A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA

KABAI IMRE: A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA.

ZSKF TKK FÜZETEK 1.


A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA KABAI IMRE ZSIGMOND KIRÁLY FŐISKOLA TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT KÉSZÜLT A „PEGAZUS” PROJEKT TÁMOP-4.1.108/2/KMR-2009-0011 KERETÉN BELÜL

1

ZSIGMOND KIRÁLY FŐISKOLA BUDAPEST 2009. OKTÓBER



________________________________________________________________________________________

„PEGAZUS” PROJEKT TÁMOP-4.1.1-08/2/KMR-2009-0011 ________________________________________________________________________________________

_____________________________________________________________________________________________

A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA KABAI IMRE ________________________________________________________________________________________________

ZSIGMOND KIRÁLY FŐISKOLA TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT A „DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉS. KÉZIKÖNYV” MÓDSZERTANI FEJEZETÉNEK BŐVÍTETT VÁLTOZATA KÉSZÜLT A „PEGAZUS” PROJEKT KERETÉN BELÜL AZ EDUCATIO KFT. TÁMOGATÁSÁVAL

ZSKF TKK BUDAPEST 2009. OKTÓBER ________________________________________________________________________________________________

ZSKF TKK FÜZETEK 1. ________________________________________________________________________________________________

2



A jelen kiadvány „PEGAZUS” A diplomás pályakövetés, az alumni, komplex hallgatói humán szolgáltatások és tehetséggondozás az ANNYE, az AVKF, a WJLF és a ZSKF alkotta konzorcium intézményeiben, valamint vezetői információs rendszer kiépítése a ZSKF- en. című projekt része, amelyet a TÁMOP-4.1.108/2/KMR-2009-0011 program keretein belül készült. Megjelenését támogatta az EDUCATIO Társadalmi Szolgáltató Nonprofit Kft.

© L’Harmattan Kiadó, 2009. © Zsigmond Király Főiskola Társadalomtudományi Kutatóközpont, 2009. © Kabai Imre, 2009.

A kiadványt szakmailag lektorálta: Havasi Éva

ISBN 978-963-236-355-4

Sorozatszerkesztő: Kabai Imre

A kiadásért felel: Gyenes Ádám A kiadó kötetei megrendelhetőek, illetve kedvezménnyel megvásárolhatók: L’Harmattan Könyvesbolt 1053 Budapest, Kossuth L. u. 14-16. [email protected] www.harmattan.hu A borító Ujváry Jenő, a nyomdai előkészítés a Robinco Kft. munkája.

3



TARTALOMJEGYZÉK

OLDALAK 1. BEVEZETŐ

5

2. AZ EMPIRIKUS TÁRSADALOMKUTATÁS NÉHÁNY ALAPELVÉRŐL – „LAIKUSOKNAK”

6

3. A KÉRDŐÍVES TECHNIKÁK ALAPVETŐ MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI A PÁLYAKÖVETŐ VIZSGÁLATOKBAN

4. A MINTAVÉTEL ELVI KÉRDÉSEI ÉS GYAKORLATI MEGVALÓSÍTÁSA A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉSBEN

5. A HALLGATÓI MOTIVÁCIÓS ILLETVE PÁLYAKÖVETÉSES KUTATÁSOK LEBONYOLÍTÁSA

16 35 43

6. MELLÉKLETEK

53

7. FORRÁSOK

61

________________________________________________________________________________________________

ZSKF TKK FÜZETEK 1. ________________________________________________________________________________________________

4



1. BEVEZETŐ Egy módszertani fejezet bevezetőjében először is azt illik tisztázni, kinek szánjuk az itt következő leírást! Reményeink szerint kollégák olvassák, olyan felsőoktatásban dolgozó „intézményi kutatók”, akiket kiszemeltek – mert alkalmasnak találtak – a pályakövető vizsgálatok lebonyolítására. Úgy gondoljuk tehát, hogy az olvasónak már van némi jártassága a társadalomkutatásban; nem feltétlenül szociológus végzettséggel, de bizonyos elméleti felkészültséggel, gyakorlati tapasztalattal rendelkezik. Mondhatni: felkészültsége elegendő garanciát nyújt egy kutatás sikeres lebonyolításához. Miről szól a fejezet? Nekik – a „beavatottaknak” – kívánunk segítséget nyújtani két szempontból is. Egyrészt egy tömör elméleti áttekintést kínálunk azokról a módszertani alapelvekről, amelyek a társadalomkutatók számára jól ismertek, de a pályakövető kutatások során velünk együttműködő, többnyire „laikus” kollégáknak (például a karrier centrumok munkatársainak, oktatási szakértőknek, intézményi vezetőknek, a – legtöbbször diákok közül verbuvált – segítő személyzetnek) nem: milyen elvek alapján és milyen eszközökkel dolgozunk; miben vagyunk egy „külső szemlélő” kívánságai, elvárásai kapcsán kompromisszum-készek, és mi az, amiben nem engedhetünk. Vagyis arról, hogy szakmai és etikai szempontból mikor jó egy kutatás, hol jelölhetjük ki ennek a határait. A másik fontos célja az itt következő fejezetnek olyan gyakorlati tanácsok, tippek, konkrét példák bemutatása, amelyek szorosan kapcsolódnak a pályakövető vizsgálatokhoz. Sok szempontból újszerű ez a kihívás még egy komoly tapasztalatokkal rendelkező kutatónak is! Az eddigi gyakorlatban ugyanis keveseknek adatott meg, hogy aktív hallgatókat, frissen végzett diplomásokat, munkáltatókat vizsgáljanak, mégpedig sokféle, nem egyszer újszerű módszerekkel, nagy tömegben és időről időre megújuló rendszerességgel. Ha jobban belegondolunk: különleges kihívás – egyben kivételes szakmai lehetőség is mindez számunkra. Arra is van példa, hogy a diplomás pályakövetési vizsgálatokból tudományos cikkek, tanulmányok születnek, avagy egy kutatóintézet önálló kutatási programjává válnak. (lás erről pl. Kiss, 2008: 62) Elsősorban a mi felelősségünk meggyőzni környezetünket arról, hogy milyen rendkívüli tudományos és praktikus lehetőségek rejlenek e mögött a – számukra esetleg csupán „kipipálandó, nyűgös feladatnak” tűnő – újabb kötelezettség mögött. Mi sem meggyőzőbb számukra, mint amikor az eredményeinket látva rájönnek: hasznos, új ismeretek birtokába jutottak. Mindezeket csak akkor tudjuk megvalósítani, ha valóban kifogástalan kutatást készítünk! Igyekszünk ehhez a következőkben a lehető legtöbb segítséget megadni. Célunk, hogy az ismert feltételeknek teljes mértékben megfelelő kutatásokról írjunk – de mindig felhívjuk a figyelmet a „kötelező penzumok” értelmes kiegészítésére, olyan lehetőségekre, amelyek gyakorlati szempontból még hasznosabbá, szakmai szempontból pedig érdekesebbé, élvezetesebbé tehetik a kutatásainkat. BUDAPEST, 2009. OKTÓBER KABAI IMRE

5



2. AZ EMPIRIKUS TÁRSADALOMKUTATÁS NÉHÁNY ALAPELVÉRŐL – „LAIKUSOKNAK” 2.1. A KUTATÓ FELELŐSSÉGE – ÉS KÖTELESSÉGE A diplomás pályakövető rendszer alapvetően társadalomkutatási eszközök alkalmazására épül. A „beavatott” kutatók pontosan tudják, hogy milyen súlyos veszélyeket rejthet magában egy szakszerűtlenül, tudományos igényesség nélkül végrehajtott adatfelvétel. Éppen a célt – releváns kép kialakítását egy felsőoktatási intézvény tevékenységéről – veszíthetjük el, vagy ami még rosszabb: félrevezetjük, becsapjuk önmagunkat és másokat! Talán egy „beavatatlan” külső szemlélő számára fel sem tűnik a különbség egy releváns és egy „hamis” eredmény, adat között (miért is várhatnánk el…), így különös felelősség terheli a szakembereket a vizsgálatok során. Az „intézményi kutatók” elsődleges feladata, hogy biztosítsák az adatfelvételek szakszerű lebonyolításának minden feltételét a kutatási tervtől a zárótanulmányig. A következő fejezetekben éppen ezekről a „feltételekről” szólunk bővebben. Itt az egyik legnehezebb kihívást emeljük ki: a „laikus” kollégákkal való együttműködés problémáit. A társadalomkutató tevékenysége számukra ugyanis egyszerre „nagyon elvont, érthetetlenül bonyolult” – ugyanakkor több vonatkozásában is szinte hétköznapinak, egyszerűnek tűnik. Eszközeink, „szakmai tolvajnyelvünk” az előbbi érzületet erősíti, míg eredményeink, megállapításaink – legyünk őszinték – olykor igen csak közhelyszerűek („hiszen ezt én is tudom…” – hallhatjuk gyakran a lenéző kritikát). Hogyan is mondhatnánk el nekik: valójában mivel foglalkozunk, mitől „szakszerű” vagy „tudományos” az, amit teszünk? Talán kezükbe nyomhatnánk Earl Babbie kitűnő könyvét, hogy olvassák el és mindjárt „egy hullámhosszon leszünk”, de nem sok sikerrel kecsegtet egy több kilós könyv látványa… Érdemes átgondolni – önmagunk számára is tisztázni – , mik azok a legfontosabb elvek és módszerek („episztemológiai” és „metodológiai” kritériumok), amelyek biztosíthatják a társadalomkutatás szakszerűségét, tudományos igényességét! Ha mások számára megkíséreljük közérthetően összefoglalni, megérttetni ezeket a fontos kiindulópontokat, mindenképpen közelebb juthatunk ahhoz, hogy a „beavatottak” között is kialakuljon a megfelelő egyetértés… A következőkben arra teszünk kísérletet, hogy összefoglaljuk: mit is mondanánk egy „laikusnak” a társadalomkutatás lényegéről, értelméről – Babbie idézett könyvének szellemében.

2.2. MI AZ A „TÁRSADALMI” ÉS HOGYAN ISMERHETŐ MEG? Kezdhetnénk azzal: mi is az, hogy „társadalmi”! Felidéznénk például „Az istenek a fejükre estek” című film1 első negyed óráját, és közösen elgondolkodhatnánk azon, ha egy hét alatt meg kellene tanítania a kis busmanokat mindarra, amik ahhoz szükségesek, hogy közöttünk éljenek, máris közelebb jutnánk a civilizáció „társadalmi lényegéhez”. Bizonnyal könnyebben rádöbbennének kollégáink is, mi mindent tudunk hozzájuk képest arról a világról, ami őket születésük óta körülveszi; mennyi szabály, érték és intézmény igazgatja hétköznapjaikat, mennyire fontosak és bonyolultak ezek a „társas emberi viszonyok”, amelyek között a „civilizált ember” él. Tanulságos lehet számunkra Babbie egyik példáját felidézni a „rántott gilisztáról”, amely nagyszerű falat – mindaddig, amíg rá nem döbbenünk: „hiszen ez undorító”, mivel így tudjuk… Szembesülhetne a „kétféle valósággal”, a tudásunk tapasztalati és megegyezéses forrásainak ellentmondásaival, a 1

A film első negyed órájában egy különleges helyzetnek lehetünk tanúi: a világtól elszigetelt kis busman csoport életét teljesen felbolygatja egy kólásüveg. Eleinte sorra fedezik fel az új „erőforrás” nagyszerű erényeit (szinte minden munkájukat megkönnyíti, még zenélni is lehet vele…), de olyan – eleddig ismeretlen – érzések alakulnak ki közöttük, mint a féltékenység, irigység, birtoklásvágy. Végül úgy döntenek, hogy visszaadják az isteneknek, hiszen ez a „gonosz valami” csak tévedésből pottyanhatott le hozzájuk… („The Gods Must Be Crazy”, rendező: Jamie Uys, 1981.)

6



hagyományok és tekintélyek kettősségével. Mindazokkal a dilemmákkal tehát, amelyek olykor elbizonytalanítják a „hétköznapi embert” az eligazodásban. Bemutathatnánk a tudományos igényű gondolkodás kritériumait, amelyek mentén megkülönböztetjük a „hétköznapi” megfigyelést a „szakszerűtől”. Ezáltal ráirányítanánk a figyelmüket arra, hogy milyen módon, módszerekkel lehet elkerülni azokat a hibaforrásokat, amelyek olykor megakadályozhatják a lényegi összefüggések felismerését. Már azzal, hogy előre pontosan rögzítjük: mit miért figyelünk meg, milyen eszközökkel rögzítjük és elemezzük az eredményeket (vagyis kutatási tervet készítünk) – elkerülhetjük azt a hibát, hogy csak „felületes megfigyelők” legyünk. Ha terveinkben az is szerepel, hogy hány embert kell megkérdeznünk, sőt azt is rögzítjük, hogy milyen legyen a kérdezettek (nemük, koruk stb. szerint), azaz „a mintánk reprezentálja a teljes sokaságot”, akkor nyugodtan kijelenthetjük: majdnem olyan eredményre jutunk, mintha mindenkit elértünk, megkérdeztünk volna. Vagyis nem ítélünk elhamarkodottan, néhány „egybecsengő válasz” alapján. Ha ügyelünk arra is, hogy vizsgálataink minden mozzanata pontosan rögzített, dokumentált legyen, akkor megvan az esélyünk arra, hogy esetleges tévedéseket utólag korrigáljuk, illetve biztosítjuk mások számára is az ellenőrizhetőség és a felülvizsgálhatóság lehetőségét.

2.3. A MÉRÉS DILEMMÁI A TÁRSADALOMTUDOMÁNYOKBAN További dilemmát jelent, hogy vizsgálatunk tárgyai többnyire „nem léteznek”: előítélet, társadalmi egyenlőtlenség, hatalom – mindezek „megfoghatatlan”, közvetlenül nem megragadható dolgok, jelenségek. Nehezebb helyzetben vagyunk tehát, mint például fizikusok, akik atomokból álló műszerekkel vizsgálják az atom összetevőit... A megoldás mégis hasonló: ahogy az atomkutatók számára a „buborékkamrában” láthatóvá válnak a részecskék, ugyanígy bizonyos környezetre gyakorolt hatásuk, látható jeleik („indikátoraik”) révén a társadalmi jelenségeket is érzékelhetjük, sőt meg is mérhetjük (akár az egyenlőtlenséget, vagy az előítéletességet is). El kell ismernünk, hogy itt egy kritikus ponthoz érkezünk „tudományunk” bemutatásakor, ugyanis kevés olyan kényes témája van a társadalomkutatásnak, mint a „mérés”! Előző példánknál maradva az „előítéletesség” tehát valójában nem létezik, csupán „általunk létrehozott megnevezés, fogalom, melyhez bizonyos jelentéseket rendelünk … társadalomtudományi kutatások folytatása érdekében”. Minden fogalom egyfajta megegyezés közöttünk „egy sor láthatólag összefüggő jelenség”, sajátos megnyilvánulás-együttes megjelölésére. Felfedezhető ugyanis bizonyos „tendenciózus következetesség” az emberek magatartásában: például viszonylag ritkán cselekszenek meggyőződésük ellenében. Tehát ha „előítéletesek”, akkor annak van a legnagyobb valószínűsége, hogy konkrét esetekben, szituációkban előítéletesen is viselkednek. Megfordítva érvelésünk logikáját: nem követünk el nagy hibát, ha bizonyos előítéletes megnyilvánulások „konzekvens sorozatai” esetén kijelentjük, hogy „az illető előítéletes” … (Babbie, 2003: 138) Amint a fogalmat tisztáztuk („konceptualizáltuk”), pontosan meghatározzuk azokat a „műveleteket” (vizsgálati eszközöket), amelyek révén a fogalomhoz tartozó megnyilvánulásokat „osztályozni tudjuk”, azaz kategóriákba soroljuk (meghatározzuk, hogyan állítjuk elő a fogalomhoz tartozó változóink attribútumait – ezt nevezzük „operacionalizálásnak”). A legtöbb fogalom, amivel kutatásaink során találkozunk, meglehetősen bonyolult ahhoz, hogy egyetlen változóval leírjuk – így többnyire indikátorok együttesével dolgozunk. Ebből is kitűnik: a méréseinket nagyon bonyolult folyamatok révén valósítjuk meg, eredményeinket nagyban befolyásolja a fogalmak definiálása és a mérőeszközök kialakítása (lásd erről bővebben pl. Léderer Pál eszmefuttatásait „a halászlé sokféleségéről” – Léderer, 2002). A mi méréseinknek nincs „egyetlen üdvözítő” eszköze, hiszen többféleképpen is regisztrálhatjuk az előítélet megnyilvánulásait. Megfigyelhetjük az emberek viselkedését anélkül, 7



hogy akár csak a közelükbe kerülnénk (ezeket „beavatkozásmentes” technikáknak nevezzük): például különböző dokumentumok (fényképek, önéletrajzok, levelek, e-mailek, viccek) szisztematikus vizsgálatával, avagy „csöndes” megfigyelések tapasztalatai révén következtethetünk a vizsgált személyek körülményeire, gondolataira, előítéletes érzelmeire (hogyan cselekednek, „milyen arcot vágnak”…). Esetleg beavatkozunk és „provokáljuk” őket: jó előre kieszelt különleges helyzetet teremtünk – például felkészült színészek „durván nekiesnek” egy kisebbséghez tartozónak – , majd regisztráljuk a „beavatatlanok” reakcióit („kísérletezünk”). De mégiscsak a leghatékonyabbnak az tűnik, ha nekiszegezzük a kérdéseinket vizsgálati alanyainknak („befogadná-e családjába…”), így esetleg a „miért”-ekre is választ kaphatunk. Számításba kell vennünk ugyanakkor, hogy kérdéseinkkel befolyásoljuk a megnyilatkozásokat, valójában itt is „beavatkozunk” a vizsgált jelenségbe. A kérdezéses technikáknak ugyanakkor van egy súlyos dilemmája. Nevezetesen a megkérdezettek egy „vadidegennek” általában nem szívesen árulják el gyengéiket, így inkább „hazudnak valami elfogadhatót”… (Megjegyezzük, hogy ezt a „konform reakciót” egy kiválóan felkészült kérdező a kutatásunk javára képes fordítani és – megfelelő „bizalomkeltő technikákkal” – őszinte válaszokra „készteti” az embereket.) Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a kérdezett tudatosan, vagy akaratlanul is „nem mond igazat”. Gondoljunk például a jövedelemre, az etnikai hovatartozásra irányuló kérdésekre, vagy olyan információkra, amelyeket valóban nehéz előhívni az emlékezetünkből („mennyit költött ruhaneműre”, „hány órát töltött tévénézéssel” stb.). A kérdések megfogalmazása során eljárhatunk úgy is, hogy hagyjuk „szabadon” beszélni vizsgálati alanyunkat (nem kínálunk fel válaszlehetőségeket – így nem, vagy nem közvetlenül számszerűsíthetjük a válaszokat – a kutatások ezen típusát nevezzük „kvalitatívnak”). Gyakoribb, hogy előre kialakított kérdőíves mérőeszközöket (például zárt kérdéseket, kategóriarendszereket, úgynevezett attitűd skálákat) alkalmazunk, az általuk megjelölt válaszalternatívák kódszámával, vagy skálaértékével regisztráljuk a válaszokat; azaz közvetlenül számszerű eredményeket kapunk – ezeket nevezhetjük „kvantitatív” technikáknak. Minden egyes alkalmazott technikának vannak előnyei és hátrányai, amelyek többnyire ismertek (például a kvantitatív interjú nagy tömegben, reprezentatív mintán elkészíthető, könnyen feldolgozható számítógéppel – miközben a kvalitatív technikákkal megszerzett ismereteink sokkal mélyebbek lehetnek). A legfontosabb kritériumai azonban a mérés „minőségének”: a megbízhatósága (a mérés ismétlései során ugyanarra az eredményre jutunk-e), illetve az érvényessége (mennyire tükrözi eredményünk a fogalom „egyezményes jelentését”). Módunkban áll előzetesen mérlegelni: milyen eszközzel érdemes a vizsgálatot elvégezni. A mérés minőségének javítása érdekében a legtöbbször az eszközök kombinált alkalmazása a célravezető: kellő szakértelemmel kialakíthatjuk azt a kutatási folyamatot, amelyben szerencsésen összegződnek az eljárások előnyei, kiküszöbölve a hiátusaikat (a kvantitatív adatok „mögé” beilleszthetjük például a nyitott kérdésekből azokat, amelyek hűen tükrözik a válaszadók „tényleges” megfogalmazásait, dokumentumok elemzésével, megfigyelések eredményeivel tovább gazdagíthatjuk kérdőíves kutatási eredményeinket – és a megoldások sora szinte végtelen).

2.4. A TÁRSADALOMKUTATÁS „KLASSZIKUS FORGATÓKÖNYVEI” A társadalomtudományi megismerés klasszikus „forgatókönyve” egyszerű és világos: Először megfogalmazzuk – a logika szabályainak megfelelő – elméleti elgondolásainkat, majd megmérjük azokat és a kapott eredmények alapján empirikusan „verifikáljuk” („bizonyítjuk – vagy elvetjük”) elméleti feltevéseinket. Feltételezünk bizonyos fogalmak (mint például az előítéletesség és az iskolázottság) között egyfajta „hipotetikus kapcsolatot”. Például joggal gondolhatjuk azt, hogy az iskolázottság emelkedésével csökken az előítéletes magatartás („a kellő tudás hiányában, elhamarkodottan megfogalmazott ítéletek”) valószínűsége – logikus feltételezés; ráadásul nem 8



mond ellent bizonyos előzetes empirikus tapasztalatainknak sem (esetleg többször is megtapasztalhattuk már a tanulatlan emberek társaságában ezeket az „elhamarkodott ítéletalkotásokat”). Ezután mindkét fogalmat mérhetővé tesszük, azaz „lefordítjuk a változók nyelvére”. Példánknál maradva, bizonyos mérési eljárások alkalmazásával hozzárendelünk az iskolázottsághoz egy olyan kategória-rendszert, amely révén minden megkérdezettünk – egy és csak egy – kategóriát választhat. Besorolja legmagasabb iskolai végzettségét – majd egy speciális eljárással pl. az ún. „Bogardus-skálával” az előítéletességét is mérhetővé tesszük: s ez utóbbi mértékétől függően besoroljuk valamelyik „előítéletesség-kategóriába” (pl. „hajlandó egy épületben lakni romákkal” – ennek a válaszalternatívának egy meghatározott kódja van az alkalmazott hierarchikus skálán). Ha ezt a mérést – például személyes kérdőíves kérdezéssel – elvégezzük egy mintán, azt kell megvizsgálnunk, hogy a két változó között megvan-e a megfelelő „empirikus együttjárás” a kutatás során kialakított adathalmazban. Azaz „kellő számú” olyan személy akad-e a megkérdezettek között, akiknél az alacsony iskolázottság értéke magas előítéletességgel párosul, illetve ahol magas iskolázottsággal alacsony előítéletesség kapcsolódik össze. Ugyanakkor meg kell vizsgálnunk azt is, hogy „kellőképpen kicsiny”-e azon esetek száma, amikor ezek ellenkezője igaz. Ha a valóságban ezt tapasztaljuk, akkor kijelenthetjük, hogy kimutattuk a változók közötti empirikus együttjárást, megtaláltuk tehát a két fogalom oksági kapcsolatának egyik „empirikus bizonyítékát”. Rendelkezésünkre állnak olyan matematikai-statisztikai eszközök, amelyek – a változóink tulajdonságaitól („mérési szintjeiktől”) függően – alkalmasak annak kimutatására, hogy „kellőképpen” kicsi, vagy nagy az egyes esetek „előfordulási gyakorisága” (valószínűsége). Azt nyugodtan kijelenthetjük, hogy soha nem találunk „determinisztikus” (kivétel nélkül minden esetben érvényes) összefüggéseket a társadalmi jelenségek kutatása során: mindig vannak „kivételek”, feltevéseinkkel ellentétes példák – éppen ezért beszélünk véletlenszerű, vagy valószínűségi (más néven „sztochasztikus”) oksági kapcsolatokról. Nem teljesen korrekt tehát a „bizonyított elmélet” kifejezés. Ennél sokkal óvatosabban kell fogalmaznunk, valahogy így: „adott vizsgálati eszközök alkalmazása mellett, adott mintán készített felmérésünk eredményei valószínűsítik, hogy…” A statisztikai eszközök révén ugyanis csak annyi mutatható ki: kellőképpen erős („szignifikáns”) –e a kapcsolat a mintánk két változója között ahhoz, hogy kijelenthessük, hogy a valóságban is „igen valószínű” ez a fajta oksági összefüggés. No, nem „minden” egyénre, csak csoportokra, mondhatni „tendencia-szerűen” érvényesek tehát ezek a társadalmi törvényszerűségek. És akkor még nem beszéltünk a „látszat-kapcsolatok” (a valódi magyarázó „harmadik” változók), vagy „az indikátorok felcserélhetőségének” dilemmájáról! Sok lépése van tehát annak, hogy egy összefüggést „empirikusan bebizonyítsunk”! Az előző esetben egy elméleti (logikailag alátámasztott) feltételezést (más szóval „hipotézist”) szembesítettünk a valósággal – ezt nevezzük „deduktív elméletalkotásnak”. Van egy másfajta logikája is a tudományos ismeretszerzésnek: amikor fordítva járunk el, és az empirikus mérésünk eredményeinek ismeretében – utólag – fogalmazunk meg általános összefüggéseket, elméleteket; abból kiindulva, hogy mely változók között tapasztaltunk „szignifikáns együttjárásokat” (pl. erős korrelációt) – ez utóbbi az „induktív elméletalkotás”. Mindkettő helyes megközelítés, sokszor megfigyelhetjük, hogy összekapcsolják, felváltva alkalmazzák egy-egy kutatás során a szakemberek. Például akkor, amikor nem azt tapasztalják, amit feltételeztek – ez esetben utólag igyekeznek elméletileg megmagyarázni az eredményeket – majd újabb kutatást szerveznek a most megfogalmazott elmélet pontosítása, továbbgondolása érdekében. Általában elmondhatjuk, hogy az eredmények újabb és újabb kutatások elvégzésére inspirálnak bennünket – fokozatosan bontakoznak ki az összefüggések, sokszor ellentmondásosak az eredmények, vagy kevés a bizonyosság (nem kellő „erősségűek” az összefüggések) ahhoz, hogy megnyugtató módon „lezárjunk” egy vizsgálatot. És akkor még nem kalkuláltuk be azt, hogy – térben és időben – igen változékonyak a társadalmi jelenségek… 9



2.5. MIT KUTASSUNK: „SOKAKRÓL KEVESET – VAGY KEVESEKRŐL SOKAT”? Még egy szempontból érdemes megkülönböztetni a társadalomtudományi megismerés folyamatát: beszélhetünk „idiografikus” és „nomotetikus” jellegű kutatásokról. Az előbbi esetben egyes vizsgálati alapegységek (ezek lehetnek személyek, csoportok, intézmények, jelenségek) sajátos tulajdonságait úgy írjuk le, hogy számba vesszük azok minden lehetséges egyedi jellemzőjét, és a „teljességre” törekedve (mindent, ami „biztos, hogy nem lényegtelen” számbavéve) adunk egy részletes leírást. Eljárhatunk viszont úgy is, hogy csak néhány – fontosabbnak gondolt – ismérvet (változót) emelünk ki („biztos, hogy lényegesek”), majd több emberen elvégezzük a mérést, és így fogalmazunk meg következtetéseket, állapítunk meg általános összefüggéseket. Vizsgálhatjuk például – „idiografikus” módon – egy személy előítéletességének összes számba jöhető összetevőjét, annak minden lényegesebb aspektusát, különböző (kvantitatív és kvalitatív, megfigyeléses, dokumentumelemző vagy kérdezéses) kutatási eljárások kombinált alkalmazásával. Leírhatjuk például az egyén előítéletességének a különböző megnyilvánulási formáit: hogyan „jelennek meg” a szavaiban, tetteiben, érzelmeiben; kivel szemben hogyan viselkedik; mely szituációk váltanak ki nála erősebb reakciókat stb. Azt is megtehetjük, hogy egy kérdőíves adatfelvétel során csupán a Bogardus-skálát alkalmazzuk és az iskolázottságot regisztráljuk több száz megkérdezett személy esetében, majd az összegyűjtött nagyszámú adatot statisztikai eszközökkel elemezzük, hogy kimutassuk e két fogalom „kiragadott” tényezőinek „általánosítható összefüggéseit” (például azt, hogy „az iskolázottság foka hatással van az előítéletesség mértékére”). Ez utóbbit nevezzük „nomotetikus” megközelítésnek. Általában valamely „köztes utat” választjuk: törekszünk a nagyszámú megkérdezésre (a reprezentativitás miatt így „kiterjeszthetőek” lesznek eredményeink), de nem elégszünk meg csupán néhány változóval, hanem terjedelmesebb kérdőíveket, nyitott és zárt kérdéseket alkalmazunk – jól felkészített kérdezőbiztosokkal, akik sikerrel lefolytatnak akár 50-60 perces kérdőíves interjúkat is több száz megkérdezettel. Talán nem véletlen, hogy ezek a „surveytechnikák” ilyen népszerűek, hiszen sokféle társadalomtudományos kérdésre, dilemmára kaphatunk megbízható empirikus válaszokat a reprezentatív adatok mélyebb statisztikai elemzései során. A hagyományosnak tekinthető személyes kérdezés mellett ma már egyre gyakrabban alkalmazzák annak telefonos változatát – különösen olcsó volta és gyorsasága miatt; de komoly hátrányaival is számolni kell. Csak rövidebb, egyszerűbb kérdőíveket alkalmazhatunk – nem beszélve arról, hogy ilyenkor le kell mondanunk a kérdezőbiztos „támogató jelenlétéről” is). Még nagyobb kihívásokat jelentenek az önkitöltős kérdőívek – ide soroljuk a népszerű „online kérdezéseket” is – , ahol még inkább ki vagyunk szolgáltatva a válaszadók „kénye-kedvének”. A válaszmegtagadások mértéke, a visszaküldők sokszor „speciális összetétele” meghiúsíthatja egyik legfontosabb célkitűzésünket, a reprezentativitást. Márpedig az így szerzett (nem reprezentatív) eredmények – ne álltassuk magunkat – „senkiről sem szólnak”! Különleges technikákkal, nagy szakértelemmel, sok türelemmel persze ezek a reménytelennek látszó helyzetek is megoldhatók. No, nem a tények elhallgatásával… Erre szolgálnak a különböző „súlyozási-kalibrálási” eljárások, az „inputálási” technikák. De ezektől a módszerektől sem várhatunk csodát, azoknak a csoportoknak, rétegeknek a tagjai, akik végül nem kerültek be megfelelő számossággal a megvalósult mintába, azokat pótolni sem tudjuk (lásd erről részletesen a későbbi fejezetekben).

10



2.6. A LEGFONTOSABB, AMIT SOHA NEM SZABAD ELKÖVETNI… Itt emeljük ki a társadalomkutatás talán legfontosabb kritériumait: azokat az erkölcsi, etikai szabályokat, amelyek soha meg nem szeghetünk! Illetve csak egyszer, utána véget is ér szakmai pályafutásunk… Mindenekelőtt a vizsgálati alanyaink – többnyire megkérdezettjeink – védelméről kell gondoskodnunk. A legnagyobb baj, ami ilyenkor megeshet, hogy illetéktelen személyek „összekapcsolhatják a válaszokat a válaszadók személyével”. Holott interjúalanyaink csak azért hajlandóak nekünk őszintén válaszolni bizonyos kérdésekre, mert meggyőztük őket arról, hogy beazonosíthatatlanul, jól meghatározott tudományos célból, összesítve elemezzük a róluk szerzett illetve tőlük kapott információkat (bizonyos értelemben ugyanis „kiszolgáltatják magukat” a kutatónak). Hogy mely információkat kell „titkosan” kezelni? Mindegyiket! Ez az egyetlen helyes álláspont, hiszen esetenként a megkérdezett személy „valódi” neme is titok a környezete számára. Összefoglalva szigorú mondandónkat: nincs mérlegelési lehetőségünk! A leghatékonyabban az „anonimitás” megőrzésével (névtelen válaszadással) biztosíthatjuk a kérdezett személyiségi jogainak a védelmét. Amikor „fizikailag lehetetlen” a beazonosítás, mivel nem rögzítjük a kérdezett nevét, egyéb azonosítóit. De gyakran kerülünk olyan helyzetbe, amikor a válaszadó utólagos beazonosítása elkerülhetetlen. Például, ha később szeretnénk újra megkérdezni – ezt nevezzük „válaszadói panel-építésnek” – , vagy a kérdezőbiztosok utólagos ellenőrizhetősége érdekében. Ez gyakran „szükséges velejárója” egy hiteles vizsgálatnak, hiszen egyfajta garanciát nyújt a kérdezői csalások ellen (túl nagy a „kísértés” erre, sem hogy figyelmen kívül hagyhatnánk…). A „titkos” adatfelvételek esetében megnő a kutatásvezető felelőssége: rögzítenie kell a válaszadó beazonosító információit és válaszait is, de különleges biztonsági eljárásokat „foganatosít” annak érdekében, hogy illetéktelenek soha ne kapcsolhassák össze a kettőt (külön páncélszekrényben, titkosított fájlokban őrzi – egy ideig – a „kontaktálási adatokat” a kérdőívek azonosító számával, „titoktartási nyilatkozatokat” írat alá a munkatársakkal stb.). Nem mindennapi kihívás az sem, amikor címre küldünk postai kérdőívet vagy e-mailt! Jelentős erőfeszítéseket igényel a válaszadók „megnyugtatása”, hogy kilétük titokban marad. Számtalan más erkölcsi, etikai kötelezettség – olykor dilemma – vetődhet fel egy társadalomkutatás során. Kiemeljük az „önkéntesség” biztosításának jelentőségét: egyértelműen tudomására kell hoznunk vizsgálati alanyainknak, hogy kik vagyunk, milyen célból készítjük a vizsgálatot – olyan helyzetbe hozva, hogy egyértelműen és szabadon eldönthesse, együttműködik-e velünk (ettől csak egészen kivételes – és indokolt – esetekben tekinthetünk el; lásd az olyan különleges kísérleti módszereket, mint pl. a „Milgram-vizsgálat az emberi engedelmességről”2). Ez számtalan új módszertani problémát vet fel: hogyan biztosítsuk azt, hogy mégis kellő számú és összetételű minta összegyűljön! Különleges eljárásokat kell kieszelnünk, hogy „rávegyük” a válaszadásra a felkeresett személyeket. Ilyenkor gyakorol a kérdezőbiztos „szelíd erőszakot”, „szívhez szóló” felkérő leveleket fogalmazunk, ajándékokat kínálunk… Nagy kihívást jelent ez, különösen az önkitöltős kérdőívek alkalmazása esetében! 2

Stanley Milgram 1963-ban végezte el a Yale Egyetemen híres-hírhedt empirikus kísérletét az emberi engedelmességről. Átlagos amerikai felnőtteket toboroztak újsághirdetés útján, hogy részt vegyenek egy „memóriavizsgálatban”. Négy dollárt fizettek nekik azért, hogy eljátsszák egy vizsgálatban a „tanár” szerepét, azaz amikor a „tanuló” hibát követett el a kísérlet során, akkor áramütéseket kellett adnia (15 volttól 450-ig!), minden újabb hiba esetén egyel nagyobb fokozatot. Ezt a kísérletvezető határozta meg, végig ösztökélte a kísérleti alanyt: „Kérem, folytassa! Nincs más választása, folytatnia kell…”. A „tanuló” (egy 47 éves „kellemes modorú könyvelő”) természetesen nem kapott áramütést, de ezt a „tanár” nem tudta – ugyanakkor hallhatta, hogy a másik szobában kiabál, káromkodik, majd rugdossa a falat „áldozata”, míg egyszer csak elhallgat. Mellesleg a kísérleti alanyok 65 százaléka (40 közül 26) jutott el idáig. A szakma azóta is vitatja (különösen etikai szempontból): szabad-e ilyet csinálni… Lásd erről bővebben: Babbie, 2003: 543-544. illetve Milgram, Stanley: Behavioral study of obedience. Journal of Abnormal and Social Psychology. 1963/67. (pp. 371-378).

11



Itt szólunk még a kutatók speciális szakmai-etikai felelősségéről is. Akik némi gyakorlatra tettek szert az empirikus adatfelvételek területén, pontosan tudják, hogyan lehet „manipulálni”, mesterségesen befolyásolni az eredményeket. Ismerjük például a „push poll” kifejezést, amely csak látszólag tudományos kutatás, valójában valamely álláspontot igyekszik alátámasztani megtévesztett, vagy „befolyásolt” emberek válaszai révén (ilyen kérdéseket fogalmazhatnak meg pl. „Egyetért-e Ön azzal a többségi véleménnyel, hogy…”). De ennél kifinomultabb eszközök is jól ismertek: például a szóhasználat, szavak különböző szinonímáinak alkalmazása a kérdőívben. A „háború” helyett a „fegyveres konfliktus” kifejezés más érzelmeket vált ki, így különböző vizsgálati eredményeket produkálhat használatuk; tudjuk például azt is, hogy az emberek szívesebben választják az „igen”-eket, mint a „nem”-eket, és ezzel vissza is lehet élni… További manipulatív eszközök is léteznek, hiszen a célirányosan befolyásolt mintavétel, az adatok „sajátos” súlyozása, de a statisztikai elemzések is „kínálnak” további lehetőségeket. Az adatok elemzése, az eredmények értelmezése során is „érvényre juttathatjuk” saját vágyainkat (azt „hozzuk ki”, amit szerettünk volna…). Mindezek ellen az egyetlen szakmai védelmet a vizsgálatunk minden mozzanatának pontos, reprodukálható dokumentálása kínálja. Először is az elemzéseink során egyértelművé kell tennünk, mik a „tények” és mik a „vélemények”: el kell különítenünk az adott eszközökkel elvégzett mérések során nyert eredményeket attól, hogy mindezekből hogyan gondolkodunk, milyen következtetéseket vonunk le. Biztosítanunk kell azt is, hogy bármely szakember beletekintést nyerjen az empirikus adatfelvételünk minden lényegesebb mozzanatába: hogyan értelmeztük majd tettük mérhetővé az egyes fogalmakat, milyen kérdőíveket és más vizsgálati eszközöket alkalmaztunk, hogyan építettük fel a mintát, de be kell mutatnunk az adatkezelés, a statisztikai elemzések eszközeit és folyamatát is – vagyis minden fontosabb információt hozzáférhetővé kell tennünk számukra. Csak így óvhatjuk meg – a tudományos közvélemény közreműködésével – a társadalomkutatás szakmai és erkölcsi hitelét. Az „adatelőállítók” és az adathasználók tudatos, illetve a szakértelem hiányából fakadó hibái, torzításai ellen a legkomolyabb védelmet a felkészült, adatokat használni és értelmezni képes kritikus közvélemény jelenthetné. Ehhez szeretne hozzájárulni írásunk is.

2.7. TERVEZZÜNK EGYÜTT KUTATÁST! A fenti alapelvek tisztázása után közelebb juthatunk ahhoz, hogy „egy hullámhosszra kerüljünk” laikus kollégáinkkal, együttműködő partnereinkkel. Hogy mennyire sikerült mindez, akkor derül ki, amikor a kutatás legfontosabb „stratégiai döntéseit” közösen alakítjuk ki, azaz „értő közreműködésükkel” készítjük el a kutatási tervet. Vegyük sorra a legfontosabb lépéseket! 1) Mindenekelőtt tisztáznunk kell a DPR kutatásunk konkrét céljait: pontosan mi is az, amit vizsgálni akarunk és miért érdemes vizsgálni. E nélkül nincs értelme belefogni a kutatásba! Az egyik cél – természetesen – a felsőoktatási törvényben, vagy a pályázati kiírásokban szereplő „kötelező feladatok” teljesítése. De ha azt is meg tudjuk határozni, milyen gondok, problémák megoldásához juthatunk közelebb volt vagy jelenlegi hallgatóink, esetleg a munkáltatók vagy az oktatók megkérdezése révén, összehasonlíthatatlanul értékesebb eredményekhez juthatunk. Ha csak „mechanikusan teljesítjük a kötelező penzumot”, lényegében ugyanannyi pénzt, időt és energiát használunk fel, mint ha azt is biztosítjuk, hogy „visszacsatoljuk” az eredményeket. A kutató felelőssége a vizsgálatot szakszerű lefolytatása, de kollégáival együttműködve – immár a „közös nyelv” kialakítása után – azokat a konkrét kutatási célokat is meghatározhatják, amelyek segítik felderíteni a problémákat és azok okait. Például azt, hogy milyen tényezők csökkentik, vagy növelik oktatási tevékenységük hatékonyságát. Ezen belül hasznos lehet megvizsgálni az oktatással való 12



elégedettséget, a munkahelyi beválást, a karrier centrum tevékenységével való elégedettséget, de a szükséges alumni szolgáltatások felderítése, konkrét akciók, beavatkozások, módosító kísérletek megtervezése, hatékonyságuk ellenőrzése is számtalan praktikus hozadékkal járhat. Mindezek a célkitűzések garantálják az eredmények hasznosíthatóságát, ugyanakkor meghatározzák az egész kutatás további menetét (e célok megvalósításának kell alárendelni a kutatás minden mozzanatát – például azt, hogy a megfelelő kérdések szerepeljenek a kérdőívekben). A felhasználói igények és a kutatási célok összhangja biztosítja a kutatómunkával szembeni egyik legfontosabb kritérium teljesülését: a „relevanciát”. 2) Az „irodalmi áttekintés” meglehetősen tág fogalom. Ennek lényege: a kutatás megkezdése előtt alaposan át kell tanulmányozni minden olyan dokumentumot, adatbázist, egyéb forrásokat, amelyek a kutatási célok megvalósítása érdekében felhasználhatóak. Kiderülhet, hogy erről a témáról „mit mondtak mások” (feltételezve, hogy korrekt módon, a szakmai előírásoknak megfelelően dokumentálták adatfelvételeiket). Mindezek alapján felderíthető, milyen pályakövető kutatások születtek korábban, ezek milyen elméleti megfontolásokra támaszkodtak, hogyan – milyen eszközök révén és körülmények között – valósították meg a kutatást; vannak-e az eredményekben ellentmondások; milyen erényei és fogyatékosságai voltak az adatfelvételeknek, hogy lehet ezek tapasztalatai révén hatékonyabbá tenni eszközeinket – egyszóval a vizsgálatunk ne „megismétlése”, hanem sokkal inkább „továbbfejlesztett folytatása” legyen az előzményeknek. (A DPR kutatások eddigi hazai és nemzetközi tapasztalatainak, tanulságainak kitűnő összefoglalóját kínálja pl. Fábri et all. 2008. – de nagyon hasznos lehet a „hasonló csónakban evező” intézményi kutató csoportokkal való aktív kapcsolattartás is) Itt emeljük ki: a velünk együttműködő szakemberek elképzeléseit, tudását a kutatás sikere érdekében már itt, a tervezés kezdeti fázisában „be kell csatornáznunk”! Az általuk képviselt szakterületek (a különböző – az oktatáshoz kapcsolódó – tudományos diszciplínák megfontolásai, a karrier centrumok és az alumnimozgalmak, továbbá a marketing, a vezetői, és az oktatásszervezői tevékenységek elméleti, praktikus kérdései stb.) dokumentumai fontos szerepet kaphatnak, csak így remélhetünk számukra is valóban hasznosítható információkat a kutatás során. 3) A következő lépésben tisztáznunk kell, kik illetve mik lesznek a vizsgálat alanyai. Definiálnunk kell például az „aktív hallgatók” fogalmát, meg kell határoznunk, mik a legfontosabb ismérveik, amelyek alapján számba vehető teljes körük (definiálható a kutatás „alappopulációja”), jellegzetes csoportjaik (évfolyam, szak, tagozat finanszírozási forma stb. szerint). Megvizsgáljuk a rendelkezésre álló adatok (intézményi nyilvántartások, ETR, Neptun) alapján elérhetőségüket, meghatározzuk a minta nagyságát, összetételét, kiválasztásának módját. Általában törekszünk valamely „véletlen” mintavételi eljárás alkalmazására, hiszen ez biztosítja a legnagyobb valószínűséggel a reprezentativitást (azaz mintánk összetétele „közelít” a teljes sokaságéhoz, így eredményeink „kiterjeszthetőek”). Másrészt a „valószínűségi minta” esetében a matematikai eljárások egész arzenálja segítheti munkánkat abban, hogy megbecsüljük mérési eredményeink (a „statisztikák”) valószínű eltéréseit (a „mintavételi hibák” nagyságát) azoktól az eredményektől, amelyeket minden érintett megkérdezése esetén kaptunk volna (a „paraméterektől”). Hasonló elvek alapján határozzuk meg a volt diákjaink mintáit: kik tekinthetőek „végzett hallgatóinknak”, mik a legfontosabb ismérveik, milyen csoportosításuk mentén definiálhatjuk a minták reprezentativitását, hol érhető el a címlistájuk stb. Már itt felhívjuk a figyelmet azokra a fogas kérdésekre, amelyeket az „abnormális szituációk” okozhatnak: ha például valamely hallgatónk több szakra vagy intézménybe jár egyszerre, vagy megszakította majd újra kezdte tanulmányait, többféle diplomát is szerzett stb. Ilyen esetekben az adott személy most „hány hallgató”, „hány diplomás”, mikor végzett, milyen szakos, tagozatos, egyáltalán „a mi (volt) hallgatónk”… (Ezeknek az „anomáliáknak” a lehetséges kezelésére a későbbiekben külön is kitérünk!) A munkáltatók vizsgálata esetén az „elemzési alapegység” nem személy, hanem intézmény (egy-egy „cég”) lesz. A 13



cég meghatározó képviselői és jellemzői lehetnek: a foglalkoztatottak száma, tulajdonviszonya, tevékenysége jellege stb. Itt is meg kell határoznunk az alappopulációt (ideális esetben az összes volt hallgatónk munkáltatóinak körét, jellegzetes csoportjait, elérhetőségeik címlistáját), és döntéseket kell hoznunk a mintavétel reprezentativitása érdekében. Pontosan tisztáznunk kell, hogy a beérkező adatok alapján hogyan követjük nyomon a reprezentativitást, mit tehetünk a válaszmegtagadások és az ebből eredő torzulások elkerülése érdekében („jutalmak”, egyéb „válaszösztönzők”, pótkérdezések, adatsúlyozások lehetőségeinek tisztázása – már a kezdetekkor). Mindezekről érdemes konzultálni „laikus” együttműködő partnereinkkel is, hiszen fontos, hogy tisztába legyenek a reprezentativitás fontosságával, kritériumaival, a mintavétel alapelveivel és eszközeivel, az ebből származó korlátokkal. Különösen az egyes csoportok „kényszerű összevonásainak” problémáit érdemes velük alaposabban átbeszélni: milyen csoportosítások esetében végezhetőek el az elemzések úgy, hogy az eredmények „kiterjeszthetőek” legyenek. 4) A „társadalomtudományi mérés” dilemmáiról már korábban szóltunk. A kutatás tervezése során a gyakorlatban is el kell végeznünk a fontosabb fogalmak pontos meghatározását. Ha a diplomás pályakövető kutatásunk céljai között szerepel például az „elégedettség az oktatással”, a „munkahelyi beválás”, vagy a „szükséges szolgáltatások” vizsgálata, a szakirodalom alapján, illetve a korábbi adatfelvételek „konceptualizálási” kísérleteinek felhasználásával ki kell választanunk azokat a definíciókat, amelyeket alkalmazunk a kutatás során. Itt is nagy segítségünkre lehet az együttműködő partnereink speciális szakértelme. Nem egyszerű például a „kompetenciák”, vagy az „elégedettség” fogalmának tisztázása (ez utóbbinál „az ellentétes folyamatok” elméletétől az ingerek „arousal-keltő hatásáig” számtalan – olykor egymásnak ellentmondó – megfogalmazás található a szakirodalomban), szakértőinkkel együttműködve nagyobb az eligazodás, a megfelelő fogalomalkotás esélye. Hogy melyek lesznek a kutatás legfőbb változói a fogalmakhoz kapcsolódóan, hogyan definiáljuk őket, milyen mérési szintet érhetünk el, más kutatásokból vesszük-e át vagy saját konstrukciókat használunk – mindezek a kérdések eldöntésre várnak. 5) A következő lépésben a definiált változóinkhoz kapcsolódóan kialakítjuk a konkrét mérési eszközöket. Ehhez számba kell vennünk a különböző adatgyűjtési módszereket: a dokumentumelemzés, a kísérlet, a megfigyelés, a kérdezéses technikák különböző formáit. Ez utóbbinál választhatunk a mélyinterjú, a csoportos megbeszélés („fókuszcsoport”), avagy a kérdőíves technikák közül. Ha kérdőív, akkor az kérdezőbiztosos és önkitöltős is lehet. És itt érkezünk el a DPR kutatások során leggyakrabban alkalmazott kérdezési technikák – a survey, az online és a postai kérdőív illetve a telefonos kérdezés – lehetőségeihez. Mielőtt elhamarkodottan döntenénk, érdemes alaposabban fontolóra venni a különböző módszerek kínálta lehetőségeket, azok előnyeit és hátrányait. Továbbá el kell döntenünk a kvalitatív és kvantitatív megközelítések arányát (az eredmények „formáját”, elemzési és kombinációs lehetőségeit); valamint azt, hogy milyen kérdések esetében követjük az idiografikus illetve a nomotetikus logikát (ezek mértékéről – tehát a vizsgálataink „mélységéről” is döntéseket hozunk). Alapvető kritériumai a mérőeszközök megbízhatósága és érvényessége. Mindezek érdekében célszerű többféle módszer együttes alkalmazása, illetve mások („sztenderd”) mérési módszereinek átvétele (már csak az összehasonlíthatóság érdekében is) – avagy ezeket átalakítva saját mérőeszközöket alkalmazunk (gondos „előtesztelések” után). Érdemes itt is az együttműködő partnerek bevonásával meghozni a döntéseket (például a konkrét „attitűd-skálák”, zárt és nyitott kérdések, interjúvázlatok, fókuszcsoportos „vezérfonalak” megalkotásához), hiszen az eredményeket elsősorban ők használják majd fel. 6) Az empirikus elemzések előzetes átgondolásával, gondos megtervezésével számtalan – utólag korrigálhatatlan – hibát kerülhetünk el. Különösen a kérdőíves adatfelvételek esetében érdemes a matematikai statisztikai eljárások alkalmazhatóságának feltételeit és lehetőségeit előre 14



tisztázni. Ha csak egyszerűbb kereszttáblát (valamint az ahhoz kapcsolódó Khí-négyzet próbát és „származékait”) kívánjuk alkalmazni, megelégszünk a változók alacsony mérési szintjeivel (nominális vagy ordinális skálák alkalmazhatók). Amint azonban összetettebb, többdimenziós statisztikai eszközöket szeretnénk „bevetni”, általában biztosítanunk kell változóink magas mérési szintjét (intervallum- vagy arányskálákat kell alkalmaznunk). Márpedig nagyon csábító lehetőségeket kínálnak a többváltozós „magyarázó modellek”: a variancia-analízis, a logisztikus regresszió, a diszkriminancia-analízis vagy az út-modellek az összefüggések mélyebb megértését, a „látszat-összefüggések” kiszűrését szolgálhatják. Hasonló módon mély – és látványos – eredményekkel szolgálnak az „adatredukciós eljárások”: a klaszter- vagy faktoranalízis, a főkomponens-elemzés, a többdimenziós skálázás. Érdemes tehát még a kérdőívek véglegesítése előtt alaposan áttanulmányozni az SPSS programcsomag nyújtotta lehetőségeket, végiggondolni az egyes eljárások alkalmazásának feltételeit. Olyan empirikus modellekben érdemes gondolkodni, ahol a függő és független változókat jó előre tisztázzuk, ismertetjük a matematikai-statisztikai elemzések célját, értelmezési kereteit – de gondoskodunk a változók közötti összefüggések kimutatásának ellenőrzéséről is, azaz több módszer „egymást korrigáló” alkalmazásáról. Itt hívjuk fel a figyelmet: legyen „elérhető közelségben” egy szakavatott matematikus, aki tisztában van az eljárások mélyebb összefüggéseivel is, hiszen a „heurisztikus szintű” ismereteink alaposan félrevezethetnek bennünket! Ne feledjük: az egyes matematikai eljárások korrekt alkalmazása bizonyos feltételek teljesüléséhez kötődik (például a variancia-analízis „szereti”, ha a függő változó normális eloszlású)! Hogy bizonyos esetekben „mennyire vehetők komolyan” ezek a korlátozások, illetve mit jelent, ha „kellő óvatossággal kezeljük” a kritériumokat, nem mindennapi elméleti felkészültséget és empirikus tapasztalatokat igényel (melyek birtokában viszont „nyugodt lelkiismerettel” alkalmazhatjuk például a magyarázandó változó eloszlásától függetlenül az ANOVA-t – lásd erről pl. Székelyi-Barna, 2002: 202). A statisztikai elemzések lehetőségeit ugyanakkor célszerű megbeszélni a tanulmányaink, prezentációink „leendő fogyasztóival”, tehát együttműködő partnereinkkel is. A számszerű eredmények mélyebb értelmezéséhez szakértelmük nélkülözhetetlen, miközben a „közös gondolkodás” során újabb elemzési lehetőségek vetődhetnek fel. 7) Végül a határidők és a költségvetési terv részletes kidolgozása adja meg kutatásaink megvalósíthatóságának „reális kereteit”! Az egyes lépések időbeli ütemezése során végig kell gondolnunk, hogy a tervezett tevékenységek valójában mennyi időbe kerülnek, kik és milyen munkamegosztásban végezhetik el, mennyi várható erőfeszítéssel járnak majd (hány munkaóra), mely munkafolyamathoz milyen szakképzettség szükséges, hogy lehet a közreműködőket – például a bevont diákjainkat – megfelelően kiválasztani (no, ebben is segíthetnek kollégáink!), felkészíteni, motiválni, ellenőrizni. A munkafázisok időbeli tervezése során mérlegelhetjük a párhuzamos végrehajtások lehetőségét – kikalkulálhatjuk, hogyan végezhető el optimális időfelhasználással minden szükséges művelet. Itt derülhet ki az is: nem hagytunk-e ki valamit, azaz megvannak-e minden feladat „előzményei”. A kutatási folyamat lépései kapcsán azok pénzben kifejezhető költségeit is számba kell vennünk. A személyi költségek esetében az erőfeszítések mennyiségét arányosítanunk kell a szükséges szakértelemmel (kellő hozzáértés híján „az olcsóbb többe kerülhet…” – ne alkalmazzunk „amatőröket” és ne számítsunk „ingyen diáksegítőkre”, jobban járunk, ha „mindent reális áron megvásárolunk”). Nem árt tisztázni a kifizetés körülményeit („számlázás”), de a fizetési határidőkből is számtalan kellemetlen konfliktusunk származhat. A dologi kiadásoknál konkrétan utána kell néznünk a „tényleges beszerzési költségeknek”, esetleg a szállítási határidőknek és garanciáknak is. Elkerülhetjük a nagyobb melléfogásokat, a későbbi konfliktusokat, ha itt is beavatjuk a velünk együttműködőket: a harmonikus kapcsolat elengedhetetlen feltétele a korrekt pénzügyi tájékoztatás.

15



3. A KÉRDŐÍVES TECHNIKÁK ALAPVETŐ MÓDSZERTANI KÉRDÉSEI A PÁLYAKÖVETŐ VIZSGÁLATOKBAN „Ha meg akarjuk tudni, hogyan éreznek az emberek: hogy mit élnek át, és mire emlékeznek, mihez hasonlíthatók az emócióik és az indítékaik, mi készteti őket arra, hogy azt tegyék, amit tesznek – miért nem kérdezzük meg tőlük?” (G. W. ALLPORT)

3.1. BEVEZETÉS A diplomás pályakövető kutatások hazai és nemzetközi előzményeinek, illetve a rendszer kiépítését előkészítő és támogató eddigi lépések tapasztalatai3 egyértelműen mutatják a kérdőíves – ezen belül is az önkitöltős online – adatfelvételek dominanciáját. Ez teljesen érthető, hiszen céljainknak – készítsünk hallgatói motivációs vizsgálatot, végzős illetve végzett hallgatók pályakövetését, esetleg munkáltatói vagy oktatói adatfelvételeket – leginkább a kvantitatív kérdezéses technikák, azon belül is az olcsóbb és gyorsabb „önbevallásos” módszerek felelnek meg. Ezek révén (különösen az online eszközök segítségével) ugyanis rendkívül költséghatékonyan nagyobb elemszámú, reprezentatív mintán „mindent megtudhatunk, amire szükségünk van”. De ne feledjük: más technikák is rendelkezésünkre állnak, amelyek kiegészíthetik ismereteinket – olyannyira, hogy alkalmazásuk elhanyagolása hiba lenne. Elképzelhetetlen például egy kérdőív megalkotása próbainterjú nélkül, amely – szükségszerűen – mélyinterjú. Nem lehetséges más módon „szembesíteni” különböző csoportok megkérdezése révén szerzett ismereteinket (pl. mit mondanak a jelenlegi és végzős hallgatóink, a munkáltatók, vagy az oktatás szereplői), mint egy jól megszerkesztett fókuszcsoportos közös beszélgetés. Hogyan is értelmezhetnénk a survey adatok „mögöttes tényezőit” (valójában miért válaszoltak így, mit gondolnak bizonyos dolgokról válaszadóink stb.) célirányos kiegészítő mélyinterjúk nélkül! Tehát nem univerzális eszköz a kérdőív – csak a leghatékonyabb bizonyos információk begyűjtésére! A következőkben a kérdőíves technikák általános és konkrét módszertani kérdéseiről lesz szó. Ezen belül is elsősorban a legfontosabb – és legsúlyosabb – hibalehetőségekre hívjuk fel a figyelmet: szót ejtünk a mintavételi és a nem mintavételi hibákról. Ez utóbbiak esetében részletesebben is tárgyaljuk a mérési eszközeink, a kérdőívek megszerkesztésének problémáit; elkülönítve, különös hangsúlyt fektetve az önkitöltős online és postai kérdőívekre, illetve a telefonos kérdezésre. Nem véletlen, hogy leírásunkat a válaszadók beszámolóinak hitelességi problémáival kezdjük, hiszen ezek a legnehezebben kiküszöbölhető és legsúlyosabb következményekkel járó hibaforrások. Az említett kihívások közepette a társadalomkutató nem tehet mást, mint a kutatási módszerei kínálta lehetőségek keretei között mindent elkövet az eredményeit befolyásoló torzítások elkerülésére. A következőkben arra törekszünk, hogy bemutassuk azokat az elveket, eszközöket, lépéseket, tippeket, amelyek révén kiküszöbölhetjük – vagy legalábbis csökkenthetjük – ezeket a hibalehetőségeket, és minél hitelesebb mérési eredményekhez juthatunk. Konkrétan: arról írunk, hogyan építhetünk fel egy megbízható és érvényes – azaz jó – kérdőíves kutatást.

3

Kiváló összegzéseket olvashatunk erről pl. Horváth Dániel (2008) és Kiss László (2008) tollából, valamint kiemeljük a 2008-ban meghirdetett TÁMOP 4.1.1. és 4.1.3. programokat, az Educatio Kft. ezekhez kapcsolódó tevékenységét.

16



3.2. A VÁLASZOK „HITELESSÉGÉRŐL” Amit minden kérdezéses technika esetében a „kezdetektől” kiemelnek a szerzők (lásd erről pl. Selltiz et all. 1968 {1963}): a legfontosabb hibaforrása az emberek szóbeli, illetve a „célzott” kérdőíves írásbeli beszámolójának hitele, valóságtartalma. Sokszor a „hajlandóság”, máskor a „képesség” hiányzik a válaszadóból ahhoz, hogy higgyünk az így született vizsgálati eredményeknek. Ha arra vagyunk például kíváncsiak, hogyan érzi magát a megkérdezettünk jelenlegi oktatási intézményében vagy a munkahelyén, több minden torzíthatja válaszait. Ha – jobbik esetben – érvényesnek fogadhatjuk el azt a kijelentését, hogy „nagyon elégedett” (ötöst ad az ötfokozatú skálán, mert valóban jól mennek a dolgok), azt feltételezhetjük, hogy ez saját érzéseire vonatkozóan helytálló, de nem feltétlenül árulkodik az egyeteme vagy a munkahelye tényleges – mondhatni „objektív” – viszonyairól (milyenek valójában ott az infrastrukturális feltételek, a tanárok felkészültsége, a munkakörülmények, a fizetések, esetleg a kapcsolat a diáktársak vagy a munkatársak között). El kell tehát döntenünk, mire vagyunk kíváncsiak: az ő „elégedettségére”, vagy a „tényleges” iskolai, munkahelyi körülményekre (mennyire felel meg az intézményi elvárásoknak, másoknak vajon ajánlható-e…). Ez tehát két külön kutatást igényel: a vélemények és a tények felderítését a legtöbbször nem lehet „egy kalap alá venni”. Van egy „rosszabbik eset” is, amikor például a megkérdezettünk pocsékul érzi ugyan magát a munkahelyén, de nehezére esik (esetleg magának is) bevallani. Ilyenkor alaposan félrevezethetnek bennünket a válaszai. Oka lehet a megtévesztésünknek, hogy egyszerűen jó benyomást akar kelteni („helyesen gondolkodom” avagy „rendben mennek a dolgaim…”), esetleg „nem akarja sajnáltatni magát”, miközben nincs is munkahelye… Hogy egy megkérdezettnél mik a „kényes kérdések”, szinte eldönthetetlen! Vannak, akik szívesen beszámolnak jövedelmükről, mások viszont nem; a „munkavállalási esélyei”, a „munkahelyi előmenetel lehetőségei” vagy a „szakmai beválása” hasonló módon meglehetősen megosztó kérdés. De nem könnyű manapság a családi állapotukról sem firtatni a fiatalokat; ugyanígy fogas kérdés lehet a viszonyuk évfolyamtársaikhoz, főnökükhöz – különösen, ha nem győztük meg őket kellőképpen arról, hogy „rejtve marad a válaszadó kiléte”… Olykor eredendően a képességek hiányoznak ahhoz, hogy „megfelelően” válaszoljon valaki a kérdésünkre: maga sincs tisztában hiedelmeivel, motivációival, képtelen tehát beszámolni róluk. Ne feledjük azt sem, hogy az emberek nem feltétlenül gondolkodnak „logikusan” (például jobb infrastrukturális viszonyokat szeretnének az egyetemen – de eszük ágába sincs nagyobb tandíjat fizetni; vagy nagyobb jövedelmet szeretnének – de kevesebb munkaidőt), és ez valójában „így természetes” (lásd erről pl. Fischer, 2001: 93)! Esetleg nem tudják értelmezni a „párkapcsolat”, vagy a „munkanélküliség” fogalmát – olykor egészen mást értenek alatta, mint mi (de hát mi sem értünk mindig egyet…). Nem könnyű „átfogóan mérlegelni” például az életkörülményeket, az oktatási, vagy a munkahelyi viszonyokat; különösen, ha a környezetünk éppen most változik, vagy eleve változékony. Mondhatni: „természetes reakció” ilyen esetekben, ha a címzettünk a számítógép előtt ülve úgy dönt, hogy válasz nélkül hagyja az egész kérdőívünket; vagy „beír valamit”, hogy hamar túllépjen ezeken a dilemmákon… (Könnyen eldönthető, hogy melyik a rosszabb!) Ha válaszadóink tehát olyan helyzetben vannak, amely – akarva vagy akaratlanul – akadályozza őket az őszinte, „releváns” válaszadásban (és itt ennek csak néhány okát soroltunk fel; nem beszéltük például arról a dilemmáról sem, ha „válaszadónk” valakivel „megkonzultálja a helyes választ”…), akkor beszámolójuk olykor „köszönő viszonyban sincs” tényleges érzületeikkel, valós helyzetükkel, környezetük „objektív” állapotával. Mit tehetünk mindezek elkerülése 17



érdekében? Egész kutatásunkat úgy kell felépítenünk, hogy minden mozzanatában kiküszöböljük – de legalábbis csökkentsük – az ilyesfajta hibaforrásokat! A következőkben ezzel foglalkozunk.

3.3. A VÁLASZADÓI OBJEKTIVITÁS NÖVELÉSE: CÉLOK ÉS A HALLGATÓI KÉRDEZŐBIZTOSOK Kezdjük a kutatási célok megfogalmazásával! Eleve tisztában kel lennünk azzal, hogy a megkérdezettjeink „miben kompetensek” véleményt nyilvánítani. Ne várjunk tőlük „objektív és összevethető” adatokat oktatási intézményükről, munkahelyükről – véleményük ezeknek csupán szubjektív „visszatükröződései”, melyekből összesített adataink alapján következtethetünk arra, hogy a „tényleges körülmények” mennyire felelnek meg az érintettek elvárásainak. Ha ez a kutatásunk célja – mert például a jelentkezők számára vonzóbbá akarjuk tenni egyetemünket, főiskolánkat – , akkor nincs is ennél autentikusabb forrás. De ha egy esetleges tényleges beavatkozás (pl. az oktatási tervek átalakítása, az oktatók minősítése) céljából akarjuk felhasználni eredményeinket, akkor célszerű más kutatásokat is végeznünk. Nem elég például a hallgatóink elégedettsége az oktatók felkészültségével, a tantárgyak felépítésével kapcsolatban, ha kiderül, hogy a munkáltatók elégedetlenek az innen kikerülő diplomások „hozott” kompetenciáival! Hogyan kerülhetjük el azt a helyzetet, hogy a válaszadóink késztetve érezzék magukat a valótlan válaszokra? Helyzete válogatja! Ha kérdezőbiztosokat alkalmazunk, akkor nagyobb esélyeink vannak a hamis válaszok elkerülésére. Egy felkészült – és tehetséges – anketőr képes meggyőzni a kérdezettet arról, hogy „nincsenek a kérdésre helyes válaszok – az a jó válasz, amely leginkább tükrözi az Ön véleményét”. Meggyőzheti egész viselkedésével arról, hogy nyugodtan kimondhatja véleményét, mert nem jut senki tudomására, („köztünk marad”) és az összesített adatok között teljességgel beazonosíthatatlan. Sőt, azt is érzékelteti, hogy „különösen szereti az őszinte embereket, a kendőzetlen válaszokat”… Sajátos átmenetet képvisel a telefonos kérdezés, ahol „van is kérdező – meg nincs is”! Elmaradnak a „rásegítő vizuális gesztusok”, a kérdező „pozitív kisugárzása” – de a hang még mindig óriási lehetőségeket kínál egy emberileg, szakmailag kellőképpen felkészült kérdező számára (külön begyakoroltatható a „megfelelő hanghordozás”). Ne takarékoskodjunk tehát a kérdezők felkészítésével, ne ismerjünk kompromisszumokat kiválasztásukban, ellenőrizzük és fejlesszük-motiváljuk őket! Külön szakirodalma van a „jó kérdezőnek” (a magukra valamit adó kutatóhelyeknél ez az egyik központi kérdés – munkájuk minőségének fontos záloga), itt csak néhány speciális – a felsőoktatási intézmények keretei között folyó pályakövető adatfelvételekhez kötődő – kérdésre kívánunk kitérni. Először is a kérdezőbiztosaink legfontosabb rekrutációs bázisa a saját hallgatóságunk. A nappali tagozatosok körében különösen nagy eséllyel „vadászhatunk” jó anketőrökre. (Már csak a kifizetések miatt is előnyös őket alkalmazni – az „adózási kondícióik” kedvezőbbek a külső alkalmazottaknál.) Nem mindegy az sem, hogy a jelenlegi és volt hallgatókat kortársaik kérdezik: biztosan hamarabb és nagyobb arányban megnyílnak a válaszadásra. A munkáltatói és oktatói vizsgálatok pedig számukra is olyan információkkal szolgálhatnak, amelyek elősegíthetik a hatékonyabb tanulást. Ez a fajta munka számtalan kihívással jár, ennek eredményeképpen sikeres végrehajtása növeli emberi és szakmai tapasztalataikat; sok olyan készségre tesznek szert, amely javíthatja majd saját beilleszkedésüket a munka világába (csapatban dolgozni, fegyelmezett, ellenőrzött munkát végezni, egymást irányítani, mások munkáját szervezni stb.). Azt se feledjük, hogy ők és társaik lesznek a majdani megkérdezettjeink (aktív ill. végzett hallgatók, esetleg munkáltatók, oktatók)! Ami legalább ilyen fontos: a tartós tanár-diák viszony sok előnnyel járhat. Előzetesen (szemináriumi és vizsgateljesítményük alapján) megismerhetjük emberi-szakmai kvalitásaikat, különböző oktatási eszközökkel motiválhatjuk őket (jegyek, kreditek, szakmai gyakorlat és dolgozatírás lehetősége, komolyabb tudományos ambíciók ébresztése szakdolgozatok, TDK munkák megírása révén…), és ellenőrzésük, szankcionálásuk is szerencsésebben megoldható, mint 18



a „külsősöké”. Nem árt persze „igazi profikat” (egyes kutatóintézmények szakavatott, nagy gyakorlattal rendelkező kérdezőit) is alkalmazni – hogy legyen kitől tanulniuk… Itt is felhívjuk a figyelmet az erkölcsi, szakmai és anyagi ösztönzők kellő mértékére és arányára: mérlegeljük, hogy mit várunk el hallgatóinktól „ingyen”, bizonyos „szakmai, oktatási ellenszolgáltatások” fejében – és mit fizetünk meg „piaci áron”. Nem tisztességes és nem is praktikus alulfizetett munkatársakkal dolgozni, amikor olyan sok múlik rajtuk egy kutatásban! Hiszen – mint fentebb jeleztük – az ilyen jellegű adatfelvételekben kulcsszerepe van a „jó kérdezési szituációnak”, a megfelelő kérdezői magatartásnak! De lássuk a kérdezőbiztos nélküli adatfelvételeket! Egyáltalán: milyen is legyen maga a kérdőívünk?

3.4. A KÉRDŐÍVES TECHNIKÁK ÉRVÉNYESSÉGÉNEK ÉS MEGBÍZHATÓSÁGÁNAK DILEMMÁI Ahogy Earl Babbie fogalmaz: „… a kérdőíves vizsgálatokra általában az alacsony érvényesség és a magas megbízhatóság jellemző … *a+ kapott válaszokat csak az általunk eredetileg vizsgálni kívánt – a kérdés megfogalmazásakor a szemünk előtt lebegő – probléma közelítő indikátorainak kell tekintenünk … azzal, hogy minden alanynak ugyanazt a standardizált ingert adja, nagyot lép előre a kutató megfigyelésében rejlő megbízhatatlanság kiküszöbölésében” (Babbie, 2003: 309). Ez a meglehetősen tömör megfogalmazás a kérdőíves technikák leglényegesebb vonásait emeli ki. Miközben a kérdőív gondos kialakításával, a kérdések körültekintő megfogalmazásával nagymértékben kiküszöbölhetjük a mérésünk megbízhatatlanságát, esetleg azt érhetjük el, hogy még pontosabban – és meggyőzőbben – mérünk „valamit”, amiről nincs igazán fogalmunk! Amikor tehát a kérdőív szerkesztésének kérdéseivel foglalkozunk, ne feledjük, hogy egy hatékony eszközét állíthatjuk elő saját és mások „félrevezetésének” – ha nem tisztázzuk pontosan: mit is mérünk! A diplomás pályakövető rendszerek egyik központi fogalma például a „sikeres elhelyezkedés, beilleszkedés a munka világába”. De mit is értsünk alatta? Mérhetjük úgy is, hogy megkérdezzük volt diplomásainkat: „Mennyire sikeres a beilleszkedése a munka világába?” Megkérjük, hogy osztályozza egytől ötig, ahol az ötös azt jelenti, hogy „tökéletesen beilleszkedett”, míg az egyes azt, hogy „beilleszkedése egyáltalán nem sikeres”, míg a közbülső értékekkel „árnyalhatja véleményét”… Jobbik esetben megkérjük – egy nyitott kérdés keretein belül – , hogy „indokolja válaszát”. A kapott értékeket összegezhetjük, százalékokat, átlagot és szórást számíthatunk, különböző magyarázó modellekbe illeszthetjük. Hogy a magasabb értékek mögött valójában mi rejlik, csak nagyon körültekintő vizsgálatokkal, összetett mutatók alkalmazásával tudjuk eldönteni – de legalább is „érzékelni”…. Megvizsgálhatjuk a jövedelmét, munkaidejét, munkakörülményei konkrét elemeit (mennyire ártalmas az egészségére, milyen a munkatársak közötti viszony, mekkora stressz-hatásnak van kitéve, milyenek az előrejutási lehetőségei stb.), majd megkérdezhetjük azt is, hogy mely tényezők mennyire fontosak számára. Megnézhetjük az előzményeit (milyen korábbi tapasztalataihoz viszonyítva fogalmazza meg értékítéleteit), rákérdezhetünk arra is, hogy ismer-e más munkahelyeket, viszonyokat (van-e „térbeli” összehasonlítási alapja). Az sem elhanyagolható körülmény, hogy valaki munka mellett szerzett-e diplomát, így számára egészen mást jelent a „beilleszkedés”. Fontos lehet, hogy milyen elvárásai, tervei, vágyai vannak a munkával kapcsolatban: például az „önmegvalósítás színterének” tekinti – vagy egyszerűen „megélhetési forrás” számára; örömét leli benne, vagy állandó feszültségek, frusztráció forrása… Mit is takar tehát a „sikeres beilleszkedés” fogalma? Legyünk óvatosak és körültekintőek – semmi esetre se tegyünk „elhamarkodott kijelentéseket” bizonyos mérési eredmények alapján! Legyünk tisztában azzal, hogy a társadalmi jelenségeknek ilyen összetett a természete, csak bizonyos – empirikusan megragadható – jellemzőit, indikátorait ismerhetjük meg, sohasem „a maga teljességében”! Közelítsük meg sokoldalúan, többféle módszerrel, vegyük figyelembe mások eredményeit – és ne titkoljuk el a velünk együttműködők elől sem effajta „bizonytalanságainkat”. 19



Mindezeket szem előtt tartva tárgyaljuk a továbbiakban a kérdőív szerkesztésének konkrét szakmai kritériumait, kiemelve, hogy a megfelelő eszközök kialakításán túl legalább ilyen fontos – ha nem fontosabb – a kutatás fogalmi kereteinek pontos tisztázása, egységes alkalmazása. De nézzük a kérdőívszerkesztés konkrét lépéseit!

3.5. A KÉRDŐÍV MEGALKOTÁSÁNAK LÉPÉSEI A standard strukturált kérdőívek alkalmazásának legfontosabb kritériuma az, hogy „ugyanazt a kérdést ugyanúgy tesszük fel” a legkülönfélébb embereknek. Ez azzal az előnnyel jár, hogy „kontrollálhatjuk az ingereket”, nem függ tehát a válasz a kérdés „aktuális” megfogalmazásától – ez a mozzanat biztosítja a megbízhatóságot. Ugyanakkor nem lesz mindenki számára ugyanúgy értelmezhető, „nem ugyanazt jelenti” majd – ez viszont tovább csökkenti a mérésünk érvényességét. A legnehezebb szituáció, amikor nincs – a kérdezőbiztos személyében – külső segítségünk a kérdéseink „működtetésére”, vagyis egy önkitöltős kérdőívet szerkesztünk. Hogyan járjunk el, mi mindent vegyünk figyelembe? Ezekre a problémákra a továbbiakban külön is felhívjuk a figyelmet. Kezdjük néhány jól ismert dologgal! A kérdőív-szerkesztés „klasszikus lépései” a következők (lásd pl. Selltiz et all. 1968 {1963}): (1) a kutatási cél érdekében számba vesszük, milyen információkra van szükségünk (ezzel a következő fejezetekben külön-külön is foglalkozunk a hallgatói motivációs és a végzett hallgatók kutatása kapcsán); (2) eldöntjük, ehhez milyen típusú kérdőívre van szükség (itt az önkitöltős kérdőív révén begyűjthető kérdéseket különítjük el azoktól, amelyek ilyen formában nem kérdezhetőek); (3) elkészítjük a kérdőív első változatát (a „leghelyesebb sorrend” eldöntése); (4) elvégezzük a kérdések felülvizsgálatát (átbeszéljük más „beavatott” szakértőkkel és „laikus” együttműködőinkkel); (5) előzetesen kipróbáljuk (mélyinterjú formájában – majd az alkalmazandó technikával is); (6) végül megszerkesztjük a végleges kérdőívet és kidolgozzuk annak „használati módját” (online kérdőív-szerkesztés, vagy nyomtatásra előkészítés – megfelelő „kérdezői/válaszadói utasításokkal” kiegészítve). Immáron fél évszázada így készítünk kérdőíveket – de vajon mindig következetesen végigjárjuk ezt a „javasolt utat”? Hajlunk arra, hogy elővegyük a sajátmagunk vagy mások által korábban készített – ide illő – kérdőívet és némi „átpofozás” után alkalmazzuk. Ez a legtöbbször „be is jön” (főleg ha még az „összehasonlíthatóság” indokait is hozzátesszük) – de hogy ezzel mit veszítünk, csak akkor tudhatnánk meg, ha következetesen végigjárnánk a „klasszikus utat”! A diplomás pályakövető rendszer legtöbbünk számára – mint ezt a korábbiakban kiemeltük – meglehetősen újszerű kihívásokat jelent. Érdemes tehát vennünk a fáradtságot, hogy alaposabban végiggondoljuk kérdőívünk célját, tartalmi és formai elemeit. Vegyük először is sorra: milyen kérdéseket kell feltétlenül tartalmaznia: a mintavétel szempontjából (ezzel a későbbiekben még behatóbban foglalkozunk), a kötelező előírások miatt „kihagyhatatlan” kérdéseket, az intézményünk („közvetlen megrendelőnk”) kívánságait, a társadalomtudományok „logikájából” eredő indikátorokat (amelyek biztosíthatják az eredmények tudományos igényű értelmezését), más pragmatikus elvárásokat (például a karrier centrum, a PRosok vagy az alumni szolgáltatások igényeit). Ha csak a „kötelező penzumot” teljesítjük, már meghaladhatja kérdőívünk az „elviselhető” hosszúságot (erről még külön szólunk), illetve nagyon vegyes összetételű lesz… Általában rangsorolnunk kell tehát: mi fér bele és mi nem a kérdőívünkbe. Itt a legfontosabb szakmai érveink azok lehetnek, hogy a túl sok, vagy nagyon eltérő logikájú kérdés ronthatja a visszaérkező válaszok minőségét, csökkentheti a válaszadói hajlandóságot – így alapvetően veszélyezteti vállalkozásunk sikerét. Meg kell érttetnünk a velünk 20



együttműködőkkel, hogy kompromisszumokat kell kötnünk: itt és most, ebben a formában nem célszerű a kívánságuknak megfelelő kérdések alkalmazása (esetleg máskor és más formában…). Amely – „nélkülözhetetlen” – információk az előszűrésünk után megmaradtak, azok begyűjtésének módjáról is döntenünk kell: valóban kérdezhető egy önkitöltős kérdőív formájában, esetleg kiegészítő kutatást kell szerveznünk, mert valóban nélkülözhetetlen – de az adott módszerrel nem kérdezhető? Különösen a kérdezőbiztosi segítség nélkül „kockázattal alkalmazható” összetettebb, esetleg ábrás vagy táblázatos kérdések, illetve ahol a válaszadás sorrendje lényeges (pl. a „spontán – segített” kérdéseknél, ahol előbb nyitott majd segítő zárt kérdések követik egymást) kell ilyen jellegű döntéseket hoznunk. Elkészítve a kérdőív első vázlatát már sokminden látszik: mérete elfogadható-e, tartalma „elviselhető-e” a leendő kérdezettek számára, milyen sorrendben célszerű kérdezni (itt nem feltétlenül a „logikai”, hanem a „pszichológiai” sorrend a döntő – a válaszadó helyzetéből kell kiindulnunk, ahogy számára a legkedvezőbb). Ebben a szakaszban sokat segíthetnek a saját és mások által korábban készített kutatási eszközök. Amint meggyőződtünk arról, hogy kérdőívünk „vállalható kompromisszum” (persze soha nem tökéletes…), immáron bevonhatunk másokat (együttműködő „laikus” partnereinket és „szakavatott” társadalomkutató kollégáinkat egyaránt), hogy megalkothassuk a kérdőív első – immáron kipróbálható – változatát. A próbát magunknak kell elvégezni, mégpedig egyrészt ügyelve arra, hogy az alappopuláció „szélsőséges pólusai” (pl. magasan kvalifikált, vezető beosztású és alacsonyabb beosztású végzett hallgatóink, munkanélküliek, magányosak és sokgyermekesek stb.) bekerüljenek, másrészt egészítsük ki a formális lekérdezést egy mélyinterjús beszélgetéssel, ahol a megkérdezettjeink magáról a vizsgálati eszközünkről, saját benyomásaikról nyilatkoznak. Ezt követi néhány „éles” próba: postai kiküldés vagy online kérdezés (itt szembesülhetünk azzal, mi tud online kérdőívszerkesztő programunk és mit nem, mi látszik sokszorosított kérdőívünkön és mi nem – és csak ezután érezhetjük úgy, hogy „talán működni fog”… Nyilván „erre se vegyünk mérget”, hanem kísérjük figyelemmel konstrukciónk működését – és biztosítsuk annak lehetőségét, hogy menet közben változtatunk rajta (ami rendkívül kockázatos vállalkozás – de megmenthet a nagyobb bajtól, hogy nem, vagy hibásan működik…). Amint véglegesítettük kérdőívünket, ki kell alakítanunk azokat az útmutatókat is, amelyek a válaszolót (vagy a kérdezőt) világosan eligazítják. Különösen egy önkitöltős kérdőív esetében nagymértékben ronthatja a válaszadói hajlandóságot, ha nincs tisztában céljainkkal, „személyünkkel” (konkrét név vagy intézmény szerepel-e az „aláírásban”, használunk-e logót), nem biztosítjuk a névtelenségről, titkosságról, illetve nem hívjuk fel a figyelmét az önkéntességre. Perdöntő lehet tehát a „megszólítása” (a hangnem; az, hogy tegeződünk vagy magázódunk; meggyőző-e a kérés indoklása), ki kell térnünk annak jelzésére is, hogy mennyi idejét vesszük igénybe (online kérdőív esetében külön eldöntendő: egyszerre látható vagy oldalanként „legördülő” kérdezési formát választunk-e). Tovább rontja esélyeinket, ha nehezen igazodik el a kérdezett, hiszen már az első „bizonytalanság” esetén bosszúsan félredobhatja kérdőívünket! Ezért pontosan tájékoztatnunk kell: a) milyen kérdésünkre hogyan jelölhetik a választ (már a kérdőív elején, esetleg a kérdéstípus első előfordulásakor jelöljük pl. „karikázzon”, online kérdőív esetében „klikkeljen a megfelelő alternatívára”, „írja be”, „a legfontosabbal kezdje…”; kiemeljük, hogy a válaszalternatívák közül csak egyet választhat, vagy többet is („többválaszos kérdés”); „osztályozzon egytől ötig, ahol…”, „most csak az ’anyaintézményében’ szerzett végzettségét vegye figyelembe”, „a ’fő munkahelyére’ kérdezünk” stb.; speciális válaszadási mód – pl. „osztályzás” – esetén célszerű minden esetben konkrétan megadni az egyes „osztályzatok” jelentését);

21



b) milyen fogalom alatt mit értünk (a kutatási eredményeink érvényességét nagyban növeli, ha pontosan definiáljuk a legfontosabb fogalmakat, pl. „egy háztartásba tartozónak azokat értjük, akik…”, „munkanélkülinek számít, aki…” stb.); c) egyes válaszalternatívák esetén hogyan folytassa a válaszadást, vagyis a „specifikációs utasításokat” egyértelműen definiálnunk kell (pl. „ha most nincs munkahelye, akkor ugorjon a … kérdésre” stb.) Online kérdőív esetében könnyebb a dolgunk: itt az ugrások technikai feltételeit kell „programoznunk”, a kérdezett sokszor nem is érzékeli az ugrásokat. Ha kérdezőbiztosok is közreműködnek, akkor külön „kérdezői utasításban” le kell írnunk a következőket: (1) a kutatás céljai, vezetője, a „megrendelő”; (2) a válaszadók kiválasztásának és a kapcsolatfelvételnek a módja; (3) a „helyes kérdezői magatartás” szabályai; (4) az önkéntesség, az anonimitás-titkosság szabályai; (5) az egyes kérdések speciális sajátosságai, kérdezésük módja (mit olvasson fel és mit nem, változtasson-e az alternatívák sorrendjén stb.); (6) egyes speciális kérdezői segédeszközök (kérdezői kártya, ábra stb.) alkalmazása (itt jegyezzük meg, hogy a kérdőív úgy is megszerkeszthető, hogy annak bizonyos részeit „odafordíthatjuk” a kérdezett felé); (7) a teljesítés feltételei, a határidők, munkája ellenőrzésének módja, az esetleges szankciók.

3.6. A KÉRDÉSALKOTÁS FŐBB SZABÁLYAI, FORMAI ÉS TARTALMI DILEMMÁK (A KÉRDŐÍV „MIKROSZERKEZETE”) A kérdőíves technikák esetében a fogalmak operacionalizálása során olyan kérdések megfogalmazásáig jutunk el, amelyek alternatívái egy-egy változó attribútumainak felelnek meg. Definíció szerint ezeknek a logikailag összetartozó attribútumoknak teljes és kölcsönösen kizáró rendszert kell alkotniuk (mindenki besorolható valamely kategóriába – de csak az egyikbe). A legegyszerűbb esetben kétértékű – vagy „dummy” – változóról beszélünk: csak az „ilyen” illetve a „nem ilyen” kategóriákat különböztetjük meg. Ha az attribútumokat valamely logika („többkevesebb”, „jobb-rosszabb” stb.) szerint „értelmes sorrendbe” rendezhetjük (pl. az iskolázottság alacsonyabb-magasabb fokozatait aszerint, hogy melyik elvégzése szükséges egy másik elkezdéséhez), akkor beszélünk ordinális (rendezési) skálán mért változóról. Ha nincs, vagy nem találunk ilyen „rendező elvet”, akkor beszélünk nominális, vagy névleges skáláról (a „nem” változója például „definíció szerint” ilyen). Ha a sorba rendezett attribútumok „távolságát” is értelmezhetjük (pl. az „iskolapadokban eltöltött évek számával” mérjük az iskolázottságot), akkor „magas mérési szintű” változóról beszélhetünk. Ezen belül ha „valódi nullpontjuk” is van (pl. életkor, jövedelem – úgy is mondhatjuk, hogy „az átlagok szociológiailag értelmezhetőek”), akkor arányskálán mért változóról beszélünk, különben intervallumskáláról van szó (itt szoktuk említeni a Celsius- és a Kelvin-skála különbségeit). Általános szabálynak tekinthető, hogy a magasabb mérési szintű változó alkalmazása előnyösebb, hiszen utóbb – pl. összevonásokkal – visszaalakítható alacsonyabb mérési szintűre („leértékeljük a skálát”), míg az ellenkezője nem – vagy csak nagy nehézségek, súlyos kompromisszumok árán – valósítható meg (pl. életkor-kategóriák középértékével számolunk – és ehhez hasonló nem túl korrekt módon „felértékelhetjük a skálánkat”). A változók mérési szintje tehát meglehetősen „egyirányú utca”! A másik fontos szempont az egyes matematikai-statisztikai eljárások alkalmazhatósága: a leghatékonyabb eszközök magas mérési szintet „igényelnek”. A továbbiakban elsősorban az általánosan elterjedt – és pályakövető kérdőíves kutatásaink során nélkülözhetetlen – SPSS (Statistical Package for Social Sciences, lásd bővebben pl. Ketskeméty-Izsó,2005; illetve www.spss.hu ) programcsomag alkalmazási lehetőségeire hivatkozunk. Erre a kisebb kitérőre azért volt szükség, mert a sztenderd kérdőíves adatfelvételek esetében minden kérdésünk (előbb-utóbb még a nyitottak is) változók formájában jelenik meg a 22



számítógépen, az SPSS adatfájlban. A kérdések formájukat tekintve – mint az közismert – alapvetően kétfélék lehetnek: zártak („closed”) és nyitottak („open ended”) – illetve ezek kombinációi. A nyitott kérdések esetében tehát nem adunk meg semmilyen válaszlehetőséget – a megkérdezettekre bízzuk a válasz megfogalmazását. Ennek a „kvaliktatív elemnek” nagy jelentősége lehet a kérdőíves technikánkban, hiszen segítségével növelhetjük a vizsgálatunk érvényességét: megtudhatjuk, hogy a kérdezett pontosan „mit is ért” bizonyos fogalmak, kifejezések alatt. Nem – vagy kevéssé – avatkozunk be gondolatmenetébe, saját szavai sok mindenről árulkodhatnak – amelyek a zárt kérdések esetében rejtve maradnak előttünk. Alkalmazhatjuk akkor is, amikor pontosabb információkra van szükségünk és nem akarjuk eleve „bekategorizálni” a válaszokat (pl. jövedelem, születési év, település, iskola, munkahely stb.). Hogy mikor „nyitjuk ki a kérdést” és mikor „zárjuk be”, elsősorban a kutatási céljaink határozzák meg. Rendkívüli előnye tehát a magas információtartalom, amely révén magunk dönthetjük el milyen kategória-rendszerbe „kényszerítjük” utóbb a válaszokat. Ez okozza a legtöbb nehézséget is: több száz fős minta esetében nem egyszerű utólag olyan változót készíteni, amelybe minden válasz besorolható. Általában „több dimenzióját” is vizsgálhatjuk a szövegeknek: tartalmi, formai jegyeit, bizonyos kifejezések előfordulását stb. – így több változó együttes alkalmazására nyílik lehetőség. Rendkívüli hozadékai lehetnek ezeknek a kvalitatív tartalomelemző eljárásoknak – tegyük hozzá: óriási erőfeszítések árán. Manapság jelentős segítséget kaphatunk a különféle számítógépes statisztikai elemző programok révén. Így pl. az SPSS program automatikus kódoló „autorecode” parancsa, vagy az online kérdőívszerkesztő (pl. a www.mysurvey.hu ) „SPSS-barát” outputja is készít ilyen besorolásokat – de itt minden egymástól legalább egy karakterben eltérő szöveg külön kategóriába kerül. Nekünk kell tehát utólag elkészítenünk az értelmes összevonásokat (a „recode” utasítás segítségével). Néhány tipikus forma: A) EGYSZERŰ „ADATKÉRŐ” KÉRDÉS (PÉLDA):

K1. Mikor született Ön? 19 ____ (KÉREM, ÍRJA BE SZÜLETÉSI ÉVE KÉT UTOLSÓ SZÁMJEGYÉT!) (Megjegyezzük, hogy célszerűbb ezt a formát választani a „hány éves Ön” vagy ennek a kategorizált változatai helyett! Magasabb a mérési szint, illetve pontosabb a válasz.) B) KIFEJTŐ KÉRDÉS (PÉLDA):

K2. Ön szerint mik voltak a képzés erősségei? (ÍRJA BE!) ____________________________________________________________________________ ________________ 98 – nem tudom 99 – nem akarok válaszolni X – nem vonatkozik rám a kérdés A fenti példa kapcsán felmerül a „válaszhiányok” problémája! Az önkéntesség elvének következetes alkalmazása azt jelenti, hogy a megkérdezett akár részleteiben, akár egészében megtagadhatja a választ – és ezzel a jogukkal nagyon gyakran élnek is! Ha egy kérdésre nem kapunk választ, ennek több oka is lehet: (1) nem akar (2) nem tud válaszolni, esetleg (3) ez a kérdés rá nem vonatkozik (specifikáció esetén). Érdemes elkülöníteni e három indokot, inkább az a kérdés: hogyan! Kérdezőbiztosok alkalmazása esetén egyszerű a dolgunk: utasításban adjuk, 23



hogy „a vonal alatti alternatívákat ne olvassa fel” – így nem kínáljuk fel a „könnyebb megoldást” a kérdezettnek (kényelemből, kényes kérdések alóli „kibúvóként” szívesen élnek vele). Ennek eredményeképpen nagyobb eséllyel veszi a fáradtságot, és érdemi választ ad. Az önkitöltős kérdőívek esetében viszont lényeges információvesztést okozhat! Éppen ezért a legtöbbször nem találunk ilyen jelöléseket a különböző intézmények kérdőíveiben. Korrektebb megoldásnak gondoljuk a válaszmegtagadás okának jelölését minden kérdőívben, így csak ritkán, nagyon indokolt esetben (pl. a legfontosabb „kvóta-adatok” – lásd később a mintavételről szóló részben – kérdéseinél) nem tüntetjük fel. Megítélésünk szerint még mindig jobb, ha egy-egy válasz kimarad, mint ha „valamit” bejelöl kérdezettünk, esetleg különösebb „meggyőződés” nélkül! Az online kérdőíveknél ez meglehetősen nehéz dilemma: ha egy kérdés megválaszolásának hiányában a programunk „nem engedi tovább” a válaszadót, könnyen „kikosarazhat bennünket”! Itt is célszerűbb felkínálni a válaszmegtagadás két lehetőségét (a harmadikat, a „specifikációs” válaszhiányt a program automatikusan generálja – a megkérdezett nem is látja ezeket a kérdéseket), és kikapcsolni a programban a „Nem töltötte ki!” figyelmeztetést (több kár származik általában ebből a figyelmeztetésből, mint haszon). A zárt kérdések nagy előnye, hogy az előre megadott alternatívákhoz tartozó számok könnyen „a számítógép számára emészthető formába” alakíthatók. Az online kérdőív végén a „Mehet” gomb megnyomása pillanatában egy excel fájl új sora keletkezik, melyben ott a bejelölt alternatíva sorszáma; a postai vagy survey technika esetében az adatrögzítő üti be az excel fájlba, illetve az SPSS rögzítő program megfelelő részébe az alternatívához rendelt kódszámot. A hátrányokat már fentebb említettük: alapvetően „beavatkozunk a vizsgált jelenségbe”, illetve az előre megadott kategóriák közül kell választania megkérdezettünknek. Az elkövethető legsúlyosabb formai hiba a változók definíciójából ered: vagy nem tudja magát a megkérdezett egyik kategóriába sem besorolni (nem teljes), vagy egyszerre többet is igaznak érez önmagára (nem kölcsönösen kizáró a rendszer). Az első dilemmára megoldás lehet az „egyéb” kategória beillesztése, míg az utóbbira a „többválaszos” kérdések alkalmazása. Ha csak egy válaszalternatíva bejelölését várjuk a megkérdezettől (zárt „egyválaszos” vagy „szelektív” kérdés), akkor ezt a kérdés megfogalmazása során egyértelműen jelölnünk kell. C) ZÁRT „EGYVÁLASZOS” KÉRDÉS, SPECIFIKÁCIÓVAL ÉS ALKÉRDÉSSEL (PÉLDA):

K3. Milyen munkaszerződése van jelenleg Önnek? (KÉRJÜK, HOGY CSAK EGY VÁLASZT JELÖLJÖN MEG! HA TÖBB MUNKASZERZŐDÉSE IS VAN, AKKOR A „FŐMUNKAHELYÉRE” VONATKOZÓT JELÖLJE!) 1 – határozatlan idejű → EZ ESETBEN KÉRJÜK, HOGY UGORJON A K5. KÉRDÉSRE! 2 – határozott idejű → K3.A. Hány hónapra kötötték a szerződést? ______ HÓNAP (ÍRJA BE!) -1 = NT -2 = NV X 3 – nincs munkaszerződésem 4 – egyéb válasz (ÍRJA BE!) _______________________________________________________ _______________________ 8 – nem tudom (NT) 9 – nem akarok válaszolni (NV) X – nem vonatkozik rám a kérdés A fenti összetett kérdés révén felhívjuk a figyelmet azokra a hibalehetőségekre, amelyek igen gyakran előfordulnak. Ha elvileg több válasz is lehetséges (pl. több munkahelye van – eltérő szerződésekkel), feloldhatjuk a dilemmát (itt a „főmunkahely” kiemelésével, de alkalmazhatjuk 24



„azt jelölje be, amely leginkább jellemző az Ön jelenlegi helyzetére…” kitétellel). Ha olyan szerződése van, amely nem sorolható be, felhasználhatja az „egyéb válasz” alternatívát (a válaszok alapján utólag besorolhatjuk, kódolhatjuk). Amennyiben nincs pontosan tisztában azzal, hogy milyen szerződése van, szerencsésebb, ha a „nem tudom” alternatívát választja. Ha erről nem akar nyilatkozni, jobb, ha ezt külön jelöli („nem akarok válaszolni”) – és nem egy „üres kérdést” kapunk. Mindenképpen informatívabb, hiszen látható, hogy nem egyszerűen átsiklott fölötte, hanem ez számára esetleg kényes kérdés… A „nem vonatkozik rám” alternatíva kérdezőbiztos esetében fontos (helyesen „specifikált-e”), míg az önkitöltős kérdőívnél ezt – a korábbi ugró utasítás révén – kihagyta (az online kérdőíveknél ez a gond automatikusan megoldódik, hiszen az ugrásokat programozhatjuk). A „határozott idejű” szerződés esetében kíváncsiak lehetünk annak időtartamára, ezzel a specifikációs megoldással egy alkérdést illeszthetünk be (esetünkben a K3.A. -t) igen egyértelműen és gazdaságosan. Itt is felkínáljuk – természetesen – a „nem tudom” és a „nem akarok válaszolni” alternatívákat (érdemes egyes esetekben ezekre a „-1” és a „-2” kódokat használni, mivel a 8 és a 9 értékeknek „értelmes jelentése van” – a fenti példánkban a „8” illetve „9 hónap” lehetséges válaszok), és külön jelölhető a „rám nem vonatkozik” eset is. A „határozatlan idejű” válaszalternatívánál egy specifikációs ugrást alkalmaztunk, vagyis (példánkban) a következő kérdés rá nem vonatkozik („feltételes kérdésnek” is nevezik). Ennek a kombinált megoldásnak tehát számtalan előnye van – ugyanakkor meglehetősen bonyolult helyzet elé állíthatja a megkérdezettet. Online kérdőívnél ez „programozás kérdése”, tehát nem gond; jól megoldható kérdezőbiztos bevonásánál is, de postai önkitöltős kérdőív esetében rosszul is elsülhet a dolog (nem érti meg a kérdezett, ilyenkor jobb az egyszerűbb megoldás: több, egymás után következő egyszerűbb kérdéssor alkalmazása – bár megkérdezettjeink általában hallgatók vagy már diplomások…). Megjegyezzük, hogy a kérdéseket mindig érdemes sorszámmal ellátni! Ez egyrészt megkönnyíti a specifikációs utasítások követését, másrészt a kérdőív adatainak rögzítése lényegesen könnyebb, kisebb a hibalehetőség is (érdemes betűjelet majd számot használni – ez a forma fele meg leginkább az SPSS adatfájl szerkesztési elvárásainak!) A nyomtatott kérdőívek esetében ügyeljünk arra is, hogy az egyes válaszalternatívák választása az előtte szereplő számjegy bekarikázásával történjen! Nem szerencsés az „ixelés”, tudniillik a válaszokat kódszámok formájában rögzítjük az excel fájlba, vagy az SPSS rögzítőfájl segítségével. Ha külön „kódutasítás” szerkesztésére kényszerülünk (külön le kell írnunk, „ha férfi a válaszadó, 1-est írjon, ha nő, akkor 2-est…”), a kódolás során időt és energiát veszítünk, ugyanakkor a hibalehetőség is megnő. Nem célszerű a „betűjelek” alkalmazása sem, ugyanis az SPSS adatfájlban fölöslegesen egy „string” változót hozunk létre, amely csak további kellemetlenségeket okoz.

A zárt kérdések másik tipikus formája a többválaszos, melyet a következő példa kapcsán mutatunk be:

25



D) ZÁRT „TÖBBVÁLASZOS” KÉRDÉS (PÉLDA):

K4. Hogyan keresett Ön munkát? (TÖBB VÁLASZT IS MEGJELÖLHET!) 1 – munkaközvetítő irodát kerestem fel 2 – álláshirdetést figyeltem 3 – rokonok, barátok, ismerősök révén kerestem 4 – egyéb módon, éspedig (ÍRJA BE!) __________________________________________________ 7 – nem kerestem munkát _______________________ 8 – nem tudom 9 – nem akarok válaszolni X – nem vonatkozik rám a kérdés A példában szerepel a „nem keresett munkát” alternatíva is, amely teljessé teszi a kérdésünket. Ha – ennek hiányában – egyik alternatívát sem jelöli meg a válaszadónk, nem tudjuk eldönteni, hogy valóban nem keresett munkát, vagy csak egyszerűen „kifelejtette” ezt a kérdést. A következő zárt kérdéstípus az úgynevezett „skála kérdés”. Akkor alkalmazunk, amikor arra vagyunk kíváncsiak, hogy a megkérdezettek bizonyos állításokkal mennyire értenek egyet, mennyire erősek egyes attitűdjeik (pl. mennyire kedvelnek valamit-valakit, mennyire elégedettek bizonyos dolgokkal, mennyire fontos számukra stb.), vagy hova helyezik magukat-másokat bizonyos skálán. Számtalan válfaja ismert – itt csak néhány alaptípusát ismertetjük, elsősorban azokra a módszertani kérdésekre koncentrálunk, amelyek a leggyakrabban felmerülhetnek a diplomás pályakövető vizsgálatok során. Vegyünk egy példát! E) SKÁLA KÉRDÉS – ÖTFOKOZATÚ (PÉLDA):

K5. Ön mennyire elégedett szakmája erkölcsi presztízsével? Kérjük, osztályozza 1-től 5-ig, ahol az 5-ös azt jelenti, hogy „teljes mértékben elégedett”, míg az 1-es azt, hogy „egyáltalán nem elégedett”! A közbülső értékekkel árnyalhatja véleményét. 5 – teljes mértékben elégedett vagyok 4– 3– 2– 1 – egyáltalán nem vagyok elégedett ________________ 8 – nem tudom 9 – nem akarok válaszolni X – nem vonatkozik rám a kérdés Arra kérjük tehát válaszadónkat, hogy ezen az ötfokozatú skálán „helyezze el véleményét”. Az alábbiakban megnézzük: milyen egyéb kérdezési alternatívák merülhetnek fel:

26



(1) Vajon megfelel-e az ötfokozatú skála, esetleg kevesebb vagy több jobb lenne; hány fokozat lenne célszerű? Alkalmazhatnánk háromfokozatút is: „elégedett – elégedett is-nem is – nem elégedett”. Ez esetben érzékelhetően kevesebb információt szereznénk, hiszen árnyaltabban kifejezhetőek a vélemények egy bővebb skálán. Akkor legyen hét- vagy kilenc fokozatú, esetleg több? Ez ellen szól az a tapasztalatunk, hogy a válaszadók nem igazodnak el a „számukra ismeretlen” skálákon (lásd pl. Fischer,2001:83). Magyarországon különösen elfogadott és bevált az ötfokozatú skála: mondhatni „erre vagyunk szocializálva”! Míg egy hétfokú skálán nehezen értelmezhető egy hármas, vagy a százfokú skála alkalmazásához a százalékok kezelésének egy „sajátos rutinja” szükséges, az ötfokozatú skálán egy kettes („elégséges”) osztályzat, vagy egy „közepes” viszonylag jól értelmezhető mindenki számára. Így igen célszerűnek tűnik azt kérni válaszadóinktól, hogy az „iskolában megszokott érdemjegyekkel osztályozzon” valamit. Szerencsés tehát a kérdésben szereplő „osztályozza” kitétel is, hiszen ezt a beindítja a „kellő asszociációkat”. Ha a kutató mégis egy finomabb – többfokozatú – skálát kíván alkalmazni, érdemes bizonyos segédeszközöket használnia: kérdezőbiztosok „kártyát” mutatnak, vagy a kérdőívben több információt is beírnak az egyes fokozatok értelmezése céljából; külön kiemelhetik a skála közepét, esetleg pozitív és negatív számokat alkalmaznak, ahol a nulla van a középpontban. (2) A fenti esetekben volt „közepe” a skáláknak, amely fontos kérdéseket vethet fel. A megkérdezettek „szeretik önmagukat középre helyezni”; esetleg így kerülik el azt, hogy „muszáj legyen állást foglalni”… Amennyiben egy négyfokozatú skálát alkalmazunk, ez a „torzítás” kiküszöbölhető: ezzel szinte „állásfoglalásra késztetjük” válaszadóinkat. Íme, a fenti kérdés négyfokozatú változata: F) SKÁLA KÉRDÉS – NÉGYFOKOZATÚ (PÉLDA):

K5. Ön mennyire elégedett szakmája erkölcsi presztízsével? 4 – teljes mértékben elégedett vagyok 3 – inkább elégedett vagyok 2 – inkább nem vagyok elégedett 1 – egyáltalán nem vagyok elégedett ________________ 8 – nem tudom 9 – nem akarok válaszolni X – nem vonatkozik rám a kérdés

Ez a fajta „késztetés” bizonyos esetekben „kényszerítést” is jelenthet, hiszen ha valóban nem tud dönteni a „pro és kontra” felmerülő érvek között, a kettes vagy a hármas választása meglehetősen esetleges, holott az ilyen kérdések feldolgozása során e két alternatíva között jelentős különbséget tehetünk (ilyen megfogalmazások születnek például: „többségében elégedetlenek szakmájuk presztízsével…”, amelyben benne van a kettes, és kimarad a hármas). Íme egy „közbülső” megoldás („háromfokozatú – rejtett közepű”), amely bizonyos értelemben áthidalja ezt a dilemmát:

27



G) SKÁLA KÉRDÉS – HÁROMFOKOZATÚ, „REJTETT KÖZEPŰ” (PÉLDA):

K5. Ön mennyire elégedett szakmája erkölcsi presztízsével? 3 – elégedett vagyok 1 – nem vagyok elégedett ________________ 2 – elégedett is vagyok, meg nem is 8 – nem tudom 9 – nem akarok válaszolni X – nem vonatkozik rám a kérdés Vagyis „kivesszük a közepét” egy háromfokozatú skálának, amelyet csak „szükség esetén” kínálunk fel. A survey technika esetén ez a megoldás maradéktalanul alkalmazható (legalábbis technikai akadályai nem merülnek fel: a kérdező csak akkor kínálja fel, amikor egyértelmű a kérdezett „bizonytalansága”), de online és különösen postai önkitöltős kérdőíveknél nehezen megoldható. Különleges megoldást kínál a telefonon lekérdezett online kérdőív (ennek egyéb hasznosítási lehetőségeiről még szólunk). A különböző skála kérdések – természetesen – táblázatos formában is kérdezhetőek. Igen gazdaságos és nagy hatékonysággal „működtethető” például ebben a formában (lásd a következő oldalon). A kombinált alkalmazás (tehát két összetartozó tényező, a „fontosság” és a „megfelelés” együttes kérdezése) átgondoltabbá teheti a válaszadást, javíthatja az információk minőségét. Akár 20-25 tényező is felsorolható, még egy önkitöltős kérdőívben is jó eséllyel alkalmazható. Ügyelni kell arra, hogy az „osztályzatok szélső pólusait” pontosan definiáljuk a táblázat fejlécében is. Jelöljük a „nem tudom” és a „nem akarok válaszolni” alternatívákat – és minden nyomtatott kérdőív esetében a számok karikázását kérjük (ne az „ikszelést” – lásd fentebb!). Érdemes a nyomtatásnál arra is ügyelni, hogy a sorokat ne cserélje össze a megkérdezett vagy a kérdező (célszerű szürke árnyalattal elkülöníteni minden második sort). Legyen minden sornak („alkérdésnek”) külön sorszáma (a könnyebb kódolás miatt), és tipográfiai szempontból is különüljenek el az „érdemi válaszok” (osztályzatok 1-től 5-ig) a válaszhiányok megjelölésétől (8 és 9 értékek). Az online kérdőív esetében ezek a feladatok már meghaladhatják az egyszerűbb szerkesztő programok lehetőségeit, míg az igényesebb szerkesztőprogramok esetében a tipográfiai „rásegítések” is megszerkeszthetőek. (Az egyszerűbb www.kerdoivem.hu programmal is meg lehet szerkeszteni a fenti táblázatos kérdést – legfeljebb a 8 és 9 alternatívákat már egy kategóriába kell összevonni. Ilyenkor csak a „0 – nem tudom/nem akarok válaszolni” lehetőséget jelöljük; még elfogadható kompromisszum).

28



H) SKÁLA KÉRDÉS – TÁBLÁZATOS FORMÁBAN (PÉLDA):

K6. Mik azok a tényezők, amelyek befolyásolják, hogy egy felsőoktatási intézmény mennyire vonzó az Ön számára? Osztályozza 1-től 5-ig, ahol az 1-es azt jelenti, hogy ez egyáltalán nem fontos, nincs jelentősége; az 5-ös, hogy nagyon fontos, döntő jelentőségű; a közbülső értékekkel árnyalhatja véleményét! K7. Most ugyanazon szempontok alapján osztályozza le az „anyaintézményét”, ahol az 5-ös azt jelenti, hogy az adott szempontból teljes mértékben megfelel(t) az Ön elvárásainak; míg az 1-es azt, hogy egyáltalán nem; a közbülső értékekkel árnyalhatja véleményét!

nem tudom

nem akarok válaszolni

egyáltalán nem felelt meg

teljes mértékben megfelelt

nem tudom

nem akarok válaszolni

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

1

2

3

4

5

8

9

egyáltalán nem fontos

Tényezők 01. Az oktatás magas színvonala. 02. Az oktatás tárgyi feltételeinek maradéktalan biztosítása. (…) 25. A végzett diákokkal való törődés.

K7. Mennyire felel(t) meg…

nagyon fontos

K6. Mennyire fontos…

A vélemények és attitűdök mérésére számtalan klasszikus skála ismert. Ezek alkalmazása meglehetősen bonyolult (gondoljunk például a Thurstone- a Likert- vagy a Guttman-skála összeállítására – lásd bővebben: Babbie,2003:191-197), bár vannak viszonylag egyszerűbben megszerkeszthetőek is (talán a Bogardus-skála a legnépszerűbb). Mindezek alkalmazására csak kivételes esetekben kerül sor – ekkor viszont tanácsos valamely ebben járatos szakértő segítségét kérni! Ha nincs elég időnk (és pénzünk) mindezekre, találhatunk olyan „átmeneti megoldásokat”, amelyek ugyan nem állják ki a legszigorúbb szakmai próbát, de viszonylagos biztonsággal alkalmazhatók. Az attitűd-skálákat pótló eljárások közül talán a legismertebb a rangsorolás és a páros összehasonlítás. Az előbbi esetben 8-10 „attitűd-tárgyat” sorolunk fel, majd arra kérjük válaszadóinkat, hogy rendezze sorba ezeket. A kérdezés technikailag egy „kártya-szet” alkalmazásával és kérdezőbiztosok segítségével megoldható. Ha önkitöltős kérdőívet alkalmazunk, az itemek számát csökkentenünk kell (legfeljebb 5-6 sor alkalmazható), a megbízhatósága nem túl nagy (telefonos kérdezésnél még ennél is komolyabb nehézségek adódhatnak). A páros összehasonlítás módszere megbízhatóbb, hiszen itt az egyes itemeket páronként kell összehasonlítania (pl. „A tényező fontosabb az Ön számára vagy B; és most vegyük B és C tényezőt…”). 29



A kérdőív megszerkesztésének egyik legkényesebb – egyben legkevésbé szabályozható – mozzanata a kérdések konkrét megfogalmazása. Jól ismertek azok a klasszikus kézikönyvek, amelyek „a kérdezés tudományával” a kérdésszerkesztés mélyebb összefüggéseivel foglalkoznak. Talán a legismertebb Selltiz és szerzőtársai kérdőív-szerkesztési „vezérfonala”, amely egy rendkívül részletes „kontroll-listát” közöl (lásd: Selltiz et all. 1968 {1963}: 158-177). Gondos áttanulmányozása nem egyszerűen hasznos, hanem élvezetes is! Egy mondat erejéig idézzük fel e remekmű hangulatát: „A kérdőív legsúlyosabb hibái nem kétes problémák alapos megfontolása nyomán hozott téves ítéletekből erednek, hanem észrevétlenül lopakodnak be még ’szemmelláthatóan egyszerű’ kérdésekbe is.” (p. 158) Egy leegyszerűsített „vezérfonalat” itt mellékelünk – azzal a megjegyzéssel, hogy a vizsgálati alappopuláció néhány tagjával készített előzetes kontroll-interjúnál (a „pilot study”-nál) nincs jobb ellenszere a rossz kérdőívnek. A következő „öt főszabály” – a szerzők szerint – minden kérdezéses adatfelvétel esetében „univerzálisan érvényes”: „1. A kérdést olyan nyelven tegyük fel, amelyet az interjú készítője és a kérdezett egyaránt tökéletesen megért! 2. A felhasznált szavakat és kifejezéseket mindkét fél ismerje! 3. Próbáljunk olyan szavakat és szófordulatokat keresni, amelyeket egyformán ért mindenki a vizsgált terület és célcsoport bármely vidékén, függetlenül attól, hogy a válaszadók milyen demográfiai, társadalmi jellemzőkkel rendelkeznek! 4. Soha ne használjunk ’húzó’ vagy ’torzító’ kifejezéseket, azaz a kérdésfeltevéssel ne befolyásoljuk a válaszadót! 5. Kerüljük a tagadó kérdéseket!” (ERANUS ET ALL. 2005:546.)

3.7. AMIKOR MÁR MINDEN ÖSSZEÁLL… Ha már eldöntöttük, hogy mit kérdezünk és elkészültek a kérdéseink is, foglalkozhatunk a kérdőív véglegesítésével. A kérdőív nem „kérdések egyszerű egymásutánjának halmaza”, hanem van egy sajátos belső logikája, egy különleges „szerkezeti íve”. Külön foglalkozunk a kérdezőbiztosos (itt elkülönítjük a személyes – „face-to-face” – és a telefonos formát) illetve az önkitöltős kérdőíveket (ez esetben is külön tárgyaljuk az online és a postai kérdőívet). „Univerzális alapelvünk” a következő: a kérdőívnek olyannak kell lennie, amely egyrészt képes megteremteni a kellő bizalmat a megkérdezettben (kérdezőbiztossal vagy anélkül), másrészt fokozatosan „megtanítja” az optimális válaszadás „technikájára”, harmadrészt minimalizálja a bizalom elvesztését, azaz a későbbi válaszmegtagadás esélyét. Tehetséges, invenciózus kérdezőbiztosok alkalmazása esetében rendkívül nagy segítséget kaphatunk még egy kevéssé sikeres kérdőív lekérdezéséhez is – induljunk tehát ki abból, hogy nem számíthatunk erre a „személyes hátszélre” (egyébként survey esetében is célszerű olyan gondossággal megszerkesztenünk kérdőívünket, mint ha „csak ezen múlna” a siker)! A kezdeti bizalom kiépítéséhez a legelső – és legfontosabb – lépés a „megfelelő megszólítás”. Olyan bevezető – felkérő szöveget kell konstruálnunk, amely egyrészt minden fontosabb – a kérdezettre vonatkozó – információt tartalmaz, ugyanakkor alkalmas a bizalomkeltésre. Lássunk egy példát!

30



G) INTÉZMÉNYI ONLINE VAGY POSTAI FELKÉRŐLEVÉL A KÉRDŐÍV KITÖLTÉSÉRE (PÉLDA):

REKTORI HIVATAL Budapest, III. Kelta u. 2. | 1300 Budapest, Pf. 47. | Telefon: +36 1 454 76 00 | Fax: +36 1 454 7623 | E-mail: [email protected] | www.zskf.hu

Kedves Volt Hallgatónk! Abban a reményben keresem Önt, hogy jó szívvel gondol vissza azokra az évekre, amelyeket a Zsigmond Király Főiskolán töltött! Egy kutatás kapcsán kérem a segítségét, amely a volt hallgatóink sorsát követi nyomon. Kíváncsiak vagyunk arra, hogyan boldogulnak a munka világában, milyen emlékeik maradtak az intézményünkről. Ettől a vizsgálattól – többek között – azt is reméljük, hogy a kérdőíves visszajelzéseik alapján továbbfejleszthetjük tevékenységünket, javíthatjuk a Főiskola oktatásának színvonalát, növelhetjük jó hírét. A Zsigmond Király Főiskola Társadalomtudományi Kutatóközpontjának (ZSKF TKK) munkatársai ennek érdekében összeállítottak egy kérdőívet, amelyet a következő internetes helyen nyithat meg: http://etr.zskf.hu/HIK/xxxxxxxxx.asp Kérem, hogy ezt a kérdőívet töltse ki! Ha érdeklődik volt iskolája iránt, és egy szorosabb kapcsolat kialakítását szeretné, kérem, hogy ezt a kérdőív megfelelő részén jelezze számunkra! Felhívom a figyelmét, hogy a válaszadás önkéntes! Az adatszolgáltatás kizárólag a diplomás pályakövető rendszerünkön belül előírt kutatási célokra történik. A kapott információkat a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. Törvény, valamint a személyes adatok védelmére és a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó 1992. évi LXIII. Törvény értelmében bizalmasan kezeljük, csak összesített adatokat hozunk nyilvánosságra. Együttműködő készségét előre is megköszönve, üdvözlettel: Budapest, 2009. július Prof. Dr. Bayer József rektor A felkérő levelet a volt hallgatók e-mail címére elektromosan, vagy postai úton nyomtatott formában juttatjuk el egy online pályakövetéses kérdőív kapcsán. Lehet a postai kérdőívünk melléklete is, ekkor – természetesen – elmarad az online kérdőív elérhetőségére való hivatkozás. Hasonló módon felhasználható a felkérő levél a személyes kérdőíves, vagy a telefonos adatfelvétel előkészítésére is. Ekkor a következő szövegrész szerepel a fenti levél megfelelő helyén:

31



„….amellyel a közeli jövőben személyesen felkeresi / telefonon megkeresi Önt egy hallgatónk. Kérem, hogy a következő e-mail címen jelezze vissza telefonos elérhetőségét, hogy a kérdező felvehesse Önnel a kapcsolatot:” (egy e-mail cím) A következő példánk az önkitöltős kérdőívnek a bevezető – felkérő része, amely a fenti levélre hivatkozik. H) INTÉZMÉNYI ONLINE VAGY POSTAI KÉRDŐÍV BEVEZETŐ – FELKÉRŐ SZÖVEGE (PÉLDA):

TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KUTATÓKÖZPONT Budapest, III. Kelta u. 2. | 1300 Budapest, Pf. 47. | Telefon: +36 1 454 76 00 | Fax: +36 1 454 7623 | E-mail: [email protected] | www.zskf.hu

Kedves Volt Hallgatónk! Köszönöm, hogy elfogadta invitálásunkat és időt szán kérdőívünkre! A válaszadás egyszerű: válaszait beírással, vagy a kérdések után szereplő válaszlehetőségek valamelyikének – az Önre leginkább jellemző, vagy az Ön által leginkább jellemzőnek tartott egy válasznak – a bejelölésével adhatja meg! A „TÖBBVÁLASZOS” típusú kérdés esetén, természetesen, többet is megjelölhet! A kérdőívet az legutolsó sorban található "Mehet" gomb megnyomásával küldheti el nekünk. Felhívom a figyelmét, hogy a válaszadás önkéntes! Az adatszolgáltatás kizárólag a diplomás pályakövető rendszerünkön belül előírt kutatási célokra történik. A kapott információkat a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. Törvény, valamint a személyes adatok védelmére és a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó 1992. évi LXIII. Törvény értelmében bizalmasan kezeljük, csak összesített adatokat hozunk nyilvánosságra. Fáradozásait előre is megköszönve, üdvözlettel: Budapest, 2009. július Dr. Kabai Imre a ZSKF TKK vezetője

Ha postai (nyomtatott) kérdőívet alkalmazunk, természetesen a válaszadás módjánál a „válaszlehetőség előtti kódszám bekarikázását” kérjük, és utalunk a visszajuttatás módjára (általában megcímzett, felbélyegezett válaszborítékot alkalmazunk). A személyes kérdezések esetében a következő lépésben megjelennek kérdezőbiztosaink, illetve megcsörren a volt hallgatók telefonja (jobb esetben a saját mobiljuk), és egy bevezető szöveg következik, amely – az előzmények függvényében – a következő formát öltheti:

32



I) INTÉZMÉNYI SZEMÉLYES VAGY TELEFONOS KÉRDŐÍV BEVEZETŐ – FELKÉRŐ SZÖVEGE (PÉLDA):

Jó napot kívánok, …………………… vagyok, a Zsigmond Király Főiskola hallgatója. A Főiskola megbízásából az intézményünkben végzett hallghatók körében készítünk kérdőíves kutatást. Ehhez kérem az Ön segítségét. Ha megengedi, felteszek Önnek néhány kérdést és kérem, hogy válaszaival segítse munkánkat! Felhívom a figyelmét, hogy a válaszadás önkéntes! Az adatszolgáltatás kizárólag a diplomás pályakövető rendszerünkön belül előírt kutatási célokra történik. A kapott információkat a statisztikáról szóló 1993. évi XLVI. Törvény, valamint a személyes adatok védelmére és a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó 1992. évi LXIII. Törvény értelmében bizalmasan kezeljük, csak összesített adatokat hozunk nyilvánosságra. Ha az interjú „előszervezett” – azaz a válaszadó visszajelzett pl. az e-mail címünkre, hogy vállalja az interjút – , akkor a fenti szövegben a megfelelő helyen ez áll: Köszönöm, hogy elvállalta a felkérésünket és időt szán a kérdőívünk megválaszolására!

A bemutatkozó mondatok után „működésbe lép” a kérdőívünk. Néhány további szempontot veszünk sorra, amelyek javíthatják a válaszadói hajlandóságot, illetve növelhetik a válaszok „valóságtartalmát”. (1) Már a fenti „kezdő lépések” kapcsán felmerült a tegeződés-magázódás kérdése. Ha elfogadjuk azt, hogy a bevezető szövegek, felkérő levelek kedvezően befolyásolhatják a kutatásunk kimenetelét (különösen, ha az intézmény vezetője írja azt alá), akkor az írásbeli interjúk esetén nem célszerű áttérni a tegeződésre. A szóbeli interjúknál az általános viselkedési szabályok a mérvadóak, vagyis a kérdező és a kérdezett dönti el a beszélgetés hangnemét. (2) A kérdések sorrendje tekintetében fontos szempont, hogy az első kérdések általában legyenek egyszerűbbek, kevéssé kényes témákat érintsenek. Itt tisztázhatjuk azokat az alapinformációkat, amelyek a minta összetételéhez szükségesek (lásd később a „kvótaadatokat”!). Fontos egyértelművé tennünk már itt az interjú legelején, ha több szakot/intézményt végzett illetve végez, melyik legyen az, amelyre a további kérdések vonatkoznak (ezt a mintavétel során a kutatók egyértelműen definiálják – lásd alább!). Ha kvótát, vagy valamilyen egyéb feltételes szempontrendszert alkalmazunk – lásd később – , a szűrőkérdések alapján dönthetjük el, hogy egyáltalán folytatódik-e a kérdezés. (Például csak végzősökkel, bizonyos szakok, évfolyamok nappalis vagy levelező hallgatóival akarunk interjút készíteni, illetve bizonyos szempontegyüttesek teljesülése esetén haladunk tovább, ha a mintánk egyes „celláiba” keresünk válaszadókat). Ritkán alkalmazunk szűrést postai vagy online kérdőív esetében (itt a kiküldési címlisták leválogatásánál már elvégezhetjük a szűrést), míg egyes személyes vagy telefonos („rásegítő” – lásd később!) célzott kérdezésnél ezek a legfontosabb bevezető információk. Általánosnak tekinthető szabály, hogy a kérdezés (legyen az önkitöltős vagy kérdezőbiztosos) első 2-3 perce után térünk rá az összetettebb, nehezebb kérdéseinkre, míg a legkritikusabbak (pl. a jövedelemre vonatkozóak) lehetőleg a kérdőívünk utolsó részébe kerüljenek. Ennek indoka, hogy ha ezek „általános visszautasítást” váltanak ki, legalább a kérdések nagy részére már korábban megszülessenek a válaszok. Ez a logika kevéssé érvényes az önkitöltős kérdőíveknél – bár a válaszadót pozitívan motiválhatja ez esetben is: „ha már ennyi kérdésre válaszoltam, nem hagyom 33



abba…” Hogy az alapvető szocio-demográfiai ismérvek hol szerepeljenek, megoszlanak a vélemények. Többen indokoltnak látják, hogy a kérdőív végére kerüljenek, mondván: „ezek is – lehetnek – kényes kérdések”, illetve „ekkor már fáradtabb, így itt szerepeljenek ezek az egyszerűbben megválaszolható kérdések”. Ellene szól, hogy a szűrőkérdések között óhatatlanul előfordul közülük néhány, így logikusabb egyben, tehát már az elején lekérdezni (ha később megszakad az interjú, legalább tudjuk a legfontosabb „magyarázó ismérveit”… ) Kérdőívünket – vizsgálatunk jellegénél fogva – tehát a megkérdezettek felsőoktatási (volt) státuszával kapcsolatos alapkérdésekkel kezdjük. Ezek a következők: a) intézmény b) kar és szak c) képzési szint d) évfolyam illetve végzés éve d) tagozat e) finanszírozási forma f) hanyadik felsőfokú végzettsége g) külföldi vagy magyar állampolgárságú h) neme. Ha vannak speciális demográfiai szűrő kérdések, véleményünk szerint célszerűbb mindjárt utánuk elhelyezni a 1) születési év, 2) a jelenlegi (legmagasabb) iskolai végzettség, 3) a szakképzettség és a 4) lakóhely kérdéseit egy tömbben. Ha nincsenek szűrőkérdések, mindezek kerülhetnek a kérdőív végére (ezt – véleményünk szerint – a kutatók elönthetik szabadon!). A gazdasági aktivitásra, foglalkozásra, beosztásra, munkahelyre, munkanélküliségre vonatkozó kérdések inkább a kérdőív ide vonatkozó közbülső részeinél kerülnek elő. A családi állapot, a partnerkapcsolat, a gyermekek, a háztartás összetétele (kikkel él együtt), a közvetlen lakás- és anyagi életkörülmények (ezen belül a jövedelmi viszonyok) kérdéseit célszerűbb a kérdőív végén feltenni. A munkakereset, fizetés, javadalmazások – bármilyen kényes kérdések is – valószínűleg a munka világával kapcsolatos „közbülső kérdésblokk” egyikében szerepelnek majd. (3) Arra vonatkozóan sincsenek általános szabályok, hogy milyen hosszú legyen a kérdőív. (A legmegbízhatóbb módszer kérdőívünk időbeli hosszáról meggyőződni, ha – egy stopperrel a kezünkben – mi magunk kipróbáljuk, majd közvetlen munkatársainkkal is végigcsináltatjuk ugyanezt.) A jelenlegi illetve a végzett hallgatói kérdezés esetében az online és a postai kérdőív optimális hossza megítélésünk (és eddigi tapasztalataink) szerint kb. 15-20 perc lehet. Ez a feltehető kérdések számát tekintve felmehet 250 „elemi kérdésig” is (egy egyszerű „igen-nem” kérdés). A nyitott, vagy a rangsorolós kérdések talán a legidőigényesebbek, de „egyéne válogatja”… A telefonos kérdezés valójában egy online kérdőív telefonon történő lekérdezését jelenti (azaz a kérdezőbiztosunk kinyitja az Interneten a kérdőívet és tárcsáz – majd sorra felteszi a kérdéseket és bejelöli a válaszokat), így annak hossza ugyanennyi lehet4. A személyes kérdezés optimális esetben ennek a duplája, tehát 35-40 perc. Indokolt esetben felmehet 50-60 percig is, de figyelembe kell vennünk, hogy a válaszadók figyelme óhatatlanul is lankadni kezd 45-50 perc után. Ne alkalmazzunk túl rövid kérdőívet, hiszen a tapasztalatok azt mutatják, hogy a válaszadói hajlandóságot nem növeli érzékelhető arányban az optimálisnál rövidebb kérdőív, igen ritka a „megszakított interjú” is! Használjunk tehát ki minden lehetőséget a fontosnak és hasznosnak tartott információk megszerzésére – ügyes kérdőív-szerkesztéssel (pl. táblázatos kérdésekkel) sok minden kihozható egy jól felépített kérdezési szituációból. Tanácsos a kérdezőbiztosos illetve a telefonos kérdezésnél közölni a válaszadóval, hogy körülbelül mennyi idejét vesszük igénybe – kiemelve azt, hogy ha kellőképpen együttműködik, a kérdezés rövidebb is lehet. Az online kérdőív esetében hasznosabbnak tűnik olyan formát választani, amikor a válaszadónk egyben látja a kérdőívet, azaz nem laponként bukkan elő (jelölve a hátralévő kérdések százalékarányát), így meg tudja becsülni, a válaszadás milyen erőfeszítéseket igényel. A postai kérdőív esetében ez természetes módon adódik; attól még nem lesz „rövidebb”, ha összezsúfoljuk (szerkesszük szellősre, áttekinthetőre, így nagyobb valószínűséggel kitöltik)!

4

Itt feltételezzük, hogy a kérdőív felolvasása illetve az „értelmező elolvasása” nagyjából hasonló időt vesz igénybe.

34



4. A MINTAVÉTEL ELVI KÉRDÉSEI ÉS GYAKORLATI MEGVALÓSÍTÁSA A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉSBEN

4.1. AZ ALAPDILEMMÁRÓL A korábbiakban többször is felvetettük már, hogy a vizsgálataink során alkalmazott minta reprezentativitása perdöntő kérdés – ugyanakkor megvalósítása számtalan nehézségbe ütközik. Ebben a fejezetben ezekről a problémákról, bonyolult (és olykor gyötrelmes) megoldási eljárásokról lesz szó – tehát nem ígérhetünk semmi jót! Aki úgy gondolja, hogy mindezeken „túlteszi magát” és „lesz-ami-lesz” alapon hozzálát a lekérdezéshez, az máris ugorhat a következő fejezetre, de arra kérjük, semmiképpen ne közölje „vizsgálati eredményeit”, mert nagy bajt okozhat (esetleg hitelt adnak téves adatainak)! Van egy „becsületesebb” megoldás – mondhatni egyetlen hathatós ellenszere a mintavételi problémáknak, – ha mindenkit megkérdezünk, tehát valamennyi volt és mostani hallgatónkat! Ha módjában áll, tegye – máris ugorhat a következő fejezetre! Mi, akik maradtunk (valószínűleg még mindig elég sokan), ezzel a megoldással kapcsolatban legalább két akadályba ütközünk: vagy nem tudunk előteremteni annyi pénzt, emberi erőforrást, hogy valamennyi volt és jelenlegi hallgatónkat megkérdezzünk a kérdőíveinkkel, vagy képtelenek vagyunk elérni mindegyikőjüket (nem jó a cím, nem hajlandó válaszolni…). Marad tehát számunkra a mintavétel – és az ezzel járó bonyodalmak! A reprezentativitás alapelve önmagában egyszerű: annak kell teljesülnie, hogy a mintánk összetétele a vizsgált populáció lényegesebb ismérvei mentén „jól közelítse” a teljes sokaság hasonló jellemzőit. És itt felcsillan egy újabb remény: tudjuk, hogy a véletlen minta – nagy valószínűséggel – reprezentatív. Ezt pedig úgy valósíthatjuk meg, hogy minden érintettnek egyforma esélyt biztosítunk arra, hogy bekerüljön a mintánkba. Közel a megoldás: előteremtjük a volt és jelenlegi hallgatóink teljes címlistáját (ETR, Neptun – esetleg a régebbi címadatok utólagos számítógépes rögzítése révén), majd egy arra alkalmas statisztikai („véletlen szám generátor”) programmal kiválasztjuk a megfelelő számosságú véletlen mintáinkat (az egyik a mostani, a másik a végzett hallgatóinké) és megkérdezzük őket. De van egy másik megoldás is: minden érintettnek kiküldünk egy-egy e-mailt, és a válaszolókról feltételezzük, hogy „véletlen mintát” alkotnak. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor újra lapozhatunk a következő fejezetre! Abban az esetben ugyanis, ha véletlen a mintánk, az eredményeink „…csak kis mértékben fognak a véletlen hatásán múlni, és még ez a függés is jól számszerűsíthető … ismert megbízhatóságú eredményekre vezet” (Rudas, 1998: 14-15.) Nyugodt lelkiismerettel közölhetjük adatainkat – az eltérések a kiszámítható hibahatárokon belül lesznek megfelelő megbízhatósági szint mellett. Ha még van, aki olvassa ezt a fejezetet (a szedőn kívül), annak az első megoldással az lehetett a gondja, hogy nem ért el minden kiválasztott személyt (lásd fentebb ennek okait). A másik megoldás tulajdonképpen ahhoz a csoporthoz kötne bennünket, akiket a korábbiakban elküldtünk a következő fejezetet olvasni azért, mert „lesz-ami-lesz” alapon láttak a munkához… Tudniillik ez a megoldás sem különb: nincs jogunk ugyanis a „visszaküldőkről” azt feltételezni, hogy véletlen mintát alkotnak. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha egy ilyen minta összetételét összehasonlítjuk a teljes populáció adataival. Ha minden stimmel (legalább háromdimenziós ellenőrzések után), már számíthatja is a konfidencia-intervallumokat (legalább 95 százalékos megbízhatósági szinten!), ráengedheti az SPSS-t az adataira, és Ön is ugorhat a következő fejezetre (de előbb írja meg nekünk, hogyan sikerült ez a bravúr…)

35



Maradtunk tehát mi – a „pechesek”, akik számára nincs más megoldás, mint végiggondolni, majd megvalósítani egy olyan mintavételi eljárást, amely nem tökéletes – ráadásul még azt sem tudjuk igazán megbecsülni (mint egy tökéletesen véletlen minta esetében), hogy mennyire tökéletlen…

4.2. EGY KONKRÉT MINTAVÉTELI ELJÁRÁSRÓL (A „MAXIMÁLIS” ÉS A „MINIMÁLIS” PROGRAM) A következőkben felvázolunk egy – minden részletekre kiterjedő – „mintavételi maximális programot” (bizonyos értelemben – adott lehetőségeinket és a célokat figyelembe vevő – „ideális elérési modellt”5). A modell elsősorban az online kérdezési technikára vonatkozik, de nagyon hasonló lehet a postai kérdőív esetében, míg a személyes megkérdezések más speciális mintavételi eljárást igényelnek. A folyamat meglehetősen bonyolult, sok munkát igényel, és számtalan dilemmát felvethet! Természetesen mindenkinek mérlegelnie kell: mit vállalhat ebből és mit nem. Ha úgy dönt, hogy egyes lépései nem vállalhatóak, egyedül arra ügyeljen, hogy a – lentebb vázolt – „mintavételi minimális programot” teljesítse, illetve a „csökkentett elérési modell” is konzisztens, vállalható legyen! Lényegében ugyanabból indulunk ki, mint azok, akiket éppen most küldtünk tovább: összegyűjtjük az összes érintett elérhetőségét és megpróbáljuk a kijelölt alappopuláció (végzett vagy mostani hallgatók bizonyos köre) minden eleme számára elérhetővé tenni vizsgálati eszközünket (postai vagy online kérdőívünket). Számtalan eszköz áll a rendelkezésünkre ebből a célból: az intézmény honlapjának különböző felületei, plakátok, egyéb PR eszközök, népszerűsítő rendezvények, egészen a „szóbeli propagandáig”. A legcélravezetőbbnek – mai viszonyaink között – az tűnik, ha kiküldünk nekik egy-egy e-mailt (a postai felkérő levél is felmerülhet – de meglehetősen drága, időigényes, és a „célba érés esélye” is kisebb). Az ennek alapjául szolgáló címlista lehetőleg a volt és jelenlegi hallgatók minden lényegesebb beazonosítási adatát tartalmazza: a) ETR- vagy Neptun kódját (ha nincs ilyen, egy „azonosító kódot” nekünk kell kreálni), b) nevét, c) állandó és/vagy ideiglenes címét, d) vonalas és/vagy mobil telefonszámait, e) e-mail elérhetőségeit (kiegészíthetjük d) IWIW és MSN címeikkel, illetve minden más olyan elérési lehetőséggel, amely rendelkezésre áll). A lista természetesen titkosan kezelendő – gondoskodnunk kel a megfelelő biztonsági intézkedésekről! Célszerű a nyilvántartó rendszergazdákkal megállapodnunk: kezeljék ők – elkülönítve – a megfelelő szerveren. (1) A következő lépésben számba vesszük: egyáltalán teljes-e a címlista abból a szempontból, hogy mindenki elérhető-e az e-mail segítségével – ha igen, akkor ugorhatunk a következő ponthoz, – ha viszont nem, akkor a következő a teendőnk: (1/a) az e-maillel nem rendelkezőket más módon próbáljuk elérni (telefon, levél, diáktársain keresztül üzenet, IWIW, MSN…) – ha sikerült kiegészíteni a címlistát, léphetünk tovább, de (1/b) külön kialakítjuk a „nem elérhetők” listáját (célunk ennek fokozatos csökkentése). (2) Amint az e-mailek kimentek (erre különböző – kényelmes – csoportos kiküldési lehetőségek vannak), megjelennek azok a címek, amelyek „fizikailag” nem elérhetőek – (2/a) itt is megkíséreljük más módon az elérésüket, - (2/b) ha nem sikerül, a „nem elérhetők” listájába kerülnek. Ebből is látható, hogy a hallgatói címlisták építése, karbantartása, nem egyszerű feladat, jelentős jogi, erkölcsi problémákat is felvethet. Érdemes erre időt és energiát szánni, félévente – a volt és jelenlegi hallgatók segítségével – frissíteni! (3) Kialakítunk egy „mintatervező mátrixot”, amelyhez minden volt és jelenlegi hallgatónkról a következő adatok szükségesek (ETR, Neptun – esetleg a régebbi címadatok utólagos számítógépes rögzítése révén): a) intézmény, kar és szak (erre egységes kódrendszert 5

Lásd erről bővebben a ZSKF honlapján a „Diplomás pályakövetés” rovaton belül: http://www.zskf.hu/?page_id=449 .

36



szerkeszthetünk: a többjegyű kódszám révén legyenek elkülöníthetőek az intézmények – ha több intézményben együtt folynak a pályakövető vizsgálatok; a karok – ha vannak (esetleg intézetek); és a szakok – mindet különítsük el, még a legkisebbeket is) b) képzési szint c) évfolyam illetve végzés éve d) tagozat e) finanszírozási forma f) hanyadik felsőfokú végzettsége g) külföldi vagy magyar állampolgárságú h) neme. A jelenlegi hallgatóink esetében külön figyelemmel kell kísérnünk, hogy a vizsgálat félévében i) aktív-e (a TO-k ezt pontosan kimutathatják). Ezeket az ismérveket „kvótaadatoknak” nevezzük (nem mindegyiket „használhatjuk fel” a mintavétel során, bizonyos – így pl. a felsorolásban az e) az f) és a g) – tényezőket csak „figyelemmel kísérjük”: megvizsgáljuk és leírjuk a minta összetételét e szempontok szerint is). Minden volt és jelenlegi hallgatót számba veszünk, hogy megvannak-e ezek az adataik (az inaktív hallgatóinkat érdemes kiszűrni – amint újra aktívak, visszatesszük őket a címlistánkba). Amennyiben nincs, (3/a) megpróbáljuk pótolni (e-mail, levél stb.) – ha sikerül, léphetünk tovább, illetve (3/b) külön eltesszük a „hiányos adatokkal rendelkező személyek” listájába. (4) Ellenőrizzük, hogy a fenti adatokból mindenkinek csak egy van-e. A nemük esetében ez valószínű, minden más adatnál előfordulhat, hogy több is akad egy-egy személynél (pl. több intézménybe is ját, többször is szerzett diplomát stb.), – ha nincs ilyen, akkor léphetünk tovább, különben (4/a) eldöntjük ezekről a „több adattal rendelkezőkről”, hogy vizsgálatunk során „minek tekintjük őket” (pl. több intézménybe is jár – dönthetünk úgy, hogy ebben a vizsgálatban „nem a mi hallgatónk”; több szak esetében csak az egyiket vesszük figyelembe stb.); ez a besorolás egy későbbi vizsgálatban változhat, de általános kritériumként kiemeljük, hogy egy kutatásban egy válaszadót csak „egyfajta minőségében” célszerű kérdezni – ha mindenkit egyértelműen besoroltunk (minden szempontból csak egy attribútuma van), akkor léphetünk tovább – akiknél ez nem sikerült (4/b) külön kialakítunk számukra a „több adatos személyek” listáját (őket tehát kihagyjuk a kutatás alappopulációjából). (5) Mindazokat, akik a (4) lépés után fennmaradtak (egyértelműen egy cellába sorolhatóak), a következő „minta-tervező mátrixokba” helyezzük (az excel táblákban cellánként megadjuk a „LÉTSZÁM” értéket): az (I) „aktív hallgató” és a (II) „végzett hallgatók” táblázatai (lásd mellékelve!) – ez utóbbiból annyit készítünk, ahány végzett évfolyam esetében kívánunk adatfelvételt készíteni. Ha például az aktív hallgatók között 17 másodéves levelező tagozatos nő van kimutatásaink szerint, akkor az (I) tábla „szociológus szak” oszlopában az „a2.b.a.” sorban a „létszám” értéke 17 lesz. Itt nem vesszük figyelembe, hogy hányan bizonyultak ebből „nem elérhetőnek” az (1/b), (2/b) vagy a (3/b) lépésekben. (6) Kiszámítjuk cellánként a „MINTA” értékeit: meghatározzuk a kívánt minta „ideális elemszámát” (ennek optimális nagyságára még visszatérünk) az (I) és külön-külön a (II) táblákba, mégpedig úgy, hogy elosztjuk a minta elemszámot a táblák teljes populáció-elemszámaival, majd ezzel a „minta-arány hányadossal” minden cellában megszorozzuk a „létszám” adatokat. Ha például az intézmény aktív hallgatóinak száma 4752 fő, és mi egy 800 fős mintát szeretnénk belőle venni, akkor a „minta-arány hányadosunk” 800 / 4752 = 0,168 lesz. Tegyük fel, hogy az (I) tábla „szociológus szak” oszlopának az a2.b.a. sorában – „levelező nők” – a „létszám” 17 fő, akkor ugyanezen cellában a „minta” értéke: 17 * 0,105 = 2,856 „főnek” adódik. Tehát ideális esetben három kitöltött kérdőívet kapunk a szociológus szakos levelező tagozatos nőktől. (7) Megvizsgáljuk, hogy a „minta” elemszámok minden cellában elérik-e legalább az egyet – ha igen, lépünk tovább – ha nem (7/a) annyival emeljük a minta elemszámot, hogy ez a kritérium teljesüljön – vagy (7/b) összevonjuk az egyes cellákat mindaddig, amíg a feltétel nem teljesül. Az összevonások javasolt sorrendje: 1. nem; 2. szak; 3. tagozat; 4. képzés szintje; 5. évfolyam/végzés éve. A szakok összevonását érdemes alaposan megbeszélni közreműködő kollégáinkkal, hiszen itt nagyon fontos, a későbbi elemzésekre kiható döntéseket hozunk! Vegyünk egy újabb példát! Tegyük fel, hogy a 2009-ben végzett 2857 főből egy 300 fős mintát szeretnénk venni; ekkor a „minta-arány hányadosunk”: 300 / 2857 = 0,105 lesz. Tegyük fel továbbá, hogy a (II) 37



táblázatunkban ebben az évben „nehézvíz-mérnökökből” levelező tagozaton három férfi és egy nő végzett, míg a „könnyűvíz-mérnökökből” egy férfi és két nő. Látható, hogy a nemek szerinti összevonás után is 4 * 0,105 = 0,42 illetve 3 * 0,105 = 0,315 „fő” az egyes cellák „minta” értéke. Úgy döntünk, hogy a két szakot összevonjuk. Ekkor már az összevont cellában 7 * 0,105 = 0,735 „fő” lesz a „minta” – így ha a hét főből egytől kapunk kitöltött kérdőívet, a megfelelő arány biztosítható. Kérdés, hogy szabad-e ezt a két szakot összevonni, vagy valamely más összevonás „vállalhatóbb”? Esetleg megfontolhatjuk a tagozat szerinti összevonást… (8) A vizsgálat első szakaszának lezárásakor ugyanebbe a táblázatba elhelyezzük a kérdőívek visszaküldőit („kvóta-adataik” alapján a „KÉRDŐÍV DB.”) és összevetjük a tervezett „minta” elemszámokkal (lásd fentebb a számításokat!). Ha elfogadható az eltérés (nem túl nagyok a korrekciós súlyok) és minden cella súlyozható (legalább egy-egy kitöltött kérdőív van bennük), akkor továbbléphetünk – ha nem, (8/a) akkor meghatározzuk a hiányokat és újabb e-mailok küldésével, vagy más módon feltöltjük a cellákat. Megfelelő megoldás lehet pl. a további kérdezés „telefonos rásegítéssel”: a hiányos cellákba tartozó nem válaszolók közül véletlenszerűen kiválasztunk személyeket és telefonon annyi kérdőívet kérdezünk, amennyi szükséges. Az újabb email küldés, vagy egyéb korrekciós kérdezés esetében feltételezzük, hogy be tudjuk azonosítani azokat, akik visszaküldték a kérdőívet. Ennek megteremthetőek a technikai lehetőségei (pl. „kódszám-adással”, vagy megkérjük a válaszolókat, hogy a visszaküldött kérdőívben adják meg nevüket, e-mail címüket) – de a jogi, etikai feltételeket is végig kell alaposan gondolnunk! Az újabb levél-címlistát úgy állíthatjuk össze, hogy a nem válaszolókat elkülönítjük és a hiányos cellákba tartozók közül – véletlenszerűen – kiválasztunk olyan nagyságú elemszámokat, amelyek reményeink szerint pótolják a hiányokat (többet abból a cellából, ahol nagyobb a hiány), és elküldjük az újabb e-maileket („emlékeztető” kísérő levéllel: „Bizonyára elkerülte figyelmét…”). Egyszerűbb megoldás, ha a második körben újra mindenkinek küldünk egy e-mailt, ezzel a szöveggel „…ha már visszaküldte a kitöltött kérdőívet, akkor köszönjük, ha még nem, kérjük, tegye meg…”. Amint elértük célunkat (immáron a kijelölt cellák súlyozhatóak és elfogadhatóak a súlyok), léphetünk tovább. Egyszerűsíthetünk ez esetben is: nem kérdezünk tovább, hanem további cellaösszevonásokról döntünk mindaddig, amíg a súlyozás el nem végezhető. (9) Végül kiszámítjuk az összevont cellánkénti súlyokat (a „minta” értékét elosztjuk a visszaküldött kérdőívek számával – ha pl. a „minta” értéke 5,25 volt és ebbe a cellába 4 kérdőív érkezett, akkor a súly itt: 5,25 / 4 = 1,3125 lesz) és elkészítjük a súlyozott SPSS adatfájlt (az „IF” utasítások révén az összevont cellánkénti súlyokból megkonstruáljuk a „súly-változót”). Amit a fenti – meglehetősen bonyolult és munkaigényes – eljárássorból6 semmiképpen nem hagyhatunk el a mintavétel során, azokat a következő „mintavételi minimális program” tartalmazza: (A) minden volt vagy aktív hallgató (a kijelölt alappopuláció) tudomására hozzuk az online kérdőívünk elérhetőségét (ez lehet akár a honlapunkon megjelenő felkérés, vagy bármilyen más eszköz; lényege, hogy elvileg mindenkihez eljusson a kérdőív elérhetősége), illetve elküldjük a postai kérdőívet; (B) elkészítjük a populáció „minta-tervező mátrixát” (a megfelelő összevonásokkal); (C) a visszaérkező kérdőívek „kvóta-adatai” alapján a cellánként megállapítjuk és alkalmazzuk a súlyokat (esetleg további összevonások után); (D) közöljük az elemzésekben a „minta-tervező mátrix” adatait (tényleges létszám és minta elemszám cellánként). (A táblázatokat lásd az 1. mellékletben!) 6

Fejlesztés alatt áll egy olyan online kérdőív-szerkesztő rendszer, amely felkínálja a „minta-tervező” modellünk © egyszerű használatát, könnyűszerrel megoldja a súlyozás feladatait is. (Lásd a „MYSURVEY ” komplex online kérdőívszerkesztő és minta-tervező rendszert a www.mysurvey.hu honlapon.)

38



4.3. A MINTAVÉTELI TECHNIKÁK ALAPDILEMMÁJA A fentiekből is kitűnik, hogy a pályakövető online vizsgálatok, vagy a postai kérdezések legnagyobb problémáját a kérdőívek visszaérkezési „anomáliái” okozzák: általában kevesebb érkezik, mint amire számítunk, illetve – ami ennél is fontosabb – a visszaküldők mintája általában (mint erre fentebb is utaltunk) nem reprezentatív (lásd erről bővebben Fischer, 2001: 28-31). Számtalan bizonyítéka van ugyanis annak, hogy az önkitöltős kérdőívekre meglehetősen eltérő módon reagálnak az emberek és emögött kimutathatóak szisztematikus torzító tényezők is. A végzett vagy aktív hallgatók esetében például a sikeresebbek (hogy „eldicsekedjenek vele…”) vagy a problémákkal küzdők (hátha „segítséget kapnak…”) valamivel nagyobb valószínűséggel töltik ki a kérdőívet, de befolyásolhatja a válaszadást a megkérdezettek „szakmai beállítottsága” is (a „humán és reál” beállítottságúak kettősségével megragadható tulajdonság szerinti különbségek kimutathatóak egyes kutatások esetében: például a mérnökök kevésbé aktivizálhatóak, mint a tanár szakosok…). Még nagyobb hatása van az intézményhez való kötődésnek: akiket kellemes emlékek, aktív baráti szálak fűznek a főiskolán a hallgatótársakhoz, tanárokhoz, biztosabb válaszadók (jobban apellálhatunk a „segítőkészségükre”), mint akik nem kötődnek annyira (ugyanakkor a véleményük is jelentősen eltérhet az adott kérdésekben). Legalább ilyen fontos – az előzővel összefüggő – tényező az is, hogy milyen intenzitással kapcsolódik vagy kapcsolódott be a hallgatói közéletbe. Márpedig a mintánk akkor lenne „véletlen”, ha ezek a fontos tényezők nem befolyásolnák a kérdőívek visszaérkezésének a valószínűségét, ugyanúgy késztetve érezné magát a válaszadásra az is, aki szeret(ett) és aki nem szeret(ett) ide járni! A torzítás lehetősége tehát óhatatlanul fennáll az önkitöltős kérdőívek esetében – csak akkor remélhetnénk véletlen mintát, ha akiket – véletlenül – kiválasztunk, mindenki válaszolna! Vagy magunk határozhatnánk meg, kit kérdezünk és kit nem, kinek a válaszai kerülnek a mintába. Ilyen lehet pl. az a kérdezőbiztosos adatfelvétel, ahol a véletlen címlistával elértek mind válaszolnának (személyes vagy telefonos) megkeresésükkor. A fentebb ismertetett „mintavételi maximális program” is sok torzító elemet tartalmaz ebből a szempontból: eleve abból indultunk ki, hogy mindenkinek e-mailt (levelet) küldünk, és a visszaérkezőket elemezzük („önkitöltős” torzítások). A válaszadók összetételét ugyan „kontroll alatt” igyekszünk tartani (ha a „kvóta-adatok” mentén nagyok az eltérések, korrigálunk, súlyozunk), de egyrészt ezek a kiegészítő eljárások („telefonos rásegítések”, újrakérdezések) inkább a „kvótás mintavétel” logikájának felelnek meg (újabb torzítási lehetőségek)! Az eljárásunk dilemmái szorosan kapcsolódnak tehát a mintavételi technikák egyik alapproblémájához: ha bizonyos alapvető szociológiai tényezők mentén biztosítjuk a reprezentativitást (pl. kvóta vagy súlyozás révén a szak, tagozat szerinti megfelelő összetételt), az elég garanciát nyújt-e, hogy abból a szempontból, amire „igazán kíváncsiak vagyunk” is reprezentatív-e! Azt például, hogy mennyire elégedett az oktatás színvonalával, vagy sikerült-e beilleszkednie a munka világába, vajon „megfelelő arányban tükrözi-e” a mintánk? Valójában soha nem eldönthető! Ugyanis hogy eldöntsük, tudnunk kellene a teljes populáció véleményét az adott kérdésekben – akkor viszont nincs is értelme a kutatásunknak… (E paradox helyzet részletes kifejtését lásd pl. Rudas, 1998: 2127; a „kis ország” példája!)

39



4.4. A VÁLASZADÁSI HAJLANDÓSÁG BEFOLYÁSOLÁSA Mindenképpen a véletlen mintára kell tehát törekednünk – amelynek egyik elengedhetetlen feltétele (különösen az online illetve a postai kérdőív alkalmazásakor) a válaszadói hajlandóság növelése. Ennek lehetőségeit egy külön kutatás-sorozat derítheti fel, mi itt csupán néhány eddigi tapasztalatunkra, ezirányú szerényebb kutatási eredményeinkre támaszkodhatunk7. Az empirikus vizsgálataink kapcsán az az összbenyomás alakult ki bennünk, hogy a személyes megkeresések során a felsőoktatási intézmények volt hallgatói meglehetősen nagy készséget mutatnak a kapcsolatfelvételre alma materükkel. Kategorikusan senki nem utasította vissza egy – a volt intézményétől kapott – kérdőív kitöltését. Ezt a megállapításunkat messzemenően alátámasztja a BME egyik kísérlete, amely során a telefonos megkeresésre a volt hallgatóik kevesebb, mint öt százaléka utasította vissza a kérdőív „fogadását”. Ugyanakkor – az „előzetes ígéretek” ellenére – mindössze minden ötödik töltötte ki és juttatta vissza a műegyetem munkatársainak a kérdőívet, így közel kétharmaduk „elveszett” a kutatók számára. Éppen annak jártunk utána a volt hallgatói interjúk során, hogy vajon mi történik „közben”: miért „gondolják meg magukat” ilyen sokan! A legfontosabb alapkérdés, hogy az intézményhez fűződő érzelmi viszonyulás, jobb esetben egyfajta kötődés vajon milyen tényezők révén alakulhat ki, illetve befolyásolja-e a kérdőívek visszaküldését. A következő dilemma, vajon a „kutatástechnikai eszközök”mennyiben pótolják, egészítik ki a hiányzó válaszadói készséget? A szakértői interjúk során ellentmondásos kép alakult ki ebben a kérdésben. Három – merőben eltérő – stratégiát figyelhettünk meg: a KJF „mindent egy lapra tett” azzal, hogy szinte kizárólagos jelentőséget tulajdonít a kötődésnek („minél előbb és minél mélyebb, érzelmileg kialakított személyes kapcsolat minden hallgatóval” – és „csak ez számít”); a BME éppen az ellenkező „végletet” képviseli azzal hogy „semmit nem bíz” a kapcsolatokra, olyan módszertani fogásokkal él, amelyek szakmai-technikai eszközök révén biztosítják a nagyobb elérést és válaszadási arányt (pontosított címlisták, telefonos előszervezések, emlékeztető felkérő levelek, „célirányos” kérdőívek stb.). Bár az ELTE tapasztalatai szerények, de ők képviselik a „közbülső”, vagy „kombinált” megoldást azzal, hogy mindkét elemet igyekeznek beépíteni a pályakövető rendszerükbe. A kutatásaink egyértelműen ez utóbbi modell hatékonyságát igazolják! A volt hallgatók válaszaiból kiderült, hogy „eredendően” megvan a hajlandóság a kérdőívek visszajuttatására, de egyértelmű „érzelmi ösztönző tényezőkre” (az alma materükhöz fűződő viszony pozitív megerősítésére, vagy „újraépítésére”, a törődésre; az érdekeltség felkeltésére, arra, hogy „érdemes legyen” a kapcsolatot fenntartani stb.) és jól megválasztott „szakmai-technikai” lépésekre (különösen egy „megfelelően” eljuttatott és „megfelelően” kialakított kérdőívre) egyaránt szükség van a pályakövető vizsgálatok sikere érdekében. Ezek kombinált alkalmazásának hatékonyságát ugyanakkor nagymértékben befolyásolja a „kérdezetti habitus”, amelyet a „humán és reál beállítottságú” kettős megközelítéssel ragadhatunk meg leginkább. Mind az érzelmi, mind pedig a szakmai-technikai ösztönzők ennek figyelembevételével alakíthatóak ki – nem egyszerűen intézmények, hanem azon belül is „szakmacsoportok” szerinti differenciált modellek alkalmazásával. Különösen igaz ez a nagyobb 7

Lásd erről bővebben: Kabai Imre: A diplomás pályakövető adatfelvételek válaszadói motivációs vizsgálata. ZSKF TKK Füzetek 4. ZSKF, Budapest, 2009. Összefoglaló kutatási jelentés a ZSKF TKK által készített szakértői és volt hallgatói pilot vizsgálatok eredményei alapján. A vizsgálatunkba három kutatóhely (BME, ELTE, KJF) vezetőit, illetve az intézmények volt hallgatói közül tízet vontunk be (előzőekkel mélyinterjúk, az utóbbiakkal telefonos interjúk készültek). A kutatás során elsősorban az online kérdőíves technika keretein belül vizsgáltuk ezt a problémát.

40



oktatási intézmények esetében, ahol általában mindkét válaszadói típus megtalálható. Nem szabad azonban a kisebb intézmények kutatói számára sem „egyetlen üdvözítő” modellben gondolkodni, hanem mindkét ösztönző tényező-csoport differenciált alkalmazását kell megfontolniuk. A szakmai- technikai tényezők tekintetében az egyik legnagyobb akadály, amit le kell küzdeni a kutatóknak: a volt hallgatói elérése. Itt a címlisták aktualitása, különösen a telefonos vagy emailes címlista jelentősége emelkedik ki, hiszen döntő többségük interneten várja a „megszólítást” és a kérdőívet is. A telefonos „előszervezésnek” kettős pozitív hatását nem szabad lebecsülni, hiszen a „személyes megszólítás” az érzelmi ösztönző tényezők egyik legfontosabb formája, másrészt így tisztázható a kérdőívek eljuttatásának „optimális módja”, azaz mely címen jut el egyáltalán a címzetthez – és milyen formában. Ez utóbbi kérdés kapcsán a kutatás-sorozatunk is megerősítette: egyértelmű az online technika dominanciája, de „nem járt még el az idő” teljesen a postai úton kitöltött kérdőívek fölött, hiszen nem lebecsülendő azok aránya, akik csak ebben a formában hajlandóak az együttműködésre. Érdemes tehát előzetesen felderíteni: a kérdőív milyen formáját választja a „potenciális válaszadó”, ennek ismeretében lehet megfelelő döntést hozni a postai kiküldésről (számolva azzal, hogy ennek elmaradása önmagában is akár 10-15 százalékos válaszadói veszteséget okozhat). A többfajta elérés (online a honlapon, e-mailben elküldött kérdőív vagy link, a postai vagy a személyes visszajuttatás lehetősége) tehát mindenképpen javít a válaszadói hajlandóságon. A felkérő levél, a válaszmegtagadók „követése” és „emlékeztető levél” kiküldése szintén fontos és bevált, a válaszadói hajlandóságot jelentősen (akár 15-20 százalékkal) növelő technikák a tapasztalatok szerint. Mint a kutatásunkból kiderült, maga a kérdőív is nagy jelentőséggel bír a válaszadói hajlandóság szempontjából. Becsléseink szerint a „nem megfelelő” kérdőív akár 20-25 százalékos veszteséget is eredményezhet (a kutatási eredményeink fényében nem érthetünk tehát egyet azzal a megállapítással, hogy „ha már egyszer kinyitotta, ki is tölti a címzett”). Több tényezőt is figyelembe kell venni az „optimális vizsgálati eszköz” kialakításához. A kérdőív kiküldési formáját már érintettük, a hossza kapcsán általános tanulságként megfogalmazható, hogy a „reál beállítottságúak” legfeljebb 10-15 percet hajlandóak rászánni, míg a „humán beállítottságúaknál” felmehet 20-25 percre is – de mindkét csoport esetében többen is kiemelték az igényes megjelenést („adják meg a módját …”), illetve a magánszférát sértő, irritáló vagy „buta” kérdések elkerülésének fontosságát. Ezeket a szempontokat sok megkérdezett ugyan figyelmen kívül hagyhatja, de érdemes azokra gondolni, akiknél számít, így a kellő gondossággal kialakított vizsgálati eszközök révén őket sem „veszítjük el”. További eszközök „bevetése” is megfontolható, így az ajándékok, a sorsolási játékok alkalmazása, vagy a többoldalú hírverés, a kutatás megfelelő PR-ja. A megjegyzések, észrevételek kapcsán a megkérdezettek általában racionálisan végiggondolták, hogy a legfontosabb éppen nem az „észérvek felsorakoztatása” a volt hallgatók megnyerésére, eredményre sokkal inkább számíthat az érzelmi közelítés. Többségük büszke arra, hogy adott intézmény hallgatóiként szereztek diplomát, személyes hangvételű megszólításra, érdeklődésre vágynak, érzelmileg elkötelezettek volt alma materükkel és valamilyen módon ennek respektálását várják el attól. Nem elfogadhatóak tehát azok a szakértői vélemények, amelyek az „általános közömbösségről” szólnak! Itt is kiemeljük, hogy a „válaszadó habitusa” függvényében különböző módon és mértékben ugyan, de mindegyikőjük elvárja a volt intézménye részéről, hogy „megszólítsa”. A vizsgálat hangneme, az alumni mozgalom aktivitása, általában minél korábbi („már az intézménybe való belépésük első percétől”), folyamatos „szakszerű és élményszerű” szolgáltatások nyújtásával, minden „mozgósítható eszköz” révén a kötődése megerősítését eredményezheti. A pályakövető rendszerről még nagyon kevesen tudnak, értelméről, lehetséges hozadékairól még ennél is kevesebben vannak meggyőződve – holott a kutatási részvételük ezen 41



meggyőző érvek nélkül nem sikerülhet. Mindezek hatása a válaszadói hajlandóság alakulására nehezen megbecsülhető, de a vizsgálatokból az is kiderült, hogy hiányuk jelentős veszteségeket okoz.

4.5. A MINTA NAGYSÁGÁRÓL Végül a minta nagyságának kérdéseit is vizsgáljuk meg! Általános szabály, hogy a hangsúly a minta kiválasztásán van, nem annak nagyságán. A nagyobb, homogénebb populációk esetében ez maradéktalanul igaz, de a kisebb, erősen heterogén összetételű populációk (mint amilyen általában egy felsőoktatási intézmény) számtalan további kérdést vetnek fel. Itt relatíve (a populációhoz képest) nagyobb mintát érdemes választani. Hogy mekkorát, az függ egyrészt attól, hogy (a) milyen nagyságú „standard hibát” tartunk elfogadhatónak (ennek kétszereséről, a 95%os megbízhatósági szint melletti „konfidencia-intervallumokról” pontos táblázatok tájékoztatnak bennünket az egyes százalékos eredmények és a mintanagyság függvényében – lásd pl. Fischer, 2001: 118-119; egy 300 fős mintánál „a legrosszabb esetben” +/- 5,8 százalékpontos torzítással kell számolnunk, 500 fősnél ez az érték +/- 4,5 százalékpont, míg 800 fősnél már csak +/- 3,5 százalékpont); (b) másrészt attól, hogy milyen mélységű elemzéseket kívánunk elvégezni (ha több ismérv szerinti csoportosítását tervezzük a mintának, számításba kell vennünk, hogy 100 fő alatt nincs különösebb értelme a százalékolásnak; 30 főnél már az átlag, a szórás számítása kérdőjelezhető meg; vagy a Khí-négyzet próba nem igazán megbízható, ha az 5-nél kisebb elemszámú cellák aránya meghaladja a 20 százalékot…). Amennyiben valamely csoport, alcsoport számossága viszonylag kicsi, ugyanakkor különös jelentőséggel bír kutatásuk szempontjából (pl. egyes újonnan induló, vagy „kifutó” szakok), akkor alkalmazhatjuk azt a sajátos eljárást, amelyet „boosted mintának” nevezünk. Úgy járunk el, hogy egy reprezentatív mintavételből kiindulva a kijelölt csoportokba tartozókra külön is elvégezzük – pótlólagosan – a mintavételt: a „központi mintába” kerülteket kiemeljük, és a fennmaradókból szabályszerű véletlen mintát veszünk. A két mintát (a „központit” és az „egyedit”) összekapcsolva már egy olyan mintanagyságot kaphatunk, amely megfelel elemzési céljainknak. Ha a teljes sokaságot elemezzük, akkor figyelmen kívül hagyjuk az „egyedi” minta elemeit. Itt tehát „kettős súlyozást” kell alkalmaznunk: az „egyedi” mintánk a csoport összetételére, míg a „központi” mintánk a teljes populáció arányaira vonatkozóan lesz reprezentatív (a két súlyváltozóban az éppen kimaradó elemek „nulla súlyt” kapnak).

42



5. A HALLGATÓI MOTIVÁCIÓS ILLETVE PÁLYAKÖVETÉSES KUTATÁSOK LEBONYOLÍTÁSA Ebben a fejezetben áttekintjük azokat a fontosabb személyi és szervezeti feltételeket, amelyek a hallgatói és pályakövetéses vizsgálatok nélkülözhetetlen kereteit alkotják. Meghatározzuk a kutatási terv fontosabb pontjait, majd – ezek mentén – ismertetjük az adatfelvételek gyakorlati végrehajtásának fontosabb szakaszait. Külön kitérünk a kutatási célok kapcsán a lehetséges „haszonélvezők”, hasznosítási lehetőségek körére. Szót ejtünk az alkalmazott kérdőíves vizsgálati technikák (online, postai önkitöltős; személyes és telefonos módszerek) előnyeiről és hátrányairól, a kombinált alkalmazásuk nyújtotta újszerű és gazdag lehetőségekről. Röviden utalunk a kérdőívek lehetséges tartalmi elemeire, a vizsgálatok alappopulációira és a főbb kutatási feladatokra, módszerekre is. Ezt követően a kutatások konkrét megvalósításának menetét gondoljuk át lépésről lépésre: egy összetett, kombinált modell keretein belül – táblázatos formában – mutatjuk be az egyes tevékenységeket, azok idő- és költségtényezőit, illetve az együttműködők lehetséges körét.

5.1. A KUTATÁS KERETEI: SZERVEZETI, SZAKMAI HÁTTERE, A KUTATÓI STÁB A kutatás lebonyolításának szervezeti hátterét célszerű, ha egy, a felsőoktatási intézmény vezetésének közvetlenül alárendelt, nagy kutatói önállósággal rendelkező szervezeti egység („Kutatóközpont”) alkotja, amely az összes kar/intézet együttműködésére építve központilag koordinálja a kutatói tevékenységeket (esetleg intézmények közötti „konzorciális” együttműködésben is megvalósulhat). A hallgatói és pályakövetéses vizsgálatok komoly gyakorlati, szakmai, kutatásmódszertani problémákat vetnek fel – alapos szakmai ismereteket és elmélyült szaktudást, több szakma képviselőjének sokrétű együttműködését igényli. Ennek megfelelően a következő személyek bevonása, együttműködése szükséges egy sikeres kutatási rendszer kialakításához: (a) Kutatásvezető, aki az empirikus társadalomkutatásban járatos, tapasztalt szakember (lehetőleg statisztikai, szociológiai, közgazdász, társadalom -illetve gazdaságinformatikai vagy survey végzettséggel rendelkezzen; a kvantitatív empirikus kutatások terén több éves szakmai tapasztalattal „felvértezve”). Feladata a kutatási terv kialakítása, az adatfelvétel lépéseinek „levezénylése”, az együttműködés irányítása a résztvevők között, a külső kapcsolattartás, az eredményeket összegző anyagok készítése; (b) Kutatási asszisztens, aki a kutatásvezető „jobbkeze”: minden feladatban a segíti őt, ezen túl field vezetői, instruktori, supervisori tevékenységet is el kell látnia (valamely társadalomtudományban járatos fiatalabb kolléga, hallgató a legmegfelelőbb személy); (c) Kutatási személyzet: szervezők, kérdezők, adatrögzítők, elemzők, egyéb kutatási segéderők (lehetőleg az intézmény hallgatói köréből); (d) Szakértők: az intézmény adminisztratív vezetésének képviselője (pl. a kancellár), a karrier centrum vezetője, az alumni szolgáltatások vezetője, Neptun/ETR szakértő, a TO képviselője, számítástechnikai szakember, PR szakember, karok és szakok szakmai (oktatási) képviselői, intézményi oktatási vezető; külső szakértők: központi DPR kapcsolattartók, képzésterületenként más kapcsolódó intézmények szakértői.

43



5.2. KUTATÁSI TERV KIALAKÍTÁSA, A KUTATÁS LEBONYOLÍTÁSÁNAK LÉPÉSEI A kutatás legfontosabb lépései a következők: (A) A kutatás céljainak meghatározása; (B) Az adatfelvételhez kapcsolódó más kutatások számbavétele; (C) A kutatás módszereinek megválasztása, a vizsgálati eszközök kialakítása; (D) Az egyes kutatások alappopulációja, a mintavétel kereteinek meghatározása; (E) Az elemzések módjának, az eredmények felhasználásának tervezése; (F) A kutatás egyes lépéseinek időbeli ütemezése; (G) A kutatás pénzügyi terve. A továbbiakban ezeket a lépéseket tárgyaljuk bővebben. A fejezet végén ismertetjük azt a „modell-értékű” konkrét kutatási tervünket, amely lépésről lépésre mutatja be egy lehetséges adatfelvétel menetét, figyelembe véve az egyes tevékenységek idő- és költségigényeit, az együttműködők körét. A modell egyfajta „maximális terv”, amelynek egyes elemei nélkülözhetetlenek („minimális terv”), mások opcionálisan választhatóak.

(A) A KUTATÁS CÉLJAINAK MEGHATÁROZÁSA: Először is tekintsük át, milyen célok megvalósításához kapcsolhatók a – tágabb értelembe vett – „pályakövetéses vizsgálatok” (ide értjük az aktív és a végzett hallgatók, a munkáltatók, az oktatók, képzési szakemberek, vagy a különböző karrier- és alumni szolgáltatások körében végezett adatfelvételeket)? Mint arra a korábbiakban is utaltunk, egy kutatáshoz csak akkor érdemes egyáltalán hozzáfogni, ha tudjuk „mire jó”; azaz hogyan, milyen problémák megoldását, kérdések megválaszolását segíthetik elő az eredmények! Alapkérdésünk egy kicsit konkrétabban tehát: „Kinek lehetnek hasznosak a pályakövetések eredményei, illetve milyen pozitív változásokat várhatunk a rendszer működésétől?” A célkitűzések megfogalmazása alapvetően befolyásolja a kutatás egész további menetét, így a bevonandó szereplők körét, az alkalmazandó módszereket, a konkrét vizsgálati kérdéseket, a feldolgozás módját és – természetesen – kihatással vannak arra is, hogy kik profitálhatnak majdan az eredményekből. Itt jegyezzük meg, hogy nem minden kockázat nélkül való az, amikor a vizsgálat eredményeivel szembesül a „megrendelő”. Egyik legfontosabb dilemmája éppen ezért a kutatásoknak, hogy elég komoly ellenérdekeltség alakulhat ki a felmérés által érintett oktatási intézmények részéről (például attól való félelmükben, hogy „intézményértékelésre” használják fel az eredményeket). Így elég komoly késztetés alakulhat ki bizonyos „beavatkozásokra”, amelyek révén „csorbát szenvedhet a módszertani szigor és az elemzés hitelessége”. A kutató részéről az egyetlen helyes és etikus hozzáállás véleményünk szerint az lehet, hogy kihangsúlyozza: az ő feladata egy „hiteles diagnózis” elkészítése, amely „nem tűr semmilyen szakmai, módszertani kompromisszumot”! A „felhasználó” elsődleges felelőssége marad az eredmények további sorsa (annak kommunikációja, az esetleges „tényleges” hasznosítása, a „terápia” alkalmazása). A hazai szakmai közvélemény és az oktatásirányítás a következő főbb problémákat, kérdéseket vetette fel a felsőoktatás és a munkaerőpiac viszonyáról (lásd erről bővebben: Kiss 2008/b.):

44



Mennyiben határozzák meg a (munkaerő)piaci elvárások az oktatást, hiszen rendkívül heterogén maga a munkaerőpiac is („igényei” sem lehetnek egységesek, gyorsan változnak akár egy-egy szakmával kapcsolatban is). Különböző jellegű képzések más-más kapcsolatrendszert feltételeznek (pl. az orvosi, vagy egy műszaki, gazdasági, társadalomtudományi, esetleg bölcsészképzés jelentős eltéréseket mutathat ebben a tekintetben is). A munkaerőpiac „duális jellegére” is felhívták a figyelmet: a kisebb cégek „univerzális munkatársat” keresnek, míg a nagyobbak inkább „specializált” munkaerőt. A versenyszféra mellett az állami, vagy az igazgatási szektor igényei megint mások – nem is beszélve a regionális különbségekről (ami pl. Pécs környékén értékes diploma, nem biztos, hogy máshol is az). A munkaerőpiac és az oktatás kapcsolatára vonatkozóan általánosnak tekinthető elvárás, hogy az oktatás „bizonyos szinten alkalmazkodjon” a piaci igényekhez, hiszen nem jó, ha „teljesen elrugaszkodik” attól (pl. a NAT „egy megváltozott szemléletű tanárképzést igényel”). Ugyanakkor nem szerencsés, ha „csak a piac diktál”, nem csak az az értékes tudás, amely „közvetlenül profitot termel”, esetleg csak „közvetetten” (innovatív képességei révén). Két véglet figyelhető meg: egyes intézmények (többnyire a nagyobb, költségvetésből működő egyetemek) esetében hiányoznak a „belső motivációk” ahhoz, hogy kövessék a piaci elvárásokat; az ellenkező végletet azok képviselik, amelyeknél „indokolatlanul hangsúlyossá válnak” az igazodási törekvések, így háttérbe szorulhat a hosszabb távú tervezés igénye (különösen a kisebb alapítványi intézmények körében merülhet ez fel). A pályakövető vizsgálatok legfontosabb motiváló eleme az információáramlás megteremtése az oktatás és a munkaerőpiac szereplői között. Ahol szorosabb együttműködés alakul ki (gyakornoki rendszer, összehangolt kutatási, oktatásfejlesztési projektek révén), ott a cégek „el tudják mondani, mire van szükségük”. A diplomás tudás ugyanakkor széles körben konvertálható, tehát egy-egy kevéssé piacképesnek tűnő szakokon végzettek a megszerzett tudást tovább tudják fejleszteni – ez lehet az alapja az „élethosszig tartó tanulásnak”, a megszerzett tudás hasznos konvertálásának. Felmerülhet a „helyettesíthetőség” elve is: hiszen kevés a „kifejezetten zárt foglalkozás” (pl. sebész), a diplomás tudás igen sok munkaterületen alkalmazható (lásd pl. a nyelvszakosokat). A „felesleges” diplomás általában nem munkanélküli lesz, hanem középfokú végzettséget igénylő állást vállal (pl. „diplomás bankpénztáros”). Tekintsük át a továbbiakban, kiknek, milyen tekintetben lehetnek hasznosak a pályakövetés eredményei. Igen széles a „haszonélvezői kör” (lásd erről bővebben Horváth 2008, Kiss 2008/a és Kiss 2008/b. 74. oldal). Különös haszonnal járhatnak a felsőoktatás szereplői (intézmények, oktatók, hallgatók) és a munkaerőpiac ágensei (munkáltatók és munkavállalók – különösen a végzett diplomások), a döntéshozó, irányító szervezetek számára, de nem elhanyagolhatóak a hozadékai a leendő hallgatók, szüleik, a különböző karrier-tanácsadó szervezetek, a felsőoktatási karrier centrumok, alumni mozgalmak és a szélesebb társadalmi környezet számára sem. Az oktatási intézmények esetében a fejlesztési tervek egyik alapvető forrása, felhasználhatják a tanmenet megújításában, a beiskolázási stratégiák kialakításában, új vagy átalakítandó szakok kimenetének meghatározásában, de fontos szerepe lehet a minőségbiztosításban is. A sikeres eredmények kommunikálása során jelentkező marketingszempontok sem lebecsülhetőek. A volt hallgatókkal való rendszeres kapcsolattartás erősítheti az intézményi kötődést, ami segíti az intézmények menedzselését, fontos szerepet játszhat a karrier centrumok és az alumni-rendszer kialakításában és fenntartásában is. 45



A leendő, a jelenlegi és a volt hallgatók talán a legfontosabb „haszonélvezői” lehetnek ezeknek a kutatásoknak, hiszen olyan részletes információkat kaphatnak, amelyek révén „szakmai életútjuk fordulópontjain” (szak- és intézmény kiválasztása, esetleg váltása, az „újratanulás” lehetőségei vagy kényszere, a munka világába való beilleszkedés, beválás, munkahelyváltás, egyéb karrier-döntések esetében) segítheti, orientálhatja őket, megalapozottabb döntéseket hozhatnak. Azzal, hogy „letisztult képet” kaphatnak az egyetemek és főiskolák oktatási és kibocsátási jellemzőiről, a jelenlegi és volt hallgatók elhelyezkedés motivációiról, szándékairól, mozgási tendenciáiról, a munkaerőpiac szereplői is hasznosíthatják ezeket a kutatási eredményeket. A hiteles munkaerő-piaci kép megrajzolásával a felsőoktatási ágazat, illetve a döntéshozói szféra számára elősegítheti a megfelelő fejlesztési, forrás-elosztási döntéseket, így növelheti az oktatás versenyképességét. További hozadéka lehet – a szakértők szerint – az „oktatási piac tisztulása”, azaz releváns adatok hozzájárulhatnak a „rosszul teljesítő” intézmények illetve az „értéktelen végzettségek” háttérbe szorulásához. A karrier-tanácsadó intézmények esetében a pályaorientáció elősegítése, a pályatervezés megkönnyítése a cél, amelyhez a kutatási eredményekből születhetnek pl. „szakonkénti betölthető foglalkozási listák”, „bérkalkulátorok”, „kereshető fizetési adatbázisok”. Nem lebecsülendő az eredmények tudományos szempontú felhasználása sem: regionális és általános munkaerő-piaci vizsgálatok, szak- és képzésterületek tudományos igényű elemzései születhetnek. Társadalomtudományi szempontból is fontos hozadékai lehetnek, hiszen egy jelentős társadalmi csoport (a diplomás értelmiségiek) bizonyos köréről gyűjthetők releváns szociológiai információk (életút, jövedelmi, anyagi helyzetük, egyes életmód- és attitűd-elemek, motivációs tényezők, tervek, célok követése viszonylag nagy adatbázisokon). A kutatási célokat tehát úgy kell meghatározni, hogy a begyűjtött információk feldolgozása révén született eredmények a – fentebb említett – lehetséges hasznosítások minél szélesebb körét felöleljék.

(B) AZ ADATFELVÉTELHEZ KAPCSOLÓDÓ MÁS KUTATÁSOK SZÁMBAVÉTELE Mindezeket egy kutatás sikeres lebonyolításához nem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen így biztosíthatjuk azt, hogy a lehető legtöbbet profitáljunk az előzményekből, kiküszöbölve a hibákat, hiányokat, minimalizálva az „ismétléseket” és maximalizálva az eredményeink felhasználhatóságát: (a) központi kutatási előzmények, aktuális elvárások (különös tekintettel a központi DPR irányelveire); (b) képzésterületenként más kapcsolódó intézmények előzményei, aktuális elvárások; (c) saját intézményi előzmények, aktuális elvárások; (d) nemzetközi és hazai hasonló jellegű kutatások eredményei. Immáron felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak ehhez az Interneten elérhető kutatási dokumentációk, az összefoglaló „tudástárak” (lásd pl. a felvi.hu „DPR Tudástár”-át, amely folyamatosan bővül, a hazai és nemzetközi adatfelvételekről reprezentatív áttekintést ad; elérhetősége: http://www.felvi.hu/felsooktatasimuhely/dpr_tudastar )

46



(C) A KUTATÁS MÓDSZEREINEK MEGVÁLASZTÁSA, A VIZSGÁLATI ESZKÖZÖK KIALAKÍTÁSA A hazai és nemzetközi vizsgálatok tapasztalatai azt mutatják (lásd erről pl. Kiss 2008/a), hogy a pályakövető vizsgálatok során általában öt lehetséges felvételi módszert alkalmaznak: (1) személyes megkeresések kérdezőbiztossal (survey), (2) telefonon felvett kérdőív, (3) postai önkitöltős kérdőív, (4) e-mailben elküldött kérdőív (5) online felületen elérhető önkitöltős kérdőív. A következőkben röviden összefoglaljuk ezen vizsgálati eszközök legfontosabb előnyeit és hátrányait:

(1) SZEMÉLYES KÉRDEZÉS KÉRDŐÍVVEL: Előnyök: Mintavételi eljárások alkalmazhatósága (nagyobb részben megszervezhető, hogy „kik válaszoljanak” – a visszautasítások aránya csökkenthető), hosszabb (akár 50-60 perces), tartalmasabb, bonyolultabb kérdőívek kérdezhetőek (specifikációk, ábrák, táblázatok egyéb kérdezési „segédeszközök” is bevethetők), a kérdezők „segítő jelenléte” javítja a válaszok „minőségét”. Hátrányok: Rendkívül költség- és időigényes, hiszen a kérdezőbiztosok, instruktorok alkalmazása, az utaztatásuk, az interjúk előszervezése, a kérdőívek nyomtatása, kódolása rendkívül drága. Bár e két utóbbi költségtényező kiküszöbölhető a kompjúteres kérdezéssel (az ún. CAPI eljárással), de itt a számítógépek beszerzési, karbantartási és programozási költségei merülnek fel. További gondot okoz a „kérdezői hibaforrások” kiküszöbölése (ellenőrzésük, kiképzésük, motiválásuk…), de az újra-visszatérések, a visszautasítások (a „pótcímek” alkalmazása) miatt is további problémákat (korrekciós „rákérdezések”, súlyozások) és költségeket eredményez. Nem biztosítható megnyugtató módon az anonimitás (címlista, ellenőrzés miatt.)

(2) TELEFONOS KÉRDŐÍVES KÉRDEZÉS Előnyök: Mint a személyes kérdezésnél, itt is viszonylag hosszabb kérdőívek (25-30 perces) és mintavételi eljárások alkalmazhatóak – de lényegesen kisebb költségekkel (nincs utazási költség csak telefondíj, olcsóbb a kérdezők alkalmazása, nincs nyomdaköltség, könnyebb az interjúk szervezése, kódolni sem kell az adatokat), a szakavatott kérdező közreműködése javítja a válaszadási hajlandóságot, a válaszok minőségét. Sikeresebben biztosítható az anonimitás a személyes kérdezéshez képest. Hátrányok: Bonyolultabb kérdőívek, ábrák, egyéb „segédeszközök nem alkalmazhatóak, nem olyan hatékony a kérdezők „segítő jelenléte” (csak verbális eszközök – nagyobb visszautasítási arány, megszakított interjúk), költséges infrastruktúra (kompjúterek, speciális szoftverek – pl. „NIPO” – szervergép, telefonvonalak, megfelelően kialakított laborhelyiség kialakítása stb.). A költségek viszont jelentősen csökkenthetőek online kérdőívek „egyéni” telefonos kérdezésével (nem kell szerver, CATI program, az adatok könnyen „összefűzhetőek”, különleges laboratóriumi körülményeket sem igényel). Itt is felmerül a kérdezők kiképzése, ellenőrzése – de ez utóbbi lényegesen könnyebben megoldható (az ellenőrző jelenlétével).

47



(3) POSTAI ÖNKITÖLTŐS KÉRDŐÍV Előnyei: Összehasonlíthatatlanul olcsóbb a személyes kérdezésnél, hiszen nem kellenek kérdezőbiztosok, instruktorok, ellenőrzés, a survey-hez képest nincs utazási költség sem. Viszonylag megbízhatóan – és hitelesen – alkalmazható az anonimitás. Hátrányai: A legfontosabb problémát a visszaérkezési arány „kiszámíthatatlan” volta okozza (kevés visszaérkező kérdőív, „torz minta” – mint ezt fentebb már jeleztük). Mindezek következtében az adatfelvétel mintájának reprezentativitása egyáltalán nem, vagy csak nagy nehézségek árán biztosítható. Nincs a kérdőív mellett a „segítő kérdező”, csak rövidebb (legfeljebb 10-15 perces), viszonylag egyszerűbb kérdőív alkalmazható (specifikációs, táblázatos kérdések problémái, súlyosabb félreértések előfordulása). Gondot okoz továbbá, hogy nem irányítható a válaszadás sorrendje, befolyásolhatják egymást a kérdések, nem zárható ki mások véleményének „kikérése” sem. További gond a lakcím-listák megbízhatatlan volta, a nyomtatási- és postaköltségek, a beérkező kérdőívek kódolásának bonyodalmai és költségei.

(4) E-MAILBEN ELKÜLDÖTT KÉRDŐÍV: Előnyei: Ugyanazok, mint a postai kérdőívnél – csak itt nem jelentkeznek a postaköltségek. Hátrányai: Hasonló gondok – azzal tetézve, hogy bizonyos társadalmi rétegek „elérhetetlenek” Interneten keresztül (bár megjegyezzük, hogy a felsőoktatás jelenlegi és volt hallgatói esetében ez a probléma rohamosan csökken). További gondot jelenthet a válaszadó beazonosíthatósága az e-mail címe alapján.

(5) ONLINE FELÜLETEN ELÉRHETŐ ÖNKITÖLTŐS KÉRDŐÍV: Előnyei: Az e-mailen kiküldött kérdőívhez képest további jelentős előnye, hogy a visszaérkezett adatokat nem kell kódolni. A fejlettebb online kérdőív szerkesztő programok révén rendkívüli mértékben megnövelhető az önkitöltés hatékonysága (specifikációs kérdéseknél automatikus ugrás, legördülő válaszlehetőségek, a válaszok „ellenőrzése” – korrekciós utasítások alkalmazása, befolyásolható kitöltési sorrend, igényes design, ábrák, táblázatok egyéb kérdezési „segédeszközök” is bevethetők). Mindenképpen vonzóbb megoldás a kutatásunk célcsoportjai számára – így a válaszadási hajlandóság is növelhető. Hátrányai: Csak csekély mértékben javítható a visszaérkezési arány – így az „önkitöltős szindróma” itt is érvényes (a reprezentativitás problémája). Az igényesebb online kérdőív kialakítása komoly szakmai-programozói feladat (költség- és időigényes). Felmerülhet az „illetéktelen kitöltés” lehetősége is, azaz a célcsoporton kívüli személyek is hozzáférhetnek a kérdőívünkhöz. Külön gond a válaszadók beazonosításának kérdése: ha anonim – a válaszadóknak „kételyeik”támadhatnak, ugyanakkor a második körben a „címzettek” meghatározása megoldhatatlan; ha titkos – az azonosító kódok jogi és erkölcsi problémái merülnek fel. Az alábbiakban egy olyan kutatás fontosabb lépéseit ismertetjük, ahol mind az öt vizsgálati eszköz szerepet kap. Különösen arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a különböző kutatási technikák kombinált alkalmazása révén összegeződhetnek az előnyök és – nagyobb részt – kiküszöbölhetőek a hátrányok. Például az online kérdőívek alkalmazása telefonos lekérdezéssel különösen hatékony eszköz-rendszert alkothat. A fentiekben említett „online adatfelvétel telefonos rásegítéssel” a következő logikai lépések révén hajtható végre:

48



(1) Az első lépésben online kérdőívet alkalmazunk e-mailes felkérő levél kíséretében (minden érintettnek – de csak nekik – megadjuk a kérdőív internetes elérhetőségi címét – kiegészítve egy motiváló levéllel, esetleg jutalom, ajándék lehetőségével kombinálva), az adatfelvétel titkos, azaz a válaszadók beazonosíthatóak. (2) A beérkezett kérdőívek kvóta-adatai alapján eldöntjük, hogy megfelelő-e a mintánk összetétele – ha nem (és ez a leggyakoribb – lásd fentebb az „önkitöltős szindrómáról” írottakat), akkor egy újabb körlevelet küldünk a nem válaszolóknak. (3) Az előbbiekhez hasonló módon megvizsgáljuk a minta reprezentativitását – ha továbbra sem megfelelő (gyakori…), akkor a „hiányos minta-cellákból” kiválasztjuk a nem válaszolókat és egy-egy véletlen mintát veszünk (ezek száma a hiányok függvényében alakul), majd telefonos megkérdezésüket kezdeményezzük (felajánlva a telefonos lekérdezés illetve az online kitöltés lehetőségét – ahogy a megkérdezettünknek célszerűbb). Mindezt addig folytatjuk, amíg a mintánk reprezentativitása nem biztosítható (legalább korrekciós súlyozással). Itt is megjegyezzük, hogy ez a megoldás még távol áll a „véletlen mintavételi eljárások” biztosította „valódi” reprezentativitástól – de az online kérdőívek visszaérkezési arányainak javulásával csökkenthető a torzító tényezők (a telefonos rásegítő kérdezések) aránya. Idővel elérhetjük azt is, hogy egy véletlen mintára kiküldött online kérdőívek beérkező mintáját alig kell korrigálni…

(D) A KÉRDŐÍVEK FELÉPÍTÉSE, STRUKTÚRÁJA ÉS TARTALMI ELEMEI A hazai és nemzetközi tapasztalatok korábbi összegzései alapján (lásd pl. Kiss László 2008/a és b) rendkívül színes kép alakul ki a különböző intézményekben végzett hallgatói, pályakövetéses vizsgálatok kérdőíveiről mind tartalmi, mind pedig formai tekintetben. Nem célunk itt ezen összegzések ismertetése, arra sem vállalkozunk, hogy valamiféle „egységes modellt” vázoljunk fel (erre a továbbiakban – hosszas szakmai viták és egyeztetések után – a DPR központi stábja vállalkozhat majd), csupán néhány olyan elemre kívánunk kiemelni, amelyek segíthetik a munkát. Itt is utalunk arra, hogy a célkitűzések meghatározásakor kell azokat a kérdéseket kialakítani, amelyek mintegy „megadják a kutatás értelmét”, azaz biztosíthatják az adatfelvételek eredményeinek hasznosíthatóságát. Figyelembe kell venni azokat a szempontokat, amelyek biztosítják a kérdőívek feldolgozásának, a válaszadók beazonosításának, a minta kialakításának, az egységes központi, intézményi elvárásoknak megfelelő összevetések, esetleg összekapcsolások lehetőségét. Mindezek figyelembevételével a kérdőívek makrostruktúrája – annak függvényében, hogy a kutatást kezdeményező intézmény milyen külső és belső elvárásoknak kíván megfelelni – a következő kérdésblokkokból tevődik össze (lásd a következő oldalon). Mindezek alapján biztosítható, hogy a kérdőívek bizonyos részei legalább három szinten összevethetőek lesznek: (a) országos szinten: a (2), a (3) és a (8) kérdésblokkok révén; (b) intézményi szinten: a (2), a (3), az (5) és a (8) kérdésblokkok révén; (c) kari/intézeti-képzési területi szinten: a (2), a (3), a (6) és a (8) kérdésblokkok révén. A fentiek közül minden kérdőívben feltétlenül ki kell alakítani („minimális terv”): a mintavétellel kapcsolatos kvóta-adatok (2) kérdésblokkját, illetve az országos szintű összehasonlítást biztosító (3) kérdésblokkot. Minden további kérdésblokk, illetve kérdés a fentiekben vázolt kutatói stáb döntési kompetenciája (figyelembe véve a központi intenciókat). 49



A kérdőívek konkrét tartalmi kialakítása kapcsán számtalan hazai és nemzetközi példa áll a rendelkezésünkre (lásd pl. Kiss 2008/a, vagy a felvi.hu honlap korábban említett „tudástárát”), melyek néhány elemét – a központilag kialakított szempontok szerint – a következőkben ismertetjük:

A KÉRDŐÍVEK MAKROSTRUKTÚRÁJA: Kérdésblokkok (1) Azonosító adatok

(2) Kvóta adatok (3) Országos kérdésblokk (4) Intézmények közötti („konzorciális”) kérdésblokk (5) Intézményi kérdésblokk (6) Kari/intézeti-képzési területi kérdésblokk (7) Speciális kérdésblokk (8) Alapvető szociodemográfiai kérdésblokk

Adatok, kérdések Név, lakcím/postacím, telefon, e-mail, kód (pl. EHA), sorszám – titkosság/anonimitás függvényében (meghatározza: a kutatásvezető) Intézmény, kar (intézet), szak, végzés éve/évfolyam, tagozat, nem, finanszírozási forma, külföldi-e, hanyadik diploma (koordinálja: az országos DPR központ). Minden intézményben ugyanazok a kérdések (meghatározza: az országos DPR központ). Minden intézményben ugyanazok a kérdések (meghatározza: az adott konzorciális partnerek közös döntéshozó intézménye, pl. a „Konzorciális DPR Kutatóközpont”). Minden karon/intézetben ugyanazok a kérdések (meghatározza: az adott intézmény). Képzési területi alapon szerveződő szakmai együttműködés keretein belül kialakítandó kérdéssor (meghatározza: az országos DPR központ). Bármely – a kutatásban szereplő – egység, személy által egyénileg kialakított speciális kérdések (meghatározza: az adott intézmény) Születési év, lakóhely, legmagasabb iskolai végzettség, családi állapot, háztartás-jellemzők, gazdasági aktivitás, jövedelmi- és lakásviszonyok, életmód-elemek (koordinálja: az országos DPR központ)

(1) HALLGATÓI MOTIVÁCIÓS VIZSGÁLAT Célja a hallgatók munkaerőpiaci, továbbtanulási motivációinak, képzéssel szembeni elvárásainak, munkaerő-piaci várakozásainak, képzési és elhelyezkedési stratégiájának feltérképezése, valamint a későbbi pályakövetéses vizsgálatok előkészítése. Főbb kérdéskörök: a.) A diploma várható hazai munkaerő-piaci értékének megítélése; b.) A diploma várható nemzetközi munkaerő-piaci értékének megítélése; c.) Az elhelyezkedéssel kapcsolatos várakozások; d.) A képzés során megszerezhető ismeretek, egyéb tudástípusok diploma utáni hasznosítási lehetőségei; e.) A képzés során megszerezhető ismeretek gyakorlati alkalmazhatóságának lehetőségei; f.) Elhelyezkedési várakozások; g.) A képzés alatti karrierstratégiák; h.) A diploma utáni karrierstratégiák; i.) Elhelyezkedési motivációk és irányok; j.) Továbbképzési motivációk; k.) Szakmai kötődés-szakmai elhivatottság, pályaelhagyás. 50



(2) VÉGZETT HALLGATÓK, PÁLYAKÖVETÉSES VIZSGÁLATA Célja a végzettek munkaerő-piaci helyzetének, munkavállalói tapasztalatainak, munkaerő-piacielhelyezkedési stratégiájának, a képzés és intézményi szolgáltatások munkaerő-piaci tapasztalatok fényében történő értékelésének és a végzettek továbbképzési motivációinak feltérképezése. Főbb kérdéskörök: a) Az intézmény megítélése; b) Ajánlaná-e másoknak; c) Mennyiben felelt meg az elvárásainak a képzési program; d) Mennyiben érzi hasznosnak az intézményben tanultakat; e) Mennyire készítették fel: szakmai problémák megoldására, elhelyezkedésre, csapatmunkára, vezetési és szervezési feladatokra, a modern technológiák és eljárások alkalmazására; f) A munka során hasznosított, illetve hasznosítható készségek, képességek, kompetenciák illetve munkahelyi elvárások. g) Az oktatási intézmény erősségei-gyengeségei; h) Az intézmény nyújtotta szolgáltatások, a diákélet erősségei-gyengeségei; i) Végzett hallgatóként kapcsolatban marad-e az intézménnyel – milyen módom; j) Jelenlegi munkahelyéről: ágazat, a cég mérete, földrajzi elhelyezkedése; k) Továbbképzés: szükségesnek látja-e, miért szükséges, milyen formában, igénybe venné-e az intézményi lehetőséget.

(E) AZ EGYES KUTATÁSOK ALAPPOPULÁCIÓJA, A MINTAVÉTEL KERETEINEK MEGHATÁROZÁSA Az országos DPR központ előírásai szerint a hallgatói motivációs vizsgálatokat évente legalább egyszer el kell végezni egy online vizsgálatot, melynek az alappopulációját a teljes aktív hallgatók köre alkotja (azaz törekedni kell arra, hogy mindenkit elérjünk az alapszakok, mesterszakok, doktori képzés, szakirányú továbbképzés, egyéb képzések aktív résztvevői közül; a konkrét módszer lehet postai vagy e-mailen eljuttatott önkitöltős kérdőív is). A fentiekben már részletesen leírtuk, hogyan kell a „minta-tervező mátrixot” alkalmazni. Itt csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a teljes körű elérés esetében az online visszaérkező kérdőívek kvóta-adatai alapján vesszük számba az egyes cellákba kerülő kérdőíveket, majd a visszaérkezett kérdőívek száma alapján – utólag – határozzuk meg a szükséges cellánkénti „ideális” minta-elemszámokat. Ezek összevetése után döntünk arról, hogyan folytatjuk a kérdezést (második megkeresés azok körében, akik nem válaszoltak; telefonos rásegítő kérdezések; korrekciós súlyozás – lásd fentebb). Ha kiegészítjük valamely mintán végrehajtott személyes vagy telefonos kérdezéssel az aktív hallgatói vizsgálatot (ez nem kötelező), akkor a tervező mátrixban a megadott minta nagysága alapján – előre – kiszámítjuk a cellánkénti „ideális” elemszámot, és úgy határozzuk meg a kérdezettek körét (mindkét vizsgálati módszer esetében az aktív hallgatók számítógépes nyilvántartásából indulunk ki). Itt felvetődhetnek az egyes évfolyamok (pl. elsőévesek, végzősök) vagy szakok (újonnan indulók, kifutók, változók) speciális kutatásának lehetőségei. A végzett hallgatói pályakövetéses vizsgálatok esetében lényegesen összetettebb a minta kialakításának, az alappopulációk meghatározásának a menete. Fontos tényező ugyanis a megkeresés időzítése: nem mindegy, hogy a diplomaszerzés után hány évvel keressük meg a végzetteket (az évek során folyamatosan változhat a munkavállaló státuszuk, jövedelmük, 51



pozíciójuk). Eljárhatunk úgy is, hogy csak egy-egy „évjáratot” kérdezünk, de egyszerre több évfolyam megkeresését is kezdeményezhetjük. A központi előírások a következő megoldást kínálják: minden évben kezdeményezni kell a frissen végzettek teljes körének vizsgálatát, e mellett külön a 3 éve és az 5 éve végzettekét egy-egy online kérdőívvel (itt is alkalmazható postai vagy emailen eljuttatott önkitöltős kérdőív). Ennek eredményeként idővel minden kibocsátott évfolyamról kérdőíves információkat gyűjthetünk végzésük után 1, 3 majd 5 évvel. Különösen értékes lehet köreikben a „panelépítés”, azaz úgy kell megszervezni a vizsgálatokat, hogy a visszaérkező kérdőívek beazonosíthatóak, így időben összekapcsolhatóak legyenek. (Már a kapcsolatfelvételnél tehát arra kell törekednünk, hogy azok körében, akik korábban válaszoltak, a visszaérkezés aránya minél nagyobb legyen.) Ezt a vizsgálat-sorozatot egészíti ki háromévente egy mintavételen alapuló személyes vagy telefonos kérdőíves adatfelvétel az elmúlt 3 évben végzettek körében.

5.3. AZ ADATFELVÉTELEK LEBONYOLÍTÁSÁNAK KONKRÉT LÉPÉSEI A továbbiakban egy olyan összetett kutatás-sorozat lépéseit mutatjuk be, amely magába foglalja a fentebb vázolt minden (online, illetve postai vagy e-mailen elküldött önkitöltős kérdőívvel végrehajtott teljes körű, illetve mintavételen alapuló személyes/telefonos hallgatói motivációs illetve végzett hallgatói pályakövetéses) vizsgálatot. Természetesen ritkán készítünk ilyen összetett adatfelvételeket, a modellünk azt a célt szolgálja, hogy minden lényeges és lehetséges mozzanatot bemutassunk, azok esetleges kombinációival, párhuzamos végrehajtásuk lehetőségeivel együtt. A modellből nyomon követhető, kiolvasható egy-egy adatfelvétel-típus külön végrehajtásának menete, egyszerűbb alkalmazások lehetősége is. Egy táblázat formájában ismertetjük modellünket, amely nem csak az egyes kutatási lépéseket, hanem az azokhoz kapcsolódó idő-intervallumokat, a lehetséges közreműködő személyek körét és bizonyos költségtényezőket is tartalmazza (utalás szintjén; a fentebb említett „a kutatás legfontosabb lépései” között az (F) és a (G) pontoknak megfelelően). Az online és postai önkitöltős kérdőív együttesen és-külön-külön is alkalmazható (a táblázatokban nem teszünk külön említést az e-mailen kitölthető kérdőívről – alkalmazása lényegében megegyezik a postaival, bizonyos költségtényezőket leszámítva). A „hallgatók” alatt értelemszerűen a „végzett hallgatók” is értendők.

(A táblázatot lásd a 2. mellékletben)

52



6. MELLÉKLETEK 1. MELLÉKLET: A „MINTA-TERVEZŐ MÁTRIXOK” (I) AZ AKTÍV HALLGATÓK „MINTA-TERVEZŐ MÁTRIXA”

(a) Alap szint (BA/BSc) a1. Évfolyam 1. a1.a.a. nappali nő a1.a.b. nappali férfi a1.b.a. levelező nő a1.b.b. levelező férfi a1.c.a. esti nő a1.c.b. esti férfi a1.d.a. távoktatásos nő a1.d.b. távoktatásos férfi a1.e. - ebből államilag tám. össz a1.f. - ebből külföldi össz. a2. Évfolyam 2. a2.a.a. nappali nő a2.a.b. nappali férfi a2.b.a. levelező nő a2.b.b. levelező férfi a2.c.a. esti nő a2.c.b. esti férfi a2.d.a. távoktatásos nő a2.d.b. távoktatásos férfi a2.e. - ebből államilag tám. össz a2.f. - ebből külföldi össz. a3. Évfolyam 3. a3.a.a. nappali nő a3.a.b. nappali férfi a3.b.a. levelező nő a3.b.b. levelező férfi a3.c.a. esti nő a3.c.b. esti férfi a3.d.a. távoktatásos nő a3.d.b. távoktatásos férfi a3.e. - ebből államilag tám. össz a3.f. - ebből külföldi össz.

53

KÉRDŐÍV DB.

MINTA

(További szakok…) HASONLÓ MÓDON LÉTSZÁM

KÉRDŐÍV DB.

Szak 1.2 MINTA

LÉTSZÁM

MINTA

LÉTSZÁM

AKTÍV HALLGATÓK (2010)

KÉRDŐÍV DB.

Szak 1.1

Szakok (intézmény, kar szerint)

KABAI IMRE: A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA. (A táblázat folytatása.) (b) Master szint (MA/MSc) b1. Évfolyam 1. b1.a.a. nappali nő b1.a.b. nappali férfi b1.b.a. levelező nő b1.b.b. levelező férfi b1.c.a. esti nő b1.c.b. esti férfi b1.d.a. távoktatásos nő b1.d.b. távoktatásos férfi b1.e. - ebből államilag tám. össz b1.f. - ebből külföldi össz. b2. Évfolyam 2. b2.a.a. nappali nő b2.a.b. nappali férfi b2.b.a. levelező nő b2.b.b. levelező férfi b2.c.a. esti nő b2.c.b. esti férfi b2.d.a. távoktatásos nő b2.d.b. távoktatásos férfi b2.e. - ebből államilag tám. össz b2.f. - ebből külföldi össz. (c) PHD,DLA c1. Évfolyam 1. c1.a.a. nappali nő c1.a.b. nappali férfi c1.b.a. levelező nő c1.b.b. levelező férfi c1.c.a. esti nő c1.c.b. esti férfi c1.e. - ebből államilag tám. össz c1.f. - ebből külföldi össz. c2. Évfolyam 2. c2.a.a. nappali nő c2.a.b. nappali férfi c2.b.a. levelező nő c2.b.b. levelező férfi c2.c.a. esti nő c2.c.b. esti férfi c2.e. - ebből államilag tám. össz c2.f. - ebből külföldi össz. HASONLÓ MÓDON: (d) Szakirányú továbbképzés (e) Felsőfokú szakképzés (f) Osztatlan képzés (g) RÉGI: Főiskolai képzés (h) RÉGI: Egyetemi képzés (i) Egyéb képzések

54




(II) A VÉGZETT HALLGATÓK „MINTA-TERVEZŐ MÁTRIXA”

(a) Alap szint (BA/BSc) a2009. a 2009-ben végzettek a2009.a.a. nappali nő a2009.a.b. nappali férfi a2009.b.a. levelező nő a2009.b.b. levelező férfi a2009.c.a. esti nő a2009.c.b. esti férfi a2009.d.a. távoktatásos nő a2009.d.b. távoktatásos férfi a2009.e. - ebből államilag tám. össz a2009.f. - ebből külföldi össz. a2008. a 2008-ban végzettek a2008.a.a. nappali nő a2008.a.b. nappali férfi a2008.b.a. levelező nő a2008.b.b. levelező férfi a2008.c.a. esti nő a2008.c.b. esti férfi a2008.d.a. távoktatásos nő a2008.d.b. távoktatásos férfi a2008.e. - ebből államilag tám. össz a2008.f. - ebből külföldi össz. a200... a 200...-ban végzettek HASONLÓ MÓDON (b) Master szint (MA/MSc) b2009. a 2009-ben végzettek b2009.a.a. nappali nő b2009.a.b. nappali férfi b2009.b.a. levelező nő b2009.b.b. levelező férfi b2009.c.a. esti nő b2009.c.b. esti férfi b2009.d.a. távoktatásos nő b2009.d.b. távoktatásos férfi b2009.e. - ebből államilag tám. össz b2009.f. - ebből külföldi össz.

55

KÉRDŐÍV DB.

MINTA

(További szakok…) HASONLÓ MÓDON LÉTSZÁM

KÉRDŐÍV DB.

Szak 1.2 MINTA

LÉTSZÁM

MINTA

LÉTSZÁM

VÉGZETT HALLGATÓK (2009)

KÉRDŐÍV DB.

Szak 1.1

Szakok (intézmény, kar szerint)

KABAI IMRE: A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA. (A táblázat folytatása.) b2008. a 2008-ban végzettek b2008.a.a. nappali nő b2008.a.b. nappali férfi b2008.b.a. levelező nő b2008.b.b. levelező férfi b2008.c.a. esti nő b2008.c.b. esti férfi b2008.d.a. távoktatásos nő b2008.d.b. távoktatásos férfi b2008.e. - ebből államilag tám. össz b2008.f. - ebből külföldi össz. b200... a 200...-ban végzettek HASONLÓ MÓDON (c) PHD,DLA szint c2009. a 2009-ben végzettek c2009.a.a. nappali nő c2009.a.b. nappali férfi c2009.b.a. levelező nő c2009.b.b. levelező férfi c2009.c.a. esti nő c2009.c.b. esti férfi c2009.e. - ebből államilag tám. össz c2009.f. - ebből külföldi össz. c2008. a 2008-ban végzettek c2008.a.a. nappali nő c2008.a.b. nappali férfi c2008.b.a. levelező nő c2008.b.b. levelező férfi c2008.c.a. esti nő c2008.c.b. esti férfi c2008.e. - ebből államilag tám. össz c2008.f. - ebből külföldi össz. c200... a 200...-ban végzettek HASONLÓ MÓDON HASONLÓ MÓDON: (d) Szakirányú továbbképzés (e) Felsőfokú szakképzés (f) Osztatlan képzés (g) RÉGI: Főiskolai képzés (h) RÉGI: Egyetemi képzés (i) Egyéb képzések

56




2. MELLÉKLET: A HALLGATÓI MOTIVÁCIÓS ÉS PÁLYAKÖVETŐ VIZSGÁLATOK LEBONYOLÍTÁSÁNAK EGY LEHETSÉGES TERVE

(TEVÉKENYSÉGEK, IDŐINTERVALLUMOK, KÖLTSÉGTÉNYEZŐK, RÉSZTVEVŐK) IDŐPONTOK TEVÉKENYSÉGEK Év.01.15.

Év.01.16-20. Év.01.16-18. Év.01.18-20.

Év.01.16-20. Év.01.19-22.

MEGJEGYZÉS

1. Előkészítés 1.1. A "Kutatóközpont" stábjának kibővített szakmai megbeszélése ("Projekt-indító workshop"). A kutatás és a kérdőív(ek) „koncepciójának”, fő tematikájának a meghatározása (kellő szakmai előkészítés, az előzmények felhasználása után).

1.2. Az egyes kutatások alappopulációja, a mintavétel kereteinek meghatározása: (a) a teljes populáció többdimenziós leírása a számítógépes nyilvántartás alapján (b) a személyes minta meghatározása a teljes populáció adatai alapján (átfedések kizárásával - kvóta alapján, véletlen kiválasztás) 1.3. A kérdőívek elkészítése (a) az online/postai kérdőív kialakításának lépései (1) előzetes változat tesztelése személyes kérdezéssel; (2) a kérdőív számítógépes programjának kialakítása;

Év.01.22-24.

(3) a kérdőív számítógépes és telefonos tesztelése;

Résztvevők: szakértői stáb (Karrier Centrum vezetője, Alumni szolgáltatások vezetője, Neptun/ETR szakértő, számítástechnikai szakember, PR szakember, karok és szakok szakmai képviselői, intézményi oktatási vezető; külső szakértők: központi DPR kapcsolattartók, képzésterületenként más kapcsolódó intézmények szakértői)

Költségtényező: számítógépes táblák készítésének díja Költségtényező: számítógépes táblák készítésének díja

Résztvevők: szakértők Költségtényező: online kérdőív programozásának díja Résztvevők: szakértők

____________________________

MEGJEGYZÉSEK: 1. Az „időpontok” valamely év hónapjait és napjait jelölik. 2. A „résztvevők” közé mindig odaértendő a kutatásvezető és a kutatási asszisztense.

57



(A táblázat folytatása.)

IDŐPONTOK TEVÉKENYSÉGEK

MEGJEGYZÉS

Év.01.25-31.

Költségtényező: online kérdőív programozásának díja, SPSS programozás díja/nyomtatási költségek

Év.01.16-22. Év.01.22-31.

Év.01.25-31.

Év.01.2602.05. Év.01.16-31.

Év.01.16-24.

Év.01.2502.05.

Év.02.01-02.

Év.02.02-08.

Év.02.02-08. Év.02.09-16.

(4) a kérdőív véglegesítése/nyomtatása, feldolgozásának előkészítése (SPSS output tesztelése, címkézés). (b) a személyes („F-to-F”) kérdőív kialakítása: (1) előzetes változat tesztelése személyes kérdezéssel; (2) véglegesítés, nyomtatás;

(3) a kérdőív rögzítő fájljának elkészítése, számítógépes feldolgozásának előkészítése (SPSS output tesztelése, címkézés); (c) a két kérdőív eredményeinek összevetése, a számítógépes elemzések tervezése, tesztelése (SPSS adatfájlok egyes részeinek összekapcsolása). 1.4. A kérdezői, segítői stáb rekrutációja a hallgatók köréből, előzetes felkészítésük 2. Az adatfelvételek lebonyolítása 2.1. Az adatfelvételek hírverése a hallgatók körében (a) az online/postai és a F-to-F kérdezések „hírverésének” megtervezése (felkérő levelek, plakátok, hirdetések megszerkesztése); (b) az adatfelvételek előzetes reklámjának megjelenése plakátokon (nyomtatás, kihelyezés), az intézményi honlap(ok)on (szerkesztés, kihelyezés); 2.2. Az online/postai adatfelvétel lebonyolítása telefonos „rásegítéssel” (a) a számítógépes adatbázisból a hallgatók e-mail címeire közös felkérő levél elküldése e-mailen (link megadásával)/postázás (kérdőív és link megadása is: kettős visszajuttatási lehetőség - 1. hullám; (b) a visszaérkező adatrekordok/postai kérdőívek nyomon követése (a teljes populáció adatmátrixának összevetése a visszaérkező alapadatok mátrixával); (b.1) a visszaérkező postai kérdőívek rögzítése az online kérdőív segítségével; (c) a számítógépes adatbázisból a nem válaszoló hallgatók e-mail címeire (postacímére) közös módosított felkérő levél újbóli elküldése (link megadásával) - 2. hullám;

58

Résztvevők: szakértők Résztvevők: szakértői stáb online kapcsolatban (Karrier Centrum vezetője, Alumni szolgáltatások vezetője, Neptun/ETR szakértő, számítástechnikai szakember, PR szakember, karok és szakok szakmai képviselői, intézményi oktatási vezető; külső szakértők: központi DPR kapcsolattartók, képzésterületenként más kapcsolódó intézmények szakértői) Költségtényezők: nyomtatási költségek. Költségtényező: SPSS programozás díja Költségtényező: SPSS programozás díja Költségtényező: oktatói költségek

Résztvevők: PR szakértők

Költségtényező: plakátok nyomtatása

Költségtényező: postai költségek

Költségtényező: adatrögzítések Költségtényező: postai költségek





MEGJEGYZÉS

Év.02.17-22.

Költségtényező: „címszervezés"

Év.02.22-24. Év.02.01-24. Év.02.2403.02. Év.02.1003.08. Év.03.09-16. Év.03.17-20. Év.02.1503.25. Év.02.2003.02. Év.02.2203.17. Év.03.02-25. Év.03.20-30. Év.03.3004.05. Év.04.06-10. Év.04.08-15.

Év.04.16-20.

Év.04.16-20. Év.04.18-25.

Év.04.18-30. Év.05.02-10.

(d) döntés az online/postai adatfelvétel lezárásáról, a telefonos „rásegítő” kérdezések címlistájának kialakítása (a szükséges cellákba tartozók mobil/vonalas számának listája); (e) a telefonos kérdezés helyszínének előkészítése (telefonok és számítógépek); (f) a kérdezők kiképzése, próbakérdezések, ellenőrzések, megbízólevelek, titoktartási nyilatkozatok aláírása; (g) telefonos kérdezések lebonyolítása, ellenőrzése (telefonon, min. 20%); (h) az adatok számítógépes ellenőrzése, tisztítása, nyitott kérdések kódolása az adatfájl kialakítása (SPSS); (i) az adatok súlyozása az eltérések alapján (a populáció és a minta adatmátrixainak összehasonlítása); (j) a végleges adatfájl szakmai tesztelése; 2.3. A F-toF adatfelvétel lebonyolítása (a) a személyes adatfelvétel kérdezőbiztosainak kiképzése, próbakérdezések, ellenőrzések, megbízólevelek, titoktartási nyilatkozatok aláírása; (b) a mintába került hallgatók telefonos „előszervezése”: a személyes interjú helyének és idejének meghatározása (központi és egyéni szervezés); (c) a kérdezések lebonyolítása, ellenőrzése (telefonon, min. 20%); (d) kódutasítás készítése, a rögzítők kiképzése, ellenőrző, majd végleges rögzítések (SPSS); (e) az adatok számítógépes ellenőrzése, tisztítása, az adatfájl kialakítása (SPSS); (f) az adatok súlyozása az eltérések alapján (a populáció és a minta adatmátrixainak összehasonlítása); (g) a végleges adatfájl szakmai tesztelése; (h) az online és a F-to-F kérdőívek adatfájljai összeilleszthető részeiből közös adatfájl szerkesztése, újra súlyozása; (i) az adatfájlok előkészítése a központi DPR elvárásainak megfelelően, eljuttatása a központba. 3. Elemzések tervezése, készítése, prezentációja: (a) alapmegoszlások tábláinak („topline summary”) elkészítése; (b) összevont változók készítése, táblatervek meghatározása, egyszerűbb statisztikai elemzések, (kereszttáblák, Khí-négyzet próbák, korreláció, varianciaanalízis, F-próbák); (c) rövidített összefoglaló készítése a szakértők bevonásával; (d) előzetes anyagok küldése, prezentációja a vezetés számára, konzultációk a Karrier Centrumok, Alumni szolgáltatások, PR szakemberek bevonásával;

59

Költségtényező: speciális oktatás (tréning) Költségtényező: kérdezői díjak, telefonköltségek

Költségtényező: speciális oktatás (tréning) Költségtényező: szervezői díjak

Költségtényező: kérdezői díjak, telefonköltségek Költségtényező: speciális oktatás, rögzítői díjak

Költségtényező: szakértői díjak


Költségtényező: szakértői díjak Költségtényező: szakértői díjak






MEGJEGYZÉS

Év.05.12.

Résztvevők: szakértői stáb (Karrier Centrum vezetője, Alumni szolgáltatások vezetője, Neptun/ETR szakértő, számítástechnikai szakember, PR szakember Költségtényező: szakértői díjak

Év.05.13-20.

Év.05.13-31. Év.06.01-05. Év.06.06-15.

Év.06.05-20.

Év.06.10-25. Év.06.15-25.

Év.06.30.

(e) a további feldolgozások, publikációk meghatározása;

(e) többdimenziós statisztikai elemzések (klaszter-, faktoranalízis, diszkriminancia-elemzés, logisztikus regresszió stb.) készítése; (f) részletes („teljes”) tanulmány készítése szakértők bevonásával; (g) összefoglaló, illetve a teljes tanulmány eljuttatása az intézmény szervezeti egységeihez; (h) szakmai visszacsatolás: tanulmányi, tantervi kérdésekre vonatkozó feladattervek készítése, konzultációk a szakok, oktatási szakemberek bevonásával („intézményi szakmai workshop”); (i) a tanulmány publikációja (nyomtatott és internetes formában az intézményi weblap(ok)on), tájékoztató anyagok, prospektusok sajtó számára rövidített összefoglalók készítése; (j) tudományos igényű elemzések, publikációk készítése, prezentációk, megbeszélések („tudományos workshop”); (k) szakmai konzultációk más intézmények, a DPR központ szakembereinek bevonásával („külső szakmai workshop”); 4. A projekt lezárása, a további felhasználások, kutatások, együttműködések terve ("Projektzáró workshop")

60


Résztvevők: képzési területek szakemberei („intézményi szakmai workshop”); Költségtényező: nyomtatás, szakértői díjak


Résztvevők: szakértői stáb (Karrier Centrum vezetője, Alumni szolgáltatások vezetője, Neptun/ETR szakértő, számítástechnikai szakember, PR szakember, karok és szakok szakmai képviselői, intézményi oktatási vezető; külső szakértők: központi DPR kapcsolattartók, képzésterületenként más kapcsolódó intézmények szakértői)



7. FORRÁSOK FÁBRI ISTVÁN – HORVÁTH TAMÁS – KISS LÁSZLÓ – NYERGES ANDREA (SZERK.): DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉS I. HAZAI ÉS NEMZETKÖZI TENDENCIÁK. EDUCATIO – OFIK, BUDAPEST, 2008. NOVEMBER. HORVÁTH DÁNIEL: HAZAI GYAKORLATOK A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉSBEN. IN: FÁBRI ET AL. (PP. 9-52.) KISS LÁSZLÓ (2008/A): KÜLFÖLDI GYAKORLATOK A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉSBEN. IN: FÁBRI ET AL. (PP. 53-70.) KISS LÁSZLÓ (2008/B): DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETÉS: VÁRAKOZÁSOK ÉS REALITÁSOK. IN: FÁBRI ET AL. (PP. 71-82.) ANGELUSZ RÓBERT: A LÁTHATÓSÁG GÖRBE TÜKREI. ÚJ MANDÁTUM KIADÓ, BUDAPEST, 2000. BABBIE, EARL: A TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KUTATÁS GYAKORLATA. BALASSI KIADÓ, BUDAPEST, 2003. BABBIE, EARL: SURVEY RESEARCH METHODS. WADSWORTH PUBLISHING COMPANY, BELMONT, 1973. CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ – FERGE ZSUZSA (SZERK.): A SZOCIOLÓGIAI FELVÉTEL MÓDSZEREI. KÖZGAZDASÁGI ÉS JOGI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1998. CSEH-SZOMBATHY LÁSZLÓ – LÉDERER PÁL (SZERK.): AZ EMPIRIKUS SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS STATISZTIKAI ALAPJAI. TANKÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1981. CSEPELI GYÖRGY: ÁLCÁZOTT VIZSGÁLATOK. IN: UŐ: SZOCIÁLPSZICHOLÓGIA. OSIRIS KIADÓ, BUDAPEST, 2002. (PP. 109-120.) ERANUS ELIZA – LÁNG SAROLTA – MÁTH ANDRÁS – RÁCZ ATTILA: A KÉRDŐÍVES ADATFELVÉTEL ÚJABB MÓDSZEREI: TELEFONOS, SZÁMÍTÓGÉPPEL TÁMOGATOTT INTERJÚ (CAPI, CATI) ÉS INTERNETES ADATGYŰJTÉS. IN: LETENYEI

(SZERK.) 2005. (PP. 545-592.) FALUS IVÁN – OLLÉ JÁNOS: STATISZTIKAI MÓDSZEREK PEDAGÓGUSOK SZÁMÁRA. OKKER KIADÓ, BUDAPEST, 2000. FISCHER GYÖRGY: HIHETÜNK-E A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁSOKNAK? BAGOLYVÁR KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2001. GERŐ ZSUZSA – HRUBOS ILDIKÓ: AZ EMPIRIKUS SZOCIOLÓGIAI KUTATÁS MÓDSZEREI. TANKÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1977. HELTAI ERZSÉBET – TARJÁNYI JÓZSEF: A SZOCIOLÓGIAI INTERJÚ KÉSZÍTÉSE. TÁRKI, BUDAPEST, 1999. HÉRA GÁBOR – LIGETI GYÖRGY: MÓDSZERTAN. A TÁRSADALMI JELENSÉGEK KUTATÁSA. OSIRIS KIADÓ, BUDAPEST, 2005. HORVÁTH GYÖRGY: A KÉRDŐÍVES MÓDSZER. MŰSZAKI KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2004. KABAI IMRE: A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ ADATFELVÉTELEK VÁLASZADÓI MOTIVÁCIÓS VIZSGÁLATA. ZSKF TKK FÜZETEK 4. ZSKF, BUDAPEST, 2009.

61



KABAI IMRE – WÖLCZ JUDIT – WINKLER MÓNIKA – BÉKI ORSOLYA – TÓTH GÁBOR (SZERK.): MI LESZ VELÜNK A DIPLOMA UTÁN? A ZSKF HALLGATÓI ÁLTAL VÉGZETT VIZSGÁLAT ÖT FELSŐOKTATÁSI INTÉZMÉNY FRISS DIPLOMÁSAI KÖRÉBEN. DIÁKKÖTET. ZSKF, BUDAPEST, 2007.

KABAI IMRE (SZERK.): BEVEZETÉS A TÁRSADALOMKUTATÁSOK MÓDSZERTANÁBA. ZSKF, BUDAPEST, 2002. KETSKEMÉTY LÁSZLÓ – IZSÓ LAJOS: BEVEZETÉS AZ SPSS PROGRAMRENDSZERBE. ELTE EÖTVÖS KIADÓ, BUDAPEST, 2005. KISH, LESLIE: KUTATÁSOK STATISZTIKAI TERVEZÉSE. KSH, BUDAPEST, 1989. KOLOSI TAMÁS – RUDAS TAMÁS: EMPIRIKUS PROBLÉMAMEGOLDÁS A SZOCIOLÓGIÁBAN. OMIKK-TÁRKI, BUDAPEST, 1988. LÉDERER PÁL: A SZOCIOLÓGUS, A MÓDSZEREI, MEG A SZÖVEG. RÖGESZME-FÉLÉK A MESTERSÉGRŐL. ÚJ MANDÁTUM KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 2002. LETENYEI LÁSZLÓ (SZERK.): TELEPÜLÉSKUTATÁS I-II. ÚJ MANDÁTUM KÖNYVIADÓ – RÁCIÓ KIADÓ, BUDAPEST, 2005. RUDAS TAMÁS: HOGYAN OLVASSUNK KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁSOKAT? ÚJ MANDÁTUM KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST, 1998. SELLTIZ, CLAIRE – JAHODA, MARIE – DEUTSCH, MORTON – COOK, STUART, W. : KÉRDŐÍVSZERKESZTÉS. IN: CSEHSZOMBATHY – FERGE (SZERK.) (1998) (PP. 152-177.) EREDETI MEGJELENÉS ÉVE: 1963. SZÉKELYI MÁRIA – BARNA ILDIKÓ: TÚLÉLŐKÉSZLET AZ SPSS-HEZ. TÖBBVÁLTOZÓS ELEMZÉSI TECHNIKÁKRÓL TÁRSADALOMKUTATÓK SZÁMÁRA. TYPOTEX KIADÓ, BUDAPEST, 2002.

VERES ZOLTÁN – HOFFMANN MÁRTA – KOZÁK ÁKOS (SZERK.): BEVEZETÉS A PIACKUTATÁSBA. AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST, 2006. *** DPR KÉZIKÖNYV AZ INTÉZMÉNYEK SZÁMÁRA. AZ E-BOOK A „DIPLOMÁN TÚL” HONLAPJÁN: HTTP://WWW.FELVI.HU/DIPLOMAN_TUL/SZAKMAI_TAMOGATAS/EBOOK#EBOOK:MENUITEM_24 A FELVI.HU „DPR TUDÁSTÁR”-A: HTTP://WWW.FELVI.HU/FELSOOKTATASIMUHELY/DPR_TUDASTAR AZ

ONLINE

KÉRDŐÍVEK

SZERKESZTÉSÉVEL,

HASZNÁLATI

LEHETŐSÉGEIVEL

KAPCSOLATBAN

LÁSD

AZ

HTTP://ONLINEKUTATAS.LAP.HU/KERDOIVSZERKESZTOK_ES_SAJAT_ONLINE_SURVEY/15666865 WEBLAPOT!

A SZOCHALO.HU TÁRSADALOMTUDOMÁNYI MÓDSZERTANI WEBOLDALA: HTTP://SZOCHALO.HU/TUDOMANY/TERMEK/MODSZERTAN/ A STATPACK.COM KUTATÁSI SZOFTVER A KÉRDŐÍVSZERKESZTÉSRŐL: HTTP://STATPAC.COM/SURVEY/ A „MYSURVEY©” HONLAPJA:

HTTP://WWW.MYSURVEY.HU

________________________________________________________________________________________________

ZSKF TKK FÜZETEK 1. ________________________________________________________________________________________________

62

A DIPLOMÁS PÁLYAKÖVETŐ RENDSZER KUTATÁSAINAK MÓDSZERTANA

Recommend Documents