A DEBRECENI KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI INTÉZETÉNEK KÖZLEMÉNYEI TOMUS XXIII. REDIGUNT: I. BITSKEY ET A

S T U D I A

L I T T E R A R I A

A DEBRECENI KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI INTÉZETÉNEK KÖZLEMÉNYEI

TOMUS XXIII. REDIGUNT: I. BITSKEY ET A .TAMÁS

KOSSUTH LAJOS TUDOMÁNYEGYETEM, DEBRECEN 1985

ISSN 0562 - 2867 Felelős kiadó : Dr. Csikai Gyula, a KLTE rektora Felelős szerkesztő: Dr. Tamás Attila Készült a Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának sokszorosító üzemében 300 példányban. Terjedelem: 11 A/5 ív 85 - 660

Szeretettel köszöntjük a nyolcvanéves BÁN IMRÉT

TARTALOMJEGYZÉK Tornai A ndor: Bán Imre köszöntése Barta János: Ma, tegnap, tegnapelőtt Bitskey István: Pázmány Péter és a római Collegium Germanicum Hungáriáim Fülöp László: Jegyzetek Krúdy antropológiájáról . G. Lábos Olga: A humanista és barokk népkarakterológia Attila-Mátyás—vonatkozásaihoz Görömbei András: Nagy László Balassi-élménye Imre László: Az aforizma Kemény Zsigmond Elet és ábránd­ jában Juhász Béla: Fragmentumok a kisregényről (Közelítések) Szuromi Lajos: Vörösmarty Mihály: A merengőhöz (Értelmezés) . . . Tamás Attila: A lélektani motiválás tényezői Kosztolányi Édes Annájában Bán Imre tudományos munkássága 1975-1984. (Szénássy Bamáné munkája)

7 11 29 41 55 63 77 89 101 113 121

TABLE DES MATIERES Andor Tornai: Salutation de Imre Bán János Barta: Aujourd' hui et avant-hier (Combat d'arriere-garde et révision) István Bitskey: Péter Pázmány et le Collegium Germanicum Hungaricum de Rome László Fülöp: Notes sur l'anthropologie de Krúdy Olga Gomba: A propos du paralelle Attila-Mathias dans la caractérologie populaire de l'epoque humaniste et baroque András Görömbei. László Nagy et Balassi László Imre: L'àphorisme dans Vie et rèvefElet és ábránd) de Zsigmond Kemény Béla Juhász: Fragments sur le „kisregény" . Lajos Szuromi: Mihály Vörösmarty: A la rèveuse (A merengőhöz) . . . Attila Tamás: Éléments de la motivation psychologique dans le román de Kosztolányi, Edes Anna ... ublications de Imre Bán (1975-1984) p

7 11 29 41

55 63 77 89 101 113 121

Tarnai Andor BÁN IMRE KÖSZÖNTÉSE

„Tulajdonképpen mindenütt dolgozott, mindenütt helytállt, ahol kel­ lett. Irodalomtörténész-munkáját a közösség, a társadalom, a nemzet szolgá­ lataként fogta fel", — írta Klaniczay Tibor ezelőtt éppen tíz esztendeje Bán Imre 70. születésnapjára a Studia letteraria akkor megjelent ünnepi számá­ ban, majd így folytatta köszöntőjét: „Ennek bizonyára ára volt, talán nem­ egyszer kellett félretennie ... legkedvesebb terveit." Az emeritált professzor­ ról 80. születésnapján megemlékezve, önként vetődik fel a kérdés: mit ho­ zott Bán Imre munkásságával az utóbbi tíz esztendő, amikor az oktatás gond­ jait letéve, de más kötelességeit el nem hanyagolva, nyilván szabadabban, in­ kább kedvére dolgozhatott. Megadatott neki, hogy „Eszmék és stílusok" címmel, 1976-os évszám­ mal megjelenni lássa válogatott tanulmányainak gyűjteményét, s ebben a nyilvánosság előtt vessen számot addigi életművével. „Magyar és világirodal­ mi dolgozatok egyaránt szerepelnek e kötetben, s remélni merem, hogy az olvasó valamennyiükben megtalálja az összehasonlító szempontot. Eszme-és stílustörténeti írások mellett néhány, a magyar irodalomelmélet múltjával foglalkozó is szerepel." Mindössze e két rövid mondat az, ami az akkori ne­ vezetes alkalmat tudva valóban számvetésnek mondható, de benne csupán egyetlen filológusi tartózkodással megfogalmazott személyes kifejezés talál­ ható, a „remélni merem". Azt hiszem azonban, hogy az idézett két mondat­ ban foglalt szempontok szerint világosan tagolni lehet Bán Imre életművének immár kiadott bibliográfiáját, s rendezni azt is, amit azóta alkotott. A „világirodalmi dolgozatokon" távolabbi, életrajzi összefüggésben az érthető, hogy az egykori Eötvös-collegista és párizsi ösztöndíjas pályája során soha nem felejtette el romanista indíttatását, ami akkoriban — legalábbis a jobbaknál — a francia nyelv ismerete mellett együtt járt az olaszéval és jobbá­ ra a spanyoléval is. Innen a régi hagyományokon kifejlődő, de már modern ..összehasonlító szempont", melynek felfedezését Bán Imre joggal remélni merte. Mert a kiváló tudós munkásságának valóban csak egyik része a XVII. ^ázadi magyar, főleg református írókról írott könyv és cikkek sora, s a pré­ dikátorok legnagyobbrészt holland, angol és német kapcsolatainak korábban h a nem látott alaposságú feltárása: mindezeket a román nyelvek alapját képző latin közvetítette számára, amelynek közegében pályája kezdetétől otthonosan mozgott - ugyanide tartozik, amúgy háttérként, a kor francia ^odaírnának, Descartes századának ismerete. Éppen a nemzetközileg érté8 0

7

kesíthető tudás és a soha nem lankadó érdeklődés tette lehetővé, hogy Bán Imre kiemelkedő szerepet játsszon a magyar komparatisztika megújulásának évtizedeiben, főleg francia és olasz vonatkozású előadásaival, cikkeivel, nem utolsó sorban pedig külföldi könyvek szakszerű ismertetésével. Az Eszmék- és stílusokban szembe tűnik a korstílusokkal foglalkozó tanulmányok sora. Már tíz évvel ezelőtt tudott volt, hogy Bán Imre a nagy irodalmi korszakok irodalomelmélete (poétikái és retorikái) alapján ítélt e történeti jelenségekről. Azóta a hazai és a nemzetközi kutatás igazolta, sőt növelte módszerének korszerűségét: valóban úgy állunk manapság, hogy alig van modernebb vállalkozás, mint a stílusok és eszmék megközelítése társadal­ mi összefüggésben és lehetőleg olyan anyag segítségével, amelyet észre sem vett vagy mélységesen lenézett a korábbi kutatás. Ami a magyar irodalmi gondolkodást mélyen átható tankönyvek egy részének az ő tolla alól kikerült első feldolgozását illeti, nyugodtan állítható, hogy iskolát teremtett munkájá­ val, s ma már az ízlés és a kritika történetében egyetlen lépést sem tehetünk alapvető cikkeinek és további kutatásra serkentő eredményeinek felhaszná­ lása nélkül. Az sem hagyható szó nélkül, hogy kevés irodalomtudós foglalkozik egyforma hozzáértéssel a reneszánsz, a barokk és a klasszicizmus korával és e korszakok stílusával. Bán Imre éppen az irodalomelmélet alapos ismerete alapján tudhatta nagyon jól, hogy e három korszak három századát a huma­ nista örökség illetve ennek alakváltozatai teszik egyneművé és egyszersmind áttekinthetővé; nemcsak nálunk persze, hanem az európai irodalmak mind­ egyikében. Az összefüggések biztos ismeretében írhatott aztán a romantiká­ ról vagy Adyról a ,,régi magyarság" összefüggésében. Mi lehetett azonban az, amit „a közösség, a társadalom, a nemzet" szolgálata miatt „talán nemegyszer kellett félretennie"? Alighanem az, ami a széles érdeklődési kört valóban teljessé teszi: a középkor, és ebben is Dante. A nagy olaszról írott első tanulmányainak megjelenése óta j ó húsz esztendő telt el, egyik legutóbbi terjedelmes tanulmánya ugyancsak róla szól (1983): jó lenne együtt látni s újakkal kiegészítve olvasni ezeket; annak bizonysága­ képpen, hogy a most élő nemzedék, a XX. század második felének magyar kutatása is megtette a magáét Dante hazai megismertetésében és a Dante-filológiában. Ha századokkal korábban élt tudósról írna az ember, egy mondata lát­ tán szinte biztosnak állítana egy nagyjából kész Dante-monográfiát: „Azokat az alapelveket szeretnők felvázolni, - írta 1981-ben, — amelyekkel egy nap­ jaink magyar olvasójához szóló monográfiának számolnia kell, ha a több mint 700 éve született szellemóriást megértetni akarja." Cikkeiben valóban megértetni akarta, mégpedig a középkor lenyűgözően alapos ismeretében: 8

Alanus ab Insulis és Johannes Saresberiensis épp úgy olvasmánya volt Uantestúdiumai során, mint Étienne Gilson, E.R. Curtius és sok más neves kutató. Az az őszinte nagyrabecsülés és szeretet, amit a 80 éves Bán Imre a szakmában, barátai és ismerősei körében nap mint nap tapasztalhat, erőt ad neki más munkái - pl. híres, tárgyilagos ismertetései - mellett, a nagy, egész nemzedékünk becsületét szolgáló Dante-monográfiára; még akkor is, ha köz­ vetlen tanszéki utódát el kellett temetnie, és akkor is, ha - Horatius kifeje­ zése szerint - a senectus olykor valóban „morosa" lehet. Bán Imre ezt írta egyik tanulmányában készülő Dante-monográfiájáról: ,,Ez lenne a felada­ tunk: ... értékeink e csekélyke virrasztásában, amely még hátra van." A feladatot tisztán látó 80 éves Bán Imre előtt azzal tisztelgünk hozzá legmél­ tóbban, ha azt kívánjuk, hogy tervezett munkáját ,,a közösség, a társadalom, a nemzet" szolgálatában és saját kedvére végezze el nekünk, az olykor talán elfáradó testben is fiatalosan élő szellem friss erejével.

9

Barta János MA, TEGNAP, TEGNAPELŐTT (Utóvédharc és revízió)

Az újkori európai szellem már megért néhány nagyjelentőségű világ­ nézeti fordulatot. Kezdhetjük Kopernikusszal, aki az addig ismert kozmosz súlypontját helyezte át radikálisan. A hétköznap emberét talán kevéssé érin­ tette, de teológusoknak és természettudósoknak bizonnyal nehéz volt bele­ élni magukat abba, hogy a Föld forog a Nap körül és nem fordítva. Pár száz évvel utóbb megint megrázkódhatott t u d o m á n y o s világképünk: azok a tudó­ sok, akik az euklideszi geometria képzeteiben nőttek fel, egyszerre szembeta­ lálták magukat a Bólyai-féle abszolút geometriával, a geometriai tér merőben forradalmi elképzelésével, ami persze a hétköznap emberét megint nem érin­ tette, — annál inkább sugárzott tovább a világkép fölépítésében. Azután j ö t t Einstein, a berögzött newtoni világkép tartóoszlopainak megrázásával, térnek, időnek, mozgásnak átlagember számára felfoghatatlan relatházalásá­ val. Azt már viszont nemcsak a szaktudós, hanem a művelt, irodalomértő­ nek minősíthető, sőt az irodalmat a maga egészében hordozó társadalom is érzi, hogy legújabb korunkban a költészetet is érte nem is egy ilyen megráz­ kódtatás: a Múzsák birodalmában is váltak kérdésessé, ha talán nem is om­ lottak teljesen össze eddig szilárdnak vélt axiómák és erőviszonyok. Mivel itt nem a maguk diogenészi hordójában elmélkedő tudósokról van szó, ne­ héz ezt a fordulatot évhez és névhez kötni: a radikalizálódásnak is többféle változata és hulláma bontakozott ki. Mi és hogyan történt hát? Az immár negyedszázados Wiese-féle német lírai antológia a huszadik századhoz közeled­ ve egyre inkább elbúcsúztatja a romantikus hagyományokban gyökerező élményi, vallomásjellegű lírát. A Kérdés nyugaton is, nálunk is radikálisabban vetődik föl: mi érvényes ma még abból, amit tegnap vagy tegnapelőtt lírának tartottak?A,,modern" lírának évtizedek óta a szakmában közkézen forog egy kismonográfiája: Hugo Friedrich: Die Struktur der modernen Lyrik. Ez ma­ gától értetődően — némi előzmények felmutatásával — Mallarmé úgynevezett sötét korszakára teszi a fordulatot: itt születik meg az, amit „ m o d e r n " lírá­ nak lehet nevezni — mindez még a múlt század hetvenes éveiben. Hogy itt valóban egy világ „zökkent k i " , azt a belőle kiinduló hatás, folytatás és fo­ lyamatosság bizonyítja: különösen az újlatin nyelvű irodalmakban (amelyek iránt Friedrich erős szimpátiát érez) olyan tehetségek adják át egymásnak a stafétabotot, akiknek nevét nem nélkülözheti ma már az irodalomtörténet. De Mallarmé után, már a mi századunkban, megismétlődik és fölerősödik a 11

megerendülés: az újabb energikus lökést T. S. Eliot The Waste Land-je je­ lenti (1922), amely ugyanolyan határkő az angol és az európai költészet fej­ lődésében, mint Joyce ugyanezen évben kiadott Ulyssese az angol és európai prózában. Talán itt kell egy óvást beiktatnunk, egy német irodalmár észrevéte­ lét, amely azonban nagyon is nyilvánvalóan a „ m a i " hazai helyzetre is alkal­ mazható. A cikk 1960-ban jelent meg, és arra figyelmeztet, hogy a husza­ dik századi (német) lírának van a „modern" mellett egy „hagyományos" de költői szempontból épp olyan értékes vonala is: Schröder, Carossa, Borchard, Hofmannsthal. Schröder meg is mondja: sose akart újrakezdő len­ ni, hanem a hagyomány folytatója, Carossa tudatosan Goethére támaszkodik. (Korunk magyar olvasója nyugodtan hivatkozhat egyebek közt Simon István vagy Váci Mihály példájára.) A német irodalmár óvása azért inkább csak utóvédharcnak érzik: or­ szág, nyelv, lazább vagy szorosabb kulturális kötöttségek, a lassan hagyo­ mánnyá és példává váló újítói merészség foka szerint változóan, de az új, a továbbiakban egyszerűség kedvéért csak „modern"-nek nevezendő líra itt van, — nálunk is annyira, hogy irodalmárok és kritikusok kénytelenek vele foglalkozni. Hangsúlyoznom kelkNem Kassákék immár sok évtizeddel ezelőt­ ti betörésére gondolok, nem is a húszas évek avantgárdjára, hanem azokra a hazai lírikusokra, akiknek pályája döntően 1950 és 1970 között bontakozott ki, s akiknek nyomát ma már egy ifjú sereg is követi. Olvasom a nemrégen megjelent versesköteteket: már a címükben is be­ hangolnak egy különleges dimenzióba: Elmaradt lázálom (Csoóri), Másnapos freskó (Aczél Géza), Hajnali lovak (Bényei József), Hozzánk a hóbagoly (Kalász Márton) — s egy-egy versből kikapott szókapcsolat: az átlőtt idő (Tandori), villámló éghajlat-kisasszony (Csoóri), a csönd óriás mérlegei (Tor­ nai), prerafaelita dög, vérugató tündér (Nagy László) — A vércsék szárnytö­ vében csikorog a levegőtjáró homok (Csoóri) — és még halmozni lehetne a példákat. Egy világos: az egymás mellé fűzött szavak nincsenek egymással empirikus kapcsolatban: sem konkrét tényállást, sem igazolható kijelentést nem tartalmaznak. Valami olyan „ismeretelen"-ről, tapasztalhatatlanról van szó, amelynek a képtelen összecsengésből hangulati hatásként kell kibonta­ koznia, valami megfoghatatlant kell — nem kifejeznie, hanem sugalmaznia, egy irreális, ha szabad így mondanom: nem-euklideszi szférában. Vonatkoztatható ez nagyjából az egész modern lírára. Stíluseszközeit az elemzés már szinte rendszerezte is: a linearitásnak, a közlés folyamatossá­ gának meglazítása, esetleg feloldása, a versegészben újszerű kontinuitás te­ remtése, a lírai én nézőpontjának többszöri fluktuálása, tér- és időbeli szint­ váltások és keverések, inkongruens jelzők és határozók, szóanyagbeli (lexi12

kális) és esztétikai perspektíva-eltolódások. A lírai kifejezőeszközök kicse­ rélődnek, indeterminált és irrealizált tünemények élnek és hatnak, születnek, és burjánzanak. Ha a fizika nyelvén beszélnék, azt mondanám: ennek a lírá­ nak a dimenziójában érvényét vesztette a gravitáció és megszűntek a halmaz­ állapot-különbségek: légiesség és anyagiság, szilárdság és folyékonyság, test és fogalom differenciálatlanul, proteuszi módon válthatnak jelleget és társul­ hatnak egymással. Mi marad meg, mi adja a vers egységét, mit akar a modern vers monda­ ni - mert mégiscsak kell, hogy valamiféle mondanivalója legyen? Uj monda­ nivaló, új kifejezőeszközök, új egység — s az új egység hordozója az a valami, amit legtalálóbb szóval talán atmoszférának nevezhetünk. Nem „hangulat", nem emóció, mint a régi lírában: ha léthangulatot, egzisztenciális hangoltságot emlegetek, talán közelebb jutok az igazsághoz. De ez az atmoszféra maga, konkrét megvalósulásában - ha egyáltalán megvalósul - sokféle lehet, ki is lehetne konkrét anyagon tipikus változatokat elemezni. Lehet léthan­ gulat, személyes-globális hangoltság, egy szélesebb vagy konkrét szituáció leszűrődése, egy viszonyulásnak, magatartásnak, filozófiának „párlata". De az igazi modern verset még extrémebb változataiban is az atmoszféra egysé­ ge tartja össze. Ezt az atmoszférát a költőnek meg kell teremtenie, föl kell építenie. Miből? A modern líra világirodalmi nagy példáival kapcsolatban hangzanak el ismételten a megjelölések: nyelvi mágia, a szó mámora, a „ t e r e m t ő " szó, a szóbeli közlésnek a szokatlan hangzás-sorozatokban érvényesülő varázsa. — leválasztva a szó „közlő" funkciójáról. Ugy látszik, olyan folyamatnak lehe­ tünk tanúi, hogy a lírában problematikussá válik és átalakul a nyelv, köze­ lebbről a szó funkciója. A költő számára persze mindig lényeges, nem magátólértetődően kéz­ hezálló eszköz maradt a szó, s ezt a jellegét modern költőink is érzékelik. „Szavak, utolsó esélyeim és utolsó akadályaim: veletek kell újrakezdenem mindent. Mit jelentesz víz neve, alma neve, kenyér neve? Mit jelentetek pő­ rén, kihívóan, megfosztva a látszatoktól, visszaéléseimtől? — Nekem, mások­ nak, mindenkinek... Együtt kerestük a szót, amely az isten helyett is vissza­ felel," s Csoóri elmélkedése elejére odaállítja a provokatív címet: Közeledés a szavakhoz. Az olvasó és az elmélkedő eltűnődhet: mi minden lehet ez? A szó mági­ kus funkciójának felújítása? A varázslatkeltő vagy varázslatoldó szó? A le­ leplező, a támadó, a kihívó szó? Okkal-móddal ott kísérthet ez is. Esztétikai szempontból azonban fontosabb gesztus zajlik itt: a „szó" érzelmi valőrjének, potenciájának föltámasztása; felélednek az egyes szóhoz fűződő úgynevezett szemantikus felhangok, amelyek révén a szavak beszélnek, zengenek, szugge13

rálnak, esetleg épp azáltal, hogy inkongruens kontextusba vannak beiktatva. A modern költő tehát elsősorban azáltal teremt atmoszférát, hogy szin­ tetizálja azokat a hagnulati minőségeket, amelyeket a nyelv szavai hordoznak. A szavakról leválasztja, lekoptatja a ,jelentés"-t, az intencionalitást, és meg­ hagyja a hangulati, expresszív kisugárzást. Ha szabad így mondanom, „poszt­ verbális", a szavakon túli felhangok maradnak költői anyagként a kezében. Az atmoszféra közössége még nem jelenti a nyelvi szint egységét, sőt a hatást éppen a nyelvi szintkeverések érik el. Guillén mondja: a költészetnek nincs szüksége külön nyelvre, a megfelelő kontextusban minden szó „költői" lehet. Hasonlót tapasztalunk Voznyeszenszkij költői gyakorlatában. Olykor éppen a rikító szóösszeütközések vannak hivatva az atmoszférát támogatni vagy érzékeltetni: nem a lexikális vagy logikai mivoltuk révén foghatók meg, szóhangulati kémia (alkémia?) ez, amelyet nem kell megfejtenünk, hanem be­ le kell éreznünk. Valami hasonló bűvölet történik a szavak, mondatok-hordozta tárgyi, képies elemekkel. A kép, a képzet csak szolga, eszköz arra, hogy a költőnek odaadja azt a különös minőségi telítettséget, amelyet belőle kiérezni, nem „beleérezni", hanem kiolvasni lehet. „Ének száll föl minden egyes tárgyból" - olvasom Follain észrevételét A líra ma c. kötetben. Ezt a sugárzást, ezt a hangulati töltést kell megfognunk, ezt „dallamosítanunk", a magunk tudat­ folyamában összeszőnünk. Válasszuk le a dolgokat, és lépjünk át ebbe az illékony, súlytalanító közegbe, amelynek nincsenek axiómái és koordinátái. Az egyedi vers egysége: az atmoszféra azonossága, a felajzottság azonossága, amelynek természetesen meglehetnek a hullámzásai, lehet apálya és dagálya, feszültsége és feloldódása. Átalakul az úgynevezett modern lírában a „képes beszéd" egykori funkciója is. Valamikor az idők, a nyelv és a költészet kezdetén ez a mágikus azonosítás megnyilvánulása volt, s ennek a képmágiának a nyomai ma is meg­ vannak a gyermeki gondolkodásban, továbbélnek az álmok és babonák világá­ ban. Aztán hosszú szekularizálódási folyamat indul meg: a mágia spiritualizálódott, s lőn a költői nyelv, amelyben a „szókép" vagy éppen a hasonlat már csak művészi eszköz, esztétikai kellék és viszonyítás: „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon..." — „Fürtidben tengervészes éj..." Az új költészet — talán nevezzem így — „ellen-mágiát", — antimágiát teremt, eldobja az empíriát, és (Boschra, Salvador Dalira emlékezzünk) képpé alakítja a képtelent, azonosítja a nem-azonosíthatót, esztétikai kapcsolatokat teremt egy imaginárius térben és időben. A hagyományos vers élményvilága elhelyezhető az euklideszi térben és időben, az alapul szolgáló szituáció jelen van vagy többé-kevésbé sejthető. A modern vers számára új, mágikus geometri­ át kell tételeznünk, tér- és időjelzései valami megfoghatatlan központra utal14

nak. „Bizsergő könyököm alól kifut az ibolyás d o m b " — „Lapulevél alá ezer év gyöngye most gurul" (Csoóri). Szekularizált csodák ezek, mesei szintet sejtető képek, egy profanizált világban az abszurd lét, a nincsenvilág csodái, olykor a tagadás, idegenség,elutasítás jelzései. A hagyományos poétikai elemzésnek egyik alapfogalma volt a „tárgy", a „téma". Főleg az objektív műnemeknél használtuk: regénynek, drámának megfogalmazhattuk a „tárgyát", lírai verseknél ez már „tegnap" is problemati­ kus volt; eléggé iskolás és eredménytelen igyekezet a széttéphetetlen szálak­ kal összefűzött zengő versegységben ilyesmit elszigetelni. Az atmoszférikus jellegű modern alkotások poétikájából aztán ez a kategória teljesen kihullott: a versnek nincs „tárgya", hacsak mondvacsinált nem. Költőink, ahogy idegen szóval mondani szokták, „atematikus" verseket írnak. Az elemző irodalmár pl. Csoóri lírájában vesz észre fejlődést a bizonyos fokig még tematikusnak mondható stádiumból az atematikusság irányába. Ha az említett nyugati költőkre és elemzésekre támaszkodunk, a ma­ gyar nyelv keretein belül maradva némi terminológiai nehézségekbe ütközünk. A már említett Hugo Friedrichnek van egy különféle variációkban használt minősítő és értékelő megjelölése - éppen a magyarítás nehézsége miatt erede­ tiben idézem: Eliotról: ez a különlegességekkel telített mű „übt eine Bann kraft dankseines Tones. " A két kulcsszó, a Bann és a T o n lépten-nyomon fel­ bukkan: „Ton-und Bildermagie von allerdings hohem lyrischem Reiz", — van még Tonalitát, Tonmacht, Tonzauber. A „Bann" még csak lefordítható elbűvölésnek, bűvöletnek, varázsnak, de hogy adjam vissza magyarul a ,,Ton"-t? A „hangzás" még kevés, a „zeneiség" már sok, a „tónus"-sal csak megkerül­ tem a problémát. Egyik megközelítés a „hangszín" is lehet. Arany János jut eszembe, aki a lírai versekkel kapcsolatban a „zöngelem" szót használja. Ha nem volna kissé régies és ritkán, alig használt, legjobb volna, ha én is emellett maradnék. A probléma már most ott van, hogy ezt a zöngelmet a modern lí­ ra másnemű, újszerű eszközökkel teremti meg, és hogy ez benne nehezebben, nem magátólértetődően jelentkezik és fogható fel. Az újszerű poétikai eszkö­ zökről már előbb szóltam, j o b b lesz, ha tónus és miegyéb helyett atmoszférát mondunk. A m o d e m líra a szavakból, szókapcsolásokból, képies elemekből sugárzó felhangok révén teremti meg a maga atmoszféráját. A modern versnek legalábbis egyfajta változatával kapcsolatban kritikusok és teoretikusok ismételten azt konstatálják, hogy benne valamiféle J e l b e s z é d " a d ö n t ő , rejtjeles, idegen szóval „siffrirozott" közlésnek fogják föl, amelyet a befogadónak meg kell fejtenie, föl kell oldania. Az már csak terminológiai változat, ha a versbeli közlésmódot „kód"-nak nyilvánítják, melyben az üzenethez „dekódolás" révén jutunk közelebb. így önmagában ezt a jelölést és szemléletet nem tartom szerencsésnek. Először is: a kódban és a jelbeszédben is valami rendszer van, valami egyez15

mény alakította ki őket, ennek következtében stabilak, egyértelműek. Követ­ kezik ebből az, hogy a valódi mondanivalót, az „értelmet" mindig a jel, a kód mögött kellene keresnünk, föl kell tételeznünk és el kell fogadnunk egy „mö­ göttes'' szférát, amely a közlést igazában tartalmazza. Ez a megkettőzés pe­ dig — nem én mondom ki először — ellenkezik minden igazi líra természetével. Jel és jelentés, hang, szó, ritmus együtt, egybeolvadva van jelen, úgy, hogy csak mesterségesen választható szét. A jelet nem abból értjük meg, amit J e l e n t " , hanem az atmoszférából, amelybe így vagy úgy belesimul. Ha már címkézni kell, ennek a lírának a jellegét az „atmoszférikus jelbeszéd "-ben látom. Lehet persze, hogy ennek a különös tüneménynek a megfejtéséhez több távlatra és- több filozófára lenne szükség. Vájjon van-e olyan formula, olyan közösség, amelyben megnyugodhatunk? Az új lírának egyik jelentős képviselője (Guillén) mondja: „A festészetről el lehet képzelni, hogy nem áb­ rázoló. A szó azonban egyszerre jel és közvetítés: egy gondolat jelzése és egy állapot közvetítése mások felé." Ezt úgy is értelmezhetjük, mint óvást a szó abszolutizálása ellen, óvást attól, hogy a puszta „szóvers"-sel a lírát az iroda­ lom pereméré sodorjuk. Talán eggyel tovább lépünk, ha a hagyományos líra­ elméletnek egy másik alapfogalmára nyúlunk vissza. Ujabb elemzésekben is szerepel ez a terminus: „szimbolika". Talán ez az, amit a maiak jelnek, kép­ nek, kódnak neveznek. Ez volna az a konkrét, képies zóna, amely a vers han­ gulatát, affektív töltését hordozza vagy „kifejezi". A hagyományos költészet konvencionális szimbolikával dolgozik, esetleg egységes szimbólum-rendszer­ rel, az új költészet nemcsak újszerű, szokatlan szimbolikát alkot, hanem szimbolikája - alaptermészetéből következően - heterogén, különböző tár] gyi, hangulati, ontológiai síkok adnak benne egymásnak találkozót. j Szélesebb perspektívában felfogva a kérdés úgy hangozhat: a forradal­ minak nevezhető új hullámok után valóban egy vesztes csatateret örököltünk volna, ahogyan az újítók (és teoretikusaik) oly hévvel bizonygatják, valóban érvénytelenné vált volna a tegnap és a tegnapelőtt hagyománya? Teljes ér­ tékű megoldást erre a problémára csak széleskörű, alapos körültekintés ad- 1 hatna, amelyre én magamat nem érzem hivatottnak. De a viharok és forra­ dalmak után, a múltból előretekintve mindig esedékes valamiféle számvetés: mi az, ami eltűnt, mi az, ami megrendült és hitelét vesztette, és mi az — ha van — amit ma is érvényesnek tekinthetünk a líra poétikájában? A költészetből sok mindent ki lehet küszöbölni, csak egyet nem: a költőt magát. Mégis, függetlenül az esztétikai értéktől, pusztán ontológiai és társadalmi szemszögből nézve ma már ez sem látszik vitathatatlannak: kiféle lény az, aki ma vagy tegnap ezt a nevet igényelheti magának? Valóban, tanúi lehetünk annak, mintha bizonyos mozgalmak, irányzatok meg akarná­ nak szabadulni attól a zavaró, nyugtalanító lénytől, akit már az ókoriak 16

„genus irritabile v a t u m " néven emlegettek. Előjelnek tekinthető az. amit már az első háború után ,,dehumanizálás"-ként hirdettek; a költői én „anonimitás"-ba burkolózik, majd egy újabb fázisban csupán kimondója a szavaknak. Extrém kísérletként az emberalkotta vers úgy vált „embernélkülivé", hogy csupa fizikai értelemben vett tárgyakat rögzít „fenomenológiai pontos­ sággal" - kenyérdarab, ajtó, gyertya, kavics és hasonlók. De még ilyen fik­ tív módon sem lehet költőnek mondani a „konkrét vers" alkotóját (idegen­ ben találták ki, de már hazai példányok is vannak). Ahogy az irány elemzői mondják, „a szerző ebben a foglalatosságban messzemenően helyettesíthető és fölcserélhető." Talán a keresztrejtvények kiötlői alkalmazzák ezt az el­ járást — és már óhatatlanul itt vagyunk a fétisnél, a puszta.mindentől lekoppasztott szónál. „Nem a mondat a konkrét szöveg célja", — alapanyaga a szó vagy esetleg már csak a betű, dimenziója a „topológia" és a vizualitás. „Konkrét szöveget csak igen kis mértékben lehet intuitív módon létrehozni... a konkrét költészet tudatos költészet". Az egykorú (német) kritika szerint: „Mi marad az efféle szövegekben, ami (ha még olyan rejtetten és bátortala­ nul is) életet adna nekik, mi az, ami miatt több, mint magánhangzók és más­ salhangzók mechanikus gyűjteménye, több, mint betűhalmaz?" Ez a mester­ kedés már önellentmondás és önpusztítás. Amikor lettrizmusról,experimentalizmusról, sőt neoexperimentalizmusról olvasunk, félő, hogy elveszítettük a költőt magát is, - és még a jobbik esetben kaptunk helyette egy „finom­ mechanikust". A hagyományos poétikának hosszú időn át központi kategóriája, amely a modern lírában vitatottá, kétségessé válik: az „élmény". Szüksége van-e a mai költőnek élményekre? (Hosszas fogalmi tépelődés helyett: él­ ményen egyszerűen az emberi egyéniség affektív szintjeinek megilletődését értem, nem térek ki a lehetséges változatokra vagy a külső és belső indíté­ kokra.) A kérdést voltaképpen úgy kellene pontosan föltenni: meghatározó tényezője-e a modern vers létrejöttének (és befogadásának) a pszichikai emóció? Még a mérsékeltebb („tegnapi") oldalról is hangzanak el a kételkedés és kétségbevonás hangjai: a (már említett) Wiese-féle antológiában, egy-egy századeleji verssel kapcsolatban (amelyet még aligha illethetnénk a „ m o d e r n " jelzővel), így: „ez nem romantikus élményi költészet", hozzá még: a versnek nincsen vallomás-jellege. Az ilyesféle költői produkciót már „kései termés"nek(,,Spatling") nyilvánítja. Évtizedek múlva, már a nagy fordulat után, Gottfried Benn fölényesen gúnyolódik azokon, akik azt hiszik, a költemény­ nek érzelmekről kell szólnia, mélységet kell sugároznia. „Gemüt habe ich keines" — kedélyem, az aztán nincs. De világirodalmi szinten a változás már jóval korábban megkezdődik: 17

már Mallarménál megtörtént a radikális elfordulás az élményi, vallomásos költői ideáltól — ilyesmihez nincs már köze. Mint a modern költészetben ál­ talában, itt is tisztázandó lenne: mi a viszony a hagyományos terminus és a költői gyakorlat közt: nem arról van-e szó, hogy amit „élmény-"nek nevez­ hetünk, az alkotásnak más szintjére helyeződött át? Hs itt vagyunk megint a mindig fölbukkanó fétisnél: „A költemény nem érzelmekből, hanem sza­ vakból keletkezik" — és hogy még jobban felfoghassuk: a „szó" a konkrét anyag, az élmény egy bizonyos „verbális mágia". A problémát persze éppen Benn töprengésén érezzük: „Azt mondanám, minden költemény mögött szembeszökően a szerző áll, az ő lénye és lényege, belső helyzete, — a tár­ gyak (dolgok) is csak azért kerülnek be a költeménybe, mert előbb az ő tár­ gyai voltak. Igazában úgy gondolom, a lírának nincs más tárgya, mint a líri­ kus maga." S aztán megint: „A tudat belenő a szavakba, a tudat transzcendál a szavakban." Én magam, utóvédharcos módjára, kitartok abbeli meggyőződésem mellett, hogy líra nincs affektív tartalom, affektív töltés nélkül. Hozzáteszem még, hogy kifejlett emberi egyéniség sincsen valaminő affektív jelleg, filozó­ fusán mondva: valaminő hangoltság nélkül. (Vannak emberek, akiket „száraz a k ó n a k érzünk, de valami aláfesti ezt a szárazságot is.) - Az affektivitás tel­ jes hiánya már patologikus eset. Hogy merre irányul, azt már esete válogatja, - az meg egyáltalán rejtelmes kérdés: mi emelhető át ebből a művészi szfé­ rába, még pontosabban: mi és hogyan olvad kielemezhetetlen egésszé a mű­ alkotásban. De az alkotóban ott kell lennie valami affektív indítéknak. Vi­ szont csak olyan affektivitás jöhet számításba, amely, hogy úgy mondjam, „porlasztható", bújtatható, szublimálható. Ha valaki önmagában vagy má­ sokban az affektivitást tagadja, a tagadás már maga affektív jellegű. Az em­ lített francia költőt, aki csak tárgyakat rögzít „fenomenológiai pontosság­ gal," ennek a pontosságnak a hevülete fűti, némiképp már a fanatizmus ár­ nyalásával. A „tegnapelőtti" Heredia történelmi szonettciklusában nincs egyetlen „személyes" hang, de annál több álcázott affektív aláfestés. A modern líra jellege az affektivitás szempontjából különleges és nehezen ha­ tározható meg. Talán azt kell keresnünk benne, ami leginkább elbúvik: a sorsérzéseket, az általános, totális, sejtelemszerű élethangulat-változatokat, életünk, mindennapjaink alig tudatosult, de elviselt, illékony hangulati kö­ zegét. Ha a hagyományos jellemzésekre gondolok, (pl. a pszichológus Lange-Eichbaum-félére,) a modern lírában hiába keresem a „nagy" szenvedé­ lyeket, a „heves" élményeket - ha voltak, a költő feloldja vagy „elporlaszt­ j a " őket. Ha meg Staiger meghatározását idézem fel, velejár ez a lírai szituá­ ció mellőzésével, igen gyakran teljes eltüntetésével, legfeljebb futólagos jel18

zésével: az atmoszféra, természetéhez híven a levegőben lebeg. Sok minden lehet a költeményben, ami, hogy úgy mondjuk, felszív­ ja ezt az atmoszférát, általában az affektivitást. Ahogy a pszichológus mond­ ja és mi magunk is tapasztalhatjuk, a rajtunk kívül levő világgal való érintke­ zésnek van potenciálisan mindenkiben, főképp a gyermekben (és a nagyranőtt gyermekben: a költőben) egy alapvetően képies, érzékletes foka. Ha a megszokott formákat lesöpörjük, nem tárgyakat élünk át, hanem képeket; a dolgok lehetnek képiességükben adva, s befogadásukat, átélésüket érzelmek színezik át: az azonosulás, vonzódás, lebilincselés, idegenkedés és elutasítás változékony mozdulásaiban; minél érzékletesebb a kép, annál kimeríthetetlenebb. A szavak szemantikai felhangjaihoz így társulnak a képek affektív vibrációi. A költőben a tárgyak, dolgok, képek maguk kívánkoznak ebbe az átbűvölő hangulati szférába: „ének száll föl minden tárgyból". Mindebből én azt következtetem, hogy az „élmény" fogalmát a mai poétikából sincs jogunk kiiktatni; a „dehumanizáció" csak efemer tendencia. Ember-alkotta mű nem lehet embernélküli, legfeljebb az „emberi" más, vá­ ratlan, újszerű módon van jelen. A modern líra számos változata között ab­ ban lehet lényeges eltérés, hogy az emocionális töltés milyen halmazállapot­ ban van jelen. Ehhez a problémához kereshetünk egy másirányú megközelítést is. Próbáljuk meg ne csak a költőket, hanem a kritikusokat és irodalmárokat is megkérdezni: mit keresnek ők ebben a lírában? Mit kérdeznek a költőtől, milyen fogalmakkal közelítenek hozzá? Pilinszky János költészete „egyetlen életérzés kisugárzása" (Kovács Kálmán), Nagy Lászlónál kérdésessé válik: „nem szakad-e el túlságosan az élménytől" (Kiss Ferenc). Verseskötetekről írva a kritikus még mindig az élményt, sőt a költői alkotó „én"-jét keresi, onnan próbál ebbe a külön világba behatolni. Példával elég bőségesen szol­ gálnak vezető folyóirataink kritikai rovatai. Ez a kötelék, úgy látszik, eltép­ hetetlen; a már említett Hugo Friedrich rokonszenve a „nemszentimentális" költők iránt kevéssé általánosítható, még kevésbé az, hogy „élmény" és „köl­ tészet" összekapcsolását az irodalomtudomány betegségének minősíti. További neuralgikus eleme a modern líra poétikájának, hogy mindjárt egyetlen, de központi terminussal jelöljem meg: az ihlet, közelebbről a köl­ temény keletkezésfolyamata. Itt aztán — sajnos — a költők nyilatkozataira és vallomásaira vagyunk utalva: ember legyen, aki ezek közt el tud igazodni. Van-e még, működik-e még „ihlet" a hajdani értelemben? Irodalmárok még beszélnek róla: Pilinszky alkata a maga belső feszültségeiben „nem a legtá­ gabb ihletforrás", megfojtja a spontán ihletet. (Kovács Kálmán). „Nagy Lász­ ló ihletei között az eruptív forrósággal fölfakadó szenvedélyé volt a döntő ó " . (Kiss Ferenc). ,,A líra ma"-kötet közli Alain Bosquet hosszas vallomá­ sat a vers keletkezésének „régi" és „ m a i " folyamatáról. Akárhogy veszem is, s z

19

nem érzek benne mást, mint az ihletettség és élményfeldolgozás folyamatá­ nak és változatainak okoskodó körülírását. Ugyanez a kötet közli Günther Grass csúfolódását, amely egyaránt irányul az „élményvers" és a „laborvers" ellen, ami ugyan nem túlságosan igazít el bennünket. Mintha a költők erre a megfoghatatlan fogalomra gondolva akarvaakaratlan zavart óhajtanának kelteni. Guillén nyilatkozik Valéryről: „Edgár Allan Poe nyomdokait követve, Valéry alig vagy egyáltalán nem hitt az ihlet­ ben." (Zárójelben: Talán éppen Poe a fő zavarkeltő: amit A holló keletkezé­ séről ír a Philosophy of Composition-ban, annyira logikus, hogy már misztifi­ kációnak sejlik: a kész vers birtokában utólag fölépített konstrukció — a fő mozgató egy mély, rejtett, eleve meglévő élménytömb lehetett.) De aztán az ellenkezőjét is olvashatjuk: „Valéry mindenekelőtt ihletett költő volt, mondanivalói voltak" - megütközött, ha versgyártásról beszéltek". Hallgas­ suk meg Lorcát: a költő "átlép a képzeletből, - ami a lélek jelensége - az ihletbe , ami a lélek állapota ... A költői képzelet logikája emberi, de a köl­ tői ihlet logikája költői. Ha a képzelet fölfedezés, akkor az ihlet adomány, roppant ajándék". A még a hagyományhoz k ö t ő d ő Staiger egyik alapfogalma az „Eingebung", amit csak „ihlet"-tel, ihletettséggel tudok magyarra fordítani. Friedrichnél, a modernség kodifikátoránál már ismételten jelentkezik az ihletellenesség. „Az inspiratív megragadottságnak mint a költői kvalitás egyetlen igazolójának már a tizenkilencedik század eleje óta csökkent az árfolyama" — noha a köztudat még őrzi ezt a szemléletet. — „A vezető európai lírikusok szinte mindannyian bizalmatlanok az inspiráció iránt, különbséget tudnak tenni fölindultság és erő, személyes megindultság és szellemi érvény kőzött". Ez pedig összefüggene a kor általános romantika-ellenességével, a költői alany elszemélytelenedésével, az artisztikum, az alakító elv kiemelésével. (Benn). Az „inspiráció" tévútra vezet. S ezzel állna szemben, mint modern típus, a „laboratórium-költészet" — a „gondolkodó lírikus". Az alkotás „precíziós munka", a nyers „spontaneitás" kiküszöbölve. Mi magyarok elgondolkodha­ tunk azon: hová j u t o t t u n k vagy j u t h a t t u n k Petőfi óta, aki azt mondta alko­ tásmódjáról: „vágtam egy verset", tehát az inspiratív rögtönzés, spontaneitás határán járt. Ahogy persze ezek a nagy nyugatiak a maguk alkotásmódjáról elfilo­ zofálnak, lehetetlen az „ihlet"-re emlékeztető fázisokat föl nem ismerni. „Az értelem az ihlet szálláscsinálója" — de a művészi remekek létrehozásának semmiképpen sem kizárólagos föltétele az ihletett-intuitív-ösztönös alkotó­ munka, sőt „a korszerű műalkotást általában mindig az intellektuális-tudatos erőfeszítések is jellemzik." (Legalább az „is" ott van.) Világirodalmi szem­ pontból a probléma egyáltalán nem új, és természetesen kizárja az egyoldalú radikális megoldást. Régebben is nyilvánítottunk valakit „intellektuális" 20

költőnek, és szembeállítottuk vele az „ihletett" költőt, aki teljesen az intu­ íció bűvöletében él és alkot. De azért néhány megvilágosító megjegyzés idekívánkozik. Először is: az „alkotás" folyamatát, amely még kisebb költeményeknél is nagyon elhúzód­ hat, a költő átéli, de ez a folyamat a maga akut stádiumában senkivel nem közölhető, meg nem osztható, át nem vihető, teljesen az egyéni tudat zárt terében zajlik. Amit róla a költő utólag mond, az már kihűlt láva, hiteles vagy nem hiteles, olykor talán nem is őszinte, de semmiképpen nem megbíz­ ható d o k u m e n t u m . Továbbá: azt már minden modern pszichológus tudja, hogy intellektus és emóció közt a határ emberi átlagban nézve csak viszonylagos és mester­ séges. A mi mostani szempontunkból ez azt jelenti, hogy a még olyan „intel­ lektuális" alkotásfolyamatot is érzelmi felhangok kísérik, vagy éppen érzelmi ösztönzések irányítják. Két p o n t o n szeretném ezt most megtámogatni. Már idéztem azt a nyilatkozatot, amely szerint a m o d e m vers nem élményekből s effélékből áll, hanem szavakból. Verses és prózai nyilatkozatokat lehetne a m o d e m ars poétikákból sorolni annak a hódoló körtáncnak az illusztrálásá­ ra, amelyet a költők a „ s z ó " bálványa körül járnak. (Dsida Jenő: Túl a for­ mán, Boso: Egy szó, egy vers..) De a bűvös szót vagy szavakat lehet hiányol­ ni, vádolni, semmisnek tekinteni vagy fölemelni: de mindenképpen meg kell találni, a maguk helyére tenni, — tudatosan mondom: be kell „avatni" őket. Ez is intellektuális munka, puszta „precizió"? Ha egyáltalán költői alkotásról van szó, kell az alkotásban lenni egy stádiumnak, amikor a vers csírája már megvan, ott ködlik a tudat mélyén, de a vers maga még nincs meg — csak éppen létre akar jönni. Nyelv előtti, intui­ tív gondolkodás ez, amely összejátszhat a teremtő képzelettel. Vajon hiá­ nyozhat-e az alkotásban ez a sejtető, tagolatlan kezdeti állapot, egy szoron­ gató némaság, amelyet a felszabaduló alkotóerőnek át kell törnie? Ha a mo­ dem költészet szókultuszában és a kellő szóért való vívódásában több van puszta lexikális válogatásnál, - akkor kell egy kiszámíthatatlan és kormányozhatatlan impulzusnak működnie, kell egy nemintellektuális bizonyosság­ nak lennie, amely a megtalált szót hitelesíti. A költészet lehet többé, olykor csak kevésbé, alig érezhetően „ihletett", de ahol az ihlet teljesen eltűnik, el­ tűnik a költészet is. Most pedig elérkeztünk a m o d e m lírának talán legkétesebb, legkénye­ sebb problémájához. Már láttuk, hogy a költészetből nem lehet a költőt kiküszöbölni. De hát legalábbis a hagyomány szerint a költőnek közönség is kell; a vers csak akkor kel életre, ha olvassák, — sőt t ö b b : az olvasásnak egyúttal befogadásnak, megértésnek kell lennie. Hogy ez milyen nehéz, arra már évtizedekkel ezelőtt rámutattak. „Annyira hozzászoktunk a líra 21

élményszerű felfogásához, hogy tanácstalanul állunk minden olyan képlettel szemben, amelyre az effajta megfejtés nem alkalmazható". Azt az igazságot, illetve követelményt is kimondták már, hogy ha a művészet újfajta kifejező­ eszközöket teremt, a közönségben ehhez illő új befogadói magatartást, új élményi és fogalmi apparátust kell nevelni, — meg kell találni, ahogy ma mondják, az új jelrendszernek a „kód"-ját. Ha ez olyan könnyen menne! Az olvasónak a vers egyedi atmoszférá­ ját kell felfognia, meg kell élnie vagy magában kiépíteni; „asszimilálnia" kell, ha rászánja magát, akár ismételt olvasás árán is. Es itt van az új líra buktatója. Hugo Friedrich még néhány évtizeddel ezelőtt is azt panaszolja, hogy a (fran­ cia) közönség még Mallarmét és Rimbaud-t sem asszimilálta, a „nem-asszimilálhatóság" a modernek „krónikusjegyévé" vált. (Nálunk az avantgárddal kapcsolatban merülhet föl ez a kérdés.) Hasonló a panasz „A líra m a " kötet bevezetőjében: „Ugyanazok a tényezők, amelyek szükségszerűen gyökeresen új utakra terelték korunk költészetét, a közönséget nem formálták át az új költészet befogadására, sőt bizonyos tényezők egyenesen eltávolították tőle." (Apollinaire megdicsőíti azt a költői magatartást, amelynek lényege a kísérle­ tezés merészsége. A mondanivalónak „agresszív dinamikával" kell az olvasó felé irányulnia.)Hogyan fogadjuk ezt az „agressziót"? Ugy látszik, legelőbb a „megértés" kategóriáját kell kiiktatnunk. Ami­ kor évekkel ezelőtt a szemináriumban egy modern verset felolvastunk, meg­ kérdeztem a hallgatókat: értik-e? „Ezt nem kell megérteni." Vagyis: a vers intenciója eleve nem a megszokott megérthetőségre irányul, nincs közölni­ való „értelme". Az olvasónak nem is ebbe kell elsődlegesen kapaszkodnia, hanem, amit már annyiszor ismételgetnek és dokumentálnak: a szuggesztív szavakra és hangsorokra, a logikán túli vagy inneni viszonyulásokra. Az már majdnem korlátnak számít, ha a vers „érthető". T.S. Eliot mondja egy fiata­ labb kortársa költeményéről: „Pompás vers, de nem tudom megmagyarázni, miről szól, talán maga a költő se tudná megmondani. Valami ráolvasásnak, varázséneknek látszik." (A magyar olvasó nem állhatja meg, hogy Ignotusra ne gondoljon, még ha csak félig volt is igaza.) De több nyilatkozattal lehet igazolni, hogy a hagyományos megértést maguk a költők sem okvetlen igénylik. Baudelaire: „Van abban valami dicső­ ség, ha az embert nem értik meg." Montale: „Senkisem írna verseket, ha a költemény problémája az lenne, hogy érthetővé tegye magát." Érthetőség, befogadás, megismerés — eme problémák körül keringünk. Bosquet még el­ ismeri az igényt arra, hogy a költemény mások számára is befogadható le­ gyen. Elhangzik az a kijelentés is, hogy a verset „befogadhatjuk", ha nem is irányul elsődlegesen arra, hogy „megértsék", bármilyen elragadtatott, sőt bármennyire ellenkezik a logikával, ízléssel, a vers rázza le magáról a konven-

cionális „értelmet" (Eliot) — vagyis lépjen ki az empirikus koordináták-határolta dimenzióból. Az igazi „valóság" valahol ezen kivül van, esetleg a tu­ datnak olyan peremvidékein, amelyekbe alig lehetséges a beleélés. (Friedrich mondja Saint John Perse-ről.) Ugy látszik, ezen az ú t o n nem ju­ tunk közelebb a célhoz. A probléma persze már olyan költőknél is fölmerülhet, akiket még nem sorolunk a „modernek" közé, akik még az euklideszi geometria terén belül élnek. Eliot mondja Rilke Duinói elégiáiról: „Voltaképpen megeléged­ hetnék azzal, hogy a szavak szépségében gyönyörködjek, s a versek zenéjé­ nek átengedjem magam, — de már csak kényszeredetten teszem meg a kísér­ letet, hogy beleéljem magam olyan gondolatmenetekbe, amelyek számomra nemcsak nehezek, de idegenek is." (A germanisták ismerik a Hölderlin-interpretáció soha el nem múló problémáit.) Ha az olvasóba az új valóságérzéket be akarjuk plántálni, mindjárt az­ zal kellene kezdenünk, hogy lebontjuk az empirikus valóságérzés korlátait, — ahogy a vers az empirikus teret és időt kiküszöböli. A hagyományos esztéti­ ka szerint a jó műalkotásnak egyik normatív követelménye az egységes átformáltság, ami magában foglalja a dimenzió és perspektíva egységét, s ebben benne foglaltatik a nyelvi szint egysége is. Az új líra (hozzá az új pró­ zaepika is) ezt a normát már elbúcsúztatta. Mindannyian észlelhetjük a vers­ ben a már a lényeghez tartozó színtváltásokat, mind a képi és tárgyi, mind a nyelvi szinten. Finomabb fül számára az oldás itt gazdagodást is jelenthet: hatni kezd a másik esztétikai tényező: a viszonyítások gazdagsága. Az olva­ sónak többrétű viszonyításhálózatban kell kapcsolatokat, hatásokat, összecsengéseket és disszonanciákat átélnie, perspektívák közt kell, ha szabad így mondanom, ingáznia. Az alkotó szándéka szerint külön ingert jelent a nyel­ vi szint zökkentése, mobilizációja. Nemcsak az alantas, hanem a szakmailag legelvontabb szó is belefoltozható ebbe a kontextusba. Széleskörű, magas­ szintű szó- és képspektrummal dolgozik pl. Gottfried Benn „civilizált" lírá­ ja, de ugyanezt dokumentálja Voznyeszenszkij szókincse is. Valahogy úgy kell lenni, ahogy az egyik elemző mondja: az „érthető­ ség" helyére a szuggesztibüitás lép. A perspektívákat, a szintváltásokat, a rej­ tett kapcsolatokat, a ritmust úgy kell magunkba fogadnunk, hogy az elbű­ völő, zsongító hatás valóban fel tudjon duzzadni: a léleknek „vibrálnia" kell. Az elemzők már szinte monoton módon ugyanazon hatóerőkre utalnak: a szó, a hangzás és a kép „mágiájára". Csupa erőfeszítés, útjelzés az atmoszfé­ ra, az új esztétikai közeg érzékeltetésére. Mindez együttvéve, sok mindent ki­ kerülve valami „belső érzékelés"-hez szól, azt rezgeti meg. Nehéz helyzetbe kerülünk, ha ezt a modern lírát az esztétikum felől Próbáljuk megközelíteni. Legyen szabad ismét axiómaként föltételeznem, hogy akármiféle műalkotásnak valaminő esztétikumot kell hordoznia, esz23

tétikai hatást kell kisugároznia. Ha azokra a jellemzésekre bízzuk magunkat, amelyeket Hugo Friedrich ad az immár lassan száz év modernjeiről, kevésbé üdítő benyomásokban lesz részünk. Az alaptétel az, hogy az effajta költésze­ tet csaknem kizárólag negatív kategóriákkal írhatjuk körül. (Abszurditás, diszszonancia, inkoherencia, elidegenítés, elszemélytelenedés, rejtvényszerűség és így tovább.) A jelenre is érvényesen már mások is kimondták, hogy ko­ runk nem ismer egyetemes esztétikai normákat, mint ahogy sok más kötött­ séget sem. Ebben a légkörben a szépség már banalitásnak számít, mint a mo­ dern zenében a harmonikus akkord. Közismert, hogy már Baudelaire-nél diadalmaskodik a ,,rút" esztétiká­ ja: ,.a rútból a lírikus új varázst tud előidézni". Nos, a mi Csoórink és Nagy Lászlónk is él alkalomadtán ezzel a lehetőséggel (Hallgatásom hallgatása. Remete nyár. Vers Diogéneszhez — Csoórinál; Vonítások, Arcomról minden csillagot... A bomlás üzenete, - Nagy Lászlónál). Persze a tényanyag azt do­ kumentálja, hogy időnkénti felbukkanása ellenére sem a „ r ú t " áll az új esz­ tétikum középpontjában, inkább az oldottság, totális formabontás, torzítás, olykor groteszk látás. Egy lényeges körülményt azonban le kell szögeznünk: az új líra igen kevéssé alkalmas derűsebb, könnyedebb, szubtilis, pozitívnek minősíthető, kathartikusan átélhető eszte'tikai hatások hordozására. Hogy ennek társa­ dalmi, kortörténeti okai is vannak,azt a mai olvasónak fölösleges hangsúlyoz­ ni. Felidézhetjük gondolatban az esztétikai értékek és minőségek egész ská­ láját, a naiv bájtól a zordon fenségig, gondolhatunk arra, hogy vannak vonzó és elidegenítő minőségek: ez a skála a m o d e m lírában nagyon leszűkült, és jobbára eltolódott a nyersebb, negatív hatások felé. Illetlennek érzem a szembeállításokat, de a „tegnapelőtti" ízlésben ne­ velkedett olvasó a modern líra légkörében nosztalgiát érezhet Csokonai és Tóth Árpád gráciája, Ady titokfok-idegensége, Berzsenyi zengő trombita­ hangja iránt. De ne legyünk igazságtalanok: a kultúra, tehát a költészet fej­ lődése sem ismételheti meg önmagát, az új időknek mindig új dalok kellenek, s a mi korunké, a modern koré hol tisztán, hol fogyatékosabban fölcsendül­ ve valami nyersebb, érdesebb, sokszor már ércesebb, keményebb esztétikai tónus. Higgyük azt, hogy nagy költő kezében az új líra is művészet, esztéti­ kum, csak még nem vagy nem könnyen találjuk meg a kulcsot hozzá. Hiszen az esztétikai igényt még a „konkrét" költészet teoretikusai sem adják föl. A diszharmónia esztétikája? Ha pozitívumot keresek benne, a linearitás helyett találhatok újszerű, pulzáló, sodró kontinuitást, s amit különösen szuggesztívnek érzek: újszerű akkordokat. „Riadt pillámra halott szirmok ha­ vaznak" — Kányádi — „A hajnal cserepébe ültetett n a p " — Csoóri — s a már valóságos zenekari bőséggel halmozott akkordok egyik mesterműve: Nagy 24

László verse, a Tűz. A diszkrétebb vagy merészebb hangvegyítések azok, amikben az esztétikai hatás fő forrását kereshetjük. Bőségesen jelentkezik két provokatív erő: a groteszk és a bizarr. Az első a torzításnak az a változa­ ta, amelyet valami kihívás, tagadás vagy kétely diktál, a másik a megszokot­ tól való olykor talán játékos elfordulás. Mindez, ha valódi költő kezén megszelídül, már a mesei-idilli könnyedséghez közeledhet, mint pl. a fiatal Csoórinál, s talán még inkább Nagy Lászlónál. Sajnos, úgy látszik, ennek a lírának lényeges tartozéka, hogy a hagyo­ mányos hatóelemek egyrészét mellőzi. Jórészt lemond a rím varázsáról; még ha rímel is, akkor sem törekszik olyasféle bravúrokra, a merész összecsengéseknek arra a játékára, a rím olyan inspiráló hatására, mint mondjuk Koszto­ lányi vagy Rilke. Eltávolodik a hagyományos szerkezeti elemektől is, mint amilyen pl. a kötött versszak. Hogy milyen ritmikai változatokat valósít meg, azt hozzáértő szakembereknek külön kell tanulmányozniuk. Itt is bajosan boldogulnának a hagyományos sémákkal és lehetőségekkel. Az új líra eszétikumának fürkészését a leglényegesebb kérdéssel nem annyira lezárom, mint inkább nyitva hagyom: Mennyire képes ez a költészet mély, igazi kathartikus hatásra? A válasszal ezúttal csak adós tudok maradni, de magyar viszonylatban emlékezem Nagy László Mennyegzőjére és Csoóri halott sirató panaszaira. Lezárásul: mi legyen hát mértékünk az új költészet megítélésében? Legyen szabad egy nem-euklideszi elképzeléssel válaszolnom. Próbáljunk egy olyan határsávba, perspektívába belehelyezkedni, ahonnan visszanézve Goethe, Arany, Ady még költőnek látszik, még költőként fogható föl. Ez a költőiség szélső tartománya. Ami ezen kívül van, az lehet, mint már többen megmondták, társadalmi tünet, játék, egyéni és csoport-divat, különcködés, perem- és irodalomalatti jelenség, optimális esetben pár száz ember magán­ ügye. Goethe neve nem véletlenül futott a tollam alá. A már többször emlí­ tett Hugo Friedrich, aki elsőként próbálta meg ezt a modern költészetet Baudelaire-től a mi századunk közepéig egységben látni, egészében és egyede­ iben interpretálni, azt mondhatnám: világirodalmi rangra emelni, mélységeibe filozófus-szemmel betekinteni, többször említi azt a bűvöletet, amely a maga módján ebből a költészetből kiárad. De könyvecskéje előszavába mégis bele­ sző egy félmondatot: jobban érzi magát Goethe, mint T.S. Eliot világában. Elhihetjük neki.

25

JEGYZET

Tanulmányomban a költőkön kívül a szakirodalomból több poétikai mo­ nográfiára, tanulmánykötetre és válogatásra támaszkodtam. A fontosabbak címeit az alábbiakban sorolom föl: Emil Staiger: Grundbegriffe der Poetik (1946), - Gottfried Benn: Probleme der Lyrik (1951) - Hugo Friedrich: Die Struktur der modernen Lyrik (1956) - Die deutsche Lyrik (antológia versmagyarázatokkal, szerk. Benno Wiese, 1959) - Wege zum Gedicht (antológia versmagyaráza­ tokkal, szerk. R. Hirschenauer - Albrecht Weber, 1959) — Herbert Seidler: Die Dichtung ( 1959) - Kari Krolow: Aspekte zeitgenössischer deutscher Lyrik (1961) - A líra ma (szerk. Hajnal Gábor, 1968) Ars poeticák a XX. századból (szerk. Sík Csaba, 1982). — A Világiro­ dalmi Lexikon számos szócikke.

26

János BARTA: AUJOURD'HUI, HIER ET AVANT-HIER (Combat d'arrière-garde et révision)

Cette étude a pour point de départ les profondes transformations qu'a subies, depuis les dernières décennies du siècle passé, la poésie lyrique en Europe. Il s'agit de mettre en lumière les caractéristiques poétiques et les techniques artistiques de cette poésie dite moderne. Après les années 1950, ces tendances modernes ayant réapparu dans la poésie hongroise, l'auteur se propose d'examiner ce qui de ces catégories poétiques et esthétiques traditionnelles peut être appliqué à ce lyrisme nouveau. L'analyse s'étend à l'étude du rapport qui relie entre eux intellectualisme et émotivité, à celle du processus créateur, de l'inspiration, des nouvelles attitudes de lecteurs. Enfin elle s'interroge sur les effets et les catégories esthétiques que cette nouvelle poésie est susceptible de produire.

27

Bitskey István PÁZMÁNY PÉTER ÉS A ROMAI COLLEGIUM GERMANICUM HUNGARICUM

A magyarországi barokk irodalom és kultúra kiformálódásában első­ rendű szerep j u t o t t a tridenti zsinat után újjászerveződő katolikus egyház­ nak, s azon belül is a jezsuita rendnek. Természetesen nem azért, mintha a barokk valamiféle J e z s u i t a stílus" lett volna, ezt a köztudatban eléggé elterjedt tévhitet a nemzetközi szakirodalom meggyőzően cáfolta. A tridenti zsinat sem foglalkozott művészi vagy esztétikai kérdésekkel, hatá­ rozatai főként az egyházi intézmények újjászervezésére, dogmatikai kérdések tisztázására, a hitvitákban kérdésessé vált hittételek korábbinál egyértelműbb megfogalmazására, valamint az egyházi fegyelem megszilárdítására töreke­ dett. Az viszont kétségtelen, hogy e gyakorlati törekvéseknek az áramában a nagy építkezésekbe kezdő katolikus egyház kitűnő érzékkel vette figyelem­ be a Michelangelo munkássága nyomán kibontakozó új stílusban rejlő lehetőségeket, s azokat a 16. század végétől egyre szélesebb körben alkalmaz­ ta. Az egyházi művészetet és irodalmat rövidesen követte a világi arisztokrá­ cia; előbb — miként Bán Imre utalt rá — „a fejedelmi abszolutizmus, a személyes monarchia", később pedig „a harmincéves háború után az újabb fellendülés szakaszába lépett" nagybirtokos nemesség is. Barokk irodalmunknak a refeudalizációval és az ellenreformációval való összefüggéseit már eléggé tisztázta a szakirodalom, úgy véljük azonban, az összkép egyoldalú lenne, ha a jezsuita renden kívül más intézményeket és csoportokat nem vennénk kellő mértékben figyelembe a barokk kultúra meghonosodásának vizsgálatakor. Klaniczay Tibor alapvető tanulmányában röviden utalt is ilyenekre: „egy egyetemes stílus hordozója sohasem egy mozgalom vagy intézmény, hanem mindig az osztály. ... Óriási jelentősége van azonban azoknak a csoportoknak és intézményeknek, melyek az osz­ tályérdeknek legmegfelelőbb világnézetet képviselik s propagandáját vállal­ ják..." Márpedig a barokk kultúrát elterjesztő „csoportok és intézmények" között kiemelkedő szerepet játszott a római Collegium Germanicum Hungáriáim, amely jezsuita oktatók vezetése alatt állott ugyan, de célja kifejezetten a világi klérus utánpótlásának a biztosítása volt. Ennek az 1580-ban egyesített német-magyar kollégiumnak a létrejöttét és magyar kapcsolatainak korai szakaszát nemrég külön tanulmányban vizsgáltuk, itt csupán arra szeretnénk utalni, hogy az 1580-1782 közötti két évszázad alatt mintegy 650 magyarországi alumnusa volt az intézménynek, s közülük szinte valamennyien tevékeny részesei voltak a hazai barokk építészet, képzőmű1

2

3

4

s

29

vészét, zene, irodalom és iskolaügy felvirágoztatásának. Szinnyei mintegy félszáz írót tart számon közülük, de nagyvonalúan csak annyit jegyez meg életrajzi adataik között, hogy Rómában tanultak. Ha azonban figyelembe vesszük, hogy valamennyien egyetlen intézmény hallgatói voltak, egységes és ugyanakkor sokoldalú képzést kaptak, akkor föltétlen érdemesnek látszik ezzel az intézménnyel, szellemével, eszmetörténeti helyével behatóbban is foglalkoznia a magyar barokk-kutatásnak. E monográfia-igényű feladatból ezúttal csak egyetlen kérdéskör elemzését tűzhetjük ki célul: azt vizsgáljuk, hogy Pázmány Péter — aki soha nem volt e kollégium alumnusa - milyen kapcsolatban volt vele, hogyan igyekezett az általa kínált lehetőségeket céljai számára kiaknázni.

*** A 17. század eleji magyar katolikus egyház helyzetéről a legpontosabb és legrészletesebb helyzetképet alighanem Verancsics Faustus csanádi püs­ pök, a legendás hírű szótaríró, történetíró, fizikus és feltaláló adta. Az egykori veszprémi várkapitány, aki később egyházi rendbe lépett s 1598-tól lett püspök, 1606-ban Rómába utazott. Minden bizonnyal ő írta V.Miklós pápa számára azt az aláírás nélküli, a hazai politikai, társadalmi és egyházi állapotokat tüzetesen elemző jelentést, amelyről a szakirodalom már több esetben említést t e t t . A terjedelmes emlékirat a katolikus restaurációt elősegítő tennivalók között kiemeli a színvonalas papképzés fontosságát, s ebben első helyen a Collegium Germanicum Hungaricum szerepét hangsú­ lyozza. A szerző szerint elsőrendűen fontos lenne növelni a kollégiumban a magyarok számát, amelyet még XIII. Gergely pápa szabályozott: az ő ren­ delkezése szerint ugyanis egyszerre csupán 12 magyarországi alumnus számá­ ra van benne hely. Verancsics szerint ki kellene jelölni egy protektort is, aki kizárólag a magyarok tanulmányaira ügyelne fel, s a Szentszéknek rendszere­ sen jelentést tenne róluk. Mint írja, egyes vélemények szerint a kollégiumot — a némettől különválasztva — Rómából Magyarországra kellene telepíteni, így kisebbek lennének a költségek, s kétszeresre lehetne emelni a létszámot. 6

A terjedelmes memorandumnak az ilyen részletei jelzik, hogy a Bocs­ kai-féle felkelés végére a katolicizmus helyzete már-már reménytelennek lát­ szott, a megújulás és újraerősödés módozatait kutatók viszont kulcskérdés­ nek látták a magasszintű egyházi felsőoktatás kiszélesítését. Verancsics jó kapcsolatban állott Pázmány Péterrel, 1615-17 között váltott leveleik és könyvküldeményeik egyaránt erre mutatnak. Azt nem tudjuk, hogy kap­ csolatuk mikor kezdődött, az viszont bizonyos, hogy a Collegium Germanicum Hungaricum jelentőségének megítélésében Pázmány teljesen 7

30

egyetértett Verancsiccsal, s figyelme már jóval érseki kinevezése előtt is a kollégiumra irányult. Ennek első jele, hogy 1609-ben három ifjat küldött Rómába, hogy azok a kollégium alumnusai legyenek.* Pázmány azonban elmulasztotta az ügy előzetes lelevelezését, így az ifjak érkezése nagy bonyodalmat okozott. A felvételt szigorú előírások szabályozták: a jelentkezőknek egy jezsuita kollégium rektora előtt vizsgát kellett tenniök, a bizonyítványt Rómába kellett küldeni, s ha kedvező válasz érkezett, valamint a jelentkezőnek az oda-vissza útra megvolt az útiköltsége, akkor indulhatott el. A hivólevél persze csak akkor jöhetett meg, ha az előírt 12 hely egyike megüresedett, így a jelentkezőknek olykor évekig is elhúzódhatott az indulása. Pázmánynak már ez az első lépése is — de további törekvése is — arra irányult, hogy a felvételnek ezt a körülményes, nehézkes módját megváltoztassa, leegyszerű­ sítse. A Collegium Germanicum Hungaricum felügyeletével megbízott jezsu­ ita generális, Claudio Aquaviva már 1609 decemberében jelezte Pázmánynak, hogy az előre be nem jelentett három fiú odaküldése szabálytalan és nehéz­ ségeket okoz. Pázmány valószínűleg még meg sem kapta e szigorú intést, ami­ kor egy újabb, Mihály nevű ifjút küldött Rómába; Aquaviva erre a bécsi provinciálisnak, Giovanni Argenti atyának írt egy levelet 1610. febr. 20-án, ebben erősen korholó hangon rója meg Pázmány tettét. Mint írja, már ko­ rábban egy általános rendeletben, majd egy Pázmánynak címzett levélben is megtiltotta az előzetes jelzés nélküli Rómába irányítást, a magyar jezsuita most mégis odaküldött egy Mihály nevű ifjút. Mivel a kollégiumban csak 12 magyarországi alumnus számára van hely, s már pillanatnyilag is 16 fő tartóz­ kodik ott, az ilyen akció zavart okoz. Mihályt egyébként pusztán kegyelem­ ből most felvette egy épp elbocsátott növendék helyére, de Pázmány szigorú megintését kéri emiatt. 9

Hozzátehetjük, hogy valószínűleg Ramocsaházy Mihályról van szó, aki már csak azért is közel állhatott Pázmányhoz, mert váradi születésű volt, s ő is 13 éves korában katolizált, miként nagy pártfogója. Érseki kinevezése után Pázmány elsőrendű feladatai közé sorolta a kollégium támogatását, a magyar alumnusok utánpótlásának biztosítását. A Bethlen-féle első hadjárat után, 1622 júniusában az ő vezetésével Sopronban összeült a magyar püspöki konferencia, amely ülését az országgyűléssel pár­ huzamosan tartotta. Itt Pázmány elnökletével a püspökök (Lósy Imre váradi, Ergelich Ferenc veszprémi, Dallos Miklós váci, Telegdy János nyitrai, Domitrovich Péter zágrábi püspök, valamint Lépes Bálint kalocsai érsek) memoran­ dumot szerkesztettek XV. Gergely pápa számára a magyar katolicizmus hely­ zetéről. Az írás első része a háború okozta károkat, siralmas állapotokat 10

1 1

31

festi, a második része pedig hat pontban a legsürgősebb teendőket sorolja fel. Az 5. pont szól a Collegium Germanicum Hungáriáimról, a püspökök kérik a magyarországiak számára fenntartott helyek növelését, vagy ha ez nem le­ hetséges, legalább azt, hogy a meglévő helyek soha ne álljanak betöltetlenül. Két év múlva Pázmány az új pápának, VHI.Orbánnak ugyancsak párt­ fogásába ajánlja a római kollégiumban tanuló magyar ifjakat. Ezt még ru­ tinszerű, szabványos levélfordulatnak is tarthatnánk, ha nem követnék na­ gyon is valós, aktuális javaslatok, gyakorlati intézkedések. 1626. március 25-én Pázmány Carlo Caraffa aversai püspök bécsi nunciushoz szóló levelével indította meg azt az évekig tartó szívós küzdelmet, amellyel a Rómában tanuló magyar almunusok számára kedvezőbb feltéte­ leket igyekezett kivívni. Leírja e levelében, hogy eddig a hadjárat miatti zavaros viszonyok nem tették lehetővé, hogy magyar fiatalok elegendő szám­ ban mehessenek Rómába, ezen azonban sürgősen változtatni szándékozik. A létszám feltöltésének akadálya, hogy a vállalkozó ifjak közül többen útikölt­ ség, mások megfelelő előképzettség hiányában nem mehetnek Rómába, ismét másokat az országszerte szállongó rémhírek tartanak vissza. Sérelmesnek tart­ ja, hogy csakis egy jezsuita rektor ajánlólevelét fogadják el, szerinte a főpapi ajánlásnak elegendőnek kell lennie, ezt a jogot különben is a mindenkori esz­ tergomi érseknek kellene gyakorolnia, ö t nappal később a rendi generálisnak küldött levelet Rómába, kérdezve, hány hely van most a kollégiumban, mert szeretne alkalmas ifjakat o d a k ü l d e n i . 12

13

14

Néhány hónap múlva Bernardino Castorionak, a Collegium Ger­ manicum Hungáriáim rektorának is kifejtette Pázmány a véleményét, de még élesebb megfogalmazásban. Furcsának és érthetetlennek tartja, hogy csak jezsuiták által kiállított bizonyítványt fogadnak el Rómában, holott az útiköltségeket a magyar püspököknek kell biztosítaniok. Ha ez a gyakor­ lat meg nem változik — írja —, tovább nem fog a római intézménnyel törőd­ ni, más módon segít majd egyházmegyéjén. Ha azonban ő is ajánlhatna alumnusokat, most azonnal küldhetné öt-hat alkalmasat, tehetségeset az „örök v á r o s b a " . 15

A határozott kritikai észrevételeken és méltatlankodáson túl Pázmány — miként más esetekben — most is gyakorlati intézkedéseket dolgozott ki tervének megvalósítására. Még ugyanennek az évnek augusztusában részletes tervezetet állított össze a magyar hallgatók felvételi szabályainak enyhítésére, s azt a Sacra Congregatio de Propaganda Fide római központjába küldte el. Eszerint a vizsgakövetelményeket enyhíteni kell, az esztergomi érseki aján­ lást el kell fogadni, az érkezés időpontját lehetőleg halogatás nélkül kell kitűzni, az útiköltséget pedig nem a kiutazáskor, hanem a tanulmányi évek alatt is elég letétbe helyezni, végül pedig ha valamelyik évben a fenntartott helyek nem lennének betölthetők, akkor a következő években visszamenőleg 32

is igénybe lehetne venni az alapítványt. Az utolsó pont azt is javaslatba hoz­ za, hogy magyar zarándokok három napra szállást kaphassanak a Santo Stefano Rotondo zarándokházában. A két változatban is elkészített tervezetet még ugyanazon év őszén megvitatta a kongregáció, a pápa elnökletével. Fraknói Vilmos az eredményt egyértelműen kedvezőtlennek ítéli, szerinte Pázmány megnyugodott a legfel­ ső fórum ítéletében, s inkább alkalmazkodni kívánt ezután a meg nem vál­ toztatható körülményekhez. Ezzel szemben úgy tűnik, inkább kompromisszumról lehet ebben az esetben beszélni. Pázmány már a Vitelleschi generálishoz írott levelében is köszönetet mond azért, hogy ebben az ügyben kedvező fordulatról szóló hírt k a p o t t , az 1627. évtől kezdve pedig ugrásszerűen megnőtt az általa Rómába irányított ifjak száma, s ő maga is jelentős anyagi áldozattal támo­ gatta az ügyet. Aligha történt volna így, ha tervezetét teljes egészében el­ utasították volna. Ha a kollégium alapszabályait nem módosították is a ma­ gyarok kedvéért, s a 12 hely visszamenőleg történő betöltéséhez nem járul­ tak is hozzá, a vizsgakövetelményeket azonban enyhítették, az útiköltség kérdését pedig Pázmány oldotta meg azzal, hogy e célra Rómában jelentős összeget helyezett letétbe, ennek kamatait használhatták fel a hazautazók. 16

17

Miután így nyugvópontra j u t o t t a vita, az érsek minden erejét arra fordította, hogy Rómába küldendő ifjakat toborozzon. 1627. április 9-én felszólította a szepesi káptalant, hogy augusztus végéig néhány növendéket indítson útba Rómába. Június 6-án a bécsi Pázmáneum rektorától, Hmira Jánostól kérdezi, hogy Bécsben, Grácban vagy Olmücben talál-e római tanulmányokra küldhető — lehetőleg magyar, és nem szláv — ifjút. Szó volt ekkor egy Senkviczy Mátyás nevű pázmánita Rómába küldéséről is, őt azon­ ban később mégsem a kollégiumba, hanem követként a pápához küldte Páz­ mány. Július 17-én már azt jelenti Carlo Caraffa bécsi nunciusnak, hogy most 12 vagy 13 ifjút fog küldeni. „Postmodum facilius erit unum alterumve subinde m ű t e r e " - írja, s ezt a derülátó hangvétel is azt jelzi, hogy eddigi törekvései nem voltak teljesen eredménytelenek. 1627. szeptember 10-én egyszerre 11 alumnus érkezett meg Pázmány szervező tevékenysége eredményeként a Collegium Germanicum Hungaricumba, alighanem ez volt a kollégium történetében a legnagyobb magyaror­ szági csoport, amely együtt, egyszerre érkezett a stúdiumok megkezdésére. Köztük volt Szelepcsényi György, a későbbi esztergomi érsek. Társai voltak: Alberti Márton, Nagy András, Bácsy Mihály, Svehla György, Pistes Tóbiás, Buziakovicz Pál az esztergomi, Gyárfás Demeter és Bolya András az egri, Kaproczai János a nyitrai, valamint Pécsi András a pécsi egyházmegyéből. E csoport szinte az utolsó pülanatban érkezett, mert a kollégiumban ekkor 11

19

33

már csak egyetlen magyarországi alumnus tartózkodott, az is horvát volt. így a lehetséges maximumra töltődött fel a létszám, sőt, mivel Pázmány a következő években is küldött újabb jelentkezőket, a 12 főt többnyire meg­ haladta. Különösen akkor mondható ez nagy eredménynek, ha figyelembe vesszük, hogy 1614-1627 között mindössze 7 növendék érkezett ide kifeje­ zetten Pázmány ajánlására, igaz, ezek közt volt Kisdy Benedek, a későbbi eg­ ri püspök és Lippay György a későbbi esztergomi érsek is. 1628-1632 között Pázmány újabb négy növendéket küldött, köztük volt Bosnyák István, a későbbi nyitrai főapát és báró Jakusith György, a ké­ sőbbi veszprémi püspök. Ez utóbbit Francesco Barberini bíborosnak és Savelli hercegnek, római császári követnek egyaránt pártfogásába ajánlotta, hiszen Thurzó György nádornak unokája és királyi kamarás volt, így rend­ kívül befolyásos család sarjának számított. Pázmány még most, érsekként sem riadt vissza attól, hogy létszámfe­ letti ifjút ajánljon a kollégiumba: ez történt 1634. június 24-én, amikor rimi­ ra által kérdeztette, hogy száz arany letétele ellenében hajlandók lennének-e egy alumnust a betöltött kereten túl is fogadni. Még 1634-ben Draskovich György váci püspök révén felhívást tett közzé a magyar főpapok között, hogy az egykori alumnusok vagyoni állapotukhoz mérten anyagilag is támo­ gassák az intézményt, amely ekkor anyagi gondokkal küzdött: épületét kel­ lett felújítania. 2

0

21

2

2

Időközben az útiköltség címén Rómában letétbe helyezett összeg fel­ használását annyiban módosította az érsek, hogy ezután 40 helyett 65 tallért vehettek igénybe a hazautazók. Ezt az intézkedést 1632-ben, római útja al­ kalmával hozta. A megemelt útiköltség fejében viszont kötelesek voltak aláírni egy szerződést, amelynek értelmében kötelezik magukat arra, hogy 3 évig az esztergomi egyházmegye szolgálatában állnak. A tanulási költségek részleges átvállalása s az annak ellenértékeként történő állásvállalási kötele­ zettség összekapcsolását, az abban rejlő kölcsönös előnyöket tehát már Páz­ mány is jól látta és kamatoztatta egyházszervezői tevékenységében. Erről az intézkedésről, röviddel meghozatala után, külön levélben értesítette mind az esztergomi, mind a pozsonyi káptalant. A bécsi Pázmáneum növendékeinek tanulmányi előmenetelét az ér­ sek mindig igyekezett figyelemmel kísérni, s a bécsi tanintézet legjobbjait szándékozott Rómába irányítani. Hmira Jánossal, a Pázmáneum régensével folytatott levelezésében ez állandóan visszatérő téma. 1634. július 3-i levelé­ ben például két pázmánita Rómába küldését mérlegeli, helyteleníti, hogy Nagy Albert és Pozsgai Miklós az országban kóborolnak, az előbbit illetően pedig egyébként is, egészségi állapota miatt kétli, hogy a római tanulmányok­ ra alkalmas l e n n e . Ugy tűnik, Pázmány az általa alapított bécsi tanintézet 2 3

24

34

növendékeit rendkívül alaposan ismerte, minden alkalmat megragadott arra, hogy információkat szerezzen róluk, hogy soraikból utánpótlást küldhessen a Collegium Germanicum Hungáriáimba. 1634-ben a Szentszék is honorálta Pázmány rendkívüli aktivitását a kollégiumot illetően, s abban a kitüntetésben részesítette, hogy az elhunyt Borghese bíboros helyett a kollégium négytagú bíborosi protektor-testületének tagjává választotta Francesco Barberini, Buonconpagni és Franz Dietrichstein bíborosok mellé. Augusztus 23-án Filippo Nappi közölte ve­ le a hírt, augusztus 26-án Mutius Vitelleschi fejezi ki jókívánságait ebből az alkalomból, röviddel később pedig Dietrichstein bíbornoktársának mond köszönetet Pázmány a gratulációkért. Ezzel az érsek a legnagyobb elisme­ rést kapta meg szívós küzdelme jutalmául, s az oly sok zökkenővel indult kapcsolat közte és a római kollégium között végleg rendeződött. 2 5

Érdemes lenne ezek után áttekinteni, kik voltak azok az alumnusok, akiket Pázmány j u t t a t o t t Rómába, akik az ő támogatásával végezték tanul­ mányaikat, s lettek később a magyar egyházi kultúra reprezentáns személyi­ ségeivé. Sajnos, teljességre törekvő névsort a ma ismert adatok alapján nem lehet összeállítani. A fent felsorolt, 1627-ben kiküldött 11 alumnuson kívül Veress Endre adattára 1614-27 között 7, az 1627-32 közötti időből pedig 4 személyt említ, mint akik az esztergomi érsek javaslatára kerültek Rómába. 1635-1643 között azonban a névsor egyáltalán nem közli az ajánlók nevét, így csupán feltételezhetjük, hogy az 1634-től az érsek haláláig, 1637-ig ter­ jedő 3 év alatt odakerült mintegy 10 alumnus támogatásában is elsősorban neki van szerepe. Mindent összevéve mintegy 35-40 főre becsülhetjük az ál­ tala a Collegium Germanicum Hungaricumba irányított növendékek számát. Pusztán a számokat tekintve sem jelentéktelen ez a csoport, még fontosabb azonban, hogy ezek közül nemcsak a magyar egyházi életnek, de a kiépülő magyar barokk kultúrának is meghatározó személyiségei kerültek ki. Ketten esztergomi érsekek, Pázmány utódai, ketten egri püspökök lettek, egy pedig, Lethenyei István, belépett a jezsuita rendbe 1616-ban. Bosnyák István a pécsi, veszprémi, majd nyitrai püspökségeket töltötte be, egyben a királyi kancellári tisztséget is ellátta. A magyar barokk irodalom történetében négyen játszottak közülük szerepet, valamennyiük munkásságán érződik egyfelől a Rómában eltöltött éveknek, másfelől Pázmány aktivitásának, egyházi, politikai és írói tevékeny­ ségének hatása. Első helyen Lippay György (1600-1666) említhető közülük, aki az ^ r i püspökségből került az érseki székbe, s közel két és fél évtizedig (16421666) állt a magyar katolikus egyház élén. Kétségkívül római tanulmányaik hatására szervezte meg 1649-ben a nagyszombati papi szemináriumot, a n a

35

Collegium Rubrorumot, amelyben mind az intézeti szabályzat, mind pedig az alumnusok által viselt vörös talár a Collegium Germanicum Hungaricum min­ tájára készült. Lippay a 17. századi barokk kultúra alapjait lerakó főpapok egyike: számos oktatási intézményt alapított és támogatott, megszervezte a trencséni jezsuita kollégiumot, az ő alapítványából jött létre a nagyszombati egyetem jogi kara (1667), a pozsonyi érseki kertkultúra általa érte el virág­ korát (testvére írta a híres Pozsonyi kert című háromkötetes könyvet), maga az érsek is számos latin nyelvű értekezést adott közre, és széleskörű levelezést folytatott. Egyedül a magyar nyelvű irodalom terén nem tudta követni pél­ daképének, Pázmánynak monumentális munkásságát. Kisdy Benedek Rómából hazatérve patrónusának legközvetlenebb munkatársai közé tartozott, Pázmány udvari káplánja lett. Később váradi, majd egri püspökként szolgálta a rekatolizáció ügyét. A török elől Jászóra menekült egri püspökséget ő helyezte át Kassára, az ottani jezsuita gimnázi­ umból pedig akadémiai rangú tanintézetet szervezett, amelynek fejlesztésére végrendeletében 30.000 forintot hagyott. Kisdyről feljegyezték, hogy kitű­ nően prédikált; sajnos nincs nyoma annak, hogy beszédeit leírta volna. Ö a kiadó mecénása a Cantus catholici (Lőcse, 1651) címen közreadott ének­ gyűjteménynek, amely elindította a katolikus énekköltészet fejlődését. 2 6

5

7

Szelepcsényi György a római tanulmányok végeztével esztergomi ka­ nonok, majd veszprémi püspök, kalocsai érsek, végül Magyarország prímása lett (1666-85) Lippay utódaként. Mint királyi kancellár és királyi helytartó, a politikai életben is jelentős szerepet játszott, ő elnökölt például a pozso­ nyi vésztörvényszéken 1674-ben, az eseményeket azonban elsősorban nem ő, hanem Kollonich Lipót bécsújhelyi püspök irányította. Szelepcsényi ugyan­ csak nagy gondot fordított a hazai szemináriumok megszervezésére, ő is a római példa szerint szervezte meg Nagyszombatban a Seminarium Marianumot. Számos szerzetesrendet telepített le a királyi Magyarország különböző városaiban, latin nyelvű művek egész sorát írta meg és adta ki. A Cantus catholici új, bővített kiadása neki ajánlva, az ő támogatásával jelent meg Nagyszombatban (1675). 2 8

A horvát származású Jakusith György előbb veszprémi, majd egri püspök lett, főrangú származása azonban politikai szerepekre is alkalmassá tette, ő lett a királynő kancellárja 1638-tól. írói működését A szent olvasó társulat (Nagyszombat 1636) címmel németből fordított munkája j e l z i . Hosszan sorolhatók lennének még a Pázmány által Rómába irányított egykori alumnusok egyházszervezői és kulturális tevékenységének adatai, ennyi is elégnek látszik azonban annak megvilágítására, hogy egyfelől az ér­ sek személyének hatása, másfelől a Collegium Germanicum Hungaricum pél­ dája nyomán egy eléggé egységes szellemi arculatú főpapi csoport meglété29

36

vei számolhatunk a 17. századi magyar művelődés kiformálódásában. Adata­ ink javarésze ismert volt eddig is, de egymástól elkülönülten, szétszórtan ezek az ismeretek nem állhattak össze egységes képpé. Már pedig úgy tűnik, a Pázmány által szervezett, köréje tömörülő, őt példaképnek tekintő, s egyet­ len tanintézetből kikerült főpapi-írói csoport a kor kultúrájának fontos té­ nyezője, aktív, formáló erőinek egyike volt. Elsősorban a katolikus iskola­ ügy terén, de az egyházi irodalomban is, ahol a magyar nyelvű énekköltészet­ ben, valamint a latin nyelvű filozófiai-teológiai értekező prózában eleven igényt elégítettek ki. Az elmondottak alapján két megfigyelés rögzítése látszik célszerűnek. Az egyik Pázmány személyiségére vonatkozik, a róla al­ kotott korábbi képet pontosíthatja. A római kollégiumhoz fűződő viszonya, kapcsolatuk változásai mutatják, hogy „a magyar próza atyja" sohasem a sza­ bályok betűihez, a rendeletek merev, formális külsőségeihez alkalmazkodott, hanem a végcélt, a perspektívát tekintette elsődlegesnek. Roppant aktivitása, messzire tekintő tervszerűsége magyar alumnusoknak Rómába küldésére sar­ kallta már akkor, amikor még erre nem volt szabályszerű lehetősége, így mi­ közben távlati célokat tűzött ki, közvetlen konfliktusokba, kellemetlen hely­ zetekbe is sodródott. Célját mindennek ellenére sem adta fel, évekig szívósan levelezett, intézkedett, tervezett, míg végül eredményt tudott elérni. Ennek érdekében szellemi erőit és anyagi eszközeit egyaránt mozgósította, így va­ lósult meg, hogy életművének továbbfolytatóit maga választhatta ki, s két utódja is saját alumnusai közül került ki. Ez pedig — a magyar történelem az átlagnál is több példával tanúsítja — a legjelentékenyebb államférfiak kö­ zül is csak nagyon kevésnek sikerült, egy-egy kiemelkedő történelmi szemé­ lyiség halála gyakran jelentette egyben az általa képviselt ügynek, eszmének, politikának is a végpontját. Másfelől az áttekintett adatok talán azt is megmutathatták, hogy a római Collegium Germanicum Hungáriáim magyarországi hatásának további feldolgozása ki nem kerülhető feladata a barokk korszak kutatásának, továb­ bi adatokkal gazdagíthatja a magyar-olasz kulturális kapcsolatok összképét is. A kutatás többször szóvátette már, hogy a Rómát járt magyar értelmiségi­ ek a régi századokban mintha nem mutattak volna elég fogékonyságot az örök város időben és térben egyaránt rendkívüli perspektívákat nyújtó, szem­ határt tágító élménye és műkincsei iránt. A ránkmaradt irodalmi szövegek, levelek, naplók, útleírások alapján valóban indokolt ez az észrevétel, úgy vél­ jük azonban, hogy az írott forrásokon kívül más tényezőket is figyelembe kell vennünk a kérdés tisztázásához. Barokk kori épületeket, festményeket, tanintézeteket, szemináriumokat, nyomdákat, kiadói és mecénási tevékeny­ ségeket, újonan alapított könyvtárakat egyaránt meg kell vizsgálnunk ahhoz, hogy a korabeli magyar értelmiségiek Róma-élményét, s a tevékenységükben 3 0

37

— talán nem is mindig tudatosan — jelentkező római hatást lemérhessük. Mindez még további kutatási feladatot jelent, ehhez viszont — úgy reméljük — Pázmány Péter és a Collegium Germanicum Hungaricum kapcsolatának megvilágítása támpontot, kiindulás alapot nyújthat.

JEGYZETEK

1.

2. 3. 4.

5. 6.

7.

38

Rovella, Giuseppe: Intorno ad una buffa leggenda di storia dell'arte. I gesuiti e lo stile dei gesuiti. Civiltà cattolica, 1952. no. 2. 53-65. Dainville, Francois: La legende du style jesuite. Études, 1955 3-16. — Christ, Yvan: Le "style jesuite" n'existe pas. Jardin des arts, 1962, 44-49. - Bauerreis, Romuald: Kirchengeschichte Bayerns. Bd. IV. Augsburg 1965. 363-365. A barokk. A bevezető tanulmányt írta, a szövegeket válogatta, fordí­ totta és magyarázta Bán Imre. Bp. 1963. 13-14. Klaniczay Tibor: A magyar barokk irodalom kialakulása I. ItK 1960. 319. Steinhuber, Andreas: Geschichte des Collegium Germanicum Hungaricum in Rom I—II. Freiburg 1895. - Cserháti József: Die Gründung des Collegium Hungaricum und dessen Vereinigung mit dem Collegium Germanicum. Korrespondenzblatt für die Alumnen des Collegium Germanicum Hungaricum, Róma, 1979. 9-22. — Veress Endre: A római Collegium Germanicum et Hungaricum magyarorszá­ gi tanulóinak anyakönyve és iratai I. Bp. 1917. (Fontes rerum hungaricarum II.) Bitskey István: A római Collegium Germanicum Hungaricum és a ma­ gyar ellenreformáció kezdetei. ItK 1983. 130-136. Archivio Vaticano, Fondo Borghese II/v.2-3. ff. 312-326. és III/7c ff. 384-387. - Tóth László: Verancsics Faustus Csanádi püspök és emlék­ iratai V. Pál pápához á magyar katolikus egyház állapotáról. Bécsi Történeti Intézet Evkönyve 1933. 155-21 1. Öry Miklós: Kardinal Páz­ mány und die kirchliche Erneuerung in Ungarn. Ungarnjahrbuch 1973. 78-79. — Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarorszá­ gon 1914-ig. München 1973. 236. Pázmány Péter összegyűjtött levelei. Kiadta Hanuy Ferenc (A további­ akban rövidítve: PÖLjT. 45-47 és 90.

8.

9. 9. 10. 10. 11. 11. 12. 12. 13. 13. 14. 14. 15. 15. 16. 17.

18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30.

Archívum R o m a n u m Societatis Jesu (a továbbiakban: ARSI), Aust­ riaca 2 I. pp. 377-378. A rendi generális levelének kezdete ("Passavium P. Petro Pasman. Pervenerunt ad Urbem 3 Hungari q u o s RV huc miserat pro Collegio Germanico et quia non praecesserant informationes neque expectata fuit ex Urbe responsio ut alioquia oportuisset, t a n t u m non remissi sunt irrito eventu...") eddig ismeretlen adatot nyújt Pázmány életrajzához, azt ugyanis, hogy 1969. dee. 26-án Passauban t a r t ó z k o d o t t . Itt m o n d o k köszönetet Lu­ kács Lászlónak a levéltári adatok áttekintéséhez nyújtott szives segít­ n.at5 í^as^iuiiax a íeveuari auaiuK auetuniesenez, n y u j i o n szíves segít­ ségéért. ségéért. ARSI, ARSI, Austr. Austr. 2. 2. I. I. 3 38 83 3 .. és és PÖL PÖL I. I. 768. 768. Veress: Lm. 20. Veress: Lm. 20. P PÖ ÖL L II .. 291-295. 291-295. U o U o .. 44 22 11 .. Uo. Uo. 510. 510. valamint valamint Fraknói Fraknói Vilmos: Vilmos: Pázmány Pázmány Péter Péter és és kora kora II. II. Pest Pest 1869. 283-289. 283-289. 1869. P Ö L II.. 5511-512. 11-512. PÖL U o . 5 2 2 . Uo.522. Uo. 530-532. Uo. 533-535. Korábban, 1625. febr. 5-én még ugyancsak Vitelleschi generális arról írt Pázmánynak, hogy a római kollégiumi rektor nem já­ rul hozzá a vizsgakövetelmények enyhítéséhez, azok magyarokra és németekre egyformán kötelezőek. ARSI Germ. I. 187. Uo. 586, 6 0 3 , 6 1 1 , 6 2 7 . Veress: Lm. 22-31. P Ö L I I . 132-134. Uo. 4 8 7 . Fraknói: Lm. III. 218. P Ö L I I . 314, 3 3 4 - 3 3 5 , 3 5 6 . Uo. 4 8 8 . Uo. 5 1 1 . és Fraknói: Lm. 217-218. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. Bp. 1891-1914. VII. 1258-60. - Hermann: Lm. 251-252. Szinnyei: Lm. VI. 394. és Régi magyar költők tára XVII/7. (Sajtó alá rendezte Holl Béla) Bp. 1974. 6 4 7 . Szinnyei XIII. 634-636. - Hermann: Lm. 2 5 2 . Szinnyei: Lm. V. 309-310. Bán Imre: Korai felvilágosodás és nemzeti műveltség. In: Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Szerk. Bende Kálmán. Bp. 1980. 240.

39

ISTVÁN BITSKEY PÉTER PÁZMÁNY ET LE COLLEGIUM GERMANICUM HUNGARICUM DE ROME

Si les relations de la culture hongroise, a l'époque de la Renaissance, ont été assez souvent étudiées, les inspiratios italiennes dans notre civilisation baroque constituent pour la recherche un domaine où il reste encore bien des choses à faire. Le Collegium Germanicum Hungaricum par exemple, fondé en 1580, avait, pendant deux siècles, plus de 600 étudiants hongrois; la fréquentation de cet établissement n'ayant été interdite que par l'ordonnance de Joseph II. Entre 1580 et 1582, l'établissement avait une cinquantaine d'étudiants qui, plus tard, ont écrit ou publié des livres, de sorte que la culture catholique hongroise a pu connaître plus d'une inspiration par l'intermédiaire du Collegium Germanicum Hungaricum. La première personnalité marquante de la prose baroque hongroise, Péter Pázmány était très attentif à ce que les douze places réservées pour la Hongrie fussent remplies par de jeunes théologiens. De temps en temps, il faisait même des efforts pour augmenter cet effectif et il invita les évêques hongrois a soutenir l'institution. Les étudiants, après leur retour de Rome, sont devenus en Hongrie des personnalités de premier plan du clergé catholique et ainsi, grâce à leurs activités littéraires, artistiques et de mécène, ils ont contribué à l'enrichissement de la vie intellectuelle de l'époque baroque.

40

FÜLÖP LÁSZLÓ JEGYZETEK KRÚDY ANTROPOLÓGIÁJÁRÓL Boldogtalan szerepjátszók

panoptikuma

,,Krúdyból egész embertant tanul az olvasó" — állította Hevesi And­ rás. Ennek az epikusi antropológiának egyik szembetűnő jellegzetességét abban láthatjuk, hogy a legérdekesebb teremtmények egy csoportja vibráló ellentétek jegyében viselkedik, létezésmódjának szinte minden megnyilvá­ nulásában ellentétes tulajdonságok meglétéről ad bizonyságot. A leginkább emlékezetes Krúdy-hősöket — Alvinczitől s Rezedától Szindbádon át Álmos Andorig vagy Pistoliig — csakis a különböző polaritások segítségével jellemez­ hetjük. Egykedvűek és egzaltáltak, szeszélyes váltakozással. Belesüppednek az apátiába, a rezignált életmegvetés, a kiábrándultság közérzetébe és feltá­ mad bennük a mohó életigény, az élvezetvágy, a szomjas vágyakozás. Bemu­ tatják a bágyadt lemondást és a melankóliát tagadó, a dermedtséget felolda­ ni képes vitalisztikus elevenség gesztusformáit. A csömör állapotaiból kira­ gadja őket az érzelmi fellángolás vagy a kíváncsiság. Józanságukat vagy épp cinikus illúziótlanságukat elsöpri a szenvedély és a felajzott ábrándosság. A közöny hatalmát meg-megtöri az áhítat. A számító prakticizmus vetélkedik az elszánt mámorkereséssel és szépségkultusszal. A profán gyakorlatiasság emberi máskor a köznapokban eligazodni nem tudó élhetetlenség és elvonatkozottság gyámoltalanjaként csetlenek-botlanak. Szerelemben s más kapcso­ latformákban meg-meghökkentő változékonysággal, állhatatlansággal pózol­ nak, kieszelik a ravasz bújócska, az elrejtő inkognito formaváltozatait, majd az önmegmutató kitárulkozás és őszinteség igényével közelednek a másikhoz. A lefokozott létezés páriáinak látszanak, hogy aztán váratlanul a magaslati létezés mámorosságát próbálják ki. A beletörődő legyintés, a céltalan vegetá­ lás megtestesítői megannyiszor a szinte kétségbeesett elszántságú és megszál­ lott boldogságkeresés példahőseinek szerepeit öltik magukra. 1

Nem akarjuk azt állítani, hogy valamennyi teremtménye ilyen külön­ leges egzisztencia volna. Figuraállományának vannak olyan csoportjai, ame­ lyekre nem érvényesek az említett poláris minőségek. Gondolhatunk azokra, akikben csupán tompítottan s jellegtelenül vannak meg az érintett tulajdon­ ságok, ö k az epizódszerepű, meglehetősen jelentéktelen kreatúrák, a szín­ telenül élők, csak a szürke átlagosságot képviselhetik. Regény- és novellakronotoposzait ilyesféle lényekkel is bőségesen benépesítette az elbeszélő. Egy másik körben azok találhatók, akik az előbbi csoportnál érdekesebbek, súlyosabbak ugyan, ám az előbb jelzésszerűen felsorolt karakterológiai, ma41

gatartási, érzületi ellentétekből viszonylag keveset hordanak magukban, nem jellemző rájuk a szélsőséges alkati s viselkedési polaritás, egyéniségükben az egyik vagy másik alaptípusú minőségek uralkodnak meghatározó módon, így jellemalkatuk egyneműbb s egyértelműbb, s ebben a szélsőségektől men­ tesebb formában kelti a jelentékeny vagy épp nagyszabású emberi jelenség benyomását. Kétségtelen, hogy Krúdy írói antropológiájának azok a legkülönösebb és legizgalmasabb képviselői, akikben egyszerre van meg szinte minden felso­ rolt ellentétfajta, kettősségváltozat. Ök a már-már kiismerhetetlenül s így zavarbaejtően összetett alakok, lényükben meglepő s meghökkentő kontrasz­ tokat egyesítenek, akár proteuszi változékonyságra is készen állnak. Nagy formátumú, olykor egyenesen grandiózus alkotásai ezek a prózaírói képzelet­ nek, és ilyen bonyolult személyiségképletként egyúttal a kombináló, szinte­ tizáló és sűrítő jellemrajzi módszer bizonyító erejű példát is. A mélyvilágismerő és fikcióiban mélyvilágokat teremtő epikus, az ábrándtalan életlátó, a keserű életérzést közvetítő, a látszatok mögé hatoló író természetesen az emberábrázoló fejezetekben mondta el szomorú tudásának legnagyobb részét. Az életutak, a sorsok ábrázolója a boldogtalan életekről beszélt a leg­ többször, róluk volt a legtöbb közölnivalója. Az alakteremtő Krúdy minde­ nekelőtt a hajótörött és eltékozolt életek, a megnyomorított és deformáló­ dott egzisztenciák számontartójaként, a fájdalmak és szenvedések átérzőjeként mondta a legfontosabbat. Boldogtalanjainak hosszú sorában ott látha­ tók a névtelen áldozatok, a senkitől számon nem tartott megszomorítottak, a hétköznapi nihi'ben tengődök és gyötrődők, az ismeretlenségben s kisszerűségben rekedt tönkrementek; azok, akik már semmit nem remélhetnek. A névtelen epizodisták társai a részletezőbben s teljesebben rajzolt fő- és mel­ lékszereplők, akiknek sorsa hasonlóképp a szerencsétlenség, a lesüllyedés valamelyik változatát példázhatja. Az élet árnyékos felét láttatni kivánó sors­ ábrázolás eredményeként kerülnek a művekbe a melankólia eljegyzettjei, az állomtalanok, a hántásokra kiváltképp érzékenyek, az életuntak, a csalódot­ tak, a sebesült lelkűek. Az elbeszélői mélyvilágból valók a megzavarodott lét valósággal démonikus képviselői. Ök nem akarják a beletörődés passzív fájdalmával elviselni végzetüket. Zaklatottan reagálnak életrendjük megbom­ lására, randalíroznak és őrjöngenek nyugtalanságukban, démonaikkal csatáz­ nak, s ezenközben gyakran a közelükbe kerülőknek is sokat ártanak; nagy fe­ szültségeket élnek át, s míg össze nem csuklanak, kóros vitaiizmusuk energiái hajtják őket, a szörnyeteg-lét nem egyszer ijesztő megtestesítőit. Sorolhatnánk még másfajta sorstipológiai és karakterológiai példákat is jócskán, a romlottság mélyeiben fetrengőktől a márti-szenvedés áldozatai42

ig, mindenütt a boldogtalanság igazolóira akadunk Krúdy epikai kozmoszá­ ban. Semmi és sehol nem ad megváltást, az életek csonkák és beteljesület­ lenek, üresek és kétségbeejtően szorongatóak. Lebegnek az emberek a bi­ zonytalanságban és otthontalanságban, iránytalanul sodródnak, megzavarod­ va kapkodnak, ide-oda csapódnak vagy beszorulnak a kínzó kelepcehelyze­ tekbe. Tartós kötések s igazi szövetségek nem jönnek létre a monádikus lé­ nyek világában, ki-ki magára hagyatva, a meg nem osztható egyedüllétben kénytelen cipelni a maga terhét. Magányosságuk sorsszerűnek látszik. Semmi­ lyen erő nem tudja érvényteleníteni a szorongáskeltő zártságot és elszigetelt­ séget. Természetes létmódnak tetszik ebben az emberi világban az egziszten­ ciális egyedüllét, az egyéni külön-sors megoszthatatlansága. A rendezetlenül és megkavartan élők, a gyökértelenek és hontalanok örökös kísérője a meg-megérzett, de néven nevezni nemigen tudott hiány. A hiányérzet szüntelen feszültsége készteti a ,,vajon hogyan kellene élni?" gyötrelmes alapkérdésébe ütközőket a meg-megújuló boldogságkeresésre, a boldogság kívánságát szüntelen ébren tartó eudémonista beállítottság védelmezésére. Sok-sok Krúdy-figurára jellemző az eudémonizmus ösztönös vagy elszántan tudatos követése. A boldogságkutatásban nem kevés rokonságot mutat a máskülönben egymástól távol állók életpéldája. Látszik rajtuk, hogy akármerre tántorognak is magányos életútjaikon, legtöbben makacsul a boldogság-eszmére függesztik tekintetüket. A boldogságvágy azonban leg­ nagyobbrészt megelégítetlen marad. A boldogsághajszolók jóformán kivétel nélkül szánalmasan boldogtalanok, a megnyugvást és beteljesedést alig-alig ismerhetik. A vágyakozók nem érik el céljaikat, kudarcélmények és veresé­ gek várnak a reménykedőkre. Az egy helyben maradókat, a begubózókat, a trogloditákat éppen úgy kínozza a boldogtalanságtudat, mint az ördökszekér nyugtalanságúakat, a mindig bolyongókat, akik végül is — Czine Mihály fogalmazásában — „megnyugtató tájra, ahol időzni lett volna érdemes, soha­ sem érkeztek."

2

A kísérletezőbb kedvűek, a próbálkozó hajlamúak egyik nagy mutat­ ványa a szereplét fajtáinak kipróbálása, a szerepjátszás lehetőségeinek megkí­ sértése. Kiviláglik azonban, hogy a különféle alapbajok a szerepjátszással is legfeljebb alkalmilag s rövid időre űzhetők el, a valóságos sorskérdések jó megoldásában a különleges ceremóniákká és elkápráztató parádékká avatott szerepalakítások, ezek az oly jellegzetes viselkedésszínjátékok, magatartásdemonstrációk sem nyújthatnak orvosszert.Hogy így van annak megvilágító magyarázatát nem utolsósorban Krúdynak a szereplétről kialakított elgondo­ lásában kereshetjük. Mintha valami képzeletből és valóságelemekből fölépített írói theatrum mundi szereplőiként játszanának, mintha valmiféle — nagyjából lokalizált 43

térbe illesztett és globálisan jelölt időben elhelyezett - epikai világszinliáz fi­ gurái volnának a Krúdy-teremtmények, ezek a többségükben oly kifejlett szerepjátszó készségű regény- és novellaalakok. Föléledni láthatjuk a művek­ ben a régi eredetű s a századvég idejétől újra széltében használatos átfogó szimbolikus motívumot, a világot a színházzal, a színpadi léttel összekapcso­ ló azonosítás képzetrendszerét, ,,a világ: színház" tételét. Azért lehet ez így, mert Krúdy láthatóan hajlik annak a felfogásnak a képviseletére, hogy az élet mint közeg és színtér szerkezetében és alapjel­ legében hasonlatos a színpadi valósághoz, a színi térhez, s a benne föllépő emberek a szereplét formáiban kelnek életre. A legkülönbözőbb embertípu­ sok öltenek maszkot és jelmezt, bennünk játszanak - másoknak és önmaguk­ nak. Az élet, gyakorta így mutatják Krúdy epikai fikciói, átalakul valamiféle színes, különleges, karneválosan forgatagos, ugyanakkor zűrzavarosán körforgásos, elkábító és megzavaró, felzaklató és ide-oda sodró maszkabállá, álarcjátékos és jelmezes kavalkáddá, mely végül is - mindig ez derül ki egyegy „színjáték" végeztével — lényegében nyomasztóan értelmetlen és kínzóan céltalan. Ebben a felfogásban az élet valamiféle sok mozzanatú modern komiko-tragédia formáiban jelenik meg, magához kapcsolva lírai, groteszk, banális, abszurd, szomorú, nyers, sivár, képzeleti, átstilizált, valószerű kép­ zettípusokat és jelentéselemeket, tehát tarkabarka keverésben jelenetezve a tragikus-komikus színjáték szcénáit. Az egyik kisregény, Az útitárs történe­ tének előadója „az élet álorcás menetéről" beszél hallgatójának, s úgy lát­ hatjuk, Krúdy is magáénak vallotta ezt a víziót. Amit figurái művelnek, meg­ annyiszor öncélúnak és reménytelennek tetsző tragikomikus színjáték, benne ágálnak, ténferegnek, hánytorognak, tengődnek, forgolódnak, vergődnek a részvevők. Lehangoló játék ez, mert rendszerint nem vezet sehová, nem old meg semmit, nem változtat a sorsokon, nem teremt szép és boldogító kapcso­ latokat, nem szabadít meg a magánytól, a szenvedéstől, a szorongástól. Hiába zajlik le, akármilyen színesen s mutatványosán egy-egy felvonás vagy egy egész többfelvonásos ceremónia — például a Napraforgóban, a Hét Bagolyban, a Valakit elvisz az ördögben, a Boldogult úrfikoromban című regényben, a Szindbád-sorozatokban s mind a többiekben - , rendszerint minden marad a régiben. A szereplőknek sem az életérzésében, sem az állapotában, sem a vi­ szonyaiban nem változik meg semmi oly mértékben, hogy a szerepjátékokra utólag bármelyikük megelégedéssel tekinthetne vissza. A szerepjátszó létforma a Krúdy-alakok világában jelentékeny rész­ ben az álélet megjelenése és valamiféle életpótlék. Helyettesítenie s pótolnia kell — kellene - a célképzetes, a megvalósító jellegű, a valóságos feadatokból és cselekedetekbőlálló létezésmódot. Ki kellene emelnie — legalább látszat szerint — abból a dermedt mozdulatlanságból és ürességből, amibe a 44

szerepjátékokra vállalkozók egyébként valami módon már befalazódtak. A megpróbált szerepnek fel kellene függesztenie - legalább illuzórikusán - a céltalanságérzetet, megszabadítva az elmagányosodottság deformáló alapél­ ményétől, segítenie kellene a magárautaltság és kapcsolatnélküliség alaphely­ zetének szétrombolásában. Rendeltetéséhez tartozna az is, hogy kiszabadít­ son a közléshiány dermesztő csendjéből, megtörje az üzenetnélküliség hely­ zetét, elhárítsa a kommunikációs zárlatot — legalább a verbális produkciók bemutatásának erejéig, a ,,kibeszélés'" könnyítő hatásával. A pótlék s a látszat fokán teljesíthetnek is egyet-mást mindezekből a szerepkísérletek, ám ennél többet jóformán soha nem adnak. Amit nyújta­ nak, az rendszerint csak látszólagosság és töredék, nem értékesebb az ideig­ lenes ábrándnál, valójában csak önáltatás és mások becsapása. A szerep­ lők magatartásából ugyanis hiányzik az őszinteség, a valóságos és hiteles önmegmutatás igényét elnyomják magukban, nem erényük a kitárulkozás és önátadás nyíltsága, lényükből mintegy karakterológiailag hiányzik az empátia képessége, a lélektanilag alterocentrikusnak nevezhető átélésmód és érzésvilág. A játszók legtöbbször csak magukra néző, bezárkózó, magukból kilépni képtelen, az egocentrikus individualizmus elveit talán feladni sem akaró szomorú s szánandó komédiázóknak látszanak, és így a produkció­ ként, mutatványként felfogott szerepszerű jelenés után sorra-rendre vissza­ hullanak egyedüllétükbe, az ürességbe, a meddő és a cél nélküliségben értel­ metlen létállapotokba, beszorulnak a melankólia és a depresszió mélységeibe, s igazi monádikus lényekként példázhatják a modern irodalomból oly sok formában ismerhető egzisztenciáüs inkognito állapotát is. Nemigen alkalmasak a Krúdy-figurák kiemelkedő emberi értékek kép­ viseletére, legalábbis nem lehet rájuk bízni nagy kvalitások széles körének, magasrendű értékminőségek gazdag tartományának reprezentáló megjeleníté­ sét. Ha bizonyos normatívák alapján próbáljuk értékelni az írói teremtmé­ nyeket, a bemutatott emberi jelenségeket, jellegzetes hiányok és negatívu­ mok tűnnek fel. A Krúdy-hősök nem emelkednek fel a morális-eszmei léte­ zés magaslati régióiba. Megnyilatkozásaikból nehéz volna kihámozni szilárd etikai alapelveket és életvezető eszméket. Kivált olyanokat, amelyek valami­ képp túlmutathatnának az egyedi érdeken, a szűken individuális szempon­ tokon, s így a moralitás és eszmeiség valamely magasabb igényű jelenlétére utalhatnának, a közösségi elvek s társadalmi érdekek elfogadására és kép­ viseleti szándékára engednének következtetni. Az alakok legnagyobb cso­ portja igen távol van attól, hogy a magasabbrendű erkölcsi eszmékhez, a közösségi ideálok által befolyásolt és szabályozott életszinthez valami módon közelíthetne. A létezésmód Krúdy világában rendszerint ennél jóval alacso­ nyabb szintre van transzponálva. Amit az egyéniségben s az emberéletben 45

valamiféle eszmei-erkölcsi felépítménynek lehet tekinteni, Krúdy ábrázolá­ sában erősen redukálva jelenik meg. Alig van olyan Krúdy-teremtmény, aki­ nek valamilyen jól körvonalazható morális-eszmei kvalitás és tartalom adhat­ na jelentőséget vagy épp pátoszt és súlyt. Az emberlét erkölcsi telítettsége, eszmei vezéreltsége legfeljebb feltűnően gyenge, csekély energiájú hajtóerő­ ként működik olykor-olykor ebben az epikai világban. Ezért is alakulhat úgy regényekben és novellákban az eseménymenet, hogy a figurák jóformán soha nem lehetnek részesei valamilyen nagyobb tétre menő, egzisztenciális komolyságú, a jellemtényezőket is próbára tevő küzdelmeknek s konfliktusoknak, nem vehetnek részt aktivitást és erélyt, állhatatosságot és jellemszilárdságot megkövetelő vállalkozásokban. így fordulhat elő, hogy még a hangulati s érzelmi átélés - az affektivitás - te­ kintetében viszonylag legmélyebb egyéniségek, legtartalmasabbnak vélhető életek, a legösszetettebbnek tetsző személyiségalkatok sem járnak végig olyan utat, amelyet valamilyen jól észrevehető erkölcsi s eszmei egység hatá­ rozna meg, folyamatosság tarthatna össze, zártság s koncentráltság jellemez­ hetne. Hiányoznak tehát az alakokból az elementáris erkölcsi-eszmei hajtónigók. Szembeötlő hiány ez, s még nagyobbnak érezhetjük, ha azt is hozzá­ adjuk, hogy a személyiségdinamika szempontjából olyannyira fontos hatjóerők között nem nagyon találjuk meg még a morális és eszmei hatótényezők­ nél általában alacsonyabb értékű és tőlük akár el is különíthető másfajta energiák bizonyos típusait sem. Olyan tényezőkre gondolhatunk például, amelyeket valóságos szenvedélyeknek, szándékoknak, célképzetes törekvé­ seknek, tehát magas minőségszintű affektivitásnak nevezhetünk. A Krúdyhősök — a szó elsődleges értelmében voltaképp jellegzetes antihősök — sok­ kal jobban ismerik a lefegyverző céltalanságérzetet, a megbénító kiábrándult­ ságot, az apátiát, a mélabút, mint az előbbi állapotokat, gesztusformákat s hangoltságtípusokat. Egyáltalán: roppant kevés bennük az igazi aktivitás, a mozdulási készség, csökevényes az alakító hajlam, csekély a sarkalló szándék s a messzenéző igény. Rendszerint csak sodródnak tehát, sodortatják magu­ kat. Megállnak, megrekednek, megbénulnak, vesztegelnek, várakoznak, této­ váznak, rezignáltán legyintenek, lemondanak. Nem vívnak meg semmivel, semmiért. Nemigen érzik ugyanis az értelmét, nem látják a célját a bajvívás­ nak s más efféle megnyilatkozásnak. Megtévesztő lehet, hogy némelyikük olykor nagyon is egzaltáltnak mutatkozik, nyugtalanul s felhevültén visel­ kedik. Mintha mégis fellángolna bennük ilyképpen a hiányolt szenvedély. Ők az ilyesféle affektivitás révén ki is válnak a teljesen kiégettek, az érzelmileg is elsivárodottak, a lárvalétűek, a meddő egykedvűségbe záródottak sorából. Látnivaló azonban, hogy ezek az állapotok az átélők számára rendszerint csak epizódikusak, csupán alkalmian esetlegesek és időlegesek, s ekként több-

46

nyire pótlékszerűen öncélúak is, és ráadásul mesterségesen, művi módon hozhatók létre. Az erősebb affektivitású beállítódások sohasem tartósak, nem kerítik hatalmukba huzamosabban s mélyebben a személyiséget. Su­ gárzásuk gyorsan meggyengül, mert nincsenek a szereplőkben nagyobb ener­ giatartalékok és bővebb források. Az érzelmi életükben, szenvedélyeikben is állhatatlanok legfeljebb gyorsan elhamvadó fellobbanásokra képesek. A fellángolások — például a szerelmi érzés formáit öltők — nem ritkán szinte irreálisan magasra törnek, az érzelmi áramok és a szenvedélyhullámok extatikusan csapkodnak egy darabig, s aztán amilyen hirtelen s váratlanul törtek fel, legalább oly sebesen el is csitulnak, ki is alszanak. Tartósság s folytonos­ ság a legtöbbször etosz nélküü lények érzelemvilágát és szenvedélyalkatát sem jellemzi.

Lélektaniság és fiziognómiai

fantázia

Akadnak számosan, akik kétkedve beszélnek — ha egyáltalán szóba kerül a téma! — Krúdy művészetének lélektani elemeiről, a pszichológiai szempontot már-már kizárhatónak vélve a tartalomelemzésből. Schöpflin Aladár szerint például Krúdy emberábrázolásától nem várhatunk J e l l e m ­ rajzot, lélektani hűséget". Ebben az állításban voltaképp két tétel keveredik, s a kettőt érdemes talán szétválasztani. Aligha fogadhatjuk el érvényes kijelentésként, hogy Krúdy nem ad jellemrajzot, hiszen elegendő, ha csak néhány jellegzetes portrét magunk elé idézünk — Alvinczitól Szomjas Gusztiig, Pistolitól Czifra Jánosig vagy éppen Krónprinc Irmától Maszkerádi kisasszonyig —, s könnyen beláthatjuk, hogy az alakteremtés, az arcképfestés, az epikus jellemalkotás elbeszélő művésze­ tének legnagyobb értékei közé számítható. Gazdag emberismerete s alkattani jártassága adja a fedezetét elsőrendű jellemábrázoló tudásának, karakterizáló képességének, amelyről regényben s a novellák sokaságában egyaránt meg­ annyiszor fényes bizonyságot tesz. Beleélő hajlama, művészi empátiája révén bármikor közel tud férkőzni plasztikusan megmintázott teremtményeihez. A schöpflini észrevétel másik fele az emberszemlélet kérdéskörén belül a lélekrajzi elvre és módszerre vonatkozik, a „lélektani hűség" normájának érvénytelenségét állítva. Legelőször itt is megengedhető a túlságosan katego­ rikus ítélet bizonyos enyhítése és árnyalása. Valóban számos példával igazol­ ható, hogy Krúdy nem egyszer figyelmen kívül hagyja a realista ábrázolói alapelvként felfogott lélektani hűséget, a magatartás és tudatvilág megjelení­ tésében elszakad a szigorúan tapasztalati elvű motiválásmódtól, eltér az ok­ sági szempontú látásmódtól. Ugyanakkor azt is észrevehetjük, hogy lélekrajza korántsem minden esetben áll távol a realista lélektaniságtól. Ha epikájáról 3

47

szólva általánosabb értelemben beszélhetünk realista jellegű esztétikai réte­ gekről, akkor magától értetődik, hogy ez a jellege a lélektani vetületekben is megjelenik, a lélekábrázolás realizmusában is megmutatkozik. Sok példa bi­ zonysága szerint a pszichológiai hitelesség sem hiányzik a Krúdy-művek vilá­ gából. Akkor sem, ha egyébként ezek a jellegzetességek elvegyülnek és fe­ szültségkeltő módon összefonódnak olyan más típusú eljárásokkal s minő­ ségekkel, mint a lélektani stilizálás és romantizálás, irrealitás és irracionaliz­ mus, amelyek nyilvánvalóan elhanyagolhatatlan s mellőzhetetlen alkatelemei Krúdy egész szemléletmódjának, ekként írói pszichológiájának is. Mint bár­ mely epikus művészettől, az övétől is igényelhetjük és elvárhatjuk a magas­ rendű jellemrajzi teljesítményt, s várakozásunk természetesen nem is marad kielégítetlen. Ettől részben elválasztható kérdés, hogy az epikus milyen mód­ szerrel, milyen eszközökkel teremt epikus jellemeket, milyen egyéni eljárá­ sokhoz folyamodik a maga különleges jellemteremtésében, mennyiben tér el például a feltámasztott romantika vagy a klasszikus elemző realizmus em­ berszemléletétől és jellemfogalmaitól. A lélektaniság jellegéről való tűnődést is megelőzheti azonban egy ha­ marabb feltehető kérdés, arra vonatkozó, hogy egyáltalán milyen szerepe van Krúdy emberábrázolásában magának a lélektani elvnek, a lélekrajzi szem­ pontnak, vagyis milyen mértékű a lélektani igénye és érvénye annak, amit műveiben az emberi valóságból kiemelve s újjáteremtve megjelenít. Tapaszta­ latunk szerint az olvasói köztudat Krúdyt nemigen tartja számon a nagy lé­ leklátó epikusok sorában, nem helyezi el a vérbeli lélekábrázoló elbeszélők rendjében. Indokolhatná talán valamelyest az efféle mellőzést, hogy nem al­ kotott a megszokottan általános értelemben lélektani regénytípusokat s no­ vellahősöket, nem művelte az analitikus pszichológiai regény közmegegyezés­ szerű fajtáit, nem írt ily típusú pszichologizáló tudatregényeket, lélektanra épített jellemregényeket. Ennek ellenében - vagy ezzel együtt — tény vi­ szont, hogy alig van olyan téma, olyan realitás, ami íróként jobban érdekel­ né az úgynevezett pszichológiai realitásoknál, a lelki élet belső tartományai­ nál. Ritka műhelyvallomásainak egyikében olvashatjuk: „Egyik ember séta­ pálcát gyűjt, a másik pipát — én titkokat gyűjtögettem, mert Pesten ahhoz férhettem legkönnyebben ... Csak a szemekbe, az arcokba kell nézni, hogy mindent megtudjunk az emberekről. Kinyílnak a titkaik, mint az osztriga..." Regényei és novellái ezzel egybehangzóan tanúskodnak róla, hogy az ember­ ben Krúdy betemetett titkokat feltételezett, rejtélyeket gyanított, titokzatos erők, különös hajlamok és meglepő készségek működését sejtette, makacsul fürkészte a rejtelmes mélységeket, amelyek nyüvánvalóan a lélektani beállí­ tottságú érdeklődés és szemlélet illetékességi körébe tartoznak. Kíváncsisága legnagyobbrészt a lélekbúvár adottságokat birtokló művészé. 48

Nem ábrázolt lélektani folyamatokat, nem elemzett és nem rekonstru­ ált összefüggő lélektörténeti eseménysorokat, nem lépett fel a változási és átalakulási sorozatok pszichológiai végigkövetésének igényével - legalábbis oly módon, ahogy a tradicionális lélekábrázoló epikában akár századunk el­ ső évtizedeinek művészi mintái alapján is megszokhattuk. Mindenekelőtt a késznek minősíthető állapotok érdekelték, a kialakult lélektani alaphelyze­ tekre figyelt. Egy-egy gesztus és magatartásjelző megnyilvánulás jelbeszédét értelmezte a legszívesebben. Esetek és tünetek foglalkoztatták, alkalomszerű feltárulkozásokat tanulmányozott, kivált az egyszeri fordulatokat találta so­ katmondónak és árulkodónak. Ezek a szakaszok, részletek, fázisok, egységek úgy jelennek meg Krúdy fikcióiban, hogy a történetszövés során, annak vége­ redményeként sem szerveződnek folyamatszerű periódusokká, nem állnak össze nagyobb jellemrajzi ivet követő összefüggésrendszerré. Krúdy a lelki titkok és mélyrétegek létezését általánosnak és állandónak tartotta - és alig változónak is egyúttal. Elkülönítve szemlélte mintegy ezt a birodalmat, füg­ getlennek gondolta az életközegtől, a társadalmi helyzettől, a jellemfejlődési törvényektől, a történeti létfeltételektől éppúgy, mint a morális és intellektu­ ális személyiségjegyektől, a szereplők életrajzi eseménytörténetétől. Talán főként ezzel a felfogással magyarázhatjuk, hogy a lélektani elvet epikájának fontos részévé avató Krúdy legelsősorban az ösztönvilág rejtelme­ it feszegette, leggyakrabban a mélylélektani közelítéssel elérhető lelki tájakat kereste fel, ott nézett szét valódi titokfejtő érdeklődéssel. Epikaelméleti kérdéseket taglaló írásaiban Barta J á n o s az elbeszélők „fiziognómiai fantáziájáról", annak fejlettségéről és produktivitásáról, az epikusok „alak- és fiziognómia teremtésének" sajátosságairól, „fiziognómikus látásának" jellegzetességeiről beszél, vizsgálva mindezek esztétikumát is. A fiziognómia fogalmát konkrétabbnak és gazdagabbnak tartja a jellem kategóriájánál. Az emberi fiziognómia eszerint magába foglalja az egész egyéniséget, amint biológiai és lelki adottságokból, tartós környezeti hatásokból, emberi viszonylatokból, az életút és sors fordulataiból, kialakul, azok eredőjeként. A fiziognómia ebben a kiszélesített értelemben tartalmaz­ za a személy alkati erő- és jelenségrendszerét, a jellemet, az egyén tartós érzületi magatartásának viszonylag stabil szerkezetét, az érzelmek és szenve­ délyek mélyebb szintű komplexumát, s mindennek tükröződését a viselke­ désében. Tehát a fiziognómiai fantázia milyensége sokat elárulhat a prózaíró alakteremtő készségéből, emberábrázoló tudásából, emberszemléletének alapvonásaiból, s ennek részeként lélektaniságára is fényt vethet. A fiziognómiai fantázia fejlettsége és produktív hatalma Krúdy epika­ teremtő művészetének legfontosabb bizonyítékai közé tartozik. Legelőször természetesen főszereplő rangú alakjai, nagyszabású figurái tanúskodhatnak 4

49

— Szindbádtól Rezedáig, Pistolitól Szomjas Gusztiig, Alvinczitől Álmos An­ dorig — a fiziognómiai látás magasfokú eredetiségéről, egyeditő képességéről, művészi önállóságáról és erejéről. Főhőseinek tekintélyes nagyságú csoport­ ját rendkívül plasztikus és emlékezetes, mert igen gazdag fiziognómiájú ala­ koknak tekinthetjük. Különc módon szabálytalan egzisztenciájukban tűnnek fel előttünk az emberi jelenségek, és az is a fiziognómiateremtés nagymesteri adottságai mellett tanúskodik, hogy rokon társjelenségeikkel, netán-hason­ másaikkal alig-alig találkozhatunk más 20. századi regény- és novellaírók vi­ lágában. Krúdy galériájában olyan fiziognómiájú teremtmények találhatók, akik a művészi alakformálás egészen egyedi példáiként csodáihatók. Aki lét­ rehozta őket, nyilvánvalóan birtokolta azt a különös adományt, hogy külön­ féle alkatelemekből másokkal összetéveszthetetlen, létükben markánsan el­ különült fiziognómiai típusokat hívjon életre. Megfigyelhető, hogy Krúdy kevéssé dolgozza ki még legteljesebbben megrajzolt szereplőinek az élettörténetéből is az előéleti szakaszokat, a regé­ nyekben közvetlenül elbeszélt életperiódusokat megelőző sorsfordulókat. Hasonlóképp feltűnhet, hogy a kész fiziognómiai portré keveset tartalmaz a személyiség gondolatvilágából, intellektuális karakteréből, gondolati életé­ ből. Ennek ellenére gazdagon árnyaltnak érezhetjük az arcképfestést, a sze­ mélyiségrajzot, mert az esetek többségében telítetten és a kívánt bőségben tartalmazza a biológiai és lelki adottságok elemeit, az alkati vonások össze­ gét, evokatív erővel jeleníti meg a főszereplői rangban felléptetett alakok hangulatvilágát, érzelmi beállítottságát, színesen ábrázolva a vitális tényező­ ket és a mozgató szenvedélyeket. Megannyiszor teljesnek minősíthetjük a magatartásképletek megelevenítéseit, a viselkedésminták fiziognómiatükröző epikus ábráit. És mindezek szövevényéből végül is kibontakoznak a kü­ lönleges életváltozatok sorstípusok, létformák, amelyeket a legplasztikusab­ ban ábrázolt Krúdy-lények olyannyira egyedítetten képviselnek. A fiziognómiai kreativitás legtisztább bizonyítékait természetesen a legteljesebb kidolgozottságú főalakok sorában kereshetjük, de arról sem sza­ bad megfeledkezni, hogy nem csekély a bizonyító erejük a főhős-rangot el nem érő, mellékszerep funkciókat betöltő alakoknak sem. Alakok tömegé­ nek — tehetjük hozzá - hiszen a Krúdy-műveknek légiónyi a jelentékeny mellékszereplőkből verbuválódó állománya. É p p csak példaként emlékezte­ tünk itt olyanokra, mint Dubli úr, Palacki (Asszonyságok dija), Rizujlett asszony, Maszkerádi (Napraforgó), Zsófia, Leonóra (Hét Bagoly), Pista úr társaságának számos tagja (Boldogult úrfikoromban), Kisilonka Jácint (Nagy kópé), Juliska (N.N.), Estella, Madame Louise (A vörös postakocsi), Szuki úr, Pthrügyi Pál (Valakit elvisz az ördög). Úgyszólván a végtelenségig lehet­ ne egyedül a regények alapján is sorolni az említetteknél nem kevésbé emlé50

kezetes úgynevezett mellékszereplőket, akik valmiképp arra utalnak, hogy Krúdy fiziognómiai fantáziája még az epizódszerepű kreatúrák megmintázá­ sában is folyamatos remeklésre volt képes. Némileg paradox dicséretként olvashatjuk is a vélekedéseket, hogy alakteremtő tudása mindenekelőtt ezeknek a szereplőtípusoknak a létreho­ zásában érte el a legtöbb eredményt. Némelyek úgy tartják, hogy epikájában „a mellékszereplők tömege sokkal változatosabb" (Szabó Ede), mint a főalakoké. A főszereplőkre gondolva többen egyenesen bizonyos egyhangú­ ságot, túlzott egyöntetűséget, sőt furcsa sematizmust állapítanak meg szem­ rehányóan. „Hősei mind egyformák" (Sőtér István); „zengzetes vándorszí­ nész nevek alatt egyformák az alakjai..., mindig ugyanannak a bús férfinak az önarcképe" (Cs.Szabó László). Az egyformaság tételének igazolásaként hangzanak el utalások az epikusi jellemfejlesztés, a valódi jellemdinamika hiányáról, a változó és alakuló személyiségmodellek rajzának hiányáról, ar­ ról tehát, hogy a teremtményeknek a Jellemük alig változik" (Sőtér István), mind statikusak, az „állóképszerű változatlanság" (Szabó Ede) jellemzi őket. • s

6

7

Könnyen beláthatjuk: Krúdy regényepikai művészete egyebek közt ab­ ban tér el a hagyományos realista fiziognómiai látásmódtól és ábrázoló elvek­ től, hogy alig-alig alkalmazza a személyiségdinamika szempontját érvényesítő jellemfejlesztő megoldásokat és eljárásokat. Legnagyobb regényfigu­ ráit is jórészt kész jelenségként, kialakult emberi képletként lépteti fel az el­ beszélt történetekben, akik kevéssé változnak, alig fejlődnek a narráció me­ netében. Láthatunk ebben korlátot és fogyatékosságot is - ha valamilyen más eszmény, eltérő norma alapján ítélkezünk. De talán nem indokolatlan az a felfogás sem, hogy Krúdy epikai művészetének épp egyik nagyságjele mutatkozik meg abban, hogy az emblémaszerűen zárt és statikus személyi­ ségképek festése az ő módszertanában kiválóan összefér a roppant produktív fiziognómiai képzelőerő energikus működtetésével. Gyakorlatában ez az el­ lentétesnek látszó két princípium nem zárja ki s nem tagadja egymást! Ugyanis legyenek bármily állóképszerűek regény- és novellaalakjai - a fő- és mellékszereplők —, mégis magukon hordják az. alakrajzi fantáziabőség ren­ geteg bizonyító jegyét. Epizódfigurák és középponti alakok a maguk lénye­ gi változatlanságában s rögzítettségében is képesek felkelteni az olvasóban az alkattani elevenség, a lélektani árnyaltság, vagyis a fiziognómiai plaszticitás alapélményét. Azt nem akarjuk tagadni, hogy az írót ezen a téren is rajtakaphatjuk némelykor ismétléseken, monotónián vagy sémák és sztereotipiák haszná­ latán. Nem mondhatjuk, hogy valamennyi teremtménye igazán egyedi pél­ dány, birtokolja az egyszeriség és eredetiség többletértékeit. Ám az meggyő51

ződésünk, hogy Krúdy tágas pantheonjában nagy számban vannak ott az olyan középponti és szélre szorultabb típusok, akik bízvást kivonhatók az egyformaság, a túlságos és ismétlésszerű hasonlatosság köréből, bátran ki­ emelhetők az individualizálás nélküli sablonosság csoportkategóriájából. Egy­ aránt hangsúlyozni szeretnénk ezt nemcsak a parádés bőségben létrehívott kisebb rangú szereplőkre gondolva, hanem ugyanilyen nyomatékossággal azokra utalva is, akiket a főszereplői státusok képviselőiként tarthatunk szá­ mon. Vagyis alaptalannak gondolunk bármiféle ellentétező szembeállítást. Nem érvényes szerintünk az a paradoxon — amit elemzőinek egy része su­ galmaz —, hogy a Krúdy-epikában a fiziognómiai képzelőerő és esztétikai produktivitás jobban működik s hibátlanabb eredményt ad a részlegesebb szerepű, a redukáltabb jelenlétű figurák megragadó ábrázolásában, mint a legismertebb főszerepű egyéniségek oly nagyszámú együttesének megformá­ lásában.

JEGYZETEK 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

Hevesi András: Krúdy Gyula (Apolló 1936. 2.) Czine Mihály: Krúdy Gyula (Nép és irodalom I., 1981) Schöpflin Aladár: Krúdy Gyula (Nyugat 1933.1.) Barta János: Kemény Zsigmond mint esztétikai probléma (Studia Letteraria 1980) Szabó Ede: Krúdy Gyula (1970) Szótér István: Tisztuló tükrök (1966) 157. Cs.Szabó László: A züllött hajós (Krúdy világa. Szerk. Tóbiás Áron 1964)

LÁSZLÓ FÜLÖP NOTES SUR L'ANTHROPOLOGIE DE KRÚDY

Cette brève étude se propose de fournir quelques données pour la caractérisation de la conception de l'homme chez Gyula Krúdy, l'un des meilleurs prosateurs modernes de la période qui va du début de ce siècle jusqu'à la deuxième guerre mondiale. L'un des principaux mérites de Krudy se trouve notamment dans l'originalité exceptionnelle de ses méthodes dans la peinture des caractères. Les personnages de ses romans et de ses nouvelles mènent le plus souvent une existence solitaire, malheureuse et sans perspective, en illustrant par là les nombreuses caractéristiques de modalités d'être qui sont autant de rôles. Dans la représentation artistique de ces figures les connaissances psychologiques, l'originalité de cette conception et l'imagination créatrice du romancier jouent un rôle particulièrement important.

53

G. Lábos Olga: A HUMANISTA ÉS BAROKK NÉPKARAKTEROLÓGIA ATTILA - MÁTYÁS-VONATKOZÁSAIHOZ

Szenei Molnár Albert „Lusus poetici"-jához fűzött megjegyzéseink ben egyebek közt foglalkoztunk a németalföldi Cornelius van der Kiel já­ tékos népkarakterológiai verseivel (Lusus in Europae nationes) is. Ezekben a laudator sorra dicsőíti hét nemzet erényeit, de hallgat hibáiról (vitia out probrá), azzal az iskolás szándékkal, hogy az illető nép a dicséret ösztönzésé­ re csak az erény útját járja (ut laudum stimulis probe incitatus / virtutum studeas viam tenere) a calumniator pedig a végén arra kéri a derekakat, hogy a sok fonákságot ne vegyék magukra, hiszen korholó szavával csak a rossza­ kat akarta megszégyeníteni és a bűnöktől elfordítani (ut pravum a vitiis pudor reducat). 1

2

A manierista certamen (az antik agón) furcsa műfajának szemlélteté­ séül hivatkoztunk Thomas Lansius tübingai jogtudós „Consultatio de principatu inter provincias Europae" c. dramatizált szónoklatgyűjteményére is (Tübingen 1613; mostani kísérletünkhöz a bővített, 1655. évi kiadást hasz­ náltuk), amelyet annak idején Turóczi-Trostler József ismertetett ,,A Magyar Simplicissimus elé" c. tanulmányában. Ebben a galériában a Pro Hungaria(455 skk.) és Contro Hungariam-pái (589 skk.) tanulságosan egészíti ki a Szenei Molnár Alberttől kiszemelt Lusus dicséreteit és gyalázkodásait. Mint ahogy valamikor a XII. században német krónikás rögzítette elsőnek Európa számára a magyarság torzított képét (Otto Frisingensis, De rebus gestis Frid. I 31 : Hungari sunt facie taetri..., moribus et lingua barbari et feroces, ut iure fortuna culpanda... sit, quae ne dicam hominibus, sed talibus hominum monstris tam delectabilem exposuit terram), most az ugyancsak híres német jogtanár mutatja be a XVII. századra megváltozott Európának a ,/égi dicső­ ségünk" elenyésztével nem kevésbé megváltozott magyarságképet. Az „igazi barokk retorikával és dialektikával" ütköztetett érvek és ellenérvek, a túlzó (és bizony idejétmúlt) eszményítés, illetőleg a még túlzóbb gáncsolás mester­ kélt párharcában a pro Hungária fellépő württembergi báró a hajdani huma­ nista örökséget visszhangozza: a magyar nép vitézségét, az ország paradicso­ mi gazdagságát, a természeti tényezőkkel magyarázandó lelki nagyságot, Szent Márton és Szent Jeromos istenességét, Dudith András és Sambucus tudományát. A pozitív kép a magyar történelmet egyetlen diadalmenetnek ábrázolja, amelynek élén a pannóniai eredetű római császárok haladnak, mindennek a betetőzője pedig Hunyadi Mátyás, az új Nagy Sándor. Joggal 3

55

mondhatjuk: Magyarország a kereszténység védőbástyája, stb. ..Tudjuk, mit tartsunk a szónoki műfaj s az ünnepélyes helyzettől su­ gallt kötelező páthosz felől" - zárta Turóczi-Trostler a dicséret ismertetését (101). A csodálatból azonban az ellenkező végletbe zuhanunk, mihelyt a sok szépnek és jónak a fonákjával szembesülünk. Kiderül, hogy az állítólagos föl­ di paradicsom valójában kietlen sivatag, nyomorúság és fertőzet fészke; ugyanígy nincs mivel dicsekednünk szellemi javakban, lelki értékekben sem: az elvadult magyarnál a világon sincs alábbvaló állat (592: Hungarorum quam plurimi ita.-, efferarunt, ut possit videri nullum animai in terris Hungaro postremius). A szónok maga is érzi, hogy elveti a sulykot, és zárójelek közt bocsánatot kér a probi-nak minősíthetőktől, mégis kimondja, amit csak a legádázabb hitviták dühödtjei vagdostak egymás fejéhez: nem egy-két hibája van ennek a hitvány nációnak, hanem szinte minden gyalázat beléjeszállt, mint holmi mocskos latrinába (omnia prorsus, ut in quondam coenosam latrinám, in illorum animos flagitia conflueruntj. Hova tűnt Pannónia fénye? Magyarország kétszáz éve már csak háborús vágóhíd. Európa temetője ( 5 9 5 : totius Europae sepulchretum, publicum Mártis macellum). Ha maradt egy­ általán valami emberi, valami szent ebben az országban, az a németek érdeme (id omne Germanorum pietati et virtuti debetur). Ne folytassuk ezt az öröm­ telen szemlét, amelynek fölényesen ítélkező interlocutorai legalább ennyi joggal teregethették volna a maguk gondjait, a harmincéves háború során a saját bőrükön is tapasztalt germán pietas és virtus tetteit. A rekriminácio helyett az ünnepi alkalomhoz illőbbnek érezzük a kevéssé épületes szónoki párviadal egyetlen - persze ugyancsak ellentmon­ dásos - mozzanatának interpretálását. A pro és contra szónoklatokban egy­ aránt kitapintható Attila - Mátyás-párhuzamok értelmezésére gondolunk. A magasztaló részben (464) a szónok beéri szerény utalásokkal: éppen csak céloz a nagy ős, Attila, villámhoz hasonlítható, egész Európát körülcikázó hatalmára (Attiláé fulguris instar circumlatum per omnem Európám impérium)* Áradóbban ecseteli Mátyásnak, a győzedelmes Hunniades fiának. „Kelet és Nyugat rettenetének" (467: ille Orientis et Occidentis terror) dicséretét. Öt még Miksa is megsiratta, mikor székesfehér­ vári sírfeliratát olvasta: quem facta deum ostendunt, fata fuisse hominem. Elismeréssel adózott legyőzhetetlenségének a nagy ellenfél, Konstantinápoly elfoglalója is (469). Elhangzik a legnagyobb dicséret: ő volt a legkülönb Nagy Sándor megtestesítői közül (maximus ille novus Alexander), és viszontlát­ juk Bonfini trójai ló-hasonlatát (IV 2,93): ha Szapolyai Imrét magyar Ulyssesnek mondják, István testvérét Agamemnónnak, Kinizsi Pált Aiasnak, Csupor Miklóst Diomédésnek, Mihály nádort pedig Nestornak, akkor a király ennek a hősökben gazdag, boldog kornak bizonnyal Achilleusa volt (rex Achillem

omni ex parte referebat). A merő negatívumok ellenére is többet mond a contro Hungáriám szónokló német. Freisingi O t t ó elfogult torzképének ( „ n e m is emberek, ha­ nem szörnyszülöttek") indoklásául hun eleinkre történik hivatkozás, mint akiknek szörnyűséges dolgait csak az ókori szerzőknél ( 5 9 3 : veteres quidam scriptores) olvasható eredeztetésükkel lehet magyarázni. A szónok Jordanest jelöü meg forrásaként, de ugyanezt a Hérodotosra (IV 8) visszavezethető ethnográfiai vándormotívumot Bonfiniból (I 2, 182 sk.) is vehette: a Jordanesnél Alirumnának nevezett varázsló nőszemély holmi gonosz szellemektől (cacodaemones) teherbe esvén mindenféle szörnyszüleménynek adott életet; ezektől származnának a hunok, majd a magyarok is. A folytatás (alii Satyros et Faunos generis produnt conditores) a századokon, sőt évezredeken keresz­ tül burjánzó hagyomány kuszaságát mutatja; az Attila-historiográfia és -iko­ nográfia faunusi vonásaira még visszatérünk. Szónokunk annyit jelent ki biz­ tosnak, hogy a hunok vagy magyarok a fagyos északi tájakról rajzottak ki (illud certum est, ab extremis frigidissimisque Septentrionum oris Hunnos sive Hungaros prodiisse). így aztán mi sem egyszerűbb, mint Ungaria nevét — litteris paulum immutatis — Juharia sive Juhra-ból származtatni és a Panno­ niában állítólag akkor is élő Juhari-t Claudianus és Ammianus Marcellinus barbár szkítáival, azzal a nációval azonosítani, quo non deformius ullum Arctos alit etc. De annak szemléltetésére, hogy a magyarok még írígylésreméltó fénykorukban (594: cum res Hungarorum in summo fortunae fastigio et splendore flagrarent invidia vicinorum) is embertelen barbárok maradtak, Istvánffy Miklós történeti művéből is sikerül példát találni. Egy kis ügyeskedéssel az imént magasztalt, pannóniai eredetű római uralkodók dicstelen zsarnokoknak, a hunok és magyarok pedig legfeljebb az öntelt pöffeszkedés (typhus et superbia) felülmúlhatatlan képviselőinek bizo­ nyulnak. Lám, Attilát is nagynak emlegetik, „annyi joggal, mint ahogy Sán­ dort és a hozzá hasonlókat, ti. nagy rablónak és birodalmak szerencsés fosz­ togatójának" (596: Attilám... Hungari magnum iure vocant eodem, quo olim Alexander magnus aliique generis eiusdem: magnum latronem et felicem imperiorum praedonem; sic!). A műfaj megkövetelte dialektika jóvoltából benne vagyunk Nagy Sándor és Iulius Caesar, aliique generis eiusdem megíté­ lésének kezdettől fogva megfigyelhető ambivalenciájában. Mint ahogy a bölcs öreg szkíta Nagy Sándornak, vagy az elfogott tengeri kalóz Caesarnak szemé­ be mondta a valóságot... Érdekes, hogy az itt következő költői idézet provenienciája nincs fel­ tüntetve a lap karaján, mint egyébként: terrarum fatale malum fulmenque, quod omnes percuteret pariter populos, et sidus iniquum gentibus. 57

majd (újból nem minden mondatszerkesztési zökkenő nélkül): vide, ut ille ...fatis urgentibus actus humana cum strage ruit? gladiumque per omnes exegit gentes? ignotos miscuit amnes? A forrás megjelölése nélkül is jólismert sorok: Lucanus Pharsaliájának az Egyiptomba Alexander novus-ként bevonuló Caesar fékezhetetlen becs­ vágyát megbélyegző sorai, amelyeknek idézését a szónok már előbb,- a felix praedo-va\ (Phars. X 21) megkezdte. Mint a zsarnoki istenkáromlás doku­ mentumát említi ezután a szónok (forrását: Oláh Miklós Athiláját, ili. Thuróczi János krónikáját megnevezve) Attila világbírói bemutatkozását: „Csillag esik, föld reng...", valamint az uralkodói címei közt használt metus orbis-t és flagellum dei-t (597), hogy a catalaunumi csatatéren emelt nyeregmáglya és a vértől megáradt patak históriájával folytassa, majd az Európa végigdúlása után a Kelet, Szíria és Egyiptom meghódításának nagysándori tervével fog­ lalkozó abominabile tyrannus dicstelen végével — újabb Lucanus-idézettel (X 41 sk.) - zárja: 5

occurrit suprema dies, naturaque solum hunc potuit finem vesano ponere regi. Ennek az Attilának méltó örökösei az Európát zaklató magyarok (598• non carult fastus et truculentiae heredibus Attila), de Madarász Henrik és Nagy Ottó megtanította őket kesztyűbe dudálni. Azóta alábhagyott nagy harcikedvük, és a hírnevet hajhászó Corvin Mátyással, aki azonban hírét csak megfizetett olasz firkászoknak köszönhette ( 6 0 1 : quippe qui Italorum calamos largitionibus sibi devinxerat), a magyar nemzet ereje is sírba szállt. A továbbiakból most már csak egy Jellemvonásunkat" emelném ki, még pedig az állítólagos kegyetlenséget, a magyarokban megbúvó farkast (602). Quis Hungarorum non habét aliquid lupi! Ez rejlett, vagy inkább mu­ tatkozott volna meg nagyon is Mátyásban, amint nagybátyjával, Szilágyi Mi­ hállyal szemben tanúsított hálátlansága is bizonyítaná. A sántikáló érvelést a szónok végül a királynak haláltusája során hallatott artikulálatlan nyögésé­ vel próbálja megszilárdítani (603): beluae instar inter horrendos mugitus animam profudit. Nonne vero et hoc est more rabidi lupi deficere? Mátyás hívei ugyanezt a félelmetes hangot a király oroszlániságának érezték és .hir­ dették, méltóbban és stílusosabban, mint az idétlen Lansius.

Eleve alacsonyra tűzött célunktól csak látszólag kanyarodtunk el. Va­ lójában a XVII. században tudálékos játszadozássá silányult népkarakterológiai certamen egyetlen motívumának bemutatásával próbáltuk megvilágí58

tani az identitás-tudatunk vizsgálata szempontjából is tanulságos Nagy Sán­ dor-hagyománynak néhány eddig számon nem tartott vonatkozását. De ab­ ban a reményben, hogy nyolcvanéves mesterünk — az „Eszmék és stílusok" tanítója — a Neki köszönhető ösztönzésekre fog ismerni a folytatásban is, befejezésül még visszatérünk az Attila-ikonográfiának fentebb már érintett Faunus-vonásaira. Magyarul: Vayer Lajos úttörő felismeréseiből kiindulva, az interdiszciplinaritás jegyében szeretnénk kapcsolódni a Nagy Sándor-ha­ gyomány modern kutatásának az eddigiekben is felhasznált eredményeihez. Mint láttuk, a contro Hungáriám-produkció szerzője alaposan meglova­ golta a hunok nem emberi származásának évezredes meséjét, nem feledkez­ vén meg az északi szkíta pusztaságra telepített „klasszikus" keveréklényekről — szatírokról, faunokról — sem, akikből a keresztény ikonográfia ördögáb­ rázolásai fejlődtek. Ennek a metamorfózisnak korántsem minden állomása van tisztázva. Nem tudjuk pl. biztosan, hogy Hieronymus a Jeremiás könyvé­ ben (50, 39) talált „üvöltő" sakálokat miért fordította Fauni ficarii-nak (vö. 'Ézs. 1 3 , 2 1 sk.)* Tény, hogy Attila, mint flagellum dei és városdúló rémalak, a középkor végén egyebek közt ilyen Faunus-képet öltve vonult be a mondák világába, ugyanakkor a hun-párti hagyományban a világbíró (kosmokratór) Sándor utánzójaként szerepel. Ezt a folyamatot és ezeket az ambivalens ér­ telmezési lehetőségeket figyelhetjük meg Mátyás historiográfiájában és iko­ nográfiájában is. A nagy király, hogy ,jobban és könnyebben érje el a ha­ tást, melyet politikája érdekében szükségesnek l á t o t t " szívesen öltötte fel a secundus Attila-vak vagy alter Alexander-nek kijáró pompás díszköntöst. A hatalmi ideológiának az irodalomban és a képzőművészetben lecsapódó ősi eszményei és kívánalmai persze megint csak ambivalens módon hatottak: egyrészről a maguk korában (és azóta is) pozitív értelemben színezték nem­ zeti történelmünknek tagadhatatlanul fényes lapjait, másrészről — mint a nagy példaképek: Nagy Sándor és Caesar esetében — bőséges tápot adtak a belső és külső ellenfelek támadókedvének is. így alakulhatott ki — pro Hungária — az európai történelem legnagyobbjaihoz fogható, eszményi ural­ kodó, az oroszláni hős és kultúrateremtő békefejedelem sugárzó portréja, illetőleg - „dialektikus tartalmú inverzióval" - Callimachus Experiens és a későbbi Lansiusok torzképe, minden gonoszság megtestesítője, vesanus rex, felix, praedo, a kutyafejű A t t i l á n a k még farkasnál is ragadozóbb, ördögi utódja. Nem közönséges tanulság ez: megtudhatjuk, hogy mit tartsunk má­ sok rovására megrögzött, igaztalan hiedelmekről, ugyanakkor a jogos önbe­ csülést is veszélyeztető tömjénezésrói. Suum cuique. 6

7

9

10

11

59

JEGYZETEK

1. 2. 3. 4. 5.

6.

7. 8. 9. 10. 11.

60

Studia Luterana 17 (1979) 44 sk.; vö. korábban: Itk. 82 (1978) 590 skk. Vö. A magyar irod.tört. II 13. és 35. 1. Turóczi-Trostler József: Magyar irodalom — világirodalom, II. (Bp. 1961) 94 skk. Nagy Sándor, a Scipiók vagy Caesar „villám"-természetéről vö. Bor­ zsák István: A Nagy Sándor-hagyomány Magyarországon. Bp. 1984, 4 1 . Vö. uo., 42. A kérdéses sorok Laky Demeter fordításában (Pest 1867, 256): ...a végzetek által Űzve, leölt népek hulláin vonta keresztül Ázsia térségén, minden nemzet kebelében Megforgatva vasát. Idegen népek folyamát is Megkeveré... ... Nem volt ez egyéb, mint Átka egész földnek; villám, mely dördületével Minden népet agyon sujt.s vészes csillaga minden Nemzetnek.... Vayer Lajos: Vom Faunus Ficarius bis zu Matthias Corvinus. Beitr. zur Ikonologie des osteurop. Humanismus. Acta Hist.Art.Hung. 13 (1967) 191 skk.; Alexandros és Corvinus. Művészettört.Ért. 1975, 25 skk. Vö. L. Réau: Iconographie de l'art chrétien, II. (Paris 1956) I-III.fej. Vö. W.F.Otto : PWRE „ F a u n u s " 2 0 6 1 . hasáb. Szekfű Gyula (Mátyás pompakedveléséről): Magyar tört. III. 407. Vayer Lajos kifejezése: Alex. és Corv. 3 1 . és 33.1. Vö. Eckhardt Sándor: Attua a mondában. Az „Attila és hunjai" c. kötetben (szerk. Németh Gyula, Bp. 1940)...

Olga Gomba A PROPOS DU PARALLÈLE ATTILA-MATHIAS DANS LA CARACTÉROLOGIE POPULAIRE DE LÉPOOUE HUMANISTE ET BAROQUE

Dans un travail consacré à l'étude de Lusus poetici de Albert Szenci Molnar, l'auteur du présent article s'est également intéressé aux Lusus in Europae nationes de Cornélius van der Kiel, dont les vers remontent à une caractérologie populaire d'inspiration ludique. C'est à partir de là qu'il a établi que la Consultatio de principatu inter provincias Europae, ce recueil de discours dramatisés du juriste de Tübingen, Thomas Lansius, servant d'illustration au certamen maniériste (agón antique), complete d'une manière instructive les éloges et les imprécations du Lusus choisi par Albert Szenczi Molnar. L'ouvrage du célebre juriste allemand offre une image des Hongrois, laquelle a beaucoup changé avec le déclin du pays dans l'Europe du 1 7 siècle. L'auteur cherche à interpréter les parallèles Attila-Mathias qui se dégagent du texte de ces discours pour et contre. e

61

Görömbei András NAGY LÁSZLÓ BALASSI—ÉLMÉNYE

A régi magyar kultúra versihlető ösztönzése Nagy László költészetében előbb folklór elemek erőteljesen egyéni karakterű kibontakoztatásában mu­ tatkozik meg. A korai Csodafiú-szarvas, majd az 1956-os Rege a tűzről és jácintról a regősénekek motívumaiból is építkezik, a. Menyegző pedig a tánc­ szók kavalkádjával tetőzi be a versben hatalmassá növesztett züllés-képzetet. Az archaikum művészi kamatoztatása a Versben bujdosó (1973) című kötet­ ben a költői személyiség önvédelmének jegyében történik: az Ordas mondja. Medvezsoltár, Krónikatöredék, Versben bujdosó olyan nomád, archaikus vagy haramia jellegű költői magatartást mutat, melyben az élet morális érté­ kei védelmet találnak. A Napozó nagyasszonyunk, a Gábriel és a Szépasszo­ nyok mondókái Gábrielre pedig a boszorkányos, varázslatos hangvétellel, szemléletmóddal, a régi élet természetes képzeteivel tágítja, színesíti a köl­ tői világképet. Ebben a kötetben talál rá Nagy László az önkifejezésül fel­ használt népköltészeti elemek nyomán a portréversek lehetőségére: a no­ mád és haramia-képzetekben is a költő monológját hallhattuk, felismerhető­ en saját létkérdéseit elemezte. A portréversekben a megszólított előd ellemzése hasonlóképpen önjellemzési-önvallomási alkalom és lehetőség a költő­ nek. Bonthatatlan szellemi-morális közösséget teremtő mozdulattal olyan vo­ násokat emel ki a megidézettek gazdag életanyagából, melyekkel bensősége­ sen azonosulni tud, a jellemzés, megidézés ily módon öntudatosítás is. Jó­ zsef Attilát, Bartókot, Csontváryt már a Himnusz minden időben (1965) kötetben megidézte Nagy László, portréversei azonban a Versben bujdosó­ ban szaporodnak meg, most is főként huszadik századi művészek igézését bi­ zonyítva. A régebbi magyar irodalomból csupán két költőt idéznek a portré­ versek: Csokonait a Furcsa, vitézi versezet, Petőfit pedig a Föltámadt piros csizma. Mindkét költő régi bensőséges társa Nagy Lászlónak. Csokonait Waldapfel professzor egyetemi előadásán álmából ébredve is pontosan idéz­ te: „Mások siralmas énekekkel/Bőgettessék az oboát / És holmi gyásztrenódiát / Ríkassanak jajos versekkel!' 1

Petőfi-képét pedig akkor fogalmazta meg először, amikor Ferenczy Béni — akkor még félrelökött — Petőfi-szobrát méltatta elsőként „diadalmas konoksággal és hozzáértéssel". Ez az Új Hangban megjelent jegyzete a va­ gonszámra gyártott giccses Petőfi-szobrok után az igazit ünnepli, a „veszedel­ mes tekintetű", „gilicecsontú lélek-herkules"-t, a fönséges és irtózatos gon­ dokkal szembenéző férfit. A hetvenes évek elején keletkezett versek bemu2

3

63

tatják a világszemléletét a megidézésben is kiteljesítő és tanúsító Nagy Lász­ ló Csokonai, illetve Petőfi-élményének gazdagodását. Az előbbiben a körül­ ményei, súlyos betegsége és elhagyottsága ellenére könnyedén felemelkedő, a szellem erejével diadalmaskodó európai látókörű költőt állítja elénk, a na­ gyobb és tisztább minőségű mértéket. A Föltámadt piros csizma álomszerű látomása Petőfi eszméinek, szabadság és teljesség igényének aktualitását vál­ lalja kárhozatos időben. Mindkét vers a körülmények ellenében fogalmazza az emberi helytállás és minőség igényét. Szembetűnő fordulat Nagy László költészetében az, hogy utolsó kö­ tetének portréversei a közvetlen kortársakhoz szóló gyászversek és vidám üzenetek mellett szinte kizárólag a régebbi irodalomból kapnak ösztönzést. Egyre szívesebben olvassa a régi költőket, s egyre gyakrabban talál belső affinitást velük. A bensőséges ismeret segíti abban, hogy közvetlen személyes mondandóihoz párhuzamokat, kifejezési lehetőségeket találjon a régiségben. A romlás és pusztulás sokféle képzete erősödött föl Nagy Lászó költészeté­ nek utolsó periódusában, versei a halál erőterében szólalnak meg, de nem a fizikai pusztulás az elsődleges lírai tárgyuk, hanem a szellemi-erkölcsi deval­ válódástól való irtózás, a méltatlan létezés. Ehhez az érzéshez adott kifeje­ zési anyagot Nagy Lászlónak sokféle változatban, a párhuzam és ellenpélda okán is a régi magyar kultúra. A Toldit idéző vers (A jó vitéz vesztesége) boldogabb állapotnak tudja a bujdosást az ordasok között, mint a lelket ki­ lyukasztó, elfekélyesítő zsold-aranyakat. A Berzsenyit szólító két vers (Berzsenyi szólítása, Töredék Dani uraságnak) a mai korral szembesíti a nagy fényű férfit, érzésvilága szembeszegülő, de a mérhetetlen devalválódást szám­ bavevő: ,,s mert sárkányként a moly fia hemzseg,/Dániel úr, tusakodj molyokkal!" illetve: „neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor". A szellemi elárvultságot, ellehetetlenülést panaszolják az Aranyt és Vajdát idéző versek is (Arany úr, az őszikék, meg én; Búskomor Vajda János). Mindig a nagyság kényszerű pusztulása, a szellemi és erkölcsi érték gátoltsága ezeknek a versek­ nek a fő szólama. Ezzel száll szembe méltósággal a költői indulat. A közép­ szer és a szennyeződés válik korjellemzővé, s vele szemben teremt Nagy Lász­ ló olyan vershelyzeteket, melyekben a küzdelem a századok igazolását, pél­ dáját is jelenti. Szemlélete sohasem egyszerű példaállítás, hanem összetett és árnyalt önkifejezés, összetetté az a tudatosság emeli, mellyel Nagy László az életművét építette. A Jönnek a harangok értem kötet összeállításakor cso­ dálatos pontossággal tudta, hogy mi hiányzik még költészetéből, melyek azok az érzés- és gondolatrétegek, amelyek személyiségének fontos elemei, s nincsenek még a versekben elég nyomatékkal képviselve. Ezek egyik gazdag vonatkozásrendszerének Balassi Bálint, s a Balassi körüli kor adhatott közve­ tett ihletést. 64

Bizonyosra vehető, hogy a folklór mellett éppen a Balassi-élmény volt az, ami Nagy Lászlót preformali irodalmi motívumok művészi felhasználá­ sára ösztönözte. A Móra Kiadó „A magyar költészet gyöngyszemei" soroza­ tában, Kormos István szerkesztésében, 1957-ben jelent meg a Balassi Bálint válogatott versei című kötet. Ezt Nagy László válogatta, és ő írt elé beveze­ tőt. Kormos, a régi jóbarát, Nagy László bensőséges ismerője jól tudta, hogy a klasszikus magyar irodalomból ki áll különösen közel költőtársához. A né­ hány lapnyi bevezető nemcsak Balassi alapos ismeretéről tanúskodik, hanem Nagy László történelmi látásmódjáról, történelmet, múltat és jelent egymásra vonatkoztató költői képzeletéről is. Ez a bevezető már tartalmazza a húsz év­ vel későbbi Nagy László-vers, a Balassi Bálint lázbeszéde több elemét. Nagy László költői ihletettségű bevezetője természetesen az adott keretek között teljes portré föh/ázolását vállalja, nem olyan verspróza, mint a későbbi Nagy László-kritikák, beszédek némelyike, melyek könnyen verssé alakíthatók voltak (Szindbád, Hószakadás a szívre. Aki szerelmes lett a halálba) A Balassi azt a reneszánsz költőt mutatja be, aki az országos homályban a végvári vi­ tézek szablyájának tündöklése mellé magányos óriásként növeszti föl a szel­ lemet, s költőként korát megelőzve szólal meg. Személyében jelenik meg elő­ ször a magyar költészet „végzetes kegyességének minősíthető sajátossága, a költészet, haza és szabadság összetartozása. Balassi harci lobogóján a hárfás Dávid király képe volt, a „királyköltő"-é, aki Nagy Lászó képzeletében a vé­ res küzdelem közepette is „csak zengeti a hangszert, mintha a dal volna a m e n t s é g . " Méltatja Balassiban az életöröm és életteljesség poétáját, s azt a küldetéses költőt, aki a dalszerzésben világirodalmi rangú, Csokonai és József Attila méltó társa és elődje. Kiemeli természet imádatát és szerelemkultuszát. Számbaveszi féktelenségét és csalódásait, üldözöttségét, vigasztalódását a bé­ csi és lengyel szép Zsuzsannákkal, citerás örömlányokkal. „Végső fogódzója az Isten, nosztalgiája az édes Magyarország." Annak a titkát kutatja, hogy mi az, ami oly erősen megejti négyszáz év múltán is Balassi mai olvasóját, s ezt a titkot a dalokban kizengetett nagy életben nevezi meg. „Költészete így lett az elevenségre, nagyvérűségre örök példa. Balassi a költő-utódokat a vér tüzével nevelő ősmadár: a legendás Pelikán." Ez a korai portré minden ihle­ tettsége ellenére még tanulmány: pontos és arányos, Nagy László nem igazít­ ja még Balassi vonásait a maga önkifejezésének érdekeihez. Nagy Lászlóban mélyen élt a Balassi-féle életteljesség, költészetének jellegéhez a természet emberi életet óvó, széppé tevő csodája éppúgy hozzátartozik, mint a vitézi bajvívó magatartás. A Búcsúzik a lovacska zöld mezői, margarétái a technizált világ ellenképeként reneszánsz szépséggel jelenítik meg a szabad termé­ szet életteljességét. Nagy László költészetét hálózatszerűén fogják össze a módosult, dúsított módon visszatérő kisebb-nagyobb motívumok. A búcsúzó 4

5

6

65

lovacska még egyszer befutja a zöld mezőket, margarétákat, elbúcsúzik attól, ami számára az élet igazi szépségét jelentette. Másfél évtizeddel később a Ba­ lassi-versben a világot levetkőző költő a margarét-gombos rétet és a zöld me­ zőt adja vissza, búcsúztatja el magától. 1975-ben a Móra Kiadó újra megje­ lentette Nagy László Balassi-kötetét. Ez nyilvánvalóan felfrissítette Balassi­ élményét. Nagy László a versekre gyakran hosszú ideig készült. Fölve­ tődött benne egy versmag, aztán sokáig hordozta anélkül, hogy föl­ jegyezte volna. Elkezdte tanulmányozni a fölvillant motívum lehetséges környezetét, mondhatnánk: anyagot gyűjtött hozzá. Máskor egy pillanat alatt készen látta az egész verset. 1976. november 6-án Szilágyi Domokos temetésén illetve halotti torán villant eléje a halálnak, gyásznak és erotiká­ nak különleges együttléte. Az életteljesség titkait kutató költőben azonnal felvillant egy Balassi vers (Az erdéli Asszony kezéről) folytán évek óta benne motoszkáló vers-lehetőség. „Most itt az alkalom, a halotti toron egy asszony, francia tanárnő szép kezét láttam, mutatta is. Mellettem ült, mindig francia verseket mondott, kicsit kacér. Beszélgetni nem igen tudtam vele. Sokfelé figyeltem" — írja naplójában november 11-én, amikor elkezdte a verset, Az erdéli asszony keze címűt. Balassi verse alázatos udvarló epigramma. Fel­ tehetőleg valamelyik Bánffyné kegyeit kereste vele 1589-ben, amikor , j ó hamar lovakért" Erdélyben j á r t . Ha érdeme nincs is arra, hogy őt szeresse az erdélyi asszony, legalább az érintéséért könyörög: Csak áldott kezével, mint szép ereklyével engem mint kórt illessen Az epigrammának ezekben a méltán híres soraiban' az udvarló költő azzal emeli szakrális képzetkörbe az erdélyi asszonyt, hogy kezének gyógyító ha­ talmat tulajdonít, miként a keresztény hagyomány szerint a szentek erek­ lyéinek érintésétől meggyógyultak a betegek. A szép kéz és az áldott ereklye jelzőinek felcserélésével megszépíti az ereklyét, ehhez a szóhoz ugyanis nem tartozik a szépség képzete. De még fontosabb az, hogy a jelzőcserével a hölgy kezét szenteli meg, s ezzel nyomatékosítja a kéz-ereklye hasonlatot. Azzal viszont, hogy az ereklyét a „szép"jelzővel kapcsolja össze, ellentétes folya­ matot, érzést is kifejez, a gyönyör mozzanatára is utal. Ezt erősíti az „illes­ sen" szó is, melynek értelme a régiségben az, hogy valakire érzelmi hatást tesz, lelkileg é r i n t . Balassi verse tehát jellegzetesen platonista reneszánsz szerelmes vers, szentség és gyönyör együtt szólal meg benne. Bán Imre elem­ zi részletesen Balassi platonizmusát, s nyomatékkal utal a reneszánsz plato­ nista ihletésű kettősségre ebben a vonatkozásban: „A női szépség és a sze­ relem egyfelől minden magasabb erkölcsi érték mágnesköve, ugyanakkor minden gyönyörűség forrása is. A reneszánsz valamennyi nagy költője — Ba­ lassi is! — ezt b i z o n y í t j a . " Ez a szerelem-felfogás Nagy Lászlótól sem ide­ gen, elég talán csak a Himnusz minden időben című versének összetettségére 7

8

10

11

66

utalni. Annak gazdagabb vonatkozásrendszerében ez a kettősség is nyilván­ való. A Balassi-vers azonban csak a kéz-motívummal érintette meg Nagy Lászlót, egyébként kihívóan más jellegű és más értelmű verset teremtett. Be­ lőle teljesen hiányzik a kérő, könyörgő, hódoló attitűd, neki a kérés már if­ júkori versében az Isten előtt is „nagy szégyen." Az erdélyi asszony keze a kérés helyett az indulatot szólaltatja meg, az alcím vagy ajánlás szerint: Balassi helyett is tajtékozva. Alapvetően másféle költői magatartás ez, a ver­ sen belül is elhatárolja magát Balassi „imázó" dikciójától. A vers belső hori­ zontját, tárgyi elemekből és személyi gesztusokból épülő lírai szituációját viszont itt is hatalmas, a Balassi-versnél végletesebb és leplezetlenebb ellentét, kettősség teremti meg: a halál és az erotika egyidejű tárgyi és érzelmi hatása. Koszorú, sír, sírdomb, gyász, temetés közegében jelenik meg az erdélyi aszszony csábítón, kívánatosan és kacéran. Delejező hatását fokozza a duruzso­ ló tűzként hangzó Apollinaire-vers, melynek címét a helyzethez igazítja: La mórt est l ' a m o u r . A versben megnyilatkozó költői magatartás a vonzás és taszítás közötti érzésből egyre erőteljesebben a távolítást, elvetést válaszja. Előbb mintegy rácsodálkozik a bizarr helyzetre: „Balomon sírdomb, Uramisten, / j o b b o m o n asszonyka", de azonnal megindul benne a távolítás az ironikus minősítés révén: „haláli társaság a lombsárgulásban". S mintha a nő varázsa egyfajta halál veszélyét rejtené: 1 2

13

rám, kit megfertőzött a gyász, rám, kit idehívtál temetni, nem sújt-e hantot ez a kéz? A kérdésfelvetésben, annak élességében a költői személyiség védekező gesztu­ sát láthatjuk. De jön a francia dallammal lágyan szóló varázs. Ennek megmásított sorrendjét kijavítja a védekező költői személyiség: „Uram, iga­ zítsd meg e nyelvet." De a L'amour est mort is „végzet-halandzsá"-nak mi­ nősül. Az elérhetetlenség, kacérság dühöt vált ki, összekapcsolódik a pusztí­ tás képzeteivel. A szépségben megjelenő romlás, létmérgezés jelképe lesz. De elítélve, megvetve is vonzó, ellenálhatatlan varázsú a jelenség, kék lánggal delejez. A lezárásban a tiltakozás utáni alávetettség is megszólal: L'amour est mort - mint sokaság porladok már én is alatta „Gyász, bujaság, végzet, e g y ü t t " — mondta Csoóri Sándor, amikor Nagy László 1976. november 13-án telefonon fölolvasta neki friss versét. Nagy László azzal vezette be ekkor a telefonban új versét, hogy ebben az Isten a szolga. S ezzel versének egy különleges vonására mutatott rá. A Balassinál gyakori „Uram," „Úristen" inspirációja ismerhető fel abban, hogy Nagy Lászlónál szokatlan módon az Istenhez fordulás ötször is szerepel a versben. Ez sem Balassi értelmében persze. Amikor először hangzik föl, a népi csodál1 4

67

kozásra emlékeztető formában („Uramisten") szól.' Nem szakrális jellege van tehát, hanem természetes indulatkifejezés, miként a vers káromkodásjellegű elutasító felkiáltásban is. Az „Uram, aki szolgálsz e t o r b a n " meg­ szólítástól kezdődően viszont — Balassi Istenhez forduló verseinek dikciójára emlékeztető — partnerszerű kapcsolatot teremt Istennel. Kérdez tőle, segítségét kéri, de nagyon enyhén profanizálja is. A vers e rétegének sokszínűsége is hozzátartozik az egész mű rejtélyes mélységű varázsához, lét-titkokat faggató-elemző jellegéhez. Az erdéli asszony keze című versben nehezen kifejezhető titkok megnevezését segítette a Balassi-motívum, de mind magatartásban, mind a mondandóban jellegzetes Nagy László vers ez. Balassi inkább az ellenpélda erejével hatott. Nagy László verse nem udvarló, hanem küzdő, dikciója nem zsoltáros, hanem összetett, érdes és árnyalatos. Balassi továbbra is erősen vonzza Nagy Lászlót. S amint az Ady-film írásának feszültségéből fölszabadul, újra Balassihoz fordul. Nem egy vers ihleti, hanem a költői teremtőerő kezd párhuzamot találni a végállapotba ju­ tott Balassival. A költő, aki „vesztett ügyek bolondjának" tudja magát, hatalmas ívű sorspárhuzamot épít maga és az esztergomi vár falainál életétől búcsúzó Balassi közt. Nagy László utolsó kötetét a halálsejtelem, a pusztulás sokféle képzetének torlódása jellemzi, de ennek szemléleti aspektusában mindig „összefonódik a testi-lelki épség érdeke, országa ügye és az emberi méltóságé". Balassi a maga méltatlan pereiben, hadakozásaiban önérzet­ tel hivatkozik szellemi kincseire, Babits úgy látja, hogy ő az első a magyar irodalomban, aki teljes tudatossággal vállalja az írói hivatást. Nagy László említett bevezetőjében is kiemeli ezt: „a költői hivatást nem titkolja, de szin­ te gőgösen vallja, gyalázóinak is szemébe vágja, hogy ő a Múzsák barátja — mindezek a tudatos költő i s m é r v e i " . A szakirodalom érzékletesen és meg­ győzően elemzi azt a helyzetet, melyben Balassinak el kellett jutnia ahhoz a felismeréshez, hogy az őt körülvevő társadalommal, annak normáival, tör­ vényeivel feloldhatatlanul ütköznie kell. * Ugyanakkor Balassiban mélyen élt a reneszánsz ember emelkedettebb eszménye. Meghasonlását az esztergo­ mi tábor végsőkig fokozta: „Egy nap sem volt, hogy magyart nem öltek; paráznasággal, részegséggel, vendégséggel, kalmáráruval, udvari pompával úgy annyira rakva vaia az tábor, hogy nem az szent Istennek, de még az jámbor embernek is iszonyú vaia benne maradni. Az kapitányok ha 10 órán az étel­ hez ültek, délután 4-5 órán részegen keltek fel az asztaltul, ki aludni ment, ki mulatni a mezőre" - idézi Klaniczay Tibor a szemtanú Illésházyt. Ba­ lassinak azt is tapasztalnia kellett, hogy az Esztergom felszabadítására öszszecsődített zsoldosok nem is akarják bevenni a várat. Az a cél tehát, amiért összefogtak, csak nagyon keveseket érdekelt. Balassi a győzelem reménye nélkül, szinte utolsó erkölcsi-vitézi menedékként kereste a mártírhalált. Ha­ lálakor Gabelmann, a tábor német krónikása azt jegyezte föl, hogy „Peri1 s

16

17

1

19

68

erunt: Valentinus Balassi, Hungarus scd impius." - Meghaltak: Balassi Bá lint, magyar, de istentelen. Mindezt azért kellett itt emlékezetünkbe idéz ni, hogy világosan kitűnjék: a költészet társadalmi küldetését kérdőjelezc esztétikai vélekedések idején a költészet hatalmáért, méltóságáért versben és vallomásban nyíltan kiálló Nagy László a romlás, halál és pusztítás képze­ teivel körülvéve és viaskodva mélyen ráhangolódhatott Balassi sorshelyzet6 re. Másrészt pedig azért, hogy szemléltesse Nagy László Balassi Bálint láz­ beszéde című drámai monológversének kettős - Balassira és Nagy Lász­ lóra egyaránt vonatkozó - érvényét, az ,&sszimiláció átalakító műveletei­ ben a sajátos jelleg, a nóvum létrehozásának feltételeit""* Nagy László mé­ lyen ráhangolódott Balassi végállapotának lelki helyzetére, de nem zsoltározó, könyörgő magatartást vett föl, mint Balassi, aki élete utolsó pillanatai­ ban az Istenben nyugodott meg, hanem a méltatlan körülmények elleni Nagy László egész költészetére jellemző - titàni indulatot engedte kibonta­ kozni a Balassi Bálint láz beszédében. 30

1

Más portréverseiben is a jellemzés és öntanúsítás egységét teremti meg. személyi gesztusa a megnevező fölmutatás és vállalás. Ebben a versben a teljes azonosulás a versképző inventor, így válik ez Nagy László portréver­ sei közül az egyetlen drámai monológverssé, Balassi-Nagy László lázbeszédé­ vé. A végletesen drámai vershelyzet felszabadítja a hatalmas keserűséget és indulatot, ítéletes búcsúzó vádbeszéddé emelkedik. Nagy alkotói küzdelem terméke ez a vers. 1977. február 21-én jegyzi föl először. — a vers alkotásá­ nak folyamatában —, hogy Balassit olvas, majd 26-án: „Előveszem a Pelikán­ verset, de nincs erőm h o z z á . " ' , március 1-én: „Elkezdtem újra a Pelikánverset. Most lehet belőle valami. Csak erő kellene." Maga is tudja, hogy fon­ tos mondandó, egész személyiségét mélyen érintő dolgok foglalkoztatják: „Olvasok Balassiról. Sajnos, míg a Balassi-vers nem készül el, nem tudok más­ hoz fogni" - jegyzi fel március 2-án. Nehezebben halad vele, mint szokott, pedig pontosan tudja, mit akar. Március 5-én már harmadszor kezdi el a ver­ set, ekkor már úgy érzi, jó úton van, majd napról-napra a verssel való küzdel­ mét jelzi tömör naplójában, öröm és keserűség váltakozik benne, olykor úgy érzi, nem bír az elkezdett verssel (március 10.). Végre március 12-én: „Meg­ indul a vers, ma a végére járok. Igen súlyos a forma, nyelvileg győzni kell, hogy ne legyen rögös, hiszen elszabadult, kiszakadt mondandó ez, Balassi lázbeszéde! És vigyáznom kell, hogy amennyire lehet, mai legyen. Különben miért írnám!"... Alszom kicsit, aztán újra a vershez... A Balassi verset befejez­ tem, de nagyon sok a javítanivaló. így kilenc versszak. Már megakadok min­ den szónál." Két napig még csiszolgatja, majd március 15-én reggel legépeli, azzal a biztos tudattal, hogy , j ó vers". Érzését a kritika hamar visszaigazolta. A vers a Kortárs szeptemberi számában jelent meg, s a decemberi számban 2

69

2 3

már elemzés készült róla az év Kortárs-költeményei rovatban , amikor pe­ dig megjelent a Jönnek a harangok értem című kötetben, a kritikák sorra kiemelték Nagy László legalaposabb értelmezője, Kiss Ferenc irodalomtörté­ neti léptékben mérve is remekműnek minősítette és lényeglátó jellemzését adta: .Most Balassi Bálint láz beszédé-ben új csoda tanúi lehetünk: olyan meghasonlásé, mely a sorsra és a régi magyar versre való ráhangoltság folytán kényszerít ámulásra: aki így tudott elmenni, ura volt a sorsnak, s az elveszőben is hatalmas élettel szemben is volt hatalma a maga méltóságát megőrizni. A szerep tökéletességében az évszázadokon átívelő én megkettőzése legalább olyan esztétikai nyereség, mint az azonosulás: a reinkarnáció egy történelem­ ből megvalósult változata." Ehhez a vershez Nagy László mindkét Múzsáját segítségül hívta: nem­ csak leírta, hanem le is rajzolta Balassi Bálint lázbeszédét. A kézirat margó­ ján egy vad katona ábrája, fölötte eszményivé stilizált, hanyatt fekvő, le­ hunyt szemű, csupa lélek-arc, efölött pedig undorító dongók, hatalmas, pe­ téző potrohhal. A halálraítélt vagy halálraszánt eszményi szépség a vadság és züllés közepette, kiszolgáltatva a rohasztás impériumának. Ez a vízió moz­ gatta Nagy Lászlót. A halál előtti lázbeszéd mindennel leszámoló, végletes lí­ rai szituáció. Nagy László elkomoruló költészetében a Balassi-verset nem sok­ kal megelőzve megszólalt már a végletes keserűség, oly embertelennek, mél­ tatlannak minősítve közegét, mintha létére törnének. Olyan közeget mutat a Verseim verse, melyben a költő magasabbrendű eszményei véteknek minősül­ nek, s ezért törnek az életére: „ha megöltök ünnep lesz az". Balassi lázbeszé­ de búcsúzva ítél: az esztergomi tábor közegében jeleníti meg ezt az érzést, átkozódássá, káromlássá növekedett indulattal. „Álszent" jelzővel illeti környe­ zetét, akik úgy tesznek, mintha vele egyet akarnának, s közben pusztulását várják, az indulat sűrűsíti a kifejezést, alliteráció nyomatékosítja az írtózatot: 2

4

2 5

kik arcomat dongva a kárt örvenditek rajtam, dongók, a szentlélek dühödt pirosa kitilt. Két világ áll szemben egymással, az „álszent hivatalok" és az eszményi érték, szépség, de az előbbi tobzódása látszik, számára , j ó hír a gyászhír". Ez a kép­ telen összekapcsolás, örömnek és gyásznak azonosítása e közeg totális ide­ genségét mutatja. A búcsúzó költő az undorát egyre erőteljesebb, az archaikumból egyáltalán nem idegen néven nevező vaskosságokkal fejezi ki. AZ in­ dulat ellenére meglepő árnyaltsággal. A nagyobb minőség pusztulását örven­ deni összefognak egymással az „álszent hivatalok", világi és egyházi méltó­ ságok, csupa kívülről vezérelt zsoldos („utatok sötétül Bécsig"), akiket sér­ tett fenségek küldtek „csipeszes inkvizíciónak", nyelvet tépő, ellenvetést, szellemet nem tűrő „dogma-dongók"-nak. Ezek, a dogmákkal az életet és szépséget pusztító ellenségek a versben fokozatosan — az indulat növekedé­ sét követve — iszonyú látomássá emelkednek, a romlás és rombolás szimbó70

lumaivá, ,,dögbanyák"-ká, ördögi teremtményekké lesznek. A pusztulásnak, rondaságnak és gonoszságnak ez az összekapcsolása a romlás sokasodását : jelöli, ezek a dögbanyák az ágyúgolyóknál kártékonyabb, fájóbb mérges tc jásokat löknek az eleven húsra. Emberek változtak a vers látomásában apóka liptikus szörnyekké. Velük szemben nincs mozgósítható erő, csak megátkoz ni tudja őket a sebeiben szenvedő költővitéz: „vissza, ragadjatok Belzebubra ki világra kúrt!" * De mintha ő is tudná, hogy átkához nem idomul a való ság, személyének, erkölcsi habitusának egyetlen menedéket talál: Pokolé a tábor, hol vitéznél több a ringyó s teknőc-lovasoknak csak hasa-menése gyors — Ti nem hulltok el, de sorsom kitagadom innen, mert vétek, hogy egy-hiten veletek éltem. Az ambivalens — közvetlen hétköznapi és morális értelmű — minősítések ré­ vén („vitéz," „ringyó"), valamint a tábor szarkasztikus-ironikus jellemzésével adott ítélet nyelvileg minden mozzanatában kidolgozottan jelenik meg, az elhullás képzete is állati-ördögi jellegű. Ilyen közegben bűn, vétek az élet, könnyű a halál. Itt kap hangsúlyt Balassi önkéntes mártíromsága, mint érzés és méltóság: „sorsom kitagadom". így nyer méltóságot szellemi, erkölcsi ere­ jével. Itt fordul nagyot a vers, de a költői személyiség a halállal szemben is megőrzi azt a tartást, amit a közeg undorától ösztönözve felnövesztett ma­ gában. A vers első strófáiban a búcsúzás átokkal, indulattal kapcsolódott öszsze, hiszen a világ negatív élményeit emelte látomásba. A reneszánsz természetszeretet költőjének és a virágnak letérdeplő, nyír­ fadoktornők gyógyító erejét remélő, fülemülék hangját gyönyörködve hallgató Nagy Lászlónak a versben, mint lehetséges világban, a halállal szem­ benézve egy másik közegtől is el kell búcsúznia. A halálnak is ámulnia kell, midőn a költő a világot vétkezi, búcsúztatja: a májust, fülemüleszóval bélelt margarétgombos rétet, zöld mezőt, delfin szökésű lovakat, s mind az élet szépségének, egyénítő jegyeinek kellékeit, Napot, Holdat, csillagokat, szerel­ meket. Gyönyörű negatív festéssel — azt részletezve, ami számára már nincs — járja be még egyszer az élet tájait. A felidézett szépségek vonzásából egy­ re erőteljesebb tagadással szakítja ki magát: mindez az ő számára már ,jemmf. A két strófában ötször ismétlődő tagadószó fájdalmat és indulatot egye­ sít, a felsorolás a halállal szembeni kiáltásban végződik: „hervadj le földig, te rózsás kalapos halál!" Szépség, fájdalom és méltóság társulnak a sorokban. A vers szerkezetében finom párhuzamot figyelhetünk meg: az első három strófát lezáró átok hangzott ilyen keményen. Aztán az idézett negye­ dik strófa általánosabb érvényű, magatartást tudatosító. Majd újabb három, most az élet szépségeitől búcsúzó strófa következik a halál elleni lázadásba kifuttatva a költői indulatot. S ezt a negyedik versszakkal párhuzamosan ösz:

71

szegző, általánosabb érvényű nyolcadik strófa emeli újabb magaslatra: Szent vagyok, költő-vitéz, akit sebein át gyalázott, piszkolt, gyilkolt az arany Kamarilla kátránnyá rontva a vért, de a vers Pelikán, valakihez pirosa áttör időn s ködön. Ez a strófa — a Nagy László-vers sűrű motívumszövésének, összetett érzé­ kenységének is gyönyörű példájaként — éppen azzal teremt egyensúlyt a pusztulás erőivel szemben, hogy a motívumokat összegezve a világból kitu­ dott, kiirtott szépség világontúli érvényességét hirdeti. A versen belül is sűrű vonatkozásrendszerrel. A „szent vagyok, költő-vitéz" határozott tagadása az álszent közegnek, a ringyókból álló tábornak, a Pelikán-motívum pedig a szentlélek pirosához kapcsolódik, annak értelmét világítja meg. Nagy László költészetét is gazdagon áterezi a keresztény szimbolika. Itt mélyebb, szakrá­ lis értelmet is ad a Balassi-motívumnak: Pünkösd a szentlélek eljövetelének ünnepe, a „szentlélek dühödt pirosa" a pünkösdi lángnyelvekre való utalás, a megváltói minőség jelenlétét érzékelteti már a vers első strófájában. Balassi motívumának messzemenő transzformációja, átértelmezése, kiteljesítése a Pelikán is. Balassinál a Pelikán szokványos értelmű példázat: a fiait saját vé­ rével tápláló m a d á r . Nagy László 1957-es bevezetője Balassira alkalmaz­ za ezt a képet: „Balassi a költő-utódokat a vér tüzével nevelő ősmadár: a le­ gendás Pelikán." A Balassi Bálint lázbeszédébtn a vers lesz Pelikán, a peli­ kán vére, „pirosa" pedig a csoda erejének megnevezése, visszautal a pünkösdi csoda „pirosára". Az elviselhetetlen világ, s az elviselhetetlen halál-tudat el­ lenében teremtett itt egy szakrális szférát Nagy László kathartikus elevációval, fölülemelkedéssel. Az adott közegben nem bír a reá törő borzalmakkal, s nagyobb, sérthetetlen minőséghez folyamodik védelmül. A szakrális szféra teremtésének reális indokát éppen Balassi négyszáz esztendős költészetének eleven hatása igazolhatja. Az ember vérét kátránnyá lehetett rontani, hangu­ latában is végigviszi a pusztulásképzetet: „kár", „sötétül", „gyászhír", „dög­ banyák," „kátrány" A pusztulást fokozóan kifejező igesor („gyalázott, pisz­ kolt, gyilkolt"), s a kátránnyá rontott vér ellenpontjaként szólal meg ellen­ tétes kötőszóval indítva a pelikán-motívum: „de a vers Pelikán, valakihez pi­ rosa áttör időn s k ö d ö n " . Mélyen Nagy László világképében gyökerező val­ lomás ez: gondolhatunk a Zöld Angyalra „fényből kitéphetetlen levél", vágy a Ki viszi át a Szerelmet tulsó-part motívumára, de az elpusztíthatatlan írás a vidám üzenetek egyikében is csodaképpen, „veres kis szárnyakon" ereszke­ dik a város fölé (Üzenet X-nek a fonák napfogyatkozásról), ott is annak bizonyságaként, hogy „nem vész el az írás, nem pusztul el a szó". A versnek ez a mélyen megélt és kidolgozott „pünkösdi" rétege teremti meg az utolsó, a kilencedik strófa nyugalmát. Nem véletlenül szólította naplójában Nagy László „Pelikán-vers"-nek a Balassi Bálint lázbesze'dét: legmélyebb mondan2 7

28

2 9

3 0

72

dóját bízta rá, a költészet megváltó erejébe vetett hitét. Az utolsó strófa nyu­ galmában már a sérthetetlenség tudata is hangot kap: ez a versszak úgy indul, mint az első ( „ ö r d ö g már veletek") de a nyitány hatalmas indulattal folyta­ tódik, a zárószakaszban pedig belső győzelem hangja is szól: nem tudnak már felérni hozzá, szinte játékosan teljesíti ki a szakrális réteget („angyalaim ka­ rolnak égbe"), s szinte mindegy, hogy mit „csácsog" róla a krónika, melyet az értetlenség fogalmaz. Előre tudja, hogy külső jegyekkel szól majd s értet­ len idegenséggel: „címere hárfa — hungarus volt, istentelen." Utalás ez Ba­ lassi címerére, melyen a hárfás Dávid király volt látható, de a hárfás Dávid ki­ rály volt látható, de á hárfa a költő jelképe általában, tehát a versben Nagy Lászlóé is. Gabelmann feljegyzéséből Nagy László elhagyja az ellentétes kö­ tőszót („ungarus.sed impius") s ezzel olyan idegen szemléletet jelez, mely a magyarságot az istentelenséggel kapcsola össze. Az ellene törő „álszent hi­ vatalok" szemében a magyarsága is vétek. Nagy László egyetlen szóval sem­ misíti meg ezt a vélekedést: „csácsog", azaz: naivan vélekedik, badarságokat hangosan mond. A Balassi Bálint lázbeszéde tág belső horizontú összegző vers, hangja az átoktól a szakrálisig, az iróniától az áhítatig váltakozik, összetett, küz­ delemben egyensúlyt teremtő ars poetica-jellegű alkotás. Nagy László Balas­ si-élménye ezzel nem merült ki, közvetlenül a Balassi Bálint lázbeszéde él­ ményköréhez két másik alkotása is kapcsolódik, egy-egy elágazását dolgoz­ ta ki bennük a témának. A Zsoltár, egyetlen című versét két héttel Balas­ si Bálint lázbeszéde után írta 1977. március 29-én, egy lendületben. Balassi zsoltárainak attitűdjét követi itt („Úristen, hozzád kiáltok"), de a könyör­ gés tárgya „hallatlan": azt kéri az Istentől, hogy segítse őt a szennyesedésben, szabadítsa ki a tisztaság igézete alól. Ez az ironikus zsoltár tehát a maga travesztia-jellegével ugyanazt az elkülönülést hangsúlyozza, mely nagy drá­ mai küzdelemvers alapjául szolgált a Balassi Bálint lúzbeszédébzn. A hang­ nem és a tárgy ellentétének az ötlete a versképző erő itt, ezért egyivüen iro­ nikus a vers. A Tűnődés nagy szeretőkről, a kardcsókolókról is közvetlenül utal Balassira motívumaiban is („Tűnődhet valaki bár az Oceánum / partján, csillagok palotája kövén,") eszméje pedig a Balassi Bálint közbeszédének ha­ sonlóképpen közeli rokona: a morális elposványosodás, a „nagy-nagy ember­ á z t a t ó " ellenében talál eszményíthető példákat a hajdaniak tartásában, tel­ jes odaadással megélt életében. A bennük megpillantott, vagy még inkább beléjük álmodott méltóság felemelő és iránymutató a mai „hívő tébolyultak­ nak", jobb ügyek reménytelen képviselőinek. Még a halállal szemben is erő­ forrás a minőség: „mert szellő a halál, / ha ők igéznek: égi nefelejcs-tüzek". A „hivő tébolyultak" összehangzik az Elhullt bolondok nyomán című Nagy László vers önjellemző soraival, melyek szerint gyöngy még benne az elren73

delés, hogy a „bolondok útját" járja, legyen „veszett ügyek bolondja". Mind­ ez egybevág a pelikános-vers hitével. Az Ítélkezést a jó ügyek méltatlan köze­ ge váltja ki: erősen elkomorult világlátás mutatkozik meg ebben, a j ó ügyek képviselete őrültségnek látszik. Nagy Lászlót a Balassi-élmény abban is erő­ sítette, hogy a lehetetlen helyzetekben is az eszményibb értékek képviselő­ je legyen. Ennek a megszállottságának kimondhatóságát segítette történelmi véreiével is a régi magyar kultúra, s elsősorban Balassi Bálint vonzása.

JEGYZETEK

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 74

Nagy László: Életem, In: Adok nektek aranyvesszőt, 1979. 33-34. 1. Csoóri Sándor: Egy másik életmű töredéke, In: Nagy László: Szárny és piramis, 1980. 6 1 . Nagy László: Szellem és fantázia. Lírai jegyzetek a Nemzeti Kiállítás­ ról, Uj Hang, 1 9 5 6 . 1 . 3 7 - 3 8 . 1 . Nagy László: Balassi, In: Balassi Bálint válogatott versei, 1957. 6. 1. Uo.7.1. Uo. 8.1. Nagy László naplója, Szécsi Margit tulajdona. Vö.: Balassi Bálint összes művei, II. 1955. 126.1. Horváth Iván: Balassi költészete történeti poétikai megközelítésben, 1982. 101-102.1. Vö.: A magyar nyelv értelmező szótára, III. 1965. 4 6 7 . 1 . Bán Imre: Balassi platonizmusa, In: Eszmék és stílusok, 1976. 127. 1. Nagy László Adjon az Isten c. versében. Apollinaire: L'amour est mort, Rónay György fordításában Szerelmem karodban halott címmel. Apollinaire válogatott művei, 1973. 121. 1. Nagy László naplója. Kiss Ferenc: A lehetetlen képviseletében, In: Interferenciák, 1984. 175.1. Babits Mihály: Balassa, In: Esszék, tanulmányok, 1972. II. 103. 1. Nagy László: Balassi. In: Balassi Bálint válogatott versei, 1957.'7.1. Klaniczay Tibor: A szerelem költője, In: Reneszánsz és barokk, 1961. 255.1. Uo. 294.1. Eckhardt Sándor: Balassi Bálint, é.n. 213-214.1. Kiss Ferenc i.m. 170.1. Nagy László naplója.

23. 24. 25. 26.

27. 28. 29. 30.

Tarján Tamás: Nagy László: Balassi Bálint lázbeszéde, Kortárs, 1977. 12. 1994-1996.1. Kiss Ferenc i.m. 180.1. Nagy László: Kísérlet a bánat ellen, 1980. 198.1. Tarján Tamás idézett elemzése utal arra, hogy a seb, a sebesültség tu­ data Nagy László kései költészetében, különösen a Seb a cédruson litániája óta mind nagyobb haungsúllyal van jelen. Kortárs, 1977. 12. 1994.1. Balassi Bálint Borivóknak való című versében „Áldott szép Pünkösd­ nek gyönyörű ideje" szerepel. Vö.: Balassi Bálint összes művei, I. 1955. 18.1. Nagy László: Balassi. In: Balassi Bálint válogatott versei, 1957. 8.1. A kathartikus eleváció fogalmát Németh G. Béla elemzi „Az ódához emelt d a l " című tanulmányában Petőfivel kapcsolatosan. In: 11 vers, 1977. 120-122.1.

75

András Görömbei LÁSZLÓ NAGY ET BALASSI

Dans sa poésie László Nagy a souvent trouvé une source d'inspiration dans la culture hongroise ancienne. Cette inspiration apparaît d'abord sous la forme d'une exploitation originale d'éléments folkloriques, de leur intégration dans l'univers poétique, pour aboutir plus tard à des divers rôles poétiques de caractère archaique — le nomade, le sorcier, le brigand. Dans la dernière période poétique de László Nagy, l'ancienne littérature hongroise a aussi inspiré u n bon nombre de „poemes-portraits'\ Ces poèmes à double fonction — tout en présentant les vieux poètes en question, caractérisent le poète lui-même - contribuent, chacun à son tour, à nourrir la réflexion du poète. Une place particulière revient sous ce rapport à Balassi Bálint lázbeszéde (Divagations de Bálint Balassi). L'étude présente se propose d'en analyser les relations internes, les valeurs poétiques et philosophiques.

76

Imre László AZ AFORIZMA KEMÉNY ZSIGMOND ÉLET ÉS ÁBRÁNDJÁBAN

1. Az aforizma mint a stílus intellektualizmusának

tényezője

Kemény Zsigmond oly i sokat vitatott, s mégis máig szükséges módsze­ rességgel le nem írt regényírói művészetéhez megkülönböztető jegyeinek vizs­ gálata vihet közelebb. Műveinek gondolati értékeit kezdettől fogva méltá­ nyolták, sajátos intellektuális szépprózájának mibenlétéről azonban többnyi­ re nyilatkozatok születtek, s nem elemzések. Sokak megfigyelésével vág egy­ be Péterfy Jenő megállapítása: „Kemény alakjai többet beszélnek magokkal és magoknak, mint egymással és egymásnak." Bölcseleti jellegű betétek azonban nemcsak a szereplők belső monológjainak egy-egy részletében vagy egészében lelhetők fel, hanem párbeszédekben és szerzői szövegben is, s ez ahhoz a jogos felismeréshez vezethet, hogy Kemény még a szépirodalmi mű­ veiben sem tisztán szépíró: „van benne bizonyos boncoló, a jelenségek okait kutató és dokumentáló hajlam, ez pedig stílusának olykor értekező, fejtege­ t ő , esszéisztikus színezetet a d . " Különböző, többé-kevésbé elvont okfejté­ sek, természetesen a külföldi (Thackeray, Tolsztoj) s a hazai (Eötvös) epiká­ tól sem idegenek a korban, mégis Keménynél azért nagyobb a szerepük, mert a kortársi regényt meghatározó meghatározó (cselekmény, alakrajz, kör­ nyezet stb.) rovására növekedik meg a súlyuk. Az adja meg fontosságukat, hogy (különösen a pályakezdő művek esetében) a kissé darabosan kezelt alapformák mellett ezek a részek a legnagyobbakra jellemző erőről és erudicióról tanúskodnak. 1

2

Az Élet és ábránd már címével, két elvont fogalom összekapcsolásá­ val intellektuális feszültséget hordoz, szinte élet és ábránd összeegyeztethetetlenségét jelzi előre. S a továbbiakban is, más egyéb értekező jellegű gon­ dolati részletek mellett, mintha újra és újra visszatérne a címben testet öltő tömörítő-szembeállító, az aforizmára emlékeztető tendencia. Pedro Giron és a költő Camoens párhuzamában éppúgy, mint a szövegben újra és újra felbukkanó filozofikus megállapításokban. A sűrűn előforduló aforizmák, il­ letve aforizma-szerű fordulatok valószínűsítik, hogy az Élet és ábránd-ban műképző tényezővé vált ez a gondolkodási és irodalmi formula. Az aforizma, amely ekkor már régóta az európai gondolkodás kedvelt sémája (az irodalo­ mé is), megnövekedett jelentőségre tesz szert az ifjú Keménynél, a regényal­ katot befolyásoló képletté válik. 77

Nem könnyű tájékozódni ennek a korai és csak csonka, illetve kevéssé megbízható másolatból reánk maradt, Kemény életében meg nem jelent, sőt elveszettnek hitt regénynek a világában. Á későn érő Kemény (huszon­ nyolc-harmincéves korában írja ezt a ,,zsengé"-jét) sok-sok kezdetlegességgel terhelt művével kapcsolatban mégis egyértelmű az utókor állásfoglalása: már itt „szinte teljes fejlettségével bontakozik k i " későbbi regény művészete. Laczkó Géza szép metaforájával élve: „sötét barlang széncsillogású tava e regény, minden evezőcsapás visszhangos ágyúdörejjé, minden árnyék mesés szörnyeteggé nő az emberi lélek mélyén evező író különös vonzó világá­ b a n . " Hozzátehetjük: az Elet és ábránd látszólag kevésbé fontos részletér­ tékei is mutatják a nagy regények jellemvonásait. így szolgáltatnak adaléko­ kat Kemény teljes szépírói oeuvre-jének megítéléséhez e korai művének aforizmái, s regényírói művészetének intellektuális jellegéhez az aforizmára emlékeztető gondolati és művészi eljárásai. 3

4

Általában az írói szubjektivitás eluralkodását szokás hangsúlyozni e regénnyel kapcsolatban, s nemcsak a XVI. századi portugál téma vallomásos áthevítése miatt, hanem azért is, mert „panaszos, keserű líraiság"-ának kife­ jezéséhez „a romantikus világfájdalomtól kölcsönöz stílust...'** Tagadhatatla­ nul jelen vannak az Elet és ábránd-ban a pályakezdő író egyéni indítékú ví­ vódásai, de legalább ilyen lényegesek (s többek között ezért mondható el róla, hogy az érett Keményből szinte minden kitapintható már benne) a távolító, objektiváló művészi tendenciák is. Maga az, hogy olyan sokféle né­ zőpontból áll össze a cselekmény, hogy jelentős mértékben mellékszereplők leveleiből, úti beszámolóiból értesülünk az eseményekről, valamiféle króni­ kás higgadtságot is vegyít a forrongó, lázongó líraiságba. Egyfajta kiegyenlítő szerepet játszik az aforizma is, mint rejtett, de sokmindent belülről megha­ tározó műalakító tényező. Szubjektív gyökérzetét lehetetlen kétségbe von­ ni, ám megfogalmazását, hanghordozását tekintve mégiscsak az általánosí­ tásnak, az alanytól való eltávolodásnak, a megfigyelésekből leszűrt életböl­ csességnek a szintjére emeli a hol burjánzóan festői, hol lávaszerűen ömlő, fájdalmasan lírai modort. A fiatal Kemény tehát nemcsak első nagy válságá­ nak megvallására, hanem kudarcai, szenvedései gondolati feldolgozására is szánja regényét. Az „aforizmatikusság" ily módon azt eredményezi, hogy bár a magánemberi, közéleti krízis kuszán szubjektív műalakot ölt, már ekkor igen komoly funkcióhoz j u t az intellektuális megközelítés, amely segít az ,,én"-től eloldani, s így a művészi általánosítás irányába vinni a regény vilá­ gát.

78

2. Az aforizma mint gondolati

és irodalmi

alakzat

T ö b b jel szerint is az aforizma csupán lappangó, a művészi alakító ösztönből származó ihletője a regényalkatnak. Használatában kevés a kiszámítottság, t ö b b a spontán rátalálás. Az Első könyvben elég sok a klasszikus változathoz igazodó aforizma. Ez é r t h e t ő : gyér a történés, a párbeszédes és a leíró részek teret engednek a bölcselkedésnek. A Második könyv, — melyben húsz év elteltével értesülünk Camoens hőstetteiről és hányattatásairól, — mint epikus funkciójú szakasz, kevesebb elmélkedő betétet hordoz. Aforiz­ mában még szegényebb a Harmadik könyv, amely Camoens jelenbeli sorsát és Sebastian király afrikai hadjáratát beszéli el. A Negyedik könyv a legrö­ videbb, de ehhez képest is legkisebb az aforizmák száma, holott a katasztrófa bekövetkezése, Camoens halála, ületve Portugália függetlenségének elveszté­ se alkalmat adhatna általánosító filozófikum közbeiktatására. Az aforizmák egyenletesen csökkenő számából arra következtethetünk, hogy az író egyre inkább műve „ t e r e m t e t t " világának hatása alá került, egyre ritkábban szakadt el hőseitől, a cselekménytől, azaz a szerzői betoldásoktól fokozato­ san megszabadulva egyre szuverénebbé válik a regényvilág. Keménynek csak félig-meddig t u d a t o s alkotói módszerére jellemző, hogy az aforizma szabályos alakjához sem ragaszkodik. Vannak ugyan „klasszikus" aforizmái is: „Hol a politika elnémul, megszólamlik a költő, mint Dodona ércének nyelve." Röviden, markánsan megfogalmazott téte­ lek ezek, világosan tagolt arányos, szembeállító mondatszerkesztéssel: „Ki eszköz néha nem akar lenni, annak céljai nincsenek. Az első, mit feláldozni kell, ha tenni vágyunk, függetlenségünk." Belső ellentét, csaknem a para­ doxonra emlékeztető feszültség keltése, illetve feloldása figyelhető meg az Elet és ábránd aforizmáiban, illetve azok iskolapéldányaiban. Voltaképpen eleget tesz a formai kritériumoknak (egyetlen mondatnak, a látszatot lelep­ lező ellentétnek a formájában ad életbölcsességet), mégis már a regényíró kényelmessége, szűk korlátokat nem t ű r ő részletező kedve nyújtja el a követ­ kezőt: „S ha találni fogsz az élet ködös völgyében oly halomra, melyet a nap arany sugaraival körülszőtt, ha itt a legvilágosabb p o n t o t két lény fog­ lalja el, kiket szabad, balzsamos és meleg lég köszönt, és te, a homályos és nedves párázatok közt vándorló, irigyelnéd őket, kik a legszebb menhelyet föllelték, ha a tört és visszafojtott sóhajok elégületlenségükről nem tanúsíta­ nának: akkor ne kételkedj, hogy az egyik közülök az első szerelem emlékei­ nek lázával küzd, s alaktalan kéjekért ábrándoz, és a másik — oh ez miként volna szerencsés, midőn nem boldogíthat, s midőn a szív túláradozó kéjei alatt is érzeni kénytelen, hogy szenvedélye csak félig van viszonozva, mert kedvese feldúlt keblében a legösszhangzóbb húrok szakadtak szét." A mai 79

olvasót (s minden bizonnyal a valamikorit is) próbára tevő, bár egyetlen mondat kereteit feszegető életbölcsesség ez arról, hogy a boldognak mutat­ kozó szerelem sem irigylésre méltó minden tekintetben, mert az első szere­ lem, a valamikori boldogság emléke gyakran nem hagy nyugtot, belefeledkezést. Az első szerelemnek, mint feledhetetlen, meghatározó érzésnek a mindenhatóságáról szólni aligha újdonság a romantika korában, Kemény azonban nem ezt teszi pusztán, hanem látszat és valóság, szerencse és szeren­ csétlenség relativizálásával valóban mély megfigyelést foglal egyébként eléggé nehezen áttekinthető mondatába. Szerepelnek Keménynél olyan aforizmák is, amelyek ugyan három vagy több mondatból állnak, mégis egyértelműen mutatják a „műfaji" tu­ lajdonságokat: meglepő, antitetikus m ó d o n formuláznak általánosabb igazsá­ gokat: „Nemzetek gyakran egyoldalúság által válnak dicsővé. Egy eszme jár­ ványossá lesz, meghódít minden hajlamot, magához bilincseli a szenvedélye­ ket és új korszak kezdődik. Ekkor a láthatáron t ö m ö t t csoportban nagy jel­ lemek tűnnek fel, kiket vándormadarakként közösztön egy célra vezet. Előttük és utánuk puszta az ég." Vannak azután érdekes határesetek. A szel­ lemes, sőt csattanószerűre élezett megfigyelés közvetítése több hosszú mon­ datot vesz igénybe, ezért a kötelező tömörítés hiánya kérdésessé teszi, hogy aforizmáról van-e még szó egyáltalán. A hódító hős és a kacér nő hasonló­ ságáról és különböző voltáról elmélkedik az író: „Mert találkoztatok-e vala­ ha oly bajnokkal, ki, ha szintén táborát nyomor és éhhalál kísérte, ne derül­ j ö n fel győzelmeinek emléke által? Ö sajnálni fogja azon tartományban, me­ lyet vakmerész portyázatai széttiprottak, az ipar elakadását, a hatányosság csökkenését, a polgárosodás haldoklásait; és mégis midőn látandja a gyárt, melyet zsarolásaival megbuktatott, a templomot, melyet katonalakká változ­ tatott, a hid oszlopait, melyet ágyúsorai összedöntének, titkon kéjelegni fog, mert minden romon dicsőségének örök zöldjét fölleli, ezen silány nö­ vényt, mely szemétben ver gyökeret és harasztaival porló részeket kapcsol át. Ilyen egy kacér hölgy is. A férfi hidegebb önösséggel áldozik szenvedélyének, de ritkán talál örömet a kijátszott és hervadó nő szívfájdalmában, míg a ném­ ber bánatjelek közé kéjérzetet rejt, ha az, kit szeretett és már többé nem bol­ dogíthat, kínmartalékká lőn." (Kemény ez utóbbi okfejtése egyébként arra is érdekes példa, hogy a gondolatilag oly igényes és mély író néha, feltehető­ en figyelmetlenségből, milyen lazán komponál: a szövegrész első fele nem pontosan azt mondja, mint a valóban aforizma-szerű zárómondat.) A minden tekintetben a klasszikus mintához igazodó, tehát egészen rövid („...mennyi kéj serked oly életből, mely mindig halállal nézett szem­ be!") és ellentétet tartalmazó (,,...az önkínzásban kevés érdem van, ha oly szív, mely izgalomhoz szokott, keres menedéket azon szélcsend ellen, mely az élettenger tükrén reményeink vitorlaszárnyait többé nem feszíti, s mely 80

unalmas órákat ígér, mint felhőtlen ég és szél nélküli hullám a matrózok­ nak.") aforizma mellett akad példa arra is, hogy a tárgyhoz képesti nagyfokú tömörítés dacára a kifejtés hosszúnak, t ö b b lépcsősnek mutatkozik, s bár bi­ zonyos feszültség lappang a m o n d a t o k mélyén, mégsem talány és megoldás, feltevés és poén mechanizmusára épül: ,,De az ember természetében nem fekszik a szüntelen rajongás, az örökös kockajáték önjövendőjével. Egy nép­ testet lázas vérkeringésben állandólag tartani nem lehet. Csakhamar nedval­ kat szerint különválnak az egyének; néhánynál feszültség, soknál eltompulás következik, s kifejlődik azon közállapotú jellem, mely elv- és szenvedélytele­ nül tapad a jelenhez; piócaként függ a pillanaton, hogy belőle táplálékot szív­ jon; fájdalmatlan és önös, vannak indulatai szenvedély, törekvései nagyszerű cél nélkül; nevezetes leend úgyszólván önkénytelenül, becsültetik és tisztelet­ ben áll ok és tények nélkül." Kemény politikai tapasztalatának és történelmi érzékének fényes bizonyítéka ez a megfigyelése még akkor is, ha aforizmá­ nak csak fenntartással minősíthető.

3. Az aforizma mint filozófiai,

történelmi,

lélektani

itéletforma

Az Elet és ábránd aforizmáinak egy része a lét legáltalánosabb törvé­ nyeire vonatkozik, tehát filozofikus jellegű: „Hol az értelem eltévedne, sej­ tés uralkodik, mely Isten okoskodása olyaktól felfogva, kik a nagy eszme kapcsaira emlékezni s azt értelmesen előadni gyengék." Csüggedt, feloldás nélküli létfilozófia ez: „...az érzemény oly hernyó, mely mindig maga rágja szét selyemházát ... és ... az eszmélet oly sirásó, ki koporsót készít minden törekvésnek..." Ez a pesszimizmus, melynek társadalmi és nemzeti megokolására többen tettek kísérletet, igen gyakran nyilatkozik meg a történelem, a politika vonatkozásában. Létfilozófia, történelemszemlélet s az egyes em­ ber érzelmi és erkölcsi viszonyaira vonatkozó megállapítások azonban egy tőről fakadnak: a létnek szenvedés gyanánt való átéléséből, az értékpusztulás élményéből, illetve az erkölcsi törvény kérlelhetetlen érvényesüléséből: ,,Es mi minden lesz a szenvedésre ok! Nemcsak a bűn; egy ballépés, gyöngédtelen tettünk, ártatlan hibánk. Nincs a léleknek rése oly piciny, melyen a sors át ne vethetné kampóit; és nem ismerek példát arra, hogy író oly költői igazsággal végzetessé tudta volna tenni az emberi gyengeséget, hibát, mint K e m é n y . " 6

A történelmet veszélyekkel, iszonyatos bűnhődést maga után vonó té­ vedésekkel fenyegető kiismerhetetlen labirintusnak (az ő szavával tömkeleg­ nek) látta már ekkor is: , j ó előjeleket gyakran rossz jövő vált fel." Portugáli­ ának a regényben ábrázolt összeomlása az erdélyi, tágabban a magyar politi­ kai helyzet roppant nehézségeit mérlegelő Kemény aggodalmát fejezi ki: a könnyelműség, az óvatosságra intő figyelmeztetések lebecsülése bukásba so81

7

dor. A jó előjelek és a rossz jövő szembeállítása, mely ábránd és élet kon­ fliktusának felel meg, Kemény egész életútját végigkíséri majd, kezdeti poli­ tikai megrázkódtatásaitól t ö b b évtizedes Kossuth-fóbiájáig. Történelem­ szemléletének távlatossága, külpolitikai, világtörténelmi horizontja aforizmái­ ban is megnyilatkozik: „...keleten az egyéniség oly hatalmas, mint Európá­ ban az eszme, hol a legörjöngőbb küzdést, a forradalom vésznapjait gondola­ tok szülik, melyek rendszerint a fegyver csattogások közt és a szenvedély gőz­ körében kihalnak, de mint múmiák hadi jelszóul és győzelmi eszközül hasz­ náltatnak." A nyugati és a keleti „modell" összevetése kezdettől kulcsfontos­ ságú Kemény gondolatvilágában, amire részben a cári Oroszország balkáni terjeszkedése és a Habsburg vagy tágasabban német érdekszféra ütközőpont­ jába kerülő magyarság sorsának históriai tanulmányozása vezette rá, részben az erdélyi románság problémája, amely vallása révén az orosz birodalom von­ záskörébe tartozott. Társadalmi kérdéseket is megvilágíthat aforizma: „... a polgári társa­ ság, ... midőn intézményei által a lélekzők szabad működését elfojtotta és kigúnyolá, a rokkant erény számára mankóul adja a könyörületességet." A centralistákhoz csatlakozó, reformer Kemény átgondolt és gunyoros ítélete ez, aki ugyanakkor bizonyos kötöttségek elvetését a „rajongás" tartományá­ ba utalja: „Korlátokkal szorítjuk magunkhoz a rangot, hivatást, kényelmet és szerencsét. Ki e sorompókon kivül marad, az — pórtömeg; ki belőlük elvá­ gyik, az - rajongó." (A „rajongás", későbbi eszmerendszerének egyik alap­ fogalma is szerepet kap élet és ábránd szembeállításában, kezdettől negatív hangsúllyal. Camoens „ábránd"-ja szerelmi szenvedély, politikailag viszont nagyon is megbízható, higgadt gondolkodó. A „rajongó" itt Sebastian király, tehát már itt a viszonyokkal nem számoló elbizakodottság megszállottja.) A társadalmat Kemény ekkor igen nagy mértékben a romantikus zsenikultusz jegyében szemléli, Camoenst „vátesz Guliverré" növeszti, ,.körülötte csak­ nem mind törpék nyüzsögnek." Ilyesmire utal az egyik aforizma is: „Test­ vérmintára építünk üvegházat és iskolát. Bennök a termény is hasonló: ér­ dekes, parányi, füszerdús, tetszik a szemnek, kábítja az érzékeket. Egy marad el mindkettőből és száradna ki korán: a cser és lágnész. Mert gyökerök sok helyet igényel, leveleik szabad légre vágynak, koronájok terjedékeny." Ez azáltal nő a regény egészét átszövő „globális" aforizmává, hogy a „nagyem­ ber" Camoens nem tud „alkalmazkodni" a viszonyokhoz, sem költői, sem katonai teljesítményét nem méltányolják. 9

Kemény, akinek lélekelemző művészetét oly sokra tartották már kor­ társai is, mély emberismeretről tanúskodó reflexióit önti epigramma formá­ ba: „Ritka szenvedély hordozza csupán azon bérruhát, melybe a világ öltöz­ tette, és a szív legösmertebb nyilatkozatainál is mindig találhatni oly titkos 82

rugókra, melyek a közfigyelmet kikerülni szokták. Többnyire a féltékenység kútfejének a szerelem tartatik, pedig ha e szívkór elemeit vegytani szigorral külön választhatnók, ritkán lelnők meg a lombik fenekén a szerelmet, mint főtényezőt, ellenben igen gyakran a föllázadt önérzetet, a megsértett hiúsá­ got és gőgös eszességet." Általában feltűnő, hogy sokkal több a nőkre, a nők szerelmi érzésére, viselkedésére vonatkozó megfigyelése : ,,...a rezgeség, il­ ledelem és tartózkodás, a hölgykebel királynéjának, a szerelemnek őrei." Bizonyos megállapítások az elmélkedő írót állítják elénk, akit lélekboncoló töprengések ösztönöznek regényirásra, s másrészt regényeinek egy-egy alakja, a cselekmény egy-egy csomópontja újabb és újabb meditációra készteti: „...egy nőnek keblén kívül nincs e földön mennyországa, ö hőn szeret, vagy könnyelműen élvez. E két ellentét nála korán s örökre elválik. Fog-e valame­ lyiken boldogsághoz jutni, kétséges. De az mindig igaznak marad, hogy a kettőn egyszersmind vagy fölváltva sohasem. Mert a ledér élv betölthetetlen űrt fog teremteni a nő keblében a szerelemre, és a szerelem mindig lélekvádakkal küzdend a régi könnyelműség miatt." Kemény kevés munkájában szól hitelesebben és szenvedélyesebben a szerelemről, mint itt. (Olyan részletek érdemelnének kiemelést, amelyek azonban nem aforizmaszerű megfogalmazásúak. ) 1 0

11

4. Az aforizma mint

önkifejezés

Az aforizmák elsősorban az Elet és ábránd gondolati koncepciójának kialakításában jutnak szerephez, de nem lebecsülendő módon járulnak hozzá a regény szubjektivitásához is. Ez nem is lehet másképpen, hiszen Kemény­ nek ezt a korai regényét mindenki egy nagy szerelmi csalódáshoz k ö t ö t t e . Bizonyára ez az érzelmi háttere az aforizmák egy csoportjának: pl. „a lemon­ dáson kívül nincs más bölcsessége az embernek." Legalább ilyen súlyú vallo­ másos elem a politikai és a művészi pálya közötti ingadozás. Kemény ezek­ ben az években (a regény megközelítően 1842 és 1844 között íródott) a közélet és az irodalom kettős vonzásában élt, s biztosra vehető, hogy a költő Camoens és a politikus Pedro Giron szembeállítása a két életszféra közötti dilemma alanyi mérlegelését tükrözi. (Sokadjára kell rámutatnunk: az Elet és ábránd ebben is az egész pálya leglényegesebb kérdéseit előlegezi.) A poli­ tikai küzdelmeiben gyakran magára maradó író keserű nyüatkozata aforizma formában: „Erkölcsi és szellemi fönség az, mit a bűn és ármány után legke­ vésbé szívelhet a tömeg. A polgári társaságban üldözésre kitett első helóta volna Lucifer, a második egy cherub." Panaszos szubjektivitás higgad józan keserűséggé, s ölt aforizma alakot: „az arany a föld gyomrában legdurvább anyagokhoz vegyül, és mi okon változtatná meg közöttünk régi természetét?" 1 2

83

Az a magánéleti és politikai borúlátás, ami a későbbi években egyre in­ kább elhatalmasodik Keményen, már itt jelen van, és már itt az értelem ellen­ őrzése kíséri. Európai divat, romantikus járvány ugyan a csalódottság, Ke­ mény aforizmái azonban mentesek a túlzásoktól. Nála nem modorosság a szenvedés, nem szánalmat kiváltani kívánó önkínzás, hanem őszinte vívódás és tanácstalanság: „A szerencse gordiusi bog, s még a titkok papjai sem mondhatják előre meg, kutató kéz oldandja-e föl, vagy metsző kard." A jövőt faggató töprengés Kemény egyik leginkább meghatározó jellemvonása. A döntések erkölcsi súlya azért nyomasztja annyira, mert tisztában van az elhibázás súlyával, akár nősülési tervről, akár a Széchenyihez való csatlako­ zásról, akár bármiféle más ügyről van szó. Bénítólag hat rá éleslátása, aminek révén (akaratlanul) önnön jövőjét is megjósolja: „Küzdéseink vagy azon nyu­ galomban jegednek meg, melyet a világ rezignációnak nevez, s mely tulajdonképp az életösztön iránti fogékonyság kiszáradásából áll, vagy pedig besodortatunk azon fásultság közé, mely csendes, mert az izgalom eszközeit nem ismeri, s mely orvosolhatatlan, mert őrültséggé vált." A világ törvényei­ nek megismeréséből megdöbbentő következtetéseket levonó író lírája hatja át e túlzó állítást. Sajátos részt vállalnak a regény szubjektivitásának hordozásából a kompozíció különböző szintjein elhelyezkedő aforizmák. Természetesen van vallomásértéke a cselekményhez simuló, a valamely szereplő (ez esetben Catharina) gondolkodását megvilágító aforizmának is: „A némber szűk kör­ rel elégszik meg s talán jobban érti rendeltetését, mert nem gondolkozék ró­ la." Egy-egy szereplőt plasztikusan jellemezhet az, amit mond, s különösen eredményes portretizáló funkciója lehet egy aforizmának. Pedro Giron mondja, s igen sokat árul el vele magáról: „addig meddő az élet, míg a polgári viszonyokra nincs hatásunk és magunknak másokon befolyást nem szerez­ hetünk." Itt a vallomásos elem az írónak az ilyesfajta életvitelhez, életfelfo­ gáshoz való viszonyában érhető tetten. Éppen ezek az aforizmák egyébként a lírailag legkevésbé áthevítettek, ami természetes is, hiszen az alanyi kötő­ dés ilyen esetekben a legáttételesebb. Például Pedro Giron külsejének bemu­ tatásában: „A lelékenység és utánzási hajlam - mely tulajdonoknak az öl­ tözködés nehéz tudományában a szokott és feltetsző közti keskeny határban kell egymást kiegyenlíteni - alkotják egyik létrészét azon alig megmagyaráz­ ható különségnek, mely a született urat a többi lényektől, kik csupán sze­ gények vagy gazdagok, gyöngék vagy hatalmasak, de nem egyszersmind jó vérüek, félreismerhetetlenül kijeleli." A fukar és a házi szellemek pédázata, s még inkább az „álszemérem vétkes ábránd"-járól szóló, balladának nevezett történet (Julia grófnő megöli az őt megmentő, de őt „pongyolán" látó Manfrédét) gondolati, sőt az utóbbi aforizma funkcióban szereplő epikus betét. Nyilvánvaló, hogy a líraiság leg84

inkább azon az aforizmán ömlik el, — s ez sugárzik szét az egész regényen, — melyet a cím, illetve a téma helyére képzelhetünk. A fiatal Kemény létét ele­ ve csupa ellentét szabja meg, hiszen művész és politikus, arisztokrata és demokrata, elvileg vagyonos, gyakorlatilag szegény. Individuális és kollektív érdekek, falusi és városi élet, jelen és múlt vonzásában él *, s szerelmi életé­ ben is szüntelenül át kell élnie valóság és eszmény, élet és ábránd kettősségét. Nem csoda tehát, ha ezt a korai regényét kezdettől fogva azon világnézet költői megnyilatkozásának látták, „mely örökös küzdelemben látja a magasra t ö r ő vágyat a köznapi érdekekkel, a költészetet a valósággal, a láng­ észt a prózai t á r s a d á l o m m a l . " A lángelme, a művészi és erkölcsi kiválóság hontalansága, az élet diadala az ábránd fölött — ez a mű szubjektív tartalma. (Akkor is, ha Kemény nem adja direkt magyarázatát a címnek, sőt igyekszik bagatellizálni annak jelentőségét. Az Első könyv végén azt írja: „húsz egész évet említetlen hagyok az egyszerű történetből, melyet — Isten tudná, minő szeszély után — Elet és ábránd-nak címeztem.) Közvetve vagy közvetlenül a regénycímbe foglalt ellentétnek van alá­ rendelve a mű sok-sok aforizmája, mely mintegy más-más oldalról világítja meg, indokolja és nyomatékosítja e Kemény számára sok gyötrelmet okozó kettősség l é n y e g é t . Egész pályájának ismeretében fokozottan érvényesnek érezhetjük az Elet és ábránd líraiságát, azt az ideális sóvárgást, amely alulma­ rad a számító haszonelvűséggel s z e m b e n . A regény gondolatisága az egyes aforizmáktól a történet tanulságán keresztül egészen a művet betetőző, cím­ be foglalt ellentétig az igazi érték nem életrevalóságának, veszélyeztetettségé­ nek szomorú konklúzióját sugalmazza. A tragikum járja át a mű minden ele­ mét, ám (s ebben mélységesen igaza van a szépíró Keményről általában érteke­ ző Péterfynek) nem pusztán leverő hatású: „Ha fájdalmas, nyugtalanító ben­ ne a szkepszis, az egyéniség ereje iránt a sors hatalmával szemben, ez a szkep­ szis sohasem támadja meg az erkölcsi lét alapjait. Keménynek csak az a gyön­ geség fáj, mely erényeinkkel szükségképp párosul; de a tragédiának, melyet velünk a végzet játszik, mindig van értelme. A romok fölött új fejlődés nyílik, s míg lesznek szenvedők, lesz erény is a földön. S ha az emberben az erkölcs hatalma sohasem nyilvánulhat tisztán ellenmondás nélkül, ez nem az emberi törekvés puszta hiúságát, hanem igazán tragikumát jelenti. E tragédiában részt venni nem öröm, de azért nem is fönség nélkül v a l ó . " Ennek a gazdag erkölcsi, esztétikai hatásnak nem lebecsülendő tényezői az Elet és ábránd aforizmái, amelyek mintegy egyensúlyt tartanak a szenvedély kétségbeesése és a belátó értelem között. A regény gondolatisága magába szívta a nagy kér­ dések felé űző szubjektív tapasztalat, az indulati-érzelmi viharzások sürgető nyugtalanságát, de mutatja az ítélő elme, s elrendező művészi alakítás hig­ gadtságának jeleit is. így képes arra, hogy visszaadja a harmincéves író élet1

14

15

16

1 7

85

tapasztalatát, tragikus életfelfogását, de az erkölcsi törvények fönségének tiszta nyugalmát is.

JEGYZETEK

1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.

8. 9.

10.

86

Péterfy Jenő: Báró Kemény Zsigmond, mint regényíró In: Péterfy Je­ nő: Irodalmi tanulmányok. Franklin é.n. 5 3 . Barta János: Kemény Zsigmond mint esztétikai probléma. Studia Litterária 1980. 17. Papp Ferenc: Báró Kemény Zsigmond. Bp. 1922.1. 2 4 1 . Laczkó Géza: Báró Kemény Zsigmond hátrahagyott munkái. Irodalom­ történet 1914, 327. Sőtér István: Nemzet és haladás. Bp. 1963. 472. Péterfy Jenő: uo. 66. „Camoens jelkép is: a meg nem fogadott intés, a közömbös fülek fo­ gadta vész-üzenet jelképe. Kemény úgy véli, katasztrófára kell figyel­ meztetni a nemzetet." (Sőtér: i.m. 473.) Nagy Miklós: Kemény Zsigmond. Bp. 1972. 3 3 . Viszont csak bizonyos megszorítással érvényes Szegedy-Maszák Mihály tétele: „Camoens életét Kemény azzal a szándékkal mondta el, hogy példázatot adjon olvasója kezébe a negatívan értékelt cselekvő és a po­ zitívan értékelt szemlélődő magatartásról." (Szegedy-Maszák Mihály: Kemény Zsigmond. In: Világkép és stílus Bp. 1980. 290.) Camoens a szerelemben valóban a lemondást választja azáltal, hogy úgy kíván mél­ tóvá válni Catharina kezére, hogy hőstettek, érdemek kivívása céljából messzire utazik. De a húsz év során nem passzív, legfeljebb (önhibáján kívül) nem ér el külső elismerést, s költői tevékenysége is csak részben minősíthető merő szemlélődésnek. Pedro Giron valójában nem cselekvőbb, csak eredmény- és haszoncentrikusabban cselekvő figura. Péterfy Jenő nem ismerhette az Elet és ábrándot (évekkel az ő halála után került elő), de Keménynek erre a korairegényéreisáll,amit álta­ lában nőábrázolásáról mond: ,,Ö a nőt érzett, s nemcsak képzelt be­ nyomások után rajzolja. Érzékiségét is érdekű, innen a melegség, mely sorain átömlik, szemében a villám, ha nőre tekint. Ezért érti a női arc titkait, a néha észre is alig vehető mozdulatok értelmét, a nők idegessé­ gét, migraine-jét, szeszélyeit. A magyar regényirodalomban csak Ke­ ménynél él a nő s a delejes viszony, mely az életben a két nemet egy­ máshoz vonzza, csak az ő regényeiben ébred újra föl." (uo.52.)

11.

12.

13. 14. 15.

16.

17.

Barta János például joggal hívja fel a figyelmet Keménynek arra a hosszabb gondolatmenetére, amely „a szerelem nélkül férjhez ment é: megcsalt nő lelkéből a féltékenység különös változatát elemzi k i . " Barta János: Kemény Zsigmond. In: Kemény Zsigmond: Gyulai Pál I. Bp. 1966. 50. A harmincadik életévéhez közeledő Kemény és az irodalompártoló, művelt Wass család tizenötéves kis grófnője, Ottilia között kölcsönös, szenvedélyes szerelem alakul ki, Wassné azonban — a nagy korkülönb­ ségre, valamint Kemény zilált anyagi helyzetére és kétségtelenül gya­ korlatiasan életvitelére hivatkozva — megtiltja a házasságot. Wassné igen sokra becsüli a köztiszteletben álló ifjú bárót, de (mint nyilatkoz­ za) vejéül legkevésbé sem óhajtja, a kislány pedig hamarosan be­ letörődik özvegy édesanyja akaratába. (Ez az életrajzi háttér azonban, mint legtöbb hasonló esetben, kissé bizonytalan. Kemény és más viszszaemlékezők adatai ugyanis eltérnek a regény keletkezési idejére vo­ natkozóan.) Martinkó András: Báró Kemény Zsigmond pályafordulata. Pécs 1937. 8. Papp Ferenc: i.m. 252. Pais Dezső ebben a kettősségben látja a fiatal Kemény fő dilemmáját, amelyet 46-47-ben úgy old fel, hogy az irodalommal leszámolva a po­ litikai pályát választja. (Pais Dezső: Kemény Zsigmond lelki válsága. Irodalomtörténet 1914. 378-379. Még mintha a regény sorsa is a kudarcot, a felülkerekedő fátum győ­ zelmét ismételné meg: miután Eötvös tanácsára Kemény a Gyulai Pál mögé sorolta a kiadás sorrendjét tekintve, a kézirat elkallódott. Ke­ mény a maga példányát nem találta, az Eötvösnek küldött szöveg ál­ lítólag Buda ostromakor égett el, s egy csonka, idegen kéztől szárma­ zó másolatot talált meg Papp Ferenc Pusztakamaráson e század ele­ jén, ezt adta ki 1914-ben a Honderű-ben megjelent fejezetekkel kiegé­ szítve, de még így is hiányosan. Péterfy J e n ő : u o . 72.

87

László Imre L'APHORISME DANS VIE ET REVE (ÉLET ÉS ÁBRÁND) DE ZSIGMOND KEMÉNY

La présente étude se propose d'analyser, à travers les aphorismes d'un roman de jeunesse, Vie et rêve, le caractère intellectuel de l'art romanesque de Zsigmond Kemény. D'un point de vue formel on y relève également, a côté d'aphorismes traditionnels, des formules plus amples dans lesquelles des antithèses, des conclusions abstraites, des pointes sont à même de créer les variétés particulières de l'aphorisme romanesque. Les aphorismes d'ordre philosophique, historique, social, politique, psychologique renforcent dans ce roman de confession les tendances généralisantes de caractère objectif. Quant à leur fonction dans la composition du roman, ils sont susceptibles d'augmenter la densité intellectuelle des parties descriptives, de servir la caractérisation des différents personnages et de couronner, grâce à leur expressivité, l'oeuvre en tant qu'ensemble.

88

Juhász Béla FRAGMENTUMOK A K I S R E G É N Y R Ő L (közelítések)

A kisregény a regény fejlődésének meghatározott szakaszán t ű n t fel, és sokkal később, valójában csak az utóbbi évtizedekben — ugyancsak megha­ tározott feltételek között — vált a regény domináns műfaji változatává, elő­ térbe nyomult alakzatává. A jelenség kauzalitások terében ragadható meg. Értelmezéséhez irodalomtörténeti, műfajtörténeti és irodalom-szociológiai szempontok egyaránt kínálkoznak és összefüggéseket megvilágító érvényűek lehetnek. A külső feltételek és a külső történet azonban csak keretet adhat a műfaj szorosabb vizsgálatához, a kisregény különös, sajátosan jellemző ter­ mészetének, „műfaji egzisztenciájának" leírásához, a poétikai minőség meghatározásához, a kitüntetett regénytechnikai eszközök számbavételéhez.

A műnemek k ö z ö t t a prózaepika számít a kiváltképp tárgyias, anyag­ szerű minőségnek. A regény fokozottan világkép-igényű irodalmi formáció; összefüggő látomás a világról, a valóságról, az emberről. A mai regény létfel­ tételei azonban szembetűnően megváltoztak. Közismert tényezők: a tudomá­ nyos-technikai forradalom, az információ robbanás, a mikro- és makrokozmosz kitágulása szinte észrevétlenül átalakították világképünket, bonyolódtak-kuszálódtak a vonatkozási rendszereink. Megnövekedett a szemléletek­ ben az egyetemes nézőpont szerepe és jelentősége, átrendeződtek az értékvi­ szonyok. Értékrendszerek inogtak meg, értékválság tünetei sokasodnak. Mármár a létélmény megrendüléséről beszélhetünk. A világ feladványa, az új ki­ hívások egyre nagyobb intellektuális (és morális) erők mozgósítását követe­ lik, emóció és intellektus egymást feltételező szerkezetében az értelem erősö­ dő dominanciáját. Mindennek megvan a maga felismerhető hatása az irodal­ mi folyamatokra is. Újszerű valóság és életérzés keresi leképezésének, emberi képletbe foglalásának, művészi megteremtésének adekvát módszereit és for­ máit.

De ha a magyar irodalom (regény) közelebbi terepére, a magyar tár89

sadalom belső fejlődési folyamatára, sajátosságaira pillantunk, akkor is olyan tendenciákat láthatunk, amelyek az élesen exponált, a radikális kérdésfeltevésű, egyúttal szorosan körülhatárolt problémakört fölvállaló regényválto­ zatnak, kisregénynek kedveznek inkább, mint a szélesen építkező, átfogó ábrázolásra törekvő szintézis-regénynek. Lerövidített utalásnál maradva: a társadalomkép olymódon változott, hogy megnehezült az áttekinthetősége, az átvilágíthatósága, folyamatainak értékelhetősége. A korábbi viszonylag egyszerű, határozott vonalú osztályszerkezet a differenciálódás és bizonyos fokú kiegyenlítődés útján halad, az érdekviszonyok bonyolultabbakká vál­ tak. Egyre nehezebb olyan témát megragadni, amely fókusza lehetne átfogó jellegű társadalom-ábrázolásnak. Ellehetetlenül az extenzív irányú epikus tel­ jesség keresése. Az epikus szintézist az epikai analízis váltja fel. A kérdezés, a mind radikálisabb kérdezés nyomul előtérbe, a kiemelt problémakörön be­ lüli intenzív teljesség igénye. A regény-metafora már nem képes magába fog­ lalni a valóság széles, teljesnek tetsző képét, hanem valamely jellemző részt nagyít ki és tesz modellé, az egészre érvényes tanulság reményében. E fela­ datnak és lehetőségnek adekvát formája, műfaji alakzata, alkotás-változata a kisregény, Béládi Miklós szavával: a problémaregény. A kisregény tehát rész­ letet ragad meg az életből, de valaminő sűrűsödési pontot, folyamatok üt­ köző pontját, metszéspontot. Olyan „részletet", amelynek a nagyságrendje még elég ahhoz, hogy segítségével a mű a valóság lényegéről mondjon az egészre nézve is érvényeset.

E folyamatban átértékelődik egyebek mellett a regény olyan fontos eleme, mint a fikció. A hagyományos regényfikció szerepe részint csökken, részint átalakul. Előtérbe kerül a dokumentum, a valóság minél közvetlenebb, kevésbé alakított megnyilatkozása, a formateremtő képzelet visszafogása; a tényközlés, a hiteles történet fölértékelődik. A megrendült világkép valami bizonyosat áhít, amiben megkapaszkodhat, amiből elkezdhet fölépíteni vala­ mit. A fikciós regénynek pedig az intellektualizált változata kap növekvő sze­ repet, amely tudatosan elemez, értelmez és legalább közvetve ítél is. A szto­ ri nem önmagában érdekli, hanem mint elemzési-értelmezési lehetőség, mint mélyebb jelentés hordozója. Dosztojevszkij egyik kisregényének hőse módja, saját léthelyzetére utalva: „Uraim, engem kérdések gyötörnek..." Az író olyan történetet választ, amelyben megjelenhetnek ezek a gyötrő kérdések, és amelyek végiggondolásába minél inkább belekényszeríti az olvasót is. In­ tenzív viszonyt keres az olvasóval, elvárja tőle, hogy küzdjön meg a megér90

tésért; továbbértelmezésre és ítéletalkotásra készteti a befogadói tudatot. Ez az igény sajátos módon találkozik a modern kisregény lehetőségeivel és belső természetével, az új, vagy legalábbis megújult, korunk kihívásaihoz iga­ zodott műfaj építkezésével, szerkezetével.

A kisregény valójában újkeletű poétikai fogalom, poétikailag tudato­ sult fogalmi léte néhány évtizedre megy csupán vissza. Nálunk a hatvanas évek elején alakult ki határozottabban és többé-kevésbé konzekvensen. Kis­ regények, egyes alkotások sokkal hamarabb születtek, mint a róluk való poétikai gondolkodás. A modern regényt, a műfaj XX. századi fejleményeit általában Dosztojevszkijtől szokás eredeztetni. A nem egyszerűen csak rövid regényre, hanem a szorosabban értelmezett kisregényre is ő alkotta az egyik első, igazán minta értékű példányt, a Feljegyzések az egérlyukból című mű­ vét. A magyar irodalomban az 1920-as évek elején jelenik meg az első, fon­ tos műfaji tanulságokkal járó ilynemű alkotás, Füst Milán Advent-je. A hú­ szas-harmincas években a magyar prózaepikát talán Kosztolányi tette a leghajlékonyabbá, ő alakította ki a legbravúrosabb technikát. Regényei és java elbeszélései páratlan érzékenységgel formált epikai építmények. Kosztolányi mindig egyetlen lélektani konfliktusra vagy rejtélyre koncentrálja alkotói fi­ gyelmét, kivételes tudatossággal állítva ennek szolgálatába a fölépítést, a kompozíciót, írásművészetének egész artisztikus technikáját, különleges öko­ nómiáját. A Pacsirta című kisregénye, a novella műfajában például a Caligula nemcsak a probléma-koncentrációnak, az életanyag célra irányított szelekció­ jának és kiemelésének, hanem a szinte mérnöki kiszámítottsággal való szer­ kesztésnek, a jelentést sűrítő redukált formának is rendkívül tanulságos pél­ dái. Az epikai alakítás olyan készségeit teremti meg, amelyekre a kisregények későbbi írói is figyelhetnek.

A regénytéma szélességben való kibontása helyett a szűkítésre és egy­ úttal a különleges elmélyítésre a XIX. században is találunk nagyszerű pél­ dákat, noha a jellemző forma — a nagyrealizmus jegyében különösen — a tör­ ténelmi-társadalmi lépték volt, az epikus tér és idő tágas ívelése, a nagy ke­ resztmetszet. Ám Dosztojevszkij már 1846-ban megállapította: „..én analízis­ sel és nem szintézissel dolgozom, vagyis a mélybe hatolok, és mintegy ato­ mokra bontva tárom fel a teljes egészet..." Annak ellenére, hogy - mint ké­ sőbb írta: „Engem erősen kínoz a megírásra ~váró anyag dúsgazdagsága." 91

Ám az anyag „dúsgazdagságát" szinte a gyökvonás műveletével redu­ kálva és az analízis módszerével mélybe hatolva, egy tudatállapotot szinte atomjaira bontva, egy válság-helyzet és végletes emberi sorskép röntgen élességű átvilágításával írta meg 1864-ben — a már említett — kisregényét, a Fel­ jegyzések az egérlyukból címűt, a műfaj korai példaadó reprezentánsát. „Szeretném a szokásosnál tüzetesebben megrajzolni a közönség előtt a közel­ múlt egyik jellegzetes típusát" — írta bevezető jegyzetében. A rajz valóban megdöbbentően tüzetes, a Jellegzetes t í p u s " pedig a cári rendszer bürokráci­ ájának kishivatalnoka, a „határozott tulajdonságok" nélküli ember, akit egy­ felől nyomorúságos egzisztenciája, reménytelen magánya, a cselekvés értelmének elvesztése, másfelől rendkívül fejlett tudata, kegyetlenül őszinte, önkínzó vallomáskényszere, a szellemi önboncolás jellemez. A kisregény rész­ letező elemzésétől eltekinthetünk, igen alaposan elvégezte azt Meszerics Ist­ ván (Dosztojevszkij szellemi drámája. Akadémiai K. 1974). Elég itt a műfaji tanulságokat összefoglalni, tekintettel Meszerics eredményeire is. Dosztojevszkij a maga realizmusának, ahogy hangsúlyozta: igazi rea­ lizmusának abban látta a lényegét, újszerűségét és diadalát is, hogy „az em­ beri lélek minden mélységét" ábrázolta, átvilágította és értelmezte. Kisregé­ nyében a széthulló élet, a mélységes válság valóság-élményéből indul ki, de mindent úgy ragad meg és ábrázol, ahogyan a válságtünet, a konfliktusmag egy emberi lélekben, egy lélek tragikus kálváriájában megjelenik. Végletesre feszíti a válságélmény belső ívét, a tudatmozgás megdöbbentő, az irodalom­ ban korábban soha nem tapasztalt szélsőségeit és paradoxitásait állítja elénk, a művészi hitelesítés teljes kimunkáltságával. A kisregény műformájának megvalósítása szempontjából a hangsúlyt itt a krízis-szituációra, az egyetlen tudatra való koncentrálásra, az elmélyítés és az epikus ábrázolás lerövidítésé­ nek eredeti összekapcsolására és a fölvállalt probléma pszichikai kezelésének radikalizmusára, a szélső értékek keresésére tehetjük. Terjedelmileg rövidre­ zárt, drámai természetű tudatmozgás jelenik meg a műben. Az alapszituáció történelmileg-társadalmilag meghatározott. Az ábrá­ zolás azonban e lényegi, de külső meghatározottság végső következményére, egyetlen tudat belső mozgásának és az alkotói képzelet különleges fényerejé­ vel megvilágított mélységeinek a feltárására koncentrál. Az iránytalan, meg­ rekedt, széthulló valóságra egy ellentmondásos, kereső, de folyton tévedő és elbukó antihős válaszol. Maga is tudja, hogy cselekvései tévesztettek, ezért energiáit helyzete és önmaga elemzésére, értelmezésére összpontosítja. Az „odulakó" tehát folyamatosan monologizál, „a tudat túltengése" jellemzi, a „normális" ember ellentétének tekintett „rendkívül fejlett t u d a t ú " gondol­ kodónak tartja magát, eszerint is viselkedik. A kisregény egyetlen tudat krí­ zis-élményének a kivetítése. A későbbi kisregényekre is annyira jellemző idő-tényező már Dosz-

tojevszkijnél kiemelt szerepben jelenik meg, a kisregény belső szerkezetének, alakzati megvalósulásának fontos elemeként. Az „ o d u l a k ó " az elbeszélés idején 40 éves, ekkorra érett meg az autentikus önértelmezésre. De amit iga­ zán elemeznie és értelmeznie kell, az 16 évvel korábban t ö r t é n t , tehát 24 éves korában, és éppen 1848-ban. Az időpontok történelmi összefüggéseire nem térünk ki, noha azokat az író nagyon tudatosan választotta meg. A lé­ nyeges azonban most az, hogy bizonyos értelemben a kisregény szerkezete erre az „ ü r e s " 16 évre épül. Van egy cselekvési idő és egy sokkal későbbi ér­ telmező idő. A kisregény lényege az intellektuális elemzés, amelynek minősé­ gét az ábrázolásba közvetlenül be nem vont másfél évtized szemléletérlelése határozza meg. Másfelől: ez teszi lehetővé az emlékező forma funkcionálását, ami itt ugyancsak lényeges alakító tényező. Az emlékező forma a legszigo­ rúbban szelektív lehet: az értelmezés szempontjából lényegeset elválasztja a kevésbé fontostól, a mellőzhetőt elejti. Az elhagyás és kiemelés radikális módszerével különleges sűrítést ér el, eleve beviszi az elbeszélésbe az értel­ mező tudatot-Egyszerre szolgálja a jelentés sűrítését és az epikai alakzat zsu­ gorítását. Sajátosan jellemző e kisregény szerkezeti formájára, hogy a két főrész­ re tagolt egységben a részek sorrendje fordított. Előbb kapjuk 1864-et, és csak utána 1848-at; előbb az értelmezést, később az értelmezettet. A kisre­ gény első fele tartalmazza az „ o d u l a k ó " kegyetlenül őszinte önelemzését, a második rész pedig azokat a sokkal korábbi epizódokat, amelyek az egér­ lyuk antihősének személyiségromboló megaláztatásait, kibontakozási kísér­ leteinek kudarcait és végül akarata ellenére megalázóvá válásának sorsmegha­ tározó eseményeit tárják fel. Ez a formai megoldás az elemző-értelmező szándék dominanciájából következik, a gondolatot helyezi előtérbe a pőre életanyaggal szemben, a m ű intellektuális jellegének megvalósulását segíti. És már itt jelezhetjük: olyan forma-lelemény, szerkezeti alakzat, amely a legkülönbözőbb változatokban jelenik meg a későbbi kisregényekben, még az 1960-as évek magyar kisregényeiben is. Igazában a regénytörténet, a „kaland" végpontról való indításáról van szó, ami az előzmények későbbi előadásának szigorú célrairányítottságát, különleges ökonómiáját szolgálja. A hagyományos regényalakzatban a konkrét életanyag a domináns tényező, ennek mozgása adja az elbeszélés tartalmát. Dosztojevszkij kisregényében a közvetlen életanyag, a történés és az elvont gondolati anyag, az elemző-ítélő értelem terméke újszerű, radikáli­ san megváltozott arányban jelenik meg. A tudat gondolati teljesítménye lesz ennek az intellektuális epikai formának a domináns tényezője. A konkrét életanyag, a történés pedig nem csupán végletesen lerövidül, néhány epizódra korlátozódik, hanem valójában csak mint az-elemzés tárgya, a gondolat 93

háttere kap szerepet. Dosztojevszkij művében, de számos hasonló felépítésű későbbi kisre­ gényben is: átértékelődik az epikus cselekmény, a „regénytörténet" szerepe és megjelenési formája. Az elemző-értelmező szándék dominanciája tagadja a mesélő elbeszélés életkövető, részletekkel kiteljesítő, a spontán vonzatok improvizációit is megengedő építkezést. Az életelem önmagáért, csak mert a téma „holdudvarába" került: nem jelenhet meg. A műalkotás építményszerű, amelyben csak a nélkülözhetetlenül funkcionáló elemeknek van hely. Tehát a „nagycselekményt" epizódsor, itt csupán néhány epizód helyettesíti. Az életszerű kiteljesítést követő cselekmény helyére az értelmezhető, az értel­ mezést és ítéletet provokáló epizód kerül. De azt is mondhatjuk, hogy a történet, a kaland, a tudat története is sajátosan fragmentált formában jelenik meg a kisregényben. Ez pedig a szer­ kezetet mint tagolt rendet határozza meg. A lerövidített, sűrített műforma apró fejezetek sokaságából építkezik. A fejezetek között mindig kihagyási lehetőség kínálkozik, valaminő filmszerű vágási technika (vagy a ballada ki­ hagyásos technikájának) a lehetősége; a fejezet pedig külön tudatossággal szerkesztett egység, egy lerövidített, hangsúlyelhelyező jelenet vagy gon­ dolatfutam. A tagolás nemcsak lineáris szakaszolást jelent, hanem hierarchi­ kusát is. A Feljegyzések az egérlyukból — mint már említettük — két főrész­ ből szerveződik, a főrészek pedig további 11 + 10, azaz egyenként csupán né­ hány oldalas, összesen 21 számozott alfejezetből. A fragmentáló építkezési mód a kisregény-alakzat előállításának egyik legfontosabb technikai eszköze. A rövidítés-sűrítés hatásos eszköze. Az én-fonna, a „vallomásos Ich-Erzáhlung" is az epikai anyag szűré­ sét, a kiterjedés szűkítését szolgálja, mindent kitagadva a regény világából, ami nem lehet az egyetlen tudat tartalma. Az egy nézőpont, az egy látómező érvényesítése is a szorosra zárás, egyúttal azonban az adott kereten belüli intenzív teljesség ígéretének megvalósítója. Mindezek rendkívüli alkotói tudatosságot tételeznek fel, aminek min­ den jelét látjuk is Dosztojevszkijnél. A hadmérnöki iskolát végzett és rend­ kívüli pszichológiai érzékenységgel, éleslátással megáldott író tüzetes előké­ szítő munkával készült művei megírására. Vallotta: „... az írónak... a legap­ róbb részletekig ismernie kell az ábrázolt (történelmi és napi) valóságot." — „Engem még csábít az, hogy a tárgy teljes ismeretének birtokában írjak meg valamit..." Csak amikor a teljes kép kialakul benne, akkor fog hozzá a művé­ szi kivitelezéshez. Részletesen kimunkált terv alapján! Egyenesen kijelenti: „A fő dolog a terv, maga a munka k ö n n y e b b . " Mivel a kisregény alaptörvénye a különleges alkotói ökonómia, a szo­ ros építkezés, a kihagyás és sűrítés: elengedhetetlen a tudatos tervezés, a redukált formaalakzat előzetes kiérlelése. Ám ha Dosztojevszkijnél a terve94

zés és a művészi kivitelezés, az alkotás legmagasabb fokú tudatosságát ál­ lapíthatjuk meg, akkor feltehető a kérdés: vonatkozik-e ez a tudatosság a megteremtett, a megvalósított formaalakzat, a kisregényről való poétikai gondolkodására is? Válaszunk: A műfaj mintaértékű modellje jelenik meg Dosztojevszkijnél — a regény műfaján belül elkülönülő alakzat külön öntuda­ ta nélkül. Páratlanul gazdag élményvilága, az élet korábban el nem ért mély­ ségeit érintő gondolatai, súlyos írói mondanivalói voltak, és ezekhez megte­ remtette az adekvát formaeszközöket, az ábrázolás legalkalmasabb módjait, merőben újszerű regénytechnikát, megteremtve történetesen a modern kis­ regény, Meszerics szavával: az intellektuális krizisrege'ny műfaji alakzatát is. Anélkül, hogy a megteremtett műformáról a poétikai általánosítás igényével is gondolkodni kívánt volna, vagy hogy a maga számára aktuálisnak vélte volna a poétikai meghatározást, netán kimunkálást. Holott, mint tudjuk, Dosztojevszkij esztétikai gondolkodását is különleges probléma-érzékenység és tudatosság jellemezte. A kérdés ilyetén fölvetését is csak ez indokolja, mert egyébként természetes, hogy az író másokra hagyja művei esztétikai ér­ telmezésének feladatát. A kisregények poétikai leírását, műfaji mibenlétének meghatározását azonban „ m á s o k " is alig vállalták magukra — a legutóbbi időkig. * A magyar regény történetében a leglátványosabb metamorfózis, alak­ zati váltás az 1950-es évek közepén k e z d ő d ö t t . Az ötvenes évek elején a nagyregény, a trilógiák és regényfolyamok divatja t ű n t fel. Ezek a nagyepi­ kai vállalkozások a történelmi közelmúltra figyeltek, onnan merítették nagy­ igényű témáikat, az 1945-ös sorsforduló előtti történelmi időt elemezték. Déry Tibor a tetralógiának indult, de két vaskos kötet után — ismert körül­ mények miatt — befejezetlenül hagyott Felelet-ében városi környezetben, munkások és a nagypolgárság meghatározó osztályszerkezetében vizsgálódott, a közelmúlt történelmi üzenetét tolmácsolva a jelen számára. Veres Péter pe­ dig A Balogh család történeté-ben a falu és a parasztság történelmi útját és morális állapotát, erőtartalékait mérte és m u t a t t a fel, ugyancsak a jelenhez szóló célzattal. Amikor azonban 1953 u t á n a jelen aktuális konfliktusai köz­ vetlenebbül is egyre inkább feltárhatókká váltak, frissen akartak szólni. A néhány év alatt elvégezhető feladatoktól elfordulva, a néhány hét vagy hónap alatt megírható témákhoz és az ennek megfelelő regényformátumhoz, a kis­ regényhez pártoltak. Jellemző azonban, hogy amikor Veres Péter megírta a Rossz asszony-t, Déry aNiki-t: a kritika többnyire még elbeszélésnek nevezte e műveket. Megvolt a kor éles kihívása, az autentikus írói felelet és az adekvát forma, azaz műfaji alakzat is. — csak még a tudatosult poétikai gon­ dolat, a „műfaj ö n t u d a t a " késett.

95

Valamivel korábbról is idézhetünk tanulságos példát a kisregény mű­ faj-ismeretének hiányára. Asztalos István epikus tehetségének a kisebb for­ mák feleltek meg, az elbeszélés és a kisregény. Amikor nagyobb kompozíci­ óval kísérletezett (Fiatal szívvel, 1952), nem is járt sikerrel. Ellenben egész életművének legsikeresebb, méltán népszerű darabja egy kisregény, a Szél fuvatlan nem indul( 1949). Számos magyar és román kiadása mellett szinte pá­ ratlan külföldi érdeklődést is felkeltett, Franciaországtól Kínáig. A különös jelentőségű téma és a feldolgozási mód egyként meghatározója e sikernek. Erdélyben játszódik a négy napba sűrített történet, ahol a megkezdett szoci­ alista irányú társadalom-átalakulás mozdulásait az osztálykonfliktusok mel­ lett a nacionalizmusok szövődményei is terhelik. Nagy téma, konfliktusok bonyolult szövedéke jelenik meg koncentrált formában a kisregényben, bár még a hagyományosnak mondható mesélő epika hangnemében. Kacsó Sán­ dor meg is állapítja a stílusáról: „... tudatos ellenpólusa az intellektuális ki­ fejezési módnak." A könyv sikerének kibontakozását azonban az első bírálatok értetlen­ sége előzte meg. A műben megvalósított probléma-koncentrációt az ábrázo­ lás leszűkítésének, a témavállalás korlátozottságának ítélték, hiányosnak vél­ ve a társadalomrajzot, a jellemképeket. Kacsó pontosan minősíti később a műfaj iránt semmi érzékenységet, értést nem tanúsító, ebből következően félreértésen alapuló kritikákat: „... nem vették figyelembe az írói alkatot, az író szándékát és a műfaj törvényeit. Voltaképpen nem a Szél fuvatlan nem indul-t bírálták, hanem egy más, nagy regényt (kiemeli - J.B.) igényeltek..." A meglepő és tanulságos azonban méginkább az, hogy amikor az író válaszol a méltánytalan kritikákra, és természetesen elutasítja a nagy regény­ re vonatkozó igényt, nem tudván a kisregény önállónak tekinthető műfaji alakzatáról, műfaji érvényességének formai, kidolgozásbeli konzekvenciáiról, elbeszélésnek minősíti művét. Csak így tud érvelni igaza mellett, választott írói módszere, megvalósított megoldása mellett. így vall alkotói szándékáról: „A Szél fuvatlan nem indul című írásomat én elbeszélésnek szántam — ezt egész felépítése, például az egyetlen cselekményszál is bizonyítja... a falunak csak egyetlen kérdését, a sovinizmus kérdését tárgyalom, az ottani pártszer­ vezet harcán keresztül... Belátom, szűk kérdés, de ez a kérdés Erdély-szerte mégiscsak általános, lényeges volt falvainkban, s az elbeszélés kerete vélemé­ nyem szerint nem tűrte meg a többi kérdés behozását. Ez feltétlenül regény­ szerkezetet (!) igényelt volna." Asztalos István védekező polémiájában az elbeszélés kategóriáját nyomatékosan mint nem-regény kategóriát alkalmaz­ za, miközben e műfaji kontrasztban, poétikai értelemben öntudatlanul bár, de megnevezi a kisregény néhány sajátosságát, amit alkotó munkája során meg is valósított. A valójában nagy horderejű téma, közösségek sorskérdése 96

koncentrált formába foglalva; a szoros cselekmény-építés, az ábrázolásnak a téma szempontjából legfontosabb elemekre való korlátozása, a csábító mel­ léktémák és történések elhárítása, radikális kiiktatása az ábrázolás köréből, a mű egész felépítésében a szorosan kezelt téma érvényesítése: a kisregény alapvető jellegzetességeinek tekinthetők. Mintahogy ezzel együtt Asztalos is kisregényt, nem elbeszélést alkotott.

Az ötvenes évek közepén elindított folyamat a hatvanas évek elején bontakozott ki igazán, akkor teljesedett ki a kisregény térhódítása. A magyar próza akkori „új hulláma" éppen a kisregény műformáját emelte fel, alkotók egész sora találta meg ebben a műfaji alakzatban legfontosabb mondanivalói alkalmas formáját. A háttérben történelmi kataklizmák, válság, megrendülés, tisztulási vágy és törekvés. Az ötvenes évek tragikus megrendültségéből ki­ bontakozást kereső elme kérdéseket, egyre élesebb kérdéseket tesz fel: mi történt, méginkább: miért történt, hogyan történhetett meg mindaz a gya­ lázat, ami megtörtént, és amit be kell vallani, amit fel kell dolgozni, amit meg kell írni — hogy túlléphessünk rajta, a tanulságok mementójával. És ebben az összefüggésben újból felhorgadtak azok a kérdések is, amelyek felelősség-ku­ tató szenvedéllyel elemezték a fasizmus és a háború éveinek „ b o t r á n y á t " . A negyvenes-ötvenes évek emberi sorsproblémáit, morális zavarait, a magatar­ tás-problémákat, a személyiség belső gondjait. Csak a legismertebb példákból említve itt néhányat: az elsők közül való Szabó Magda Freskó-ja, majd Sarkadi: Gyáva című kisregénye. Aztán sorjáztak az olykor viharos feltűnést, de szemlélet-tisztító vitákat is provokáló művek: Cseres Tibor: Hideg napok; Sánta Ferenc három kisregénye; Fejes Endre: Rozsdatemető; Somogyi T ó t h Sándor: Próféta voltál szivem; Örkény István: Tóték. És folytathatnánk a sort, ha nem csupán a jelzés, hanem a számbavétel lenne a célunk. Alaposabb elemzést és értelmezést kívánna, ám itt csak utalhatunk ar­ ra, hogy írók egész sora éppen ekkor és ebben a műfaji keretben írta meg egész addigi pályájának legkiemelkedőbb alkotását, nem egy közülük: azóta is főművének tekinthető kisregényét. Olyan is akad k ö z ö t t ü k , aki ebben a történelmi pillanatban a legtermékenyebbnek m u t a t k o z o t t , gyors egymás­ után három izgalmas és műfaji fejleményeket is hozó művel jelentkezett; ám e különös indíttatásokat összegző fényes periódus után és óta, immár két év­ tizede: hallgat. E periódus legkizárólagosabb írója tehát Sánta Ferenc.

Természetes, hogy amikor kisregényektől volt hangos az irodalmi élet, 97

akkor korjelenséggé emelkedett a műfaj, amikor az évtized reprezentatív­ nak számító regényalkotásai túlnyomórészt ebben a formátumban jelentek meg, akkor magáról a műfajról való gondolkodás is megindult. Sokan úgy vélték, hogy egyszerűen rövid regényekről van szó, amilyenek mindig is előfordultak. Mások többet láttak a jelenségben: önállósodó műfajt, a regény egy modern változatát. Olyan változatot, amely alkalmazkodott a kor köve­ telményeihez, az aktuális feltételekhez. Tünetértékű jel: korábban csak kis regényt m o n d t u n k és írtunk, így külön, amikor is a szerkezetben a jelző (kis) kizárólag kvantitatív információt hordozott. Az a folyamat, amely­ ben a kis regény külön írt jelzős szerkezetéből egybevont szóösszetétel lett — és ez megtörtént a hatvanas években —, akkor voltaképpen új műfaji fogalom született. A műfaji alakzat önállósult, a regény egy változataként tudatoso­ dott, megkezdődött a róla való poétikai gondolkodás. Hozzátehetjük azon­ ban: csak megkezdődött. Átfogó igényű poétikai általánosítás, leírás és ér­ telmezés azóta sem készült.

A regény poétikáján belül a kisregényé eddig alig kapott külön figyel­ met. Az egyértelmű műfaji definíció, a minden igényt kielégítő, pontos meg­ határozás a regény tekintetében általában is probléma. Azért született annyi — egymást inkább kiegészítő, mint kirekesztő — változata, mert a különböző megközelítések a műfaj más és más lényeges jegyeit emelik ki, tartják meghatározóaknak. Ami pedig a kisregényt illeti, egyelőre még inkább a feladat gyakorlatiasabb részét kellene elvégezni, a műfaj minél t ö b b reprezentatív alkotásának poétikai igényű szisztematikus elemzését. Mert a szakirodalom­ ban számos kisregény elemző feldolgozása olvasható ugyan; a hatvanas évek óta kibontakozott műelemző kedv a nevezetesebb kisregényekre is kiterjedt, tanulmányok és kismonográfiák is foglalkoznak több-kevesebb alapossággal e művekkel: ám ezek a munkák nem kezelik kiemelt szempontként a poétikait. A találó megfigyelések és észrevételek többnyire részlegesek maradnak, a mű­ forma teljes feltárása, átvilágítása elmarad. A műfaji alakzat formai megvaló­ sulásának módjait és eszközeit, technikáját tovább kell vizsgálni. Csak ilyen igényű elemzések deríthetik fel a műfaji meghatározókat, a megkülönböztető sajátosságokat. Az egyes alkotások poétikai tanúságtételét kell tehát számba­ venni, hogy utána következhessek az általánosítás, a poétikai rendszerezés. Teoretikus dedukciók helyett a művek világának minél teljesebb birtokba vé­ tele alapozhatja meg az elméleti általánosítást.

98

Béla Juhász F R A G M E N T S SUR LE „ K I S R E G É N Y "

A u n m o m e n t donne de revolution du roman hongrois, au début des années 1960, une forme romanesque particuliere appelée „kisregény" („roman court") a fait son apparition d'une manière significative et elle est devonue alors la variété dominante du genre. A l'arriereplan de cette évolution se dessinent de graves expériences de crise, des conflits existentiels, des interrogations poussées a l'extreme. Le „kisregény', n'est pas simplement une „roman c o u r t " mais un „roman à problèmes", un „roman de crise intellectuelle" représentant une qualità formelle particuliere, servie par une technique romanesque particulierement consciente. L'intensité de la représentation est le produit d'une exceptionnelle economie artistique. Ce „kisregény" moderne a ses antécédents historiques. Dans la littérature hongroise c'est à partir du début des années 1920 q u ' o n a vu paraitre quelques spécimens caractéristiques, également a la suite de profonds bouleversements du pays et de la société. Dans la littérature européenne, c'est Dostoievski qui a eréé les promiers modeles du „kisregény" moderne. Le caractère a u t o n o m e du genre, sa prise de conscience poétique ne s'affirme cependant qu'a partir du m o m e n t où le ".kisregény" commence à devenir la forme dominante du roman, en Hongrie dans les années 1960.

99

Szuromi Lajos VÖRÖSMARTY MIHÁLY: A MERENGŐHÖZ (Értelmezés)

A magyar szerelmi költészet klasszikus remekei közé tartozik Vörös­ marty Mihály verse, A merengőhöz. Elemi érzések mögött bölcseleti-gondo­ lati mélység igézi a figyelmes olvasót, miközben szépség és igazság művészi harmóniája maradandó élményt formál, sorokat vés úgy az emlékezetbe, hogy azok szinte szállóige-érvényűek. Kell-e, érdemes-e, lehet-e ilyen művek vagy éppen e költemény értelmezéséhez újra meg újra érveket keresni? Milyen remény kecsegtet közel másfél század után is valósabb megvilágítás­ sal, hitelesebb értelmezéssel? — Erre természetesen akkor egyértelmű, biz­ tató a válasz, ha a máig kifejtett értelmezések után is nyugtalanok maradunk. A merengőhöz interpretációit olvasva ma is van okunk a költemény értelme, jelentése fölött tűnődni, merengeni. Szólnunk pedig kötelező akkor, ha eddig nem méltányolt érvek más megvilágítást adnak a versnek, olyat, amelynek nyomában eloszlik a homály, a bizonyosság derűjébe vált át a merengés. A költemény megalkotása pillanatától értelmezett s értelmezésre hívó, szinte ajzó. Elsősorban bölcseleti tartalma miatt kihívó: a magyar romantika koszorús költője, a korlátlan fantázia romantikus művésze olyan gyakorlati bölcseletet, modus vivendit sugall e versben menyasszonyának, Csajághy Laurának, amely szinte antiromantikus, térbeli-időbeli távlatokat beszűkítő, nemes, de korszerűtlenül egyszerű. Mintha az önmaga művészetében kitelje­ sített romantikus képzelet önkéntes korlátozását ajánlaná Laurának a költő, féltve valamit a romantikához illő ábrándozástól, álmodozástól, telhetetlen vágytól, az idő végleteiben s a tér végtelenségében való szemlélődéstől. Mintha önmagával is, a művészetében klasszikus érvénnyel képviselt romantikával is szakítana e költeményben Vörösmarty. Miközben a szavak­ ban áramló szenvedély vallomásos, hiteles, magával ragadó. E művészi hitel, az őszinteség sugárzása az értelmezés elsőrendű gondja, hiszen tudjuk, hogy Vörösmarty házassága idején is maradt, aki volt: romantikus költő. Ha művé­ szetében, stílusában töretlen a romantikus ívelés, akkor van okunk töprenge­ ni e költemény romantikus értelmezésén is. Lehetséges, hogy a versben meg­ szólaló életszerű gondolatok, a Laurának szóló tanácsok a romantikus költő személyen túli, általános érvényű elvei, amelyek a romantika szemléleti rend­ szeréből természetesen következnek. Akkor is, ha ezt és így ilyen szenvedé­ lyes, személyes azonosulással másutt aligha fogalmazta meg a költő. Az értelmezés számára közvetlen utat kínál a költemény ihlető szándé101

kának, írása körülményeinek megbízható ismerete. 1843 márciusának ele­ jén írta a verset Vörösmarty, negyvenharmadik évében, első és egyetlen je­ gyessége idején. Vitte nyomban leendő feleségének, a húsz év körüli, ifjú Laurának, aki Csépen, szüleinél tartózkodott ekkor. Rokonok, barátok egy­ ként tanúsítják - a jegyesek leveleivel egybehangzóan —, hogy a házasságra készülő Laura tűnődővé, kedvetlenné, húzódozóvá — merengővé lett. Vörös­ marty verse tehát nyugtatni, meggyőzni, rábeszélni próbál, a már egyszer ki­ mondott igen visszavonásának érzékelhető fenyegetése közben. Különösen a költemény befejező soraiban ér tetten bizonyos könyörgést is e reális értel­ mezési irány, amely az interpretátorok magyarázataiban rendszerint ismétlő­ dik. Pedig e személyes érdek elsődlegességén is, a helyzetszerű esendőségén is van okunk tűnődni. Vörösmartynak vallomásos lírája éppúgy elveket követő, férfias, miként hősi vagy éppen gondolati költészete. Akkor sem tartott igényt szánalomra, könyörületre, amikor a lélek legérzékenyebb korában, if­ júságában kellett farkasszemet néznie a reménytelen szerelemmel. Akkor sem, amikor egzisztenciális és eszmei magánya sötét hangulatairól vallott, a meg­ válthatóság és a megváltatlanság történelmi-társadalmi kínjairól. Lehetséges, hogy Laura merengése a közelgő házasság mellett valami mást is fenyeget, valamit, ami fontosabb. A házassághoz fűzött ama emberi kapcsolatot, amely a romantikus költőben elemien tiszta, lényegi, minőségi. Amiért a há­ zasságot vállalnia egyáltalán érdemes annak a költőnek, aki örökkön méltó társra vágyott, aki inkább vállalta a magány áldozatát, mint eszményei fela­ dását. Az ő számára kevésbé volt abszurd a személyes magány, mint amilyen abszurd lett volna egy eszményekben megalkuvásra kényszerítő házasság. Le­ hetséges tehát, hogy A merengőhöz vallomásos érvei Laura választását segít­ ve sürgetik, s a könyörgés a minőségre tekintő egyértelmű válaszért eseng. Mert nem Laura adott szavának megtartása, a házasság vállalása már a tét, ha­ nem a költőben élő eszmények vállalása, a vélük való azonosulás. Közvetlen, fájdalmas kudarc esélye borong a vers hangulata fölött, a jegyesség esetleges felbontásának fájdalma, a küzdelem a fenyegetés ellen egyszerre valós és egy­ szerre látszat, hiszen rokonok, ismerősök házasságra biztatják a feltárt esz­ ményeket vállaló Laurát, miközben visszavonásra kötelezik Laurát, ha más ideák követője. A romantikus szerelmi házasság intenzív teljességéért küzd itt a költő, azért, am • önmaga házasságon belüli épségének egyetlen garan­ ciája is, e perdöntő választási helyzetben pedig mindennek záloga Laura ro­ mantikusan egész emberségének döntése. E választásban, e határhelyzetben segítik Laurát a világos érvek, az önmagában való megbizonyosodás érdeké­ ben. A merengésbe burkolt kételyekkel szemben, a további, közös életet tra­ gikusba fordító tévedéssel szemben. A választás szabadsága végig Lauráé, a költemény a lelkületi nemesség önismeretének posztulátumára inti a meren-

102

gőt. Ennek megbízhatóságától függ önmaga jövőjének minősége is. A romantikus szenvedélyekhez illő halmozott költői-nyelvi alakzatok uralkodnak a versben. Kérdés, felszólítás, felsorolás, fokozás, kérlelés, kö­ nyörgés, axiomatikus-szentenciózus kijelentés-kinyilatkoztatás hullámzik, váltakozik a szövegben, dinamikus lendület sugározza a lírai bizonyosságot, a költőét. Derengő reményben, hogy azonosuló bizonyosságra bírja ez Laurát is, alig rejtett szorongással, hogy esetleg másféle bizonyosságra. A választás­ ra sürgető elszántság kockázatának hangulata árad a versből. Kérdést kérdés­ re halmoz a költemény kezdete. A hallgatag merengés lehetséges okaira kér­ dez, végig a romantikus eszmeiség értelmében. Az idő életbéli végleteit em­ líti, az ifjú ara rövid múltjának feltételezett csalódásait, tágabb jövőjének kí­ sértő szorongását, a minden élet jövőjének bizonytalanságát kísérő ijesztő ré­ met a Laura hangulatát fokozottan zaklatót. E világos kérdéseket követi egy kétszeresen homályos kérdés. A sorsodnak jóslata fűződhet Laura valamely személyes megjegyzéséhez is, lehet azonban a romantikus eszmeiség megnyil­ vánulása is. A költő választottja szép és nemes lelkű, jövője így csak biztató lehet. Minő csalódás rendíthette meg e reményben Laurát? Az „egyszer azt csalúton keresed" általunk kiemelt szava személyes háttérre utal, valamely Vörösmarty által is t u d o t t érzelmi csalódásra. Egyben valamely romantiku­ san elvi választás tévedésére is, vagy csupán erre, mint költői hipotézisre. A, megelőző kérdések is hipotetikusak, s a kérdésekben megbúvó, merengésre késztető riadalmakat eloszlatni szándékozó, szinte vigasztaló további sorok az elviség, eszmeiség jegyében fogantak. Lehetséges, hogy a k ö l t ő szerint az ifjú hölgy eszményei a határtalan fantázia, az álmodozás extenzíven romanti­ kus változatában gyökereznek, s így bármily szépek, kudarcra ítéltek. Talán még jegyessége előtt érte ily kudarc Laurát is. Lehet a merengés romantikán belüli szemléletváltás jele Vörösmarty szemében, életszerű irányban, s a köl­ tő érvei ezt kívánják gyorsítani, mint egyedüli m o d u s vivendit. Amelynek értelmét ő, az álmok költője már rég felismerte. Tudja, miért s hogyan kell most segítenie. A versindító nyolc sorban három kérdés. Ezt követően háromszor nyolc sorban határozott, axiomatikus állítások sorakoznak, általános érvényű életbölcseleti elvek. Annak a földön elérhető boldogságnak karakterét, esé­ lyét latolgatják, amely a költő hite szerint elérhető, mégis csupán kévéseké, amelynek éltető reménye mintha Laura messze révedő tekintetében is meg­ fakult volna. A megélhető élet magában rejti a boldogság esélyét — ezt a sze­ mélyes hitet sugározza minden kép, minden gondolat. A k ö l t ő tudja, hogy az elérhető boldogságnak ára van, amely karakterében rejlik, belőle következik. E kettősségben, mint szélsőséges romantikus kontrasztban sorolja elő a meg­ élhető boldogság jellemzőit, j u t a l o m és lemondás dialektikus kapcsolatában, 103

ámítás nélkül. A lírai személyesség háttérbe vonul, a képek rejtekébe, általá­ nosító harmadik személyűség jelzi, hogy itt egyetemes életigazságok hangza­ nak el. A vers elején Laurához szóló kérdések elvi tartalmára utal mindez, hi­ szen a költemény centrumát alkotó, terjedelmes boldogság-filozófia minden személytelensége mellett is válasz a kérdésekre. A költemény befejezése így fordul át ismét második személyűségbe, az érvek meggyőző erejéhez fűzött remény jegyében. E középső rész filozófiai mélységű nagy kérdése: Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Egyszerűbben." mi a boldogság? Ez az a kérdés, amely az emberi gondolkodás racionalitásra ébredésének első percétől zaklatja a léte értelmén töprengő embert. A transzcendencia vigaszai már mesének minő­ sülnek, a XVIII. század klasszicizmusától, a felvilágosodás ideológiájának ki­ bontakozásától számítva léte értelmére már önmagától várja a választ az em­ ber. A klasszicizmusban még mindent beárnyékol a létfilozófiai ború, az em­ beries önfeledtség vigaszai (szerelem, barátság, természeti szépség, álmok és ábrándok) csupán maradék vigaszok, tünékeny percek az élet folyamatában, ahol kontinuus az elmúlás bánatával vívott heroikus küzdelem. Az életet beborítja a legyőzhetetlen, örök éj, a halál tragikuma. Egyre nyilvánvalóbbá lesz azonban, hogy a bármikor megadatott élet, mint önmaga értelme, minő­ ségétől függően vigasztalhatja az embert. A humánus értékek világi értel­ mezése elevenedik meg, a létfilozófiai pesszimizmusnak teljes értékű ellen­ felévé válik az emberhez méltó boldogságban megélhető élet objektív remé­ nye. A passzív romantika, Vörösmarty művészetében és életében egyaránt a meghatározó stílus az emberi élet teljes boldogságra való elhivatottságát vall­ ja, először perelve vissza racionális érvekkel az ember veszendőnek indult teljes boldogságát a racionalitás létfilozófiai kételyeitől, szkepszisétől, rezignációjától. A nemlét örök idejében percnyi az élet is, e perc emberi értékek­ ben dúsítható, az élet minősége dönti hát el az élet értelmét is. Az életét megélő egyén éppen úgy felelős e minőségért, miként maga az emberi közös­ ség is. A passzív romantika az egyénre, az individuumra vonatkoztatja az emberies értékek rendszerét, áldozatokkal járó vállalásának mértékében ígér­ ve boldogságot az embernek itt e földön. Értékekkel telítődnek ezért a klaszszicizmus „maradék vigaszai", közöttük különösen a természetes önfeledt­ ség legszebb emberi adománya, a szerelem. Amelynek értéktartományába"itt épül be leginkább a hűség, az életre szóló. A feudális társadalmat felváltó polgári társadalom-eszmény fejlődése az emberi gondolkodás racionalizálódásával párhuzamos, kauzális összefüggésben. A passzív romantika a polgá­ rosodásban történelmi-társadalmi okok miatt elmaradt országokban alakul ki s terjed el, a racionális értékszemlélettel ellenkező, feudális társadalmi helyzetben. Itt a gondolkodók álmok, ábrándok szintjén vívják küzdelmüket az emberi élet értelméért, az élet boldogságáért - mert társadalmi méretek104

ben valósan megélni a felismert, újszerűen szép emberi életet nem lehet. A passzív romantika történelmi kényszerhelyzet eredménye, gyakorlati élet­ bölcselete szükségszerűen hagyatkozik az egyénre, a privát szférára. Az ele­ mi emberséget sem kímélő, nyilvánvaló emberi értékeket pusztító társadalmi helyzetben az értékeket ismerő egyénre hárul az értékek védelme, az ebből adódó privát boldogság a korban egyedül reális boldogság. A szerelemben, eme mikro-közösségben privát szerencse kérdése is, hiszen értékismeret-ér­ tékvállalás azonosságától függ, két ember között. (Az aktív romantika tár­ sadalmi méretűvé tágítja az új érték-követelményeket, s miközben a privát boldogság karakterén mit sem változtat, gyakorlati esélyét társadalmi méretű boldogtalanság közepette hiteltelenné nyilvánítja. Petőfi aktív, forradalmi ro­ mantikája nem az értékszemléletben különbözik Vörösmartyétól, hanem az értékek össztársadalmi követelményében. Amelynek reális esélyét a közelgő forradalom, a történelmi-társadalmi helyzet kedvező változásának reménye garantálja.) A merengőhöz életfilozófiája a passzív romantikáé, az így romantikus Vörösmartyé. A passzív romantika egyénre szabott gyakorlatias bölcseletét fejti ki, amely azonos ö n n ö n művészi és mindennapi énjének meggyőződésé­ vel. Nem helyzetszülte, alkalmi filozófia tehát, amit az emberi esendőség alapján megértően magyarázhatnánk, hanem olyan, ami az egész emberből következik, a mélyben gyökerezik. A mi a boldogság? költői kérdésére körülírásos értékszemlélettel vá­ laszol a vers. Kincs, hír, gyönyör — gazdagság, hírnév, m á m o r a lélek örömé­ nek mértékéig, természetes csupán, a telhetetlenség torzult aránya éppen a szív örömét, a boldogság lényegét fojtja meg. Mértékre, arányra intenek a kontrasztos példázatok is: a nap pazarló fénye elvakítja, megvakítja a látni vágyót, a sok kéjt kergető élménye szórakozássá züllik, a szépség halmozása a szépség élményére tör, miként a v/rag-példázat jelzi, a lélek emberi arányát bontja meg a gőg, a mohó vágy. A világ egeszének birtoklása hagymáz, ab­ szurdum, a boldogító, arányos részek birtoklásából is kifoszt. A vágyakat vonzó tér- és időbeli végletek az egyetlen élet valós örömeiből semmiznek ki mindenkit, a térben is határolt jelen nembeli vigaszaiból. A megélhető bol­ dogság záloga az örömre képes jó szív, a nemes lélek, az ábrándok varázsát korlátozni képes jellem, amely az emberileg lehetségesben ismeri fel az élet értelmét. — Az életet övező körülmények, a tárgyi világ az ábrándokkal, a képzelettel rokon, végleteket tálal s végletek felé vonz. Boldogságot mindeb­ ből csak annyi kínálhat, amennyit a szív felfoghat magába. Az elemi életértékek e lírai panorámájában etikai és esztétikai értékek uralkodnak, a szép emberség eszményi ötvözetében. Az ebben lelt ö r ö m a boldogság titka. Ismerni ezen értékeket s azonosulni vélük,ez a személyes vá105

lasztás kérdése, honnan csak két út kínálkozik: az egyik a boldogság esélyét rejti, a másik törvényszerűen bánatba, boldogtalanságba fut. A tűnődés, a merengés a választás rövid állapota, amelyben a döntés sorsmeghatározó, életre szól. Úgy véljük, hogy a költő a lélektani helyzet pontos felismerésé­ ben írja versét, életbölcseletének lírai tömörségű és szenvedélyű feltárásával kívánva segítséget nyújtani az ábrándokkal viaskodónak, a merengőnek. Eszmeileg az extenzív romantika szembesül itt az intenzívvel. A kife­ lé tekintő, a képzelettel mindent bejárni képes extenzív romantika festői, látványos, színes, korlátlan művészi változatosság ihletője. Nem ismer lehe­ tetlent, varázslatos, hízelgő, csalfán csábító. A passzív romantika művészeté­ ben is otthonos, de mindig a csábított, a nembelisége révén mindig korláto­ zott ember védelme mellett. Az intenzív passzív romantika mindig életszerű, a valós világban lehetséges hirdetője. Hű az emberi arányokhoz, s az eszmék karakterének épségéig a történelmi társadalmi arányokhoz is. A látszólag egyszerű életformáló elvek valójában elvi lemondással járnak, áruk van. Az intenzív totalitás, a teljes emberség élményének, az élet boldogságának ára az extenzív totalitás. Az előbbi morális meghatározottságú, az utóbbi esztétikai. A művészet keverheti őket, módosíthatja az arányokat is, az élet azonban csupán az egyiket tűri meg. Nincs tehát ellentmondás a passzív romantikán belül sem akkor, amikor a szárnyaló képzelet extenzítása helyett a bölcselet életszerű lehetőségeket kutató intenzitását látjuk működni. Ez közeledik ah­ hoz a realitáshoz, amelyet olykor hajlamosak vagyunk a romantika megtaga­ dásának tekinteni. Holott egyértelmű nyomai ott találhatók a művészi fan­ táziát tobzódva érvényesítő, egyértelműen romantikus alkotásokban is, ket­ tétört életek, végzetes emberi sorsok példáiban. A Csongor és Tünde hírhedt vándorai, Szép Ilonka liliomhullása, az Éj és csillag hideg szépsége, a Jelen­ kori szerelem sok kéjt szórakozva kergető női egy irányba mutatnak, érték­ szemléleti zavarra vagy éppen az ártatlanság végzetszerű megtévesztettségére. Romantikus művek tárgyai lehetnek ők, romantikus eszmeiségű élet meg­ élői nem. Valljuk tehát, hogy Vörösmarty e költeményében önmagához hű, mű­ vészeti irányához, kora stílusához hű életszemléletet fejt ki. Mégis, mennyi­ ben új ez, mennyiben romantikus a romantika modus vivendije? Miben kü­ lönbözik más korstílusokétól? A válasz lehet közvetlen, egyszerű is. Egy­ részt ugyan az elemi, korokhoz kevésbé kötött morális eszmék ismétlése, de olyan korban, amikor földi, emberi érdek védelmezi őket, transzcendencia és pesszimizmus nélkül először az emberiség történetében. Úgy, hogy teljes életet vél jutalmul érte, nyilvánvaló lemondások vagy torz történelmi-társa­ dalmi körülmények között törvényszerű harcok, áldozatok mellett is teljes boldogságot igérve bennük. Ez utóbbi a klasszicizmus létfilozófiai pesszimiz­ musát számolja föl. Az egész emberség a klasszicizmusban is az élet értelme, 106

megtartó hit, a belőle következő boldogság azonban először a passzív roman­ tikáé. Az intenzív totalitás maga a boldogság, ennek már csupán egyik eszkö­ ze a klasszicizmusban még célszerű heroizmus. A maradék vigasz realitását a realitásban mért teljes boldogság eszméje váltja fel. Kétszer nyolc sor a vers befejezése, végig személyes, biztatás, kérlelés, esdeklés a megszólítotthoz. A szív, a belső érzések hangjait várja, a merengő tekintetét tér és idő távolai felől önnön lelkülete, benső világa felé irányítja. Szebb, de csalfább távolokból a valós örömmel biztató jelenbe. A kifejtett életbölcselet egyetemes tanulságainak nyomait keresi és keresteti Laura ér­ zelmeiben, bizakodó feltételezéssel. Feltételes kötőszavakkal kezdődik a köl­ temény záró tétele. Ha van remény a jelen iránt a lélekben, ha van tiszta ér­ zés, nemes gondolat benne, ha van mit szeretnie, akkor a választás eldönte­ tett, a bírhatót nem szabad eladni álompénzen. Érezzük, tudjuk, hogy Vö­ rösmarty egész költeményét a Laura tiszta lekülete iránti teljes bizalom ihle­ ti, az önmagához hasonlónak vélt jellemtől biztató bizonyosságot vár. A gondolkodás, a nemes eszmények irányította modus vivendi tekintetében. A megélhető, földön elérhető boldogság Laurában megingott reményét kí­ vánja megeleveníteni a költő, önnön rendíthetetlen hitének szép szavaival, sugárzó szuggesztivitásával. Segít újra föllelni a remény zöld ágát, általa a lé­ lek bizonyosságát, a szép szemek világát. Annak a különös, önmaga sorsán is túltekintő tapintatosságnak a stílusa zárja a verset, amely Vörösmarty szemé­ lyes lírájának egyéni, eredeti sajátossága. Laura döntésre kész épségéért, a megfontolt bizonyosság hitéért küzd minden szó, az ifjúi lélek chimérái el­ len, ábrándokkal és rémületekkel szemben, mélységes hittel abban, hogy ébren maga van csak az egy szerelem. Vörösmarty ihletője itt ez az átélt ér­ zelem. Nagy vallomása végén nem ennek közvetlen viszonzását várja. Maradj közöttünk ifjú szemeiddel, — Barátod arcán hozd fel a derűt — a lelki azonosság jeleiért eseng, mert nem hihet a legszörnyűbb csalódásban, abban, hogy félreismerte a jellemet, önmagát egynek tekinti mások között, a tiszta lélek méltó barátai között. A záró két sor is bonyolult érzelmek jelképes tö­ mörítése. A jellem bizonyosságáért, a szép szemek világáért, a lélek épségé­ ért, Laura benső bizonyosságáért zajlik az elsődleges költői küzdelem, ez a legnagyobb tét, férfias, önzetlen az esdeklés, a könyörgés tónusa is. A vers utolsó előtti sora szelíd kérlelés csupán, képekbe burkolt biztatás a kölcsönös eszményekre építendő közös életre. A záró sor a Laura számára végig megőr­ zött választási esély szellemében a kedvezőtlen döntés személyes tragikumára utal, bánatra, könnyre. A Csongor és Tünde, a Szép Ilonka, az Éj és csillag, a Virág és pillangó, az F.E. kisasszony emlékkönyvébe, az M.. szemei költő­ jéről tudjuk, hogy nem csupán egy filozofikusan mély személyes kudarc okozná a bánatot, a rèquiem könnyei a másikért is hullanának, aki erőtlen-

107

nek bizonyult az embernek önmagáért vívott mindenkor nehéz küzdelmé­ ben. Vörösmarty és Petőfi, A merengőhöz és a Szeptember végén képzelt könnyei rokonszívekből erednek.

A' romantikus stíluseszközök körében elsődleges a képi kontraszt, a végletekkel viaskodó gondolatiságnak megfelelően. Nő és férfi, mátkaság és merengés, boldogság és bánat, derű és könny, bizakodás és kétely, közel és távol, múlt és jövő, általános és személyes, külső és belső, igaz és hamis, áb­ ránd és való jelentéses ellentéteiben öltenek testet az etikai végletek. Roman­ tikusan ideális, bensőségesen egyszerű, józanul életérdekű természetes és el­ vont képek hullámzása követi a szenvedély dinamizmusát, az első nyolc és a záró négy sor intenzitásban némileg különböző, de lényegében szelíden tű­ nődő hangulati határai között. Az alakzatok rendkívüli bőségében az uralko­ dó ellentétet kísérő párhuzamok külön figyelmet követelnek. Az argumen­ táció szentenciózus, axiomatikus, t ö m ö r és határozott, a kételyeket a bizo­ nyosság stílusával is ellensúlyozó lírai szándéknak megfelelően. Bölcsesség és szenvedély harmóniája a dinamikus meggyőződés ihletéből ered. Hatodfeles és ötös, keresztrímes jambusi sorok meghatározóan időmér­ tékes metruma a verselés elsőrendű jellemzője, a tömörség jegyében gya­ kori szólamtagolás érzékelhető szimultaneitása színezi ezt. - A rímelés szem­ betűnő vonása a magas magánhangzójú rímek uralma, különösen a versindí­ tó kérdések után. Az örömre hívó romantikus eszmények hitének töretlenségét suggalja e rím-derű. Érzelmek és gondolatok, forma és lényeg, élmény és hangulat egyértel­ műségének küzdelmekben kivívott belső harmóniája hatja át a költeményt, a vörösmartyas romantika legnagyobb alkotásai közé emelve. * Tekintsük át végül röviden a költemény utóéletét, értelmezésének főbb változatait — dolgozatunk bevezetésének szellemében. A költő művei­ nek kritikai kiadásában okkal olvassuk ezt a megállapítást: „A költeményt az idő folyamán sokféleképp értelmezték, illetve világították meg." (111:320, 1962) A mű első értelmezője mintha nem Laura lett volna. Gyulai Pál Vörösmarty-monográfiájában olvashatunk a vers keletkezéséről, innen tudjuk, hogy kézirat-változatokból véglegesítette A merengőhöz szövegét Vörös­ marty, s nászajándékul vitte a márciusi tavasz kezdetén jegyesének. 1843 március elején kapott azonban Laura Vachott Sándortól is egy verset, V.M. 108

mátkájához címmel, amely április közepén meg is jelent. Vachott verse szin­ te próza Vörösmarty műve mellett, a romantikus éthosz minden jele nélkül. Látszólag abban a gondolatkörben mozog, amely Vörösmarty alkotására is jellemző, hiú fények csábításától óv, a női lélek érdemességét, szívbeli jósá­ gát emlegeti, a nagy költőért hozott áldozat jutalmaként Vörösmarty lángoló szerelmének bő áldását igéri. Ne légy te más, mint egyszerű leány, — Kinek reménye: csöndes házi kör; — olvassuk a szikár polgári morál tanácsait, almanach-modórban. Nem csak a romantikához és Vörösmartyhoz, de minden bizonnyal Laurához is méltatlan e sekélyesség. — Ismerte volna A merengő­ höz szövegét Vachott Sándor? Gyulai szerint a verset Laura előtt senkinek sem mutatta Vörösmarty. Az időpontok egyezése alapján mégis feltételez­ hetjük ezt, Vörösmarty hangulatának ismeretét azonban semmiképp sem vi­ tathatjuk el Vachottól. Nem volt az titok Bajzáék előtt sem, mások előtt sem. így együtt hajlunk arra, hogy A merengőhöz (vagy a kiváltó hangulat) első interpretátorának Vachottot tekintsük. Az ő értelmezése a beszűkítő, antiromantikus program-értelmezés első változata. — Kétségtelen, hogy Laura értelmezése volt a perdöntő, szerintünk hosszú időkön át a leghite­ lesebb. Erre enged következtetni a tény, hogy május kilencedikén felesége lett Vörösmartynak, erre, hogy húsz év múltán is így emlékezett Gyulai előtt a versre: „Kapott-e valaha menyasszony szebb nászajándékot?" De magunk elé idézhetjük az immár közös döntést követő közös életet, amelyet a lelkületi azonosság tekintetében oly keményen próbára tettek a kegyetlen tör­ ténelmi-társadalmi idők. Minden próbát kiálltak ők, s csak tisztelet ületheti a családjához, férjéhez — ennek holta után is — hű hitvest. Babits Mihály a Csongor és Tünde záróképe folytatásának véli a költe­ ményt, kísérletnek az önfegyelmezésre (Ny, 1911). Sík Sándor a művészi ha­ tás alapján írja a versről: „mondanivalója, érzelmi, sőt gondolati tartalma is igen bonyolult, sokrétű, amelynek egységet csak egy mélységes életérzés han­ gulata ad". Ezt követően azonban — önellentmondástól sem mentesen — ar­ ról kíván meggyőzni bennünket, hogy Vörösmarty „mintha önmaga ellen védekeznék", „nem a boldogságról van itt szó, hanem a költő egyéni boldog­ ságáról... a szó művészi értelmében legtelhetetlenebb képzeletű magyar költő prédikálja a telhetetlenség hiábavalóságát" (Elet, 1935/28). - 1959ben Margócsy József interpretációja súlyosbítja Sík Sándor nézetét: ,,..A merengőhöz című vers pontosan adott helyzetre vonatkozik, csak a Laura és közte szövődött szerelem esetére korlátozódik, s nem vonható le a vers­ ből következtetés Vörösmarty általános világnézetére... illuziótlan szemléle­ tét szeretné kölcsönözni, ráerőszakolni Laurára... nehogy csalódjon majd esküvő után... az e versben kifejtettek nem Vörösmarty általános világnézetét tükrözik, s még kevésbé lehetnek eszményképei, iránymutatói ezek az elvek 109

a mi fiatalságunknak," (A magyar nyelv és irodalom tanítása, 1959/6). Horváth Károly a már idézett kritikai kiadásban vélekedik úgy, hogy Laura nem volt romantikus lélek, s a házassághoz ragaszkodó költő önmagát győz­ ködi a várhatóan „szűk távlatú életbe való beletörődés" érdekében, eszmé­ nyeit redukálva romantikáját már csupán stílusában őrzi. — Tóth Dezső kor­ szerű Vörösmarty-monográfiájában árnyaltabbá válik az értelmezés, bár a végső summázat aligha szerencsés. Féligazságok, kockázatkerülő álbölcsességek ellenére „a vers azt az érzelmi magatartást tipizálja, amely mindenki sa­ játja, ha olyan valakihez szól, akit szeretne a magáénak tudni, de érzi, lelke legmélyén tudja, hogy minden barátság, rokonszenv mellett és ellenére annak vágyai, vonzalmai — bármily meghatározatlanok is — más, tágasabb, igazibb tájakat keresnek. A merengőhöz az ilyen értelemben vett reménytelen szere­ lem rábeszélő verse... Ahol a költő igazat mond — ott a konkrét helyzetet illetően „hamis": nyitott kapukat döngetve túloz, hogy a legvásottabb élet erkölcsével riasszon el még a szelíd ábrándozástól is" (Vörösmarty Mihály, 19 7 4 : 4 2 7,426). Lehet, hogy Laura merengése mögött nem is ábrándok, eszmények, hitek munkáltak, csupán a súlyos életkori különbségből természetesen kö­ vetkező gyakorlati gond. Mi várható ettől a házasságól? Mi úgy látjuk, hogy a romantika perc- és értékkultuszát sugárzó vers e meg nem nevezett gond alól is felold. A fiatalságból következő kishitűséget is feledtetheti, hogy le­ het-e vajon méltó társa a nagy költőnek. Gyulai Pál tapintatos értékelése két romantikus lélekre vonatkozik, hullámok között ezért megmaradó sziget. A vívódó Laurához szól „Vörösmarty, mintegy kímélve érzelmeit, nem a sze­ relem dithyrambját intézi hozzá, hanem a boldogság bölcseletét fejti meg ne­ ki. Mint testvér, barát szólal meg, csak mintegy elrejtve érezteti szerelme fáj­ dalmát, mely a költemény végén lágy esengéssé válik." 2

110

Lajos Szuromi MIHÁLY VÖRÖSMARTY: A LA REVEUSE (A MERENGŐHÖZ)

Le premier grand poète du romantisme hongrois adressa ce poème a sa fiancée en mars 1843. Depuis, le souci de l'interprétation n'a cessé de préoccuper la critique littéraire. Selon certains, le programme antiromantique de la vie simple, quotidienne s'explique chez le poète par des considérations immédiates, la peur du poète, beaucoup plus âgé que la jeune fille, de voir celle-ci de ne pas tenir sa promesse de l'épouser. La présente étude se propose d'argumenter en faveur d'une autre interprétation d'après laquelle Vörösmarty n'avait pas l'intention première de persuader, mais il a voulu exposer devant Laura Csajághy, tout en les approfondissant, les idéaux d'un romantisme intensif en vue de conférer à ce poème de la méditation le caractère d'une alternative. Le poete nourrit l'espoir que les idéaux romantiques et le bonheur privé ainsi mis en relief seront susceptibles de dissiper les doutes de la fiancée, laquelle consentira au mariage en partageant en même temps les idéaux du poète. Vörösmarty, sincère et inspiré, envisage aussi le risque d'une rupture. C'est que leur projet de mariage ne saurait aboutir à u n avenir harmonieux que sur une base d'idéaux partagés. Laura a parfaitement compris le poème et c'est conformément à ces idéaux qu'elle est devenue la compagne toujours fidèle du poete.

111

Tamás Attila: A LÉLEKTANI MOTIVÁLÁS TÉNYEZŐI KOSZTOLÁNYI ÉDES ANNÁJÁBAN

Az u t ó b b i évek Kosztolányi-szakirodalmának többé-kevésbé egybe­ hangzó álláspontja szerint az író által elbeszélt történet nem kap sajátosan lé­ lektani magyarázatot. A legélesebben a k ö t e t legutóbbi kommentálója, Kő­ szeg Ferenc fogalmaz ebben a kérdésben: „A gyilkosság összetevőit nem le­ het összerakni a regény motívumaiból." Ha nem is ennyire kategorikusan, a lényeget illetve azonban hasonló m ó d o n foglal állást a pszichikai tényezők­ kel kapcsolatban Rónay László és Kiss Ferenc is: Dóczy Lajos, Németh László, Heller Ágnes és mások véleményére is hivatkozva lélektanilag action gratuite-szerűnek ítélik Anna tettét, illetve — Bálint G y ö r g y egykorú érté­ kelésének n y o m á n továbbmenve — a szociális tényezők fontosságát emelik ki annak előzményeiben. Esetleg éppen az elnyomott-elnyomó-viszony modellregényét ismerve föl a könyvben. Anélkül, hogy vitába szállnék azzal, amit az említett irodalomtörté­ nészek a szociális ellentétek fontosságáról szólva k i m u t a t t a k , szeretném a re­ gényben foglalt lélektani motivációs rendszer részleteire is ráirányítani a fi­ gyelmet. Semmiképpen nem olyasmit akarva ezzel bizonyítani, mintha Anna alakjában Kosztolányi tökéletesen érthető, törvények együtthatásának hibát­ lan rendszerében cselekvő személyt teremtett volna. Hiszen, hogy a szándéka sem ez volt, afelől — tagadhatatlan — maga sem hagy kétséget. Szerinte a lányt és egész szociális környezetét olyan életvitel jellemzi, melyben az em­ berek „csak egymás mellett élnek, ... önmagukba zárkózva, egymásnak áthatolhatatlanul." Maga Anna pedig már a történet elején „magának sem tud ... számot a d n i " nyugtalanságának okáról, éppenúgy, ahogy végzetes tettét is képtelen lesz majd megmagyarázni. (Akár önmaga, akár a bíróság számára.) De tágabb környezetében is jobbára „külön, zárt életükkel" jönnek-mennek az emberek, akik adott esetben néha ugyancsak nem tudják maguk sem, mi­ ért is tesznek valamit. (Lásd például az Anna „ b e m u t a t á s á t " követően kirob­ banó nevetés esetét.) Az is hangsúlyos ezzel kapcsolatban a regényben, hogy az ügyben ítéletet hozó bíróság elnöke úgy tapogatózik — az igazságot keres­ ve - , akár a vak, és hogy megszokta már: az emberek „nem ismerhetik meg egymást", s hogy „egy tettet nem lehet megmagyarázni". A legtöbbet t u d ó Moviszter bizonytalanságérzete is erős hangsúlyt k a p : részben épp azzal ma­ gasodik a többiek fölé, hogy ő érzi is időnként,saját bizonytalanságait. Vele szemben az ügybuzgó védő — aki nem érez a történtek mögött semmilyen 1

2

3

113

„ t i t k o t " , hanem szimpla észokokkal, az általa föltételezett „lélektani tények'' iskolásán logikus rendszerbe rakásával, lélekkórtani könyvekből felolvasva akarja „plauzibilissé t e n n i " magyarázatát — szánalmas „kis mitugrász"-ként jelenik meg. A helyszíni szemlét végző rendőrségi tisztviselők méricskélő te­ vékenységét is valamiféle visszafogott lesajnálással írja le Kosztolányi. (Végül még arról is mint részben „megmagyarázhatatlan" tényről esik a záró fejezet­ ben szó, hogy mi tartja életben Movisztert, „minden objektív klinikai megál­ lapítást ... megcsúfolva.") Ezen túl azt sem hallgathatjuk el, hogy főszereplőjének lekivilágában csak ritkán enged közelebbi bepillantást az író. Esetleg csak azt vesszük rajta észre, hogy valamiért elfutja homlokát a pirosság, vagy azt, hogy furcsán hall­ gat. A regény egésze ugyan korántsem nélkülözi a rövidebb vagy hosszabb lélektani leírásokat - sem más szereplőknek, sem Annának az esetében - , éppen bizonyos kritikus helyzetekben azonban úgyszólván kizárólag a kül­ ső mozzanatok leírása hivatott valamennyit a belső folyamatokból kifejez­ ni vagy jelezni. (Anna első kimenőjének bemutatásakor, Jancsival való együttléteinek az esetében, férjhezmenési szándékának kialakulásakor, majd ennek megmásítása alkalmával. A legfeltűnőbb módon gyilkos tette érlelődésének majd elkövetésének ábrázolásánál.) Szükséges mindezt hangsúlyozni. Hiszen ha elfogadjuk is azt a magya­ rázatot, amelyik szerint Vizyék leszúrásának az volt a. végső oka, hogy „ride­ gen bántak vele..., szeretet nélkül, ... szívtelenül... Nem úgy..., mint egy em­ berrel, hanem mint egy géppel ... cudarul...", és ennek egyes tényezőit Moviszter doktornénál szigorúbb társadalomkritikával vesszük azután számba, akkor is marad hiányérzetünk. Végül is — a regényt olvasva sem lehet efelől kétségünk - Vizyék a korban nem egyedülálló, még csak különösebben ki­ rívónak sem mondható módon bántak Annával és „elődeivel", Anna tette mégis egyedülállónak mutatkozott. A leírtak alapján tehát részben nagyonis indokolt az írónak az a — mintegy kiegészítést szolgáló — állásfoglalása, mely szerint véletlenszerű, vagy legalábbis teljesen meg nem érthető ténye­ zők is szerepet játszhatnak nagysúlyú események bekövetkeztében, másrészt viszont minden okunk meglehet rá, hogy mégis keressük a könyvben azokat az elemeket, melyek a pszichikum változásainak legalább egy részét megmu­ tatják, vagy ilyesmikre legalább következtetni engednek. Az olyan tényező­ ket, melyek a társadalmi viszonylatok kitapintható felszínénél egy fokkal rejtettebben húzódnak meg — ha nem is függetlenül attól. A léleknek eset­ leg éppen a mélyrétegeiben. Igazában meglepő, hogy az eredményekben csöppet sem szűkölködő kutatások eddig alig figyeltek föl ezekre — ha éppen nem tagadták meglétü­ ket. (Noha egy időben még olyan novelláját is freudistának minősítették, amelyiknek édeskevés köze lehet a bécsi professzor tanításaihoz.) 114

Kezdjük talán épp a vizsgálat — a gyilkosság okainak feltárására hiva­ tott vizsgálat — egy mozzanatának a közelebbi szemrevételével. Etel (a házbeli idősebb cseléd) elbeszéli, hogy „Tavasszal ... kirándult Annával... Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szalad­ ni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, ... csak akkor állt meg, mikor rá­ kiabált, akkor is sokáig reszketett még." Kosztolányinak semmiféle gunyorosság nincs a szavában, mikor ezt a tárgyalás „figyelemreméltó mozzanatá­ n a k " nevezi. (Egyértelműen érdemlegesek azok a megállapítások is, melye­ ket a másik barátnő tesz — közvetlenül ezt követően — arról, hogy látta An­ nát Jancsi úrfi korábbi lakása előtt bizonytalankodva állni, s mikor megszó­ lította, a lány erősen zavarba jött. Mindkét vallomás közvetlenül az olvasó számára is érdekes, mivel „menet k ö z b e n " az író mondhatni kihagyta ezeket a jeleneteket Anna útjának bemutatásából.) Hogy az álom fontos tényező Kosztolányi szemében, arra már a regény harmadik fejezetének zárása is fölhívta a figyelmet, melyben Vizyék aludni térnek: „...különös fény gyul­ ladt csukott szemhéjuk mögött, hirtelenül fölálltak, elváltak egymástól, át­ hágva szobák falát, évek messzeségét, különböző irányokban bolyongtak, ne­ kik is ösmeretlen ösvényeken..." Az álomban is fölszínre j u t ó tudattalan sze­ repét azonban nemcsak ilyen elvont általánosságban — tehát viszonylagos iránytalanságában — érzékelteti a regény, hanem meglehetős szorosan a gyil­ kossághoz kötötten is. (Közbevetőleg: már Anna magzatelhajtás utáni külö­ nös álmai sem érdektelenek!) Katica — Anna elődje — Vizyék halálát követő­ en fontos szereplőként lép újból színre. (Többé-kevésbé keretfiguraként.) Az egykor dühös ajtóbecsapás kíséretében távozott lány itt különös átalaku­ lások jeleit mutatja. Magát parádésan kicsípve jelenik meg, mint valamilyen „visszajáró kísértet", és kezdetben hangos jajveszékeléssel siratja volt gazdáit „...én tudtam — fuldoklott levegőért kapkodva —, én éreztem ezt, én megál­ modtam... Menyasszony volt... Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fá­ tyollal. Koszorúval a fején... Katica a fájdalomtól részeg volt... De amikor i másik két cseléd elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzele tével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. Es hog> később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el m egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő i: ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Méj egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, < vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor megvetett neki." Látnivaló: a giccses szeretetmegnyilatkoztatásokkal elfojtani, önnöi ellentétévé átalakítani próbált gyűlölet szinte leplezetlenül tör végül felszín re. (Alighanem Moviszter is megérez ebből valamit. Mikor ugyanis azt a szó 115

nokinak szánt kérdést kapja az egyik házbelitől, hogy — ha Katica ottmarad Vizyéknél — „nem történik meg ez. Nem gondolja?", akkor a máskülönben joggal várható konvencionális igenlés helyett csupán egy ,,lehet"-et mer meg­ kockáztatni — azt is „mélyen eltűnődve".) Némely szférákban az ellentétek láthatóan könnyen csapnak tehát át egymásba; tudjuk, Jancsi úrfi számára is „förtelmes volt és gyönyörű" a cselédlánnyal folytatott viszony. Indokolt ezért Anna álmait és viselkedését is ilyen összefüggésekben szemlélni. Többek között a nemegyszer kiemelt piskóta-jelenetet is. Pontosabban szólva ennek Movisztertől kapott magyarázatát, annak a kérdésnek a megválaszolásaként, hogy miért is nem fogadta el a lány a neki fölkínált süteményt. Vizyné szavaira, melyek szerint Anna a piskótát „úgy látszik, egyáltalán nem szereti", az öreg doktor azonnal ellenvéleménnyel áll elő: „Vagy talán nagyon is szereti". Majd meg is ismétli a mondottakat, lé­ nyegében azt fejtve ki, hogy a cselédlány bizonyára elfojtja túlságos — adott helyzetében ugyanis kielégíthetetlenül erős — piskóta-kívánását. „Adjon neki mindennap piskótát...Sok-sok piskótát, annyit, hogy meg se ehesse... majd meg méltóztatik látni, hogy ... csak a piskótát szereti." A témát Vizyék egy­ más között még szóba hozzák - távolról sem sejtve, mennyire megvan rá az okuk. Hiszen az életük végéhez elvezető nagy vendéglátás alkalmával erősen megváltozott — összetettebb — formában ugyan, de megismétlődik a jelenet. „Maga miért nem eszik? — kérdezte Etel Annát. — Majd eszek" — válaszolja kitérően a máskülönben is kisétkűnek mutatkozó lány. Ezt követi a — futó pillantásunkat majd még megérdemlő — fürdőszoba-jelenet Jancsi és a szép Moviszterné között, majd u t ó b b a vendégek lassú távozása. Ekkor látjuk meg tette előtt újra Annát: felindult, teljesen elbizonytalanodott állapotban: „...ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül a keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt." (A kiemelések tőlem származnak. T.A. — Meglepő egyébként Karinthy kritikájának nagyfokú felületessége ennek a je­ lenetnek a bírálatában. ) Ezután már csak két megnyilatkozásra kerül sor. Anna előbb ráborul az előszoba ajtajára, „mintha ki akarna menni innen va­ lahová" v.ö.: a lakásba való első belépésekor „már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha ... ösztönére hallgat, akkor ... elrohan, menekül." Csak­ hogy míg akkor még a beléje táplált szolga fegyelem kényszerítő ereje győzte le ezt a vágyat, most nagyobb erővel felszínre törő késztetések lesznek azon úrrá. Anna öl — mégpedig a történet során többízben szerepet játszó „nagynagy konyhakés"-sel. 4

Érdemes megfigyelni, hogy ennek is egyfajta éles „irányváltás" mutat­ kozik a szereplésében. Hiszen először mondhatni negatív előjellel vesz csak részt a történésekben. 116

Annát ugyanis egyetlen fogyatékosság választotta el csupán attól, hogy „abszolút mintacseléd" legyen, egyetlen háztartási teendőnek az elvégzésére m u t a t k o z o t t csak tökéletesen alkalmatlannak. Nem t u d t a elvágni a csirkék nyakát. Mikor erre került volna sor, „Etelért szaladt föl, lehívta, hogy ő hajt­ sa végre a k o n y h a mindennapos, izgalmas gyilkosságát. Az öreg cseléd ... ki­ tekerte a nyakukat, és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgy, hogy a v é r fel­ fröccsent a könyökéig, és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult.." Másodszor — Jancsi általi elhagyatását és valamilyen megmagyarázha­ tatlannak m u t a t k o z ó belső változásokat követően - a véletlen „segít" a gát­ lást megszüntetve új helyzetet teremteni, mikor is a hús tisztogatása közben Anna úgy belevág a kezébe, hogy azt elönti a vér. „A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt, egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjperecét. Csúnya, tátongó seb volt." Látnivaló, hogy Kosztolányi részletesen kidolgozza ezeket a leírásokat, holott a gyilkosság lélektani — freudista alapozású — motiválásán kívül ezek­ nek úgyszólván semmi szerepük nincs. (Egyébként említést kívánhat, hogy a gyilkosság eszköze még a tárgyaláson is szerephez j u t , m o n d h a t n i kiemelve annak konkrét tárgyi mibenlétét: a többnyire fásultnak m u t a t k o z ó , a történ­ teket halk szóval előadó lány „ h á t r a t o r p a n " , mikor a bíró fölemeli előtte az „óriási konyhakés"-t, mert valahogy úgy érzi, hogy azt „most a szívében for­ gatják meg." — Aligha véletlen emellett a gyilkolással kapcsolatba hozható vér külön szerephez juttatása a gyilkosság idejének cselekményrajzában. A biológiai tényezők érzékeltetésére máskülönben súlyt nem helyező író ezút­ tal — Arma őrizetbe vételének bemutatásakor — szükségét látja annak, hogy fölhívja rá a figyelmet: a lánynak éppen menstruációs vérzése van. Ez más­ különben is valamilyen pszichikai zavar előkészítői közé számítható.) Az ösztönszféra az itt e l m o n d o t t a k o n túl is szerepet kap a könyvben. Csaknem minden későbbi elemzés számbaveszi Anna idegenkedésének ténye­ zői között a zongorából áradó kámforszagot, mely a lakásba lépésekor viszo­ lyogtatni kezdi, s melyet innentől valahogy házigazdái lényegéhez tartozónak érez. Hogy „szaglása, mely éles volt, mint a k u t y á é " , másfajta ingereket is felfog, azt viszont már nem szokták az elemzések megemlíteni. Pedig Jancsi parfümjei — melyekkel nem csak magát szokta illatosítani, hanem a fürdőszobában egyízben a lány egész testét is bepermetezte — szintén hatnak rá. Talán a szunnyadó szexualitást élesztik benne? Talán az idegenség élmé­ nyét is ezek t u d t á k — vagy t u d t á k volna — eloszlatni? Mindenesetre még a Jancsi távozása utáni időkben is fel tudják valamiképpen kavarni belső vilá­ gát. A nagyobbrészt gépiesen dolgozó lányt egyszercsak valamilyen bizony­ talanság kezdi a hatalmába keríteni: „ b e m e n t egyik szobába, mintha keresne valamit, s visszajött. A szellőzésnél a légáram még sokáig meglebegtette a für­ dőszoba sok jószágát, mely beivódott a b ú t o r o k b a . " (A kiemelés tőlem szár117

mazik. T.A.) A csak észlelhető, világosan azonban nem látható változás má­ sik jele, hogy a máskor csöndes lány egyszercsak énekelni kezd — Vizyné föl is figyel rá. Ezt követi rövid időn belül kezének említett véletlen (?) megsebzése. Innentől azonban már jellemző lesz rá, hogy „ide-oda járkált, kar­ jait lóbálva - „karjait lóbálva és sikongva" kezd majd ijesztő álmából ébred­ ve rohanni! — a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza be­ nyitott a szobába, a szalonba. Vizyné egyszer már az ágyból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben. Anna összerezzent. Nem tudta, hogy mit keres, azt se tudta, mi van vele." Ugyanabban az illatos fürdőszobában enyeleg Moviszternéval Vizyék végzetes estjén Anna füle hallatára — őt már mintegy levegőnek tekintve — korábbi elcsábítója, Jancsi; ez után pillantjuk meg ismét a lányt, immár fel­ fokozott zavarodottságban. „Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak." (Az u t ó b b idézett mondat egyébként talán az egyetlen a regényben, ahol Kosztolányi teljesen azonosulni látszik főszereplőjével, illetve annak látásmódjával). Közvetlenül a gyilkosság előtt — a Vizynétől elszenvedett durva sértést követően („Ugy unom már, látni se szeretem") - hasonlóképpen „ide-oda lépeget". Oda-viszszaszalad a tárgyak — a néha egyenesen irtózást kiváltóan idegen tárgyak (ez­ úttal alkalmilag kölcsönvett bútorok) - között, hogy végül - egy puskalö­ véshez hasonlóan felhangzó dörrenés és egy kutya vonításának hangjaitól is fölizgatva - megintcsak a fürdőszobán át nyisson az alvó Vizynére, hogy tet­ tét elkövesse. Amivel — most már a regényszerkesztés viszonylatait nézve - nem csu­ pán az említett éjszakai Vizynére-nyitás jelenete tér vissza súlyosabb válto­ zatban, hanem a cselekmény egyik korai, kiemelt cselekményrészlete is föl­ idéződik. Megváltozott előjellel, illetve fordított szereposztásban. Az a jele­ net, melyben Vizyné „hosszú fehér ingben, mint egy kísértet, odalépett An­ na ágyához", hogy aztán saját szobájába visszatérve „amit eddig sohasem t e t t " : kulcsra zárja az ajtókat - valamit talán megérezve Anna lényének kü­ lönösségéből. (Halványabban Jancsi félelemmel-habozással teli első éjszakai látogatása is mintegy „rímel" erre a jelenetre, s így részt vesz ezek egymáshoz kapcsolásában.)

* Lehetnek persze különböző vitáink az itt fölvázolt motiválási rendszer lélektani kidolgozottságával kapcsolatban. Vitázhatunk talán azon is, hogy vajon az említett kétféle gátlás együttes áttörése — a süteményevést és a kés­ sel eleven be-vágást akadályozóké — teljesen reálisan vezet-e ennyire egyidejű 118

kielégüléshez. Másrészt nem lett volna-e indokolt — a bevezetőben mondot­ tak ellenére is — magának a késhez nyúlásnak megadni valamilyen írói mo­ tiválást. „Tisztán irodalmi" szempontból azon is lehet tűnődni, hogy vajon Kosztolányi mindig kellő súlyt adott-e az itteni elemzésekben kiemelt ré­ szeknek. (Pl. parfümillatok leírására lényegesen kevesebb szót fordít az író, mint amennyit a kámforszagéra.) Amit azonban benne találhatunk a regény­ ben — többnyire beleépítve annak szerkezeti elemeibe, s amit így olvasók­ ként bizonyára észleltünk is valamiképpen —, azt indokolt, hogy lassan ku­ tatói minőségünkben is észrevegyük. Ha már korábban elmulasztottuk: legalább hat évtizeddel a m ű megírá­ sát követően.

JEGYZETEK

1. 2. 3.

4.

A csendtől a kiáltásig. Utószó a Nero és az Édes Anna 1974-es kiadá­ sához. 526-527. Kosztolányi Dezső. 1977. 171; Az érett Kosztolányi. 1979.267-302. Dóczy Lajos: Édes Anna. Napkelet, 1927. febr; Bálint György: Kosz­ tolányi és a nép. Gondolat, 1936. 497-550. (A toronyőr visszapillant, 1961. II. 295.); Németh László: Készülődés. 1941. I. 3 1 9 ; Heller Ág­ nes: Az erkölcsi normák felbomlása. 1957. 66-67. Az 50 éves Kosztolányi. Nyugat, 1935.1. 2 7 1 .

119

Attila Tamás ÉLÉMENTS DE LA MOTIVATION PSYCHOLOGIOUE DANS LE ROMAN DE KOSZTOLÁNYI, ÉDES ANNA

L'auteur se propose à la fois de discuter et de compléter certaines interprétations d'un roman hongrois marquant des années vingt, traduit d'ailleurs en plusieurs langues. La protagoniste de Edes Anna de Dezső Kosztolányi est une „bonne servante" qui, domestique d'un haut fonctionnaire d'État, finit par assassiner ses employeurs. Les interprétations antérieures analysaient surtout la motivation sociale du meurtre, en insistant sur le caractère humiliant du rapport maitre-domestique. L'auteur souligne avant t o u t la motivation psychologique de ce geste inattendu: il met en relief les indices littéraires de instincts et des passions refoulés, ces indices constituant t o u t un système.

120

BÁN IMRE TUDOMÁNYOS MUNKÁSSÁGA 1 9 7 5 - 1 9 8 4 .

önálló

művek

Istorija madjarske knjizevnosti. írták: BÁN Imre — BARTA János — CZINE Mihály. - Novi Sad 1976. F o r u m . - Knjizevnost do XIX. veka. 11-80. A magyar irodalom története 1600-1772-ig. Szerk.: Klaniczay Tibor. írták: BÁN Imre - KLANICZAY Tibor, stb. - Barokk. 16-42. fejezet. 2. kiad. - B p . 1978. Akadémiai Kiadó. 645 1.. (A Magyar Irodalom Története 2. kötet) Uaz: 3 . kiad. - Bp. 1984. Akadémiai K.

Tanulmányok,

közlemények

Szauder József 1917-1975. = Alföld 1 9 7 5 . 2 6 . évf. 11. sz. 75-76. Az imitatio mint a reneszánsz arisztotelizmus esztétikai kategóriája. = Filo­ lógiai Közlöny 1975, 2 1 . évf. 4. sz. 374-386. Janus Pannonius és a magyar irodalmi hagyomány. = Janus Pannonius. Tanul­ mányok. Szerk.: Kardos Tibor és V. Kovács Sándor. - Bp. 1975. Akadémiai K. 491-508. Néhány gondolat az imitatio elméletéről. Jausz Béla, a kitűnő emlékének. = Jausz Béla Emlékkönyv, Debrcen, 1976. 79-94.

irodalomtanár

Szathmáry Király Ádám, II. Rákóczi Ferenc krónikás apródja. = Napjaink 1976. 15. évf. 11. sz. 8. Korai felvilágosodás és nemzeti műveltség. = Századok 1976. 110. évf. 6. sz. 1052-1069. A XVII. századi magyar puritanizmus irodalom- és művelődéspolitikai jelen­ tősége. = Theológiai Szemle 1976. 19. évf. 5-6. sz. 175-178. Ady és a régi magyarság. = Alföld 1977. 28. évf. 1 1 . sz. 22-31. Az oktató-nevelő m u n k a : alkotás. (Hozzászólás „A korszerű iskola és a peda121

gógushivatás c. a Magyar Pedagógiai Társaság üléseinek előadásaihoz — Deb­ recen 1977. aug. 29-30.) = Köznevelés 1977. 3 3 . évf. 30. sz. 4. Die literatur- und kulturgeschichtliche Bedeutung des ungarischen Puritanismus des 17. Jahrhunderts. = Rebellion oder Religion? Die Vortrage des Internationalen Kirchenhistorischen Kolloquiums, Debrecen 12,2, 1976. — Bp. 1977. Ref. Zsinati Iroda Sajtóoszt. 75-88. Egy rím életrajza. = Árkádia. Antológia a Déri Múzeum Baráti Köre fennállá­ sának 50. évfordulójára. — Debrecen. 1978. 137-142. Régi magyar irodalmi kutatások. (Száz éve született Horváth János) Részlet a Magyar Tudományos Akadémián elh. előadásból. = Egyetemi Lapok (ELTE) 1978. 10-11. sz. 14. Uaz. = Látóhatár 1978. 9. sz. 187-190. Le Roland furieux de PArioste, modele du style de la Renaissance. = Littéra­ ture de la Renaissance a la lumiere des recherches soviétiques et hongroises.— Bp. 1978. Akad.K. 251-266. Szenei Molnár Albert, a költő. = Szenei Molnár Albert és a magyar késő-rene­ szánsz. - Szeged, 1978. 137-153. Klny.is. - Szeged, 1978. 10 1. A jezsuita államelmélet. = Világosság 1978. 19. évf. 10. sz. 600-605. Bars László festőművészről. = Hajdú-Bihari Napló 1979. XXXVI. évf. 4 1 . sz. (febr. 18.) 10. Egy háromszáz éves kalendáriumi vers. = Hajdú-Bihari Napló 1979. XXXVI. évf. dee. 24,-i sz. 11. Francesca da Rimini. A Pokol V. énekének magyarázata. = Kortárs 1979. 23. évf. 6. sz. 941-955. A barokk színeváltozásai. = A MTA I. Nyelv- és írod. Tud. Osztályának Köz­ leményei 1979. 31.köt. 3-4. sz. 351-359. Nyéki Vörös Mátyás: Aeternitas. örökké-valóság. (Tanulmány és verselem­ zés) = A régi magyar vers. Szerk.: Komlovszki Tibor. - Bp. 1979. 235-255.

Adalékok Balassi-vers értelmezésekhez. (Contributions a des interprétations des poemes de Balassi. Francia nyelvű kivonattal) = Studia Litteraria 1979. XVII. köt. 17-24. L'aristotelismo, fondamento del pensiero filosofico nell'età barocca. = Venezia e Ungheria nel contesto del Barocco europeo. — Firenze 1979. Olschki. 45-55. Morus és Erasmus. = Világosság 1979. 20. évf. 7. sz. 393-397. Korai felvilágosodás és nemzeti műveltség. = Európa és a Rákóczi-szabadság­ harc. - Bp. 1980. Akad.K. 225-243. Az öröm órái. Bíró Lajos arcképkiállítása. = Hajdú-Bihari Napló XXXVII. évf. 64. sz. (márc. 16.) 10.

1980.

Debreceni diákköltészet a XVIII-XIX. század fordulóján. = Századok szelle­ me. Tanulmányok a magyar irodalom és Debrecen kapcsolatáról. - D b . 1980. 43-57. Csokonai és Debrecen. = Századok szelleme. Tanulmányok a magyar iroda­ lom és Debrecen kapcsolatáról. - Db. 1980. 58-67. Kálvinizmus és társadalomszemlélet. Megjegyzések Kónya István könyvéről. = Világosság 1980. 2 1 . évf. 10. sz. 650-654. Haiman György tipográfus és könyvtervező. Bevezető a kiállítási katalógus­ hoz. - Debrecen 1980. Alföldi ny. Egy kiadatlan József Attila-dokumentum. = Alföld 1981. 32. évf. 2. sz. 6768. Üdvözlet és kiegészítés. (Kiegészítés Rab Zsuzsa korábbi cikkéhez) = Élet és irodalom 1981. 2 5 . évf. 2 1 . sz. (máj. 23.) 2. Egy korszerű Dante-kép körvonalai. (Linéaments d'une interprétation moderne de Dante. Francia nyelvű kivonattal) = Studia Litteraria 1981. 19. köt. 9-19. Csokonai-kultusz Debrecenben. = Hajdú-Bihar-Megyei Múzeumok Közlemé­ nyei. Debrecen, 1982. 40. sz. 25-32. 123

Dante élete és műveinek időrendje. = A MTA I. Nyelv- és írod. Tud. Osztá­ lyának Közleményei 1982. 34. köt. Julow Viktor 1919-1982. = Studia Litteraria 1982. 20. köt. 5-9. Panoramica della letteratura ungherese dal 1686 al 1772. = Venezia, Italia e Ungheria fra Arcadia e Illuminismo. - Bp. 1982. Akad..K. 275-282. Budai Parmenius István. Bevezető Tóth Béla (mini)-könyvéhez.- Bp. 1983. 5-8. Az isteni színjáték szerkezete. = Irodalomtörténeti Közlemények LXXXVII. évf. 1-3. sz. 7-22.

1983.

Mikor kezdődött a pápaság avignoni fogsága? = Élet és Irodalom 1984. XXVIII. évf. 46. sz. (nov.16.) 2. Szemle (Ismertetések, kritikák) Scheiber Sándor: Folklór és tárgytörténet. I-II. — Bp. 1974. = Filológiai Köz­ löny 1977. 23. évf. 4. sz. 453-457. JuMsz Géza: Csokonai-tanulmányok. - Bp. 1977, = Alföld 1978. 29. évf. 11. sz. 76-78. A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada, 1825-1975. - Bp. 1975. Akad. K. = Irodalomtörténet 1978. 60. évf. Uj f.10. 2. sz. 539-544. Durkó Mátyás: Olvasás, megértés. = Irodalomtörténet 1978. 60. évf. Uj fo­ lyam 10. 3. sz. 804-807. Régi Magyar Költők Tára XVII. sz. Bethlen Gábor korának költészete. Sajtó alá rend.: Komlovszki Tibor és Stoll Béla. - Bp. 1976. Akad. K. = Irodalom­ történeti Közlemények 1978. 82. évf. 3. sz. 396-399. Köpeczi Béla: Függetlenség és haladás. - Bp. 1977. = Irodalomtörténet 1979. 6 1 . évf. Uj f. 11. 2. sz. 455-462. Csomasz Tóth Kálmán: Maróthi György és a kollégiumi zene. — Bp. 1978. Akad. K. 239. 1. = Irodalomtörténeti Közlemények 1979. LXXXIII. évf. 4. sz. 475-477. 124

Kovács Sándor Iván: Jelenlévő múlt. Bp. 1978. = Valóság 2979. 22. évf. 4. sz. 100-102. Kerecsényi Dezső válogatott írásai. Vál., bev. és sajtó alá rend.: Pálmai Kál­ mán. - Bp. 1979. Akad. K. = Irodalomtörténet 1980. LXII. évf. Uj folyam XII. 3. sz. 812-82p. Busa Margit Kazinczy-bibliográfiája. = Alföld 1982. 3 3 . évf. 4. sz. 96-97. Dán Róbert: Matthias Vehe-Glirius. Life and work of a radicai antitrinitarian with his collected writings. - Bp. — Leiden, 1982. Akad. K. - Brill. = Iroda­ lomtörténeti Közlemények 1983. LXXXII. évf. 6. sz. 694-699.

125