HÁROM
Fél méterre Victortól Kooi megtorpant, a kés hegye mindössze centiméterekről szegeződött üldözője bordáira. Feketére festett kis fegyver volt, háromszög profilú, hátragörbülő pengével. Egy minőségi fegyver – különb, mint Victoré –, magas széntartalmú, borotvaéles damaszkolt acélból, elég erős és rugalmas, hogy akár csonton is áthatoljon, anélkül hogy az éle kicsorbulna. Veszélyes fegyver volt, így viszont, hogy csak a levegőbe bökött, ártalmatlan. A holland alig volt idősebb Victornál, de sokkal többet kivett belőle az üldözés. Magasságra és alkatra nagyjából megegyeztek: hosszú végtagok, kisportolt és izmos test, de a szíjas, sovány fajtából. Kooi arcán és vállán verejték csillogott a hőségtől és a rohanástól, a trikó mellrészén sötét folt terjengett. Tétován előrelépett, de aztán megint mozdulatlanná dermedt. Kinyílt a szája, de nem mondott semmit. Victort nézte meredten, de mintha valahova mögé szegeződött volna a tekintete. Aztán kifújta a levegőt, és köhintett. A fekete kés kihullott remegő ujjai közül, és Victor lábához csörrent az utcakőre. 25
A holland könnybe lábadt szemmel hunyorgott, és mindkét kezét Victor jobb karjára téve megtámaszkodott, aztán lenézett a hasára, oda, ahol Victor jobb kezének hüvelyk- és mutatóujja a fehér trikóhoz préselődött. A fehér trikó vörösre színeződött Victor kést markoló keze körül. – Nem – szólalt meg Kooi, mintha a puszta dac eltávolíthatná a kés pengéjét a testéből, és rögtön a viszszamaradó lyukat is begyógyíthatná. Victor elengedte az összecsukható kés nyelét. A kés fekete acélkullancsként fityegett Kooi szegycsontja alól, a rövid penge behatolt a mellcsont mögé, és a hegye alulról a holland szívébe fúródott. A férfi köhécselve kapkodott levegőért, miközben a sérült bal kamrából elfolyó vér lassan megtöltötte a mellüreget, egyre jobban akadályozva a tüdőt a légzésfunkció ellátásához szükséges kitágulásban és lelappadásban. Ahogy a lábak kezdték felmondani a szolgálatot, Victor szép lassan leengedte áldozatát a földre. – Nem – mondta Kooi megint, de már halkabban. Hátával a falnak roskadva, szétvetett lábakkal ült a kis utca kövezetén. A karja ernyedten lelógott az oldala mellett. Nem próbálta kihúzni a kést a testéből. Tudnia kellett, hogy még amennyiben maradt is annyi ereje, hogy a vákuum ellenében kihúzza a sebből, akkor sincs semmi értelme. Azzal ugyanis csak siettette volna a végzetét. Vajon ő mit tenne fordított helyzetben, tűnődött Victor – érdemes-e még plusz néhány másodpercig fájdalomban és félelemben élni, vagy inkább siettesse a találkozást a révésszel? 26
Végigtapogatta Kooi combját és derekát, elrejtett fegyverek után kutatva, amelyeket a holland még utolsó erejével ellene fordíthatna. Ha valaki, ő aztán pontosan tudta, hogy a halál torkában az ember akármilyen eszközt megragad, hogy életben maradjon, vagy hogy bosszút álljon ellenfelén. Része volt mindkettőben. Az egyik oldalzsebből előkerült Kooi tárcája és szállodai szobakulcsa, a combzsebből pedig a faragott szobrocska, de más semmi. Victor szemügyre vette a faragványt. Tizenöt centi magas volt, fekete lakkfestékkel bevonva. Victor nem igazán értette, mit akarna ábrázolni. Úgy nézett ki, mint egy hüllőember, gyermeteg idétlenségnek tűnt. Kooinak furcsa ízlése volt. Victor zsebre vágta a tárcát. A tartalmát nem kellett átnéznie, fütyült rá, hogy mi van benne. Később úgyis megszabadul tőle. Csak azért vette magához, hogy támpontot adjon a rendőröknek. Ugyanezen okból lecsatolta Kooi csuklójáról az órát, és a nyakláncát is letépte. Mobiltelefon nem volt, de azt ő se nagyon hordott magával. A falfehér arccal haldokló Kooi meredten figyelte kirablóját. – Ki küldte? – kérdezte suttogva. Még ha a mentősök abban a pillanatban megérkeznek, akkor sem menthették volna meg az életét, úgyhogy Victor nyugodtan válaszolhatott a kérdésre. – A CIA. – Maga is… Victor a fejét rázta. – Önállóan dolgozom. Mint maga. A holland hunyorogva nyeldekelt, erőt gyűjtött a beszédhez. – Az amerikaiért? 27
Victor bólintott. Bágyadt mosoly. – Tudtam, hogy… nemet kellett volna… mondanom… a megbízásra. – Köhécselni kezdett az erőfeszítéstől, hogy ilyen sok szót kellett kimondania egymás után. Küszködve igyekezett nyitva tartani a szemét, és a feje is folyton lehorgadt. – Előbb-utóbb mind áldozatul esünk saját mohóságunknak – mondta Victor. – Én előbb. – Újabb bágyadt mosoly. Újabb köhécselés. Vér csillogott az ajkain. – Hogy hívják? – Majd akkor kérdezze meg, amikor találkozunk odaát. Bólintott, elfogadta a választ. – Megtenne… nekem… valamit? – Elhallgatott, zihálva levegőért kapkodott. – Egy fontos… szívességet… – Repesve leereszkedett a szemhéja. Vér csöpögött az álláról. Megpróbálta felemelni a kezét. – Kérem… – Lehetséges – mondta Victor. – Miről volna szó? Kooi már nem válaszolt.
NÉGY Három héttel később, az Atlanti-óceán légterében
A tízezer méteres magasságban suhanó Learjet pilótafülkéjében a kapitány és a másodpilóta felügyelték a műszereket, és viccelődve beszélgettek egymással. Ők ketten alkották a személyzetet. A pilótafülke ajtajának túloldalán egy férfi és egy nő ültek az utastérben. A nőt Janice Muirnak hívták. A férfi Francis Beatty volt. Egy asztalka két oldalán, bézs bőrüléseken foglaltak helyet. Odakint, a kis, kerek ablakon túl fekete és csillagtalan volt az égbolt. A két utas között érintőképernyős számítógép hevert az asztalon. A képernyőn egy fénykép volt látható. A fénykép némileg életlen volt, és ki is kockásodott, ugyanis jókora távolságból készítették, aztán pedig addig nagyították, amíg a felbontás engedte. A számítógépet úgy fordították, hogy Muir helyéről jól lehessen látni. Beatty az ujjával a kijelzőn suhintva újabb fényképeket jelenített meg. A fotókon öltönyös férfi gyalogolt valamelyik európai város utcáin, végül pedig néhány lépcsőn felkaptatva belépett egy hófehér villa fekete bejárati ajtaján. – Biztos, hogy ő a célszemély? – kérdezte Muir. 29
– Nagy valószínűséggel – felelte Beatty. – Magasság stimmel. Testalkat stimmel. Kor nagyjából rendben. A haja viszont más. – Paróka? – Arra tippelnék, hogy csak változtatott a frizuráján. A nő suhintással ide-oda léptetett a fényképek között. – Tippeknél valamivel többet szeretnék. Beatty grimaszolt. – Egy adatbázis nem lehet eléggé naprakész. Az emberek hol megnövesztik, hol levágatják a hajukat. Szerintem nincs jelentősége. – Már kétszer árnyékra vetődtünk. A harmadik fiaskót inkább kihagynám. – Hátha a hármas szám meghozza a szerencsénket. Most Muir húzta grimaszra a száját. – Ha lehet, inkább tényekre alapoznék, nem a szerencsére. – Rosszul fogalmaztam. – Százalékban kifejezve? A férfi vállat vont, és tanácstalanul ingatta a fejét. – Nehéz megmondani. – Azért fizetik, hogy megmondja. – Rendben, akkor hatvanöt százalékot mondanék. – Ez valahogy nem tölt el magabiztossággal. – Pontos akartam lenni, nem megnyugtató. Annak a kevésnek az alapján, amit a fényképeken az arcából látni, jó eséllyel ő az. Számít vagy sem, abszolút megfelel a rendelkezésünkre álló személyleírásnak. – Mint még akárhány férfi a földön. – Mondtam, hogy nem feltétlenül számít. Mihez akar kezdeni? – Rajta kívül már csak egy szóba jöhető jelöltünk van, jól mondom? 30
Beatty bólintott. – Igen, de ő felel meg a legkevesebb feltételnek. Ennek a pasasnak itt – megkocogtatta a táblagép kijelzőjét – több kipipált rubrikája van. – De nem annyi, mint a két elődjének. – Talán csak nagyon ért a rejtőzködéshez. Ahogyan az el is várható tőle. A nő sóhajtott, megdörgölte a szemét. – Mondja el, mit súgnak a megérzései. – Azt, hogy a célszemélynek a négy jelölt közt kell lennie, és mivel nem volt az előző kettő, és valószínűleg nem is a negyedik, ez a pasas a mi emberünk. – Én is ugyanerre a következtetésre jutottam. – Ráküldjek egy csapatot? – Hacsak nem akarja saját kezűleg kezelésbe venni, velem az oldalán. Fanyar mosoly. – Az talán nem volna különösebben okos húzás, tekintve a célszemély szakmai gyakorlatát. – Csak nem fél? – kérdezte Muir. – Vagánykodással nem értem volna meg ilyen szép kort. – Ne öregítse magát, Francis. – Pedig öregszünk, mind a ketten. Hogyan akarja csinálni? – Kezdünk kifutni az időből, úgyhogy annyi embert akarok az akcióhoz, amennyit csak össze tudunk szedni. De töltelékre nincs szükségem. Csupa profit akarok. És a csapat minden egyes tagjának tisztában kell lennie azzal, hogy pontosan milyen kaliberű célszeméllyel van dolguk. – Akkor készüljön fel rá, hogy többe fog kerülni a bevetés. A nő vállat vont. – Inkább sikerdíjat fizetek, mint kórházi számlát. Nem akarok műkedvelő amatőröket 31
összeengedni egy ilyen veszélyes pasassal. Feltételezhetjük, hogy fegyvert hord magánál. Ki tudja, mire képes? Most Francis vont vállat – flegmaságért ő se ment a szomszédba. – Állítson rá fél tucat embert, és nem számít, mire képes. Az se számít, ha fegyvere van. Nekünk több lesz. A létszámfölény végül mindig bejön. Mi lenne, ha a szállodájában csapnánk le rá? Az épületben csapdába ejthetnénk. Lecsaphatnánk rá, amikor… – Nem. – A nő a fejét rázta. – Nem akciózunk a szállodájában. Higgyen nekem, az ritka rossz ötlet volna. – Rendben. Jobban ismeri a pasast, mint én. Akkor hol? A nő megérintette a táblagép kijelzőjét. – Tudjuk, hová készül, úgyhogy megvárjuk, amíg elindul, és ott leszünk a közelében, de nem zavaróan közel. Amikor lehetőség adódik – és adódni fog –, akcióba lendülünk, és körbekapjuk. Nem figyelhet egyszerre a szélrózsa összes irányában. Mi pedig villámgyorsan lecsapunk rá, mielőtt felfoghatná, mi történik. – Ahogy így elmondja, pofonegyszerűnek hangzik. – Az is lesz – mondta Muir magabiztosan. – Pofonegyszerű. A pasas azt se tudja majd, merre van az előre.
