől az ember már nem várhatja el a megszokott támogatást (ökoszisztémaszolgáltatást), azt újra kell rendeznie. Az újrarendezéshez egy szélesebb környezeti rendszer rendezettségét, alacsony entrópiáját kell elvonnia, ezáltal az érintett környezet entrópiája is nő, rendezettsége pedig csökken. A lokális probléma ezzel globálissá tágul ki, a tovagyűrűző negatív környezeti hatások rendezéséhez egyre több és több rendezettséget kell feláldozni, egyre tágabb környezetben. Így vezettek el a lokális környezeti problémák a globális kiteljesülésig, amely már nem egy, hanem két problémát feltételez, hiszen a lokális problémákat nem oldottuk meg véglegesen, sőt mindennap újratermeljük azokat. Nap mint nap használjuk gépjárműveinket, nap mint nap kibocsátjuk a szennyező anyagokat, nap mint nap koptatjuk a használt infrastruktúráinkat, útjainkat, vezetékeinket, vasútjainkat, csatornáinkat, épületeinket. Nap mint nap újratermeljük a szennyvizet és más hulladékainkat, nap mint nap elégetjük fosszilis energiaforrásainkat anélkül, hogy újratermelődnének. Vagyis kiépítünk ugyan egy csatornahálózatot, szennyvíztisztítókat, hulladéklerakókat, elkerülő utakat és megannyi mást, ám ennek ellenére a probléma mindennap újratermelődik, és a „megoldás” is csak időleges, az elhasználódás után pedig meg kell újítani a kezeléshez szükséges struktúrákat, berendezéseket. Sőt mindezek működtetéséhez és fenntartásához folyamatosan környezetünk negentrópiáját, rendezettségét kell felhasználnunk. Ez a megoldás tehát nem megoldás, hanem a létező problémák kiterjesztése egy nagyobb dimenzióra! Rövidtávon sikernek könyveljük el ezeket a megoldásokat, hiszen közvetlen környezetünkben elhárítottuk a kellemetlenségeket, és ha tudjuk is, hogy átterheléseket hoztunk létre, akkor is ráhagyjuk ezt a gondot a jövő nemzedékekre. Nos, ezért nem fenntartható ez a megoldás!

7

8

Fontos azt is észrevenni, hogy ezekben az esetekben nem a környezetet, hanem magunkat védjük. Ha a környezetet védenénk, akkor nem hoznánk létre azokat a közvetlen terheléseket, amelyek kellemetlenséget okoznak számunkra. A szennyvizet, a hulladékokat, a légszennyező anyagokat mi termeljük, és nem valaki más vagy a környezetünk. A megoldás ezeknek a hajtóerőknek a megváltoztatása, és nem a terhelések és az általuk okozott hatások utólagos mérséklése. Eléggé visszatetsző, amikor különböző stratégiákban, tervekben és programokban az élhető környezet megteremtéséről és fenntartásáról beszélünk. A környezet ugyanis éltető, és az élhetőségét mi magunk tesszük tönkre. Fenntartani pedig semmiképpen nem tudjuk, hiszen mi vagyunk a környezet része, és egy rész képtelen az egész fenntartására. Helyesen az emberi tevékenység helyes mértékének és gyakorlatának megteremtésről kellene beszélnünk, vagyis a fenntartható életmódról. A fenntartható életmód biztosíthatja csak, hogy ne hozzunk létre olyan terheléseket, amelyek meghaladják környezetünk eltartó- és tűrőképességét. Utólagos környezetvédelemre akkor kényszerülünk, amikor olyan struktúrákat építettünk ki magunk körül, amelyeket nem tudunk, vagy nem is akarunk lecserélni. A „nem tudjuk” arra vonatkozik, hogy túl nagyok a kiépített struktúrák, hogy változtassunk rajtuk. Időben sem tudunk boldogulni, hiszen amíg kiépítjük az újat, párhuzamosan fenn kell tartani a régit is, a működőképesség megtartása érdekében. A „nem akarjuk” viszont arra vonatkozik, hogy a kiépített struktúrákhoz érdekek fűződnek, és ezek a vaskos érdekek sérthetetlenek. A szennyvízprobléma nem jött volna létre, ha nem használjuk az ivóvizet a WC öblítésére, ha nem építünk ki olyan struktúrákat, amelyek eleve ellehetetlenítik a hulladékok kezelését. Nagyságrenddel kisebb környezeti problémát jelentene a vasúti szállítás a közútinál, de még ennél is jelentősebb hatást érnénk el, ha nem mozgatnánk fölöslegesen olyan árukat, amelyek helyben is előállíthatók.

8. Környezetvédelmi projektek a programozási időszakban Az ember által létrehozott környezeti problémák elhárításának gyűjtőhelye a Környezet és Energia Operatív rogram, de ilyen logikát követő projekteket a regionális operatív programokban is találunk. A következőkben az egyes jellemző tevékenységeket vizsgáljuk fenntarthatósági szempontból.

8.1 Kommunális szennyvizek kezelése A szennyvíz kezelése a KEOP-ban az egészséges-tiszta települések prioritáshoz tartozik. A szennyvíztisztítás célkitűzése, hogy egy adott területen megszüntessük a talaj, s ezáltal a talajvíz szennyező anyagokkal történő terhelését. Ennek érdekében az adott területről elvezetjük a szennyvizet, összegyűjtjük, majd azt semlegesítve, „ártalmatlan” állapotba hozva, kibocsátjuk a környezetbe. A művelet haszna, hogy a kérdéses földrajzi helyen mentesítjük a talajt a szennyezéstől, azaz egy jelentősnek ítélt környezeti hatást szüntetünk meg. Ennek a kétségen kívül álló környezeti haszonnak azonban komoly környezeti ára van. A rendszer (csatornahálózat, szennyvíztisztító, szennyvíziszap-kezelő) telepítése, üzemeltetése, majd felszámolása környezeti terheket termel a szennyvíztisztítás teljes életciklusában. A létesítéshez ki kell ásni a csatorna árkát, le kell fektetni a csöveket, homokot kell aláágyazni, majd be kell temetni az árkot. A csöveket le kell gyártani, a gyártáshoz ki kell termelni az alapanyagot. A kitermelés egy távoli helyen, valahol a globális térben történik, majd az alapanyag szállítása után pl. egy

vegyi gyárban köt ki. Ott elkészül az alapanyag, majd a cső. Természetesen mind a kitermelés, mind a szállítás, mind a gyártás energiát, azaz erőforrásokat igényel. Meg kell építeni a szennyvíztisztítót is. Ez ugyancsak területet vesz igénybe, ahol megszűnik egy ökoszisztéma-szolgáltatás. Helyébe beton kerül, amihez kavics, cement, betonvas kell. Hatalmas anyag és energiamennyiséget épít be a létesítmény magába a működés idejére, úgy 30-35 évre. Minden egyes művelet, amikor hozzányúlunk a szükséges erőforrásokhoz, környezeti kibocsátással és terület-igénybevétellel fog járni. A létesítésnél felmerülő környezeti terheket szét kell osztanunk a működés idejére. Ezek a terhek így csekélyebbek lesznek azoknál, amelyeket a folyamatos működésnél könyvelhetünk el. A csatornahálózat és a szennyvíztelep egészének működtetése folyamatos anyagés energiaigénnyel lép fel. A szivattyúk üzemeltetése, a telep energiaellátása, az anyagok mozgatása, a járulékos anyagok bevitele, a végtermékek elhelyezése, stb. mind-mind a környezet terhelésével párosul. A hálózat folyamatos üzemelésének biztosítása felújításokat, majd teljes megújítást igényel, amelyek során építési hulladékok maradnak hátra. Könnyen belátható, hogy a teljes életciklus meglehetősen nagy ökológiai lábnyommal terhelt, ám mivel szinte megszámlálhatatlan és jelentéktelen környezeti terhelések keletkeznek, ráadásul nem is föltétlenül ott, ahol a megvalósulás történik, ezért ezek a terhek számunkra virtuálisak. Pedig nagyon is valóságosak, és minden más ilyen jellegű aprósággal összeadódva a túlhasznált környezet képét rakják össze e puzzle darabkái. A teljes életciklus-elemzés eredményét össze kellene vetnünk ezek után a létrejövő haszonnal, és megmérni, hogy megérte-e a befektetés környezeti szempontból. Ilyen mérlegelést azonban nehezen tudnánk elvégezni, hiszen a talaj és talajvíz mentesítésének eredménye nehezen lenne összevethető azzal, hogy ennek érdekében mennyi fosszilis erőforrást áldozunk fel, eközben mennyi szennyező anyagot bocsátunk ki a környezet egész rendszerébe: vízbe, talajba, levegőbe. Ez az intézkedés jól kirajzolja a jelenlegi rövid távú szemléletet, a közvetlen bajt közvetettre váltjuk át, a helyről a térre terhelünk át, és a jelent kedvezményezzük a jövő kárára. Lehet, hogy a jelenlegi környezetvédelem szemléletében ez környezetvédelem, de a fenntarthatóságnak nem felel meg. A helyzet azonban ennél sokkal összetettebb, és érdemes rendszerszemléletben megvizsgálni! A szennyvíz a vízhasználatunk terméke, vagyis mi keletkeztetjük. Ezért minőségét is mi határozhatjuk meg. Ha a háztartásunkban, intézményeinkben, és máshol, ahol vizet használunk, gondoskodunk arról, hogy ne terheljük a vizet egészségünket és környezetünket terhelő anyagokkal, akkor a szennyvíz keletkezése egyszerűsödik. Ez különösen igaz a fekáliás szennyvízre, hiszen a szennyvíztisztítás célterülete elsősorban a szerves anyagok lebontása egyszerű elemekké. Vagyis a fő probléma azáltal jön létre, hogy a tiszta ivóvízzel lehúzzuk a WC-t, azon egyszerű oknál fogva, hogy az ürülékünket elszállítsuk valamilyen befogadó állomáshoz. Nem mellesleg a KEOP következő prioritása az ivóvíztisztítás feladatára költ el milliárdokat, miközben ezt ebben a prioritásban elszennyezhetjük, hogy majd megtisztíthassuk. A vízhasználat és szennyvízkezelés jelenlegi módja veszélyezteti a lokális vízháztartást. Az ivóvíz-ellátás érdekében kitermelünk vízbázisokat, majd elszállítjuk a vizet a felhasználókhoz, azt összegyűjtjük és elszállítjuk a szennyvíztisztítóba, majd onnan valamilyen befogadóba juttatjuk, rendszerint felszíni vízfolyásba. A befogadókba ürített tisztított szennyvíz ezután előbb-utóbb elhagyja az országot. A vízkivétel helyére tehát nem jut vissza az onnan kivett víz, és ezáltal nem járja be a természet által kijelölt útját. Ezáltal sérül a vízháztartás. Előfordul az is, hogy a talajvízben a szennyezőanyag-koncentráció azért fokozódik, mert nincs vízutánpótlás. Hasonlóan a szerves anyagok sem kerülnek vissza a kivétel helyére. A valahol megtermelt élelmiszeralapanyagokat begyűjtjük, feldolgozzuk, elfogyasztjuk, és az ürülék a csatornahálózaton keresztül a szennyvíztisztítóba kerül, ahol megtörténik a szerves anyagok elbontása mikroorganizmusok segítségével.

9

10

Csakhogy ezek az anyagok hiányoznak onnan, ahonnan kivettük őket, és hiányukat mesterségesen kell pótolnunk, ráadásul környezetterhelő módon és formában. A szennyvíztisztítás mikroorganizmusokat hív segítségül a szerves anyag lebontásához, a nitrogén tartalmú karbamid az ammonifikációban ammóniává alakul, majd a nitrifikációban nitritté és nitráttá, végül pedig a denitrifikációban dinitrogén-oxid és nitrogén távozik a levegőbe. A folyamatot metán- és széndioxid-képződés is kíséri, amelyek üvegházhatású gázok a dinitrogén-oxiddal egyetemben. A szennyvíztisztítás során a tiszta ivóvizet, amelyet összekevertünk az ürülékünkkel, próbáljuk megtisztítani, és olyan állapotba hozni, hogy az bebocsátható legyen valamelyik befogadóba. A „tisztított” szennyvizek biológiailag bontható szerves-anyagot, és kisebb mennyiségben előforduló egyéb anyagokat (nehezen bontható szerves vegyületeket, sókat, fémeket, esetenként toxikus vagy hormonháztartást befolyásoló anyagokat) is tartalmaznak. A gyakorlatban ez csak akkor nem jelent terhelést a felszíni vizekre, ha azok elég nagy vízhozamúak, és felhígítják a bebocsátott szennyvizet. Kis vízfolyások esetében azonban nehéz teljesíteni a megengedett határértékeket, a jó ökológiai állapot biztosítását. Elegendő hígító víz nélkül ezek a bebocsátások terhelik a környezetet, vagyis a felszín alatti vizek szennyezésének megszüntetése részben átterhel a felszíni befogadókra. A „tisztítás” során az elválasztott víz mellett hátramarad a szennyvíziszap, amely újabb elfoglaltságot jelent, és megfelelő kezelése ugyancsak kihívás. A keletkezett szennyvíziszap elhelyezése vagy a talajt, vagy a levegőt, vagy a vizet fogja megterhelni, mert akármilyen „ártalmatlanítást” is választunk, nem tehetünk mást, mint körbejáratjuk a problémát az interaktív környezeti rendszerben. Az elégetett szennyvíziszap égéstermékei a talajba és a levegőbe kerülnek, onnan a vízbe és talajba, majd újra a levegőbe. A szennyvíziszap komposztálása ugyan lehetséges, de a komposzt felhasználása már korlátozott, a benne található szennyezők miatt nem lehetséges az élelmiszer-termelésbe való visszaforgatása. A szennyvíziszap besajtolása a termőterületek talajába talajszerkezeti problémákkal jár, és területileg korlátozott a kihelyezhetőség. A környezeti terhek vonatkozásában azt is meg kell fontolnunk, hogy a szennyvíziszap mozgatása, kiszállítása, szétterítése, de az elégetése is járulékos energiát feltételez. A szennyvíziszapból történő biogáz-termelés a megfelelő méretek esetében javíthat a helyzeten. Az emberek legtöbbjében, így a döntéshozókban is, az a kép él, hogy a szennyvíztisztítás minden környezeti problémát megold. A fentiek alapján inkább úgy látszik, hogy több környezeti problémát hoz létre, mint amennyit megold.

8.2 Komplex vízvédelem Érzékeny vízvédelmi területekre vonatkozó komplex, vízvédelmi, vízminőség-javító, szennyezéscsökkentő, vízgyűjtő szemléletű beruházások tartoznak ebbe a konstrukcióba. Ebbe a körbe került a klímaváltozás negatív hatásai által leginkább érintett, és az ország egyik leginkább vízhiányos területe, a Duna-Tisza közi Homokhátság, két reprezentatív mintaterületen megvalósítandó mintaprojekt révén. A komplexitás feltételei, hogy egyszerre teljesüljenek a társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek. Ez az operatív program szintjén megjelenő elvárás azonban kevésbé teljesül a gyakorlatban, a környezeti érdekek háttérbe szorulnak a gazdaságiakkal szemben. Az itt található projektek mindegyikét egy vagy több, a természetes rendszerekbe történő korábbi emberi beavatkozás hozta létre, amelynek következményeként a talaj vízháztartásának megváltozása, pl. vízszintsüllyedés vagy mederfeltöltődés, feliszapolódás, vízminőség romlás következett be. Az elvégzett beavatkozások egyike sem tekinthető végleges eredményűnek, a megkívánt állapotok állandó fenntartási

munkákat követelnek, és kijelölik az újabb beavatkozások szükségességét is. A mederből kitermelt hordalék, iszap újrakeletkezik egy idő után, a fokozott szervesanyag-terhelés ugyanúgy előáll, ahogy korábban is, hiszen a vízgyűjtőn nem történik meg az okok kezelése, holott a komplexitást éppen ez jelenthetné. A fejlesztések nem elég komplexek ahhoz, hogy a probléma ne termelődjön újra, a beavatkozások ezért nagy többségben csővégiek. A fejlesztések kétségtelen haszna a vizes élőhelyek rekonstrukciója, csakhogy a legtöbb esetben ezek vízellátása mesterséges vízkormányzással történik. Ezen esetekben megkívánt állapotok rögzítéséről van szó, amelyekben a természetes szukcesszió nem kívánatos, az állapotban való tartás állandó energia befektetést igényel a természetes folyamatok visszatartása érdekében. Az elért környezeti eredmények (a vizes élőhelyek állapota javul a természetesség irányába, kedvezőbb talajvíz-viszonyok, kedvező tájképi és mikroklimatikus hatások, javuló ökoszisztéma-szolgáltatások) kialakítása és fenntartása környezeti erőforrásokat igényel, és feladatokat hárít a jövőre.

8.3 Térségi vízrendezés, belvízelvezetés A regionális operatív programok közé tartozó komplex vízvédelmi projektek között belvízzel és csapadékvízzel való gazdálkodás fejlesztése, a létesítmények megközelítéséhez, védelméhez és használatbavételéhez szükséges és indokolt beruházások, szennyező források kizárása, kis vízfolyások vízkárelhárításhoz kötődő fejlesztései, meder és mellékág, valamint holtág rehabilitációs tevékenységek, vízvisszavezetés és vízpótlás infrastruktúrájának felújítása, építése, vízkár-elhárítási tározó és záportározó építése, rekonstrukciója kaptak helyt. Ez az intézkedéscsomag annak a problémának a megoldására irányul, hogy a víz nem akkor és ott van, ahol mi szeretnénk. Ennek két oka van. Az egyik természetföldrajzi adottság, a másik, hogy beavatkoztunk a lefolyási viszonyokba. A belvíz sok esetben mellékterméke az árvízi védvonalak kialakításának, hiszen a gát nemcsak a víz kifolyását, de befolyását is meggátolja, azt azon át kell emelni, ha a folyóba kívánjuk juttatni. Az ember környezetátalakító tevékenységének lényege, hogy nem a meglévő ökológiai adottságokhoz alkalmazkodott, hanem azokat alakította át saját igényére. Belátható, ha a természetföldrajzi körülmények ellenére kívánunk valamit állapotban tartani, akkor abba állandóan energiát kell befektetnünk. Vagyis a fenti feladatok csak időlegesen oldhatók meg, és újrakeletkeznek. Nyilvánvaló, hogy a feladatunk az adottságokhoz való alkalmazkodás legjobb módjának megtalálása lenne. Ez egy nézetbeli különbség a jelenlegi fejlesztéspolitika gyakorlatával szemben. Egy alkalmazkodó stratégiában a címben nem a belvízelvezetés, hanem a belvízgazdálkodás szerepelne. Annál is inkább, mivel a víz fontos ökológiai limitáló tényező, és ezért előnyösebb vízzel rendelkezni, mint nem rendelkezni. Arról nem beszélve, hogy a bő vízellátottságú területeknek a legmagasabb az ökoszisztéma-szolgáltatása, következésképpen a legnagyobb produkcióra is ezek adnak lehetőséget. Elég perverz, hogy energiát fektetünk a jó eltávolításába, miközben egy másik időpillanatban ugyanazon a területen a jóra fogunk áhítozni. A rendszerszemlélet hiányát mutatja a kérdés térségi beágyazódása is. A belvíz elvezetése kényes kérdés, mert máshol fog jelentkezni, vagyis mind a bel-, mind a külterületen össze kell hangolni az intézkedéseket és a kiépítendő struktúrákat. Mivel ez más érdeket sért, gyakori konfliktusokhoz vezet. Már maga a pályázati kiírás is ellehetetlenítette az egyeztetést, azáltal, hogy csak a belterületi kiépítést támogatta.

11

12

8.4 Rekultiváció és kármentesítés A fejlesztések térségi, illetve regionális szinten teszik lehetővé a bezárt, illetve felhagyott települési hulladéklerakók rekultivációját, felszámolását. A konstrukcióban az érintett területek rekultivációra történő előkészítése (növényzet irtása, tereprendezés, bontási munkák), végleges lezárás rétegrendjeinek kialakítása, hulladéklerakó felszámolása és ennek speciális műveletei (hulladék felszedése, rostálása, elszállítása és deponálása), vízrendezési munkák (árkok, csatornák kialakítása), füvesítés, növénytelepítés, terület elkerítése, utógondozáshoz szükséges eszközök telepítése (pl. monitoringrendszer kiépítése) voltak a fő tevékenységek. A kármentesítési konstrukció keretében a szennyezett állami, illetve önkormányzati területek valamint a települési hulladéklerakók területének kármentesítése valósult meg. A rekultivációs tevékenységek leginkább a talaj és a felszín alatti vizek tehermentesítésére, a szennyezések továbbterjedésének meggátolására, a tájra jellemző élőhelyek újbóli megjelenítésére irányulnak. A kármentesítési tevékenységek a talajra, vizekre, levegőre, éghajlatra és társadalomra is pozitív hatással vannak, mivel megszüntetik a terheléseket és szennyezéseket, illetve megakadályozzák azok továbbterjedését. A beavatkozások a legtöbb esetben elkerülhetetlenek, és a fennálló állapothoz képest pozitív állapotokat eredményeznek. Ugyanakkor ezekben az esetekben láttatni kellene a döntéshozókkal és érintettekkel, hogy itt a jelenben játszódik le a várható jövő, vagyis egy korábbi nemzedék a nagyobb haszon reményében terheket hagyott a következő nemzedékekre, akiknek ezzel meg kell birkózni. Érdemes ezzel összefüggésben emlékeztetni a szennyvízkezelés életciklus-szemléletére, hiszen mind a rekultivációs, mind a kármentesítési projektek esetében megtalálhatók a valamikori szennyvíztelepek.

8.5 Hulladékgazdálkodás A települési szilárdhulladék-gazdálkodási rendszerek fejlesztése a térségi, illetve regionális hulladékgazdálkodási rendszerek komplex kiépítésére irányult. A projektek fő elemei a hulladéklerakói kapacitások kialakítása (régi lerakók bővítésével vagy új lerakók kialakításával), hulladékkezelő telepek létesítése (komposztáló, mechanikai-biológiai kezelő), válogatóművek építése, hulladékkezeléshez, válogatáshoz szükséges gépek beszerzése (rosták, szeparátorok, homlokrakodók stb.), valamint a szelektív hulladékgyűjtés eszközeinek beszerzése és telepítése (járművek, célgépek, felépítmények, gyűjtőedényzetek). A konstrukció egy másik eleme ezen rendszerek továbbfejlesztése annak érdekében, hogy azok megfeleljenek a jogszabályi kötelezettségeknek, teljesítsék az EU-s irányelvek előírásait. Ebben az esetben is egy folyamatosan újratermelődő probléma számára készítünk el a jelenleginél jobb megoldást, amely még nem jelenti azt, hogy a problémát megoldottuk volna. A lerakásra kerülő hulladék kikerül az anyagáramlás rendszeréből, vagyis erőforrásokat vonunk ki a természeti-társadalmi körforgásból. A környezeti átterhelések itt is nyilvánvalók, a regionális rendszerek növelik a szállítási távolságokat. Mi értelme van központilag komposztálni, ha helyben is lehet, ha a szállítással energiát veszítünk? A rendszerek kiépítése konzerválja a „hulladékgazdálkodás” rossz gyakorlatát, hiszen ha van korszerű lerakó, akkor használjuk is ki. Ez olyan érdekeket teremt, amelyek ellentétben állnak a hulladékok termelésének valódi minimalizálásával.

8.6 Épületek utólagos szigetelése A környezeti problémák átváltásának példája az épületek utólagos szigetelése. Ugyan szigetelőanyagként a kőzetgyapot és a polisztirén is ajánlkozik, mivel az előző drágább, ezért a pályázati formában megvalósuló házcsomagolásoknál csak az utóbbi jöhet szóba. A habanyag égését egy brómtartalmú szerves vegyület, a HBCD (Hexabromocyclododecane) hivatott csillapítani. Ennek a vegyületnek a mérgező tulajdonságára és környezeti ártalmára csak az utóbbi időkben derült fény. Az bizonyos, hogy a HBCD-t kimutatták madár, emlős, hal, talaj és üledék mintáiból. A HBCD-k zsírban oldódnak, felgyülemlenek az élőlényekben, a táplálkozási láncban. Nagyon lassan bomlanak csak le a környezetben, és nagy távolságokra eljutnak. HBCD-ket még az Arktiszon is találtak. Az 1980-as évek óta használják a HBCD-ket égésgátlóként. Évente körülbelül 20 000 tonnát gyártottak belőlük, a legtöbbet polisztirénpanelként, amit épületek szigetelésére használtak. Az extrudált vagy expandált panelek köbmétere egy kilogramm HBCD-t tartalmaz. Ez a köznyelvben hungarocellként ismert anyag jelentős mennyiségben került be az épületekbe a szigetelés során. . A HBCD egészségi hatásaiként az immunrendszer, szaporító szervek, endrokrin rendszer károsítását említi a szakirodalom, illetve leírják idegméregként való hatását is. Az Environmental Health Perspective 2012 szeptemberi számában egy cikket közöl a HBCD sztereoizomerjeinek ételekben való előfordulásáról. A mintákat dallasi szupermarketekben vették élelmiszerekből 2009-ben és 2010-ben. A 36 vizsgált minta 42%-ból tudták kimutatni a HBCD-t. Az Európai Kémiai Ügynökség már 2008-ban felvette ezt az anyagot, mint hosszan lebomló, élőlényekben akkumulációra hajlamos és mérgező (Persistent Bioaccumulative and Toxic) vegyületet a nyilvántartásába, az ún. REACH direktíva keretében, az Európai Környezeti Ügynökség pedig 2010 óta szerepelteti „gyanús” (Chemicals of Concern) anyagként. Mivel kiderült, hogy ez a vegyület kielégíti a POP fogalmát, így a kémiai anyagokról rendezett ENSZ-konferencián 160 ország döntött úgy május végén, hogy világszerte betiltja ezeknek a vegyületeknek a használatát. A határozatot hivatalosan 2013. május 9-én hozták meg, és egy év átmeneti idő után hatályba lép. „Megint nézhetünk valami jobb alternatíva után” – mondja Norbert Heeb, az Empa kutatója. „És a sok épület, amit polisztirénnel szigeteltünk, majd a jövőben terhes örökséggé válik, magas ártalmatlanítási költséggel.”

8.7 A biomassza energetikai felhasználása Ma általános meggyőződés, hogy a biomassza felhasználása környezeti szempontból kívánatos, mivel fosszilis tüzelőanyagokat vált ki, ezzel csökkenti a széndioxid-kibocsátást. Szintén pozitív a megítélése annak, hogy kevés kivételtől eltekintve (tűzifa), hulladékok kerülnek felhasználásra. A közvetlen környezeti hatásokat valóban nem lehet jelentősnek tekinteni, a közvetetteket sokkal inkább. Másrészt egy-egy kisléptékű projekt, amely néhány gigajoule biomassza-energiát testesít meg, nem igazán érdemel figyelmet. Sőt, ha az egész intézkedés primer biomassza-energia vonzatát nézzük, még az is jelentéktelennek tűnik. Csakhogy az ilyen támogatások adnak kedvet és bátorítják a többi projektgazdát is, akiket nem annyira a vélt környezeti hasznok, hanem a támogatás és az olcsóbb üzemeltetés lelkesítenek. A jelentős hatás majd akkor jelentkezik, amikor már mindenki ehhez a kézzelfogható, helyi energiaforráshoz nyúl, és a jelentéktelen hatások az életet hordozó szerves anyag degradációjához vezetnek. Ez a probléma a programozási dokumentumok környezeti vizsgálatának hiányosságára utal vissza. Itt nyilván szinergiáról van szó, amelyben a már meglévő tevékenységek környezeti hatásai összeadódnak a tervezett tevékenységek környezeti hatásaival. Vagyis itt nem az egyes projektek környezeti hatásait,

13

14

hanem az összes ilyen tevékenység környezeti hatását együttesen kellene vizsgálni. Tipikusan azzal az esettel állunk szemben, amikor a tevékenységek egyenként jók, összességében pedig környezeti problémákhoz vezetnek. A biomasszából nyert energia környezetbarát voltának látszata onnan származik, hogy nem fosszilis, hanem megújuló energiát használunk fel. Ugyanakkor a mezőgazdasági rendszerekbe bevitt inputok (energia, kemikália, műtrágya) fosszilis energiahordozókból származnak. Amennyiben az inputok teljes ökológiai lábnyomát tekintjük, úgy kiderül, hogy a fosszilis energia segítségével megtermelt biomassza nem jelent energianyereséget, hiszen a sokféle negatív hatást is energia-befektetéssel kell kompenzálnunk. A probléma helyes megoldása, ha az elhalt biomasszát komposztként a talajba juttatjuk, megelőzve a talaj szerkezetének, a biomassza mennyiségének és diverzitásának romlását. Ha jól meggondoljuk, akkor ez is energetikai célú felhasználás, mert kiváltja a nagymértékű közvetlen és közvetett fosszilis energia-inputot. A legfontosabb szempont azonban, hogy a biomassza korlátozottan képes csak megújulásra, és maga a biomassza elégetése korlátozza a megújulás képességét. A biomassza ugyanis az élet tápláléka. Nem környezetvédelmi célú fejlesztési tevékenységek azok, amelyek környezeti hatásokat generálnak. Minden emberi cselekedet közvetve vagy közvetlenül hat a környezetre. Cselekedeteinknek a fennálló értékrend, intézményrendszer és struktúrák adnak kereteket (lásd hajtóerők), vagyis ezek rendszere megszabja a környezet állapotát is. A fenntarthatósági célokat megvalósítani vágyó fejlesztéspolitikának éppen ezért nem lehet más feladata, mint lecserélni azokat a struktúrákat, intézményeket és értékeket, amelyek egy erősen pusztuló környezetet hagynak hátra utódainknak. Ezzel párhuzamosan pedig meg kell erősíteni azokat a szerkezeteket és intézményeket, amelyek pozitívan befolyásolják a környezet állapotát. Amennyiben a fejlesztéspolitika olyan struktúrákat „fejleszt”, helyesebben szólva anyagi támogatás révén növel, amelyek fenntarthatatlansági gondokat okoznak, akkor az nem nevezhető fejlesztésnek. A fejlesztéspolitika feladata tehát a rossz környezeti és társadalmi teljesítményt nyújtó intézmények és szerkezetek lecserélése. A közvetlenül nem környezetvédelmi célú fejlesztések jó környezeti teljesítményét a környezeti szempontok integrációja biztosíthatja a fejlesztéspolitikában. A környezeti szempontok integrációja nagyon helyes európai elv, amely érvényesítése esetén biztosíthatja, hogy a fejlesztések ne hozzanak létre környezeti problémákat. Ez könnyen belátható, hiszen minden létező környezeti probléma valamilyen korábbi fejlesztés eredménye. Ha ez nem lett volna így, akkor most nem kellene utólagos környezetvédelmi intézkedéseket hozni. A fenntartható erőforrás-használat és életmód olyan horizontális szempontok, amelyeket minden operatív programban és a hozzájuk tartozó projektekben is meg kellene jeleníteni. Ezzel szemben a fenntartható erőforrás-használat és a fenntartható életmód kimondott formában a KEOP-ban (Magyarország), vagy Környezetvédelmi Operatív Programban (Szlovákia) kap helyt. Ám a két cél az utólagos környezetvédelem ráfordításaival szemben aránytalanul háttérbe szorul a ráfordítások tekintetében. A fenntartható életmód és fogyasztás a KEOP-támogatások mindössze 1,58%-át tette ki. Amennyiben a megújuló energiaforrások bevonását és a hatékony energiafelhasználást azonosítjuk a fenntartható erőforrás-használattal, akkor erre a források 8,29%-a jutott. Ezek az arányok világosan megmutatják annak az érvelésnek a jogosságát, amely szerint a problémák fenntartása hozzájárul a növekedéshez.

9. A környezeti szempontok érvényesülése a projektekben A „Hálózat a fenntarthatóságért” szlovák-magyar közös projekt, amely a fenntarthatósági szempontok jobb érvényesítését kívánja előmozdítani, összesen 35 projektet vizsgált meg közelebbről. A vizsgálati módszert egy kérdőív összeállítása és lekérdezése jelentette. A kérdőívet a fenntarthatósági szempontok alapján állítottuk össze, amely egyaránt kíváncsi volt a projektek környezeti, társadalmi teljesítményére, illetve ezzel összefüggésben a helyi gazdaságra kifejtett hatásokra is. A kérdőív vizsgálta a projektigazgatás környezeti megfelelőségét is. A kérdőív kérdései nagy mértékben megegyeztek az ajánlott fenntarthatósági útmutatók szempontjaival, így a feltett kérdések megválaszolásának lett volna alapja, ha a szempontokat a kedvezményezettek komolyan veszik. A következőkben egyetlen általunk negatívnak ítélt projektet sem fogunk név szerint említeni, mert ennek a tanulmánynak nem az a célja, hogy valakiket elmarasztaljon, hanem hogy a jelenlegi gyakorlaton javítani lehessen a tapasztaltak alapján. A lekérdezésekkel kapcsolatos általános tapasztalat, hogy nehéz korrekt és igazolható információkat szerezni. Ennek több oka is van. Az első kétely az átláthatóság biztosításával kapcsolatban merül fel, vajon miért vonakodnak információt szolgáltatni a kedvezményezettek. A második, hogy vajon ezeket az információkat miért kell tőlük kérni, miért nincs minden projektnek egy olyan nyilvános adatlapja, amelyhez mindenki hozzáférhet, és amelyből információkat szerezhet a fejlesztéspolitika egészére nézve. A korrekt információk hiányának döntő oka azonban az, hogy nagyon gyenge lábakon áll a monitoring, a jó és mérhető indikátorok kijelölése és követése. Ez ugyan nem túl egyszerű feladat, hiszen egyrészt szakértelmet kíván, amelyre nincsenek kapacitások a kedvezményezettek legtöbbjénél, másrészt minden egyes projektnek van olyan sajátossága, amely szerint az indikátorok és követés módszere változik. A gyakorlat azt mutatja, hogy nehezen találják meg, hogy egy-egy projekttevékenységnek mi a releváns környezeti, társadalmi vonatkozása. Ez utóbbi oka sokkal inkább szemléleti, amely már a tervezés szintjén is megmutatkozik. A megfelelő információk hiánya visszavezethető a fenntarthatósági szempontok gyenge elvárására is. Az integráció ugyan egy hangoztatott és helyes közösségi elv, a mindennapi gyakorlat sürgetésében mégis hátrányt szenved. Nagyon sok kedvezményezett panaszkodik arra, hogy a projekt tervezésére, engedélyezésére, kivitelezésére rendelkezésre álló idő nagyon szűk, a finanszírozás módja, a kifizetések elhúzódása pedig a legtöbbször akadályozza az eredetileg ütemezett teljesítést. A sürgetést csak tovább erősíti, hogy politikai elvárás a jó abszorpciós képesség – „ne ragadjanak be az EU-s pénzek” – amely elvárással szemben háttérbe szorul a fenntarthatósági szempontok alapos megfontolása, pl. valós és érdemi alternatíva keresése. A vizsgált projektek szlovák oldalon a Környezetvédelmi, Vidékfejlesztési és Regionális Operatív Programokhoz, magyar oldalon a KEOP-hoz és három regionális operatív programhoz tartoznak, valamint közös metszet a HUSK néhány projektjének áttekintése. A kiválasztott operatív programok nagyon széles tevékenységi kört ölelnek fel, legalább fele arányban gazdaságfejlesztésre, és nem a környezet védelmére irányuló tevékenységek. A környezetvédelemre irányuló projektek fenntarthatósági értékelését a fentiekben már megtettük. Itt szükséges még megemlíteni azt, hogy a kérdőívek kiértékelése során nagyon jól látszik, hogy hiányzik a rendszerszemlélet az egyes környezetvédelmi tevékenységek megítélésénél. Elvileg a környezetvédelmi projektek kedvezményezettjei legtöbbször olyanok, akiknek maguknak is köze van a környezeti irányításhoz (pl. igazgatóságok), vagy már régen gyakorolják a környezetgazdálkodási

15

16

tevékenységeket (hulladékgazdálkodás, szennyvíztisztítás). Az értékelés során igazolódott, hogy fel sem vetődnek a tágabb – fenntarthatósági – összefüggések, a külső környezetre, a jövőre áthárított nem jelentős, de összegződő környezeti terhek nem képezik megfontolás tárgyát. Mint már említettük, itt szemléleti hiányosságok vannak, és az is jól látszik, hogy a környezetvédelem szemléletének és gyakorlatának általános megújulására van szükség. Ez azonban nem azoknak a szintjén fog megtörténni, akik a mindennapi gyakorlatot űzik, hiszen ismereteik és megszokásaik, sőt érdekeik is a jelenlegi mód folytatását determinálják. A fejlesztéspolitikának ezen a téren komoly feladatai vannak. A vizsgált tevékenységek mindegyikénél tetten érhetők az átterhelések. Egy központosított regionális hulladéklerakó olyan magas kapacitásokat épített ki, hogy a beszállítói távolságok környezeti szempontból indokolhatatlan mértékűre növekedtek. Egy másik projekt a biomassza elégetését tekinti a keletkezett hulladékok csökkentésének, és általánosan pozitív megítélés alá esik a biomassza energetikai használatának bármely formája. Más projektnél is találkozunk azzal a felfogással, hogy csökken a hulladék mennyisége, ha azt elégetjük. Nyilvánvaló azonban, hogy ettől nem a keletkezés mértéke csökken, csupán a keletkezett anyag mennyisége. A projektek értékeléséből kitűnik az életciklus-szemlélet hiánya. A fejlesztők legtöbbször nem gondolják meg, hogy mennyi anyagot és energiát, vagyis mennyi környezeti erőforrást építenek be, és annak a fenntartási időszakban milyen környezeti következménye lesz. Önmagában elfogadható, ha egy-egy építési tevékenység során erőforrásokat áldozunk fel, hiszen mást nem is tehetünk. De hogy ezt indokoltan, a cél érdekében tesszük-e, vagy csak azért, hogy növeljük a költségeket, ez már nagyon nem mindegy. Az egyik komplex vízrendezési projektben egy olyan kis vízfolyás mederszabályozása történt meg, amely még sohasem okozott árvizet. A mederrendezéshez jelentős mennyiségű terméskövet, előre gyártott betonelemet használtak fel, amelynek nyilván jelentős környezeti terhe van. Nyilvánvaló, hogy indokolt esetben, amikor nagyobb értéket tudunk menteni, mint amennyi a feláldozott erőforrás, akkor az erőforrásokat egy magasabb cél érdekében fel kell áldozni. Ellenkező esetben ilyen tevékenységeket nem lenne szabad közpénzen támogatni. Különösen szembetűnő a feláldozott és keletkezett értékek aránya a zöldfelület-rendezési tevékenységeknél. Nem kételkedve abban, hogy a városi zöldfelületek fejlesztése rendkívül fontos feladat, mégis fel kell tenni a kérdést, hogy mit jelent ezen felületek fejlesztése? Fenntarthatósági szempontból nyilvánvaló, hogy az ökoszisztéma-szolgáltatások javításáról van szó. Ezt szolgálja, ha egy betonnal lefedett teret, patakot legalább részben kibontanak, és a beton helyett zöldfelületet létesítenek. Ökológiai szempontból önfenntartó zöldfelület lenne kívánatos, a környezeti terhek csökkentése érdekében pedig kerülni kellene a betonból készült térszerkezeti elemeket. A gyakorlat azonban nem követi a környezeti racionalitást, noha a cél a zöldfelület fejlesztése volt. Alapos a gyanú, hogy túl alacsony lenne a projekt költsége, ha a betonhoz képest olcsó zöldfelületet létesítenénk. Ezért a legtöbb megvalósult projektben először kibontásra kerül a földfelszín, majd arra más elrendezésben betonfalak, kőburkolatok, stb. kerülnek. Sokszor az eredeti növényzetet is újra cserélik, mondván, a régi akadályozta volna a terv kivitelezését. Az önfenntartó zöldfelület kiépítése azonban kívánatos lenne a költségkímélés szempontjából, hiszen a fenntartási munkák díjai már nincsenek benne a projektben. Az erősebb érdek azonban rendre győz. További szemléleti problémák is felmerülnek. Kétségtelen, hogy egy zöld gyep ökológiai funkciója jobb egy betonnal burkolt felületnél. Ha már pénzeket költünk a fejlesztésre, és megtehetnénk, akkor miért nem a legjobb ökológiai szolgáltatást nyújtó önfenntartó növénytársulást hozzuk létre az adott területen? Az egyik projektben pl. környezeti eredménynek értékelik, hogy egy gyomos területet gyepesítettek. A közfelfogásban egy másodlagos sztyepp, egy patakparti magas-kórós már gyomnak minősül, és ennek rendezett állapota, ha gyepet létesítünk a helyén. A gyepet ezután rendszeresen karban kell tartani,

energiát igényel, kibocsátást jelent, és egy lényegesen alacsonyabb diverzitású és ökoszisztéma-szolgáltatást nyújtó terület az előző állapothoz képest. Szintén pusztán szemléleti kérdés az, hogy egy-egy zöldfelület rehabilitációjánál honos vagy tájidegen fajokat használunk-e fel. A legtöbb projekt mellőzi ezt a fontos ökológiai követelményt, pedig ez nem pénz kérdése. Vagy mégis? Drágább az exota, nem honos faj. Szintén elfogadható, ha nagy mennyiségű anyagot és energiát építünk be egy létesítménybe, ha annak tartóssága igazolja ezt, vagyis annak egyszeri terhe szétosztható hosszú távra. Az viszont már érthetetlen, ha ezt rövid időre tesszük meg. Az egyik városrehabilitációs programban egy díszkővel ellátott, nem is jelentéktelen hosszúságú útszakaszt egy másik programozási időszakban újra cseréltek ki, a burkolat nem élte meg a tíz évet sem. Nem szabad elfeledni, ha valamibe sok anyagot és energiát fektetünk, akkor ott az anyag és munka minőségének is a tartósságot kell szolgálnia, ellenkező esetben – mint itt is – fölöslegesen áldoztuk fel környezeti erőforrásainkat. Nagyon sok olyan projekt van, amelynek a környezeti teljesítménye javítható lett volna anélkül, hogy több vagy sokkal több anyagi forrást kellett volna rá áldozni. Ezek elmaradt lehetőségek, amikor is a környezeti szempontokat nem integrálják kellő módon a projektekbe. A magyarországi árvízvédelmi projektek között sok ilyen van. Az árvízvédelmi töltések kialakítása új térelemek megjelenésével jár, a töltések lefutási irányának megfelelően különböző égtáji kitettségű oldalak jönnek létre. Ez sík vidéken növeli a tér mikrodomborzatát, és gazdagítja a mikroklimatikus viszonyokat. A töltés anyagának megfelelően változatos élőhelyek jöhetnek létre, amelyek élőhelymozaikokat képeznek. Pl. a töltések megerősítésére használt kőrakások sokféle élőhelyi lehetőséget kínálnak a kőzet anyagától, színétől, kémhatásától, stb. függően. Elvileg a felszínben, talajban, mikroklímában bekövetkező változások színezik az ökológiai feltételeket, és lehetőséget adnak a biológiai változatosság növelésére. A valóságban azonban a töltések a folyók mentén elnyúló folytonos mesterséges zöld folyosók, amelyeken az árvízvédelem érdekében állandó fenntartási munkákat végeznek. Pl. a töltésoldalak kaszálása a leggyakoribb állapotban tartó beavatkozás. Az ilyen homogenizáló, állapotban tartó beavatkozások megakadályozzák, hogy az újonnan kialakult élőhelyeket valamely szűkebb ökológiai feltételeket igénylő faj egyedei elfoglalják. A kialakult folyosók inkább a generalista fajok elterjedését segítik, és a legtöbbször gyomfolyosókká válnak, utat nyitnak az invazív fajok elterjedésének. Többek között ezért is fontos, hogy az anyanyerő helyek helyben legyenek, mert a más területekről történő anyagszállítás óhatatlanul magával hozza az arra a területre jellemző fajok szaporító képleteit is. Hasonlóan, az anyagnyerő helyek is gazdagítják a mikrodomborzatot, a mikroklímát és az élőhelyi sokszínűséget, a mélyebb fekvésű helyeken állandó vízborítottságú élőhelyek jöhetnek létre állandósuló faji mintázatokkal. A korábbi kubikgödrök és a velük együtt járó botoló füzesek érdekesen színezték a tájat, az élőhelyeket és faji sokszínűséget is. Látható, hogy az elvi lehetőség adott, hogy tudatos tervezéssel és kezeléssel új, értékes élőhelyeket nyerjünk, hiszen ezek a területek nem alkalmasak művelésre. Sajnos ennek a kultúrája nem alakult ki, nem fordítanak erre elegendő figyelmet. Az árapasztó tározás számára kialakított tározóművek az előzőnél is nagyobb lehetőséget kínálnak az élőhelyi sokszínűség növelésére. Az a kérdés ebben az esetben, hogy mennyire ideiglenes vagy mennyire állandó a vízborítás. Nyilván az árapasztóknak feltöltetlen állapotban kell várniuk az árhullámokat, különben nem töltik be a funkciójukat. Ugyanakkor a felszín egyenetlenségét kihasználva vagy megnövelve érdemes állandó vízborítottságú mederrészeket létrehozni, amelyek legalább részben biztosíthatják a faji változatosság jelenlétét. A változatos terepszintekkel kialakított tározó mozaikossá teszi a felszínt, számos lehetőséget kínál az élőhelyi változatosságra. A változatos terepfelszín előnye akkor is megmutatkozik, ha a tározóba víz kerül bevezetésre, mert ilyenkor a vízi élőhelyek sokszínűsége jön létre,

17

18

valamint a mélyebb területek iszapcsapdaként szolgálnak. Az egyenetlen mederfelszínben változatos áramlási viszonyok alakulnak ki, amelyek hozzájárulnak a víz öntisztulásához. Megfontolandó lenne bizonyos tározási szint fenntartása az árhullám levonulása után, és ennek rugalmas kezelése. Célszerű lenne a következő árhullám előrejelzésekor történő leürítés, a mélyebb részekben ekkor is visszatartva egy minimális vízmennyiséget. Ezzel a módszerrel lehetne a vizes élőhelyeket és rájuk jellemző faji mintázatokat a legjobban megőrizni. A hektikusan jelentkező vízborítás és a meder teljes kiszáradása nem teszi lehetővé állandó élőhelyek és faji mintázatok kialakítását, sőt az ideiglenes kialakult mintázatok rendszeres pusztulását hozza létre a változások bekövetkeztekor. Ezek a módszerek az ökoszisztéma-szolgáltatások javítása és az éghajlatváltozáshoz való alkalmazkodás miatt is kívánatosak. A nem direkt környezetvédelmi projektek környezeti teljesítményének megítélése a fentieknél egyszerűbb feladat, hiszen azt kell vizsgálni, hogy egy-egy projekt egy előző tevékenységhez képest járt-e környezetiteher-növekedéssel. Egyértelműen azok a jó projektek, ahol egy már meglévő tevékenységet cserélnek le hatékonyabbra, vagy egy meglévő létesítménynek adnak új funkciót, és ezzel felszámolják a káros környezeti előzményeket is. Szerencsére az értékelt projektek között találunk ilyeneket. A jó gyakorlat, amikor egy működő technológiát BAT-ra cserélnek le, egy barna-mezős területet revitalizálnak, és tesznek alkalmassá korszerűbb tevékenységek befogadására. A jó gyakorlat körébe tartozik, de sajnos nem elég gyakori, a csapadékvizek helyi megtartására és hasznosítására, a tájhonos fajok megőrzésére irányuló génmegőrző tevékenység vagy a permakultúra meghonosítása. A projektek másik köre, amikor teljesen új tevékenységek valósulnak meg, vagy egy előző tevékenység folytatásához kapacitásokat bővítenek. Szinte minden esetben elmondható, hogy az új kapacitások kialakítása figyelembe veszi a környezeti elvárásokat. Mindenki igyekszik például az energiahatékonyság növelésére, jobb hatásfokú tüzelőberendezések, gépek cseréjére. Persze ezekben az esetekben nem föltétlenül a környezeti tudatosság diktál, hiszen mindenkinek jól felfogott érdeke, hogy költségeket takarítson meg. A vizsgált projektek esetében már kevésbé mondható el az alternatív energiaforrásokra való törekvés, ezek közül inkább a biomassza-felhasználás a gyakoribb fejlesztési irány. A vízfelhasználás csökkentésére, a hulladékok szelektív gyűjtésére irányuló törekvések is tetten érhetők a projektekben. Mindezek ellenére összességében az rajzolódik ki, hogy kapacitások növekedéséből származóan hiába lesznek jobbak a hatékonysági mutatók (szinte mindenki a fajlagos hatékonysági mutatók javításáról számol be: egy főre jutó energiafelhasználás csökkenése, vagy vízfelhasználás) az összes erőforrás-felhasználás mégis nő (kevés kivételtől eltekintve arról számolnak be, hogy az energiafelhasználás nő). Érdekes szemléleti megközelítés, hogy a legtöbb esetben azok, akik új kapacitásokat létesítenek, nem tartották relevánsnak az energiafelhasználás alakulására vonatkozó kérdést, hiszen az természetes, hogy egy új létesítmény is energiát fogyaszt. Összességében ez az a kényes pont, amelyet a fejlesztéspolitika vagy környezetpolitika egészének kellene kezelnie, hiszen az egyes projektek szintjén ez az átfogó fenntarthatatlansági kérdés nem orvosolható. Ha nem szempontja a fejlesztéspolitikának, hogy csökkentse az összes környezeti terhet, akkor nem is lesznek erre vonatkozó elvárások. Elvárás ugyan minden projekttel szemben a jobb környezeti teljesítmény, de ebből még nem következik, hogy kevesebb lesz a környezet terhelése, sőt, a kapacitások növekedése miatt a hatékonyság javulásának ellenére terhelésnövekedés következik be. A terhelések növekedésének sorában a másik gyakori példa a zöldfelületek feláldozása. Itt nemcsak természetes, de ember által gondozott zöldfelületekről is szó van, amelyeket irreverzibilis módon használatba von az ember. A vizsgált projektek együttesen a természetes területek vagy zöldfelületek

csökkenéséhez vezettek. A kapacitásbővítések a meglévő épületállományok mellett új területeket foglalnak el, az új létesítmények pedig értelemszerűen beépítetlen területeket vonnak el. Ez a jelenség is a környezetpolitika kudarcának tekinthető, hiszen ahogy az erőforrás-felhasználásnak, a természetes zöldfelületek felhasználásának sem vonja meg a felső határát. Más esetekben a rövid és hosszú távú környezeti hatások átgondolatlanok. Pl. az egyik projekt keretében jelentősen csökkentik a szállítási távolságokat azáltal, hogy egy folyón át létesítenek szállítási kapacitásokat. A szállítási út lerövidülése jelentős pozitív környezeti hatásokat jelent, hiszen csökken az üzemanyag-felhasználás és a kibocsátás. Ugyanakkor megszűnik a szállítás korábbi szűk keresztmetszete, a bővülés pedig magával hozza a forgalom növekedését is, vagyis a terhelés a keresztmetszetnek megfelelőre fog nőni.

10. A fejlesztéspolitika társadalmi beágyazottsága A fejlesztéspolitika egyik kiemelkedő célja a társadalmi kohézió erősítése. Ennek látványos eleme a területi egyenlőtlenségek felszámolása, amely elfedi a régión belüli szociális különbségek felszámolásának szükségességét és sikertelenségét. Nyilván a fejlesztéspolitika nem az egyetlen, amely megszabja a szociális kohézió mértékét, de bajnak mondható, ha a fejlesztéspolitika és egyéb politikák nem mutatnak egy közös irányba. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezek a politikák nagyon is egy irányba mutatnak, és talán a baj éppen az iránnyal van. A baj forrása, hogy a fejlesztéspolitika és egyéb politikák nem a szociális különbségek okainak felszámolására irányulnak, hanem magát a különbséget szeretnék felszámolni. A térségi különbségek okai: A gazdasági növekedés lehetőségei regionálisan eltérnek, és a feltételek sok vonatkozásban nem kiegyenlíthetők. Az egyes régiók gazdasági teljesítménye nem választható el a történelmi háttértől, a természeti adottságoktól, a pillanatnyi gazdaságföldrajzi pozíciótól, az ott élő emberek gondolkodásától, szellemi és fizikai képességeitől, munkakultúrájától, a népesség nagyságától és összetételétől, a piaci feltételektől és kapcsolatoktól. Azoknak a térségeknek nő jobban a gazdasága, amelyek az általuk birtokolt erőforrások és/vagy előállított áruk és szolgáltatások számára több fizetőképes fogyasztót tudhatnak magukénak, akár a régión belül, akár kívül. Egyszerűbben szólva, mivel a gazdaságot a fogyasztás tartja életben, a magas kínálat és magas kereslet determinálja a gazdasági növekedés mértékét. A fogyasztási javak előállítását nagy mértékben meghatározzák a versenyképesség feltételei. A globális gazdasági átrendeződés nagyon jól mutatja, hogy az olcsó természeti és emberi erőforrások mellett az állami szabályozás hiánya (alacsony szociális és környezeti normák) és az alacsony mértékű jövedelemelvonás képezi a gazdasági növekedés súlypont-áthelyeződésének alapját. A szabad versenyben, melyet nem korlátoznak egyforma feltételek, az fog jobban növekedni, aki hajlandó a fenti feltételek maximális biztosítására. Egy-egy országon belül azonban a versenyfeltételek politikai kerete azonos, így nem lehet azok eltérő voltára hivatkozni. A térségi különbségeket mélyíti, hogy a jobban növekvő térségek erőforrásokat (természeti, emberi, tőke) vonnak el a fejletlen régióktól. Ez a folyamat érzékelhető a város és vidék, fejlett és fejletlen országok között. Vidékről a képzett, tehetős emberek vándoroltak a városokba, most az országból vándorol ki a szellemi elit és a rátermett fiatalság. Vagyis két erő küzd egymás ellen. A közösség kohéziót szeretne a tagországok között, miközben annak legfőbb feltétele, hogy a tanult és egészséges ember a fejlettebbet erősíti, az pedig pénzzel próbálja helyreállítani a már amúgy is nagyon kibillent mérleget.

19

20

A fejlettség területi egyenlőtlensége a fejlesztési gócok és a perifériák között alakul ki, és ennek egyaránt van globális, regionális, de akár térségi metszete is. A területi fejlettségekre koncentráló fejlesztéspolitikában eltörpül azon szegények sorsa, akik a gazdaságilag fejlettebb régiókban élnek. Egy regionális átlagszámból nem látjuk, hogy a fejlettnek tekintett régión belül is vannak perifériák és szociálisan leszakadt rétegek. A fejlett és fejletlen térségek közötti különbségek elmélyülésének oka maga a piaci racionalitás. A jó piac a fogyasztók tömegeit feltételezi: ahol sokan vannak, ott sokféle árura, szolgáltatásra van szükség, jobbak a megélhetési lehetőségek, hiszen az emberek egymásból élnek. Ebből a szempontból az alacsony számú vidéki lakosság egy bizonyos kritikus népsűrűség alatt már nem elegendő tömeg, hogy jó piaci szereplőként működjön. Miután senki sem szeretne veszteségeket elkönyvelni, az ilyen piacot kiszolgálás nélkül hagyják. Ha nincs helyi piac, mert nincs helyi vásárló, akkor arra a piacra termelni sem érdemes. A helyi termék viszont nehezen talál utat a nagy piacok felé. Ezért csökken a helyi árutermelés a depressziós vidékeken. Emiatt is, a nagyobb piacok versenyelőnye miatt is a vidéki fogyasztó nem a helyi piacon, hanem a nagyobb, városi piacokon veszi igénybe a szolgáltatásokat, illetve végzi bevásárlását, vagyis ezzel tovább rontja saját hátrányos helyzetét. Ezért a város és vidék közötti pénzáramlás a város irányába mutat. Mivel vidéken szűkül az árutermelés és a szolgáltatás volumene, csökken a jövedelemtermelés lehetősége is. Ehhez adódik hozzá a kevéske jövedelem külső piacon történő elköltése. A halmozódó hátrányok végül egy teljesen kontraszelektálódott népességgel, tőkehiánnyal, alacsony fizetőképes kereslettel, alacsony termelői kapacitásokkal, magas fajlagos költségű szolgáltatással jellemezhető, és külső segítségre szoruló térség kialakulásához vezetnek. Annak ellenére, hogy ezek a területek a fejlesztők és fejlesztéspolitika célterületei, fejletlenségük leküzdése a fenti mechanizmusok miatt a fejlesztéspolitika hagyományos eszközeivel lehetetlennek bizonyult. Ezek a depressziós térségek elveszítették fejlődésük legfontosabb forrásait, a tanult és egészséges népességet, ezáltal az önmeghatározó képességüket is, valamint alacsony abszorpciós képességük, elégtelen adminisztrációs kapacitásaik miatt amúgy is kicsi az esélye a források felhasználásának. A fejlesztéspolitika tényleg a fejletleneket szeretné felzárkóztatni, de ha azoknak hiányoznak a fejlődéshez szükséges kapacitásai, akkor a kapott források mindig visszakerülnek a nagy piacokra. Egy konkrét esetet figyelembe véve ez a következő módon valósul meg: Egy elmaradott vidéki település jelentősebb beruházási forráshoz jut a falu központjának rekonstrukciójára. Ennek keretében több középületet újítanak fel. A közbeszerzés során sem helyben, sem a közelben nincs olyan vállalkozó, aki képes lenne a szállítói finanszírozás konstrukciójában megvalósuló fejlesztés finanszírozására. A beszerzést egy távoli, tőkeerős vállalkozás nyeri meg. A kivitelezés során legfeljebb segédmunkásokat vesznek fel a helyiek közül, azokat is azért, mert ők megelégednek az alacsony bérrel, számukra nem kell az utazás és szállás költségeit biztosítani. Szakmunkást is felvennének, de legfeljebb néhány szakterületen akad ilyen. Az építkezéshez szükséges anyagok helyben nem beszerezhetők, helyben nem állítanak ilyet elő, de helyi kereskedelem sincs. A beszerzések külső szállítók által valósulnak meg, a beszerzett áruk bárhonnan származhatnak. Sokszor még egy helyi kereskedő, fuvarozó sem akad. Vagyis a fejlesztés végén csak maga a fejlesztés marad helyben, a ráfordított források visszakerülnek a nagy piacokra. Szerencsés esetnek mondható, ha a fejlesztés nem generált többletköltségeket a helyi fenntartó számára. A fejlesztés tehát akarva-akaratlan a fennálló társadalmi és gazdasági mechanizmusok miatt azokat juttatja forrásokhoz, akik saját erejükből is fejlődhetnének, és azokat hagyja források nélkül, akik rászorulnának a segítségre. A szociális különbségek okai: Nem új megállapítás, hogy a társadalmi különbségek felszámolásához nem a jövedelmek állami újraelosztása vezet, hanem a jövedelemszerzés feltételeinek biztosítása. A jövedelemszerzés alapvető

feltételeit a természeti erőforrásokhoz, a munkaeszközökhöz, az ismeretekhez, információkhoz, piachoz, olcsó hitelhez való hozzáférés biztosíthatja. Az, akinek munkahelyet kínálnak, nem rendelkezik ezekkel a feltételekkel, tehát bérmunkás, és mint ilyen a tulajdonosi érdekek kiszolgáltatottja. Mivel nem ura a végzett munkának, és nem uralja annak feltételeit, érdeke egyedül a bérhez köti. Ennek megfelelően nem tud emberileg kiteljesedni, csupán része egy tőle független folyamatnak. A társadalmi esélyegyenlőség érdekében tehát feladatunk a jövedelemszerzés feltételeinek biztosítása mindenki számára. Ez a természeti erőforrások, információk, ismeretek, pénzügyi források eddigitől teljesen eltérő elosztását jelenti. A fejlesztéspolitika eddigi gyakorlatában közpénzeket csoportosít át a közszférán és magánszférán belül egyaránt. Be kell azonban látni, hogy minden közcélú beruházás valahol a magánhasznot is gyarapítja, akkor is, ha egy iskola vagy egy szennyvíztisztító telep épül. Függetlenül attól, hogy közpénzeket használnak fel egy beruházásban, a kivitelező vállalkozó ugyanúgy megköveteli a saját hasznát, mint minden más esetben. Másrészt a magánszférában támogatott vállalkozások közvetlen módon válnak a közpénzek haszonélvezőivé. Az államot nyilván minden esetben az a nemes szándék vezérli, hogy a magánszféra majd közpénzeket termel azáltal, hogy adókat, járulékokat fog fizetni közvetlenül és dolgozói révén is. Csakhogy a versenyre kényszerített vállalkozások nem tudnak bőkezűen adakozni, annyi foglalkoztatottat alkalmazni, amennyit az állam szeretne, vagy túlteljesíteni a környezeti normákat, vagy eleget tenni a társadalmi felelősségvállalásnak. A valóságban az történik, hogy akarva-akaratlan minden gazdasági szereplő valamilyen mértékű negatív környezeti hatást állít elő, amelyet a társadalommal fizettet meg. Ezek sokszor látható, sokszor láthatatlan költségek, de a személyes felelősség legtöbbször átláthatatlan. Elég visszás az a folyamat, amikor a köz a saját adójából olyan tevékenységeket támogat, amelyek a számára még fizetési meghagyással is járnak. Ezért tartjuk nagyon fontosnak a fenntartható társadalomban, hogy a társadalom szereplői egyenlő esélyekkel részesüljenek az erőforrások felhasználásának hasznából, de ilyen módon viseljék a terheket is. A szennyvíztisztítási program jó példa a környezeti kérdések társadalmi befogadására is. A szennyvízproblémát generáló vízöblítéses technika a társadalmat vízfelhasználásra kényszeríti. Miközben azon merengünk, hogyan fogjuk az egészséges vizet mindenki számára biztosítani a XXI. században, ivóvízzel öblítjük le a WC-t, csupán azért, hogy elszállítsuk az ürülékünket a szennyvíztisztítóig. Ez a technika nyilvánvalóan pocsékolja a vizet, mint természeti erőforrást, majd az elszennyezett víz „megtisztítása” érdekében további erőforrásokat pocsékol el, miközben szennyezőanyag-kibocsátáshoz vezet. Ez a technika eltávolítja a körfolyamatokból a szerves anyagokat, és azok mesterséges, környezetszennyező pótlására kényszerít. Mindezeket a társadalomnak sokszorosan meg kell fizetnie. Fizet, amikor a pénzét ezen rendszerek kiépítésére áldozza, fizet a rendszer fenntartásáért és üzemeltetéséért, fizet a vízért, fizet a talajerő mesterséges pótlásáért, és számos közvetett úton fizet a keletkezett környezeti hatások miatt is. A terhek ugyan mindenkire vonatkoznak, de más helyzetben van az, aki ennek hasznából fizet, és más helyzetben az, aki nem részesül a haszonból. Kevés lenne azt mondani vigasztalásul, hogy mások más módon okoznak negatív hatásokat, és végül mindenki kap és ad. Ha ugyanis erre építjük gazdasági növekedésünket (mások szerint fejlődésünket), a jövő számára hagyunk egyre több kiegyenlítetlen számlát, és ez maga a fenntarthatatlanság. Az erőforrásokhoz való hozzáférés részeként sajátos erőforrásként határozhatjuk meg az ismereteket és tudást. A fejlesztéspolitika tudatosítja ennek fontosságát, ezért ma már nemcsak a strukturális feltételeket javítja, hanem a humán erőforrások fejlesztési feltételeit is. Fenntarthatósági szempontból vizsgálva ezt a kérdést nem lehetünk túlzottan elégedettek. A fejlesztéspolitika nem válogat tudás és tudás között, amikor annak megszerzéséről van szó. Pedig nyilvánvaló, hogy a jövő környezeti mutatói a megszerzett tudás minőségétől és irányultságától függnek majd.

21

22

Az ismeretek és a tudás nem választható el a társadalom strukturális feltételeitől. Csakhogy ha a jelenlegi nem éppen fenntartható szerkezethez kötjük az oktatás irányát és tartalmát, akkor csak megerősítjük ezt a fenntarthatatlan világot. Ma már pedig szinte programszerűen mondjuk, hogy a tudást a gyakorlathoz kell igazítani, a működő struktúrák kiszolgálására kell képezni. De ha ez így van, esély sincs a fenntarthatóságra, az ahhoz szükséges strukturális változásokra, legfeljebb a struktúrák jobbá tételére. Képezni a jövőre és nem a jelenre kellene! A világ gyors változásai állandóan más-más tudást ítélnek versenyképesnek, így az előttünk gyorsan mozgó célt egy jelenre irányuló, merev oktatási rendszerrel nem lehet követni. A kérdés társadalmi igazságosságra vonatkozó megítélése sem adhat sok örömre okot. Egy egyforma erővel és lendülettel képzett társadalomban, ha minden a legjobban menne is, a tudás tekintetében akkor is mindenkit a maga környezetében fejleszthetnénk, vagyis a kialakult tudásbeli különbségek akkor is fennmaradnának. Ezt még ideálisnak lehetne tekinteni ahhoz a valósághoz képest, hogy nemcsak a jövedelmek, hanem a tudás tekintetében is fokozódik a társadalmi polarizáció. A társadalmi elit még gyorsabban szakad el tudás tekintetében a lemaradottaktól, mint amilyen gyors a jövedelmi különbségek mélyülése. Míg egyik oldalon a az elit próbál a világ élvonalával haladni, addig a másik oldalon az elemi ismeretek is gondot okoznak. Minél jobban nő a távolság, annál jobban nő az ebből származó társadalmi frusztráció is. Jelentős gondot okoz az is, hogy amíg a tudás megszerzését a fejlesztéspolitika feladatának tekinti, addig a mentálhigiéné feladataira és egyáltalán a fizikai, lelki, szellemi és érzelmi értelemben egészséges ember formálására nem sok figyelmet fordít. Azért is fontosabb ez mindennél, mert a gazdasági gyarapodásra alapozott fejlődési modell társadalmi-egzisztenciális elvárásai tömegével termelik ki az egyensúlyukat vesztett embereket. Paradoxon, hogy a teljességgel való foglalkozást, a lelki, érzelmi, testi nevelést maga alá gyűri az ismeretek mindenáron történő betáplálása, amelynek alacsony hatásfokú kihasználása épp a teljesség hiányából származik.

11. Javaslatok a következő programozási időszakra 11.1 A környezeti szempontok valódi integrációja Mind a programozás, mind a projekttervezés szintjén biztosítani kell a környezeti szempontok érvényesülését. A programozás szintjén nem elegendő az egyes operatív programok környezeti vizsgálata, hanem a fejlesztéspolitika egészét kell környezeti fenntarthatósági vizsgálatnak alávetni. Ennek a vizsgálatnak a célja, hogy a fejlesztéspolitika egésze ne vezessen a környezeti terhek további növekedéséhez, ellenkezőleg, csökkentse azokat. A környezeti terhelések csökkentése érdekében a természeti erőforrások, és a természetes ökoszisztémák felhasználásának összességét mérsékelni szükséges, vagyis kevesebb anyagot és energiát lehet csak fogyasztani, illetve növelni kell a természetes terek kiterjedését. A csökkentés mértékét úgy kell megszabni, hogy 2050-re kibocsátási oldalon teljesíthető legyen a 2 tonna/fő globális üvegházgáz-kibocsátási átlag. Az egyes fejlesztési projekteknek meg kell felelniük a fenti követelményeknek. Tényleges terheléscsökkentés csak akkor érhető el, ha a növekedést sikerül elválasztani a környezeti terhelés növekedésétől. A projekttervezés és kiválasztás alapja ez az elv. Ennek azok a projektek felelnek meg maradéktalanul, melyek egy korábbi tevékenységet váltanak fel környezetileg hatékonyabbra. Új tevékenységek esetében azokat a kísérleti projekteket kellene csak támogatni, amelyek eleget tesznek az előbbi feltételnek, vagyis a korábbihoz képest egy jobb környezeti teljesítmény felé irányulnak.

Meg kell valósítani a környezeti szempontok integrációjának új szemléletét! A jövőben nem elég csak a közvetlenül jelentős környezeti hatással járó fejlesztéseket vizsgálni, a jelentéktelennek tűnő, de összegződő, együttes hatásokat is figyelembe kell venni. Másrészt nemcsak azoknak a tevékenységeknek van környezeti hatása, melyek közvetlenül kapcsolódnak a környezet használatához, pl. egy gyártási folyamatnak, hanem az oktatásnak, információknak, létrehozott intézményeknek, kutatásnak és fejlesztésnek, innovációnak is. Hogy mit oktatunk és milyen szemléletet közvetítünk, hogy a kiépített struktúrák mire tanítanak bennünket, mind-mind meghatározzák a környezet használatának módját. Vagyis nem minden oktatás, nem minden innováció, nem minden kutatás és fejlesztés járul hozzá a fenntartható fejlődéshez. A jobb integráció érdekében tehát a programozás során teret kell adni a környezet állapotát meghatározó közvetett hajtóerőknek is.

11.2 Strukturális válaszok a fennálló problémákra Minden rendszer meghatározza a saját működését, és a működés visszahat a rendszerre. A jelenlegi rendszer (intézmények és struktúrák) a fenntarthatatlanság állapotát idézte elő. Ezért nyilvánvaló, hogy olyan új rendszerekre van szükség, amelyek nem állítanak elő fenntarthatatlanságot. A mai gyakorlatban a hibás rendszer működésének következményeit próbáljuk felszámolni, de amíg magát a rendszert nem változtatjuk meg, addig az mindig bővítetten újratermeli a problémát. A következőkben néhány krónikus környezeti problémára keresünk strukturális válaszokat a teljesség igénye nélkül.

11.2.1 Strukturális válasz a szennyvízproblémára A sokat emlegetett és nem kevés fejlesztési forrást felemésztő szennyvízprobléma állandóan újratermelődik, amíg a jelenlegi rendszer fennáll. Ebben a rendszerben a következő változásokat kellene megtenni: Felhagyunk a vízöblítéses WC használatával, helyette prekomposztereket és kompakt komposztereket használunk. A félkész és kész komposztot helyi telepeken gyűjtik, érlelik és visszajuttatják a szervesanyag-ciklusba. A nem fekáliás, ún. szürke szennyvizeket nem terheljük olyan kémiai anyagokkal, amelyek terhelik a környezetet. A kiépített rendszerek a szürke szennyvizet elszállítják és tisztítják. Ahol nincs ilyen, ott a geológiai közegtől függően elszikkasztják, vagy a közegnek megfelelően kezelik. A gyors és teljes változást a kialakult településszerkezetek, illetve a kiépített struktúrák gátolják. A nagyvárosok zárt beépítettségű részei, a panelházas városrészek komoly szerkezeti akadálynak minősülnek, a kiépített szennyvízkezelő kapacitások terhelhetősége szintén határt szab a változásnak. Ugyanakkor részleges változásokra alkalmas területek lennének a kertvárosok és a legtöbb vidéki település. Különösen a 2000 főnél kisebb lakossággal rendelkező települések esetében jelentene alternatívát a komposztálás és a szürke szennyvíz elkülönített kezelése. Egy ilyen strukturális változás környezeti teljesítménye a következő: A háztartások és intézmények legalább 30%-kal kevesebb ivóvizet használnak fel. Az ivóvíz nem szennyeződik el a fekáliától, és a háztartási használatból kizárt, környezetre ártalmas anyagok hiánya miatt a szürke szennyvíz kevésbé terhelő a környezetre. A tisztítási folyamat egyszerűvé válik, a szennyvíziszap probléma 90%-ától megszabadulunk. Minden befogadó terhelése minimalizálódik. A kiépített rendszerek kivezethetők egy átmeneti időszak után, az amortizáció bekövetkeztével más megoldásokkal helyettesíthetők. Lényegesen csökken az energiafelhasználás is, de megjelenik a komposztáláshoz szükséges cellulóz, és a komposzt logisztikájának szállítási környezeti terhe. Összességében mégis csökkennek a felhasznált erőforrások, tekintettel arra, hogy a komposztálódás során az anyagmennyiség helyben a

23

24

tizedére zsugorodik. A komposzt megfelelő érlelés után visszavezethető a szervesanyag-ciklusba, mely esetben megtakaríthatjuk a mesterséges talajerő-utánpótlás teljes környezeti költségét. Csökkenthető a műtrágya-felhasználás, megtakarítjuk az erre eső fosszilis erőforrások felhasználását és az erre eső kibocsátást, csökkentjük a talaj és az élővizek foszfor- és nitrogénterhelését. Javul a talajszerkezet, mérséklődik a talajpusztulás sebessége, jobb lesz a talajban élő biomassza mennyiségi és minőségi mutatója, javul a talajélet sokfélesége, valamint a talaj tápanyag- és vízellátása. Egy átlagos testtömegű ember 10 kg nitrogént, 1 kg foszfort és 1 kg káliumot „távolít” el a talajból a jelenlegi technikák mellett, míg a szerkezeti váltásnál ugyanennyit vissza is juttatna. Ez nagyjából 500 négyzetméter földterület tápanyagszükségletét fedezheti. Ennek jelentőségét annak ismeretében mérhetjük fel, hogy ma egy átlagos földlakót 1000 négyzetméter szántóföld és kétszer ennyi rét és legelő tart el. Másrészről a kész komposzt kisebb kockázatokat rejt az egészségünkre nézve, tekintettel arra, hogy a coliform baktériumok mennyisége csak századrésze a szennyvíztisztítás során kibocsátott mennyiségnek. Egy ilyen szerkezeti váltás a gazdaságot nem befolyásolja negatívan, hiszen az új struktúra kialakítása új megrendeléseket ad a gazdaság számára. A váltás ugyan természeti erőforrásokat emészt fel, de a feláldozott erőforrások megtérülnek a környezeti terhelés csökkenése által.

11.2.2 Strukturális válasz a csapadékvíz okozta gondokra Több szempontból is szemléletet kell váltani. A ma lokálisan, helyileg kezelt problémákat a térszerkezet egészében kell áttekinteni. A belterületi vízrendezés kérdése térségi vízrendezés nélkül megoldhatatlan. Másrészt a víz nem ellenségünk, hanem nagyon fontos lételem, életünk, termelési tevékenységünk nélkülözhetetlen része. Ezért a vizet nem eltávolítani, hanem hasznosítani szükséges. A víz hasznosítása a csapadék talajban való megtartásánál kezdődik. Ehhez olyan strukturális változásokra van szükség, mint a mezőgazdasági földhasználat rendszerének átalakítása, vagy a ma használt talajművelési technológiák és az ehhez használt eszközök cseréje. A víz helyben való hasznosítása javítja az ökoszisztéma-szolgáltatásokat, és növeli a szervesanyagtermelést. Amikor a vizet eltávolítjuk, ezt a lehetőséget csökkentjük. A vízgazdálkodás első lépcsője, a csapadékvíz-gazdálkodás hiányzik fogalmi rendszerünkből és gyakorlatunkból. A földhasználati technológiák átalakítása, pl. mulcsozás, mélymulcsozás, csökkentett menetszámú talajművelés, közvetlen vetési módszerek egyszerre kímélik a talaj szerkezetét, biológiai sokféleségét és vízháztartását. A talajban visszatartott csapadék nem folyik, nem párolog el a területről, és csökkenti feladatunkat a vizek elvezetésével kapcsolatban. Települések esetében a kertek, parkok, zöldfelületek alkalmasak a csapadékvíz-gazdálkodásra, a tetőkön összegyűlő csapadék ciszternákba történő elhelyezése pedig lehetőséget ad a későbbi hasznosításra, illetve csökkenti a hirtelen lezúduló víz okozta áradásokat. Sokkal kisebb a probléma, ha a megelőző lépéseket megtettük. A fennmaradó víz helyi vagy térségi elhelyezése és hasznosításának megoldása ezek után következik. A belterületi és térségi vízrendezési projektek összekapcsolása esetében külterületi záportározók létesítésével a a lehullott csapadékvizek tartalékolhatók lennének a vízhiányos időszakokra, így a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás felé haladhatnánk. További lehetőség a csapadékvíz helyben történő összegyűjtése, tárolása, hasznosítása. A mélyebb területek kimélyítésével tárolók létesíthetők, amelyek vizes élőhelyi funkciót hoznak létre, javítva az élőhelyi diverzitást és mikroklímát, miközben az időszakos víztöbbletek sorsa is megoldódik.

A legújabb fejlesztési programokban a szélsőséges éghajlati események hatásainak kiegyenlítésére és az aszályra az öntözést javasolják. Az öntözés a jelenlegi mezőgazdasági rendszer fenntartását szolgálja, és egy erőforrásokat apasztó struktúrát erősít meg. Az öntözés környezetbarát alternatívája a csapadékgazdálkodás.

11.2.3 Strukturális válasz a közlekedés és szállítás mérséklésére Miközben a helyi fejlesztések alapja a helyi piac élénkítése, természetesnek veszünk egy ezzel a szükséglettel ellentétes jelenséget, a közlekedési és szállítási igények növekedését. Az igények növekedését az infrastruktúrák gyors és egyenlőtlen fejlesztése kísérte. Az egyenlőtlenséget az jelenti, hogy a közúton történő szállítás feltételei gyorsabban javulnak, mint a környezetbarát kötöttpályás szállítás feltételei. A szállítás, anyagok, személyek mozgatásának hajtóereje a globalizáció, amely időről időre kiszámíthatatlan módon rajzolja át a piaci viszonyokat. Még ha valóban van is a folyamatnak időleges haszna, akkor is nagy árat kell fizetni a bizonytalanságért. Másrészt az ágazat jelenlegi növekedése az olcsó energiahordozókhoz kötődik, az alacsony fajlagos költségeket a környezeti negatív hatások semmibe vétele teszi lehetővé. A probléma megoldásának kulcsa a helyi termelés és szolgáltatás, a helyi kereskedelem, a megélhetési lehetőségek bővítése. Ami helyben is megtermelhető, annak megtermeléséről nem szabad lemondani, mert nemcsak csökkenti a szállítási távolságokat, hanem társadalmi előnyöket is biztosít a helyi lakosságnak, mivel jövedelmet teremt.

11.3 Fenntartható erőforrás-gazdálkodás A természeti erőforrások fogyasztása tekintetében mértékletességre, önellátásra, függetlenségre van szükség, amennyire csak lehet és ésszerű! A fenntarthatóság legfontosabb erkölcsi kérdése, hogy mit hagyunk a mai, pontosabban hajdani erőforrás-gazdagságból gyermekeinkre. A fenntartható erőforrás-használat alapja, hogy olyan termelői és fogyasztói mintázatokat alakítsunk ki, amelyek a lehető legkevesebb anyagot és energiát vesznek el a környezettől, és az élő rendszerek legkisebb átalakításával, valamint a legkisebb térfelhasználással és környezeti szennyezéssel járnak. Viszont elismerve az emberek azon szükségletét, hogy dolgozzanak, és jövedelemre tegyenek szert, fontos, hogy a mai intenzív anyag- és energiatermelést és -fogyasztást felváltsák olyan szolgáltatói tevékenységek, melyek a jólét kielégítését szolgálják, egészséges életmódra, életviteli ismeretekre, információ-átadásra, kultúrára törekszenek. A termelés és fogyasztás szerkezeti elemei ma a piaci érdekek és viszonyok szerint alakulnak, de nem orientálódnak a közjó, a közjavak védelmére. A fejlesztéspolitika feladata, hogy a fenntartható termelés és fogyasztás rendszerébe sorolja a ma széttagolt szerkezeti elemeket. Vagyis ne elkülönült projekteket, hanem termelési és fogyasztói rendszereket támogasson. Ezek a termelői-fogyasztói közösségek az ökoszisztémák mintájára kapcsolják össze a különböző tevékenységeket, és lehetővé teszik a körkörös gazdaság felépítését, melyben az egyes szerkezeti elemek egymást támogatják (ld. kék gazdaság koncepciója). Erre is jó példa a szennyvízprobléma. A nem fekáliás, ún. szürke szennyvíz, mely a háztartásunkban keletkezik, annak megfelelően jelent környezeti problémát, hogy milyen vegyszereket használunk. A termelés ma is előállít ugyan környezetbarát mosó- és tisztítószereket, a használatot azonban nagyvonalúan a lakosság környezeti tudatosságára, ismereteire, illetve vásárlóerejére bízza. Ha a termelési oldal nem termelne környezetre veszélyes anyagokat, akkor nem szennyeznénk környezetre ártalmas anyagokkal a szürke szennyvizet, és a helyi környezeti adottságoknak megfelelően azt helyben elszikkaszthatnánk. Ez kímélné a helyi vízháztartást is, hiszen a víz a vízkivétel helyén visszakerülhetne saját rendszerébe.

25

26

Az energiatermelés és -ellátás az erőforrás-gazdálkodás alapvető kérdése. Mind az erőforrások végessége, mind pedig felhasználásuk jelentős környezeti terhelése miatt, előbb-utóbb rákényszerülünk, hogy csökkentsük az energiafelhasználás nagyságát, illetve a fosszilis erőforrásokat helyettesítő megújuló energiaforrásokat használjuk. Éppen ezért fontos stratégiai kérdés a helyi és térségi energiagazdálkodási lehetőségek feltárása és megvizsgálása. Ezen a téren, hosszú távon az energiatermelésnek és -ellátásnak az érintett közösség (pl. energiaszövetkezetek) kezébe kell kerülnie. A közösségi áldozatvállalás lehetőségének kimerülésével az energiaszegénységből új kiútra van szükség. Nem a több fogyasztást, hanem a hatékony és takarékos energiafelhasználást kell támogatni! A jövőben tehát a takarékossági ismeretek megszerzését és a hatékonyságot növelő beruházásokat kell támogatni. Megvalósulásának eszköze lehet a helyi, fenntarthatósági szempontokat figyelembe vevő piac és a visszatérülő alap létrehozása (lásd 6. javaslat, 30. oldal).

11.4 Az emberekbe, közösségekbe történő befektetés Ma az emberekben a fejlesztéspolitika erőforrást lát, termelőként és fogyasztóként ítéli meg a társadalom szereplőinek hasznosságát. Vagyis a jelenlegi fejlesztéspolitika emberbe való befektetésének célja, hogy az jó termelőként és fogyasztóként hozzájáruljon a gazdasági növekedéshez. A fenntarthatóságnak megfelelő társadalmi rendszer azonban az anyagi boldogulást összekapcsolja a szellemi, lelki, érzelmi egészség gyarapodásával és a fizikai egészség megőrzésével. A társadalomban a jólét függvénye az anyagi boldogulás, nem pedig az anyagi teljesítmény függvénye a jólét. A társadalomban megvalósítandó kiegyensúlyozottság feltétele az egyén szellemi, lelki, érzelmi és fizikai kiegyensúlyozottsága, hiszen az egyén akkor igényli a legkisebb külső „energiát” a környezetétől, ha egyensúlyban van önmagával, és ekkor képes a legtöbb segítséget is nyújtani mások számára. A fenntarthatóság megéléséhez ezért az „én” önzése felől a közösségi létformákhoz kell visszatalálni. A közösségi létformákhoz az együttműködés örömének felfedezésén át vezet az út. Az egyes emberekbe tehát a közösségeken keresztül lehet a legjobban befektetni, ezért itt is váltásra van szükség a fejlesztéspolitikában. A fejlesztéspolitika többnyire az emberbe történő befektetések strukturális feltételeivel foglalkozik (pl. intézményeket épít), függetlenül a tartalomtól. De a tartalom és a forma nem válhat el egymástól, mert a forma egyféle tartalmat közvetít, valamire nevel. Vagyis a formát és a tartalmat a jövőben egymáshoz kell igazítani! Jó példa erre a mai oktatás struktúrája, amely az iskola falai között elzárja a tanulókat a valóságos világtól, a szerves tapasztalás, tanulás lehetőségétől. Az ismereteket tantárgyakra széttagoló, szaktudásokra kihegyező oktatással szemben szerves tanulásra van szükség, amely megadja a tapasztalati úton való tanulást, az ismeretek rendszerbe foglalásának lehetőségét. Olyan embereknek kell kikerülniük az oktatási láncolatból, akik képesek a világ ügyeinek rendszerszemléletű megközelítésére. Ezt a szemléletet és tudást nem lehet az iskola zárt falai között megszerezni, ehhez az oktatás intézményeit alkalmassá kell tenni a szerves tanulásra, az intézményeket úgy kell kialakítani és működtetni, hogy azok magukban hordozzák a fenntarthatóság értékeit, szemléletét, ismereteit és ezek elsajátításának lehetőségét. A fejlesztéspolitika nem nézheti tétlenül azokat sem, akik már kikerültek az oktatás rendszeréből. Nekik talán még inkább szükségük van a fenntartható életmód szemléletére, ismereteire és gyakorlati tapasztalataira, hiszen felelősek a jövő generációkért. Ezért létre kell hozni a háztartásokat segítő hálózatot, a látogató- és forrásközpontokat. A látogatóközpontokhoz kapcsolódó forrásközpontok egyrészt bemutatják az olcsó és fenntartható életmód mindennapi eszközeit, megoldásait, másrészt életviteli tanácsokkal, segédanyagokkal, tervezési és kivitelezési segítséggel látják el a központhoz fordulókat.

A fenntartható életmód ismeretei a takarékosság segítségével küzdik le a szociális hátrányokat, és támogatják a fenntartható erőforrás-gazdálkodás céljait is. A látogató- és forrásközpontok elősegítik a magasan képzett munkaerő alkalmazását, egyben új szakmát teremtenek a fenntartható életmód ismereteinek összegyűjtésével és közvetítésével.

11.5 Szükségletekre irányuló fejlesztéspolitika A fejlesztéspolitika eddig a nagy felszívó képességű szereplőket támogatta, függetlenül attól, hogy az vállalkozás, önkormányzat, vagy a fejlesztések más, akár civil szereplője. Ez a gondolkodás azon alapul, hogy a már tehetségüket bizonyított szereplők kapjanak forrásokat, hiszen ők azok, akik a leghatékonyabban képesek felhasználni a támogatást. Ezt erősíti az a hit is, hogy az ő gyarapodásuk felzárkóztatja a leszakadottakat is, a fejlesztések során munkahelyek jönnek létre. Ez a nemes szándék ott botlik el, hogy a verseny a tőkegyarapodás érdekében megköveteli a munka- és környezetihatékonyságot. A fejlesztés során létrejövő hatékonysági többletből ezért profit, magánhaszon lesz. Ez olyan mechanizmus, mely eredeti szándékával ellentétesen csak növeli a tehetősek és leszakadtak közötti jövedelmi, tudásbeli, társadalmi szakadékot. Mivel a fejlesztési források nem a tényleges, helyben jelentkező szükségletek kielégítését támogatják, hanem kívülről megszabott ízlés (prioritások) szerint működnek, és mivel egyetlen fejlesztési szereplő sem kíván lemondani a pénzszerzés lehetőségéről, a helyi fejlesztések forrás-vezéreltekké válnak. A verseny a mind nagyobb forrás megszerzéséért folyik, függetlenül attól, hogyan illeszkedik az egy-egy térség tényleges szükségleteihez. A fejlesztési forrásokról értelemszerűen senki sem kíván lemondani, még akkor sem, ha tisztában van a fenntartás későbbi nehézségeivel, hiszen a rövid távú eredmények kecsegtetőek.

11.6 Egyenlő hozzáférés a fejlesztési forrásokhoz A jövedelemtermelés feltétele a természeti erőforrásokhoz, az információhoz, tudáshoz, a szükséges eszközökhöz és infrastruktúrákhoz, olcsó hitelhez, valamint a piachoz való hozzáférés. A fejlesztéspolitika a természeti erőforrásokhoz való hozzáférésen kívül az összes többi feltételt elő tudja segíteni a maga eszközeivel, mint ahogyan eddig is programokat fogalmazott meg az információhoz, tudáshoz, piachoz, infrastruktúrákhoz, berendezésekhez való hozzáférésre. A gyenge pont a fejlesztések anyagi forrásaihoz való hozzáférés, annak ellenére, hogy a fejlesztéspolitika legfőbb eszköze az anyagi források allokációja. Az állami, önkormányzati és a civil szférában vannak ugyan önrész nélküli vagy alacsony önrésszel hozzáférhető fejlesztési források, a vállalati és lakossági szféra azonban csak jelentős önrész mellett juthat a támogatásokhoz. A források allokációját a fejlesztések társadalmi hasznossága szerint lenne szükséges átgondolni. A közfeladatok ellátása, a közjó szolgálata, minden olyan tevékenység, amely nem jár anyagi haszonszerzéssel a feladatot ellátó számára, teljes támogatást kell, hogy élvezzen. Ugyanakkor vannak olyan, anyagi haszonszerzéssel járó fejlesztések, amelyek a tulajdonosnak hasznot hoznak, de a közjót is szolgálják azáltal, hogy mérséklik a korábbi tevékenységek környezeti terheit. Pl. egy energiahatékonysági beruházás során az megtakarítást jelent a tulajdonosnak, de a közjót is szolgálja, mert kevesebb lesz a környezeti terhelés és az ennek következtében fellépő negatív környezeti hatás. Noha ez teljesen nyilvánvaló, mégis azt látjuk, hogy az ilyen fejlesztések forrásaihoz nem lehet önrész nélkül hozzáférni, ennek következtében pontosan azok a rétegek szorulnak ki a támogatásból, melyeknek arra a legnagyobb szükségük lenne.

27

28

Ezért javasoljuk, hogy a támogatási forrásokat ilyen esetekben alakítsák át visszatérülő alappá. A visszatérülő alap kamatmentes támogatást nyújt a projekt teljes összegére, amelyet azonban a megtérülés ütemében vissza kell fizetni. Az ilyen jellegű támogatáspolitika igazságos, hiszen miért kellene támogatni az olyan tevékenységeket, amelyek visszatérülnek. A támogatás itt a kamat erejéig valósul meg, azt pedig a közjóhoz való hozzájárulás indokolja. A visszatérülő alap megnöveli a támogatható projektek számát, és a teljes beruházási összeg lehetővé teszi, hogy azok is hozzájussanak a fejlesztési forrásokhoz, akik nem rendelkeznek önrésszel. A visszatérülő projektfinanszírozás körébe tartoznának azok a vállalkozási tevékenységek is, amelyek a környezeti terhek csökkentésére irányulnak.

11.7 Jó döntéshozás, valódi partnerség A jó döntéshozatal alapvető feltétele a lehetséges fejlesztési alternatívák megismerése és az érdemi választás ezek közül. A mai fejlesztéspolitika alternatívaszegény, részint mert nem kívánja elpocsékolni az időt és a forrásokat a legjobb változatok kidolgozására, részint mert döntéseit érdekek és nem értékek irányítják. Az érdekek szerint eleve elhatározott koncepciók vannak, melyeket megingathatatlan eszmékre alapoznak. A jó döntéshozatal alapszemlélete nem lehet más, mint a közösség hosszú távú szükségleteinek védelme. A fenntarthatóság értékre, nem pedig rövid távú érdekre épül, az értékeket nem írhatják felül az egyének vagy csoportok érdekei. A fenntarthatósági értékek teljesülését fenntarthatósági vizsgálatokkal kell biztosítani. A jó döntés-előkészítés és döntéshozatal nem nélkülözheti a felelős, társadalmi ügyekben érdekelt és érintett embereket, a partnerséget. Bőrünkön érezzük a nyilvánosság bevonásának formális voltát, a kötelező egyeztetések „letudását”. A tervezők és döntéshozók sokszor joggal félnek az akadékoskodó civilektől vagy a lakosságtól, mely többnyire laikus véleményt fogalmaz meg. Nehéz megérteni, hogy egy döntés nem csupán gazdasági racionalitás, és a laikus, érzelmi alapú, hagyományokhoz és identitáshoz köthető vélemények legalább olyan fontosak, mint a racionális érvek. A nyilvánosságot képviselő érdekeltek és érintettek érdemi beleszólásra való felkészítését teljes mértékben elhanyagolják, így nem csodálható, hogy néha valóban irracionálisak a megfogalmazott ellenvélemények. A jó partnerség elemi követelménye a lakosság, az érintettek és érdekeltek passzív és aktív informálása. Tudatosan kell foglalkozni azzal, hogy az érdekeltek és érintettek képesek legyenek érdemi módon hozzájárulni a döntések kialakításához. Gondot kell fordítani a fiatalság részvételére a döntéshozatalban, hogy természetes igényükké váljon a jövővel való foglalkozás, a közéletiség.

11.8 Kevesebb adminisztrációs terhet a végrehajtó szervezeteknek A fejlesztési projektek végrehajtása szakmai, igazgatási, pénzügyi és adminisztrációs ismereteket és kapacitást feltételez, a végrehajtáshoz komoly felelősség járul. A fejlesztéseknek vannak olyan szereplői, akik rendelkeznek ilyen kapacitással, de legtöbb esetben az ilyen képességek hiányoznak. Az elégtelen adminisztratív, pénzügyi kapacitás gyakran ellehetetleníti a projektek végrehajtását, ütemezett megvalósítását és finanszírozását. Sok esetben a kedvezményezettek a hiányzó kapacitást a piacról pótolják, a piac pedig sokszor visszaél a kényszerhelyzetekkel, és profitalapon nyújt drága szolgáltatást. Vagyis a közpénzből így lesz magánpénz, ráadásul ez sokszor aránytalan díj a főtevékenységek díjazásához képest.

A szakmai-adminisztratív terhek lényeges része a projektek hatásosságának és hatékonyságának mérése, az indikátorok kijelölése és mérése. Ezek hiányában nemcsak az egyes projektek átláthatósága sérül, de ellehetetlenül a programok, sőt a fejlesztéspolitika utólagos értékelése is. Különösen igaz ez a projektek környezeti teljesítményének mérésére és nyomon-követésére nézve. Ahhoz, hogy a projektek hatásosságát és hatékonyságát érdemben lehessen értékelni, komolyan kell venni a mutatókat, és azokat rendszeresen szükséges mérni. A kedvezményezettek a legtöbb esetben nem rendelkeznek a monitorozáshoz szükséges szakmai tudással, és éppen ezért azt sem igazán tudják, milyenek a releváns indikátorok. Ugyanakkor minden tevékenységtípusra megadhatók a releváns mutatók, vagyis nem szükséges a kedvezményezettekre bízni, hogy milyen indikátorokat jelölnének meg, hanem az egyes tevékenységekhez kötelező indikátorokat lehet kijelölni. Mivel a monitoring feladatok is speciális ismereteket követelnek, azonkívül nem megbízható, ha valaki saját maga méri tevékenysége következményeit, célszerű erre is külső szakembereket igénybe venni. A helyes eljárás az lenne, ha lennének olyan szervezetek a fejlesztési ügynökségeken belül, melyek átvennék az ilyen jellegű feladatokat a kedvezményezettektől (közbeszerzés, szerződések, pénzügyi elszámolás, monitoring, stb.) Ezzel kiküszöbölnék a félreértéseket, a rossz elszámolásokat, megszüntetnék a huzavonákat, a késedelmes kifizetéseket, és olyan felelősséget vennének le a kedvezményezettek válláról, melyet azok megfelelő szaktudás nélkül nehezen tudnak vállalni.

12. Összefoglalás A fejlődés jobbá válást jelent, a fejlesztés célja ennek elősegítése. Evolúciós értelemben a folyton változó környezethez való alkalmazkodás képességét kell javítanunk. Az emberiség tevékenységével jelentős környezeti változásokat idézett elő, ezáltal önmagát és minden más fajt is alkalmazkodásra késztetett. Ez a stratégia hosszú távon veszélyezteti a létet. A fenntartható fejlődés éppen ezért azt követeli meg, hogy környezetünk erőforrásait azok megújuló képességén belül használjuk, azon a szinten, amely nem sérti a környezeti rendszerek rugalmasságát. Jobbá válni tehát a környezeti erőforrások fenntartható használatában kell. A fenntartható erőforrás-használat azonban csak részben technikai kérdés, hiszen a legjobb technológiák mellett is előfordulhat, hogy a környezet terhelése összességében meghaladja az eltartóképességet. Ezért a társadalom minden szintjén szükség van egy magasabb erkölcsiségre, amely a globális felelősségvállalásban nyilvánul meg. A globális felelősségvállalás környezetünk fenntartható használatában és a társadalmi igazságosságban mutatkozik meg. A társadalmi igazságosság érdekében a jövedelemtermelés egyetemes feltételeit kell javítani, a hátrányt szenvedők számára biztosítani kell a természeti erőforrások, tudás, információk, piac és olcsó hitel elérhetőségét. Ezzel párhuzamosan szükség van arra, hogy az igényeiket állandóan fokozó gazdagabb rétegek csökkentsék materiális jellegű fogyasztásukat. A fejlesztéspolitikának szemléletváltásra van szüksége. A környezeti és szociális szempontok formális integrációja helyett valódi integrációt kell megvalósítani. Csak olyan gazdasági növekedést támogathat a fejlesztéspolitika, amely elkülönül a környezeti és társadalmi terhek növekedésétől. A fejlesztéspolitika egészének kell jobb környezeti teljesítményt nyújtania, amely csak akkor valósulhat meg, ha a végrehajtott programok együttesen csökkentik az anyag- és energiafelhasználást, valamint a természetes tér kihasználását, és ezek következtében mérséklik a hulladékok és szennyező anyagok kibocsátását. Ezért a fejlesztéspolitika egészét kell fenntarthatósági vizsgálatnak alávetni.

29

30

A fejlesztési projektek általános elve, hogy közpénzekből csak olyan tevékenységeket támogasson, melyek hozzájárulnak a közjóhoz. A fejlesztési források igazságos elosztása, a szegényebb rétegek és térségek fejlesztési forrásokhoz való hozzáférésének javítása megköveteli a visszatérülő alapok működtetését, melyek teljes összegben visszatérítendő, de kamatmentes támogatást biztosítanak azoknak a megtérülő tevékenységeknek, amelyek a közjót szolgálják. A fenntarthatatlan világ oka az emberek értékrendje, szemlélete, tudása, viselkedése és munkakultúrája, amely nincs tekintettel a jövőre, és amely a rövid távú haszonszerzés érdekében pocsékolja a Föld erőforrásait. Ezért a fejlesztéspolitika legfontosabb feladata az emberekbe való befektetés!