Az 50-es Évek (tavasz) Te vagy az Út Pora a Hajamban, mondta magában Psziché, ahogy a folyó hullámai fel-felcsaptak eláztatva ülő lábfejeit, az évben először száraz folyóé. Halott galamb zuhan a mélybe szemeim előtt, ahogy felnézek az évben először száraz égre. -Bánj velem úgy, mintha őrült lennék. Suttogta Psziché, hisz maga mellett látott engem ülni, akinek szeretett és meg nem értett arca a túlpart felé nézett, és akárhogy próbálta elképzelni, hogy az arcom elfordul, és ránéz, nem sikerült rávennie képzeletét. A napsütés geometriája idegen világot rajzolt szemem elé, ahogy letekintettem a városra. Elhatároztam, hogy itt a tavasz. -Psziché ülő lányszobor alakjában a domboldalon – látom én. Amin friss fűszálak úsznak álmosan a fiatal szellőlöketekre. Most a Nap földjén, óbudai romok közt sétálok, néha bevillanok saját szemeim elé, a zöld különböző árnyalataiban jelenik meg alakom és a háttér. Zöld Nap a kékes-zöld égen. Lassan tisztul ki bennem a látványok sora, és nem cikázik tovább a lehetséges jelenek között. Álmomban a napfelkelte egyetlen villanás, ami végigszáguld a tájon, erre az érzésre ébredek, átkarolva Pszichét, majd a lány lapockái közé dugom arcom, érzem borszagú lehelletem, de a nyitott ablakon beáramló hűvös levegő elmossa hirtelen a kellemetlent. Felkelünk. A lány az ablakpárkányra ülve cigizik sodrásomból, hanyatt fekszem az ágyon, és fordítva nézem szerelmem, de képtelen vagyok megszólítani. Órák telnek el a szobában járkálva, fetrengve, néha csókolózunk, néha cigarettát szívunk, és a nap lassan délutánba fordul. Esőfelhők haladnak el, megszórva a tájat nedvességgel, de még mielőtt lemegy a Nap, eloszlanak, és a vizes betonon sárga napsugarak tükröződnek, ahogy elkísérem a buszmegállóig Pszichét. Gyomorízű csókot váltunk.
Citroën Egy sivatagról álmodok. Sivatagról, amit piramisok lepnek el, majd egy embergázolós autós játék pixeles sivatagképei és én, ahogy turbó fokozaton vezetem az autót a kietlen tájon át. A sivatagban hirdetőtáblák mellett haladok el, az egyik a nyolcvanas éveket reklámozza, a „Jövő Emlékezete” kampány keretében, amit az Elnök hirdetett meg idén tavasszal. Az óriásplakáton egy 1960-as fehér Citroën van lefényképezve, ahogy egy téli utcán halad, lila naplementével a háttérben, a szélvédőn át látni a húgomat, Angelikát, fején piros-kék kötött sapka és izgatottan és nevetve 1
mosolyog rám, én pedig az utat figyelem előttünk, mosolya világot teremt, az akkori korszakot teremti meg, ami nyilván nem valóságos, de épp akkor álmomban valóságosnak tűnik, egy üzenetnek a jövőből saját magamnak, a nyolcvanas évekből, egy védett érából, ami akkor és ott robban szét buborékszerűen az arcából. És a képen ott a felirat: Hazafelé tartunk. Felébredek, kinézek az ablakon, nézem a vihart, ami közeleg, már hetek óta közelít, megalkotva a jelen éráját, pedig képei a múltból származnak, egy óvodai májusból, a mesék hangulatából, a Duna felől érkező viharok korából, az első tudatosan felismert sötétkék viharfelhők idejéből. A vihar széllöketei megszokottan borzolják az éppen levélbe borult fák lombozatát, hangjuk és képük még valótlannak tűnik a hosszú tél után, a szürke ég alatt. Későbbi álmaimban, Citroënem vezetve, a sivatag egyre végtelenebbnek tűnik, az út mellett megállva egyre hosszabban fúj a szél, süvítenek a porok az úton, mintha semmi más időjárás nem is létezhetne soha többé, és soha azelőtt. Olyan alakzatokat látok utam során, amik semmilyen azelőttihez nem hasonlíthatóak, a homok lefelé pereg ezekről a kúp alakú sziklákról, amik a beton szélétől a láthatár végéig ellepnek mindent, és csak a halál tud róluk eszembe jutni, ahogy eltűnnek a homokfolyamok valahol a kúpok lábainál.
(nyár) Inkantációk Hajnali részegségben sokszor így érzem magam. Most már nyár van, és hajnal, és a HÉV-en hazafelé utazok. Fülemben Mike Oldfield Incantations című albuma szól, és minden fuvolaszóra új felhőnyúlványokat pillantok meg az égen, ahogy a csak felhőmagasságban száguldó szél behordja őket az égtérképre. A vihar úgy látszik végre megérkezik, de még hosszú a nyár, és legbelül érzem, hogy ez csak egy éber látomás, amit kivetít a lelkem. Most azért jó érzés, hogy azt hiszem, hogy mindenki más is látja. A HÉV-ről leszállva, egy réten átvágva, a lépcsőház felé menet, egy fekete kabátos lányalak sétál el a távolban, az arca ismerős, de túl távol van hozzá, hogy biztos lehessek benne, hogy ő-e az. Amikor hazaérek, üres a lakás, csak az én dolgaim hevernek benne szerteszét. A „Jövő emlékezete” kampány szerint mindenki tudja, hogy milyen lesz a jövő. Én például tudom, hogy Angelika ruhái, cigisdobozai és ételmaradékai lesznek itt a lakásban a nyolcvanas években, az ősszel. A hirdetés felirata, a „Hazafelé tartunk”, pedig az én legmeghatározóbb hangulatom írja le. Mondjuk nem véletlen, hiszen én álmodtam, de szándékosan, vagy tudatalatt, egybemosom az álmaim a valósággal, mert így egyszerűen jobban esik. Kitisztulás. Becsukom a szemem. Az elhaladó búzatáblákon lejtő reklámokat figyelem. Feltűnő szobajellegekbe fulladó haladás, mindig itt kötök ki, most mindig nyár van a redőny túloldalán, és 2
soha meg nem érkező vihar. A képek, az emberek és a beszélgetések tört dallamokként hullanak a száguldó emlékezetembe, elenyésző nyomokat hagyva maguk után, amiket később képtelen vagyok felidézni, a napok egyre gyorsabban telnek, mintha egy fekete lyuk lenne valahol a közeljövőben, ami szippantja befelé az elmémet az eltűnésbe. Egy olyan egyszerű és végletes gonoszság, amit néha látok a keleti égbolton, a fátyolfelhők olyanfajta összesűrűsödése, ami csakis az agyamban egyre összeszűkülő gondolatfolyamok kivetülése lehet a valóságba.
Dokumentumfilm Az utolsó álom, amire még emlékszem ebből a korszakból. A sivatagi tengerparton ülök, párhuzamosan a fövennyel, elnézek balra, a parttól mérföldekkel beljebb fekete sziklás hegyek magasodnak, random szétszórt kaktuszok tengere előttük, amíg a szem ellát. A képek első színesfilmekre emlékeztetnek, mozgó festmények. Egyiptomi csöndben nézem a Nap delelését, a távolban mintha egy ufó repülne el, messze, az út felett, 20 kilométer távolságban, és azon mosolygok a cigarettám szívva, hogy az egész olyan itt, mintha egy sci-fi könyv borítóján lennék. És ekkor ugyanaz a villanás érkezik a szemembe jobbról, az óceán felől, mint azon az első és utolsó reggelen, amikor Psziché mellett ébredtem. A fény annyira erős és éles, hogy csak az alattam néma homokot tudom hunyorítva nézni, amit egy hirtelen szélfolyam elkezd a szárazföld belseje felé hullámoztatni, majd szinte vérré válik, ahogy a villanás lecsendesedik, és az atomrobbanás undorító szépsége vérvörösre festi az eget, gombafelhője hatalmas genitáliaként emelkedik a sztratoszféra irányába, a partmenti pálmák jéggé fagynak, és még távol, a hegyek felett, az ég valahogy túlságosan kék, mint egy júliusi délután égközepe, amit túlhevítettek a Nap sugarai. A robbanás nem csak az én álomvilágom pusztította el, hanem az ősi emberfajták világképeit is, azokat a kihalt civilizációkat, amiknek hatalmas és végtelen építményei ellepték a sivatagot. Mielőtt elérne a lökéshullám,
(ősz) felébredek, és a szomszéd szobából egy éjszakára nyitva hagyott tévé recsegős hangja hallatszik, az Elnök egy régebbi hangsávon beszél, mintha mindent előre felvettek volna, és most,
A Nyolcvanas Években, harminc évvel a sivatagos álmaim után, lejátsszák őket. -Mindannyiótokat látlak.
3
Indián Nyár Angelika tévézik, kint 18 óra és sötét van és hűvös levegő áramlik be az ablakon. Mikor benyitok hozzá, felkönyököl, szemében víz, könyöke mögött érzem a puha húst, vállán látszik az édes pulóver. Mélyeket köhög, majd megkaparja a torkát. Ne köhögj ennyit. -Ne köhögj ennyit, Angelika. Tiszta vizet önt a pohárba, lenyeli, szemével végigjátssza a folyamatot. Leülünk, cigarettára gyújtunk, és arról mesél, hogy nem érti az emberek viselkedését, hogy olyan, mintha mindig őt figyelnék, mintha az egész világ rajta keresztül áramlana, de ő szégyelve ezt a belső kiválasztottságot, csak néz ki a buszok ablakain, és hagyja, hogy gondolatbeli ujjai végigkarcolják az elhaladó táj vászonját. Sokszor fél, de lehet, hogy ezt csak én gondolom így. A tévében elegáns emberek felett kék-sötét függönyöket világítanak a gyertyák, tizenkilencedik századi fogadás képei, a múlt évtized rendezésében, lenémítva. Másnap erre a mondatra ébredek: -..mert kiderült, ami ideális: az szép. Ezt félhangosan mondom magamban, később, a rozsdavörös fák közötti hőségben, friss őszi szellőben vezetve, elfelejtem, de az érzése velem marad, ahogy a szupermarketben megveszem az aznapi ebéd alapanyagait, aminek elkészítését majd ő tanítja meg. Hazafelé a kocsiban pedig ott látom magam mellett: ahogy piros-kék kötött sapkájában mosolyog rám izgatottan az ülésen, ahogy csak unottan nézi az elhaladó házakat a kertvárosban, ahogy a lehúzott ablakon kirakva felkarját repülőzik a tenyerével, ahogy dúdolja a rádióból szóló számot, ahogy ott sincs, és csak én képzelem oda az egészet. -Szerintem ez itt az ismert Világ vége. Azokon a fákon túl már nincs semmi. - gyújtok rá a ciginkre. -De a fekete lyuk ott van, nem? - rakja el a gyújtót Angelika. -Igen, az van csak ott, amerre szűkülni látszik az égen a felhőréteg. Messzi túl a fákon. -És még mindig úgy látod, hogy rád vadászik? Még félsz, hogy el fogsz tűnni benne? -Nem tudom. Nem akarok eltűnni. Még előttünk állnak a kilencvenesek (is). - fújom ki, s adom át a cigit. -Ahogy a plakát is mondja: - fogja meg - „A sokígéretű kilencvenesek” - szívja meg ő is. És kifúj. Majd lassan felsétálunk a folyópartról a lakásba. Rajtam munkáskék pulóver, rajta rózsaszín, és csak akkor veszem észre, hogy ez mennyire vicces is valójában. Angelika tegnapi szomorúsága már a múltté. A fák lombjai mindenfelé mozdulatlanok, mintha várnának valamire. Az a nyári jégeső jut eszembe, amikor elváltozott az ég színe, az előtt is ilyen csendes volt minden, és csak később láttam a halott 4
galambokat lezuhanni az égből. Az a vihar, amire tavasz óta várok, csak most érkezett meg. Az álmomban robbant atomfegyver vihara most ért ide a múlt sivatagából mint egyetlen csendes felhős idő. Amibe, mint egy takaró alatti világba, most ketten burkolózunk könnyen benyomva, és minden illatból kifacsarom az utolsó esszenciát is, és minden lépésbe beleteszem minden mozdulatom, és csak ordítok, hogy úszni akarok, hogy futni akarok, hogy puszta kézzel fel akarom tépni a Föld összes kérgét. Az októberi nyár vége ez, halk nyögéseinek hangja az aláfestés, szeretkezésünk képei éjszakai autópályák áttetsző fátyola mögött vezet a jövőbe, a „sokígéretű kilencvenesekbe”.
5
