A Domokos Péter professzor 70. születésnapjának tiszteletére megjelenő fordításkötetbe alkalmas témát keresve a nemzetközi írói kapcsolatok irányában kutakodtam. Az Észt Írószövetség Laaming nevű folyóiratának 2005 februári számában akadtam rá Jaan Krossnak az 1966 októberében Budapesten megrendezett nemzetközi költészeti napokról írt visszaemlékezéseire. A csaknem negyven esztendővel ezelőtt lezajlott események, a jeles költőkkel történt találkozások, az akkori politikai és kulturális helyzethez fűzött kommentárok egy azóta már világhírűvé vált nagy író tollából nyilvánvalóan érdeklődésre tarthatnak számot részünkről. Számomra ehhez még az is hozzájárul, hogy családtagjaim is többször szóba kerülnek az események leírása során.
MAGYARORSZÁG Emléktöredékek (... ) Úgy volt azonban rendelve, hogya Mag y a r o r s z á g címszó aktuálisan is belépett az életembe. Mikor Ellennel Paaskülába költöztünk, megszokott társaságunkkal úgyszólván megszakítottuk a kapcsolatot - pontosabb an ők szakították meg velünk -, Ellen még kezdő költőnek számított, de már felfigyeltek rá mint műfordítóra, mégpedig elsősorban a magyar versek fordítójára. Ő már egyetemistaként tanulmányozta a finnugor nyelveket, vagy két szemeszteren keresztül tanult is magyarul. A háború előtt talán kicsit többen is lehettek, akik foglalkoztak a magyar nyelvvel. Emlékszem, hogy a régi Werner kávéházban fel-feltűnt egy hízásra hajlamos doktor Fazekas, akire összegyetemi becenévként a Rokon Borjút [a Fazekas és az észt vasikas 'borjú' szavak hasonlósága miatt - a ford. megj.] használták, s aki született magyar volt, sőt Magyarországról is származott. Mikor Ellen az egyetemre került, ez 1947-ben volt, addigra az oktatásra különös en nagy hangsúlyt fektető szovjet hatalom természetesen már kisöpört Tartuból minden külföldről idesereglett buta kémet, mindenféle Fazekasokat és másokat, akik az új hatalom szerint főként hírszerző feladatokat ellátó alakok voltak - bár egyik-másik közülük talán valamennyire az is lehetett. Időközben azonban a Tartui Egyetem ki tudott nevelni, ha nem is teljesen, de legalább félig-meddig, új kádereket, akik többékevésbé képesek voltak a kirúgottak helyére lépni. Saját szakterületének, vagyis a magyar nyelvnek a legjobb értelemben vett ilyen rajongója, az egykori Filiae Pariae-beli [korporáció, egyetemi diákszervezet - a ford. megj.] harcostársam volt Paula Palmeos. Ez a kiváló asszonya maga szinte hangtalan módján komolyan veendő tárggyá szervezte újjá a magyar nyelv oktatását a Tartui Állami Egyetemen. Mindamellett az akkori, háború utáni egyetemen gyakorlatilag nagyrészt egyedül volt - leszámítva az akkor még docens, majd professzor, és nemsokára már akadémikusi titulussal rendelkező Ariste professzoit, aki magától értetődően segített Paula Palmeosnak, bár természetesen a saját
munkájával is jócskán akadt elfoglaltsága. Így a magyaroktatás terhe kezdettől fogva többé-kevésbé kizárólag Paula Palmeos vállára nehezedett mindaddig, míg a dolgok szokásos rendje szerint, lassanként ki nem nevelt magának új munkatársakat. Emlékszem, először vagy másodszor látogattuk meg Tartuban, és mikor a főépület egyik előadótermébe mentünk be hozzá, alig látható, titkolt büszkeséggel mutatott nekünk az elsőévesek közül egy pirospozsgás fiúcskát: "Ő Künnap hallgatónk. Jegyezzék meg ezt a nevet! Igaz, lusta egy kissé, de mindenesetre nagyon tehetséges. Úgyhogy nagy jövőt jósolok neki. De egy kicsit azért aggo dalmaim is vannak. .." Ez azonban már néhány évvel később volt. Mikor Ellen megkezdte a tanulmányait Paulánál, ez kb. 1950-ben volt, még tetőfokán volt a háború utáni szegénység, ami többek között a tankönyvek szinte teljes hiányában nyilvánult meg. Paula Palmeos azonban - elsősorban annak köszönhetően, hogya magyar nyelvet tanulók csopor~a nem volt túl népes - nyomban megtalálta a helyzet megoldását, Petőfi verseit kezdte a táblára írni. Bizonyos idő múlva Ellenben felmerült a gondolat, hogy megpróbálja lefordítani a Paula Palmeos által elemzett szövegeket. Talán kimondha~uk, hogy ezek jottányit sem voltak sikertelenebbek, mint elődeié. Itt Karl Eduard Söötre és a 19. század végétől felbukkanó fordítókra gondolok. Ellen első kis válogatása, amely Petőfi észtre fordított verseit tartalmazta, már 1955-ben megjelent. Az '56-os magyar felkelés hazafias szelleme természetesen nagy mértékben hozzáj árult e versek észtországi ismertté válásához. Nem tudom, hogy gyakorlat volt-e a magyaroknál a felkelést megelőző években is, vagy a felkelés utáni magyar kultúrpolitika találmánya volt-e, hogy bizonyítsák és felidézzék a világ számára az európai kultúrkörbe való tartozásukat annak ellenére, hogy ez utóbbi Amerikával együtt kíméletlenül elárulta őket az erőszakkal szembeni felkelésük során - tudomásom szerint az 1960-as évektől kezdve európai kulturális napokat rendeztek Magyarországon. Annak alapján pedig, amit nálunk e napok formájáról és lebonyolításáról hallani lehetett, különösen nagyvonalú rendezvény benyomását kelthette. 1966-ban pedig egyszer csak Ellent is meghívták.
Természetesen nem tudtuk pontosan, hogyan is jött létre ez a meghívás. Maguk a magyarok találták ki, vagy Veera Ruber segítette elő valamiféleképpen, aki Ellen egyetemi társa volt Tartuban, és aki nem sokkal azelőtt befolyásos állást kapott a Moszkvai Írószövetségben. Ő lett az észt irodalom konzultánsa a Moszkvai Írószövetség vezetőségében ... Az Ellennél 1-2 évfolyammallejjebb járó tartui egyetemista lány, Mai Kiisk is lehetett, aki felhívta Ellenre a figyelmet, és akit a sors ekkorra már Magyarországra vetett. Mivelhogy az 50-es évek közepén a leningrádi egyetemen a mari nyelv szakértőjeként megjelent egy Bereczki Gábor nevű magyar fiú, akinek, ahogy beszélik, nemsokára szokásává vált, hogy Leningrádból Tartuba utazgasson - amit az akkori, külföldiekre érvényes rendelkezéseknek megfelelően egyáltalán nem volt szabad. Ő azonban rendületlenül utazgatott oda-vissza. Nemsokára pedig, úgy beszélik, egy tartui, pontosabban koongai lány is betéve tudta a Tartu és Leningrád közötti vasúti menetrendet, és ekkor már a korabeli hatalmi szervek is beletörődtek a dologba. Kis idő múltán tehát, amikor Bereczki Gábor már az Eötvös Lorándról elnevezett budapesti egyetem docense volt, gondos hatalmi szerveink számára úgy egyszerűsítették le a helyzetet, hogy egybekeltek. De ez természetesen nemcsak az esküvőt jelentette, hanem azt is, hogy a mi kedves Maink a budapesti egyetemen és minden lehetséges tanfolyamon az orosz mellett az észt nyelvet is tanítani kezdte, a tartui időkből származó barátságok pedig, így többek között az Ellenhez fűződő is, kitörölhetetlenül megmaradt emlékezetében. Mikor Ellen kézhez kapta az európai költészeti napok meghívóját, azt mondtam: /lKötözni való bolond vagy, ha nem mész el. Ez az első nemzetközi nyilvánosság, amelyben részed lehet. Mi szépen elboldogulunk itt Anette nénivel, Maarjával és Toomasszal./l De Ellen kijelentette, ahogy mondani szokták, kurz und bündig: /lEgyedül nem utazom. Hívjanak csak meg téged is./I Ezt azzal is megerősítette, amit talán telefonon hallott Veera Rubertől, hogy minden meghívott házastársának lehetősége van fél áro n Budapestre utazni. Mivel úgyis kissé szomorú lett volna tíz napon át Ellenre várni, és kimaradni mindabból a csinadrattából, amiben
nemsokára része lesz, úgy döntöttünk, hogy én is utazom. Még éppen elegendő idő maradt a szükséges ügyintézéshez. Egy hét múlva érkeztünk meg a moszkvai szállodába; a költészeti napok össz-szovjetunióbeli delegációja már nagyrészt ott volt - Szurkov, Kirszanov, Martinov, Miezelaitis stb. -, akiktől megpróbáltuk kissé távol tartani magunkat. Az volt a legelső dolgunk, hogy táviratot küldjünk Gábornak és Mainak, hogy holnapután érkezünk. A nagy posta alsó szintjén azonban nem vették fel a táviratunkat a pultnál! Hogy miért?! Mert szovjet állampolgároknak oroszul kell táviratozniuk Magyarországra! Félbehagytuk táviratozási kísérletünket, és pár óra múlva újra próbálkoztunk. Egy másik nő minden ellenvetés nélkül felvette táviratunkat: mely Bereczkiéknek volt címezve Budapestre, de észtül írva. Csak később értettem meg, hogy ennek a táviratnak minden ellenvetés nélküli felvétele nagy valószínűséggel nem azért történt, mert a másik hivatalnok más alapelveket alkalmazott, vagy mert kedvesebb lett volna a természete, mint a két órával korábbi kollégájának! A második az elsőnél egyszerűen művel e tIe n ebb volt, mert nem tudott különbséget tenni az észt és a magyar nyelvű szöveg között. Ez a kis apróság mind a mai napig, 50 éve nem megy ki a fejemből mint az anyanyelvemnek - a szovjet hatalom általi - másodrangúvá nyilvánításának iskolapéldája: csak a külföldieknek legyen megengedve, hogya saját nyelvükön táviratozzanak, de az úgynevezett szovjet népek legyenek büszkék arra, hogy ezt oroszul tehetik meg ... Talán már másnap reggel elindultunk Domogyedovóból, és pár óra múlva megérkeztünk. Az úton megbeszéltük a nemrég hallottakat. Reméltük, hogy találkozni fogunk Képes Gézával, a fantasztikus magyar műfordítóval és költővel. Képes már a háború előtt rátalált Finnország mellett az észtekre is. Rendkívüli nyelvtehetségének köszönhetően a finn mellett az észtet is elsajátította. Az észt költők közül mindenekelőtt Marie Underhez vonzódott. Levelezni kezdett vele, majd Észtországba utazott. A harmincas években járt Under otthonában is. Underrel és Adsonnal nyaralt Narva-J5esuuban, és 1937-ben vagy 1938-ban magyarra fordította Under válogatott verseinek java részét. Egyébként nem is volt
annyira egyszerű találkozni Képes Gézával, mert kiderült, hogy Képes talán részt sem vesz a költészeti napokon. Csak ekkor értettük meg: Képes eléggé magas, vagy inkább tartalmilag lényeges posztokat töltött be. 1944-ben letartóztatták, nem tudom, hogy a németek-e vagy az oroszok - de nyilvánvalóan a magyar ügy miatt. Később a Magyar Rádió Irodalmi Osztályát vezette, de igazgatója volt a nagy Magvető Kiadónak is. Aztán szinte a felkelés küszöbén egy olyan nyugtalan szervezet, mint a Magyar Írószövetség választotta főtitkárává, ahol - ahogy az az új Írói lexikonunkban áll - "az 1956-os októberi eseményekig tevékenykedhetett". Máig sem tudom, hogy bebörtönözték-e őt az események miatt. A lexikon szerint később az MTA Irodalomtörténeti Intézete Külügyi Osztályának volt a vezetője. Az sem derült ki számunkra, hogy miért hiányzott a költészeti napokról, az események tizedik évfordulóján még mindig mellőzték-e - vagy ő volt az, aki ignorálta az új, vagyis inkább restaurált hatalmat. Mert Képeshez haza, a 1 a k á sár a, csak egy héttel később hívtak meg bennünket. Egyelőre reggeliztünk, és ittunk hozzá egy parányi csésze aljáról egy csöppnyi méregerős kávét - amilyent korábban még nem kóstoltunk -, és útnak eredtünk a szóban forgó, közepesen impozáns kultúrházba, ahol a megnyitó stb. zajlott; nehogy lekéssük a kulturális miniszter szereplését. A beszédből én legfeljebb csak néhány véletlenszerű és összefüggéstelen szót értettem meg. Úgy vélem, hogy Ellen is csak alig többet. Így igen minimális maradt jelenlétünk hatásfoka. Az önművelés mellett azonban val ami t tettünk is. Már az első szünetben odalépett hozzánk valaki, nagyjából a mi Irodalmi Alapítványunknak megfelelő intézmény képviseletében. Egy igen halk szavú, hollófekete hajú, de nagyon elegáns úr volt. A helyes névelőktől mentes, de többé-kevésbé folyamatos volt a német nyelvtudása. Lázár Györgynek hívták [természetesen nem azonos a politikussal- a ford. megj.]' a költészeti napok főszervezőjeként mutatkozott be, és a Magyarországon töltött hetek idején összes ügyes-bajos dolgunk zseniális megoldójának bizonyult.
Első dolgunk az volt, hogy rendezzük a delegációban való részvételem költségeit. György ezt egy pillanat alatt úgy oldotta meg, hogy hozott nekem egy általa aláírt hivatalos nyugtát, és csak fele annyi pénzt kellett átadnom neki, mint amennyit Moszkvában mondtak, hogy mibe is fog kerülni ez az élvezet. György egyszerűen így szólt: "De hisz kell, hogy maradjon egy kis zsebpénzük is, ugye?" A különleges körülmények miatt ez a jelenet örökké megmaradt bennem. E tranzakció után éppen helyet foglaltunk, amikor a közönség tapssal köszöntött egy új érkezőt, akit az elnökségi asztalhoz irányítottak, és György odasúgta: "Kodály ... " Az öregúr egy évvel később hunyt el. De azon a reggelen - ennek tehát 1966. október 19-én kellett történnie - még nagyon friss és éles elméjű ember benyomását keltette. Vagy félórát ült az elnökségben, majd halkan távozott a hozzászólás végén. (... ) A második vagy harmadik szünetben megkeresett bennünket, vagyis Györgyöt egy hölgy, akit ő igen lelkesen mutatott be nekünk: "Sütő Irén. A feleségem. A Thália Színház művésznője." Kiderült, hogy ezt a kicsit idegenszerű, de csodaszép asszonyt az Írószövetség kérte fel, hogy olyan magyar költők verseit adja elő a délutáni és az esti programon, akik nem szavalják saját verseiket, valamint a meghívott szerzők magyarra fordított verseit. Eközben Irén asszony kifejtette azon véleményét, hogy most félbe kellene szakítani a konferenciát és elmenni jól megebédelni. Mondtuk, hogy mi elmegyünk a szállodánkba - valószínűleg Szabadságnak hívták -, és élve a lehetőséggel, pihenünk egy kicsit. Irén asszony azonban ellentmondást nem tűrően felkiáltott: "Nem! Velünk jönnek ebédelni!" Természetesen elmentünk. Valamilyen különlegesen előkelő helyre Budán, és ettől kezdve ez szinte szokásunkká vált: minden nap együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk. Kezdetben Budapest legjobb kocsmáiban, nemsokára pedig már György és Irén otthonában vacsoráztunk (ha Budapestet nem építik át olyan őrületes ütemben, mint Tallinnt, akkor még most is odatalálnék, igaz, a címükre már nem emlékszem). Valamilyen csak Györgyre jellemző
gördülékenységgel és eleganciával mindig min den előre el volt intézve közös útjainkon: kocsmai asztalok megrendelése, taxik szerzése, portások a legmézesmázosabb mosolyig lekenyerezve. Nem is beszélve magukról a számlákról. Ellen számukra elsősorban Petőfi fordítója volt (ez már önmagában is sokat jelentett a hazafias magyaroknak), emellett még, nem hiszem, hogy magyarul, hanem német nyelven jó néhány jó könyvet is elolvasott Petőfi életéről. Így például Alexander Fischer 1889-ben megjelent könyvét Petőfis Leben und Werke, ami Lipcsében jelent meg, magának Jókai Mórnak az előszavával. Így tehát ez az univerzális, tragikus, és talán mindmáig teljesen meg nem fejtett fiatalember Ellen tudatában majdhogynem vetélytársamnak számíthatott volna. Mindenesetre bőven akadtak megvitatnivalók még az életrajzáról is. Egyszer aztán Irén kinyilatkoztatta: "Ellennek természetesen folytatnia kell Petőfit. Legalább három, de inkább négy könyvet is jósolok neki. Te pedig (borospohara mögül hozzám fordult) "olvastad-e MadáchtóI Az ember tragé_ff
diáját?" "Az ember tragédiája nincs lefordítva" - válaszoltam. Szerencsére
és kis lelkiismeret-furdalással folytathattam: "csak azokat a fejezeteket olvastam a magyar irodalmi antológiában, amelyek Murakin fordításában 1937-ben jelentek meg". Irén azt kérdezte: "És hol él ez a ti Murakinotok?" "Svédországban." - feleltem. Erre Irén ezt mondta: "Ha ő ott elkészíti a fordítást, aligha tudjuk inn e n segíteni, hogy az Svédországban észtül megjelenhessen. Tehát nek e d kell lefordítanod. Az egész Tragédiát, megértetted?! Istenem - hisz ez a magyar Faust!" Erre én: "Valaki másnak kellene, hiszen nekem fog alm a m sin c s a magyar nyelvről." György néhány üveggel a kezében visszajött a borospincéből, és megkérdezte: "Figyeljetek csak, nincs kedvetek eljönni velünk, mondjuk '67 szeptemberében Jugoszláviába?" (Azt már tudtuk akkor, hogy György jugoszláviai, pontosabban horvátországi magyar volt.)
"Átutaznánk Belgrádon is. Meg Zágrábon és Ljubljanán is. Szerintem ezek igen érdekes városok. Aztán meg nyaralnánk két vagy három hetet a szigetünkön? Nos?" Kiderült, hogy asz ige t valahol az Adria északi partjánál van, nem tudom, hogy Krk vagy valamely más kiejthetetlen nevű sziget partvidékén. Persze ház is volt - azonmód megmutatták a fotóját, egy méretes, bungalow-típusú építmény állt közvetlenül a tengerparton a hegyek lábánál. Madáchra gondolva ezt mondtam Irénnek: "Az ember tragédiája alól azonban fel kell mentened. Úristen, hiszen magyarul sem tudok!" Irén ezt válaszolta: "Ez nem kifogás. Az ember tragédiáját tizennégy nyelvre fordították le. Ezeknek legalább a feléről van valamilyen fogalmad. Ha te min d eze ket az asztalodon ugyanazon az oldalon felütve egymás mellé teszed - átlátod a dolog lén y eg é t. Ha pedig még észt nyelvű nyersfordítást is szerezhetsz magadnak - az a Palmeos kisasszony vagy kicsoda, akiről Ellen már mes élt nekem, igen megfelelő embernek tűnik - akkor feltétlen kötelességed megtenni. " (... ) Ha felmerülne bennem a kérdés szíves házigazdáink irodalmával kapcsolatban, megkérdezném: mi a helyzet a valóban jelentős költőnőkkel a magyar irodalomban általában? Bár Petőfi, Ady és J ózsef Attila már régóta halott, kétségtelen, hogy napjainkban is van néhány nagy férfi költő. Úgy vélem, hogy az 1930-as és a rákövetkező évek költészetére általában (bár őszintén szólva erről szinte semmit sem tudok) az imént említettekhez hasonlóan nagy hatást gyakorló férfi volt Illyés Gyula, aki ott volt a költészeti napokon is. Náluk azonban teljesen hiányzik az, amit össze lehetne hasonlítani mondjuk a mi Koidula-Under-Alver triónkkal. A költészeti napok költőnői közül összességében nekem csak Dora Teitelbaum maradt meg az emlékezetemben, e Németországban élő és valószínűleg tragikus alaphangú költőnő, akitől elfelejtettem megkérdezni, hogy rokona volt-e a mi egykori ismert sportolónőnknek, Sarah Teitelbaumnak. Az irodalmi szempontból jelentős férfiakról igazából sohasem lehet tudni, hogy milyen emberek is voltak valójában. Illyés Gyula
mindenesetre kedves és sokat tapasztalt ember volt. Szerintem a kelleténél talán egy kissé szertartásosabb - ez azonban valószínűleg hozzátartozott az őveleszületett magyarságához. Amikor a költészeti napok védnökeként - megérkezett, szükségesnek tartotta, hogy ven d é g e i t egy kis beszéddel üdvözölje. A mostani költészeti napoknak megfelelő európai költészeti napokat már legalább egyszer régebben is rendeztek. A kicsit is ismertebb külföldiek többségét - hiszen nem voltak olyan sokan - már régről ismernie kellett. Mégis úgy tűnt, mintha 1966-ban különleges gonddal készültek volna fel a rendezvényre. Úgy próbálták bemutatni a magyar költészetet, hogy az rendkívül mélyen ágyazódik Európába. Ezek a költészeti napok talán tényleg, ahogy akkoriban mondták, az ese m ény e k utá n i első költészeti napok lehettek. Illyés Gyulának pedig különösen tudatában kellett lennie, kik is pontosan a vendégei. Ki képes azonban az ilyen jellegű információkat igazán figyelmesen végighallgatni? Mindenesetre, amikor Illyés, mondanom sem kell, hogy már a kevésbé fontos meghívottak között elért hozzánk - ő azonban szándékosan és név szerint meg akart említeni bennünket - valamit kissé összekeverhetett, és Svédországba menekült írókként szólt hozzánk -, és magyar-francia keveréknyelven mondott néhány keresetlen szót arról, hogy a második világháború győztesei mennyi minden bennünket ért jogtalanságot hagytak szó nélkül minden lelkiismeretfurdalás nélkül. Kísérői időközben diszkréten kijavították, és felhívták a figyelmét, hogy mi a Szovjetunióból érkeztünk ... Illyés ezen egy könnyed bocsánatkéréssel siklott át, és azzal a témával folytatta, hogy milyen nehéz megismertetni a kis népek költészetét, majd az utánunk következőkhöz fordult. Öt perc múlva azonban mindkettőnk ruhájára feltűzött egy Észtország (nem Szovjetunió) feliratú kitűzőt (a beszélgetés közben csináltatta őket), és mi éltünk a kiváltsággal, hogy hordhatjuk e feliratot, és csak az esti indulás előtt vettük le őket. Este kényszer-udvariassági látogatást kellett tennünk a Szovjetunió Nagykövetségén és találkozni a Szovjetunió akkori budapesti nagykövetéveI, akinek az igen közeli múltban elődje volt egy akkoriban még teljesen ismeretlen Andropov elvtárs ... (... )
Aga marks6na Ungari oli maaratud tulema mu ellu veel hoopis aktuaalsemalt. Sest kui me Elleniga Paaskülla kolisime ja traditsiooniline seltskond meilt m6nev6rra hundipassi sai - v6i 6ieti ju meie temalt -, oli Ellen alles üsna algaja luuletaja - aga juba tahele pandud luulet6lkija, ja esmajoones nimelt ungari luuleo Tahendab, kui üli6pilane tudeeris soome-ugri keeli, tuli tal kuulata vist kahe semes tri jooksul ka ungari keelt. Enne s6da oli ungari keelega tegelnuid vist veel pisut rohkemgi, ma maletan vanast "Werneri" kohvikust, et sealliikus keegi tüsedusse kalduv doktor Fazekas, kelle üleülikooliline hüüdnimi oli H6imuvasikas ja kes pidi olema ehtne ungarlane ja lausa Ungarist parit. Selleks ajaks, kui Ellen ülikooli j6udis, see oli 1947. aastal, oli üliharidustahteline n6ukogude v6im pühkinud Tartust muidugi ara k6ik valismailt siia kokku jooksnud spioonimolkused, igasugused Fazekased ja muud uue v6imu arvates peamiselt luureülesannetega tüübid - kellest m6ni seda v6ib-olla et mingil maaral ju oligi. Aga vahepeal oli Tartu Ülikool j6udnud kasvatada, kas just valmis, aga igatahes poolvalmis, ka uue kaadri, kes oli enamvahem suuteline asturna minemasaadetavate asemele. Üks niisugune oma ala, see tahendab ung ari keele entusiast k6ige paremas m6ttes oli omaaegne "Filiae Patriae" kaasv6itleja Paula Palmeoso See tanuvaart naine organiseeris oma peaaegu haaletul viisil ungari keele 6petuse Tartu Riiklikus Ülikoolis uuesti taiesti t6siseltv6etavaks asjaks. Kusjuures terna ümbrus oli tollases parasts6jaaegses ülikoolis praktiliselt enam-vahem tühi - peale esialgu veel dotsendi ja siis professori ja varsti juba akadeemikutiitliga professor Ariste, kes oli Paula Palmeosele endastm6istetavalt abiks, aga kellel olid kaed-jalad muidugi omaenda ülesandeid kuhjaga tais. Nii et ung ari koorem jai algusest peale enam-vahem üleni Paula Palmeose 6lule. Kuni ta vahehaaval, nagu sellised asjad alati toimuvad, kasvatas endale uut kaastööliskaadrit. Maletan, olime talle esimest v6i teist korda Tartusse külla s6itnud, ja kui me terna juurde ühte peahoone auditooriumisse sattusime, naitas ta meile vaevumargatava salauhkusega ühte roosat 00.
poisut teiste esmakursuslaste seas: "See on üliopilane Künnap. Jatke see nimi endile meelde. Ta on küll enese suhtes kübeke liiga loru. Aga igatahes vaga andekas. Nii et ma ennustan talle suurt tulevikku. Ja mure tsen muidugi pisut ka ... " Aga see oli juba moni aasta hiljem. Kui Ellen Paula juures alustas, see oli circa 1950-ndal, oli parastsojaaegne hada veel kulminatsioonis. Mille valjenduseks oli muuseas opperaamatute peaaegu taielik puudumine. Aga Paula Palmeos leidis, peamiselt tanu sellele, et terna ungari keele oppijate rühm polnud kuigi suur, sedamaid olukorrale lahenduse, ta hakkas kirjutama tahvlile Petőfi luuletusi. Ja mone aja parast tuli Ellen mottele teha proovi nende Paula Palmeose analüüsitud tekstide tolkimisega. Ja voib vist öelda, et need onnestusid Elleni kaes mitte, noh, mitte ju halvemini kui need, alates sajandi lopust, olid onnestunud Karl Eduard Söödil voi veel paaril üritajal. Elleni esimene vaike valimik Petőfit eestikeelses tolkes ilmus juba aastal 1955. Muidugi aitasid Ungari ülestousu isamaalised sündmused nende luuletuste tuntuks saamisele Eestis kovasti kaasa. Ma ei tea, kas ungariased olid seda praktiseerinud ka ülestousueelseil aastail voi oli see Ungari kultuuripoliitikas alles ülestousujargsete aastate leiutis - nende katse toestada ja meenutada maailmale, et nad kuuluvad Euroopa kultuuriruumi selle peale vaatamata, et see ru um pluss Ameerika nad nende ülestousus vagivalla vastu armetult reetis - igatahes organiseeriti Ungaris vist vahemaIt 1960. aastaist alates Euroopa luule paevi. Ja selle jargi, mis meie pool asja laadist ja olemusest kuulda oli, pidi see olema eriti suurejooneline üritus. Ja 1966. aastal kutsuti sinna korra ga ka Ellen. Muidugi ei teadnud me tapselt, kuidas see kutse teoks sai. Kas see oli ungarlaste endi valjamoeldis voi soodustas seda kuidagi Veera Ruber, kes oli olnud Elleni opingukaaslane Tartu ülikoolis ja kes oli saanud hiljuti küllalt mojuka koha Moskva Kirjanike Liidus. Sest ta oli ju nüüd eesti kirjanduse konsultant Moskva Kirjanike Liidu juhatuses ... Voi isikuks, kes Ungaris Ellenile tahelepanu juhtis, vois olla hoopis Mai Kiisk, semestrikahe vorra Ellenist noorem tüdruk Tartu ülikoolist, kelle saatus oli Ungarisse kandnudki. Sest 50-ndate keskel oli ilmunud Leningradi ülikooli juur-
de mari keele spetsialistina Gábor Bereczki nimeline ungari poiss. Kes ali, nagu raagitakse, varsti harjunud Leningradist Tartusse söitma - mida ta tollastele valismaalasvabadustele vastavalt teps ei tohtinud. Aga terna seal muudkui aga kais ja kais. Ja varsti ali, raagitakse, ka üks Tartu vöi öieti Koonga tüdruk Tartu ja Leningradi vahelise raudteeühenduse saanud endale selgemaks, kui tollased vöimud said sellega leppida. Nii et möne aja parast, kui Gábor Bereczki ali juba Eötvösi-nimelise Budapesti ülikooli dotsent, lihtsustasid nad asja meie hoolsate vöimude jaoks seI moel ara, et laksidki paari. Aga muidugi mitte lihtsalt niisama, vaid nönda, et Maiekene hakkas öpetama Budapesti Ülikoolis ja köikvöimalikel kursustel vene keele körval ka eesti keelt ning et Tartu-aegsed söprused, muuseas ka Elleni ama, püsisid tal kustumatult meeles. Kui Euroapa luulepaevade kutse Ellenil kaes ali, ütlesin mina: "Sa oleksid ju taitsa 1011,kui sa sinn a minemata jataksid. Esimene pisikene rahvusvaheline tahelepanu, mis sulle osaks saab. Meie tuleme siin tadi Anette ja Maarja ja Toomaga toime nagunii." Aga Ellen kuulutas, nagu öeldakse, kurz und bündig: "Mina üksi ei söida. Las kutsuvad sinu ka." Ja ta kinnitas, et ali kuulnud vist telefonitsi Veera Ruberilt: pidi leiduma ka vöimalus, et kutsutute mehed vöi naised söidavad nendega poole hinna eest kaasa. Noh, kuna mul nagunii oleks ju olnud pisut hale kümme paeva Ellenit 00 data ja mitte seda klimbirni naha saada, mida terna kohe nagema hakkab, otsustasime, et söidan kaasa. Asja vastavaks vormistamiseks ali veel parajasti aega. Nadala parast saabusime "Moskva" hotelli - "luulepaevade" üleliiduline delegatsioon ali suurelt osalt juba seal - Surkav, Kirsanov, Martönov, Miezelaitis ja nii edasi, kelle suhtes meie end püüdsime pisut eraldi hoida. Meie esimene mure ali saata telegramm Gáborile ja Maile, et oleme ülehomme kohal. Aga allkarral, suures postimajaletis ei vöetud meie telegrammi vastu! Miks?! Nöukogude kodanikud telegrafeerivad Ungarisse vene keeles! Me jatsime ama telegrafeerimisürituse pooleli ja üritasime paari tunni parast uuesti. Keegi teine naitsik vöttis meie telegrammi törkumata vastu: see ali adresseeritud Bereczkitele, Budapesti, aga kirjutatud eesti keeles. Alles hiljem selgus mulIe, et vaga töena-
oliselt ei sündinud selle telegrammi torgeteta vastuvott mitte selle tottu, et teine ametnik rakendas teisi pohimotteid voi oli lihtsalt loomuldasa lahkem kui ta kolleeg kahe tunni eest! Ta oli eelmisest lihtsalt har ima tum, sest ei teinud eestikeelse ja ungarikeelse teksti vahel vahet. Ja seesama pisiseigakene on mul siiamaani, viiskümmend aastat meeles kui minu keele teisejarguliseks kuulutamise standardjuhtum noukogude voimu poolt: valismaalastel olgu siis pealegi lubatud telegrafeerida omis keeltes, aga nondanimetatud noukogude rahvad olgu uhked selle üle, et meil on lubatud teha seda vene keeles ... Jargmisel hommikul startisime ikka vist juba Domodedovost ja olime paari tunni parast paral. Ja meenutasime teel, mis me olime hiljuti kuulnud. Meil seisis ju loodetavasti ees ka kohtumine ungarlaste fantastilise luuletolkija ja luuletaja Géza Képesiga. Képes oli juba enne soda Soome korval ka eestlased üles leidnud. Ning oli erakordselt andeka keelteomandajana soome keele korval ka eesti keele ara oppinud. Ja kiindunud eesti luuletajaist ennekoike Marie Underisse. Ta oli alustanud Underiga kirjavahetust ja soitnud Eestisse. Ta oli viibinud kolmekümnendail aastail Underi pool kodus. Ta oli kainud Underi ning Adsoniga koos Narva-Joesuus suvitamas ja tolkinud, vist 1937-ndal voi 1938-ndal aastal olulise osa Underi valikluuletustest ungari keelde. Aga muuseas, kohtumine Géza Képesiga polnudki nii holpus, sest ilmnes, et luulepaevadest Képes just na gu osa ei votnud. Ja meie taipasime alles siis: Képes oli taitnud Ungaris küllalt esinduslikke voi pigem küll sisuliselt olulisi rolle. Ta oli olnud 1944. aastal vahistatud, ma ei tea, kas sakslaste voi venelaste poolt - aga ilmsesti Ung ari asja eest. Hiljem oli ta olnud Ungari Raadio kirjandusosakonna juhataja. Muuseas ka suure "Magvető"-kirjastuse direktor. Ja siis, lausa ülestousu lavel, oli nii rahutu organisatsioon nagu Ung ari Kirjanike Liit valinud Képesi oma peasekretariks. Kellena ta, nagu meie uues kirjanike leksikonis öeldakse, "sai tegutseda 1956. a. oktoobrisündmusteni". Kas ka teda sündmustega seoses kinni topiti, ei tea ma siiamaani. Leksikon ütleb, et ta oli hiljem TA kirjandusloo instituudi valisasjade osakonna juhataja. Ja meile jaigi teadmatuks, kas teda veel sündmuste kümnendal aastapaeval ignoreeriti, nagu nahtus sel-
lest, et ta luulepaevadel puudus - v6i oli terna see, kes ignoreeris uusi v6i 6ieti ju tagasipöördunud v6imusid. Sest Képesi juurde, ja terna juurde koju, kutsuti meid alles nadalapaevad hiljem. Esialgu s6ime hommikust ja j6ime selle juurde tillukesest tassip6hjast tapvalt kange pisikese kohvikese - mida ma enne polnud kogenud - ja t6ttasime vastavasse, vist üsna keskmiselt esinduslikku kultuurimajja, kus avas6nad etc. olid ette nahtud, et mitte hilineda kultuuriministri esinemiseks. Mina sain sellest aru k6ige rohkem ainult üksikuid juhuslikke ja seosetuid s6nu. Ellen, ma usun, et v6rdlemisi ebaolulisel maaral minust rohkem. Ja nii jai siis meie kohalolu kasutegur üsna minimaalseks. Aga midagi me peale iseeneseharimise seal siiski ka tegime. Juba esimesel vaheajal astus meie juurde keegi umbes meie Kirjandusfondile vastava asutuse esindaja. See oli üpris vaiksehaalne ronkmusta p6hitooniga, aga vagagi elegantne isand. Ta k6neles 6ige artiklitevaba, aga enam-vahem sujuvat saksa keelt. Ta tutvustas end kui luulepaevade peakorraldaja Lázár György ning osutus Ungari-nadalate jooksul k6igi meie pisimurede lausa geniaalseks arakorraldajaks. Meie esimene mure oli tasumine minu delegatsioonilaekumise eest. Ja György lahendas selle momentaanselt seI kujul, et t6i mulIe ametlikul blanketil ning isikliku allkirjaga vastava t6endi ja laskis endale maksta poole vaiksema summa, kui meile oli Moskvas teatatud, et see 16bu maksvat. György ütles lihtsalt: "No aga pisut taskuraha peab teile ju jaama ka, eks ole?" See on mul muuseas erilise asjaolu t6ttu unumatult meeles. Me olime selle 6ienduse jare1just istet v6tnud, kui publik t6ttas kedagi uut saabujat aplausiga tervitama. Saabuja juhiti presiidiumilaua taha ja György sosistas: "Kodály ... " Vanaharra suri jargneval aastal. Aga tol hommikul - see pidi siis olema 19. oktoobril 1968* - jattis ta alles vaga varske ja terase mulje. Ta istus oma pool tundi presiidiumis ja lahkus sealt vaiksel moel s6nav6tu 16pul. (... ) Teisel v6i kolmandal vaheajal otsis meid üles, see tahendab ot-
sis György'i üles keegi daam, keda György meile üsna püüdlikult esitles: "Sütő Irén, minu naine. »Thália« teatri naitlejanna." Selgus, et seesinane pisut vooraparane, aga piltilus proua oli Kirjanike Liidu poolt varvatud esitama pealelouna- ja ohtuprogrammides mitmesuguseid ungari luuletusi autoritelt, kes ise ei saanud sellega toime, ja esitama ka mitmesuguseid ungarlaste tehtud luuletolkeid autoritelt, kes osutusid küllakutsutuiks. Ja peale selle avaldas proua Irén arvamust, et nüüd oleks aeg pidada konverentsipaus ja minna ning süüa korralikult lounat. Meie seletasime, et meie laheme oma hotelli - toenaoliselt oli selle nimi "Szabadság" - ja kasutame juhust ning puhkame natuke. Aga proua Irén hüüdis taie endastmoistetavusega: "Ei! Te tulete meiega lounat sööma!" Me laksime muidugi. Mingisse ülipeenesse paika Buda poole peal ja siitmaalt kujunes see otsekui tavaks: iga paev söödi vahemalt lounat voi ohtusööki koos. AIgul Budapesti parimais kortsides, varsti ohtusööki Lázári ja Iréni juures kodus (kui nad Budapestis nii pöörased ümberehitajad ei ole nagu Tallinnas, siis oskaksin sinn a vist veel minnagi, kuigi ma nende aadressi enam ei maleta). Mingisuguse György'ile ainuomase sujuvuse ja elegantsiga oli meie ühistel kaikudel koik alah ette hooldatud: kortsikohad tellitud, taksod hangitud, por~eed kuni ülilahkete naeratusteni kinni makstud. Arvetest enestest raakimata. Ja kun a Ellen oli nende jaoks esmajoones Petőfi tolkija (aga selline asi tahendas isamaalistele ungariastele juba isegi palju), siis oli ta ju sellele lisaks ka Petőfi eIu kohta, ma ei usu, et ungari keeles, aga saksa keeles igatahes monegi hea raamatu labi lugenud. Kas voi naiteks Alexander Fischeri 1889. aastal ilmunud raamatu "Petőfis Leben und Werke", mis oli ilmunud Leipzigis koguni Maurus Jókai enese eessonaga. Nii et see universaalne, traagiline ja seni vist lopuni lahtiseletamatu poiss oli Elleni teadvuses vaata et mullegi ehk kergelt ohtlik. Igatahes jatkus meil terna ümber kas voi eluloolist tombe- ja tembuainet piisavalt. Kuni Irén ükskord kuulutas: "Ellen peab muidugi jatkama oma Petőfit. Ma na en seal veel vahemalt kolme voi pigem neljagi raamatut. Aga sina (ta pöör_fl
dus veiniklaasi tagant minu poole), "kas sa oled Madáchi »Inimese tragöödiat« lugenud?" Mina ütlesin: "Madáchi »Inimese tragöödia« pole meil t6lgitud." Önneks ja patuga pooleks v6isin ma j~Hkata:"Ma olen lugenud ainult neid peatükke, mis on Murakini t6lkes ilmunud 1937. aastal ungari kirjanduse valimikus." Irén küsis: "Ja kus see Murakin teil on?" Mina ütlesin: "Rootsis." Irén ütles: "Kui ta selle t6lke seal valmis teeb, on meil sii t vaevalt v6imalik talle abiks olla, et see Rootsis eestikeelsena ilmuda v6iks. Nii et sina pead selle ara t6lkima. Terve »Inimese tragöödia«, saad aru?! Issand - see on ju ungari »Faust«!" Mina ütlesin: "Keegi teine. Mul ei ole ju ungari keelest niisama hasti kui aim ugi!" György tuli veinikeldrist paari pudeliga tagasi ja küsis: "Kuulge, kas te ei tahaks tulla meiega, ütleme septembris 67ndal Jugoslaaviasse?" (György oli, nagu me juba teadsime, Jugoslaavia, tapsemalt Kroaatia ungarlane.) "Me kaiksime möödaminnes Belgradist labi. Ja Zagrebist ja Ljubljanast ka. Minu meelest on need küllalt huvitavad linnad. Ja siis me suvitaksime kaks v6i kolm nadalat meie saarel? Ah?" Selgus, et saar pidi neil olema kuskil Aadria p6hjarannikul, ma ei tea, kas Krki v6i m6ne teise haaldamatu saare rannavetes. Ja maja pidi olema ka - selle foto naidati meile ju sedamaid ette ja see oli ruumikas bungalow-tüüpi ehitus otse mere aares ja magede tausta1. Mina ütlesin Irénile Madáchi peale m6eIdes: "Aga sellest »Inimese tragöödiast« tuleb suI mind vabaks m6ista. Issand jumal, ma ei oska ju ungari keelt!" Irén ütles: "See ei ole p6hjendus! »Inimese tragöödia« on t6lgitud neIjateistkümnesse keelde. Neist on suI ju vahemalt pooltest, noh, igatahes mingi ettekujutus. Kui sa lööd need k6ik oma Iaual üksteise k6rvale vastavalt leheküljelt Iahti - on suI asja ol em us kaes. Ja kui sa hangid endale veel ka eestikeelse reaaIuse - see preili Palmeos v6i kes, kellest Ellen mulle k6neles, paistab olevat vaga sobiv isik - siis on see su otsene kohus!"( ... )
Ja kui ma söandaksin asetada ohku teatud küsimargi meie lahkete voorustajate luule kohta üldse, küsiksin: kuidas on lugu toesti formaadikate naisluuletajatega ung ari luules ülepea? Kuigi Petőfi ja Ady ja József on ammu surnud, on neil ju ka kaasajal moned vaieldamatult suured mehed olemas. Ma usun, et oma kogumoju poolest ungari 1930-ndate ja edaspidiste aastate luulele üldse (kuigi ma sellest ausalt öelda suurt midagi ei tea) oli üks selline mees Gyula Illyés. Kes oli ka ju luulepaevadel kohal. Aga midagi, mis oleks korvutatav meie, ütleme, kolmikuga Koidula-Under-Alver, neil nagu üldse puudub. Luulepaevade naisluuletajatest jaimulle kokkuvottes meelde ainult Dora Teitelbaum, Saksamaal elav ja nahtavasti traagiliste pohitoonidega luuletaja, kelleIt mul ununes küsida, kas ta oli meie omaaegse tuntud sporditüdruku Sarah Teitelbaumi sugulane voi ei. Ega neid kirjanduslikult silmapaistvaid mehi ju toeliselt kunagi ei tea, mis mehed nad oieti olid. Gyula Illyés oli igatahes monus ja paljukogenud mees. Minu meelest ehk kübeke ülemaara tseremoniaalne - aga see kuulus nahtavasti terna loomuparasesse ungarIusse. Kui ta - luulepaeva patroonina - kohale joudis, pidas ta vajalikuks oma külalisi vaikese konega tervitada. Minu meelest oli kaesolevatega analoogilisi Euroopa luulepaevi juba vahemalt ühel puhul varemgi korraIdatud. Ja vahegi olulisemad valismaalased - sest kui palju neid siis ikkagi oli - pidid suuremalt osalt olema talle ammu tuntud. Siiski tundus, et aastal 1966 oli asjaga justkui eriti vaeva nahtud. Ungari luulet püüti naidata na gu eriti sügavasti Euroopasse kuuluvana. Ja voib-olla olid luulepaevad 1966 toesti esimesed, na gu omal ajal öeldi, sündmustejargsed luulepaevad ülepea. Seda enam pidi Gyula Illyés muidugi olema lasknud end informeerida sellest, kes ta külalised üksikasjus on. Aga kes jouab seda laadi informatsiooni oieti iial ara kuulata? Igatahes, kui Illyés, juba moistagi vahemtahtsate kutsutute seas meieni joudis - aga ta tahtis nimme ja nimeliselt meid mainida -, laks tal natuke midagi segi ja ta konetas meid kui eesti pagulasluuletajaid Rootsist - ja lausus ung ari ja prantsuse keeles labisegi paar parajat sona selle kohta, mida Teise maailmasoja voitjad meiega südamerahus olid lasknud sündida. Kuni terna saatjad teda diskreetselt parandasid ja juhtisid ta tahelepanu sellele, et
meie oleme Nöukogude Liidust ... Illyés laks sellest kerge vabandamisega üle ja jatkas vaikerahvaste luule raskeparase leviku motiiviga ning siirdus siis jarelejaanute juurde. Aga surus meile viie minuti parast kuue- ja kleidirinda (ta oli neid vahepeal valmistada lasknud) - sildid pealkirjaga Észtország (mitte Szovjetunió) ja meie kasutasime privileegi neid kanda. Me vötsime need ara öhtul enne lahkumist, kui meil tuli sooritada sund-auvisiit Nöukogude saatkonda ja kohtuda Nöukogude Liidu selle hetke Budapesti saadikuga, kelleks ju oli alles üsna hiljuti olnud keegi tollal alles taistundmatu seltsimees Andropov ... ( ...)
