A cukordoboz. Alkonyodott már, és vigasztalanul zuhogott az es. Senki meg nem mondhatta, hogy tavasz van vagy sz;

.KAPECZ ZSUZSA.

.A cukordoboz. „De tengert például nem gy∫jt senki.” (Bikácsy Gergely: Lom és álom)

A

lkonyodott már, és vigasztalanul zuhogott az es√. Senki meg nem mondhatta, hogy tavasz van vagy √sz; az ég és a háztet√k egyenletes szürkeségbe olvadtak, ett√l egy árnyalattal sötétebb volt a házak fala, s még sötétebb a víz, amint zubogott lefelé a lejt√s utca repedezett kövezetén. Egész délután esett, s ezért kevesen merészkedtek az utcára; akkor éppen egy lélek sem, amikor a régiségkeresked√ résnyire nyitotta a boltajtót, és friss leveg√t engedett az üzletbe, s egy kis id√re ott maradt a küszöbön, hogy kiszell√ztesse a fejét. Végignézett a sz∫k, egyenes utcán, s mert a tekintete semmiféle kapaszkodót nem talált, visszafordult a kirakat felé, és jóles√en vette számba a közszemlére tett kincseket. Középre egy aprólékosan faragott és festett szobor került, csillogó turbános szerecsen; kezében tálcát tartott, s azon egy rózsabimbókkal díszített ezüst bonbonnière pihent. A régiségkeresked√ büszke volt kicsiny boltjára, nem tartozott olyan zsibárusok közé, akik közönyösen adnak-vesznek, és bármelyik darabtól könnyedén megválnak; nem, a régiségkeresked√ úgy tartotta, a tárgyak is lelkes lények, ugyanúgy örülnek és szomorkodnak, mint a gazdáik; óvatosan és gonddal kezelte a hozzá került holmit, s ha tehette, azt is megfontolta, kinek adja tovább. Visszafordult a kirakat felé, szétnézett az üzletben, és észrevette, hogy egy régi postai képeslap a földre esett, talán a szél sodorta le a falhoz tolt asztalkáról, talán a kisfiú, aki délben az üzletben járt, kipottyantotta az egyik vaskos album lapjai közül. A régiségkeresked√ lehajolt, hogy felvegye a töredezett lapot, amelyen egy diadalkapu volt, és felette szivárvány. Valaki régies, szálkás bet∫kkel odaírta a szivárvány ívére: „Jöjj fel ide, és megmutatom neked, amiknek meg kell lenni ezután.” Miközben a régiségkeresked√ a feliratot olvasta, megbotlott a sz√nyegben, térdre esett a bolt közepén, s ott térdelt akkor is, amikor egy fekete keszty∫s kéz jelent meg az ajtórésben, megpróbálta kitárni az ajtót, de hasztalan er√lködött. A régiségkeresked√ felnézett. Egy fiatal lány bosszús arcát látta, amennyire a félhomály engedte. — A fenébe — mondta a vékony, de határozott hang. — Nyitva van, de mégsincs nyitva. A régiségkeresked√ ruganyosan felpattant, megigazította a sz√nyeget, és beengedte a vendéget. A lány alacsony volt, madárcsontú, de cseppet sem viselkedett félénken. Minden fekete volt rajta és fényes; a lakk es√kabát, a f∫z√s cip√, a kihívó harisnya, a vékony selyemkeszty∫. — Na végre — nézett a zsibárusra —, már aszittem, nem jutok be. Micsinált maga, imádkozott? — Elestem — felelte a férfi. — Különös ez az ajtó. Néha kinyitom, és nem tudom bezárni. Aztán bezárom, és senki meg nem nyitja. Foglaljon helyet… Látom, megázott. Egy forró kávé jót tesz ilyenkor. — De én csak… — Ne ellenkezzen, üljön le! A régiségkeresked√ elt∫nt egy sárga függöny mögött, az üzlet mélyén. A lány álldogált a falhoz tolt asztal-

3

Kapecz Zsuzsa

nál, még mindig bosszús arcot vágott, mint akinek lopják az idejét; állt, karba tett kézzel, és hallgatott. Percek múltán a régiségkeresked√ törte meg a csendet, a kávéf√z√vel matatott odabenn, közben halkan, egyenletesen beszélt, s a hangja messzebbr√l jött, mint ahogy a távolság indokolta. — Tudja, hozzám annyiféle ember jön. Van egy-kett√, aki csak véletlenszer∫en betér, és talán megbánja utóbb, hogy költekezik, de a legtöbben a szenvedélyük rabjává váltak. A szenvedély elhatalmasodik rajtuk, és kizsákmányolja √ket. Akit a tárgyak szépsége vonz, az még valamelyest jól jár, de aki, hogy úgy mondjam, befektetésért halmoz, hamarosan megzavarodik. Nemegyszer benyit valaki, és minden mozdulatával ezt harsogja: „Gazdag vagyok, és meggazdagodtam, és semmire sincs szükségem…”, de azért felvásárolja a fél boltomat. Én pedig arra gondolok, míg kiszolgálom: „Nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen…”. És látok mindent, szinte révületben. — Szóval maga drogos — nevetett gúnyosan a lány. — Csak szellemi drogokkal élek — mondta a régiségkeresked√, és megnyomta a kávéf√z√ gombját. — Vizionárius vagyok. — Micsoda? — kérdezte a lány, és megfordult. — Látnok. Álomlátó és álomfejt√. Jelenések, látomások, hallucinációk felülvizsgálója. Médium és hipnotiz√r egyszemélyben. A káprázatokat gy∫jtöm. Végül is mindenki gy∫jt valamit. Van egy ügyfelem, aki tengervizet tárol kecses kis üvegekben. Beutazta a világot, és mindenhonnan egy pohárnyi sós vizet hozott haza. Kedvelem az effajta különcöket. Én azonban tökéletességre vágyom, s ezért csak az érzékcsalódások érdekelnek. Hány cukorral issza a kávét? — Cukor… Hát ez az! A cukortartó, ott ni… — bökött fekete keszty∫be bújtatott ujjával a kirakatbeli szerecsenre a lány. — Úgy gondolom, magának két kiskanál cukor az adagja. Tessék, itt a kávé. Egyébként kávéval álmodtam. Ez gyakran el√fordul. A ma éjjeli álmom nagyon szépen kezd√dött. Egy vízesést láttam, mintha ezüstszálakból vagy üvegb√l lett volna, és vízszintesen estek a sugarak. Az ablakon át néztem, kivel is? Elfelejtettem. Talán magával. — Velem?! — Miért csodálkozik? Minden megtörténhet, és meg is történik. A vízesés mellett két férfi ült, külön-külön, kávézóasztaloknál. Egyikük, olyan, hogy is mondjam, amerikai kinézet∫ volt, a másik egy marslakó. Egészen pontosan éreztem, hogy Földön kívüli lény, aki látogatóba jött hozzánk. Az amerikai szájában cigaretta égett. Átült az asztalától a lényhez, és tárgyaltak. Cégalapítás — jelent meg csupa görög bet∫vel egy felirat az égen. A lény írni kezdett egy fantasztikus gépezeten, villámgyorsan ütögette a billenty∫ket, olyan volt, mintha négy-öt, narancs és piros szín∫ írógépet egymásba ötvöztek volna, akár az emeletes esküv√i tortákat. Aztán az amerikai férfi kis papírpoharakban kávét szolgált fel, de a lény azt mondta, nem kell neki a kávé, mert cukor van benne, és a cukor a fehér halál. Szokott a halálra gondolni? — Mi köze hozzá? — kérdezte a lány idegesen. — Maga össze-vissza beszél. — Ne gondolja, hogy megfeledkeztem a cukrosdobozról — mondta a régiségkeresked√, és elmosolyodott. — Pusztán szórakoztatni kívánom, amíg megissza a kávét, és eláll az es√. Vegye le a kabátját, mert beleizzad, és helyezze magát kényelembe. Egyszer a barátomnak, aki nagy mesemondó hírében állt, és gyakorta poharazgatott, hogy még szabadabban mesélhessen, hölgyvendége volt, beszélgettek, mulatoztak, aztán a barátom hirtelen elnémult. Mi történt, kérdezte t√le ijedten a lány. Oda nézzen, kisasszony, ott van a sarokban az ördög, és engem bámul, felelte a barátom. Hiszen az csak egy egér, Hoffmann úr, nevetett a lány. Nem, én tudom, hogy az ördög, és engem vár, hogy majd elvigyen, mondta a barátom. Nemsokára el is vitte. — Nem hiszem el. Az álmokban sem hiszek. Az álmok megzavarják az embert — mondta a lány. — Csakugyan ez a véleménye? — kérdezte a régiségkeresked√. — Én kimerít√en foglalkozom az álmokkal. „Mily álmok j√nek a halál után?” És mit tart a hallucinációról? És a déjà vu sem gondolkodtatta el soha? — Nem tudom, mi az — felelte a lány —, de nem is érdekel. És a halálról se akarok fecsegni. Nem azért jöttem. — Á, igen, a bonbonnière. Nem fogja megvenni. — Miért? — élénkült fel a lány. — Nem néz ki bel√lem annyit? Szép kis keresked√ maga, mondhatom. — Félreértett. Az ezüst nem a maga féme. Tudja, ezüstöt csak olyasvalakinek szabad birtokolni, akinek

4

A cukordoboz

van érzéke a titokhoz. Ezüst ékszert méltósággal kell viselni. Gyakran látok magam el√tt egy asszonyt, ha becsukom a szemem. Az álom és az ébrenlét közötti révületben is látom. Egy öreg házban lakik, a házat repkénnyel és vadsz√l√vel futtatták körbe, a k√terasz mellvédjének szobrai töredezettek, és odalent a kertben mohos fák adnak árnyékot. Az asszony a teraszon áll, a k√kerítésre könyököl, és eltakarja a kezével a homlokát, mert a homlokára egy szót írtak: „titok”. Azt hiszem, ilyen asszony járhat talpig ezüstben. Vagy ez is tévedés lenne, és elég egyetlen smaragdköves gy∫r∫, amely a k√falon nyugvó kezet díszíti? — Nem szeretem a repkényt — mondta a lány. — Tele van bogarakkal. — Álmomban egyszer a teraszon ültem ezzel az asszonnyal — folytatta a régiségkeresked√ —, és hirtelen átváltozott nyolc-tízéves kisfiúvá. Hátulról láttam, a tarkóját; ült, nem fordult hozzám, azt mondta: „Unom a délel√ttöket.” Azt feleltem: „Lesz id√, amikor majd visszasírod az unalmadat.” „Lehet. Két hét múlva elmegyek egy táborba.” Csalódást éreztem, és csodálkoztam, hogyan lehet ez, hiszen iskolába jár. A következ√ pillanatban már én voltam a kisfiú, és indultam a táborba. Mentem valahol, egy palánk, talán egy sportpálya mentén, alkonyati napfényben. A palánk végénél embercsoportba ütköztem, férfiak álltak, nekem háttal; túszok és emberrablók. Tudtam, hogy fogoly vagyok. Egy n√ azt mondta: „le kell vetk√znöd”, és megragadott. Elájultam, de a szemem nyitva maradt, lecsúsztam a lábak közé. Durván felrángattak. Orvosi szobában feküdtem aztán, két férfi nézett, éreztem, hogy baj lesz, mert az egyik egy injekcióst∫t készített el√. Pánikban kérdeztem: „Mi ez? Azonnal mondják meg, mi ez! Gyógyszert akarnak beadni nekem?” Vigyorogtak, nem válaszoltak. A férfi a t∫t felszúrta a jobb orrlyukamba, elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, egy másik szobában feküdtem… — Hagyja abba — vágott a régiségkeresked√ szavába a lány. — Nem érdekli a halálhoz vezet√ út? A halál a legteljesebb vízió. Félelmetes és izgalmas. A halál még senkit sem hagyott cserben, de az emberek folyton cserbenhagyják a halált. Úgy tesznek, mintha nem létezne. Kíváncsi vagyok, hogyan telnének a napok, ha a születése pillanatában mindenki kapna egy lepecsételt könyvecskét, amely csak egyetlen lapból állna, és ezen az üres oldalon szép lassan el√t∫nne egy dátum; napra-órára a halál id√pontja… Mit gondol, hányan mernék feltörni a pecsétet? Maga megtenné? Mit csinálna, ha most megtudná t√lem, hogy körülbelül egy óra múlva meghal?… „Mert az id√ közel van…” — Nincs jobb dolga, folyton a halállal vacakol? — ◊ az én legbiztosabb szállítóm. — Tréfál? — Nézzen körül! Én az emlékek használtcikk-keresked√je vagyok. Amit lát, az nagyrészt valakik hagyatékából származik. Csaknem kivétel nélkül olyan tárgyakat árulok, amelyeken rajta van a halál lehelete. Ezeknek a bútoroknak, porcelánoknak, ékszereknek a készít√i, eladói, vev√i már a föld alá kerültek, de a tárgyak túlélték √ket, kopottan, törötten, hibásan is élnek és virulnak, vándorolnak, újra és újra gazdát cserélnek, szolgálnak. Olykor egy látomás gyötör; végignézek itt a boltomban összesereglett holmin, s egyszerre halottakat látok kikelni a koporsóból; számomra vadidegen embereket, akik csapatostól jönnek hozzám, hogy visszaköveteljék, ami az övék, amit valaha vásároltak, ajándékba kaptak, örököltek. — Örökölték és eladták, na és? Minek izgatja magát? — Tudom, tudom. Mégis tehetetlen vagyok, mert úgy érzem, rosszíz∫ dolog pénzt adni vagy kérni halottak tulajdonáért. A legszemélyesebb holmijukért, amit a testükön viseltek, a táskájukban hordtak, a szobájukban tartottak. Talán a pogányoknak volt igazuk, akik a szeretteik összes motyóját bepakolták a sírba. A lány eltolta maga el√l az üres kávéscsészét, és felállt. Árnyalatnyi ingerültség érz√dött a hangjában. — Azért én megvenném végre a cukorkatartót. — Nem eladó. — Hiszen kinn van a kirakatban! — Meggondoltam magam. Pontosabban: más az ára. Pénzért nem adom oda, de magának ajándékozom, ha mesél nekem valamit, ami elkápráztat. — Komolyan beszél? A régiségkeresked√ bólintott. — Mire kíváncsi? Malacságra nem számítson! — Mondtam már, én a szellem embere vagyok; látomás, hallucináció, rémképek, lidércnyomásos álmok… ez az én területem.

5

Kapecz Zsuzsa

— Na jó — mondta a lány. — Bolondság, de megpróbálom… Egy óriási házban voltam, palotában. Férfiak, katonák jöttek-mentek, és fiatal lányok, köztük én is. Mi, lányok, kurvák voltunk mind, rákényszerítettek bennünket. A ház nem bordély volt, inkább egy parancsnoki palota. A lányok estélyi ruhában vagy pongyolában mászkáltak, mindenre készen. Rajtam selyempongyola és magassarkú papucs volt, szándékosan el√nytelen. Kés√bb egy szobában ültem, egyedül. Bejött egy sötét hajú lány, csinos volt, rövid szoknyában és harisnyacsizmában. A tükör elé állt. A csizmát túl szépnek találta magán, levette, és kihúzott a szekrényfiókból egy fehér m∫b√r félcsizmát. „Ez jobb lesz, mert ronda benne a lábam”, mondta, és felvette; √ is csúfítani akarta a külsejét. Ekkor belépett a parancsnok és két férfi, egy tiszt és a doktor. A parancsnok a tisztnek felkínálta a lányt, de ez már egy másik, nagyobb szobában, a szalonban történt… pálmafákra, antik bútorokra, értékes tárgyakra emlékszem… — Nagyon érdekes, folytassa — mondta a régiségkeresked√. — A parancsnok a tisztre nézett, „Akkor most magatokra hagyunk benneteket beszélgetni…”. Odaszólt nekem: „Te elmehetsz”, és a doktornak is intett. A doktor, akinek a lány nagyon tetszett, és máskor már fogdosta is a szemem láttára, most jött utánam. Egy kis erkélyre léptem ki, √ mellettem állt, tapogatni kezdett a ruhán keresztül. Magas, testes, ötven év körüli férfi volt, er√s testszaggal. Eltoltam a kezét, és elhúzódtam. Beszélt tovább, egyszer csak megkérdeztem, halkan, de keményen: „Nem tud nekem ciánt szerezni?” Meglep√dött, a hangnemen is csodálkozott, nem ehhez szokott. Istenr√l kezdett beszélni, kenetteljesen; de komolyan gondolta; hogy sohasem szabad feladni, bízni kell, és az öngyilkosság b∫n, Isten mindenkit megsegít. „Maga viccel?” kérdeztem cinikusan. Még buzgóbban próbált meggy√zni, halkan, de határozottan mondtam néhány ellenérvet. Arról beszélt, hogy mennyire vallásos. Ránéztem, megértette: „Igen, esend√ vagyok, a kéjvágy…” Szorosan mellettem állt, éreztem, hogy magányos és szomorú — és büdös. „Maga orvos, és nem mosakodik rendesen?”, kérdeztem t√le. Megint meglep√dött, furcsán nézett rám, úgy, mint aki igazán csak most vett észre, pedig eddig is látott. Egymás mellett álltunk, elég meghitten. Aztán megfordultam, és ringó járással a magas papucs miatt, elindultam kifelé a szobából. Tudtam, hogy a doktor néz utánam. — És? — Nincs és. Ennyi volt az álom. Érzésekre emlékszem még. — Milyen érzésekre? — Rosszakra. — Szorongásra, kiszolgáltatottság-érzésre, menekülésvágyra? — Igen, ilyesmire. Ráadásul a palotában id√nként franciául beszéltem. Aztán felébredtem, és nem tudtam, hogy mit. — Azt mondja, franciául beszélt? Különös. Tudja, én már régen úgy döntöttem, hogy a boltom tulajdonképpen Párizsban található, és egy francia ószeres vagyok. Abban a kellemes káprázatban ringatom magam, hogy nem itt élek, hanem ott. Egészen pontosan látom, hogy hol van a bolt — egy sz∫k, egyenes utcában a Porte Saint-Denis és a Porte Saint-Martin közelében. Gyakran esik az es√, és a víz csobogva folyik a járda mentén. A bolt, vagy inkább bazár, kicsi és félhomályos helyiség; a polcokon és a ládákban egymás hegyén-hátán zsúfolódik mindaz, amit felvásárolok és árulok. A kirakatot gyakran átrendezem, erre nagyon kényes vagyok, és arra is, hogy jól érezzék magukat nálam a vev√k. Van egy állandó segítségem, egy vendégmunkás, aki világcsavargó és polihisztor. Takarít, rendben tartja a raktárt, reggelenként lemossa az ablaküveget. Másoknak is dolgozik az utcában, de az enyém az els√bbség. Ez a férfi, ha hiszi, ha nem, színtiszta indián, a tengerentúlról érkezett, sasorra, hosszú fekete haja van, és „Lakota” feliratú trikó feszül a sörhasára. Sokat látott már a világból, ezért minden fontos ügyletemet megbeszélem vele. Kivételes tehetség∫ ember, ha akarja, majd bemutatom magának. — Nem értem. Tényleg van egy alkalmazottja, vagy csak képzeli? — Képzelem, tehát van. ◊ az én kedvenc látomás-barátom. Elmondom, hogyan ismerkedtünk meg. Egy révületemben hegyvidéket láttam, vad, lakatlan hegyet, felülnézetb√l; csak messzebb lehetett sejteni települést, falvakat. A hegy fölött repültem, szárnyak nélkül, egyre feljebb emelkedve. Jött egy repül√gép, berregett, elment mellettem. Kés√bb a faluban voltam, onnan néztem a hegyet, aztán megint a hegyen. Nagyon meredek, sziklás ösvények vezettek a tet√re, az ösvény mentén barlangokat láttam. Elindultam felfelé, néha visszacsúsztam, de haladtam. Többször eltévedtem a sáros ösvényeken. Már közel jártam a csúcshoz, amikor az egyik barlangnál kis kalyibát vettem észre, vagy inkább sátrat, lombtet√vel; ott lakott egy fiú, no-

6

A cukordoboz

mád körülmények között. Nagyon megörült nekem, akárcsak egy régi ismer√snek, hívott, hogy maradjak nála, de én menni akartam tovább, a legfels√ barlanghoz. „Jó”, mondta a fiú, „de erre gyere majd vissza!” Másztam felfelé, egy veszélyes úton, és felérkeztem a csúcsra. Gyönyör∫ kilátás nyílt a hegy másik oldala felé is, az teljesen lakatlannak t∫nt, egyetlen házat sem láttam sehol. Meginogtam, majdnem lezuhantam. Megfordultam, és megnéztem a barlangot; nem volt benne semmi különös. Visszaindultam, de eltévedtem. Találomra kiválasztottam egy ösvényt, és csúszkálva haladtam lefelé, mindvégig ragyogó napsütésben. Már mentem egy darabon, amikor nagy örömömre láttam, hogy a fiú kunyhójához értem vissza. Ott várt, és √ is örült nekem. Közben a faluban mozgolódás támadt, emberek jöttek a kalyiba közelébe, és rosszallóan tekintgettek felénk. Elegem lett bel√lük, gondoltam, bemegyek a sátorba, de a fiú kifakadt. „Ezt nem lehet kibírni, itt se hagynak békén! Gyere, menjünk el innen!” Elindultunk, le a faluba. A fiú ment el√l. Bordó kezeslábast viselt, sárosat, koszosat; a fiú egyébként tiszta volt, a haja sz√ke. Futásnak eredt a falu egyik széls√ utcáján. Az utca egy szurdokba vitt, boltíves városkaput láttam, olyasfélét, mint egy diadalív; és olyan érzésem lett, mintha egy ókori hegyi faluban járnék. Mentem a fiú nyomában. A fiú visszanézett, nehogy lemaradjak. Nagy-nagy szeretettel figyelt, ragaszkodással és gondoskodással, nem tudok jobb szót, földöntúli vagy paradicsombeli szeretettel. — A mennyországra gondol? — kérdezte a lány, aki elképedt az újabb szózuhatagtól. — Nem. Inkább úgy fogalmaznék —, töprengett a régiségkeresked√, és újabb adag kávét töltött a csészébe —, hogy arra az archaikus, a mérhet√ id√ nélküli létezésre gondolok, amely a hozzám hasonló vizionáriusok rajongásának tárgya, és egyszersmind mentsvára; volt, aki elveszett Paradicsomnak nevezte, mások aranykornak vagy Atlantisznak hívták. A tudósok azt állítják, hogy a kisgyermekek még eleven kapcsolatot tartanak fenn ezzel az Édennel, mi, feln√ttek, pedig álmainkban járunk vissza… vagyis, „mivel az álmok a túlvilág híradásai és akképpen létezését bizonyítják, álmunkban találkozunk…” — Ostoba képzelgés — felelte a lány. — Sajnálom, hogy ez a véleménye — a régiségkeresked√ szomorúan ingatta a fejét. — Nem lehet egyszerre két világban élni — mondta a lány. — Ez egyetlen világ — mondta a régiségkeresked√. — Minden összefügg. — Nem hiszek benne. — Az én lakota barátom szerint mi, városlakók, börtönökben élünk, és ezeket úgy hívjuk: „hivatal”, „üzem”, „iskola”, „katonaság”, „otthon”. Egyszer azon élcel√dött, hogy a legnagyobb kulturális elnyomás a fels√középosztálybeli polgárgyerekeket érheti, akik villanegyedben élnek, kétszintes lakásan, ahol színes televízió van. — Nagyon jó. Mit szeretne a barátja, lakjunk talán barlangban? És mi baja van a tévével? Millióan nézik, és remekül szórakoznak. — Van egy látomás-barátom Haitin is. Nem bennszülött, hanem véletlenül vet√dött oda, és azóta a woodooval foglalkozik. Azt hiszem, lassan hív√vé válik. Hallgassa csak, mit írt nekem!… A régiségkeresked√ egy levelet vett el√ a falhoz tolt asztalka fiókjából, és lelkesen olvasott. — „… Amint az id√ múlt, és a bizalom bizalmat szült, értesültem Louistól, az inasomtól, hogy bennünket, fehér idegeneket, ebben a huszadik századi városunkban, villanyvilágításunkkal, autóinkkal, bridzsjátszmáinkkal és koktélpartijainkkal, egy másik láthatatlan világ vesz körül, csodák, b∫völetek és varázslatok világa, egy világ, ahol a halottak felkelnek sírjukból és járnak-kelnek, ahol egy férfi haldokolva fekszik a házam t√szomszédságában, és nem halálos betegségben, hanem csak azért, mert kint Léogâne-ban ül egy öregasszony, és lassan legombolyít egy szálat, amelyet a férfi fából készült kis képmása köré csavart; létezik egy világ, ahol beszélnek a fák és állatok azokhoz, akiknek füle van a hallásra, istenek szólalnak meg ég√ bokrokban, mint egykor Sinai hegyén, és id√nként testet öltve megjelennek, mint az Édenkertben…” — Édenkert, ugyan… Zombik, fekete mágia, boszorkányság, babonák — nevetett a lány. — A woodoo egy mélységesen elevenen él√ vallás. Természeti misztériumok, transz, varázslat, jelek és csodák… A misztériumszoba lényegében ugyanaz, mint a látomásverem. A lélek kiszáll a testb√l a révület állapotában, és az istenségek elviszik más világokba, látomásokkal ajándékozzák meg a szertartások résztvev√it. — Kínai ópiumszívó barátja nincs? — kérdezte a lány, türelmetlenül felállt, és szemével a cukortartót kereste.

7

Kapecz Zsuzsa

— Nem gy√zöm ismételni, hogy a mesterségesen el√idézett látomásokat nem tartom igazinak — felelte a régiségkeresked√ —, így az ópiumszívókra sem fecsérelem az id√met. A mesés Kelet?… Buddha káprázatait kedvelem, de mindenekel√tt János Jelenéseit… tele van látomással, természettel, földdel, csillagokkal… csupa pogányság… A lány válasz nélkül hagyta a zsibárust, és a fából faragott szerecsenhez lépett. — Kivenné nekem a dobozt a kirakatból? — Hogyne, természetesen — mondta el√zékenyen a régiségkeresked√. — B√ven megszolgált érte, azt hiszem. Elmesélt nekem egy érdekes álmot, ahogy megegyeztünk, és udvariasan végighallgatta az ide-oda csapongó elmélkedéseimet… Látja, közben az es√ is elállt. Óvatosan leemelte a tálcáról a cukortartót, egy puha ronggyal áttörölte, és becsomagolta. Odaadta a lánynak, akinek a fekete keszty∫s keze már a kilincsen volt. — Viszontlátásra — hadarta a lány, gyorsan elvette a papírtasakot, és meg sem várta, hogy a régiségkeresked√ mondjon valamit, kilépett az utcára. Kitisztult az ég, a leveg√ friss volt, kellemes, a háztet√k fénylettek. A lány boldogan ment a buszmegálló felé, táskájában a zsibárus ajándékával; elégedett volt a könnyen szerzett zsákmánnyal, bár a régiségkeresked√ se vége, se hossza beszédét√l zsongott a feje. A sz∫k, egyenes utcán csobogott a víz a járda mentén, és az egyik kapualjban hosszú hajú férfi tologatta a szemetestartályokat, felgy∫rt ujjú ingén „Lakota” felirat ékeskedett. A lány nem vette észre, sietett tovább, egy kis térre ért, a tér közepén egy különös vízesés szórta szét vízszintesen az ezüst sugarait, de az is lehet, hogy üvegszálak szikráztak a hirtelen fellángolt alkonyati napsütésben. Fáradtrózsaszín ház állt a sarkon, az emeleti ablaknál egy férfi és egy n√, a zsibárus és a lány szakasztott mása bámészkodott, az ablakon át gyönyörködtek a vízesésben. A lány nem nézett fel, és a vízesésnek se szentelt figyelmet, csak ment nyújtott léptekkel, el√re. Ott, ahol rendes körülmények között egy soklépcs√s felüljáró vezetett az utca másik oldalára, most egymástól nem nagy távolságra, két diadalkapu pompázott, felettük szivárvány ívelt, és a metrólejáratnál tábla hirdette: „Strasbourg St. Denis”. A lány semmit sem vett észre, sietett, majdnem szaladt, semmiképpen sem akarta lekésni a buszt. Úgy tervezte el az estét, hogy kávét f√z, az ezüstdobozt megtölti cukorral, kényelembe helyezkedik, és bekapcsolja a televíziót. Befordult a sarkon, és már messzir√l látta a megállót, leült a padra, és maga mellé tette a táskáját. Háta mögött, a pad támláján harsány bet∫kkel virított: „Vision Street”, majd kisebb bet∫kkel: „Wear”, s ez más látószögb√l így volt olvasható: „War”. A lány csak ült, és mereven abba az irányba nézett, ahonnan a buszt várta. A pad másik oldalán, a vasrácsos kerítésnél egy sz√ke hajú fiú ácsorgott, bordó kezeslábasban, amelyet sárfoltok tarkítottak; id√vel közelebb ment a padhoz, és egykedv∫ arccal várakozott. Amikor befutott a busz, a lány az órájára nézett, megkönnyebbülten felpattant a padról, és felugrott a peronra. A sz√ke fiú ott maradt a megállóban, figyelte a buszt, amelyen furcsa módon nem a szokásos jelzést látta, hanem egy vörös táblát, fekete keretben, és a számot: 666. A busz elt∫nt a kanyarban, s ugyanakkor lement a nap, a fiú megfordult, és visszabandukolt a sz∫k, egyenes utcába. A régiségkeresked√ már félig lehúzta a red√nyt a bolt ajtaján, csak egy olvasólámpa pislákolt az üzlet hátsó részében. A fiú belépett, és a cukorkásdobozt letette a falhoz tolt asztalkára. — Ímé eljövök, mint a tolvaj — mondta, és rendet rakott a régi könyvek és az albumok között. Közben látta, hogy a kirakat túloldalán felbukkant az indián, gyors mozdulatokkal felsöpörte a járdát, és kisvártatva benyitott a boltba. — Végeztünk, Mester — mondta a sz√ke fiú, és az indián rábólintott. A régiségkeresked√ nem figyelt oda. — Megpróbáltam megmenteni — mondta —, de nem volt szeme a látásra. A falon az ingaóra ütött egyet, s utána olyan hangot adott, mint a sikoly. A busz már a folyó túlsó partján járt. A szürkületben nekiütközött egy betonkerítésnek, és kigyulladt. A régiségkeresked√ és a barátai felnéztek az órára, aztán ültek és csendben kávéztak, amíg odakint teljesen besötétedett.

8