A éves kategóriában beérkezett legjobb mese, mellyel a fődíjat megnyerte GERA ANNA. Prológus. 1. A találkozás

A 11-14 éves kategóriában beérkezett legjobb mese, mellyel a fődíjat megnyerte

GERA ANNA

Prológus Ott, ahol a falu utolsó háza áll egymagában, elkanyarodik az út, és a temető mellett egy erdőbe vezet. Ezen az úton ballagott három gyerek, illetve nem is hárman voltak, egy kutya is ugrándozott körülöttük. Hétvégenként ugyanis felültek a HÉV-re és elhagyták a várost, hogy erdőt lássanak, meg bokrokat, kék eget és rohanó felhőket. Ilyesmit a városban nem nagyon látni. Persze, csak ha nem annyira szerencsés az ember, hogy olyan helyen lakik, ahol a házak között fák susognak, a parkban meg sárkányt eregetnek. Ez a három gyerek sem ilyen környéken lakott, hanem egy városban, ott, ahol a házak összeszorulnak, mintha melegítenék egymást, és a csenevész fák törzsét vaskarikák veszik körül. Ha meg talpalatnyi zöld van egy-két terecskén, ott vagy kutyák végzik a dolgukat, vagy morgós vének sakkoznak naphosszat. Ezért járt el hétvégenként ez a három gyerek kirándulni. Persze nevük is van. Barna, ez az egyikük, egy fiú, ő ment legelöl, és két lány követte, Panka és Hanna. Barna mindig futott, rohant, most is Báró után iramodott. A másik kettő beszélgetve sétált utána. Panka nagyhangú lány, gubancos, barna lobonca lobogott utána. Hanna csendes, szőke. Valamilyen fontos dologról beszélget4ek. - Szerinted vannak erre furcsa lények? – kérdezte Hanna. Panka csak nevetett. - Bányarémekre meg ilyesmikre gondolsz? – kérdezte nevetve. – Én nem hiszek ezekben. - Szerintem pedig igenis vannak – jelentette ki Hanna határozottan, ami pedig nem szokása. – Az előbb az alatt a páfrány alatt mintha pislogott volna valami. Panka csak legyintet. Amerre most indultak, ott nem messze az úttól, meredek szakadék nyílt. Ismerték már, nem is félnek tőle. A kutyájuk, Báró le - és felrohangált benne, ha botot dobtak le neki. Barna most is ledobott egy botot, Báró meg utána vetette magát. Csakhogy a nedves avar síkos volt, nagyszemű, nyári zápor hullott az előző éjszaka. Barna talpa meg is csúszott a meredély szélén, és azon vette észre magát, hogy csak csúszik, csúszik, és nem tud megállni. Gyökerek, ágak karistolták, nagy, szögletes kövek ütötték meg. Aztán egy nagy puffanással megérkezett a szakadék aljára. Szerencsére puhára esett, a szakadék alján buja páfrányerdő zöldellt. - Segítség! – kiabálta odalentről, de csak a fák susogása felelt. A két lány valahol lemaradva az úton, beszélgetésbe merülve, talán észre sem vette, mi történt. Báró, a kutya odafent állt a szakadék szélén és szimatolva, nyüszítve nézett le a mélybe. Barna megtapogatta sajgó bokáját. „Nem tört el, csak egy kis zúzódás” – mondta fennhangon. - Ezt megúsztad – szólalt meg egy mély hang mögötte. – Pedig hebehurgya voltál. 1. A találkozás. Barna a hang hallatára akkorát pördült a tengelye körül, hogy a nagy igyekezetében el is esett. Lassan emelte fel a fejét, hogy felkészüljön arra, ami várni fogja, de amit látott, arra nem lehetett eléggé felkészülni. A hang gazdája egy meglehetősen szokatlan valaki, vagy inkább valami volt.

Hasonlított egy gnúra, de Barna nem merte volna biztosan állítani, hogy az, mivel igen sok külső tulajdonságában elért az általa ismert állattól. Nem volt átlátszó, de Barnának valamiért mégis úgy tűnt, mintha látná kékes testén keresztül a szemközti sziklákat. Ezen kívül dús, fehér szárnya is volt, benne egy-két más, sötétebb árnyalatú tollal. Továbbá volt egy kékesszürke-fehér szarv a homlokán, és a patája is kékesszürke színben pompázott. Hosszú percekig csak nézték egymást, a csendet csak a teremtmény tüsszentései és szipogásai törték meg. Végül Barna kezdeményezett beszélgetést egy elég különös módon. - Szólalj meg! – mondta a lénynek. - Nem én! – válaszolt az. - Miért? - Mert én már beszéltem. Azt mondtam, „Ezt megúsztad, pedig hebehurgya voltál.” Most te jössz. Mondj valami érdemlegeset. - De mit? - Mondjuk, mondd meg a neved! Barna lekapta a baseballsapkáját a fejéről, meghajolt, és illedelmesen bemutatkozott. - Bencze Barna vagyok, szolgálatára. - Rikoltva Röppenő Rudolf. Mondd csak, milyen virág az ott a sapkád szélén? Azt hiszem allergiás vagyok rá, teljesen berekedtem. Megtennéd, hogy leveszed? - Persze. De mondd csak. Milyen állat vagy te tulajdonképpen? - Nézz csak rám! Szerinted? – mondta a lény immár sokkal magasabb hangon, mivel a virág eltűnésével visszanyerte eredeti hangszínét. - Őszintén szólva fogalmam sincs. - Egy... Csillámgnú! - Micsoda? – nézett értetlenül Barna. - Csillámgnú. Olyasmi, mint a gnú. Még nem hallottál rólunk? - Nem, még nem. De mondd csak! Mióta élsz ebben az erdőben? Még sohasem láttalak itt. Most költöztél be? – kérdezte Barna. - Nem, nem költöztem ide. Vagyis igen. Pontosabban... Áh, tudod, nem ez a természetes élőhelyünk, de most kénytelenek voltunk itt meghúzni magunkat, mivel az otthonunkból kiüldöztek bennünket. - Benneteket? Hányan vagytok? - Hát, úgy száz-százötvenen rejtőzünk ebben az erdőben, nagyjából egy hónapja. A Titánok völgyében, ahol élünk, hatalomra kerültek a krikónok. Egy gonosz varázsló csellel elfoglalta a trónt, és száműzte a királyunkat és királynénkat. Az új király és gonosz alattvalói elüldöztek minket és még sok más fajt a völgyből. Szerencsére a vezérünk, Eremisz létrehozott egy átjárót egy másik világba, hogy elmenekülhessünk és segítséget hívhassunk. Hát, itt kötöttünk ki. Nem a legmegfelelőbb helyre nyílt a kapu. - Mi segíthetnénk. Én és a húgaim. Meg persze Báró – gondolkodott hangosan Barna. - Nocsak! Ismersz egy lordot? – csillant fel Rudolf szeme. - Nem, dehogy! – nevetett a fiú. – A kutyámat hívják így! - Ó. Kár! – mondta csalódottan a csillámgnú. - De ez mindegy! Segítünk nektek! - Túl kevesen lennénk. Lehetetlen. - Semmi sem lehetetlen! – Barna egyre lelkesebb volt. – És hogy lennénk kevesen? Százötven csillámgnú! Szólok is Pankának és Hannának! - Hát jó, tégy belátásod szerint. De az az érzésem, hogy nem kéne ezt tenned. Nemrég a sámánunk, Markoláb álmot látott, amelyben Akela, a főistenünk szólt hozzá. Ezt mondta neki: „Visszamész a világba, ahol a fehér fekete, Nehéz harc vár rád, s a csillámgnú seregre

Lelked tovaszáll, de őriz majd az ég Éva lányán múlik, hogy kit ér el a vég.” - Nem valami vidám gondolat, ugye? Ráadásul elég zavaros is, én nem ismerek semmilyen Évát. Te tudod ki lehet? - Persze. Tőle és Ádámtól származnak az emberek! - Emberek? - Mi. E világ lakói. Akkor szólhatok a lányoknak? Elvégre ők is „Éva lányai”. Rajtuk múlhat a csata! - Szerintem nem kéne. Nem lenne jó, ha miattunk ti is bajba kerülnétek. - Ugyan már! Ne aggódj – mondta Barna, és felkiabált a húgainak, akik addigra végre odaértek a szakadék pereméhez. - Hanna! Panka! – kiáltott fel nekik. - Barna! Jól vagy? Hú, de gyönyörű az a póni melletted! Lemehetek? – lelkendezett a szőke lány. - Persze. Gyertek mindketten, és hozzátok Bárót is! Próbálok segíteni! Valahogy sikerült lejönnie Hannának, és Bárót is sikerült lehoznia, de Panka nem akart elindulni, bárhogy hívták. - Miért menjek le egy szakadékba? Le akartok csalni, hogy utána ott hagyjatok? - Dehogy is! De segítenünk kell Rudolfnak! - Az meg ki? - Ú, így hívják a pónit? – kérdezte Hanna. - Pónit? Miféle pónit? - Ezt itt! – mutatott Hanna a gnúra. - Én nem látok ott semmit. - Ezt meg hogy érted? - Egyszerűen. Nincs ott semmi. Be akartok csapni. Most már tudom! – mondta, és elrohant. Mostanában gyakran rohant el így. - Húha. Ez különös. Hogyhogy nem látta Rudolfot? - Biztos, mert nem hisz benne – vonta meg a vállát Hanna. – De mi látjuk a pónit, és ez a lényeg! - Már elnézést, kishölgy, de én nem vagyok póni – szólalt meg Rudolf. – Már korábban is akartam szólni. Én csillámgnú vagyok! - Az micsoda? És mióta élsz ebben az erdőben? Rudolf neki is elmesélte a történetét, a kislány tátott szájjal hallgatta. - Krikónok? – kérdezte. Azok mifélék? - Ó, leányom, azok nagyon sötét teremtmények. Fekete köpenyben járnak, ami eltakarja az arcukat. A bőrük csúnya, tele van sebhelyekkel és ragyákkal. Sokan közülük mélynövésűek, és éppen ezért nagyon nagyra tartják az egy-két magas fajtársukat. Csak a magasak lehetnek uralkodók, az alacsonyak örökké szolgák maradnak. De ne sajnáld őket! Átkozott népség. Rabolnak, fosztogatnak, és rettentően igénytelenek. Piszokban élnek, és bármit megesznek, amit csak találnak. Mondjuk, ez nem csoda. Nagyon szegények, csak az uralkodóknak van vagyonuk, nekik viszont rengeteg. Azt beszélik, kalózkodással szerezték még az őseik, mint például Feketeszakáll. Ő volt a legerősebb krikón, mindenki retteget tőle. A vagyon továbböröklődik generációról generációra. De sötét, ütött-kopott palotában laknak, ugyanis mindenre sajnálják a pénzt. Talán még rosszabb körülmények közt élnek, mint a szolgáik. - Szegények! Szörnyű életük lehet – szomorkodott Hanna. - Ők választották. Ekkor egy újabb csillámgnú jelent meg a szakadékban. - Rudolf, gyere! Eremisz haditanácsot tart, amin mindenkinek ott kell lennie!

Most vette csak észre a két gyereket és a kutyát. - Hát ti meg kik vagytok? - Ő Barna, Hanna és a kutyájuk, Báró. Itt találkoztam velük, azt mondják, szívesen segítenének nekünk – válaszolt Rudolf. - Nagyszerű, akkor jöjjenek ők is velünk! Na, gyerünk, szaporán! – mondta a csillámgnú, és azonnal elrepült. - Bocsássatok meg neki, kicsit szeles mostanában. A neve egyébként Kókusz, ő a hírvivőnk. Nem szokott bemutatkozni, ugyanis... – kezdett a magyarázatba Rudolf, de Barna félbeszakította: - Rudolf! Nem ér rá később? Azt mondta, sietnünk kell. - Igazad van. Szálljatok a hátamra, és indulás. - És mi lesz Báróval? - Hát... Ez jó kérdés. Nem tudod az öledbe venni? - Megpróbálom. De óvatosan repülj, nehogy leessen! - Bízd csak rám! – És máris a levegőben voltak. 2. Haditanács Amikor földet értek az erdő egyik keleti zugában, a megbeszélés már javában folyt. Barna bárhogy meresztette a szemét, nem tudta megállapítani, hogy melyikük lehet Eremisz, ugyanis minden csillámgnú egyenrangúnak tűnt. Egyetlen különbség az volt köztük, hogy minden egyes gnúnak más színe, vagy legalábbis más árnyalata és mintája volt. Rudolf letette őket, és köszöntötte társait. Egy sötétzöld árnyalatú gnúra különösen sok figyelmet fordított, ebből Barna arra következtetett, hogy ő lehet a vezér. - Szerintem vissza kellene mennünk! Nem bujdoshatunk örökké! - hallották egy résztvevő hangját. – Hogy adhatnánk fel! Hűeknek kell lennünk őseink nevéhez! - De ha visszamegyünk, mind meghalunk! – szólt egy másik. – Nem tehetjük meg nekik azt a szívességet, hogy egyenesen a csapdáikba sétálunk! - Ha itt maradunk, fajunk örökké eltűnik a Titánok erdejéből! Ha visszamegyünk, és meg is halunk mind egy szálig, legalább hősi halállal, és dicső nemzedékként vonulunk be a Krónikák könyvébe, nem mint gyávák és reszketők! - De kérdés az, hogy van-e bátorságunk visszamenni – szólt közbe Kókusz. – Mindannyian hallottátok Markoláb álmát. Ő sosem téved! A jóslatok mindig teljesülnek! - Itt a fő kérdés az, hogy kell-e egyáltalán bátornak lennünk – szólalt meg akkor a sötétzöld gnú. – Nem elég-e nekünk ez az erdő? Kell-e egyáltalán bármivel is próbálkozni? - Igen! – kiáltott közbe Barna. – Igen, kell, Eremisz. Hát milyen vezér vagy te, hogy gyávaságra buzdítod alattvalóidat? Küzdenetek kell, és küzdeni is fogtok, hisz titeket illet a völgy, és a ti uratoké a trón! Megérdemlitek azt, amiért sok ezer évvel ezelőtt harcoltatok. A Titánok völgye a ti otthonotok! Eremisz, bármit is mondasz, vissza tudjátok szerezni! Szónoklatát döbbent csen, majd hangos éljenzés fogadta. És nevetés. Főleg egy sötétkék gnú nevetett. Miután elcsendesedtek, a sötétzöld gnú megszólalt. - Mind szép, amit mondtál, talán igazad is van, de egyben tévedtél! Én nem Eremisz, hanem Arnold vagyok, Rudolf testvére. Ő Eremisz – mutatott a sötétkék gnúra. - Ó! Ó... Sajnálom. Elnézését kérem, felség, és a tiedet is, Arnold – szabadkozott Barna. - Nem neheztelünk rád – szólt Eremisz. – Nagyon figyelemre méltó, amit mondtál. De engedj meg egy kérdést. Ki vagy te? - Bencze Barna vagyok, ő a testvérem, Hanna, és ő pedig a kutyánk, Báró – mutatta be kis csapatát. – Egy szakadékba zuhantam, és ott találkoztam Rudolffal. Ő mesélt rólatok, és mondta, hogy bajban vagytok. Azért jöttünk, hogy segítsünk.

- És mondd csak, hogyan tudna segíteni nekünk két gyermek és egy kutya? - Hát... Segíthetnénk megszervezni a haditervet! Barna tud kardozni, és már többször is háborúzott különböző táborokban! – mondta Hanna. - És Hanna sokat önkénteskedett állatkórházakban és megtanulta a gyógyítást! Elláthatja a sebesülteket! - Igen ám, de ha harcolunk, az igazi háború lesz, rengeteg sebesülttel. Itt nem kapsz új életet, mint a játékokban. Ez élesben fog menni! Így is vállalnátok? - Igen! – mondta egyszerre Barna és Hanna. - Vauf! – vakkantotta Báró. - Hát akkor, testvéreim – fordult Eremisz a csillámgnúkhoz -, ki tart velünk? Ki megy velünk vissza a Titánok völgyébe harcolni? - Én megyek – állt elő Rudolf. - És én is – követte Arnold. - Engem se hagyjatok itt – mondta Kókusz. - Én is! - Megyek! - Harcra fel! – Az összes csillámgnú előrelépett. - Akkor irány a csatatér! – kiáltotta Eremisz, és így szólt: Varázskapu nyílj meg nekünk, Trópiába átmehessünk, Viszontlássuk birodalmunk, S királyunkért harcolhassunk. Amint kimondta a szavakat, a vezér előtt kékesen csillogni kezdett egy bokor, és valóban lassan egy átjáróvá alakult. - Trópia? Ez a neve a birodalmatoknak? – kérdezte Hanna. - Igen, de csss! Figyelj! – válaszolt Rudolf. - Eremisz, várj – hallatszott akkor egy hang. – Még nem támadhatunk. A csapat felkészületlen, és túl kevesen vagyunk. Ha sikeresek akarunk lenni, szövetségesül kell hívnunk a többi völgylakót. Együtt kell gyakorolnunk, kifejlesztenünk a támadó és védekező technikákat. Tanácsosabb lenne egy védettebb helyen letáborozni, és támadás előtt megszervezni a csapatot. - Igazad van, Markoláb – fordult vissza Eremisz. - Erre nem is gondoltam. Hová jutnánk nélküled? Egy középmagas, sötétbarna köpenybe burkolódzó, de határozottan emberszerű alak előlépett a fák árnyékából és így szólt: - Hallottam a tanácskozásotokat. Szép dolgokat mondtatok, de egyvalamit elfelejtettetek. A krikónok karddal harcolnak, és ti nem tudtok így küzdeni. Segítségül kell hívnunk a völgy többi lakóját. A kentaurokat, a szatírokat és az állatokat. Csak így nyerhetünk. Javaslom, hogy egyelőre Akela egyik hegyi szentélyébe menjünk, ahová a szövetségeseinket hívhatjuk. - Rendben. Barna, Hanna! Szálljatok fel egy-egy csillámgnú hátára. Az átjáró a birodalom szélére nyílik, onnan még sokat kell repülni a hegyekig. Barna Rudolf hátára ült, ölében Báróval, Hanna pedig Kókuszt választotta. - Akkor, gnúk, indulás! – kiáltotta Eremisz, és átvágtatott a kapun. 3. Hogy történt? A vezér után Rudolf következett, hátán Barnával és Báróval. Amint átértek a kapun, rögtön szárnyra keltek, és egy kis idő után, ha nagyon halványan is, de látni lehetett a távolban a hegyeket, ahová tartottak.

- Eremisz, mondd, hogyan foglalták el a krikónok a trónt? – kérdezte Barna. – Azt tudom, hogy csellel, de pontosan hogy történt? - Tudod, fiam, nagyon álnok módon. A krikónok királya meghívta vacsorára a királyi párt a saját kastélyába, azt mondta, békülési szándékkal. De annyit kért, hogy egy párbajjal döntsenek arról, hogy ki legyen a birodalom ura. Királyunk elfogadta, hiszen kötötték a hagyományok. Két héttel későbbre tűzték ki a napot, és koccintottak is rá. Tudod, nálunk így szentesítik a megállapodásokat. Koccint a két fél, utána egymás poharából iszik. Ez olyan, mint egy fogadalom. Aki megszegi, arról a másik fél ítélkezhet, bármit is kér, a másiknak teljesítenie kell. Egy héttel a párbaj napja előtt királyunkat furcsa kór támadta meg. Egy hét alatt úgy legyengült, hogy képtelen volt elmenni a párbajra, és ezáltal akaratlanul is megszegte az esküt. A krikónok ura így elvette tőle a trónt, és száműzte a birodalomból a királynővel együtt. Ahogy hatalomra került, minket is, az összes varázslényt el akarta tüntetni. Sokan elmenekültek, sokakat elkaptak, de a legbátrabbak még mindig itt vannak. A királyt az orvosok alapos vizsgálatnak vetették alá, hogy megtudják mi okozta ezt a kórt. A szervezetében lassan pusztító mérget találtak. Az életét sikerült megmenteniük, de azt nem tudjuk, ki tette ezt vele. A mérget akkor kapta, amikor a saját palotájában a saját szolgálói és tanácsosai között volt, olyanok között, akik közül a király senkit sem gyanúsít, hiszen mindannyian nagyon régóta szolgálnak már. A szakácsné azt mondta, hogy látott egy alacsony, köpenyes alakot a király szobája felé osonni, de az pletykás vénasszony, nem kell mindig elhinni, amit mond. De ettől függetlenül készülnünk kell a harcra. Azzal most nem sokat segítünk, ha az árulót elkapjuk. Most a trónt kell visszaszereznünk, ráér utána ezzel foglalkozni. - Igazad van – mondta Barna, és nem esett több szó köztük az úton. Kókusz és Hanna sokkal később értek át, így a lány nagyon messze volt Barnától. Mivel nem szerette a csendet, beszélgetést kezdeményezett: - Kókusz, mondd csak... - Honnan tudod a nevem? - Rudolf mondta el. - Ez nem volt szép tőle. Nem szoktam bemutatkozni, mert bizonyos lények képesek irányítani a tudatunkat, ha tudják a nevünket. Te nem vagy ilyen, ugye? - Dehogy! – nevetett Hanna. Aztán komoly hangon folytatta. – De szeretnék kérdezni tőled valamit. Hogy lehet az, hogy bár csillámgnúk vagytok, a sámánotok, akinek még a vezéretek is szó nélkül engedelmeskedik, nem az? Hogyhogy ő a sámánotok? És mi ő tulajdonképpen? És... - Ácsi, ácsi! Egyszerre csak egy kérdést! Elmesélem neked Markoláb történetét, akkor talán választ kapsz a kérdéseidre. Igazad van, Markoláb tényleg nem tartozik a fajtánkhoz. Igazából senki sem tudja, hogy pontosan mi is ő. Sosem mesélt magáról, és ha mi kérdeztük, mindig kitérő válaszokat adott. Úgy hét évvel ezelőtt a krikónok foglyul ejtették az akkori vezérünket, Atabánt. Eremisz és két társunk elindult, hogy kiszabadítsa a várbörtönből, ahova zárták. Az éj leple alatt közelítették meg, mert nem akartak feltűnést kelteni. Az őrök szerencsére aludtak, így el tudták lopni a kulcsot, és ki tudták nyitni a cellaajtót. Atabán fáradt volt, kimerült, és több sebből vérzett, de szeme elszántan csillogott, indulásra készen. Az ő rabtársa volt Markoláb, azt mondta, azért zárták be, mert előre megmondta a jövőt, és a krikónok ura nem bírta elviselni, hogy mindig igaza van. Arra kérte őket, hogy had menjen velük. Eremisz nem nagyon törődött vele, Atabánnal volt elfoglalva. Bekötötte a sebeit, és eloldozta kötelékeit. Így hát Markoláb hozzájuk csapódott. Ahogy lopakodtak kifelé, Markoláb többször is rejtett utakon és csapóajtókon át szeretett volna menni, de Eremisz nem bízott benne. Azt mondta, ha akar, menjen ott, de ők a jól bevált utakat választják. Markoláb is velük maradt, nem tudni miért.A krikónok észrevették a

szökést, riadóztatták a katonáikat, de Atabán jó vezér volt, sikerült elkerülniük őket. Amint kijutottak a palotából és indultak volna vissza a völgybe, a bázisunkra, Markoláb ismét más utat javasolt. Ő az erdő keleti részén átvezető, biztonságosabb utat választotta volna. „Szó sem lehet róla – mondta Eremisz. – Arra több kilométer kerülőt kellene tennünk és Atabán már kimerült, nem bírná az utat. Ráadásul a Könnyek tavánál vár ránk öt harcos, akik a segítségünkre lesznek az úton. Délre megyünk.” De Markoláb olyan könyörgően nézett, hogy Atabán megszánta. „Irány kelet” mondta, és bárhogy tiltakozott Eremisz, arra indultak. Bár hosszabb volt az út, hajnalra már a völgyben voltak, és mire a nap az ég legmagasabb fokára hágott, elérték a bázisukat. Szürkületkor megérkezett az az öt harcos is, akik a Könnyek tavánál várták hiába a csapatot. Egyenesen Atabánhoz mentek, és áldották azt, aki a keleti utat javasolta, ugyanis a tó melletti dombon tábort vert az a több száz fős krikón sereg, akik két hónappal azelőtt mentek a hegyekbe, és dolguk végeztével visszaindultak a várba. Atabán ekkor értette meg, hogy miért kellett elkerülniük a tavat, és akkor jött rá, hogy Markoláb megmentette az életüket. Bár azt máig sem tudjuk, hogy Markoláb az ő sorsukat viselte-e így a szívén, vagy csak saját bőrét fétette, tény, hogy neki köszönhetik életüket. Atabán személyes tanácsadójává fogadta, és arra utasított minket, hogy úgy bánjunk vele, hogy most már ő is közénk tartozik. Hamar megkedveltük, bár mint azt már mondtam, sosem beszélt a múltjáról. Amikor három évvel később Atabán visszavonult, és Eremiszt nevezte ki vezérünknek, azt mondta neki: „Mindig hallgass erre a rejtélyes sámánra, mert igazat szól. Sose kételkedj a szavaiban, és tudd, hogy rá mindig számíthatsz.” Kétségtelenül nagyra tartotta Markolábot, és valljuk be, volt is miért. Többször mentették meg az életünket jóslatai és tanácsai, és mindezek mellett remek emberismerő és kitűnő orvos is. De csak ritkán gyógyít varázsfüveivel, csak akkor, ha igazán nagy szükség van rá. Nem társasági ember, és szerintem nem is akar ezen változtatni. - Miért? – kérdezte Hanna. - Nem tudom. Magának való típus. De azt mondják, ha megszeret valakit, azért az életét is feláldozná, ha úgy hozná a sors. 4. Az erdő mélyén A következő hetek kiképzéssel, a hadtechnika fejlesztésével és persze szövetségesek toborzásával teltek. A kentaurok és a beszélő állatok többsége azonnal csatlakozott, a szatírokat és a fákat is sikerült meggyőzni, a legtöbb gond a hegyi óriásokkal és az erdei manókkal akadt. Az óriásokat sikerült hamarabb elcsábítani, ők igazából mindvégig a csillámgnúk mellett álltak, csak mivel nem túl okosak, nehezen értették meg, hogy azok ellen fognak fellázadni, akik rendszeresen tönkreteszik az ültetvényeiket és elkobozzák a terméseiket. Bár nagy és erős nép az óriásoké, nem túl agresszívek. Legkedvesebb időtöltésük gondozni a földjüket, szüretelni, és a legtöbbjük nagyon fél még az egerektől is. A manókkal más a helyzet. Mogorva népség, akik közömbösek minden olyan iránt, ami nem érinti közvetlenül őket. Naphosszat fegyvereket és vasszerszámokat kovácsolnak, de senki sem tudja, miért, ugyanis még sohasem láttak egy manót sem, aki az általuk készített dolgok egyikét is használta volna. Végül Eremisznek sikerült a saját oldalukra állítani őket, ha nem is szívvel-lélekkel, de zsoldoshadseregként részt vettek a felkészülésben, ugyanis a vezér rengeteg vasat ígért nekik az óriások készletéből. Ők szívesen adták, hiszen nekik nem volt rá szükségük, ráadásul így több területük maradt földművelésre. De voltak, akiket egyáltalán nem tudtak megnyerni, pedig fontos lett volna. Az egyszarvúak kitűnő harcosok, de vezetőjük, Hóvirág nem engedte el népét Eremiszhez, mivel pár éve egy harcban, amiben szövetségesek voltak, Hóvirág szerint Eremisz hibájából rengeteg egyszarvú fogságba esett, és nem egyen elveszítették a szárnyukat is. Ilyen akkor

történik, hogyha egy egyszarvú sokáig nem tud harmatcseppeket inni. A harmatcseppek nélkül a gyengébb szervezetűek nem bírták ki a fogságot és elvesztették szárnyukat. És egy szárny nélküli egyszarvú elveszíti tudatát, olyan egyszerű állattá válik, mint a beszélni nem tudó lovak. Ráadásul hófehér szőrük beszíneződik, foltos lesz a harmathiánytól. Valószínűleg így terjedt el az a tévképzet az emberek között, hogy nem léteznek fehér lovak, csak – ahogy ők nevezik – szürkék. Szerencsére a kiszabadított szárny nélküli egyszarvúk akkor megmenekültek, hála Markolábnak, aki bonyolult varázsfőzettel visszanövesztette a szárnyukat. Így minden jóra fordult, de Hóvirág még mindig nem bocsátott meg Eremisznek, és bárhogy kérte a nagyvezér, nem csatlakozott a lázadókhoz. Nagyon szerette és féltette harcosait. A felkészülésben mindenkinek, még Barnának és Hannának is részt kellett vennie. A fiú főleg vívni, a lány pedig nyilazni tanult, de mindketten elsajátították a közel- és távolharc alapjait egyaránt. Bárót üzenetkézbesítőnek képezték ki. Ez annyiból állt, hogy kapott a nyakába egy kis dobozt, amibe az üzeneteket és kisebb tárgyakat lehet tenni, és a kiképzői igyekeztek neki minél több személyt és helyszínt megmutatni, és megjegyeztetni vele azokat. Így hát Báró naphosszat futkosott egyik helyről a másikra, egyik harcostól a másikig, hogy kiismerje magát a hegyen és a völgyben, és hogy könnyen beazonosíthassa a hegy népét. Bár fárasztó volt a munkája, közel sem olyan fárasztó, mint a kiképzés. Mindenki részt vett a hadgyakorlatokon, ahol egyformán megtanulták a közel- és távolharcot, de mindenkinek volt egy kettes számú feladata. A manók javították a fegyvereket, az óriások köveket hoztak, amiből a védőfalat építették az erősebb állatok segítségével. A kentaurok osztották be a csapatokat, a madarak és az egerek kémkedtek, a fák pedig páncélokat készítettek levelekből és ágakból, amik a Csacsogó-patak vizébe mártva és kőporral beszórva megkeményedtek, és így tényleg védték viselőjét. A kőport a kisebb testű állatok állították elő a védőfal építői számára feleslegessé vált sziklákból. Sokan dolgoztak a konyhán, hiszen a hadseregnek be kellett tartania azt az étrendet, amit Markoláb írt elő, hogy megfelelő legyen az erőnlétük a harcra. Az ételeket szintén az óriások hozták a gazdaságukból. Barna Eremisznek segített a hadtechnika fejlesztésében, a haditerv, a B és C variációk kidolgozásában, Hanna pedig a szatírokkal gyógyítást tanult. Talán ez volt a legnehezebb mind közül, ugyanis nem csak annyiból állt, hogy kitisztítsák és bekössék a sebet, meg kellett jegyezniük rengetek gyógynövény nevét és hatását, krémek és balzsamok összetételét és előállítási módját. Hanna csak nehezen tudta követni azt, amit a tanítójuk, a szatírok vezére magyarázott, hiszen neki nem volt az ilyesfajta gyógyításban gyakorlata, mint a legtöbb szatírnak. Ő csak az emberek orvostudományához értett, és az nagyban különbözött az itt tanultaktól. Hogy utolérje a többieket, sokszor sétált az erdőben, mivel ott a legtöbb tanult növényt megtalálta. Tanulmányozta őket, jegyzeteket írt, és ha valamit nem értett, megkérdezte a fákat. Egyik ilyen alkalommal, amikor éppen egy vérrózsa bokrot nézegetett, különös dolog történt. Amikor le akart szakítani pár virágszirmot, hog leellenőrizze, tényleg vérzik-e, na meg persze, hogy beragassza a jegyzetfüzetébe, kitárult előtte egy ajtó. Pontosabban az tárult ki előtte, amire eddig azt hitte, hogy vérrózsa bokor. A bokor, vagy inkább bokorajtó egy szoba belsejébe vezetett. Kevés bútor volt benne, mindössze egy asztal, egy szék, egy szőnyeg és egy konyhaszekrény, de mégsem keltett sivár benyomást. Hanna úgy érezte, hogyha csak egy székkel több lenne, nem érné el ugyanazt a hatást, amit így. Ahogy belépett, az ajtó becsukódott mögötte. Különös érzés fogta el, de nem tudott neki nevet adni. Minden olyan varázslatos volt körülötte.

Ahogy körülnézett, látta, hogy mindenhol rend van és tisztaság, még a falon lévő képek aranykeretei is csillogtak. Sok kép volt a szobában. Arcképek, tájképek és olyan állatok festményei, akikkel még életében nem találkozott. Már éppen indulni akart, hogy megmutassa Barnának, amit talált, amikor kattanást hallott. Ahogy megfordult, észrevett egy ajtót amellett, amelyiken belépett. Eddig nem is látta, hogy ott van. Az ajtó résnyire nyitva volt. Átlépett a küszöbén. Egy szobába jutott, amely valamivel nagyobb volt, mint az előző, és sokkal zsúfoltabb. A falak szinte ki sem látszottak a könyvespolcoktól, és az azokat borító könyvektől. Az egyedüli berendezési tárgy ezen kívül egy hintaszék volt, ami pont háttal volt Hannának. Itt is volt egy szőnyeg, ami különös módon nem borította be az egész padlót, pedig a lány meg mert volna rá esküdni, hogy nagyobb volt a szobánál. A könyvek elrendezése Hanna szerint semmilyen logikát nem követett. Sem Abc szerint, sem témakörönként nem voltak csoportosítva, és a régi és új könyvek vegyesen voltak a polcokon. Hanna el nem tudta képzelni, hogy tud valaki ezeken kiigazodni. Kivett egy vastag, bőrkötéses könyvet. Krónikák könyve – olvasta a címet. Kinyitotta. Trópia létrejötte – látta az első oldalon. Belelapozott. Színes, illusztrált könyv volt Trópia történetéről. Külön fejezetek az egyes lényeknek. Csillámgnúk – írta a könyv. - Rick Poljakov, lengyel származású kutató látta őket először a Titánok völgyében. A legkorábbi róluk szóló írásos dokumentum szerint állományuk 20-30 fő volt a kezdeti időkben. A legfrissebb adatok szerint 143 – hirtelen arany fény járta át az oldalakat, és a szám 144-re változott. Hanna nem tudta mire vélni a dolgot, de tovább olvasott. – tagja van ennek a társadalomnak. Időszámításunk szerint 453-ig királyok uralkodtak – mint sok más fajnál – náluk is, de a Nagy Visszatérés után ők is áttértek a hadvezérek általi uralkodásra. Hanna lázasan keresgélni kezdett a könyvben. Tudni szerette volna, hogy mi az a Nagy Visszatérés. Nagy Visszatérés. Időszámításunk szerinti 453-dik esztendőben tért vissza a trónra királyunk és királynőnk, kiknek nevét említeni felesleges. – Hanna szerint nem lett volna felesleges, mert ő speciel nem tudta. De olvasott tovább. – Ekkor járt le az Ötszáz Éves Száműzetés, amit a Nagykirály, az ősi Akela mért rájuk. Visszatérésük után a krikónok kivételével minden trópiai nekik adta népének koronáját, így örök királyukká és királynőjükké fogadták őket. Miután elolvasta a történetet, Hanna ismét lapozgatni kezdte a könyvet. Ötszáz Éves Száműzetés. Királyunk és királynénk büntetése, amit az ősi Akela mért rájuk, amiért az ő engedélye nélkül megteremtették Trópia lakóit. Nekik köszönhetik életüket a csillámgnúk, az egyszarvúk, az állatok és a fák. Büntetésük értelmében ötszáz évig ők gyújtották meg reggel és oltották el este a napot. Az ötszáz év lejártával ezt a feladatot az eredeti munkások, a tűzmanók visszavették. Hanna még egyszer, utoljára kikeresett egy cikket. Tudta, hogy idegen helyen tartózkodik, és más tulajdonát tartja a kezében, de azt is tudta, hogy a háború előtt fontos minden fellelhető információt begyűjteni az ellenségről. Krikónok. Nem királyunk és királynőnk teremtményei, a Nagykirály teremtette őket még az idők hajnalán. Trópia legrégebbi lakói, elsősorban harcból élnek. Több ezer évvel ezelőtt a vezérük megnyitott egy átjárót, ami egy párhuzamos világba vezette őket. Rengeteg értéket

szereztek onnan, többnyire kalózkodással. Krikón kalóz volt például a sokak által emlegetett Feketeszakáll is. Az átjáró innenső végét Akela bezárta, de a másik oldalon mindmáig nyitva van. Ha a másik világ lakosai a közelébe mennek, beszippantja őket gépmadaraikkal és fémbálnáikkal együtt. Ők is érzik az átjáró létezését, bár nem tudják, hogy hogy képes ilyen mértékű varázslatra. Az ottaniak úgy emlegetik: Bermuda háromszög. A krikónokat sokan vérengző fenevadakként tartják számon, és számos legenda szerint nincs szívük, de egyvalamit csak kevesen tudnak róluk... - Érdekfeszítő olvasmány, nemde? – Hanna a hang hallatára azonnal összecsapta a könyvet, és a háta mögé rejtette. Aztán rájött, hogy már késő, úgyhogy elővette onnan. - Rettenetesen sajnálom, én nem tudtam, hogy... - Ugyan már, semmi gond. – A hang tulajdonosa felkelt a hintaszékből, kivette Hanna kezéből a könyvet, és visszatette a polcra. - Markoláb? – döbbent meg Hanna. – Nagyon sajnálom, hogy betörtem az otthonodba! Tényleg! Én nem akartam... - Már mondtam, hogy nem gond. Tudtam, hogy jönni fogsz. – Levette a köpenyét, így Hanna számára láthatóvá vált középhosszú barna haja, kicsit megviselt, de nemes vonású arca, és a tekintete. Hannát furcsa érzés járta át, amikor a szemébe nézett. A pillantása olyan átható volt, hogy a lány úgy érezte, belelát a lelkébe. Megborzongott. - Tudatd? Mégis honnan tudtad, hogy... Ja, persze. Te mindent tudsz – kapta el a tekintetét. - Tévedsz, nem tudok mindent. Mindent senki sem tudhat. - De... – Markoláb egy pillantása elnémította Hannát. – Értem. - Azt kötve hiszem. De van egy-két olyan dolog, amit el kell fogadnod még akkor is, ha nem érted – mondta Markoláb, és miután Hanna bólintott, megenyhülve folytatta. – És találtál benne valami jót? - Igen, elolvastam pár dolgot. Úgy gondolom, most már képben vagyok Trópia történetével. - Ne gondold – törte le a lelkesedését Markoláb. – A mi világunknak nagyon bonyolult története van. Gyakran még mi sem értjük tisztán, hogy mi miért is történt. - Ó. Nem baj, azért ez is több, mint a semmi. - Miről olvastál? A Nagy visszatérésről gondolom igen, és valószínűleg az Ötszáz Éves Száműzetésről is. - Igen. És a csillámgnúkról. Mondd, hogy lehetséges, hogy miközben olvastam, az egyedszámuk 144-re változott? Gondolom született egy kis gnú. De honnan tud erről a könyv? Valaki folyamatosan újraírja? - Ez egy mágikus könyv. Önmagát írja, és mindenről és mindenkiről tud. A történelmünk magától íródik benne. Csak egy ilyen könyv van az egész birodalomban. - És miért pont nálad őrzik? - Egyszer a csillámgnúk nagy harc és sok áldozat árán visszaszerezték ezt a könyvet a krikónoktól, ezért cserébe a király nekik ajánlotta, mondván, náluk lesz a legnagyobb biztonságban. És ők bennem bíznak meg a legjobban. - Miért beszélsz úgy a csillámgnúkról, hogy „náluk” meg hogy „ők”? Egyszer sem mondod, hogy „mi”. Miért? - Nem tartozom a csillámgnúkhoz, és soha nem is fogok – mondta hűvösen Markoláb. - Talán mert nem is akarsz! Kókusz azt mondta, senkivel sem beszélsz magadról! Honnan származol? - A múltam nem tartozik senkire, és ez alól te sem vagy kivétel! – csattant fel Markoláb. Hangja átjárta a kis szobát, és jeges tekintetétől Hanna ismét megborzongott. - Sajnálom – mondta halkan, lehajtott fejjel. Nem bírta állni a tekintetét. - Én sajnálom – mondta most már nyugodtabban Markoláb. – Tudod, kissé hirtelen haragú vagyok. De valamit el kell fogadnod velem kapcsolatban. Bármit is mondok, az úgy van, és

úgy is marad. Ez egyformán igaz a jóslataimra és az egyszerű öntéseimre. Érted? – Hanna bólintott. – És másról nem olvastál? – tért vissza az eredeti témához Markoláb. - De igen. Elkezdtem a krikónokat, de nem jutottam a végére. Csak a Bermuda háromszög után pár sorral. - Ha gondolod, kölcsönadhatom neked – mondta Markoláb, és odament a polchoz. De mielőtt levette volna a könyvet, csettintett egy aprót a gerince előtt. Alig hallatszott, Hanna talán észre sem vette. – De nagyon vigyázz rá. Senkinek sem mutathatod meg, vagy mondhatod el, hogy nálad van. Megértetted? – kérdezte, és odaadta Hannának a könyvet. A lány bólintott. – És vidd magaddal ezt is – vett elő egy könyv gerincébe rejtett tükröt. – Ez egy varázstükör, bármit megmutat, ha belenézel, és azt mondod, hogy Tükröm, tükröm, mutasd, amit látnom kell. Vigyázz rá, nagyon különleges darab. Csak ez az egy van belőle az egész birodalomban. - És miért adod nekem a két legnagyobb értékedet? - A könyvet nem adom neked. Vissza kell hoznod, hogyha megtudtál belőle mindent, amit tudnod kell. A tükröt pedig én alkottam, ha úgy akarom, bármikor újat csinálhatok. De vigyázz vele. Ahhoz, hogy az igazat mutassa, a szabad mágiát ugyanúgy használnom kellett, mint a legsötétebb varázslatokat. A tükör valahol a maga ura, ha nem bánsz vele úgy, ahogy megérdemli, akármi történhet. Világos? - Igen. És köszönöm. Egy darabig csendben álltak, pontosabban Markoláb visszaült a székébe, úgy tűnt, ő lezárta a beszélgetést. - Most már indulok – mondta Hanna –, de kérdezhetek egy utolsót? – A sámán biccentett, és bár Hanna nem tudta pontosan, hogy ez mit jelent, igennek vette. – Mi alapján vannak sorba rendezve a könyvek? Én nem látok benne semmilyen logikát. - Az erősségük szerint. - Tessék? - Aszerint, hogy mennyi mágiát használtak az írásukkor, és ezáltal mennyire veszélyesek. - Értem. Ja, és még valami. Hogy lehet, hogy ez a házikó kintről egyáltalán nem látszik? - Egyszerű mágia – válaszolt Markoláb. – Senki sem láthatja a házamat, mert ha a hegylakók látnák, be akarnának jönni, hogy mindenféle apró-cseprő dologban kérjék a segítségemet. Olyanokban, amiket maguk is meg tudnak oldani. Éppen ezért nem akarom, hogy feleslegesen zavarjanak. – Hanna szomorúan bólintott, mire a sámán felnevetett. – Téged és a testvéredet persze mindig szívesen látlak! Hanna örült, hogy szabad bejárást kapott, mert bár kicsit félt a sámántól, szeretett volna máskor is találkozni vele. Feltett szándéka volt, hogy megtudja, honnan származik. Elköszönt, és visszaindult a táborba, hóna alatt a Krónikák könyvével. Ahogy ment, észre sem vette, hogy a bokrok mögül egy árny figyeli minden lépését. 5. Tükröm-tükröm Miután visszaért a táborba, Hanna bement a szobájába, hogy tovább olvassa a könyvet. Nagyon érdekelte volna a krikónos fejezet folytatása, de bárhogy kereste, nem találta azt a részt. Nem tulajdonított ennek különösebb jelentőséget, betudta a saját ügyetlenségének, és inkább elolvasta a szatírok és a kentaurok fejezetét. Épp a fák történetébe szeretett volna belekezdeni, amikor kopogtak az ajtaján. Összecsapta a könyvet, és úgy, mint Markolábnál, most is elrejtette, de ezúttal nem a háta mögé, hanem gyorsan becsúsztatta a párnája alá. - Szabad! – szólt ki. Egy barátságos borz nyitott be. - Gyere gyorsan! Most kezdődik az ünnepség! – mondta. - Miféle ünnepség? - Azért rendeztük, mert született egy...

- Csillámgnú? – kérdezte Hanna. Rögtön rájött, hogy ezzel elárulta magát, és ami még rosszabb, Markolábot. A szája elé tette a kezét, de ezzel nem tudta visszaszívni az előbbi, elhamarkodott kijelentését. - Honnan tudsz róla? – kérdezte borz. - Hát... Hallottam, hogy erről beszélgetnek – vágta ki magát a lány. A borz összehúzta a szemöldökét, majd sóhajtott, és megvonta a vállát. - Értem – mondta, bár nyilvánvaló volt, hogy egy szavát sem hiszi a lánynak. – Na gyere, nehogy elkéss! – ment ki a szobából. - Jövök! – kiáltotta Hanna, és a borz után eredt. A ceremónia nagyon szép volt. Az újszülött csillámgnút megfürdették a Csacsogó-patakból hozott vízben, hogy az életében erős és bátor legyen. Utána a pillangók virágport szórtak rá, a szépség varázsporát. A lány közben megtudta, hogy a sorrend az újszülött nemétől függ, a lányokat előbb szórják be virágporral, mert nekik az a dolguk, hogy szépek legyenek. Hanna ezt elég maradi felfogásnak gondolta. A szertartás után Eremisz gratulált a szülőknek, akik utána vendégül látták az összes résztvevőt, vagyis az egész hadsereget, kivéve a mogorva manókat, és Markolábot, aki bár a szertartáson ott volt, nem volt kedve egy olyan programhoz, amin társasági életet kell élni, ezért csendben visszavonult. Hanna sem maradt sokáig, mivel a vacsora lassan egy soron kívüli haditanáccsá alakult át, és ő a hadászathoz nem nagyon értett. Inkább úgy döntött, hogy visszamegy a szobájába, és estig olvassa a Krónikák könyvét. De amikor visszaért a táborhelyére, furcsa dolgot vett észre. Az ajtaja nyitva volt, pedig tisztán emlékezett rá, hogy becsukta, mielőtt elment. Rossz érzéssel lépett be a szobájába, és rögtön az ágyához rohant. Balsejtelme beigazolódott: A könyv nem volt a párnája alatt. Hanna falfehér lett. Leült az ágyára, majd felpattant és rohanni kezdett. Futás közben erőt vett rajta a sírás, így zokogva, kétségbeesetten, és a futástól kipirulva érkezett meg Markoláb házához. De az egyetlen, akihez úgy érezte, hogy fordulhat, nem volt otthon. Hanna talált az asztalon egy üzenetet: Ha bárki keres, remélem, jó oka van rá. Az Alvók barlangjában megtalál. - Az hol lehet? Hová mehetett pont most? – kérdezte Hanna, és patakokban folytak a könnyei. Gondolt rá, hogy megkeresi a sámánt, de nem tudta, merre van az Alvók barlangja, és tudta, hogy nagyon kicsi annak az esélye, hogy megtalálja, hiszen szinte semmit sem tudott erről a helyről. Rövid tépelődés után úgy döntött, jobb, ha az egészet bevallja Eremisznek. Futott vissza, ahogy tudott, szerencsére hamar megtalálta a csillámgnúk vezérét. Balszerencséjére még mindig az ünnepségből átalakult haditanácson volt. Hanna összeszedte magát, és amennyire tudta, abbahagyta a zokogást. - Eremisz, beszélhetnénk? – ment oda hozzá. - Mondd csak – bíztatta a vezér. - Úgy értem, négyszemközt. Fontos! - Ami engem érint, arról a katonáim is tudhatnak. Mondd el, mi bánt. - Hát... – szedte össze minden bátorságát Hanna – Délelőtt voltam Markolábnál, aki odaadta nekem a Krónikák könyvét. Az ünnepség előtt betettem a párnám alá, és... amikor visszamentem, már nem volt ott. Döbbent csend fogadta a bejelentését. - Azt akarod ezzel mondani – mondta lassan Eremisz -, hogy ellopták a ránk bízott Krónikák könyvét? Hanna bólintott. Nehezen tudta csak visszatartani a könnyeit. - Bocsássatok meg – mondta, és újra kiszakadt belőle a zokogás. Nem bírta tovább, elfutott. - Menj utána – mondta Eremisz Barnának. - Nagy bajban vagyunk?

- Nem tudom. Tudod, a Krónikák könyvének két oldala van. Amit mi látunk, azt a történeteket írja le. De az igazán erős mágusok meg tudják nyitni a másik oldalt is. Azon az oldalon vannak leírva a legsötétebb varázslatok, és azok ellenigéi. A könyvvel hatalmas fegyver került a krikónok kezébe. - Akkor elvesztünk? - Nem biztos. A krikónok általában nem rendelkeznek akkora erővel, amekkora a könyv kinyitásához szükséges. Abban reménykedhetünk, hogy nem jutnak sokra vele. De nem késlekedhetünk. Rendkívüli megbeszélést hívok össze, hogy eldöntsük, mit tegyünk, és ami még fontosabb, hogy mikor. De ezt bízd csak ránk. Neked most sokkal fontosabb dolgod van. Meg kell keresned Hannát. Bizonyára magát érzi felelősnek a történtekért, de nem csak az ő hibája. Markolábnak nem lett volna szabad odaadnia a könyvet. Ha valaki, hát ő tisztában van azzal, hogy mekkora veszélynek van kitéve a könyv, és ezzel együtt Hanna is. - Eremisz szavai vádlón csengtek. – Menj, keresd meg, és nyugtasd meg. Bárhogy is dönt majd a rendkívüli tanács, valószínűleg támadni fogunk, ezt tudatnod kell vele. - Indulok – mondta Barna, és otthagyta a döbbent arcú harcosokat. Nem kellett sokat keresnie, hamar rátalált Hannára. Egy eldugott kis zugban, a fák rejtekében ült, és üres tekintettel meredt maga elé. - Hanna – lépett be Barna a rejtekhelyre. Rövid gondolkodás után leült a lány mellé, de az nem reagált. - Hanna, figyelj – próbált beszélgetést kezdeményezni –, nem a te hibád volt. Eremisz azt mondta, hogy Markoláb miatt történt, neki nem kellett volna odaadnia a könyvet. Oké? Ne emészd magad, nem te tehetsz róla, és ezt tudják a többiek is! - De az én hibám! – tört ki a zokogás ismét a lányból. Barna vállára hajolt, és tovább sírt. – És miattam Markolábot vádolják! - Ne sírj – ölelte át Barna. – Tudod, hogy őt nem bánthatják. Nélküle idáig sem jutottunk volna el. - Remélem, igazad van. De ki lopta el a könyvet, és miért? - A krikónok, ki más? Eremisz szerint a könyvnek van egy sötét oldala, ahová mindenféle gonosz varázslat van írva. De elvileg a krikónok nem elég erősek ahhoz, hogy kinyissák a gonosz oldalt, úgyhogy egyelőre biztonságban vagyunk. Minden rendben lesz. - Úgy legyen. Most... szeretnék egyedül lenni – mondta Hanna. - Rendben. – Barna elment, a lány pedig elővette a Markolábtól kapott varázstükröt, amit azóta is magánál tartott. - Tükröm, tükröm, mutasd, amit látnom kell! Mutasd meg nekem a könyvet! A tükör felszíne hullámozni kezdett, majd hirtelen elsötétült a kép. Egy rövid idő után lassan körvonalazódni kezdett egy rohanó, köpenyes alak, kezében a könyvvel. Egy üres folyosón baktatott, aminek a végén egy aranykilincses ajtó nyílt. - Meghoztam a könyvet, nagyvezér – rontott be az alak. A szoba, amibe jutott, tele volt könyvekkel, üvegcsékkel, kiszáradt virágokkal és apró, sötétre festett szobrokkal. A közepén egy fekete ruhás krikón dobált és öntött különböző dolgokat az előtte álló üstbe, pont háttal az ajtónak. - Remek – mondta, de nem fordult meg. – Akkor minden készen áll a szertartáshoz. Hadd lássam. A köpenyes odatartotta neki. - Végre – mondta a vezér, és szinte kitépte a szolga kezéből könyvet. Megszorította, majd ledobta az üst mellett álló asztalra. Áthúzta felette a kezét a levegőben, és a könyv magától fellapozódott. „Az éjnél is feketébb” olvasta Hanna a méregzöld betűket. - Sikerült? Tényleg? Nahát! – ámuldozott a szolgája. – Én mindvégig tudtam! – kezdte bizonygatni.

- Elhallgass! – kiáltott rá a vezér. A nyakában lógó zacskóból egy csipetnyi zöld port tett a tenyerébe, a könyvre fújta, mire az ismét lapozódni kezdett. Végül megállapodott egy helyen. - Tökéletes – mondta a vezér. - Akkor előkészíthetem a szertartást? - Várjunk még vele – válaszolt. – Előbb el kell űzni a betolakodókat. – Megfordult, így Hanna még látta kegyetlen mosolyát, amint egy újabb adag zöld port fúj ezúttal a levegőbe, mielőtt ő és az egész szoba eltűnt. Hanna már csak saját döbbent tekintetét látta a tükörben. 6. A döntés - Nő volt? – kérdezett vissza Rudolf. – Az hogy lehetséges, hogy egy nő a krikónok vezetője? Hanna a látottak után azonnal visszaszaladt a tanácskozásra, és mivel Eremiszt nem zavarhatta, mert soron kívüli megbeszélése volt az eltűnt könyv miatt, Rudolfnak mesélte el a történetet. - Nem tudom – válaszolt. – De ez miért olyan meglepő? - Leányom – magyarázta Rudolf –, a nőknek, mint nálunk is, a krikónoknál is az a dolguk, hogy szépek legyenek. Ők egyszerűen nem harcolhatnak meg varázsolhatnak! Az képtelenség! - Láttam, amit láttam – mondta dacosan Hanna. – Biztos, hogy nő volt! Hacsak a férfi krikónok nem szoktak vérvörös rúzst kenni a szájukra, és befesteni ugyanilyenre a körmüket. - Szerintem akkor is lehetetlen. A vitájuknak a sátrából kilépő Eremisz vetett véget. - Harcosaim! – mondta. – Úgy döntöttünk a társaimmal, hogy tartjuk magunkat a megbeszélt jövő heti támadáshoz, mivel valószínűtlen, hogy a krikónok ki tudják nyitni a könyvet. - Már megtörtént – mondta Hanna. - Tessék? A lány elmesélte, hogy mit látott a varázstükörben, mindent, a legapróbb részletekig. Eremisz csendben hallgatta, majd hosszú gondolkodás után így szólt. - Akkor mindenki menjen készülődni. Holnap hajnalban indulunk. A harcosok elindultak, hogy összekészítsenek mindent, ami a csatához kell, és hogy szóljanak azoknak is, akik nem hallották a vezér parancsát, de Hanna és Barna azonban maradt. - Ki ez a titokzatos boszorkány? – kérdezte Hanna Eremiszt. – Hogy lehet olyan erős, hogy ki tudta nyitni a könyvet? Eremisz csendben meredt maga elé. - Nagy bajban vagyunk? – kérdezte Barna. Eremisz egy pillantásából tudta a választ. - Az a boszorkány, akit láttál, egy sötét mágusnő. Talán a legsötétebb az egész Birodalomban. A neve Aida, a krikónok teremtették, közel kétszáz éve. - Teremtették? - Igen, kedvesem. Tudod a gonosz nem születik. A gonoszt teremtik. Kétszáz éve a krikónok fellázadtak királyunk és királynőnk ellen az ő vezetésével. Porig rombolták a birodalmat, és az egész népet bezárták egy börtönbe, lenn, messze a föld alatt, olyan helyre, ahová nem ér el napfény, eső nem áztatja, és szél sem süvít az üregeiben. A bezártak alig kaptak enni, és egész nap olyan munkát kellett végezniük, ami nem jár semmi eredménnyel. Ha elkezdtek lebontani egy falat, reggelre mindig visszaépült. Ha elkezdtek kimerni egy tavat, reggelre ugyanannyi víz volt benne. De nem hagyhatták abba, a varázsgyűrű, amit viselniük kellett, kényszerítette őket a munkára. Egyfajta ördögi mókuskerékbe kerültek.

- Akkor Akelának sikerült legyőznie őt az ősi természetszellemek megidézésével. Egy sziklafalba zárta, de úgy látszik, a krikónok most kiszabadították ördögi tervük megvalósításához. Most, hogy a kezébe került a könyv, az amúgy is hatalmas ereje megsokszorozódott. Minél hamarabb kell támadnunk, ha szerencsénk van, valamilyen olyan varázslatot szemelt ki, aminek nem elég egy nap a megvalósításához. A csapataink felkészültek, minden esélyünk megvan a szerencsés kimenetelhez. Holnap rajtaütésszerűen támadunk, valószínűleg senki nem számít ránk. Reménykedjünk, hogy a boszorkány nem enged szabadjára valamilyen pusztító átkot. Az ellen senki sem tud tenni. - Kivéve Markolábot! – derült fel Hanna arca. – Ő biztosan meg tudná azt is állítani. - Attól tartok kedvesem, hogy nem. Vannak olyan ősi erők, amiket nem szabad megbolygatni. és ha a boszorkány ilyesmikhez nyúl, és az erők elszabadulnak, az ellen földi lény nem tud mit tenni. Még az olyan kiváló sámán sem, mint Markoláb. – Eremisz nagyot sóhajtott. – Ha nem akartok, nem kell harcolnotok. Én megértem, ha így döntötök. Nem való nektek még feltétlenül a háború. - Dehogy is – mondta megdöbbenve Hanna. – Harcolni fogunk! - Igen. – Barna is ugyanolyan furcsán nézett, mint a testvére. – Elvégre mi mondtuk, hogy jöjjetek vissza! Nem hagynánk cserben titeket pont a nagy csata előtt! - Köszönöm – nézett hálásan Eremisz. – Reméltem, hogy így döntötök, de meg szerettem volna adni a választás lehetőségét. Most menjetek, készüljetek fel. Holnap nehéz napunk lesz. Barna és Hanna már elindultak, amikor Eremisz utánuk szólt: - Srácok! Még egyszer köszönöm. A csapatnak sokat jelentetek. A testvérek bólintottak. Sietniük kellett az összepakolással, mivel már kezdett lemenni a nap. Hannának nehezebb dolga volt, mint Barnának, ugyanis neki a gyógyfüveit és krémjeit is össze kellett pakolnia. Neki is látott. A gyógyászathoz szükséges dolgait egy Arnoldtól kapott oldaltáskába tette, hogy mindig kéznél legyenek. Leellenőrizte a nyilait, hogy nehogy törött vagy csorba kerüljön a tegezbe, megélezte a tőreit és előkészítette a páncélját. „Mit hagytam ki?” – töprengett, miközben a jegyzetfüzetét lapozgatta. Mindent felírt bele, ami csak történt, amióta bemászott a szakadékba. „A tükör!” – villant az eszébe. Gyorsan megfordult, hogy elővegye, és azonnal hátra is hőkölt. Ugyanis szembetalálta magát Markolábbal. - Mi... Hogy... – hebegett a lány. - Kopogtam – mondta Markoláb, és leült Hanna ágyára. – Láttam, hogy kerestél. - Igen, ugyanis ... Én... A könyvet... - Ellopták? – kérdezte higgadtan a sámán. - Igen. De honnan tudja? - Attól még, hogy más dolgom volt, tudom, ahogy azt is, hogy Aida kinyitotta, ezért holnap hajnalban indulunk harcba. - Győzni fogunk? - Vannak dolgok, amiket jobb kivárni. - De te tudod, hogy mi lesz, ugye? - Tudom. Hanna egy darabig csendben nézett ki az ablakon, majd kimondta azt, ami a lelkét nyomta. - Eremisz azt mondta, hogy ha kiszabadít egy igazán ősi gonoszt, az ellen te sem tudsz mit tenni. Ugye ez nem igaz? – nézett Markolábra reménykedve. - De igen. Hiszen gondolj csak bele, hány ősi rossz kering most is körülöttünk. Az irigység, a harag, a gyűlölet és még sorolhatnám. Ezeket lehetetlen csupán egy varázslattal elűzni. - Akkor, ha nem érünk oda időben, és kimond egy igét, elvesztünk? - Nem. Meg kell jegyezned, hogy nincs olyan átok vagy varázslat, amit ne lehetne megtörni. - Értem. – Hanna sokáig gondolkodott a hallottakon. – És holnap te is velünk harcolsz? - Ott leszek – mondta Markoláb, és felállt az ágyról. – Most jobb, ha megyek, biztosan sok dolgod van még – lépett ki az ajtón. Hanna utánaszaladt, hogy kérdezzen még valamit, de

ahogy kilépett a szobájából, már sehol sem látta. Viszont Báró ott ült az ajtaja előtt, várva, hogy beengedjék. - Gyere – mondta neki Hanna, és elindultak megkeresni a kutya páncélját, és a nyakörvére illeszthető szállító bőrtokot.

7. Az álom Vacsora előtt Hanna még benézett Eremiszhez is, hogy tisztázza a szerepét a harcban. A csillámgnúk vezére gondterhelt volt, talán még gondterheltebb, mint amikor elváltak. - Mi bánt? – kérdezte Hanna. - Féltem a seregemet – válaszolta kis idő múlva a vezér. – Pár éve egy harcban rengetegen estek fogságba miattam. Igaza volt Hóvirágnak, amikor nem engedte át a harcosait. Talán nekem sem lenne szabad kitennem őket ekkora veszélynek. Talán... Jobb lett volna vissza se jönni. - Jaj, ne mondj ilyeneket – veregette meg a hátát Hanna. – A harcot önként vállalták. Szívükkel harcolnak a hazájukért! Kivéve persze a manókat – tette hozzá. – De mindannyian melletted állnánk, bármilyen döntést is hoztál volna. Elvégre, te vagy a vezérünk! Eremisz nagyot sóhajtott. - Van egy nagy példaképem. Egy kentaur harcos, aki kétszáz éve harcolt Aida ellen. Ő is hadvezér volt, és azt mondta: „Bármily nagy is a veszedelem, óvnom kell a sereget. Ha arról van szó, hogy az életemmel megakadályozhatom a harcot, gondolkodás nélkül hajlandó vagyok meghalni. Több ezer életet egyért cserébe, hát nem nagy lehetőség ez minekünk?” Úgy félek, hogy nem lehetek méltó a nevéhez. Tudod, én harcba küldöm a barátaimat, pedig lehet, hogy lenne más választás. - A krikónok nem adtak más lehetőséget – mondta Hanna. – Hidd el, jól döntöttél. - Köszönöm, hogy támogatsz. Sokat jelent, igazán – nézett hálásan a vezér. - Tudod – kezdte Hanna -, azt mondtad, hogy a krikónoknak nincs akkora erejük, hogy kinyissák a könyvet. Akkor hogyan tudták megteremteni Aidát? Ekkora gonoszt nem lehet létrehozni olyan könnyen, nem? - De, igazad van. Tudod, kétszáz éve engedték el a teremtő varázslatot, akkor, amikor a krikónok először lopták el a Krónikák könyvét. Akkor még nem védték varázslatok, így egyszerűen hozzáférhettek a sötét oldalához. Ráadásul a teremtéshez, legyen szó jóról vagy gonoszról, nincs szükség varázserőre, csupán mágikus hozzávalókra, amiket pedig meg tudtak szerezni, hiszen pénzük az volt, rengeteg. Hát így teremtették meg a legsötétebb erőt, ami valaha is pusztított a birodalomban. Miután Akelának sikerült legyőznie, a tudatlanok elől elrejtette a könyv sötét oldalát, hogy ne okozzon több kárt, és ránk bízta, hogy megőrizzük. Azt reméltem, nálunk nagyobb biztonságban lesz, mint a palotában. Hát, tévedtem. - Sajnálom – hajtotta le a fejét Hanna. - Nem, nem a te hibád – nézett fel rá Eremisz. – Hiszen már mondtam. De gyere, menjünk vacsorázni! Kell az energia holnapra! – mosolyodott el fáradtan. A vacsora végére végleg eltűnt a nap az égboltról, és a harcosok is visszavonultak, hogy másnap kipihentek legyenek, így Hanna is visszament a szobájába lefeküdni. Lassan aludt el, pedig nagyon fáradt volt. Megviselte a nap. Furcsa álmot látott. Ismét látta a királynőt, és a szolgálóját, onnan folytatódott a kép, ahol Aida megszakította.

- Most már nem láthat senki minket – mondta az alattvaló. - Most nem. Később, amikor a lány megtudja az átkot, már nem tehet semmit ellene – nevetett fel Aida. - Úrnőm, ezt nem teljesen értem... - Mindig tudtam, hogy ostoba vagy – legyintett. Kezébe vette a nyitott könyvet. Lélekvarázs – olvasta Hanna. - Megvan a varázsgömb? - Meg, úrnőm – nyújtott neki a szolga egy áttetsző üveggömböt. Aida átvette, és lerakta a kis asztalra, a könyv helyére. Majd egy tőrt vett a kezébe, az élén a saját nevével. Ütemesen kántálni kezdett, talán a krikónok saját nyelvén, de Hanna mégis pontosan értette minden szavát. „Ősi gonoszok, átkok és varázsok, Száműzött ördögök, számítok most rátok, Átkosok és pokollények segítsetek nekem, Hogy gonosz átkomat beteljesíthessem.” Az ég kint dörögni kezdett, és a kis ablakon át Hanna jól látta, hogy ezüstkék villámok cikáznak szerteszét. A királynő abbahagyta a kántálást, és a tőrét belevágta az üveggömbbe. Ahogy a penge elérte a gömb közepét, ragyogó rózsaszín áramkörök törtek elő belőle. Egy rövid ideig a gömb felett kavarogtak, majd egyenesen Aida mellkasába csapódtak. Közrefogták, míg végül az egész varázslónőt átjárta a rózsaszínű áram. Egy villám a nyitott ablakon keresztül belecsapott a gömbbe, és a boszorkány felkacagott. Hanna hideg verejtékben úszva ült fel az ágyában. Kapkodta a levegőt, és úgy érezte, a szíve mindjárt kiugrik a mellkasából. Képtelen lett volna ezek után visszaaludni, úgy érezte, beszélnie kell valakivel. Aki először eszébe jutott, az Markoláb volt, de aztán elvetette az ötletet, mert nem akarta ismét a gondjaival zaklatni, ráadásul ő valószínűleg tudott már a varázslatról, már ha igaz volt ez az álom. Eremiszre is gondolt, de aztán úgy döntött, fontos, hogy a hadvezér nyugodtan aludjon, és másnap hideg fejjel tudjon döntéseket hozni. Úgyhogy arra jutott, leírja az álmát a jegyzetfüzetébe, mielőtt elfelejtené. Elővette a noteszt, de bárhogy kutakodott, nem talált a szobájában íróeszközt. „Barnának biztos van” – jutott az eszébe. Csendben átment Barna szobájának az ajtaja elé, és halkan benyitott. Nagy meglepetésére a testvére is ébren volt. Hanyatt feküdt az ágyán, és a plafont nézte gondolataiba merülve. - Szia – köszönt halkan Hanna. - Szia – ült fel Barna. – Te sem tudsz aludni? - Nem – rázta meg a fejét a lány, és leült a testvére mellé. – Különöset álmodtam – mondta, és elmesélte neki a boszorkány varázslatát. – Szerinted mit jelent? Vajon tényleg megtörtént? - Nem tudom – válaszolt a fiú. – Holnap feltétlenül mondd el Eremisznek. Hanna bólintott. - Te nem félsz? – kérdezte a bátyja. - Nem – rázta meg a fejét. – Rettegek. - Hát én is. De, gondolom, ilyenkor ez normális, nem? - Nem tudom, még sosem kellett háborúznom. Szerintem ez az egész helyzet nem normális. - Lehet – mosolyodott el Barna. – De ha mindig csak normális dolgok történnének velünk, az nagyon unalmas lenne, nem? - Hát, de azért az túlzás, hogy azon kelljen izgulnunk, hogy túlélünk-e egy összecsapást, vagy sem. - Ebben igazad van – nevetett fel Barna. – Nincs kedved sétálni egyet? - Mehetünk – állt fel Hanna. – De vigyük magunkkal Bárót is – tette hozzá mosolyogva.

8. Előre! Érdekes módon az éjjeli sétától sem Hanna, sem Barna nem volt fáradt a hajnali gyülekezőnél. Mindenki teljes vértezetben várta Eremisz buzdító beszédét: a kentauroknál, az állatoknál és a manóknál kard volt, az óriások bunkót, a szatírok pedig tőröket, íjat és nyilakat vettek magukhoz. Hanna és Barna is felfegyverkezett. A fiún teljes páncélzat és sisak volt, oldalán pedig kard himbálódzott. Hannának csak a mellkasát védte páncél, az övében tőrök voltak, a hátára pedig a tegezét rakta. A gyógyfüveket, akárcsak a szatírok, ő is az oldalán lévő táskájába pakolta. A varázstükröt pedig, amit Markolábtól kapott, egy vékony bőrszíjjal a nyakába kötötte. Természetesen Báró is ott ült mellettük páncélban, nyakörvén a kis bőrtokkal. Hanna még a gyülekező előtt elmondta Eremisznek az álmát, úgyhogy a vezér Markolábhoz fordult, hogy megkérdezze, mit jelentett az álom, és hogy ez mennyiben változtatja meg az erőviszonyokat. Most ennek az eredményére vártak a harcosok. A manók annyira hosszadalmasnak tartották a megbeszélést, hogy azonnal indulni akartak, otthagyván Eremiszt, és a többiek is elég türelmetlenek voltak, amikor végre megjelent a vezér. Ahogy kilépett a sátorból, azonnal néma csend lett, mindenki feszülten várta az eredményt. - Harcosok – mondta Eremisz. – Megkérdeztem Markolábot Hanna álmáról. Mint azt ti is tudjátok, a sötét boszorkány egy varázslatot hajtott végre, felhasználva a Krónikák könyvét. Kiszakította a lelkét a testéből, és egy varázsgömbbe zárta, ezáltal lényegében elpusztíthatatlanná vált. Csak úgy tudjuk legyőzni, ha megtaláljuk és megsemmisítjük a gömböt. Ha ezt megtesszük, örökre eltűnik Trópiából. Viszont az elpusztíthatatlanság nem vonatkozik a seregére, a krikónokra. Ne feledjétek, bár ha a sereg legyőzésével nem állítjuk meg Aidát, jelentősen megnehezíthetjük a dolgát. Ma meg kell tennetek mindent annak érdekében, hogy Trópia, ismét királyunké és királynénké legyen! Ma a mi kezünkben van a birodalom sorsa! Ma bevonulunk a Krónikák könyvébe! Gyerünk, trópiaiak, előre! – kiáltotta a vezér, és két lábra ágaskodva elindult, le a hegyről. A tömeg hangos éljenzésbe kezdett, és Trópia himnuszát énekelve követték Eremiszt előre, a krikónok várához. A várnál egy hatalmas sereg várta őket. Rengeteg fekete köpenyes lovas és gyalogos, karddal és íjjal. Ahogy meglátták a közeledő sereget, kiáltozni kezdtek, és megindultak Eremiszék felé. Eremisz terve egyszerű volt. A karddal harcolók mentek elől, mögöttük az óriások, utánuk pedig a nyilasok. Egy idő után a kardosok leválnak a csapattól, és az erdő felé terelik a krikón sereget. Ott a fák közre fogják őket, hogy ne tudjanak elmenekülni. Eközben az óriások elfoglalják a várat, Barna és Hanna pedig megkeresik és megsemmisítik a varázsgömböt. Hát igen. Csakhogy csillámgnú tervez, Akela végez. Az elején teljesen rendben ment minden. A kardosok a krikón gyalogosok nagy részét sikeresen elcsalták a fákhoz, és már majdnem csapdába estek, amikor a krikón nyilasok megbűvölt nyílvesszőket lőttek a fákba, ami miatt már nem a krikónokat, hanem Eremisz seregét akarták elfogni. Így a kardosok két tűz közé kerültek, és egyszerre kellett a krikónok és a fák ellen harcolniuk.

Az óriások is elindultak a várba, de ott nem várt akadályba ütköztek: a várat várárok védte, benne szintén mágiával előállított égő vízzel. Hanna és Barna tanácstalanul állt meg előtte, nem tudták, hogyan jussanak be. Végül Hannának jutott eszébe az ötlet: - Valamelyik csillámgnú átvihetne fölötte! – mondta, és gyorsan előkapta a jegyzet füzetét. Vigyél minket át a tűzön! – írta le, majd kitépte a lapot, és a mellette toporgó Báró bőrtokjába rakta. - Ezt vidd el az első csillámgnúnak, akit találsz, és vezesd ide hozzánk – mondta neki, és megveregette a hátát. A kutya elszaladt, és hamarosan visszatért a nyomában Kókusszal. - Okos kutya – dicsérte meg Hanna, aztán Kókuszhoz fordult. – Segíts! – kérte. Kókusz bólintott, mire Hanna és Barna (ölében Báróval) felültek a hátára. A csillámgnú Barna kérésére elvitte őket egészen a vártoronyig. Ott letette őket egy erkélyre, és máris továbbszállt, hogy segítsen a bajban lévő katonákon. - Sok szerencsét! – kiáltott utána Hanna. - Nektek is – szólt vissza, és végleg eltűnt a ködben. - Szükségünk is lesz rá – mondta Barna. – Na, gyerünk, előre! Vár ránk valahol egy gonosz királynő és a gömbbe zárt lelke, nem késlekedhetünk! – És a testvérek beléptek az erkélyajtón. Egy hosszú folyosóra érkeztek, amely üres volt, leszámítva a végén lévő két ajtót. - Váljunk ketté – javasolta Barna. – Te mész a jobb oldalon, én vállalom a balt. Így hatékonyabbak lehetünk. Hanna némán bólintott, és szinte egyszerre nyitották ki a két ajtót. A két testvér biztatóan egymásra nézett, majd mindketten beléptek a választott ajtón. Báró Hannát követte. Eközben a vár alatt a seregek nagy csatát vívtak. Bár Eremisz serege derekasan küzdött, sajnos elég rosszul álltak. A legtöbb harcost fogságba ejtették a fák, és az óriásoknak is meggyűlt a bajuk a krikón lovasokkal és a tüzes várárokkal. Egyedül a nyilasok tudták valamennyire tartani a frontot, viszont nekik pedig a nyilaik voltak fogyófélben. Egyszóval elég rosszul állt a csapat. Eremisz éppen egy tucat megbűvölt inda fogságában próbált kiszabadulni (meglehetősen sikertelenül), amikor hirtelen valami elvágta a kötelékeit. Kérdőn nézett felfelé. - Gondoltam, jól jön egy kis segítség – monda a kiszabadítója. - Hóvirág! – kiáltotta boldogan Eremisz. Vele együtt az összes többi harcos is kiszabadult, és a fák ismét a krikónokat kezdték támadni, ugyanis az egyszarvúak harmatcseppekbe mártott nyilakat lőttek beléjük, ami köztudottan semlegesít minden mérget. - Na, gyerünk, nagyfőnök – kiáltott oda Eremisznek Hóvirág. – Van még egy kis dolgunk! – Azzal a csapatával a nyomában tovarepült, segíteni a többi harcosnak. Eremisz utánuk vágtatott, és a megerősödött sereg újult erővel folytatta a csatát. Hanna és Báró az ajtón keresztül egy sötét és rendetlen szobába jutott. A földön szanaszét könyvek és pergamenek hevertek, mindenen vastagon állt a por. Ahogy lassan hozzászokott a szeme a sötéthez, észrevett egy íróasztalt is, amelyen egy köpenyes alak kutakodott, Hannának háttal. A lány halkan odament, és egy hirtelen mozdulattal előrántotta a tőrét, és az alak torkához szegezte. Meg volt róla győződve, hogy elkapta Aida segédjét. - Hol a varázsgömb? – sziszegte.

- Szerinted, ha azt tudnám – tolta arrébb az ujjbegyével a tőrt az alak gúnyosan mosolyogva – még mindig itt keresgélnék? – Az illető, akit Hanna gonosz alattvalónak vélt, szembefordult a lánnyal, így az láthatta, hogy alaposan melléfogott. - Markoláb...- hebegte, és gyorsan eltette a tőrét. Ne haragudj, azt hittem... Á, hagyjuk. Jutottál valamire? - Nem sokra. Megtaláltam azt a dobozt, ahol korábban tartották a varázsgömböt, de valószínűleg azután, hogy Aida kiszakította magából a lelkét, és áttette bele, valami sokkal biztonságosabb helyre rakta. A boszorkány nem hagyná őrizetlenül, tehát vagy nála, vagy egy szövetségese által jól őrzött helyen kell keresnünk. Barna merre van? - A másik ajtót választotta. Azt mondta, így hatékonyabbak lehetünk. - Igaza volt. Ne gyere. Itt már hiába keresgélünk. - Jó. De merre menjünk? – nézett körbe tanácstalanul a lány. A szobából nem nyílt több ajtó, csak azt az egyet látta, amelyiken bejöttek. - Nem látod az ajtókat? – emelte fel a fél szemöldökét Markoláb. Aztán elmosolyodott. – Pedig veled szemben is van rögtön kettő! - Nem, nincs! – nézett értetlenül Hanna, hiszen szemközt csak a falat látta. - De, ott van. Próbálj csak meg átmenni valamelyiken – mosolygott még szélesebben a sámán. - De hát nem lehet. Nincs ott semmi! - Jó, akkor megmutatom neked – mondta Markoláb. – Gyere utánam, de vigyázz, ezek varázskapuk, úgyhogy könnyen lehet, hogy két különböző helyen lyukadunk ki. Markoláb lassan elindult a fal felé, kinyújtva a mutatóujját. Ahogy az ujjbegye és a fal találkozott, ezüstkék fény tört elő a téglák közül, és lassan, ahogy a fény továbbterjedt, és már az egész fal ezüstkéken ragyogott, valóban kirajzolódott egy ajtó. Markoláb átlépett rajta, és rögtön ezután az ajtó a sámánnal együtt ismét a falba olvadt. Hanna egy darabig döbbenten nézett az ismét csak falnak tűnő ajtóra, aztán ő is elindult arrafelé. Mindent pontosan úgy csinált, mint Markoláb, viszont amikor belépett az ajtón, egy teljesen üres, kör alakú szobába érkezett. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, csak akkor vette észre, hogy Báró a másik szobában maradt. Megpróbált visszamenni érte, de amikor ismét kinyitotta az ajtót, egy teljesen másik terem volt mögötte. Egy kis hezitálás után visszacsukta az ajtót. Jól át akarta gondolni, hogy merre megy, ugyanis a szobából rengeteg ajtó nyílt különböző termekbe és folyosókra. Hosszú fontolgatás után megállapodott egy két faajtónál, de amikor ki akarta nyitni, nem sikerült. Nem volt zárva, viszont Hanna úgy érezte, hogy egy erő folyamatosan tolja a másik irányból. Már éppen ott akarta hagyni, hogy egy újabb ajtót keressen, amikor sikítást hallott, méghozzá a kék ajtó mögül. Nagyon emlékeztette valakiére a hang, úgy érezte, többször hallotta már. Mint a villám hasított belé a felismerés. Ez Panka hangja! Nem tudta, hogyan hozta ide a boszorkány, és hogy mi a terve vele, de tudta, hogy segítenie kell. Bár kicsit félt, hirtelen eszébe villant Markoláb jóslatának utolsó sora: „Éva lányán múlik, hogy kit ér el a vég.” Éva lánya. Ez csak ő lehet. Meg kell tennie! Az ujját hozzáérintette az ajtóhoz, és ahogy várta, ezüstkék fény járta át az ajtót, és megszűnt a hatalmas tolóerő. Belépett. 9. Az ellenség karmaiban Érdekes látvány tárult a szeme elé. Abban a teremben volt, amit álmában is látott, azzal a különbséggel, hogy most a közepe üres volt. Sem az üst, sem a kis asztal nem volt ott. nem látott senkit, pedig biztos volt benne, hogy innen hallotta a hangot. Értetlenül forgatta a fejét, és már majdnem úgy döntött, hogy visszamegy, amikor hirtelen ismét hallotta

Panka hangját, amint halkan azt kiáltja: „Segíts!” Bár nem tudta, honnan szólt a hang, azt viszonyt igen, hogy meg kell találnia a húgát. Lázasan kutakodni kezdett a szobában lévő polcokon, valamiféle titkos kart, vagy varázstárgyat keresve, amivel kinyithat egy rejtett ajtót vagy átjárót, ami a testvéréhez vezeti. Ahogy keresgélt, egyszer csak a keze ügybe akadt egy olyasmi bőrtok, ami a boszorkány nyakában lógott. Kivett belőle egy csipetnyi zöld port, és a levegőbe fújta, remélve, hogy így kap valami jelet arról, hogy hogyan tovább. Egy pillanatig nem történt semmi, aztán Hanna úgy érezte, hogy körülötte minden darabokra hullik és ő zuhan lefelé. Félelmében becsukta a szemét, és csak akkor merte kinyitni, amikor ismét biztos talajt érzett a talpa alatt. Körbenézett. Ugyanabban a szobában volt, viszont mégis mintha minden megváltozott volna körülötte. Nem tudta megmondani, hogy mi, egyszerűen minden olyan különös volt. Talán a színek lettek erősebbek, talán a csend lett dermesztőbb... Egyszerűen csak más volt. Hanna hirtelen hangos, kimért tapsot hallott a háta mögül. Riadtan megpördült. Amit a tükör mutatott, semmi volt Aida valódi látványához képest. Talpig fekete ruhában és fekete csizmában volt, viszont az arca hófehérsége szinte világított. A boszorkány abbahagyta a tapsot és gonoszan elmosolyodott. - Szép volt – mondta nyugodtan, mégis erőteljesen. – Szép teljesítményt nyújtottál, a legtöbben még idáig sem jutottak volna el. Ahogy átjutottál az árkon és átléptél a varázsajtókon... Igazán... Pompás. Na és a varázspor! Le vagyok nyűgözve! - Mit csinált a húgommal? – nézett rá gyilkos tekintettel Hanna. - Ó, ő biztos helyen van! Én a helyedben valaki másért aggódnék – kacagott fel, és intett a kezével. A falak forogni kezdtek, és a szoba átalakult egy igazi királyi trónteremmé, trónszékkel, koronával és olyan színarany holmikkal, amik nem hiányozhatnak a királyok környezetéből. A terem közepén tűz égett, és fölé egy ájult fiú volt kikötve, olyan közel, hogy a tűz szinte elérte a talpát. Ahogy Hanna jobban szemügyre vette, kirázta a hideg: A fiú Barna volt! Viszont sejtette, hogy valamiféle varázslattal van odarögzítve, ami ellen ő nem tudna mit tenni, ezért egyetlen rezzenéssel sem jelezte, hogy észrevette volna, ki lóg a tűz fölött. - Kiért aggódnék? – kérdezett vissza. - Hát a fiúért! - Miért aggódnék a érte? - Hát.... – bizonytalanodott el Aida. – Nem a testvéred? - Ez a fiú? – nevetett fel Hanna. – Hiszen nem is ismerem! A boszorkány szeme dühösen villant. - Rossz fiút hozott el – sziszegte maga elé. – Aztán ismét felpillantott Hannára. – Akkor... Akár bele is engedhetem a tűzbe. Aida sejteni kezdte, hogy Hanna csak blöfföl, úgyhogy úgy döntött, leteszteli. Lassan elindult Barna felé, és közben folyamatosan Hannát nézte. A lány gyomra görcsbe rándult, és valamiféle csodáért fohászkodott magában, de egyetlen pillanatra sem vetette le a közömbösség álarcát. Aida elővette a tőrét, és a pengéjét gyengén végighúzta a kötélen, úgy, hogy ne tegyen kárt benne, de ez is elég volt ahhoz, hogy Hanna megtörjön. - Nem! – kiáltotta a lány és futni kezdett a tűz felé. Mihelyst rájött, hogy elárulta magát, anélkül, hogy Barna tényleg veszélyben lenne, megtorpant. Aida gonoszan elmosolyodott, és eltette a tőrét. Tudta, hogy ezt a csatát megnyerte. Hanna is kezdte feladni a reményt, hiszen így, hogy elárulta magát, nem volt semmilyen fegyvere. „Mi lesz otthon, ha itt meghalunk?” – gondolta kétségbeesett beletörődéssel. Már arra gondolt, hogy megadja magát, és megteszi, amit a boszorkány kér, amikor hirtelen egy láthatatlan ajtó kitárult, és berontott Markoláb. - Á, Markoláb! – húzta még szélesebbre a mosolyát Aida. – Csak hogy itt vagy. Szeretném megköszönni a segítséget, derék krikón. Nem hoztál szégyent a nemzetedre.

- Krikón? – nézett döbbenten Hanna. - Persze hogy az, hát nem látod? – nevetett fel a boszorkány, majd ismét Markolábhoz fordult. – Igazán hálás vagyok, hogy eljuttattad hozzám a könyvet és hogy idevezettet a fiút és a lányt. Már csak egy feladatot lenne – mondta, és a kezébe adta a nevével ellátott tőrt. – Vágd el a kötelet! - Hogy tehetted? – szakadt ki Hannából. A lány a könnyeivel küszködött. Hirtelen minden kitisztult előtte. Minden egybevág! Markolábbal a krikónok börtönében találkoztak először. Rengeteg titkos ajtót és átjárót ismert a krikónok palotájában. Nem volt otthon, amikor a Krónikák könyvét ellopták, és Barna azt mesélte, hogy a szakácsnő is egy közepes alakot látott a várban, amikor a királyt megmérgezték. Markoláb végig Aidának dolgozott! Elindult Markoláb felé, de Aida egy intésére ezüstkék áramkörök vették körbe, és megbénították, hogy meg sem tudott mozdulni. - Úgy is megállítalak!- sziszegte a boszorkánynak. - Ugyan, dehogy! – nevetett fel az. – Azt hiszem... Mással leszel elfoglalva! Zúzmara! – kiáltott a boszorkány. Amint kimondta a nevet, egy pukkanás hallatszott, és lila ködfelhő kíséretében előtűnt egy alacsony, fekete köpenybe burkolódzott alak. Hanna nem láthatta az arcát. - Tudod, mit kell tenned – mondta neki Aida, és egy apró bőrzacskót nyújtott neki. Miután Zúzmara elvette, a boszorkány Markolábhoz fordult. – Te pedig – mondta, és csettintett egyet, mire a sámánt arany ragyogás járta át -, menj, és vágd el a kötelet. Markoláb megszorította a tőrt, és Hanna úgy látta, mintha a szeme is aranyszínűvé vált volna. Lassan elindult a lógó fiú felé, mintha nem is tudná, hogy mit tesz, úgy közeledett a tűzhöz. Zúzmara is elindult Hanna felé, és bár nem tudta, hogy mit tervez a bőrtokkal, biztos volt benne, hogy ki kell szabadulnia az áramkörök fogságából. Kényszerítette az akaratát arra, hogy legyőzze a varázslatot, és lassan, nagyon lassan, de kezdtek halványulni a fénysugarak, és kiszabadult. Azonnal futni kezdett Markoláb felé, hogy megállítsa, de Zúzmara útját állta. Kezében ott volt a bőrtok, és Hanna úgy érezte, valami nagyon gonosz lehet benne. Talán valami olyasmi, olyan ősi gonosz, amiről Markoláb mesélt. Markoláb! De hát mennyit hihet el abból, amit a sámán mondott neki? Akkor nem törődött ezzel, és nekirontott Zúzmarának azzal a szándékkal, hogy elveszi tőle a tokot, és a tűzbe dobja. Viszont ő is résen volt, félreugrott és Hanna mögé került. A lány megfordult, és egy gyors mozdulattal a földre lökte. A csuklya leesett Zúzmara fejéről, és ekkor Hanna meglátta, hogy akivel harcol, az nem krikón, hanem... Panka! Hanna boldogan elmosolyodott, és már úgy gondolta, hogy minden rendben lesz, amikor Panka egy hirtelen lendülettel átfordította Hannát, így ő került a földre. - Panka... Panka, mi történt veled? – kérdezte, és csak ekkor látta meg a szemét: Aranyszínű volt! – Panka, én vagyok az, a testvéred, Hanna! Nem ismersz meg? Mit tett veled ez a boszorkány? Panka arca kifejezéstelen marad. És olyan erővel szorította földhöz Hannát, hogy az mozdulni sem bírt. Eközben Markoláb már a tűz mellé ért, kezében a tőrrel, de nem vágta el a kötelet. Végigsimított a pengén, majd felnézett Aidára. Bár Hanna nem látta, a szeme mintha kevésbé lett volna aranyszínű. - Mégis kit akarsz becsapni, Aida? Hiszen semmi sem igaz körülötted! A palotád csak illúzió, a trónt csak akkor kaphatod meg, ha a birodalom minden népe neked ajánlja a koronát. - Hát megszerzem tőlük! – válaszolt a boszorkány. - Ugyan már! Csak az önként, jó szívvel adott ajándék ér bármit is. Ezt tudnod kell!

- Nem tudsz te erről semmit! - Többet tudok, mint hinnéd! - Csak... vágd el a kötelet! - Biztos, hogy ezt akarod? Még dönthetsz máshogy! – Markoláb csettintett egy alig hallhatót, mire a tűz egy pillanatig kék lánggal égett tovább. - Csak... Vágd el! – kiáltott rá Aida, és kint dördült egyet az ég. Markoláb szeme ismét felizzott, és talán még erősebb arany színben fénylett. Hanna könyörgően nézett a húgára. - Nézd, mit tett veled! Hiszen azt sem tudod, hogy ki vagy! És nézd – fordította a fejét a tűz felé. – Ő ott a testvérünk! Barna! Hát tényleg mindent elfelejtettél? Ahogy Markoláb lassan elvágta a kötelet, Hanna szeméből folyni kezdtek a könnyek. Pankában felébredt valami ösztön, valami, ami csak testvérek közt lehetséges. Bár nem lazított a szorításon, az egyik kezével elengedte Hannát, és lassan letörölte a könnyeit. Egy pillanatra Hanna abbahagyta a sírást, és egymás szemébe néztek. - Barna... – mondta Hanna, és ismét kitört belőle a zokogás. Panka lassan felállt, és elengedte a testvérét. Ugyanolyan lassan, ahogy Markoláb közelített a tűzhöz, kioldotta a köpenyét összekötő kötelet, benyúlt a durva posztó alá, és elővett egy rózsaszínen fénylő üveggömböt. A varázsgömböt! - A testvéremért – suttogta, és a földhöz vágta. Ahogy a gömb széttört a kőpadlón Markoláb és Panka tekintete kitisztult, és a trónterem is köddé vált. - Mi történt? – kérdezte Panka. - Jól döntöttél – ölelte könnyes szemmel át Hanna. 10. Búcsú A gömb összetörtével a boszorkány körvonalai halványodni kezdtek. - Te kis cafka! – kiáltott Pankára, és utolsó erejével elvette Markolábtól a tőrt, és a lány felé hajította. Pillanatok alatt történt minden. Panka az Aidától kapott varázserejének köszönhetően köddé tudott válni, de így viszonyt a tőr Hanna felé közeledett. A lány félelmében megdermedt, és képtelen volt megmozdulni. - Neeem! – kiáltotta Markoláb, és félrelökte Hannát. A tőr a mellkasába csapódott. A sámán térdre rogyott, majd hátraesett. Még élt, de látszott, hogy ha valaki gyorsan nem segít rajta, meghal. Panka varázsereje a boszorkánnyal együtt semmivé lett, így újból a teremben volt. Hanna Markolábhoz szaladt, és letérdelt mellé. - Láttad... már... a... tüzet? - kérdezte Markoláb. Látszott rajta, hogy minden szó nehezére esik. - Tudom, hogy kényszerítettek – zokogott Hanna. – Nem a te hibád... - Láttad... már? – Hanna megrázta a fejét, mire Markoláb elmosolyodott. – Akkor... nézd meg! Hanna félve fordította a tűz felé a fejét. Rettegett a rá váró látványtól. Viszont tévedett. Nem egy égő emberformát látott, hanem egy fiút, aki a tűzből felkelve épp a ruháját porolja le. - Hú, de furcsát álmodtam – mondta. – Mintha egy jeges kádba dobtak volna. Még ilyet! Hanna boldogan elmosolyodott, és kérdőn nézett Markolábra. - Hőhűtő varázslat – mondta a sámán. – Csak egy csettintés az egész – mosolyodott el. – És nézd, mit találtam – vett elő a zsebéből egy apró könyvet. Hannának adta, és ahogy nőni kezdett, a lány látta, hogy a Krónikák könyvét tartja a kezében. – Kicsit összezsugorítottam, hogy jobban elférjen.

Közben Barna is kijött a tűzből, és odament a testvéreihez. - Hogy kerültök ide? – kérdezte. – És mi történt velem? - Hosszú történet – mosolygott Hanna. Aztán hirtelen észbekapott. – Segítségre lenne szüksége! – mutatott Markoláb felé. – Nem tudjátok, hogyan hívhatnánk ide Akelát, vagy Trópia királyait? - Én találkoztam az uralkodókkal, mielőtt elájultam! – mondta Barna – Legalábbis... Azt hiszem. De elég, ha hívjuk, és megjelennek! - De hogyan hívjuk őket? Nem tudom a nevüket. - Én sem. De szerintem elég ennyi: Ó, Trópia halhatatlan és igaz uralkodói, jelenjetek meg nekünk! És tényleg, amint Barna kimondta a szavakat, ezüst füstfelhő kíséretében megjelent egy igencsak előkelő pár. A férfinak hosszú, fekete haja, és igazán királyi öltözéke volt, akárcsak a nőnek, aki bár már nem volt túl fiatal, még mindig csodaszép volt, és hosszú szőke haja úgy ragyogott, mint a gyémánt. - Gyorsan, segítsenek! – kérte őket Hanna, és Markolábhoz vezette a párt. - Jól szolgáltam? – kérdezte a sámán. - Senki sem kívánhat jobbat – mosolygott rá melegen a királyné. - Ritka az ilyen hűséges segítő – mondta a király is. - Hát, akkor már meghalhatok – mosolyodott el Markoláb, és lehunyta a szemét. - Nem! – kiáltotta Hanna sírva, és a királyi párhoz fordult. – Miért hagyták meghalni? - Ez volt a sorsa – nézett a lányra a király. – De ne félj, nem tűnik el. - Őrizni fogják a csillagok – mondta a királynő. Kivett egy hajcsatot a hajából, lecsavarta a végét, és egy csipetnyi ezüst port öntött belőle a tenyerébe. - Ez csillagpor – mondta, és Markolábra fújta a port. Ahogy a porszemek közrefogták, a sámán ezüstös csillogásban eltűnt, és hamarosan már az égen tündöklött a sziluettje. - Nézd, ott van – mutatott fel a királynő. - Igen – mondta a király. – A varázsló. Amint a sámán a csillagok közé került, a Krónikák könyve fellapozódott, ott ahol Hanna Markoláb házában összecsapta. A krikónok fejezetének befejezése aranyszínűen ragyogott, szinte követelve, hogy Hanna nézzen oda. A lány elolvasta. „A krikónokat sokan vérengzőkként tartják számon, és számos legenda szerint szívük sincs, de egyvalamit csak kevesen tudnak róluk: A krikónok is tudnak szeretni, és ha kell életüket is feláldozzák szeretteikért.” A lány nagyot sóhajtott, és ismét könnyek gyűltek a szemébe. Szomorú volt, de el kellet fogadnia, hogy ez volt Markoláb sorsa. „Lelked tovaszáll” – ezt jósolta. És az ő jóslatai mindig beteljesednek. - Ó, hát milyen udvariatlanok vagyunk – törte meg a csendet a királynő. – Még be sem mutatkoztunk! - Valóban – bólintott a király. – Az én nevem Oberon. - Én pedig Titánia vagyok – hajolt meg a királynő. - Oberon és Titánia? – nézett döbbenten Hanna. – A tündérkirály és királynő? – Olvasott már róluk, de nem gondolta volna, hogy valóban léteznek. - Hát igen. Nem hitted volna? Tudod, nekünk ez a birodalmunk! – nevetett fel Titánia, aztán komolyra fordította a szót. – Tessék, ezek hold kövek – adott Hannának négy ezüst követ. – Egy neked, egy-egy a testvéreidnek, és egy Bárónak. Ezek hazajuttatnak titeket. - A testvérek összenéztek. Nem szívesen hagyták itt Trópiát, de tudták, hogy menniük kell. - Azért elbúcsúzhatunk? – kérdezte Hanna. - Hát persze – mondta Oberon.

- Az átkot pedig – vette át a szót Titánia -, jobb lesz biztonságba helyezni. Ideadnád, Panka? - Sajnálom – nyújtotta oda a bőrtokot a lány. - Semmi baj. Nem a te hibád volt. – Panka hálásan nézett Titániára, aki eltette a tokot. – Bár megsemmisíteni nem tudjuk, de amennyire csak lehet, legyengítjük, és elzárjuk egy olyan helyre, ahol senki sem találhat rá. - És itt a könyv is – nyújtotta oda Hanna a Krónikák könyvét bűnbánóan. - Ezt juttasd el Eremisznek – mosolygott rá Oberon. – Nem tévedtem, amikor azt mondta, hogy a csillámgnúknál van a legjobb helyen. Hanna hálásan mosolygott, aztán tapsolt egyet. - Gyerünk, gyerünk, nem érünk rá! – kiáltotta. – Ránk vár egy győztes sereg, és még otthon is meg kell magyaráznunk, hogy hova tűntünk ennyi időre! Titánia egy jóízűt nevetett, aztán intett egyet a szintén a hajából előhúzott, hajcsat alakú varázspálcával, és azonnal a táborban termettek. Nagyon meglepődtek, ugyanis mindenki a gyülekezőhelyen állt, és cseppet sem tűnt a sereg izgatottnak. Ahogy megérkeztek, mindenki hangos ujjongásba tört ki, tapsoltak és eljeneztek. - Köszöntelek titeket, bátor harcosok – mondta Oberon. – Jól esik, hogy így örültök érkezésünknek, de mondjátok... - Mégis honnan tudtátok, hogy jövünk? – vágott a szavába Barna. - Miután elsöprő győzelmet arattunk a krikón sereg felett – mondta Eremisz, és büszkén körbenézett, mire elismerő taps harsant (és volt egy-két „Az egyszarvúak nélkül nem ment volna!” – kiáltás is) –, végig figyelemmel kísértünk benneteket. Ne haragudjatok, hogy nem tudtunk segíteni, de egyszerűen nem találtuk a tróntermet. - Csak illúzió volt – mondta Hanna. - Vagy úgy – bólintott Eremisz, de látszott, hogy nem nagyon érti a dolgot. – Jut eszembe – terelte el a témát –, elhagytad a tükrödet! - Nektek adom – mosolygott Hanna. – Nekem már úgysem lesz rá szükségem – sóhajtott. - Hát tényleg elmentek? - Igen. Nem ez a mi otthonunk – mondta Barna. - A ti döntésetek – mondta szomorúan Eremisz. Aztán feldobódva folytatta. – De ha vissza szeretnétek jönni, a páfrányok alatt mindig nyitva lesz egy átjáró! És ha meglátogattok minket – folytatta -, feltétlenül hozzátok őt is – biccentett a vezér a Rudolffal játszó Báró felé. – Nagyon megszerettük, és igazán hasznos segítség. Ő vezette az óriásokat a kastélyba! - Remek kiképzést kapott! – nevetett fel Hanna. – Hát, egy élmény volt veletek! Remélem, visszajöhetünk még – mondta, és az egész sereg végigölelgette. Még a manók is kaptak egy-egy puszit, bárhogy tiltakoztak. Bár azonnal dörzsölgetni kezdték az arcukat, Hanna tudta, hogy jól esett nekik. Barna is férfiasan kezet nyújtott Eremisznek. - Na, ne szórakozzunk, fiacskám – mondta a vezér, és nekidörgölődzött Barnának. Erre a fiú sem tudott mit mondani, felnevetett, és megölelte a csillámgnút. Hanna kicsit szomorúan ment oda Rudolfhoz és Kókuszhoz. - Köszönöm, hogy elhoztatok minket ide – mondta nekik. – Nektek köszönhetem életem legnagyobb kalandját. - Mi meg neked köszönhetjük a győzelmet – mosolygott Rudolf. - Csapatmunka volt! – szabadkozott Hanna nevetve, majd elkomolyodott. – Hiányozni fogtok. - Te is nekünk, kicsilány! Remélem, még látunk! - Úgy legyen! – mondta szomorúan Hanna. - Mi a baj, mi bánt?

- Markoláb... Miattam halt meg! - Hé, ez így volt a jóslatában is, emlékszel – vigasztalta Rudolf. - És egyet se bánkódj miatta! Az öreg harcosé lett a legnagyobb dicsőség, amit trópiai csak kaphat! A csillagok között örökre világítani... Az igazat megvallva irigylem a csirkefogót! Hanna felnevetett, majd megölelte a csillámgnúkat, és visszament Oberonhoz és Titániához. Panka, Barna és Báró már ott volt. Hanna elővette a Titániától kapott holdköveket, és mindenkinek adott egyet. Barnának kettőt, mivel az ő kezében volt Báró. - Mit együnk? – kérdezte Barna. - Lépjetek rá, és hazakerültök – válaszolt Titánia. - Mielőtt elmegyünk – szólt ekkor Panka - , szeretnék még egyszer bocsánatot kérni amiatt, hogy ha nem is a saját akaratomból, de a rossz oldalon álltam. Bocsássatok meg nekem – mondta, és körbenézett. Mindenfelől elnéző és megértő pillantásokat kapott, így nyugodtan szorította meg a holdkövet. - Én pedig – folytatta Barna -, szeretném nektek megköszönni, hogy ilyen fantasztikusan megvívtátok ezt a csatát. Mindannyian maximálisan kitettetek magatokért, és a birodalomért. Valóban dicső nemzetként vonultok be a Krónikák könyvébe! – szavait hangos éljenzés fogadta. - Sosem foglak titeket elfelejteni. – Hanna csak ennyit mondott. - Várjatok! – kiáltott Eremisz, mielőtt még ráléptek a kövekre. Ezt mégsem kellene itt hagynod – nyújtotta át a varázstükröt Hannának. – Bár a te világodban nem lesz majd ereje, de legalább erről mindig eszedbe jutunk. Hanna elvette a tükröt, és letörölte a könnyeit. - Köszönöm – suttogta. A három testvér egyszerre lépett rá a holdkövekre, és még mielőtt eltűntek volna az ezüstös ködben, Barna visszakiáltott: - Visszatérünk! – A hangja még egy darabig visszhangzott a levegőben. Epilógus Hanna az iskolapadban ült, és bárhogy próbált, nem tudott az órára koncentrálni. Az osztályfőnöke egy új tanárról beszélt, de Hanna azon kívül, hogy Angliából jött, semmit sem jegyzett meg róla. A füzete szélét különös rajzok díszítették (félig kecske és félig ló emberek, beszélő fák, egy furcsa, köpenyes alak, gnúra hasonlító egyszarvúak, és más efféle képtelenségek), és időről időre elő-elővett egy tükröt a padjából, vagy egy telefirkált jegyzetfüzetet lapozgatott. „Hát beteljesedett a jóslat” – gondolta. - Jó lesz, nem? – A gondolataiból a padtársa, Réka zökkentette ki. - Mi? Micsoda? Bocsi, teljesen máshol járok... – szabadkozott. - Azt látom – mondta mérgesen a padtársa, és magyarázni kezdett. – Szóval jött egy új tanár a suliba, és lehet hozzá jelentkezni mitológia szakkörre! Jössz? Na, gyere! - Még... nem tudom. Talán. - De gyere! Olyan jó lesz! - Jó, jó. Meggondolom – mosolygott Rékára. Eltette a jegyzetfüzetet és a tükröt, és eldöntötte, hogy most igenis figyelni fog. - Szóval gyerekek – hallotta az osztályfőnök hangját -, Mr. Diamond eljött, hogy tartson egy rövid bemutatót arról, hogy milyen is lesz ez a szakkör. Fogadjátok szeretettel! Amikor a tanár belépett a terembe, Hanna egyik osztálytársa felállt, és kézzel-lábbal mutogatva elkezdett magyarázni. - Jó... napot – mutatott az égre, a napra utalva. – Én... Peti... vagyok... üdvözlöm... az... iskolában – lengette körbe a karját a teremben, az iskolaközösségre utalva.

- Köszönöm, Mr. – az órarendbe pillantott – Horváth, de attól tartok, felesleges így mutogatnod. Tudok magyarul – mosolygott Mr. Diamond. Hanna a hang hallatára felkapta a fejét, és összeráncolt szemöldökkel meredt a tanárra. Valahonnan ismerős volt neki. - Ki érzi úgy, hogy szeretne járni majd mitológia szakkörre? – kérdezte Mr. Diamond. Elég sokan jelentkeztek, és amikor a tanár a feltett kezeket számolta, Hanna hirtelen leejtette a kezében tartott ceruzát. - De hisz ez... – mondta döbbenten. Aztán egy aprót sikkantott, és boldogan elmosolyodott. - Valami gond van, Miss. Bencze? - nézett rá Mr. Diamond. - Nem, dehogy – mondta fülig érő szájjal Hanna. – Csak... Rájöttem valamire. - „Lelked tovaszáll” – mondta komolyan a tanár, és a lány szemébe nézett. Hanna egyszerűen képtelen volt nem mosolyogni. - Nos. Úgy látom, elég sok mindenkit érdekel a szakkör. Első alkalommal Trópiáról fogunk beszélgetni. Egy skandináv legenda szerint... Hanna Rékára nézett, és bólintott. Tudta, hogy semmiképpen sem hagyná ki a mitológia szakkört.

Vége