A CIVILISZTIKA RÓMAI JOGI ALAPJAI
Vizsgakérdések 1. A római jogban megjelenő alapértékek és a polgári jog alapelvei. 2. A jogforrás fogalma, a polgári jogi norma elemei. 3. Jogalkalmazás és jogértelmezés; a vélelem és típusai; a fikció. 4. A jogi norma érvényessége és hatályossága. 5. Jogképesség, cselekvőképesség. 6. Jegyesség, házasság, házassági akadályok. 7. Házassági vagyonjog. 8. A rokonság fajtái. 9. Örökbefogadás, szülői felügyeleti jog, gyámság. 10. A dolog fogalma, a dolgok osztályozása. Alkotórész és tartozék. 11. A tulajdon, mint a legteljesebb alanyi magánjog. 12. A tulajdonszerzési mód fogalma, a különböző tulajdonszerzési módok kategorizálása. 13. A növedékjog és az „Aedificium solo cedit” szabálya. 14. Átruházás és elbirtoklás 15. Az idegen dologbeli jogok. 16. Az öröklés folyamata (az öröklés előfeltételei). 17. A törvényes öröklés általános rendje. 18. A végrendelet fogalma, fajtái, a favor testamenti elve. 19. Kötelesrész, ági öröklés, osztályra bocsátás. 20. Az örökös jogállása, a hagyatéki tartozások kielégítési sorrendje. 21. A kötelem fogalma, kötelemkeletkeztető tények, a naturalis obligatio. 22. Az egyetemlegesség. Facultas alternativa, alternatív obligatio. 23. A kötelem biztosítékai. 24. A kárkötelem és a polgári jogi felelősség. 25. A szerződés fogalma. A Pacta sunt servanda és a clausula rebus sic stantibus elve. 26. A szerződések érvénytelensége. 27. Az adásvétel, a szerencseszerződések és a csere. 28. A megbízás, a megbízás nélküli ügyvitel és a letét. 29. A bérlet és a vállalkozás. 30. A kölcsön és az ajándékozás. ********************
A RÓMAI JOG, VALAMINT A POLGÁRI JOG ALAPELVEI
A jogrendszer egészének, az egyes jogágaknak, ezen belül az egyes fontosabb részterületeknek is vannak iránymutató eszméi, azaz alapelvei. Érdekes és fontos kérdést képez az, hogy a polgári jog mai alapelvei mögött mennyiben kereshetjük a római jogot, pontosabban a klasszikus római jogban megmutatkozó alapértékeket. 1
A római jog kazuisztikus, esetjogi gondolkodásmódjára való tekintettel a római jog szabályai és a polgári jogi alapelvek között direkt összefüggést nem mindenben mutathatunk ki, mindazonáltal egyes, mai iránymutató eszmék és értékek már a klasszikus kor római jogászainak műveiben is egyértelműen jelen vannak. A polgári jog alapelvei közül a következők köthetők a római jogban megjelenő alapértékekhez. a) Az ésszerűség elve azt takarja, hogy a polgári jog intézményrendszere a társadalom ésszerű berendezésére, a társadalmi viszonyok és emberi életviszonyok ésszerű, egyben életszerű elrendezésére törekszik. Az ésszerűség és az életszerűség a római naturalis ratio-val, az ember természetes értelmével hozható összefüggésbe, a természetes értelem pedig összefügg a természetjog kategóriájával. A természetjog gondolatát elsőként a görög filozófia alakította ki, amely később a római jogi gondolkodás részévé vált, eszerint „A valódi törvény bizony az igaz értelem, amely a természettel összhangban áll, amely mindenüvé szétárad, amely tartós, örök…”. Ezen alapértéknek megfelelően a mai polgári jogban is olyan megoldásokat kell alkalmazni, amelyek megfelelnek a kellő értelemmel bíró, ésszerűen gondolkodó és cselekvő ember magatartásának.
b) Az igazságosság elve. Az igazságosság etikai kategória, melynek lényegére vonatkozóan az évszázadok során a jogfilozófiában számos meghatározás született; az igazságosság különböző elméleti megközelítéseitől függetlenül azonban nem lesz maradandó az a jog, amely nem törekszik a közösségben kialakult valamely erkölcsi követelmény érvényesítésére A római jog kezdeti korszakában a jogalkalmazás során a formalizmus dominált, ennek megfelelően az ősi római jog olyan joganyagot jelentett, melyet szó szerint kellett alkalmazni, tehát amely nem tűrte az egyéni mérlegelést és a méltányosság alkalmazását. A későbbi fejlődés során a formalizmus háttérbe szorult, és előtérbe lépett a méltányos jog. A ius aequum a szigorú, szó szerint alkalmazandó jogszabályokhoz képest a méltányos jogot jelentette, amely lehetővé tette az ésszerűség érvényesülését, tekintettel volt a társadalmi igényekre és megkísérelt azokra megfelelő választ adni, továbbá amely érvényre juttatta az objektív igazságosságot. c) A fentiekhez kapcsolódik a jóhiszeműség és a tisztesség polgári jogi alapelve.
2
A bona fides, a jóhiszeműség a római jogban is eredendően szubjektív kategória, hiszen jogi szempontból az minősül jóhiszeműnek, aki úgy gondolja, hogy amit tesz, az jogszerű, így pl. a római jogban jóhiszemű birtokosnak (bonae fidei possessor) minősült az a személy, aki azt hitte, hogy birtoklásával másnak a kérdéses dologra vonatkozó jogát nem sérti. A bona fides a római jogban emellett azonban objektív kategória volt, amelyet a praetor-i
jogalkotás
fejlesztett
ki,
elsődlegesen
bizonyos
szerződéses
kötelmek
összefüggésében. Eszerint az adós akkor járt el megfelelően, ha nem csak azt tette meg, amit számára a szerződés vagy a törvény szó szerint előírt, hanem úgy járt el, ahogyan az egy tisztességes, jóhiszemű, megbízható személytől elvárható volt. A jóhiszeműség a polgári jogban szubjektív, tudati állapot. Modern jogunk szerint jóhiszemű az, aki nem tud, és kellő körültekintés tanúsítása mellett sem kellene tudnia a látszattal ellentétes valóságról. Ez az alapelv a polgári jogviszonyokban mindenkitől megfelelő tájékozódást, körültekintést és előrelátást követel. A tisztesség követelménye az erkölcsösség általános követelményét emeli törvényi rangra; erkölcsös pedig az a magatartás, melyet az adott társadalom vagy nagyobb közösség helyesnek és követendőnek nyilvánít. A római gondolkodás az erkölcsi szabályok összességét mindig is a joggal egyenrangúnak tekintette, sőt a császárkorban az erkölcs normái részben tételes jogi normákká alakultak. Ezen túl már a római jogban kialakult az a szabály, hogy a jó erkölcsökbe ütköző (contra bonos mores) magatartás akkor is jogellenesnek minősült, ha kifejezetten nem sértett volna valamely tételes jogi rendelkezést.
d) A joggal való visszaélés tilalma. Az alanyi jogoknak meghatározott célja, társadalmi rendeltetése van, éppen ezért minden alanyi jogot csak céljának megfelelően, rendeltetésével összhangban szabad gyakorolni. Joggal való visszaélés esetén a látszat szerint egy jogosultság gyakorlásáról, jogos magatartásról van szó, valójában azonban a célzat miatt jogellenes, ezért tilos magatartásról van szó. A római jog elvi szinten sohasem mondta ki a rendeltetésszerű joggyakorlás elvét vagy a joggal való visszaélés tilalmát, azonban az esetjogi szabályozásban megtalálhatjuk ezen alapelvek gyökereit. Az ősi civiljogban közömbös volt az, hogy valakit csalárd módon vetteke rá egy kötelezettség elvállalására vagy sem, mert a lényeg abban állt, hogy az illető a kötelezettséget formálisan vállalta. Ha a megtévesztett féllel szemben a megtévesztő a teljesítés elmaradása miatt pert indított, a praetor megadta az alperesnek a csalárdság kifogását (exceptio doli), mert az ilyen jogérvényesítés a civiljog szerint ugyan helytálló volt,
3
a jóhiszeműség és tisztesség alapértékeit érvényre juttató praetor-i joggal azonban szemben állt.
e) Az elvárható magatartás elve. A jogbiztonság elve megköveteli azt, hogy mindenki tudja, mit vár el tőle a jog. Ezért a polgári jogban szükség van egy általánosan elvárható magatartási mérték meghatározására, mely sem túlzottan szubjektív, sem pedig túlzottan általánosító sem lehet. Fő szabály szerint a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható. A megkövetelt mérték tehát egy adott viszonyban az emberek többsége által tanúsított tipikus magatartás, ami azért bír különleges fontossággal, mert akinek a magatartása a kérdéses mértéket nem éri el, azaz nem úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, annak a magatartása jogilag felróhatónak minősül, ami általában felelősséget von maga után. Ennek az objektivizáló megközelítésnek a gyökerei is a klasszikus római jogig nyúlnak vissza, ahol a bonae fidei szerződések kapcsán az adós felelősségét szintén egyfajta külső mérce szerint állapították meg. Így súlyos gondatlanságot az tanúsít, aki még arra sem ügyel, amire mindenki ügyelni szokott; enyhébb gondatlanságot pedig az követ el, aki nem úgy jár el, mint egy bonus et diligens pater familias, a jó és gondos családapa.
JOGSZABÁLYTAN
A jogi norma olyan magatartási szabály, amely a társadalmi együttélést szabályozza. Alapvetően abban különbözik a vallási, az erkölcsi stb. normáktól, hogy közhatalmi úton kikényszeríthető. Emiatt is fontos, hogy a jogi normák mindenki számára ismertek, hozzáférhetők legyenek. Ezzel függ össze a jogforrás (fons iuris) fogalma. Lételméleti szempontból jogforrásnak minősülnek azok az állami szervek (Rómában pl. a népgyűlések, ma a parlament, kormány, miniszterelnök), melyek fel vannak hatalmazva a jogalkotásra (anyagi jogforrás).
Bár a római jogászok a jogforrás elvont fogalmát nem határozták meg, tisztában voltak annak elsősorban ismeretelméleti jelentésével.
4
Gaius szerint a római nép joga a törvényekből, a köznép határozataiból, a szenátusi határozatokból, a császárok rendeleteiből, a jogtudósok véleményeiből, továbbá azoknak a hirdetményeiből állnak, akik hirdetménykibocsátási joggal (ius edicendi) bírnak. Bár Gaius nem említi, Rómában jogforrásnak minősült a szokásjog is. A modern polgári jog vonatkozásában ismeretelméletileg a jogforrás a jog megjelenési formája, ahonnan a jog megismerhető (alaki jogforrás). Ez utóbbi értelemben ma a jogforrás a jogalkotó hatáskörrel felruházott közhatalmi szervek által megalkotott és nyilvánosan kihirdetett jogszabály, írott jog. Kivételesen elfogadott az írott jog által elismert, ez által legalizált szokásjog (pl. ajándék szokásos mértéke, szokásos mennyiségű személyes használati tárgyak, stb.), amelynek tényleges tartalmát a bírói gyakorlat határozza meg.
A POLGÁRI JOGI NORMA SZERKEZETE A polgári jogi norma szerkezetére vonatkozó előképet a római köztársasági korban alkotott törvény (lex rogata) szerkezetében találhatunk. Ebben az értelemben a törvény a szigorúan előírt módon, írásban megszövegezett és a népgyűlések által megszavazott, szabályszerűen kihirdetett határozatokat jelentette. Az ilyen módon létrejött lex rogata-nak három része volt: a) A praescriptio a törvény fejirata, mely a feltüntette a javaslattevő magisztrátus nevét (akiről a törvényt rendszerint elnevezték); a praescriptio tartalmazta ezen túl a törvény meghozatalának helyét és idejét, valamint (a jogalkotásban közreműködő népgyűlés típusától függően) az először szavazó század vagy kerület nevét. b) A rogatio volt a törvény rendelkező része, amely a törvényi parancsot tartalmazta, tehát a címzettek számára bizonyos magatartás tanúsítását előírta, illetve tiltotta. c) A harmadik rész a sanctio, mely a rendelkező részben foglalt magatartási szabályok megszegőivel szemben kilátásba helyezett joghátrányokat tartalmazta. A törvény a sanctio szempontjából lehetett
(i) Lex perfecta, amely bizonyos magatartást tilosnak és érvénytelennek nyilvánított, ennek jogkövetkezménye pedig az eredeti állapot visszaállítása volt, tehát a jogsértő módon
5
bekövetkezett eredményt meg kellett szüntetni. A római jog szerint ilyen volt például a házastársak közötti ajándékozást tiltó szabály. (ii) Lex minus quam perfecta, mely jogkövetkezményként büntetést írt elő a magatartási szabály megszegőire vonatkozóan, a jogsértő cselekmény eredményét azonban nem érvénytelenítette (pl. a lex Laetoria büntetőkereset indítását tette lehetővé azzal a személlyel szemben, aki egy fiatalkorú (minor) személyt becsapott, a csalárdsággal létrehozott jogügyletet azonban nem érvénytelenítette). (iii) Kivételesen a törvény lehetett lex imperfecta, mely tiltott ugyan egy bizonyos magatartást, azonban nem fűzött hozzá sem érvénytelenséget, sem pedig egyéb joghátrányt. (iv) Lex plus quam perfecta esetén a törvény érvénytelenségi és büntetőszankcióval egyaránt rendelkezett, így pl. a fejlett római jog szabályai szerint a fizikai kényszerrel létrehozott szerződés semmis volt, a kényszerítővel szemben pedig büntetést is lehetett alkalmazni. A modern polgári jogi norma modellszerűen szintén három részből tevődik össze, melyek azonban csak részben emlékeztetnek a római jogban fellelhető előképre. 1). A tényállás (feltétel, hipotézis) azon, rendszerint elvont módon meghatározott jelenségek összessége, amelyek beállása esetére a jogszabály meghatározott emberi magatartás tanúsítását írja elő. Maga a tényállás több tényből, körülményből (úgynevezett tényálláselemekből) tevődik össze, a következő (rendelkező) részt pedig csak akkor lehet alkalmazni, ha a teljes tényállás megvalósult. Ha a jogalkotó valamely tényt szerepeltet ugyan a tényállási elemek között, viszont azt is szeretné, hogy a normára hivatkozó fél ezt ne legyen kénytelen bizonyítani, akkor vélelmet állít fel. Ugyanilyen jogalkotás-technikai megoldás a fikció, amikor a norma egy tudottan valótlan tényállást fogad el valósnak. 2) A polgári jogi norma második eleme a rendelkezés (diszpozíció), mely előírja a követendő magatartást, amelyet a tényállás elemeinek megvalósulása esetén a jogalanyoknak tanúsítaniuk kell. A magatartás lehet pozitív (tevésre kötelező), illetve negatív (nemtevésre, valamitől való tartózkodásra kötelező). Attól függően, hogy a rendelkező részben előírt magatartástól az alanyok eltérhetnek-e vagy sem, megkülönböztethetünk diszpozitív, kogens, illetve klaudikálóan kogens normákat.
6
A rendelkező rész (és ezáltal a norma) diszpozitív, ha a norma az előírt magatartástól eltérést enged, tehát a felek jogviszonyukat a maguk egyedi, konkrét érdekei szerint szabályozzák. A római magánjog szabályai, valamint a polgári jogszabályok alapvetően diszpozitívak. Vannak olyan esetek, amikor a jogszabályi rendelkezéstől való eltérést a jogalkotó a jogrend biztosítása érdekében kifejezetten megtiltja. Ezeket a normákat a felekre nézve kötelező, kogens szabályoknak nevezzük. A diszpozitív és kogens normák határán találhatók az úgynevezett klaudikálóan kogens szabályok: e jogi normák esetében megengedett az eltérés, de csak egy bizonyos irányban (tehát az egyik fél érdekében).
3) A polgári jogi norma harmadik eleme a jogkövetkezmény. A jogi norma a tényállási elemek együttes fennállásához és a rendelkezésben előírt magatartás tanúsításához (esetleg az előírás megsértéséhez) meghatározott jogkövetkezményt fűz (az ilyen norma minősül a modern polgári jog szóhasználata szerint lex perfecta-nak). A jogkövetkezmény kétféle lehet: - ha a rendelkező részben foglaltak teljes mértékében megvalósultak, úgy beáll a kívánt joghatás (pl. a tulajdonjog átszáll); - ha azonban az előírt szabályok ellenére a felek magatartása rendellenes, úgy a jogkövetkezmény a norma által megállapított joghátrány (szankció). A római jogi előképekhez képest a polgári jogi szankció külön elemzést kíván. A szankció ebben az értelemben valamely, a jogalkotó által nemkívánatosnak minősített magatartás hátrányos következménye. A polgári jogi joghátrány állhat - valamilyen szándékolt joghatás elmaradásában (érvénytelenség), - esetleg új polgári jogi kötelezettség keletkezésében (ennek jellegzetes példája a kártérítési kötelezettség), - létező jogosultság elvesztésében, - vagy más kivételesen érvényesülő, büntető jellegű következmény (bírság) beállásában. A polgári jog ott alkalmaz bírságot, ahol a többi polgári jogi szankció már nem, a büntetőjog pedig még nem hat.
A POLGÁRI JOGSZABÁLYOK ÉRVÉNYE ÉS HATÁLYA
7
Különbséget kell tenni a jogszabály érvényessége, hatályossága és tényleges érvényesülése között. Érvényes az a jogszabály, amit a kibocsátásra feljogosított jogalkotó szerv a jogalkotásról szóló törvény betartásával bocsátott ki, és amelyet a hivatalos lapban kihirdettek. Hatályos a jogszabály akkor, ha a jogszabály alkalmazhatóságának feltételei adottak. A jogszabály érvényesülése az adott jogszabály tényleges alkalmazását jelenti. Csak érvényes jogszabály lehet hatályos és csak hatályos jogszabály kerülhet tényleges alkalmazásra. A jogszabály időbeli hatálya azt mondja meg, hogy az adott jogszabály mikortól kezdve meddig alkalmazható. A hatályba lépés napját a jogszabályban kifejezetten meg kell jelölni. Ez a nap rendszerint a kihirdetés napja. Az időbeli hatály sajátos, kivételes esete a visszaható hatály, amikor a jogszabályi rendelkezést a hatálybalépést megelőzően létrejött jogviszonyokra is alkalmazni kell. Visszaható hatályú norma csak kivételesen fordulhat elő, továbbá nem állapíthat meg visszamenőlegesen kötelezettséget és nem minősíthet egy magatartást visszamenőleg jogellenessé.
A területi hatály azt jelenti, hogy egy adott jogszabályt mely földrajzilag körülhatárolt területen lehet alkalmazni. A római jogban megszokott volt az, hogy bizonyos jogszabályok a római birodalomnak csak egyes részein érvényesültek. Így például a provinciákban, azaz az Itálián kívül meghódított, önálló kormányzat alá vont területeken a helyi igazgatást a provinciai rendtartás szabályozta, a helytartók pedig állami főhatalmuk alapján provinciai edictum-okat bocsáthattak ki. A modern polgári jogi szabályok általában az egész ország területére kiterjedő hatállyal bírnak, a helyi önkormányzatok rendeleteinek azonban csak saját közigazgatási területükre kiterjedő hatálya van. A személyi hatály megjelöli azon jogalanyokat, akikre az adott rendelkezést alkalmazni kell. Mivel a római jog nem ismerte az általános jogképességet, hanem a jogképesség bármely terjedelmű formájához számos előfeltétel együttes fennforgását követelte meg, a római jog egyes szabályai jellegzetesen csak egy-egy személycsoportra vonatkoztak; így például római magántulajdon alanya csak ius commercii-vel bíró, önjogú római polgár vagy latinjogú személy lehetett.
8
A polgári jogi normák többsége minden jogalanyra kiterjed. Sok esetben azonban a jogszabályok személyi hatálya szűkebb, csakis a jogalanyok meghatározott csoportjára terjed ki. Így lehetséges, hogy a kérdéses jogszabály csak az emberekre, mint természetes személyekre, vagy csak a jogi személyekre vonatkozik.
JOGALKALMAZÁS, JOGÉRTELMEZÉS
Jogalkalmazás tágabb értelemben: maguk a felek egymás közötti viszonyukban a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelően járnak el, vagy ha konfliktusba kerülnek, akkor vitájukat konszenzussal rendezik (önkéntes jogkövetés). Szűkebb értelemben: -közhatalmi szervek, elsősorban bíróságok és más hatóságok eljárása, melynek során a felek viszonyára alkalmazzák a jogot. A jogalkalmazás lényege: az absztrakt módon megfogalmazott jogi normákat a konkrét életviszonyokra
vonatkoztatják.
A
kettő
közötti
különbözőséget
kell
áthidalni
a
jogalkalmazásnak. Folyamata: minősítés – az adott életviszonyra megkeresni a neki megfelelő jogszabályt, majd ezt követi az Értelmezés: az adott jogszabály tartalmának a feltárása, majd annak megállapítása, hogy a kérdéses konkrét tényállás milyen joghatást vált ki.
Sajátos jogtechnikai eszközök: A jogalkalmazás folyamatában, annak hatékonyságát elősegítendő, fontos szerepet játszik a fikció, a vélelem és az analógia. Mindhárom eszköz ismert a római jogban is. Fikció: A római jogban a fikció lényege az, hogy a jogszabály (vagy adott esetben a praetor) előírja, hogy a bíró ítéletét az adott ügyben tudottan valótlan, képzelt tényállásra alapítsa. A polgári jogban fikcióról beszélünk, ha annak érdekében, hogy egy adott tényállásra irányadó jogszabályt egy másik, ezzel nem azonos tényállásra is alkalmazni lehessen, a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében a jogszabály ez utóbbi tényállást azonosnak mondja ki az előbbivel, holott tudottan nem is azonos vele. Vélelem: 9
A római jogban a vélelem lényege az volt, hogy a jogszabály előírta, hogy – bizonyos különleges, jogilag kiemelkedően fontos értékek védelmében - a bíró ítéletét ne közvetlenül bizonyított, hanem csak valószínű tényállásra alapítsa. A polgári jogban a jogalkotó egy valószínű tényállást tekint valónak, hogy ezzel főként nem vitatott, vagyis alaphelyzetben elkerülje a valóság bizonyítását, továbbá hogy a valós tényállás esetére előírt jogkövetkezmények a valószínű esetében is alkalmazhatóak legyenek. - megdönthető (praesumptio iuris) - az ellenbizonyítás megengedett. - megdönthetetlen: (praesumptio iuris et de iure) - az ellenbizonyítás kizárt.
Analógia: - a hasonlóság elve alapján konkrét jogszabályhely által nem szabályozott esetre egy hozzá közel álló szabály alkalmazása. Rómában is ismert – az ősi római jog fejlesztésének első eszköze (a pontifexek tevékenysége). - törvényi: (analogia legis) - jogszabály mondja ki, hogy adott esetre milyen más jogszabályt kell alkalmazni; pl. ma: a közhasznú társaságra a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. - jogalkalmazási (analogia iuris) - a jogalkalmazónak kell eldöntenie, hogy milyen szabályt fog alkalmazni, a hasonlóság elve, az ésszerűség és az igazságosság alapján. A jogszabályhely által meghatározott jogkövetkezményt egy olyan tényállásra alkalmazzuk, amelyre a jogalkotó a jogszabály kibocsátásakor nem gondolt, pl. a régen a kávéházakra vonatkozó szabályokat ma a játékautomata-termekre is lehet alkalmazni.
Jogértelmezés végeredménye: az adott jogszabály valóságos, eredeti tartalmának megállapítása, vagy helyesbítése.
A POLGÁRI JOGI JOGVISZONY
Jogviszony: a jogalkotó által szelektált, a jogi szabályozás körébe bevont, jogilag szabályozott társadalmi viszony. A polgári jogviszony főbb jellemzői: - emberek illetve emberi szervezetek közötti viszonyok. - döntő mértékben vagyoni jellegű, de jelentős számban személyi viszonyok; 10
- a felek egyenjogúak és egymáshoz képest mellérendeltek; - a felek szabad akaratukból kerülnek egymással jogviszonyba; - a feleket jogosultságok illetik, illetve kötelezettségek terhelhetik, amelyek egyensúlyban vannak egymással.
Szerkezete szerint: a) abszolút: csak a jogosult személye ismert, vele szemben mindenki más kötelezett (előfordulása a személyi jog és a dologi jog körében); b) relatív: mindkét fél név szerint meghatározott és csupán egymással szemben jogosultak és kötelesek (kötelmi jog).
A jogviszony alanyai: mindazon jogi és természetes személyek, akik (amelyek) jogok és kötelezettségek hordozói lehetnek. (természetes személyek, jogi személyek, jogi személyiség nélküli jogalanyok).
Tárgya: Közvetlen tárgya minden esetben emberi magatartás, mely lehet: - dolog vagy jog átruházása, (dare) - tevékenység kifejtése (facere), - helytállás, illetve tartós rendelkezésre állás (praestare); - nemleges magatartás (non facere) - abszolút szerkezetű jogviszonyokban a jogosulttal szemben mindenki más tartózkodásra, tűrésre köteles. Közvetett tárgya az a dolog, amelyre az emberi magatartás irányul. A jogviszony tartalma - a jogviszony alanyait megillető jogosultságok (alanyi jogok) és az őket terhelő kötelezettségek összessége. Az alanyi jog az ember vagy ember alkotta szervezet jogilag elismert lehetséges magatartása. Azt az állapotot, amikor az alanyi jog bírói úton, állami eszközzel kikényszeríthető, igénynek nevezzük. Ugyanakkor
nem
minden
alanyi
jog
kapja
kikényszeríthetőséget.
11
meg
az
állami
eszközzel
történő
Az ilyen, igény nélküli helyzetek tipikus formája az elévülés, mely már a római jogban is helyet kapott. A római jog az elévülés fogalmát kifejezetten sohasem határozta meg, de a posztklasszikus kortól kezdve maga a jogintézmény már ismert volt a joggyakorlatban. Eszerint az elévülés egy jog állami úton való érvényesíthetőségének időmúlás következtében való megszűnése. Az elévülés folytán tehát nem maga az alanyi jog, hanem az annak érvényesítését szolgáló kereset enyészik el. Az elévülés a posztklasszikus jogban perbeli kifogás formájában jelentkezett, ami azt jelentette, hogy ha valaki meghatározott idő elteltét követően kísérelte meg joga érvényesítését, a bíró hivatalból nem tagadta meg az eljárás megindítását (azaz hivatalból nem vette figyelembe az időmúlás tényét), hanem arra az alperesnek ún. elévülési kifogás formájában kellett hivatkoznia. Mai polgári jogunkban ez a sajátosság ugyanígy érvényesül. A római jogban változatos, 6 hónaptól 30 évig terjedő elévülési határidőkkel találkozhatunk. A mai jogban az elévülési idő fő szabály szerint 5 év. Az elévülés kezdete a római jogban az a nap volt, amelyen a kereseti jog létrejött, tehát a jogosult igényét állami úton már érvényesíthette volna. A modern polgári jogban az elévülés kezdete a követelés esedékessé válása. Bizonyos esetekben az elévülési idő félbeszakadhat. A római jogban az elévülés félbeszakadását a jogosult bármely jogfenntartó, illetve a kötelezett jogelismerő nyilatkozata vagy magatartása váltotta ki; a polgári jogban az elévülés félbeszakadását - a teljesítésre irányuló írásbeli felhívás, - bíróság előtti igényérvényesítés - a módosítás és - a tartozáselismerés váltja ki. A római és a mai polgári jogban egyaránt az elévülés félbeszakadását megelőzően eltelt idő figyelmen kívül marad, és az elévülési idő újból kezdődik. A római jogban és a mai polgári jogban egyaránt az elévülési idő nyugszik, ha a jogosult menthető okból nem tudja az igényét érvényesíteni.
SZEMÉLYEK 12
Jogképesség a római jogban
A római jog a jogképesség elvont fogalmát nem dolgozta ki.
A római jogban a jogképességre annyi egyedi szabály vonatkozott, hogy a római kor jogászai vélhetőleg már emiatt sem próbálták megkeresni mögöttük a közös vonásokat. Tudott, hogy Rómában az emberi jogképesség nem volt feltétlen, általános és egyenlő, hanem lehetett teljes és különböző vonatkozásokban korlátozott is, illetve bizonyos emberek jogképességgel egyáltalán nem rendelkeztek. Emberek esetén a jogképesség megléte, illetve teljessége az alábbi tényezőktől függött: (a) status libertatis (aki nem szabad jogállapotú, jogtárgynak és nem jogalanynak minősült), (b) status civitatis (bizonyos jogok csak római polgárokat illethettek meg), és (c) status familiae szerinti állapot, (d) női nem (mint jogképességet korlátozó körülmény), a (e) becsületcsökkenés
különböző
alakzatai
(intestabilitas,
infamia,
turpitudo),
(f)
alacsonyrendűekhez (plebeii, humiliores) való tartozás, a késő császárkorban a (g) curialis-i minőség (városi tanácstagság), a keresztény korban (h) egyes vallások követői. Az ember, mint természetes személy jogképességén túl a római jog bizonyos körben ismerte az úgynevezett jogi személyek jogalanyiságát is (ilyen volt pl. a res publica, a római állam), azonban elvont, általánosító tanokkal ezen a területen sem találkozhatunk. Ebben közrejátszott az is, hogy a modern értelemben jogi személynek nevezhető szervezetek elsőként a közjog területén alakultak ki, és közjogias vonásaikból még akkor is sok mindent megőriztek, amikor az önálló jogalanyisággal felruházott személyegyesülések a magánjogban is megjelentek.
Modern értelemben véve a jogképesség polgári jogi megközelítésben azt jelenti, hogy aki jogképes, az polgári jogi jogviszonyok alanya lehet – a római joggal azonos módon attól függetlenül, hogy teljesen cselekvőképes-e vagy sem. Jogképességgel rendelkezik minden ember, továbbá a jogi személy. 13
Az ember jogképessége
A római jog megközelítése szerint bizonyos emberek jogképességgel egyáltalán nem rendelkeztek, hanem jogtárgynak tekintették őket – ők képezték a rabszolgák csoportját. Ezen túl azon emberek körén belül, akiket jogalanynak tekintettek, modern értelemben igen sokan voltak olyanok, akik korlátozott jogképességgel bírtak, tehát csak bizonyos jogok, illetve kötelezettségek alanyai lehettek. A teljes jogképesség a személyeknek csak egy viszonylag szűk, körülhatárolt körét illethette meg. Ettől a megközelítéstől hosszú történeti fejlődés vezetett az ember jogalanyiságának általános elismeréséig. Legkorábban a rabszolgaság intézménye szűnt meg (még a középkori jogfejlődés során), a jogképesség azonban továbbra sem járt ki egyenlően mindenkinek. A rendi állás, ezen belül pedig a nemesi privilégiumok rendszere továbbra is fenntartotta a jogképesség korlátozott formáit. Csak a XIX. század végére (sőt, bizonyos szempontból a XX. század elejére) jutott el a fejlődés odáig, hogy a jogképesség egyfajta emberi alapjogként mindenkit egyformán illessen meg.
A Polgári Törvénykönyv szerint a Magyar Köztársaságban minden ember jogképes. Ez a jogképesség általános: minden élő ember jogképes a születésétől a haláláig. egyenlő: terjedelme szempontjából nincs különbség az emberek között, a jogképességet nemi, vallási, világnézeti stb. hovatartozás alapján korlátozni nem lehet. feltétlen: a jogképességről lemondani önkéntesen nem lehet, a jogképességet korlátozó szerződés vagy egyoldalú nyilatkozat semmis. A gyakorlatban ez nem jelenti azt, hogy az ember az őt megillető jogait köteles mindig, minden helyzetben gyakorolni; az ember maga dönthet arról, hogy személyi és vagyoni jogait érvényesíti-e a gyakorlatban. Az ember jogképessége az élveszületéssel kezdődik, de visszahat a fogamzás időpontjára – ez lényegét tekintve azonos a római jogi megközelítéssel. Ez azt jelenti, hogy a fogamzás pillanatától kezdve a méhmagzat feltételes jogképességgel rendelkezik, a feltétel pedig az élveszületés. Ha a magzat élve születik, a jogképesség a
14
fogamzás időpontjától kezdődően, visszaható módon illeti meg, ha pedig az élveszületés nem következik be, a magzatot úgy kell tekinteni, mintha meg sem fogant volna. Az ember jogképessége halálával megszűnik. A halál beálltának megállapítás elsősorban orvosi szakkérdés, a halál tényét pedig a halotti anyakönyvi kivonat tanúsítja.
Az ember cselekvőképessége A római jogban is ismeretes volt az a kérdésfelvetés, hogy egy adott ember tetteinek kell-e jogilag
súlyt,
fontosságot
tulajdonítani,
más
megfogalmazásban
az
adott
ember
cselekedeteihez lehet-e joghatásokat fűzni, ha pedig igen, akkor milyen terjedelemben. Már a római kor jogászai is kettős nézőpontból vizsgálták a kérdést. a) Egyrészt azt kell értékelni, hogy az illető személyt a jog képesnek minősítheti-e arra, hogy saját maga érvényes egy- vagy kétoldalú jogügyleteket hozzon létre (szerződéseket köthessen, végrendelkezhessen stb.) („ügyletképesség”). b) Másrészt értékelni kell azt is, hogy az illető szellemileg megfelelő állapotban van-e arra, hogy belássa, megértse azt, hogy bizonyos cselekedetei (elsősorban a magánjog szabályai alá eső, úgynevezett delictum-ok) jogellenesek, amelyekért a személy felelősségre vonható („vétőképesség”). E kettős megközelítés lényegileg ma is fennáll. A mai terminológiában a cselekvőképesség az embernek azon képességét jelöli, hogy jognyilatkozatainak joghatását a tudata át tudja fogni, ezáltal jogokat szerezhet és kötelezettségeket vállalhat (ez a római jog „ügyletképesség”-éhez hasonlító megközelítés). A polgári jogban a cselekvőképesség fenti fogalmától el kell határolni a vétőképességet, ami a polgári jogi felelősségre vonás előfeltétele, és azt jelenti, hogy az adott személy át tudja-e fogni magatartásának a következményeit, és ezért őt felelősségre lehet-e vonni. E magatartások köre a másnak történő károkozással függ össze, tehát a vétőképesség az a képesség, hogy valaki tudatában van-e annak, hogy másnak tilos jogellenesen kárt okozni, illetve felismeri-e a másnak való károkozás társadalmi megítélését.
15
A belátási képesség alapján a cselekvőképesség csakis az ember sajátja. A polgári jog (a római joggal azonos módon) a cselekvőképességnek három fokozatát különbözteti meg; a természetes személy lehet a) cselekvőképes b) korlátozottan cselekvőképes c) cselekvőképtelen. A cselekvőképesség (ügyletkötési képesség) terjedelmére vonatkozóan a modern jog abból indul ki, hogy cselekvőképes mindenki, akinek cselekvőképességét törvény nem korlátozza, vagy nem zárja ki. A cselekvőképesség terjedelmét befolyásoló körülmények köre a római jogban szélesebb volt, mint ma. A római jogban a cselekvőképesség meglétét és terjedelmét befolyásolta (a) az életkor, (b) a női nem, (c) az elmeállapot (súlyos elmebaj), (d) a tékozlás illetve (e) bizonyos testi fogyatékosságok (vakság, süketség stb.).
A modern jogban tekintetbe kell venni az életkort, valamint az elmebeli-pszichés állapotot. Cselekvőképes az a nagykorú személy, aki 18. életévét betöltötte, és nem forog fenn nála olyan körülmény, mely miatt cselekvőképességet érintő gondnokság alatt áll. A törvény vélelmezi, hogy a 18. életévét betöltött személy rendelkezik a belátási képesség azon minimumával, amely ügyei viteléhez szükséges. A római jogban ez az életkori határ fiúknál a 14., lányoknál a 12. életév volt; ügyletképességük szempontjából különleges védelemben részesültek azonban a 25. événél fiatalabb, önjogú férfiak (az ún. minor-ok). Érdekes szabály, hogy a mai jog szerint cselekvőképessé válik az a 16. életévét betöltött kiskorú, aki gyámhatósági engedéllyel érvényes házasságot köt. A korlátozott cselekvőképesség a) Az életkor alapján Ezt a szempontot a római jog is ismerte; az önjogú ún. impuberes infantia maiores-nek (7-12 éves lányok, 7-14 éves fiúk) tulajdonítottak korlátozott cselekvőképességet az ügyletek megkötése területén.
16
A mai jogban korlátozottan cselekvőképes az a kiskorú, aki 14. életévét már betöltötte és nem cselekvőképtelen. b) Az elmeállapot alapján A római jogban ilyen sajátos megítélés alá estek a tékozlók, tehát azok az önjogú, serdült férfiak, akik felelőtlen gazdálkodásukkal a család vagyonát eltékozolták, és ezzel saját, valamint családtagjaik megélhetését veszélyeztették. Az ilyen személy mellé a római jog szabályai szerint gondnokot lehetett kirendelni, aki felügyelte a tékozló személy által kötött ügyleteket, ezen belül is a visszterhes ügyletek érvényességéhez kellett a beleegyezése. Sajátos volt az a megközelítés, hogy az önjogú, serdült nőknek „felfogásuk könnyelműsége miatt” életük végéig gyámság alatt kellett állniuk; a nők feletti gyámság idővel kikopott a gyakorlatból, emellett a klasszikus korra maguk a jogászok is elismerték, hogy a nők szellemi képességei nem gyengébbek. Ma is előfordul az, hogy valaki nagykorú, de nem rendelkezik megfelelő belátási képességgel ahhoz, hogy a forgalomban biztonságosan részt vegyen, saját érdekeit meg tudja óvni. Ilyen esetben a kérdéses személy ügyletkötő képességét korlátozni lehet – gondnokság alá helyezéssel. A cselekvőképességet gondnokság alá helyezéssel korlátozni csak törvényben meghatározott okokból, bírósági úton lehet. Feltétel: az illető nagykorú személy belátási képessége általános jelleggel (vagy az ügyek meghatározott csoportjára nézve) tartósan, vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent. Ezt kiváltó okok: pszichés állapot (elmebetegség), szellemi fogyatkozás, szenvedélybetegség. (A római jog még nem volt képes ilyen árnyaltan szemlélni a helyzetet.) A korlátozott cselekvőképesség jogkövetkezménye: Bizonyos ügyleteket önállóan, más ügyleteket csak a törvényes képviselő beleegyezésével köthet meg (a szabályok bizonyos pontokon, nagy vonalakban emlékeztetnek a római önjogú impuberes infantia maiores-re vonatkozó szabályokra!). Cselekvőképtelenség a) Életkor alapján Rómában a 7. életévnél fiatalabb gyermekek teljesen cselekvőképtelenek voltak. Ma cselekvőképtelen a 14. életévét be nem töltött kiskorú.
17
b) Az elmeállapot alapján Rómában cselekvőképtelen volt az a nagykorú személy, aki elmebetegségben szenvedett. Az elmebetegség mibenlétét a források nem határozták meg, de a kifejezésekből arra következtethetünk, hogy az ilyen személyek súlyosan irracionális módon viselkedhettek. Az elmebeteg személy a 7 évnél fiatalabb gyermekekkel azonos megítélés alá esett (kivéve a lucidum intervallum-okat, amikor cselekvőképessége visszatért). Ma a bíróság cselekvőképességet kizáró gondnokság hatálya alá helyezi azt a nagykorú személyt, akinek az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége tartósan, teljesen hiányzik pszichés állapota vagy szellemi fogyatkozása miatt (kóros szenvedély miatt nem). A cselekvőképesség gondnokság alá helyezés nélkül, tartósan, de akár időszakosan (kábítószer, alkohol miatt) is fennforoghat! A cselekvőképtelenség jogkövetkezménye: Az ilyen személy jognyilatkozatai fő szabály szerint semmisek, helyette törvényes képviselője jár el.
HÁZASSÁG ÉS CSALÁD
Az eljegyzés Az eljegyzés két különnemű személy kölcsönös ígérete arra, hogy egymással házasságra fognak lépni. A római világban az eljegyzés eredetileg (vélhető módon) úgy ment végbe, hogy a felek stipulatio formájában kölcsönösen ünnepélyes ígéretet tettek egymásnak arra vonatkozóan, hogy később házasságra lépnek egymással. A későbbiekben az eljegyzés formátlan, kölcsönös ígéretté alakult, amelyből viszont a házasság megkötésére jogi igény nem származott. A római korban is felvetődött továbbá az a kérdés, hogy mi történjen abban az esetben, ha a jegyesek korábban megajándékozták egymást, a jegyesség azonban később felbomlott. A posztklasszikus kortól kezdődően jelent meg az a szabály, hogy az eljegyzést felbontó fél 18
köteles volt a kapott ajándékokat visszaadni, illetve nem követelhette vissza az általa adott ajándékokat.
A kortárs szabályozás (pontosabban annak sajátos hiánya) sok párhuzamot mutat a fenti megközelítéssel. Az eljegyzés ma sem minősül szerződésnek vagy előszerződésnek, ezért nem származik belőle jogi kötelezettség a házasság megkötésére. Ugyanakkor azonban a jegyes a polgári jog, továbbá a büntetőjog szempontjából is hozzátartozónak minősül, a jegyességet azonban jogszabály kifejezetten nem definiálja, így nem lehet pontosan tudni, hogy kik és hogyan lehetnek jegyesek. E kettősséget a jog úgy tűnik feloldani, hogy ha valaki komoly szándékkal házassági ígéretet tesz, vagy magatartásával arra utal, hogy az házassági szándéknak minősíthető (komoly szándék objektív látszata áll fenn), és ez a magatartás valakit megtéveszt, az illető az ilyen magatartásával okozott kárért felelősségre vonható. Az ígérettevőnek joga van elállni a házasság szándékától, ezért a csalárdság esetét kivéve a házassági ígéret megszegése nem jogellenes.
A jegyesség alatt adott illetve kapott ajándékok vonatkozásában az az általános szabály érvényesül, miszerint az ajándék meghiúsult várakozás esetén visszakövetelhető. Ha tehát az ajándékozót az a feltevés vezette, hogy a megajándékozott jegyesével házasságot fognak kötni, és enélkül a feltevés nélkül az ajándékozásra nem került volna sor, a házasságkötés elmaradása esetén az ajándékozó az ajándékot visszakövetelheti.
A házasságkötés
A római jogban a házasság legsajátosabb vonása az, hogy azt a jog alapvetően tényként kezelte.
19
A házasság egy férfi és egy nő kölcsönös megegyezésen nyugvó, tartós, házassági szándékkal (affectio maritalis) történő együttélése. E kapcsolatot a római jog a házasfelek jogállására való tekintet nélkül jogi tényként elismerte, civiljogi joghatásokat azonban csak akkor fűzött hozzá, ha a házasfelek mindketten rendelkeztek ius conubii-vel, továbbá közöttük házassági akadály nem állott fenn. Férji hatalommal járó és nem járó házasság esetén is igaz az a megállapítás, hogy a házasságot alapvetően a felek erre irányuló szabad akarata hozza létre és tartja fenn. Emellett a római jog nem szabályozta kötelezően az akaratnyilvánítás formaságait, és ezen belül nem követelte meg állami tisztségviselő vagy papi testület valamely tagjának a közreműködését. A mai szabályozás a fenti megközelítéshez képes jelentős eltérést mutat. A családjogi törvény szerint házasság akkor jön létre, ha az együttesen jelenlevő házasulók az anyakönyvvezető előtt személyesen kijelentik, hogy egymással házasságot kötnek. Az anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után a házasságkötést a házassági anyakönyvbe bejegyzi.
A házasságkötés nyilvánosan, két tanú jelenlétében történik. A kötelező polgári házasság elvéből következően csak az állam illetékes szerve jogosult a házasságkötésnél közreműködni – az anyakönyvvezetőnek hivatalos minőségében eljárva kell közreműködnie. A házasság megkötését eredményező nyilatkozatokat a házasulóknak egymás együttes jelenlétében, személyesen kell megtenniük – képviseletnek nincsen helye, továbbá a nyilatkozatot szabadon és önkéntesen kell megtenni.
A
házasságkötésre
irányuló
kölcsönös
akaratnyilatkozatnak
egyértelműnek kell lennie.
Házassági akadályok
20
egybehangzónak
és
A házassági akadályok rendszerét már a római jog is ismerte. Ezek olyan körülmények, melyek az érvényes civiljogi házasság megkötését lehetetlenné teszik. Ezen belül a) abszolút házassági akadály esetén az a személy, akire nézve az akadály fennforog, senkivel sem köthet érvényes házasságot. A római jogban abszolút házassági akadálynak minősült, ha valaki (i) serdületlen, (ii) rabszolga vagy (iii) elmebeteg volt, továbbá ha (iv) már érvényes házasságban élt. b) Relatív házassági akadály esetén csak az a két személy nem köthet egymással érvényes házasságot, akik között a kérdéses akadály fennforog. A római jog szerint nem köthettek egymással érvényes házasságot (i) az egyenes ági vérrokonok rokonsági foktól függetlenül; oldalágon a testvérek és azok vér szerinti leszármazói nem házasodhattak egymással; ii) az örökbefogadással keletkezett ún. polgári rokonság egyenes ágon az örökbefogadás megszűntét követően is házassági akadályt jelentett; iii) a sógorság egyenes ágon korlátlanul akadályt jelentett; iv) nem köthetett házasságot egymással gyám és gyámolt. A házassági akadályok fenti rendszeréből számos elem megjelenik a kortárs szabályozásban is.
A házassági akadályok olyan, törvényben megállapított tilalmak, amelyek fennállása esetén a törvény tiltja a házasság megkötését, a tilalom ellenére megkötött házasságot pedig fő szabály szerint a bíróság érvénytelenné nyilvánítja.
a) Fennálló házasság vagy bejegyzett élettársi kapcsolat - ha a korábbi házasság vagy bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnik, vagy azt érvénytelenné nyilvánítják, az újabb házasság vagy bejegyzett élettársi kapcsolat érvényessé válik. b) az egyenes ági rokonok és c) testvérek házassága, továbbá d) a testvérnek testvére vér szerinti leszármazójával, e) a házastársnak volt házastársa egyenes ági rokonával (sógorság), valamint f) az örökbefogadónak az örökbefogadottal kötött házassága. g) Érvénytelen annak a házassága, aki a házasság megkötésekor cselekvőképességet kizáró gondnokság alatt állott. 21
h) Házasságot nagykorú férfi és nő köthet. Kiskorú csak a gyámhatóság előzetes engedélyével, 16. évét betöltve köthet házasságot. i) Érvénytelen annak házassága, aki a házasság megkötésekor a teljes cselekvőképtelenség állapotában volt, jóllehet ilyen hatályú gondnokság alatt nem állott. A házasság érvényessé válik, ha az a házastárs, akinek cselekvőképessége hiányzott, cselekvőképessé válása után a házasságot fennállása alatt helybenhagyja.
A házastársak személyi és vagyoni viszonyai A házastársak személyi viszonyai elsősorban erkölcsi jellegűek – Rómában is. Róma – a jog szerint a család feje a pater familias, aki a család ügyeiben döntést hoz, mintegy képviseli a házközösséget a külvilág irányában, továbbá gondoskodik a családtagok megélhetéséről. A feleség eltartása mindenképpen a családfő feladata. Ugyanakkor elvárás volt, hogy férj és feleség egymást kölcsönösen tisztelve éljen együtt – hiszen a házasság bizalmi kapcsolat (ebből következik pl. az, hogy férj és feleség becsületvesztéssel járó keresetet nem indíthatnak egymás ellen).
A „férji hatalom” koncepciója ma már nem létezik. A házastársak jogai és kötelességei egyenlőek: a házasélet ügyeiben közösen kell dönteniük. A házastársak a személyüket érintő ügyekben (pl. foglalkozás, munkahely) önállóan, de a család érdekeit szem előtt tartva döntenek. A házastársak hűséggel tartoznak egymásnak és egymást támogatni kötelesek.
Házassági vagyonjog
Róma – a házassági vagyonjog szabályai rendkívül összetettek, ezen túl történeti korszaktól függően változóak. Meghatározó körülmény az, hogy a római házasság férji hatalommal járt-e vagy sem. a) Manus-os házasság esetén a nő korábbi vagyonjogi autonómiája megszűnt, ha ilyen egyáltalán volt (önjogú nő köt manus-os házasságot).
22
b) Manus nélküli házasság esetén az önjogú nőnek lehetett különvagyona – ezt gyámja közreműködésével saját maga kezelte (nem volt szükségszerű, hogy azt a férj tegye). A házassági vagyonjogon belül kiemelkedő szerep jutott a hozomány intézményének. A klasszikus római jog nézete szerint a hozomány olyan vagyon, melyet az önjogú nő, a hatalomalatti nő pater familias-a, vagy más személy nyújtott a férj részére azért, hogy ezzel hozzájáruljon a házasság anyagi terheinek megkönnyítéséhez, a feleség és a gyermekek eltartásához, mely minden esetben a férj kötelessége volt.
A hozomány tárgya minden olyan juttatás lehetett, mely a férj vagyonát növelte (tulajdonjog, haszonélvezet, követelés átruházása, a férjjel szembeni követelésről való lemondás, stb.). A hozományi vagyon a férj vagyonának részévé vált azzal, hogy a házasság megszűnésekor a hozományt fő szabály szerint a nő (vagy örökösei) részére vissza kellett adni. A hozományi vagyont lehetőleg természetben kellett visszajuttatni, ugyanakkor a férj különböző jogcímeken (pl. a házasságból született gyermekek javára, a hozományi vagyontárgyakon eszközölt beruházás jogcímén stb.) a hozományi vagyon meghatározott részét visszatarthatta. A mai szabályozás alapvetően a szerzeményi közösségen nyugszik azzal, hogy a házastársaknak lehet különvagyona is.
A házasság megkötésével a házastársak között a házassági életközösség idejére házastársi vagyonközösség keletkezik. Ennek megfelelően a házastársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a házassági életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami valamelyik házastárs különvagyonához tartozik. A házasulók a házasságkötés előtt, valamint a házastársak az egymás közötti vagyoni viszonyaikat - a házassági életközösség tartamára - szerződéssel rendezhetik.
23
A szerződésben a törvény rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetőleg a különvagyonba. A házastárs különvagyonához tartozik: a) a házasságkötéskor megvolt vagyontárgy, b) a házasság fennállása alatt öröklés jogcímén szerzett vagy ajándékba kapott vagyontárgy, c) a személyes használatra szolgáló és szokásos mértékű, illetőleg mennyiségű vagyontárgy, d) a különvagyon értékén szerzett vagyontárgy.
A vagyonközösséghez tartozó tárgyakat rendeltetésük szerint mindegyik házastárs használhatja. A mai szabályozás is rendelkezik azonban a házasfelekre vonatkozó eltartási kötelezettségről – ez nem csak a férj kötelessége. A közös háztartás költségeinek fedezésére elsősorban a házastársak keresménye és egyéb közös vagyona szolgál.
Ha a közös vagyon a közös háztartás költségét nem fedezi, a házastársak kötelesek ahhoz különvagyonukból is egyenlő mértékben hozzájárulni. Ha csak egyik házastársnak van különvagyona, ő egymaga köteles ebből a közös háztartás költségének kiegészítéséhez szükséges összeget fedezni.
Sajátos kötelezettség – bizonyos körülmények együttes fennforgása esetén a házastárs köteles a különélő és önhibáján kívül rászoruló házastársát - ha arra nem érdemtelen különvagyonából is eltartani.
A házasság megszűnése Róma: a civiljogi házasság megszűnt a) Az egyik fél vagy mindkét fél halálával. b) A capitis deminutio maxima és media megszüntette a római házasságot, a minima csak a manus-t. 24
c) A „Consensus facit nuptias” elvből az következett, hogy ha a házassági együttélés szándéka bármelyik félre nézve tartósan megszűnt, a házasság lényegileg véget ért. Manus-os házasság esetén a házasságot a manus megszüntetése szüntette meg. Manus nélküli házasság esetén a válás minden hatósági közreműködés nélkül megszüntette a házasságot. - a felek közös akaratából (divortium), - de egyoldalú nyilatkozat esetén is (repudium). Ez utóbbi vonatkozásában a principátus elejétől kezdődően megjelent az a kötelezettség, hogy a válni kívánó fél 7 tanú előtt jelentse ki akaratát, később pedig válóokiratot kellett kiállítani. A posztklasszikus korban jelent meg az a gondolat, hogy repudium esetén a válni kívánó házastársnak valamely jogszabályilag megállapított válóokot kellett igazolnia – válni válóok nélkül is lehetett, de az ok nélkül váló házastársat súlyos joghátrányok sújtották.
A modern jogrendszerekben is fontos kérdés, hogy vajon a vétkességi elv érvényesül-e, vagy az ún. feldúltsági elv (a házasság objektíve betölti-e a szerepét vagy sem).
A mai magyar szabályozás az ún. feldúltsági elven alapul – a bontás nem függ valamelyik fél vétkességétől. Taxatíve felsorolt válóokok nem léteznek, hanem a bíróság értékeli azt, hogy a házassági kötelék mikor válik visszafordíthatatlanul feldúlttá. A házasságot a bíróság bármelyik házastárs - illetőleg a házastársak közös - kérelmére felbontja, ha a házaséletük teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. A házasság felbontásánál a közös kiskorú gyermek érdekét figyelembe kell venni.
A házasság felbontása komplex jogkövetkezményekkel jár.
A vagyonjogi jogkövetkezmények közül a legfontosabb az, hogy a házasság felbontása önmagában is megszünteti a vagyonközösséget, és ezt követően kerül sor a közös vagyon megosztására. Ez vagy egyezség, vagy egy újabb per útján valósulhat meg.
A házastársi vagyonközösség megszüntetése során:
25
Ha a felek között nincs megállapodás, a bíróság határoz a közös vagyon egészének jogi sorsáról – minden házassági vagyonjogi igényt együttesen és véglegesen kell elbírálni.
Meg kell állapítani, hogy mi tartozik a közös vagyonba, továbbá rendelkezni kell az elszámolás eredményeként a felek javára mutatkozó vagyontárgyak vagy pénzösszeg megítéléséről. Komplex
elszámolási
viszonyok
állhatnak
fenn,
hiszen
elvileg
három
alvagyon
viszonylatában kell rendelkezni: - a felek közös vagyona - a férj különvagyona - a feleség különvagyona - igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és a fenntartási költségek megtérítését is. - Nincs helye megtérítésnek, ha a kiadás a lemondás szándékával történt. - A közös életvitel körében elhasznált vagy felélt különvagyon megtérítésének csak különösen indokolt esetben van helye. - A házastársak vagyonrészét a házassági életközösség megszűnésekor meglevő közös vagyonból lehetőleg természetben kell kiadni.
A volt házastárs tartása Az alapgondolat a római jogban is megjelent, bár a fejlődésnek viszonylag kései korszakában, és jellegzetesen a feleségre vonatkozóan. A jusztiniánuszi jogban a hozományt a férj csak a nő hibájából bekövetkezett válás esetén tarthatta meg, minden egyéb esetben vissza kellett adnia, hiszen a hozományi vagyon ekkor lényegében már a feleség tulajdonában levő vagyonnak minősült. Emellett ismert volt a donatio propter nuptias – ajándék, melyet a férj ígért feleségének a házasság megszűnése esetére. Ennek célja az volt, hogy a nő anyagi életfeltételeit a házasság megszűnése után is biztosítsa. 26
Ez az ajándék akkor járt a nőnek, ha a házasság a férj halálával, vagy nem a nő hibájából bekövetkezett válással szűnt meg. A mai jog szerint:
A házasság felbontása után a rászoruló és nem érdemtelen házastárs tartásdíjat követelhet a másik házastárstól – férj és feleség egyaránt.
Érdemtelen a tartásdíjra az a házastárs, aki a házasság erkölcsi alapját a házasság felbontására is kiható magatartásával olyan súlyosan sértette meg, hogy a tartás a másik házastársra a társadalmi felfogás szerint méltánytalan lenne. A házastársi tartásdíjra való jogosultság új házasságkötéssel megszűnik, és az újabb házasság megszűnése után sem éled fel.
Rokonság
A római jog a rokonságnak két válfaját különböztette meg. Az agnatio egy familia tagjai között fennálló, alapvetően mesterséges, a jog által teremtett, hatalmi alapú rokoni viszony. Agnatio (agnát rokoni kapcsolat) azok között a személyek között állott fenn, akik - szűkebb értelemben - egy pater familias hatalma alatt állnak, illetve - tágabb értelemben - akik egy pater familias hatalma alatt állanának, ha ez a távoli, de közös pater familias még élne. Két személy között tehát agnát rokoni kapcsolat állt fenn, ha egy közös pater familias hatalma alá tartoztak, ezen túl egyben cognati-nak is minősültek, ha közöttük vérrokoni kapcsolat is létezett. Ha valamelyikük vagy mindkettőjük jogi úton (így például adoptio révén) került az agnát családi kötelékbe, jogi értelemben rokonoknak minősültek anélkül, hogy őket szükségszerűen vérségi kötelék is összefűzte volna. A hatalmi köteléken alapuló agnatio-val szemben a cognatio a tisztán vérségi kapcsolat szerinti rokonságot jelentette. Cognat rokonoknak azok minősültek, akik közül egyik a
27
másiktól közvetlenül vagy közvetve egyenes ágon származott, illetve akik egy közös őstől származtak (oldalági vérrokonok).
Ma: A rokonság fogalma ennél sokkal egyszerűbb, hiszen csak a vérrokonság ismert (illetve a sógorság). Egyenes ági a rokonság azok között, akik közül az egyik a másiktól származik. Oldalágon rokonok azok, akiknek legalább egy közös felmenő rokonuk van, ők maguk azonban egyenes ágon nem rokonok.
A rokonsági kapcsolat megállapítása szempontjából Rómában is, de ma is igen fontos az apaság vélelme. Érdekes módon a legalapvetőbb szabályok gyakorlatilag azonosak. Pater est quem nuptiae demonstrant. A gyermek apjának azt kell tekinteni, akivel az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak legalább egy része alatt házassági kötelékben állott. A házasság érvénytelensége az apaság vélelmét nem érinti. A vélelmezett fogamzási idő a gyermek születésének napjától visszafelé számított száznyolcvankettedik és háromszázadik nap között eltelt idő, mind a két határnap hozzászámításával. Bizonyítani lehet azonban, hogy a gyermek fogamzása a vélelmezett fogamzási idő előtt vagy után történt. Az apa személyének jogi meghatározására további szabályok is léteznek. Róma: a posztklasszikus korban kialakult a törvényesítés lehetősége – concubinatus-ból született természetes gyermekek részére, alapvetően: - utólagos házasságkötéssel - császári kegyből Ezen túl az örökbefogadás is lehetőséget nyújtott arra, hogy az apa jogilag értékelhető módon elismerje a közöttük fennálló vérségi kapcsolatot. 28
A mai szabályok szerint: a gyermek apjának kell tekinteni azt a férfit, a) aki a gyermeket teljes hatályú nyilatkozattal a magáénak ismerte el, b) akit a bíróság jogerős ítélettel a gyermek apjának nyilvánított, c) aki – a családjogi törvényben meghatározott feltételek esetén - a gyermek születése után az anyával házasságot kötött, vagy d) aki az anyával külön törvény rendelkezései szerint lefolytatott emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárásban vett részt, és a származás a reprodukciós eljárás következménye.
ÖRÖKBEFOGADÁS
Rómában az örökbefogadásnak két válfaja alakult ki.
Az adoptio tágabb értelemben örökbefogadást, az apai hatalom keletkezésének mesterséges útját jelentette, mely állami közreműködéssel történt. Szűkebb értelemben adoptio a hatalomalatti személy örökbefogadásának megnevezése is, mely két lépésben ment végbe. Első lépésben meg kellett szüntetni az örökbe adni kívánó családfő apai hatalmát; ez a hatalomalatti személy háromszori (leánynál és unokánál egyszeri) színleges eladásával történt, melyet az ún. mancipatio szabályai szerint hajtottak végre. A mancipatio formájában lezajló harmadik eladást követően a patria potestas megszűnt; ezután az örökbefogadó családfő színleges pert (vindicatio filii) indított az örökbe adni szándékozó családfő ellen, a perben pedig azt állította, hogy az örökbefogadandó személy az ő hatalomalatti családtagja. Ezen állítással szemben az alperes nem tiltakozott, így a praetor a felperesnek adta a gyermeket. A posztklasszikus korban az ilyen örökbefogadás már bíróság előtt tett nyilatkozattal történt, az örökbefogadó és az örökbefogadott jelenlétében.
Az arrogatio önjogú személy örökbefogadása. Eredeti formájában az eljárás a comitia calata előtt zajlott, ahol az örökbe fogadni szándékozó római pater familias előadta, hogy betegsége vagy előrehaladott életkora miatt természetes úton gyermeke már nem lehet, és arra kérte a népgyűlést, hogy engedélyezzék számára egy fiatal, fegyverforgatásra alkalmas pater familias örökbefogadását. Igenlő döntés esetén az örökbefogadott filius familias-ként az örökbefogadó 29
apai hatalma alá került. Ezen eljárás eredeti, ősi rendeltetése az volt, hogy nevének és vagyonának megőrzése és továbbvitele érdekében a pater familias férfiörököst szerezzen magának. A császárkortól kezdődően az arrogatio már császári engedély (rescriptum) megadása útján ment végbe, és az örökbe fogadható személyek köre is kibővült (önjogú nők és serdületlen gyermekek). Ma: az örökbefogadás alapvető célja nem az, hogy egy család nevének és vagyonának továbbvitelét szolgálja.
Az örökbefogadás célja az, hogy az örökbefogadó, valamint annak rokonai és az örökbefogadott között családi kapcsolatot létesítsen és elsősorban az olyan kiskorúak családi nevelését biztosítsa, akinek szülei nem élnek, vagy akiket szüleik megfelelően nevelni nem képesek. Az örökbefogadás az örökbe fogadni szándékozók kérelmére a gyámhatóság engedélyével jön létre.
Az örökbefogadás jogi hatásai azt biztosítják, hogy a befogadott gyermek olyan jogokkal és kötelezettségekkel váljék a befogadók családjának tagjává, mintha azok vérszerinti gyermeke lenne. Ennek érdekében az örökbefogadó szülőket szülői felügyelet illeti meg, örökbefogadott gyermekük közös gyermekükké válik. Rokoni kapcsolat jön létre az örökbefogadók rokonai és az örökbefogadott gyermek között. Az
örökbefogadással
kölcsönös
tartási
jogok
és
kötelezettségek
keletkeznek
az
örökbefogadott gyermek és az örökbefogadók között ugyanúgy, mint a vérszerinti rokonság esetében. Az örökbefogadott gyermek ugyanúgy örököl az örökbefogadás útján, rokoni kapcsolatba került személyek után (és ők is utána), mint a vérszerinti rokon. Az örökbefogadott gyermek azonban az örökbefogadás fennállása alatt is örököl vér szerinti rokonai hagyatékából (az ún. „titkos örökbefogadás” kivételével).
Az örökbefogadás felbontható. Ha a felbontásban mind az örökbefogadó, mind pedig az örökbefogadott (kiskorú esetében a törvényes képviselője) megegyeznek, a felbontásról a gyámhatóság dönt. Megegyezés hiányában a bíróság dönt. 30
Felbontásnak akkor van helye, ha az örökbefogadás társadalmi célját és rendeltetését nem képes betölteni, vagy pedig akár az örökbefogadó, akár az örökbefogadott olyan magatartást tanúsít, amely miatt az örökbefogadás a másik félre elviselhetetlenné válik.
SZÜLŐI FELÜGYELETI JOG Róma – patria potestas. Apai hatalom; a családfőnek a családjához tartozó szabad személyek feletti teljes magánjogi uralma. Mindez azt jelentette, hogy a pater familias rendelkezett a családtag személye felett, tehát a) a gyermek élete és halála feletti rendelkezés jogával bírt (ius vitae ac necis); b) elrendelhette az újszülött gyermek kitételét (ius exponendi); c) eladhatta gyermekét (ius vendendi); d) magánbűncselekmény elkövetése esetén a gyermeket a sértett fél hatalmába adhatta (ius noxae dedendi); e) peres úton visszakövetelhette a gyermeket attól a személytől, aki a gyermeket az apa jóváhagyása nélkül magánál tartotta (vindicatio filii); f) a gyermek házassága az apa beleegyezésével volt érvényes; g) a gyermeken elkövetett személysértés miatt a pater familias indíthatott pert az elkövetővel szemben. Vagyonjogilag a patria potestas háttérbe szorította a hatalomalatti szabad családtagok vagyonjogi képességét. A hatalomalatti családtagnak saját vagyona nem lehetett, minden jogosultságot a pater familias-nak szerzett, az általa vállalt kötelezettségek viszont naturalis obligatio formájában őt terhelték. Ezen a berendezkedésen a peculium intézményének kifejlődése, majd a praetor-i actiones adiecticiae qualitatis megjelenése változtatott. Ha a gyermek önjogú – tutela impuberum
Mai szabályozás: A kiskorú gyermek szülői felügyelet vagy gyámság alá tartozik, a jogszabály értelmében tehát nem fordulhat elő olyan helyzet, hogy a kiskorú gondviselő nélkül marad.
31
A szülői felügyelet a szülőket megillető jogok és kötelességek összessége, amely a gyermek születésével, az örökbefogadó határozat jogerőre emelkedésével, apai elismerésnél ennek megtörténtével kezdődik, és tart a gyermek nagykorságának eléréséig, a szülő vagy a gyermek haláláig vagy a felügyeleti jog megszüntetéséig. A szülői felügyelet a kiskorú gyermek gondozásának, nevelésének, vagyona kezelésének, valamint törvényes képviseletének jogát és kötelességét, továbbá a gyámnevezésnek és a gyámságból való kizárásnak jogát foglalja magában. A szülői felügyeletet a szülők a gyermekük érdekében kötelesek gyakorolni. Ha ez nem történik, az állam a felügyeleti jogot tőlük megvonja. Ez a szülői felügyeleti jog megszüntetésével, bírósági ítélettel következik be. A bíróság megszünteti a szülői felügyeleti jogot, ha a szülő kötelességeit elhanyagolja, gyermeke sérelmére jogaival súlyosan visszaél, testi jólétét, értelmi vagy erkölcsi fejlődését veszélyezteti, úgyszintén, ha a szülő a bíróság valamelyik gyermek ellen elkövetett szándékos bűncselekmény miatt szabadságvesztésre ítélte. A szülői felügyelet visszaállítására csak akkor kerülhet sor, ha megszűntek azok a körülmények, amelyek a jog megvonását indokolták és nincs olyan új ok sem, ami a szülői jogok visszaállítását kizárná.
GYÁMSÁG A gyámság intézménye a római jogban sajátos előképpel rendelkezik, ugyanis az önjogú, de serdületlen római gyermekek (12 évnél fiatalabb lányok, 14 évnél fiatalabb fiúk) gyámi hatalom (tutela impuberum) alatt álltak. Ezen intézmény rendeltetése a pater familias hatalmának pótlása volt, elsősorban úgy, hogy a gyám feladatául a gyámolt vagyonának kezelését tették. Mai korunkban, a családjogi törvény értelmében a kiskorú szülői felügyelet vagy gyámság alatt áll. 32
A szülői felügyelet, illetőleg a gyámság ezért egymást kizáró intézmények. Ennek megfelelően akár szünetel a szülői felügyelet, akár pedig a bíróság azt megszüntette, a gyámhatóság a kiskorú részére gyámot rendel. A gyám a gyámság alatt álló kiskorú gondozója, vagyonának kezelője és törvényes képviselője. A gyám az általa kezelt vagyonról rendszeresen köteles számot adni, és működésének megszűnésével végszámadást kell a gyámhatóság elé terjesztenie. (Rendes számadás, eseti számadás, végszámadás, számadási per.) A gyámság megszűnik, ha a gyámság alatt álló; szülői felügyelet alá kerül, vagy eléri nagykorúságát. A gyám tisztsége megszűnik, ha a gyámság megszűnik; a kiskorú intézeti gyámság alá kerül; a gyámhatóság a gyámot gyámi tisztségétől felmenti vagy elmozdítja.
ÖRÖKLÉSI JOG Az örökölhető javak körét minden társadalomban és minden korban a tulajdoni rend határozza meg. Az öröklési jog csak azt szabályozza, hogy az egyéni tulajdonban tartható javak a tulajdonos halála esetén milyen módon kerülnek mások tulajdonába. Ebben az értelemben tehát az öröklési rend a tulajdoni rend függvénye. A jogfejlődés során az öröklési rendszereknek két nagy csoportja alakult ki annak megfelelően, hogy az örökléshez szükség van-e az örökös elfogadó nyilatkozatára vagy sem. A magyar öröklési jog az ipso iure öröklési rendszert követi, vagyis jogunkban az örökös az örökhagyó halálának pillanatában, a törvény erejénél fogva örökössé válik, külön elfogadó nyilatkozatára nincsen szükség. Ennek tényét a szaknyelv úgy fejezi ki, hogy "az öröklés az örökhagyó halálával megnyílik". A magyar jog nem ismeri a nyugvó hagyaték fogalmát, az elhunyt személy vagyona sohasem válhat uratlanná. Mindig van egy olyan személy, aki (ami) a hagyatékot megszerzi. Végső soron a Magyar Állam az örökös.
33
Törvényes és végintézkedésen alapuló öröklés Örökölni a törvény rendelkezése vagy végintézkedés alapján lehet. Első esetben törvényes öröklésről, a második esetben végintézkedésen alapuló öröklésről beszélünk. Amennyiben az örökhagyó után végintézkedés maradt, az öröklés rendjét ez határozza meg. Végintézkedés hiányában az öröklés rendjére a törvény az irányadó. Ha más örökös nincs, a hagyaték az államra száll. Az állam tehát törvényes örökös. Az öröklés előfeltételei Az örökséget az örökös abban az esetben szerezheti meg, ha az alábbi három feltétel együttesen fennáll: 1.) Halál ténye A halál bekövetkezésének időpontja kiemelkedő jelentőségű az öröklési jogban, ugyanis az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg. A halál időpontjától függ a jogutódok személye is. 2.) Öröklési képesség és szerzőképesség. Az öröklési képesség egybeesik a polgári jogi jogképességgel. A szerzőképesség fogalma arra a kérdésre ad választ, hogy az öröklési képességgel rendelkező személy ténylegesen megszerezheti-e a hagyatékot vagy annak ráeső részét. Ilyen korlátozás vonatkozhat például a külföldi állampolgárra termőföld öröklése esetén vagy fegyvertartási engedéllyel nem rendelkező személyre lőfegyver öröklése esetén. 3.) Nem áll fenn kiesési ok Kiesési ok fennállta esetén az örökösként vagy hagyományosként megjelölt személyt örökösként illetve meghatározott esetekben kötelesrészre jogosultként figyelmen kívül kell hagyni. A következmények súlyára tekintettel csak a törvényben felsorolt okok vezethetnek kizáráshoz, amelyek a következők lehetnek: a) aki az örökhagyó előtt meghal Az örökösnek túl kell élnie az örökhagyót. Abban az esetben, ha egy katasztrófa során többen halnak meg, akik egymással rokoni kapcsolatban állnak, a törvényes öröklés tekintetében az elhalálozási sorrend minden egyes esetben külön bizonyítás kérdése. A kérdés azért lényeges, mert ez határozza meg, hogy az öröklés milyen sorrendben alakul, ami egymástól lényegesen eltérő megoldásokhoz vezethet.
34
b) aki a hagyatékot az öröklés megnyílásakor törvénynél fogva nem szerezheti meg Törvény alapján nem örökölhet az örökhagyó házastársa, ha az öröklés megnyílásakor a házastársak között életközösség nem állott fenn, és az eset körülményeiből nyilvánvaló, hogy az életközösség visszaállítására nem volt kilátás.
c) aki az öröklésre érdemtelen Érdemtelen az öröklésre a) aki az örökhagyó életére tört (élet kioltására irányuló szándékos magatartás); b) aki szándékos eljárásával az örökhagyó végakaratának szabad nyilvánítását megakadályozta, vagy annak érvényesítését meghiúsította, illetőleg ezek valamelyikét megkísérelte; c) aki a hagyatékban való részesülés céljából az örökhagyó után törvényes öröklésre jogosult vagy az örökhagyó végintézkedésében részesített személy életére tört. Aki ezen cselekmények valamelyike alapján érdemtelenné válik, elveszti a jogát arra, hogy az örökhagyó hagyatékából bármilyen jogcímen részesedjen. Az örökhagyó az érdemtelenségre vezető magatartást megbocsáthatja tekintet nélkül arra, hogy az eredetileg ki ellen irányult. Megbocsáthat továbbá az a személy is, aki ellen az érdemtelenségre vezető magatartás irányult. A megbocsátott magatartás érdemtelenségi okként nem vehető figyelembe. d) aki lemondott az öröklésről Aki törvényes öröklésre jogosult, az örökhagyóval kötött írásbeli szerződésben, egészben vagy részben lemondhat az öröklésről. Lemondásra csak az örökhagyó életében kerülhet sor. Mivel szerződésről van szó, ezért erre a Polgári Törvénykönyv kötelmi jogi szabályai vonatkoznak. e) akit az örökhagyó az öröklésből kizárt vagy kitagadott Kizárás az örökségből: Az örökhagyó a törvényes örökösét egyoldalú nyilatkozatával (kifejezetten vagy más személy megnevezésével) – indoklási kötelezettség nélkül! – kizárhatja a törvényes öröklésből. A kizárás egyetlen korlátja az, hogy a kötelesrészre jogosultat az örökhagyó a kötelesrészétől nem foszthatja meg. 35
Ha az örökhagyó az kívánja, hogy az öröklésre jogosult még kötelesrészben sem részesüljön, akkor e személyt ki kell tagadnia. Kitagadás Végrendeletében az örökhagyó a törvényben felsorolt valamely okra hivatkozva a kötelesrészre
jogosultat
kirekesztheti
az
őt
egyébként
törvény
alapján
megillető
kötelesrészből. A kitagadás csak azzal szemben áll fenn, akit az örökhagyó megjelölt.
f) aki az örökséget visszautasította Az örökhagyó halála után az öröklésről lemondani már nem lehet. Ekkor már csak visszautasításnak
lehet
helye.
Az
államot,
mint
törvényes
örököst
az
örökség
visszautasításának joga nem illeti meg. Az örökösnek egyértelműen el kell döntenie, hogy kíván-e örökölni vagy nem, a hagyaték tárgyai közül nem válogathat. A nyilatkozatnak egyértelműnek és vitathatatlannak kell lennie, azt nem lehet sem feltételhez sem időhatárhoz kötni. Ha az örökös az öröklés megnyílta után a visszautasítás jogáról kifejezetten vagy hallgatólag lemondott, az örökséget többé nem utasíthatja vissza.
A törvényes öröklés általános rendje
Ha az örökhagyó végintézkedési szabadságával nem élt, vagy a végintézkedés a hagyaték egészére nem terjed ki, kiegészítő jelleggel a törvényes öröklés szabályai érvényesülnek. Mindez eltér a római jogban a végrendeleti és a törvényes öröklés kapcsán megmutatkozó szabálytól. A római jog ugyanis fő szabály szerint nem ismerte el azt, hogy egyetlen hagyatékon belül érvényesüljön a végrendeleti és a törvényes öröklés. Ha volt érvényes végrendelet, a hagyaték egésze a végrendeletben foglalt rendelkezéseknek megfelelően szállt át a végrendeletben megnevezett örökösökre, az a hagyatéki rész pedig, melynek jogi sorsát a végrendelet nem rendezte, a növedékjog alapján arányosan hozzánőtt a végrendeletben megnevezett örökösök örökrészéhez („Nemo pro parte testatus pro parte intestatus decedere potest”). 36
A magyar jog felsorolásszerűen meghatározza a törvény alapján öröklésre jogosultak körét. Általánosságban ezek: a rokonok, a házastárs és legvégül az állam. A Polgári Törvénykönyv a felmenő egyenesági rokonok törvényes öröklési jogát korlátlanul elismeri, az oldalrokonok törvényes öröklési jogát viszont a nagyszülői leszármazók körével lezárja. A leszármazók fogalmának meghatározásában a vérségi leszármazás a döntő (tehát nincs jelentősége annak, hogy a gyermek házasságban vagy azon kívül született), az apai leszármazást az apaság vélelme dönti el
A törvényben meghatározott örökösök a törvényben megjelölt sorrendben válnak örökössé. Ez a sorrend kivételt nem engedő, szigorú rangsor, amely alapján a törvényben előbb álló személyek az öröklés tekintetében megelőzik a mögöttük állókat. 1.) a leszármazók törvényes öröklési sorrendje: A törvényes öröklés sorrendjében első helyen a lemenő egyenes ági rokonok öröklési jogi igényei szerepelnek, leszármazási fokok szerint, a helyettesítés elvének megfelelően. A leszármazók mellett a házastárs haszonélvezeti jogot örököl. a.) a gyermekek öröklése - Valamennyi gyermek fejenként egyenlő arányban örököl. - A gyermeki kapcsolatot a Csjt. szabályozza. Alapvető elv, hogy a gyermek az apa után akkor örököl, ha a családjogi státusza tisztázott b.) távoli leszármazók törvényes öröklése Az öröklésből kiesett gyermek vagy távolabbi leszármazó helyén egymás közt egyenlő részekben a kiesett személy gyermekei örökölnek (helyettesítési elv). 2.) házastárs törvényes öröklése Az özvegy törvényes öröklésének jogi alapját az örökhagyóval fennálló házassága teremti meg. Az özvegy azonban akkor is kiesik az öröklésből, ha az örökhagyó halálának időpontjában a házastársi életközösség nem állott fenn és annak visszaállítására sem lett volna mód. A magyar jog az özvegyet csak leszármazók hiányában tekinti állag(tulajdon)örökösnek.
37
Leszármazók mellett a házastársat özvegyi jog illeti meg, vagyis a hagyaték tulajdonjogát a leszármazók szerzik meg, azonban az özvegyet haszonélvezeti jog illeti meg ezen a vagyonon. 3.) felmenők és oldalrokonok öröklése (parentéláris öröklés) A felmenők és az oldalrokonok törvényes öröklését a magyar jogban parentéláris öröklésnek nevezzük. A parentéla a magyar öröklési jog egyik tradicionális eleme, amelynek lényege az, hogy az azonos felmenői fokon lévő egyenesági rokonok és azok leszármazói egyetlen öröklési csoportba kerülnek beosztásra. Az első parentélába tartoznak az örökhagyó szülei és azok leszármazói. Leszármazók és házastárs hiányában az örökhagyó szülői örökölnek fejenként egyenlő részben. Az öröklésből kiesett szülő helyén annak leszármazói örökölnek olyan módon, mint a gyermek helyén annak leszármazói. Ha a kiesett szülőnek nincs leszármazója, egyedül a másik szülő, illetőleg annak leszármazói örökölnek. A második parentélába tartozó személyek akkor örökölnek, ha az első parentélában mindkét szülő és azok leszármazói kiestek. Leszármazóknak, házastársnak, szülőknek és szülők leszármazóinak hiányában törvényes örökösök egyenlő részekben az örökhagyó nagyszülői. Az öröklésből kiesett nagyszülő helyén ennek leszármazói örökölnek ugyanúgy, mint a kieső szülő helyén ennek leszármazói. Ha a kiesett nagyszülőnek leszármazója nincs, helyette nagyszülőpárja, ha pedig ez is kiesett, ennek helyén leszármazója örököl. Ha valamelyik nagyszülőpár kiesett, és helyükön leszármazójuk nem örökölhet, az egész hagyatékot a másik nagyszülőpár vagy ezek leszármazója örökli. A harmadik parentélát a magyar jogi hagyomány csonka parentélának is nevezi, mivel ebben a csoportban az oldalági rokonok már nem örökölnek, a felmenők viszont korlátozás nélkül törvényes örökösök. Ha sem az örökhagyó nagyszülője, sem a nagyszülőktől leszármazó nem örökölhet, törvényes örökösök fejenként egyenlő részekben az örökhagyó távolabbi felmenői. 4) Ha más örökös nincs, a hagyaték az államra száll. Az állam törvényes örökös. Az állam egyben szükséges örökös is. A hagyatékot, mint törvényes örökös nem utasíthatja vissza (a végrendeleti örökösként azonban igen).
Osztályra bocsátás 38
Az osztályra bocsátás (collatio) már a római jogban is ismert volt, továbbá elvi alapja lényegében szintén megfelel a mai szabályozásban megjelenő alapgondolatnak. Eszerint a római gondolkodás méltánytalannak minősítette, ha az örökhagyó lemenő rokonai (leggyakoribb esetben gyermekei) közül egyesek kedvezőbb helyzetben várták az örökségüket, mert részükre az örökhagyó még életében jelentős ingyenes vagyoni juttatást tett. E tradicionális jogintézmény ma a leszármazók törvényes öröklésének kiegészítő rendje. Célja az, hogy az azonos öröklési helyzetben lévő személyek ténylegesen is azonos részt kapjanak a hagyatékból. Az osztályra bocsátás lényege, hogy ha több leszármazó közösen örököl, mindegyik örököstárs köteles a hagyaték értékéhez hozzászámítani annak az ingyenes adománynak az értékét, amelyben őt az örökhagyó életében részesítette, feltéve: hogy a hozzászámítást az örökhagyó kikötötte, vagy a körülményekből arra lehet következtetni, hogy a juttatást a hozzászámítás kötelezettségével adta. A szokásos mértékű ajándékokat, valamint a tartásra rászorult leszármazók részére nyújtott tartást akkor sem kell osztályra bocsátani, ha azt az örökhagyó kifejezetten kikötötte.
A hagyaték, valamint az osztályra bocsátott ingyenes adományok tiszta értékének összeszámításával kapott érték megfelelő arányos elosztása útján kell megállapítani az örököstársaknak jutó örökrészt, majd abból le kell vonni az örököstárs által osztályra bocsátott értéket.
Ági öröklés Az ági öröklés a felmenő és oldalági rokonok törvényes öröklésének a kiegészítője. A jogintézmény célja annak biztosítása, hogy a családi vagyon az eredeti családi ágon maradjon abban az esetben, ha az örökhagyónak nincsenek leszármazó örökösei. Csak az a vagyontárgy minősül ági vagyonnak, amely az örökhagyó hagyatékában természetben, fizikai formájában megvan. Fő szabály szerint, ha nem az örökhagyó leszármazója a törvényes örökös, az örökhagyóra valamelyik felmenőjéről öröklés vagy ingyenes juttatás útján hárult vagyontárgy ági öröklés alá esik.
39
Az ági vagyont azon felmenői ágon lévő rokonok, illetve az ő leszármazóik öröklik, amely felmenői ágról a vagyontárgy az örökhagyó hagyatékába került.
Végintézkedésen alapuló öröklés
Hazai jogrendszerünk gyakorlatilag elismeri az örökhagyó teljes végintézkedési szabadságát. Az öröklési szabadság elismerésének legfontosabb következménye, hogy törvényes öröklésre csak abban az esetben kerülhet sor, amennyiben végintézkedés nem történt vagy az a hagyatékot nem merítette ki. A végintézkedés egy olyan gyűjtőfogalom, amelybe mindazon jogilag elismert nyilatkozat beletartozik, amelyben az örökhagyó vagyonáról vagy annak egy részéről halála esetére rendelkezik. A magyar jog az alábbi végintézkedési formákat ismeri: a.) végrendelet: az örökhagyó egyoldalú, nem címzett jognyilatkozata b.) öröklési szerződés: olyan szerződés, amelyben az örökhagyó a vele szerződő felet tartás vagy életjáradék fejében örökösévé teszi c.) halál esetére szóló ajándékozás: olyan nyilatkozat, amelyben a juttatás feltétele az, hogy a megajándékozott az ajándékozót túlélje. A végintézkedési képesség a jog szabályai szerint azt a lehetőséget jelenti, hogy az ember halála esetére vagyonáról szabadon rendelkezhet. Végintézkedést tenni csak személyesen lehet. Teljes végintézkedési képességük csak a teljesen cselekvőképes személyeknek van. - cselekvőképtelen személy ennek megfelelően nem rendelkezik végintézkedési képességgel. - korlátozottan cselekvőképes személy csak közvégrendeletet tehet. - A vak, az írástudatlan és az, aki olvasásra vagy nevének aláírására képtelen állapotban van érvényesen csak közvégrendeletet és szóbeli végrendeletet tehet. - Néma, süketnéma szóbeli végrendeletet nem tehet.
A végrendelet
40
A végrendelet az örökhagyó olyan egyoldalú jognyilatkozata, amelyben vagyonáról vagy annak egy részéről halála esetére rendelkezik. A végrendelkezés történhet írásban vagy kivételesen szóban. Az írásbeli végrendeletnek két nagy típusa van, és három fajtáját különböztetjük meg:
1. Közvégrendelet Közvégrendeletet közjegyző vagy bíróság előtt lehet tenni. A közjegyző előtt tett végrendelet csak abban az esetben minősül közvégrendeletnek, ha rendelkezik a közjegyzői okiratra előírt általános kellékekkel. 2. Írásbeli magánvégrendelet, amely lehet: a.) Holográf végrendelet: írásbeli magánvégrendelet, amelyet az örökhagyó az elejétől a végéig maga ír és aláír. b.) Allográf végrendelet: írásbeli magánvégrendelet, amelyet az örökhagyó két tanú együttes jelenlétében aláír, vagy ha azt már aláírta, az aláírását két tanú előtt magáénak ismer el és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is e minőségük feltüntetésével írják alá. c.) Közjegyzőnél letett végrendelet: magánvégrendelet, amelyet az örökhagyó aláír és végrendeletként feltüntetve – akár nyílt akár zárt iratként – a közjegyzőnél személyesen letétbe helyez. Írásbeli magánvégrendelet az örökhagyónak vagyonáról vagy annak egy részéről halála esetére szóló magánokiratba foglalt rendelkezése. Az írásbeli magánvégrendeletre a következő, általános alakszerűségek irányadóak 1. a végrendelet csak olyan nyelven tehető, amelyet a végrendelkező ért, és amelyen írni és olvasni is tud. 2. Az okiratot közönséges írásjegyekkel kell készteni (a jel- vagy számjegyírással készült végrendelet érvénytelen) 3. Az okiratból ki kell derülnie a végrendeleti minőségnek, valamint a keltezés helyének és idejének. 4. Az örökhagyónak a dokumentumot a holográf végrendelet esetén is saját kezűleg alá kell írnia.
41
5) Ha a végrendelet több különálló lapból áll, azt folyamatos számozással és a végrendelkezőnek (illetve allográf végrendelet esetén a tanúknak is) az okirat minden lapját saját aláírásával kell ellátnia. 6) A végrendelet tartalmának kialakításában meghatározó szerepet játszó személyek (illetőleg ezek hozzátartozói javára szóló juttatás) csak akkor érvényes, ha az örökhagyó a végrendeletnek ezt a részét saját kezűleg írta és aláírta.
Szóbeli végrendelet A szóban történő végrendelkezés a végintézkedés tételének kivételes formája, erre csak a Polgári Törvénykönyvben meghatározott, rendkívüli körülmények esetén van lehetőség. Ennek megfelelően tehát szóban akkor lehet végrendelkezni, ha: a) ha a végrendelkezni kívánó személy nem néma, süketnéma vagy korlátozottan cselekvőképes (személyben rejlő kizáró feltételek) b) a végrendelkező életet fenyegető rendkívüli helyzetben van és írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne. A szóbeli végrendelet akkor érvényes, ha a végrendelkező két tanú együttes jelenlétében a tanúk által értett nyelven végakaratát egész terjedelemben szóval előadja, és ez alkalommal kijelenti, hogy szóbeli nyilatkozata az ő végrendelete.
A végrendelet tartalmi elemei
Az örökhagyó a végrendelet tartalmát szabadon állapítja meg. A törvény csak példálózó felsorolással és fakultatív jelleggel írja le a végrendelet legtipikusabb tartalmi elemeit. Legtipikusabb tartalmi elemek az a) Örökösnevezés Örökös nevezése bármely formában sor kerülhet. Az örökhagyó bizonyos korlátozások figyelembevételével bárkit örököséül nevezhet. b) Kizárás c) Hagyományrendelés d) Meghagyás
42
A végrendelet értelmezése kapcsán a jogalkotó legfőbb célja, hogy a végrendelkező akarata halála után a lehető legteljesebb mértékben érvényesüljön (favor testamenti elve). Mindez azt jelenti, hogy a végrendeletet, a végrendeletben használt kifejezéseket is beleértve úgy kell értelmezni, ahogyan azt a végrendelkező érthette. Minden esetben az örökhagyói szándék felkutatására kell törekedni.
A kötelesrész
A kötelesrész az örökhagyó legközelebbi rokonainak és feleségének járó minimális részesedés az örökhagyó vagyonának terhére. A római magánjog a kötelesrészt úgy tekintette, mint az örökhagyónak a rokonairól történő tartási kötelezettsége. Ezért a kötelesrészt itt nem örökségnek tekintik, hanem a jogosultnak a hagyatékkal szemben fennálló kötelmi igényét. A másik elvi alap a családi vagyon megóvását tekinti elsődlegesnek és ennek megfelelően a kötelesrészt, mint örökrészt határozza meg. A mai magyar jog egyértelműen az első megoldást követi. Kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, továbbá szülőjét, ha ez a személy az öröklés megnyíltakor az örökhagyó törvényes örököse vagy végintézkedés hiányában az lenne.
Az örökhagyó kitagadási joga alapján, kizárólag végintézkedésben és csak a törvényben felsorolt valamelyik ok megjelölésével a kötelesrészre jogosultat megfoszthatja a kötelesrészétől. A kötelesrész alapja a hagyaték tiszta értéke, valamint az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott adományok juttatáskori tiszta értéke. Kötelesrész címén a leszármazót és a szülőt annak fele illeti, ami neki - a kötelesrész alapja szerint számítva - mint törvényes örökösnek jutna.
Az öröklés jogi hatásai 43
Az öröklés megnyílása Az öröklés megnyílása, mely az örökhagyó halálának pillanatában következik be. Ekkor áll be az öröklés lehetősége, hiszen csak a megnyílt örökségre nézve mehet végbe az öröklés folyamata. Az örökség megnyílásának a római jog alapvetően két jogalapját ismerte: a törvényt és a végrendeletet.
A római jogban bizonyos örökösök ipso iure, tehát az örökhagyó halálának pillanatában, külön elfogadó nyilatkozat nélkül váltak örökössé. Más, az örökhagyóhoz képes általában távolabbi rokoni fokon álló, vagy egyenesen idegen személynek minősülő örökösök elfogadó nyilatkozattal szerezhették meg a hagyatéki vagyont. A mai jog e kettősséget nem ismeri. Az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát (az örökséget) elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül megszerzi.
Az örökös jogállása A római joggal azonos módon az örökös ma is egyetemes jogutódnak minősül, így nem csak a hagyatéki vagyonban fellelhető aktívákat, de a passzív vagyoni elemeket is megszerzi. Ennek megfelelően az örökös köteles helytállni a hagyatéki tartozásokért. Hagyatéki tartozások: a) az örökhagyó illő eltemetésének költségei; b) a hagyaték megszerzésével, biztosításával és kezelésével járó szükséges költségek (hagyatéki költségek), valamint a hagyatéki eljárás költségei; c) az örökhagyó tartozásai; d) a kötelesrészen alapuló kötelezettségek; e) a hagyományon és a meghagyáson alapuló kötelezettségek. Az örökösi felelősség általános formája Rómában az ultra vires hereditatis felelősség volt, ami azt jelentette, hogy az örökös minden vagyonával (az örökléskor meglevő saját vagyonával, továbbá az öröklött vagyonnal is) korlátlanul felelős volt a hagyatéki hitelezőknek. Kivételes alakzatként az örökös a hagyatéki tartozásokért csakis a hagyaték ténylegesen meglevő tárgyaival felelt, tehát a hagyatéki hitelezők kielégítést csak ebből a vagyontömegből követelhettek (cum viribus hereditatis típusú felelősség); továbbá bizonyos 44
esetben az örökös a megszerzett örökség értékéig tartozott helytállással, tehát ha az örökölt vagyonból bizonyos elemek időközben kiestek, azok értékét az örökös saját vagyonából volt köteles pótolni (pro viribus hereditatis típusú felelősség). A mai jogban az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőknek. Amennyiben a követelés érvényesítésekor a hagyaték tárgyai vagy hasznai nincsenek az örökös birtokában, annyiban az örökös öröksége erejéig egyéb vagyonával is felel.
DOLOGI JOGI SZABÁLYOZÁS
A jognak meg kell válaszolnia bizonyos kérdéseket -
mely javak lehetnek tulajdonjog tárgyai
-
hogyan lehet ezek felett tulajdonjogot szerezni
-
mi a tulajdonjog tartalma – a javak felett kizárólagosságot biztosító jog tartalma
-
miként biztosítja a jog a tulajdon védelmét
A magánjog alapvető funkciója a piaci mechanizmusok jogi leképezése és csatornázása – ezért biztosítania kell a vagyoni forgalom jogi kereteit.
A DOLOG FOGALMA A dologi jog határainak megvonása elsősorban annak a függvénye, hogy mit tekintünk dolognak. Mai magyar szabályozás – idegen dologbeli jogok fennállhatnak forgalomképes jogokon és követeléseken, de a tulajdonjog tárgya csak dolog lehet. A Ptk. nem határozza meg pontosan a dolog fogalmát, de a tulajdonjog tárgyainak körét a birtokba vehető dolgokra korlátozza. A dolog elsődleges ismérve a birtokba vehetőség, ami fizikai tulajdonságokat feltételez. Az élő emberi test a római jog szerint, de a mai szabályozás szerint sem dolog. Az élő emberi test integritását a személyiségi jog védi. A holttest és maradványai szintén különleges jogi 45
megítélés alá esnek, hiszen végső soron testi tárgyak, de vagyonjogi relációba nem helyezhetők. Az elhunyt személy holttestével, sírhelyével, emlékének megsértésével kapcsolatos polgári jogi kérdéseket a kegyeleti jog szabályozza. A személyiségi jogok védelme az elhunytat is megilleti. Érvényesítése a kegyeleti jogosult által lehetséges. Ha a halott személy jó hírnevét sértő magatartás közérdeket is sért, védelmében az ügyész is felléphet.
DOLOGOSZTÁLYOZÁS A dolgok osztályozása során ma kiemelkedő fontossággal bír az, hogy a dolog ingó vagy ingatlan dolognak minősül-e. Magától értetődően ez a megkülönböztetés már a római jogban is ismert volt.
Ma az ingatlannak nincs eleve adott jogi fogalma; ingatlan az, amit a jogi szabályozás annak minősít (pl. a II. világháború előtt a tengeri hajó ingatlannak minősült). A korábbi magyar jogban megtalálható volt egy, a római jogi megközelítéssel lényegében azonos meghatározás. Eszerint ingatlan a telek, továbbá a föld felületének egyes határozott részei; minden más ingó dolognak minősült. A mai Ptk. nem definiál, ugyanakkor a különbségtételt magától értetődően kezeli. A kulcsmomentum az ingatlanok nyilvántartásában, valamint a nyilvántartásukhoz fűzött joghatásokban keresendő. Ingatlan az, amire az ingatlan-nyilvántartási szabályokat alkalmazni kell. Ingatlannak azt tekintjük, amit az ingatlan-nyilvántartásról szóló törvény önálló ingatlannak minősít.
Alkotórész Alkotórész az, ami a dologgal olyan módon van tartósan egyesítve, hogy az elválasztással a dolog vagy az elválasztott rész elpusztulna, illetve értéke vagy használhatósága számottevően csökkenne.
46
Alkotórész és „fődolog” egységet képez, így a fődolog és alkotórész külön nem ruházható át és terhelhető meg. Különleges kérdést képez a jog számára az, hogy ha ingó dolog egyesül ingatlannal. A római jogban felállított szabály szerint az ingó az ingatlan alkotórészévé válik és annak jogi sorsát osztja. „Aedificium solo cedit”. Fő szabályként a polgári jog ezen ősi elve szerint szabályozza az épület és a föld tulajdonjogát - azaz az épület tulajdonjoga a földtulajdonost illeti meg. A föld helyesen mindig földrészletet jelent, ami a föld felületének körülhatárolt, az alaptérképen ábrázolt, külön helyrajzi számmal megjelölt része. Az épület a földrészlet legfontosabb alkotórésze. A Polgári Törvénykönyv hatályba lépését megelőző joggyakorlatban szigorúan érvényesült, hogy a föld tulajdonjogában osztozik az épület tulajdona, azaz az ingatlannak lehetőség szerint egy tulajdonosa legyen. A Ptk. is fenntartja fő szabályként ezen elvet, de alóla kivételeket enged. A hatályos jogi szabályozás szerint két kivétel lehet, amikor ezen elv nem érvényesül: a). az épület tulajdonjoga az építkezőt illeti meg a földtulajdonossal kötött írásbeli megállapodás alapján. Ez esetben azonban az épület tulajdonosát a földön földhasználati jog illeti meg. b) törvénynél fogva illeti meg az építkezőt az épület tulajdonjoga a Ptk. ráépítésre vonatkozó rendelkezései szerint.
A föld és az épület osztott tulajdona kizárólag csak építkezéssel jöhet létre! Az alkotórésszel ellentétben a tartozék a fődologgal nem fizikai, hanem gazdaságossági kapcsolatban áll - a fődolog rendeltetésszerű használatához vagy épségben tartásához szükséges, vagy azt elősegíti. A tartozék önálló forgalom tárgya lehet, a fődolog tulajdonjoga csak kétség esetében terjed ki a tartozékra. A tartozék tehát a fődolog jogi sorsát követi mindaddig, amíg a tartozékra vonatkozóan más megállapodás nem történik.
47
TULAJDONJOG
A tulajdonjog a vagyoni jogviszonyok egyik nagy csoportjához, a dologi joghoz tartozik. A saját dolgon teljes jogi hatalmat biztosító dologi jog.
A rómaiak megfogalmazása szerint a tulajdon egy dolog feletti teljes hatalom, amelynél fogva a magáéban mindenki megteheti mindazt, amivel másokat nem zavar. A modern megközelítés ezt a római tulajdon ún. pozitív oldalaként fogja fel, míg hangsúlyozza annak negatív oldalát is, azaz a tulajdont olyan dologi jogként értelmezi, amelynél fogva a tulajdonos a tulajdon tárgyául szolgáló dologra nézve bárki jogosulatlan behatását kizárhatja.
A dologi jog másik csoportjába a tulajdonjog önállósult részjogosítványaiból alakult korlátolt, vagy idegen dologbeli jogok tartoznak: földhasználati jog, személyes és telki szolgalmak, közérdekű használati jog, zálogjog. A tulajdonjog alanya lehet természetes személy (az ember), továbbá a jogi személyek. A tulajdonjog tárgya minden birtokba vehető dolog, továbbá pénz, értékpapír, dolog módjára hasznosítható természeti erő lehet. A tulajdonjog tartalma A tulajdonból, mint egy dolog feletti teljes hatalomból fakadó egyes jogosultságokat kimerítő módon, taxatíve felsorolni nem lehet, erre sem a rómaiak, sem pedig a mai magyar polgári jog művelői nem törekednek. A tulajdonost megillető legjellegzetesebb részjogosultságokat a rómaiak a következőkben jelölik meg: a) a tulajdonos használhatja dolgát (ius utendi) rendeltetésszerűen, de akár rendeltetésellenesen
is,
egészen
a
dolog
megsemmisüléséig
(ius
abutendi);
b)
gyümölcsöztetheti a dolgot, hasznait szedheti (ius fruendi); c) rendelkezhetik a dologgal, megszabhatja jogi sorsát (ius disponendi), azaz pl. elidegenítheti, megterhelheti, átörökítheti; c) birtokolhatja a dolgot (ius possidendi) és civilis possessor-ként védelmet élvezhet. A mai jogban az úgynevezett tulajdoni triásszal írják le a tulajdonost megillető legjellegzetesebb jogosultságokat: - birtoklás, 48
- használat és hasznok szedésének joga; - rendelkezési jog.
A fentiek közül is kiemelkedik a rendelkezési jog. A rendelkezési jog a dolog tulajdonosát megillető azon jog, hogy: - a dolog birtokát, használatát, vagy hasznai szedésének jogát másnak átengedje, - a dolgot biztosítékul adja, vagy más módon megterhelje, - a tulajdonjogot másra átruházza, - a tulajdonjoggal felhagyjon (ingó dolog esetében).
TULAJDONSZERZÉSI MÓDOK
A tulajdonszerzési módok legtágabb értelemben olyan taxatíve, a jogalkotó által meghatározott jogi tények, tényállások, amelyekhez a jogrend a tulajdonszerzés joghatását fűzi. Származékos szerzésmódról akkor beszélünk, ha az új jogosult tulajdona az előző tulajdoni jogon alapszik, abból származik. A már létező tulajdonjog száll át, alanyváltozás következik be (jogelőd, jogutód), de ez a tulajdonjog tartalmát fő szabály szerint nem érinti. Eredeti szerzésmód esetén a dolgon a szerzéskor nem áll fenn tulajdon, vagy ha fennáll is, a szerző tulajdonjoga nem abból származik, hanem arra tekintet nélkül keletkezik. Az újonnan keletkező tulajdonjog tartalmára nincs befolyással az előzőleg fennállt tulajdonviszony tartalma.
Eredeti szerzésmódok Ingó esetén: a) hatósági határozat vagy árverés (ami a római jogban alapvetően közjogi szabályozás alá esett, b) elbirtoklás (a római jogban is ismert), c) termékek, termények, szaporulat elsajátítása (a római jogban gyümölcsszerzés), d) gazdátlan javak elsajátítása (a római jogban lényegét tekintve a természettől fogva uratlan dolgok megszerzése foglalással, e) kirepült méhraj befogása, f) vadak, halak és más hasznos víziállatok tulajdonának megszerzése (a római
49
jogban foglalás; ma azonban a vadászati-halászati jog alapján történik), g) találás, h) feldolgozás (a római jogban is ismert, komplex megítélés alá eső szerzésmód). Ingatlan esetén: a) hatósági határozattal történő tulajdonszerzés, b) elbirtoklás, c) ráépítés. Származékos szerzésmódok Ingó esetén: a) átruházás (a római jogban tulajdontraditio), b) feldolgozás (bizonyos esetekben nem eredeti, hanem származékos szerzést eredményez), c) egyesítés (a római jogban a dologegyesülés változatos tényállásai), d) öröklés. Ingatlan esetén: a) átruházás, b) öröklés.
ÁTRUHÁZÁS
Származékos tulajdonszerzési mód, a megszerzett tulajdonjog a dolgon már korábban fennállt tulajdonjogon alapszik, az új és az előző tulajdonos között jogutódlás történik. Római jogi előképe a tulajdontraditio. Az átruházással történő tulajdonszerzéshez szükség van a./ szerződésre vagy más jogcímre, b./ a dolog átadására, c./ ingatlan esetében a tulajdonváltozás ingatlannyilvántartási bejegyzésére. Átruházással tulajdonjogot fő szabályként csak a dolog tulajdonosától lehet szerezni (Nemo plus iuris elve). Ez alól kivételek vannak. Ingó dolog tulajdonjogát az alábbi esetekben akkor is meg lehet szerezni, ha az átruházó nem volt tulajdonos: a) ha a vevő kereskedelmi forgalomban, jóhiszeműen vásárol. b) ha a vevő kereskedelmi forgalmon kívül jóhiszeműen olyan személytől vásárol, akire a dolgot a tulajdonos bízta (ez esetben a dolgot a tulajdonos egy éven belül visszavásárolhatja). c) ha pénz, vagy bemutatóra szóló értékpapír átruházásáról van szó. 50
Ingó dolog tekintetében a szerződés történhet szóban is, az ingatlan tulajdonjogának átruházására irányuló szerződés azonban csak írásba foglalva érvényes, továbbá szükséges, hogy az alábbi minimális kellékekkel rendelkezzék: - tűnjön ki belőle a szerződő felek személye, - a tulajdonjog átruházását célzó akaratnyilvánítás, - a szerződés tárgyát képező ingatlan, - az átruházás ellenértékének megjelölése. Ahhoz, hogy a változás az ingatlannyilvántartásban átvezethető legyen, az szükséges, hogy vagy ügyvéd készítse a szerződést, de legalább ellenjegyezze, vagy közjegyző készítse a szerződést, de legalább a szerződést kötő felek aláírását hitelesítse.
ELBIRTOKLÁS
Eredeti tulajdonszerzési mód, azaz másnak a dolgon fennálló jogától függetlenül jön létre. A törvényi előfeltételek megvalósulása esetén a tulajdonszerzés a törvény erejénél fogva, ex lege következik be, a tulajdonszerzéshez ingatlan esetében sem szükséges az ingatlannyilvántartási bejegyzés, az csak deklarálja a tulajdonszerzést. A bejegyzés elmaradása esetében azonban az elbirtokló tulajdonjogát nem érvényesítheti azzal szemben, aki az ingatlan tulajdonjogát az ingatlannyilvántartásban bízva, jóhiszeműen, ellenérték fejében szerezte meg.
Elbirtoklással szerez tulajdonjogot, aki a dolgot sajátjaként tíz éven át szakadatlanul birtokolja. Ingatlan elbirtoklásához 15 év szakadatlan birtoklás szükséges.
Sajátjaként birtokol, aki abban a hiszemben birtokol, hogy a dolog a sajátja, vagy tudja ugyan, hogy a dolog a másé, de birtoklását véglegesnek tekinti. A jogszerzésnek nem előfeltétele a jóhiszemű birtoklás, a tulajdonszerzést csak a rosszhiszeműség minősített esetei - bűncselekménnyel, erőszakos, alattomos úton történő birtokba kerülés - zárják ki.
51
Az elbirtokló saját birtoklási idejéhez hozzászámíthatja jogelődje birtoklási idejét, ha jogelőd esetében még nem telt el az elbirtoklási idő. Megszakítja az elbirtoklást, tehát az elbirtoklási idő újra kezdődik, ha: a) a tulajdonos a dolog kiadására írásban felszólítja a birtokost, b) ha a birtokba adás iránt bírósághoz fordul, c) ha a tulajdonos a dologgal rendelkezik, d) ha a birtokos akaratán kívül elveszti a birtokot, s egy éven belül nem szerzi vissza, vagy ez iránt nem fordul bírósághoz. Az elbirtoklás nyugszik (azaz az akadály megszűntétől számított egy évig még az esetben sem következik be az elbirtoklás, ha az elbirtoklási idő egyébként már eltelt), ha a tulajdonos menthető okból nincs abban a helyzetben, hogy tulajdonosi jogait gyakorolhassa.
IDEGEN DOLOGBELI JOGOK (korlátolt dologi jogok)
A tulajdonos szempontjából dologi jogi terhet jelentenek. A jogosult szempontjából – más tulajdonán fennálló, a tulajdonjog teljességéből kiszakított jogot jelentenek.
Két nagy kategória: - Használati jogok – birtoklás és a használat vagy hasznosítás jogát biztosítják más számára, ennek gyakorlását a tulajdonos tűrni köteles. - Értékjogok – dologi jogi fedezetet biztosítanak valamely meghatározott követelés teljesítésére azáltal, hogy a tulajdonos rendelkezési jogát korlátozzák (óvadék, zálogjog).
Haszonélvezet
A római jogban a haszonélvezet olyan, legfeljebb a jogosított haláláig tartó, in rem védelemmel ellátott jog, amelynek lényege az idegen dolgokon fennálló használati és gyümölcsöztetési jog a dolgok állagának épségben tartása mellett.
52
A mai jogban a megközelítés lényegét tekintve azonos, hiszen haszonélvezeti jogánál fogva a jogosult a más személy tulajdonában álló dolgot birtokában tarthatja, használhatja, hasznait szedheti.
Keletkezhet: a) szerződés, jogszabály és bírósági határozat (vagy más hatósági rendelkezés) által, b) szerződéssel és a dolog átadásával (illetőleg a haszonélvezeti jog ingatlan nyilvántartási bejegyzésével), vagy c) öröklés jogcímén, mely esetben a haszonélvezeti jogot, - közkeletű elnevezéssel özvegyi jogot - a túlélő házastárs szerzi meg törvényes, vagy végrendeletben biztosított öröklés címén. Időtartama: szerződéssel alapított esetében megállapodástól függ, de legfeljebb a jogosult élete végéig tarthat, hiszen a haszonélvezeti jog személyhez kötött jog. Öröklés
jogcímén
keletkezett
haszonélvezeti
jog
az
esetben,
ha
az
örökhagyó
végrendelkezésén alapul, a jogosult élete végéig tart. Ha törvényes öröklésen alapul, előbb is megszűnik, ha a jogosult újabb házasságot köt, vagy a haszonélvezet megváltására kerül sor. A haszonélvezeti jog terjedelmét keletkezésének időpontja határozza meg. Ha a haszonélvezet tárgya a haszonélvezet keletkezését követően gyarapszik, a növekményre a haszonélvezet nem terjed ki. A haszonélvezet csak az ingatlan azon alkotórészeire terjed ki, mely a haszonélvezet keletkezésekor megvolt. Így - hacsak a felek eltérően nem állapodnak meg - a tulajdonosok kérhetik a haszonélvezet terjedelmének megállapítását az esetben, ha az ingatlanon a jog alapítását követően új építményeket létesítettek. A haszonélvezet joga át nem ruházható, de gyakorlása átengedhető. A haszonélvező a használat során a rendes gazdálkodás szabályainak megfelelően köteles eljárni. Ha nem így jár el, vagy a dolgot rongálja, a tulajdonos ez ellen tiltakozhat, ha ez eredményre nem vezet, biztosíték adását követelheti, s ennek megtörténtéig a bíróság a haszonélvezeti jog gyakorlását felfüggesztheti. A haszonélvezőt terhelik a dolog fenntartásával járó költségek a közterhekkel együtt. A rendkívüli javítások, helyreállítások költségeit nem köteles viselni. Ha a dolog elpusztul, a tulajdonos nem köteles helyreállítani, de ha megteszi, a haszonélvezeti jog feléled. 53
Telki szolgalom A telki szolgalom mindig ingatlanhoz kötődik - jogosultja a meghatározott földrészlet mindenkori birtokosa. A telki szolgalom alapján valamely ingatlan (uralkodó telek) mindenkori birtokosa más ingatlanát (szolgáló telek) meghatározott terjedelemben használhatja, vagy birtokosát más módon valaminek az eltűrésére késztetheti. Legalább két, többnyire szomszédos, de mindenképpen egymáshoz közel fekvő önálló ingatlant feltételez - az önálló ingatlanon belül, annak egyes részei vonatkozásában nem jöhet létre. Leggyakrabban előforduló telki szolgalmak: útszolgalom, közmű átvezetése, vízvétel, pince létesítése, épület megtámasztása, ablak, kilátás szolgalma.
Törvényen alapul az ún. szükségbeli út szolgalma, tehát ha valamely föld nincs összekötve megfelelő közúttal, a szomszédok kötelesek tűrni, hogy a jogosult a földjeiken átjárjon. Egyébként a telki szolgalom alapítása szerződéssel, továbbá jogszabályi rendelkezés, hatósági határozat alapján történik.
A telki szolgalmat a tulajdonos érdekeinek kíméletével kell gyakorolni, oly módon, hogy ez a kötelezett számára a legkevésbé legyen terhes. Megszűnik a telki szolgalom, ha 1) a bíróság a szükséglet megszűnésére figyelemmel megszünteti - pl.: megfelelő közút épült, mely össze van kötve az uralkodó telekkel; 2) a jogosult tíz éven át szakadatlanul nem gyakorolta; 3) a jogosult lemond jogáról.
KÖTELMI JOG
54
A római jogi megközelítés szerint a kötelem (obligatio) meghatározott személyek között fennálló olyan jogviszony, melynél fogva az egyik fél (hitelező, creditor) a másik féltől (adós, debitor) egy bizonyos emberi magatartást (szolgáltatást, praestatio) követelhet, és amennyiben az adós ennek a kötelezettségének nem tenne eleget, a hitelező jogosult őt a kérdéses magatartás tanúsítására (illetve pénzbeli egyenértéke megfizetésére) in personam típusú keresettel rászorítani. A kötelem elemei eszerint a) az adós és a hitelező, mint a kötelem személyei; b) a szolgáltatás, mint a kötelem tárgya; c) a szolgáltatás jogi kikényszeríthetősége, vagyis a szankció. A mai (fentiekhez igen hasonló) megközelítés szerint a kötelem két vagy több személy közötti mellérendelt jogviszony, amelynél fogva kikényszeríthető kötelezettség keletkezik valamely szolgáltatás teljesítésére, ugyanakkor jogosultság a szolgáltatás követelésére.
Kötelemkeletkeztető tényállások A kötelemfakasztó tények körében a római jog két alapvető tényállást nevezett meg, így már Gaius felismerte, hogy minden kötelem vagy szerződésből (ex contractu), vagy pedig jogellenes cselekedetből (ex delicto) keletkezik. Gaius később hármas felosztást alkalmazva a contractus-ok és a delictum-ok mellett már a kötelmek forrásainak egy további csoportját, a variae causarum figurae-t is felsorolja, értvén ezen azokat a változatos tényállásokat, melyek sem a szerződések sem a jogellenes cselekmények közé sem sorolhatók, de amelyekhez joghatásként a jogalkotó akaratából mégis kötelmi viszony fűződik. Justinianus négy csoportba osztja a kötelemlétesítő tényeket: a) a szerződés (contractus) és b) a jogellenes cselekmény (delictum) mellé c) felveszi a szerződésszerű tények csoportjait. A quasi contractus-ok olyan tényállások, melyekből olyan kötelmek keletkeznek, amelyek egyik vagy másik szerződéses kötelemhez hasonlóak vagy éppen azokkal egyezőek, anélkül azonban, hogy a felek valójában szerződést kötöttek volna; d) továbbá a deliktumszerű tények csoportjait (quasi delictum-ok). Ezekből deliktuális jellegű kötelem keletkezik annak ellenére, hogy esetükben valóságos delictum-ról nem lehet szó, hiszen valamennyinél hiányzik az elkövetői vétkesség (dolus).
55
Azonban ez a négyes felosztás sem fogja át a kötelemfakasztó tények teljes körét, mert egyrészt Justinianus is megőrzi a vegyes jogalapból származó kötelmek sajátos csoportját, továbbá számos olyan kötelemmel találkozunk, melyek nem a kötelmi jog intézményei körében nyertek szabályozást, hanem a magánjog egyéb részeiben. Mai jogunk a következő tényállásokat ismeri el kötelemkeletkeztető tényállásként: - szerződés – két vagy több fél joghatás kiváltását célzó, arra alkalmas, egybehangzó akaratnyilatkozata. - jogellenes károkozás – aki másnak jogszabályba ütköző módon vagyoni vagy személyi hátrányt okoz, az általános alakzat szerint felróható magatartás esetében (kivételesen felróhatóság hiányában is) teljes mértékben köteles megtéríteni az okozott kárt. - egyoldalú jogügylet – egy jogalany nyilatkozata is elegendő a joghatás kiváltására (ingyenes ügylet, amellyel a nyilatkozó saját vagyona terhére vállal valamilyen kötelezettséget. - közhatalmi aktusok – az állam és önkormányzatok aktusai. - jogalap nélküli gazdagodás - ha valaki másnak rovására jut vagyoni előnyhöz, köteles ezt az előnyt visszatéríteni. Az alaptalan gazdagodást tehát a vagyoni hátrányt szenvedett személy részére vissza kell téríteni, mert csak így állítható helyre a korábbi vagyoni egyensúly, amely korábban fennállt. A jogalap nélküli gazdagodás szubszidiárius tényállás, vagyis csak akkor alkalmazható, ha más jogcím a visszakövetelésre nem áll rendelkezésre. Az alaptalan gazdagodás leggyakoribb esetei az úgynevezett tartozatlan fizetés illetve az okafogyott szolgáltatás - egyéb, az előző csoportokba nem sorolható, törvényben szabályozott kötelemkeletkeztető tényállások – más területek olvasztották be (pl. kötelmi hagyomány, közérdekű meghagyás).
Bírósági úton nem érvényesíthető követelés A rómaiak teljes joghatásúnak csak azokat a kötelmeket tekintették, melyek bírósági úton, keresettel is érvényesíthetők voltak. Előfordultak azonban olyan kötelmek is, melyeket actio nem védelmezett. Ezeket a kereset nélküli, de valódi, jogilag elismert kötelmeket nevezzük természetes kötelmeknek. A természetes kötelem legfőbb joghatása abban áll, hogy a teljesítést perrel nem lehet kikényszeríteni, de azt az adós mégis érvényesen eszközölheti. Ha tehát az adós (akár 56
tudatosan, akár a perelhetőség hiányáról nem tudva) önkéntesen teljesített, ezzel fennálló tartozásának tett eleget, és a szolgáltatás tárgyát jogalap nélküli gazdagodás címén nem perelhette vissza. A naturalis obligatio-t valódi kötelemként be lehetett számítani, tartozáselismeréssel, kezességgel, zálogjoggal meg lehetett erősíteni, valamint novatio-val peresíthető kötelemmé is át lehetett alakítani. A naturalis obligatio legkorábban kialakult esete a rabszolga szerződéses kötelezettségvállalása, mely mindenkivel szemben természetes kötelmet eredményezett. A mai megközelítés szerint természetes kötelem esetén létezik ugyan érvényes szerződés, de a jog nem ad lehetőséget a bírói úton való kikényszerítésre. A kötelezett önkéntes teljesítése esetén a szolgáltatás nem eredményez jogalap nélküli gazdagodást a szolgáltatást átvevő félnél.
Esetkörei: - Játékból vagy fogadásból eredő követelések, kivéve, ha állam által engedélyezett szerencsejátékról van szó. Utóbbi esetben a jog biztosítja a kikényszeríthetőséget. - Játék vagy fogadás céljára ígért vagy adott kölcsön akkor sem követelhető vissza, ha államilag engedélyezett játék vagy fogadás céljára adták. - Az igényérvényesítésből jogszabály által kizárt követelések. Ilyen jogszabály jelenleg nincsen hatályban. Állam által tűrt szerencsejátékok esetében bírói út nem lehetséges. Abban az esetben, ha államilag tiltott szerencsejátékról van szó, az ügylet érvénytelen, a szerződéskötés előtti helyzet akkor is visszaállítható, ha az adós önként teljesített. Természetes kötelem esetében a bíróságnak hivatalból kell észlelnie az igény hiányát és a keresetet idézés kibocsátása nélkül el kell utasítania, vagy a pert meg kell szüntetnie.
ALANYOK
57
Kötelmi viszonyok alanya jogképességgel felruházott személy lehet (ember vagy mesterséges jogalany).
Rendszerint aktív magatartásukkal alakítják a kötelmet.
Több alany a kötelemben
1) Osztott kötelem Ha többen tartoznak egy szolgáltatással, illetőleg egy szolgáltatást többen követelhetnek, és e szolgáltatás osztható, jogszabály eltérő rendelkezése hiányában minden kötelezettől csak a ráeső részt lehet követelni, és minden jogosult csak az őt megillető részt követelheti. A kötelezettek, illetőleg a jogosultak részaránya kétség esetében egyenlő. 2) Együttesség Nem osztható szolgáltatást az egyszerre jelenlévő valamennyi jogosult számára kell teljesíteni. Amennyiben a jogosultak nem állnak a kötelezett rendelkezésére a teljesítési késedelem elkerülése végett a kötelezett bírói letétbe helyezéssel teljesíthet.
3) Egyetemlegesség Jogosulti egyetemlegesség: a követelés több jogosultat úgy illet meg, hogy a szolgáltatás egészét bármelyik követelheti, a kötelezett pedig bármelyik jogosultnak teljesíthet, és ez megszünteti a kötelezettséget. Az a jogosult, aki átveszi a teljesítést a többi jogosulttal elszámolni köteles. A teljesítő kötelezett a többi kötelezettel szemben megtérítési igénnyel léphet fel.
Kötelezetti egyetemlegesség: több kötelezett és osztatlan szolgáltatás esetén minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik mindaddig, amíg a jogosult nem kapott teljes kielégítést. A jogosult számára mindez biztosítékot jelent, mert egyes kötelezettek fizetőképessége
hiányát
úgy
kompenzálja,
hogy
kikényszerítheti.
A SZOLGÁLTATÁS
58
a
többi
kötelezett
helytállását
Az a kötelmi jogviszonyban tanúsítandó magatartás, amelyet a jogosult a kötelezettől követelhet, illetőleg amelyet a kötelezett a kötelem alapján tanúsítani köteles.
Alternatív obligatio
Vagylagos szolgáltatás, amelyben a szolgáltatások egyenrangúak. A felek két vagy több szolgáltatást úgy jelölnek meg, hogy ezek közül valamelyik fél vagy harmadik személy meghatározhatja, hogy melyik legyen a teljesítendő szolgáltatás. Ha jogszabály vagy a felek nem rendelkeznek arról, hogy ki választhat, akkor a kötelezett választhat. A választás: egyoldalú nyilatkozattal vagy ráutaló magatartással történhet. Választás után a szerződés a kiválasztott szolgáltatásra korlátozódik, és ha a dolog megsérül vagy elpusztul, már nem lehet visszatérni a többi szolgáltatásra. Ha
szolgáltatatás
a
szerződéskötéskor
lehetetlen,
a
vagylagosság
a
megmaradt
szolgáltatásokra korlátozódik. Amennyiben a lehetetlenülés a választásra jogosult részéről menthető volt, a helyébe lépő kártérítési igény is választható.
Facultas alternativa A római jogban vagylagos felhatalmazottság esetében a törvény, illetve maga a szerződés felhatalmazza az adóst, hogy a hitelező által követelt szolgáltatás helyett - ha kívánja - a törvény, illetve a szerződés által meghatározott másikkal teljesítsen. A hitelező tehát csak az eleve kikötött szolgáltatás teljesítését követelheti, az adós azonban több szolgáltatás közül választhatja meg, hogy melyikkel teljesít.
A mai jogban vagylagos felhatalmazottság esetén eredetileg egy szolgáltatásra irányul a szerződés, de azt valamelyik fél választása szerint egy másik szintén eredetileg megállapított szolgáltatással lehet felváltani.
Törvényen alapuló esetei pl. hibás teljesítés esetén a jogosult választhat az ellenérték csökkentése és a szolgáltatás kijavítása vagy kicserélése között. Bánatpénz esetén annak megfizetésével a kötelezett az eredeti szolgáltatás teljesítése alól szabadul, ha ezt kikötötte. 59
A SZERZŐDÉSEK KÖZÖS SZABÁLYAI A szerződés két vagy több fél egybehangzó akaratnyilatkozata joghatások kiváltására. A szerződési szabadság modern eszméje a római jog számára még idegen volt. A római jog kezdetektől fogva mindvégig azt az elvet követte, hogy a felek tetszés szerinti tartalmú megállapodása kötelmet létesíthet ugyan, de ehhez az kell, hogy szerződésüket a civiljog által előírt formában kössék. Kötelmet létesíthetnek a felek formátlan megállapodásukkal is, feltéve, hogy a benne felvállalt szolgáltatások és ellenszolgáltatások olyanok, melyek pontosan egybevágnak azokkal a szolgáltatástípusokkal, melyeket a ius civile az illető szerződésfajtára jellemzőként, célját kifejezőként megállapított (így pl. dolog szolgáltatása pénz ellenében adásvétel, más dolog ellenében csere, ingyenesen ajándékozás). A római jog tehát a típusszabadságot formakényszerrel, a formaszabadságot típuskényszerrel kombinálta. Nem eredményeznek szerződést azok a formátlan megállapodások, melyek az elismert szerződéstípusoktól valamiben eltérő szolgáltatásra köteleznek, illetőleg amelyek több szerződéstípus szolgáltatásait elegyítik. A szerződési szabadság a mai jogban több irányban mutatkozik meg: – szerződéskötési szabadság - az adott fél szabadon döntheti el, hogy akar-e szerződni; - partnerválasztás szabadsága – az adott fél szabadon döntheti el, hogy kivel óhajt szerződni; - típusszabadság – milyen szerződést kíván kötni; - diszpozitivitás elve – milyen tartalommal óhajtják létrehozni a szerződést. Pacta sunt servanda A szerződés a felek között törvényerővel bír. A szerződést aszerint kell teljesíteni, ahogyan azt a felek a szerződésben rögzítették, és attól csak közös akarattal lehet eltérni. A felek kötelesek tartózkodni minden olyan magatartástól, amely a szerződés céljának meghiúsítására irányul 60
Clausula rebus sic stantibus
A Pacta sunt servanda szabálya alóli kivétel. A szerződés megkötése után a körülményekben beáll egy olyan lényeges változás, amely miatt a szerződés teljesítése az eredeti kikötéseknek megfelelően többé már nem várható el, mert a lényeges változás valamelyik félre nézve méltánytalanul hátrányos helyzetet eredményez. E körülmény beálltára csak az hivatkozhat, akire a változás hátrányosan hatott. Fő következményként a bíróság módosíthatja a szerződést, ha a felek tartós jogviszonyában a szerződéskötést követően beállott körülmény folytán a szerződés valamelyik fél lényeges jogos érdekét sérti.
A szerződések érvénytelensége Az érvénytelen szerződés a törvényben meghatározott oknál fogva nem alkalmas a kívánt joghatás előidézésére. A szerződés az akaratban vagy a nyilatkozatban, vagy a célzott joghatás terén hibában szenved, amely miatt rendellenes helyzet áll elő, és azt a jogrend nem fogadja el érvényesnek. Az érvénytelenség okának a szerződés megkötésekor kell fennállnia. Formái: semmisség és megtámadhatóság Semmisség: bárki határidő nélkül hivatkozhat rá. Az érvénytelenség jogkövetkezményeinek beállásakor nincs szükség külön eljárásra. A bíróság köteles hivatalból figyelembe venni. Megtámadhatóság: az érvénytelenség feltételes formája. A szerződés csak a sikeres megtámadás következtében válik visszaható hatállyal érvénytelenné.
Érvénytelenségi okok Megtámadást lehetővé tevő a) Tévedés: valamelyik fél hibás előfeltételezésből indul ki a szerződés megkötése során. A gazdasági forgalomban mindenki a saját kockázatára téved, de bizonyos esetekben a jog lehetővé teszi a tévedésre történő hivatkozást. Aki a szerződés megkötésekor valamely lényeges körülmény tekintetében tévedésben volt, a szerződési nyilatkozatát megtámadhatja, ha tévedését a másik fél okozta vagy felismerhette. 61
Jogi kérdésben való tévedés címén a szerződési nyilatkozatot akkor lehet megtámadni, ha a tévedés lényeges volt, és munkakörében eljáró jogi szakértő a feleknek együttesen adott a jogszabályok tartalmára nézve nyilvánvalóan téves tájékoztatást.
b) Megtévesztés, jogellenes fenyegetés Akit a másik fél megtévesztéssel vagy jogellenes fenyegetéssel vett rá a szerződés megkötésére, a szerződési nyilatkozatot megtámadhatja. Ezt a szabályt kell alkalmazni akkor is, ha a megtévesztés vagy fenyegetés harmadik személy részéről történt, és erről a másik fél tudott vagy tudnia kellett.
c) Objektív értékaránytalanság A szerződéssel kikötött szolgáltatásért - ha a szerződésből vagy a körülményekből kifejezetten más nem következik - ellenszolgáltatás jár. Ha a szolgáltatás és ellenszolgáltatás között anélkül, hogy az egyik felet az ajándékozás szándéka vezetné, a szerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség, a sérelmet szenvedő fél a szerződést megtámadhatja. Semmisséget eredményező okok a) Cselekvőképesség hiánya és korlátozottsága b) Színlelt szerződés A színlelt szerződés semmis; ha pedig az más szerződést leplez, a szerződést a leplezett szerződés alapján kell megítélni. c) Fizikai kényszer d) Alakszerűség hibája – ha a jogszabály kötelező alakszerűséget ír elő. e) Tilos és jó erkölcsbe ütköző szerződés. Semmis az a szerződés, amely jogszabályba ütközik, vagy amelyet jogszabály megkerülésével kötöttek, kivéve ha ahhoz a jogszabály más jogkövetkezményt fűz. Semmis a szerződés akkor is, ha nyilvánvalóan a jó erkölcsbe ütközik. f) Uzsorás szerződés Ha a szerződő fél a szerződés megkötésekor a másik fél helyzetének kihasználásával feltűnően aránytalan előnyt kötött ki, a szerződés semmis (uzsorás szerződés). g) Lehetetlen szolgáltatás – fizikailag vagy jogilag
62
Az érvénytelenség jogkövetkezményei a) Orvoslás – az érvénytelen szerződést a bíróság érvényessé nyilváníthatja, ha az érvénytelenség oka megszüntethető. Az érvénytelen szerződést érvényessé lehet nyilvánítani, ha az érvénytelenség oka különösen uzsorás szerződés, a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén az aránytalan előny kiküszöbölésével - megszüntethető. Ezekben az esetekben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről. b) Eredeti állapot visszaállítása - Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani. c) Hatályossá nyilvánítás - Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja.
SZERZŐDÉSI BIZTOSÍTÉKOK A szerződési biztosítékok olyan jogi eszközök, amelyek a teljesítést elősegítik, vagy a teljesítést elmulasztása esetén a jogosult számára biztosítékot, fedezetet jelentenek.
Fajtái: a) A kötelezett teljesítési hajlandóságát, kedvét serkentő biztosítékok - elsősorban anyagi hátrány kilátásba helyezésével szorítják rá a kötelezettet a teljesítésre.
Foglaló: Olyan pénzösszeg vagy más dolog, amellyel a felek megjelölik a közöttük létrejött szerződést. A szerződés valamelyik fél hibájából történő meghiúsulása ellen szolgál biztosítékul. A felelős fél az adott foglalót elveszti, a kapott foglaló kétszeresét köteles visszafizetni; teljesítés esetén az ellenértékbe be kell számítani, az alapügylet érvénytelensége esetén viszont a foglaló visszajár.
Kötbér: A „kötelem bére”. Nem, vagy nem szerződésszerű teljesítés esetére, írásban kikötött pénzösszeg. Összege a főszolgáltatás értékének százalékos arányában meghatározott. 63
A kötelezett meghatározott pénzösszeg fizetésére kötelezheti magát arra az esetre, ha (olyan okból, amelyért felelős) nem, vagy nem szerződésszerűen teljesít. Kötbért csak írásban lehet érvényesen kikötni. A kötbért a jogosult akkor is követelheti, ha kára nem merült fel. Érvényesítheti a kötbért meghaladó kárát és a szerződésszegésből eredő egyéb jogait is. A szerződésszegéssel okozott kárának megtérítését az erre vonatkozó szabályok szerint akkor is követelheti, ha a kötbérigényét nem érvényesítette. A nemteljesítés esetére kikötött kötbér érvényesítése a teljesítés követelését kizárja. A késedelem vagy a hibás teljesítés esetére kikötött kötbér megfizetése nem mentesít a teljesítés alól. Jogvesztés kikötése: a szerződésszegésért felelős fél elveszít valamely jogot vagy kedvezményt, amely őt a szerződés alapján megilletné. Tartozás elismerése: A másik félhez intézett egyoldalú, írásbeli nyilatkozat, melyben az elismerő fél közli, hogy tartozása, kötelezettsége áll fenn a nyilatkozat címzettjével szemben. A bizonyítást a jogosult javára, a kötelezett terhére fordítja meg. A jogosultnak a tartozáselismerés tényét kell bizonyítania. A kötelezett csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy az elismerés ellenére tartozása nem áll fenn (pl. időközben már teljesített, követelés bírói úton nem érvényesíthető). b) Teljesítési képesség biztosítékai: a jogosult igazolt követeléseinek kielégítését könnyítik meg.
Fajtái: 1) Vagyoni jellegű: Óvadék Pénz, takarékbetétkönyv, értékpapír átadására a jogosultnak valamely jogviszonyból folyó követelésének biztosítására. A jogosultnak bírósági eljárás nélkül közvetlen kielégítési joga van az óvadékból. Az óvadék kizárólag igazolt, bizonyított igények fedezésére szolgál. Ha nagyobb, mint a követelés összege, akkor a különbözetet vissza kell téríteni, ha kisebb a különbözetet kártérítési címen érvényesítheti a kötelezettel szemben. 64
Zálogjog A kötelezett nemteljesítése esetén a jogosultnak abszolút hatállyal, más jogosultat megelőzően kielégítési jogot biztosít az erre a célra lekötött, biztosítékként szolgáló dolgon, jogon, követelésen. Kézizálogjog esetén a zálogszerződésen túl a dolog átadása is szükséges. Jelzálogjog esetén az ingatlanon létesítendő jelzálogjoghoz írásbeli szerződés és ingatlannyilvántartásba vétel szükséges, más zálogtárgy (ingó dolog vagy jog) esetén a zálogszerződés közjegyzői okiratba foglalása szükséges. Lex comissioria tilalma: semmis az olyan megállapodás, amely aszerint a jogosult a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetében megszerzi a zálogtárgy tulajdonjogát. 2. Személyi jellegű biztosítékok: Bankgarancia: fizetési kötelezettség elvállalása a bank által, ellenérték fejében, meghatározott határidőn belül, előre meghatározott összeghatárig. Kezesség: a kötelem megerősítését célzó személyi biztosíték, amellyel az adós kötelezettségének teljesítésére más is kötelezettséget vállal. Kezességi szerződéssel a kezes írásban arra vállal kötelezettséget, hogy amennyiben a kötelezett nem teljesít, maga fog helyette a jogosultnak teljesíteni. Járulékos jellegű kötelmet eredményez, érvényes főadósságot feltételez, mértékében is hozzá igazodik. A kezes kötelezettsége nem válhat terhesebbé, mint amilyen az elvállaláskor volt, de enyhébb lehet. Sortartó kezesség esetén a kezes, mindaddig megtagadhatja a teljesítést, amíg a követelés a kötelezettől, illetve a sorban előtte álló és rá tekintet nélkül vállalt kezesektől behajtható. Készfizető kezesség esetén a kezes sortartási kifogásra nem hivatkozhat. A jogosult a kötelezettről, illetve más kezesektől függetlenül, elsődlegesen is felléphet vele szemben. A kezes egy sorban áll az adóssal.
FELELŐSSÉGTAN A polgári jogi felelősség funkciói alapvetően két irányban mutatkoznak meg:
65
1) A prevenció azt jelenti, hogy a felelősség megelőző és nevelő funkciót tölt be úgy a kártérítésre kötelezett személy (speciális prevenció), mint mindenki más esetében (generális prevenció). 2. Emellett a kártérítésnek jóvátételi, reparatív funkciója is van, hiszen fő szabály szerint a károsult teljes kárát kell megtéríteni.
A kártelepítés arra a kérdésre ad választ, hogy ki viseli a bekövetkezett kárt. a) a károkozó, ha a kártérítési felelősség előfeltételei fennállnak, b) Nem jogellenesen okozott károk bizonyos eseteiben a károkozótól eltérő személy, c) társadalmi kárelosztás keretében meghatározott alapokból térülnek meg a károk (pl. társadalombiztosítás), d) méltányosság alapján bizonyos esetekben a kárért nem felelős személyre telepítik a kárt, e) végső soron pedig a károsult maga viseli a kárt („Casum sentit dominus”).
A kárkötelem Sajátos, relatív szerkezetű jogviszony. Alanyai: - jogosulti oldalon a károsult - kötelezetti oldalon a károkozó
A jogviszony közvetett tárgya a kár megtérítése.
A károsult Joga: teljes reparáció követelése Kötelezettségei: - úgy köteles eljárni, ahogyan az az adott helyzetben általában elvárható - ő köteles bizonyítani a) a kár bekövetkeztét, b) a kár mértékét, továbbá c) az okozati összefüggést a károkozó magatartás és a kár között - kármegelőzési és kárenyhítési kötelezettség terheli - káron szerzés tilalma – a káresemény után megmaradt maradványt (residuum), továbbá az elveszett vagyoni elem helyébe lépő értéket (surrogatum) köteles kiadni a teljes kártérítést nyújtó személy részére. 66
A károkozó Jogosult: - bizonyítani azt, hogy magatartása nem volt jogellenes, és nem volt felróható - a káron szerzés tilalmára hivatkozva követelheti a residuum-ot és a surrogatum-ot - hivatkozhat a jogosultnak a káresemény bekövetkeztében történt közrehatására (kármegosztás) Köteles: - reparációt nyújtani A polgári jogi felelősség feltételei Aki másnak jogellenesen kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
Feltételek: 1. Jogellenes magatartás A polgári jogi kártérítés szempontjából jogellenes mindaz a károkozás, amely nem minősül jogszerűnek. A károkozó magatartás lehet tevőleges, de lehet mulasztásos (nemtevés) is. A károkozás jogellenességét kizárja pl. a jogos védelem, a szükséghelyzet, a károsult beleegyezése, valamint a rendeltetésszerű joggyakorlás (ugyanakkor a fenti esetek mindegyikében a jogellenesség hiánya csak számos együttes körülmény együttes fennforgása esetén állhat fenn).
2. Kár A kár minden olyan hátrány, amely valakit valamely károsító esemény folytán vagyonában vagy személyében ér. Ez lehet damnum emergens: valóságos, ténylegesen felmerülő kár, vagyis a károsult meglevő vagyonának csökkenése azáltal, hogy abból egy vagyontárgy (dolog vagy más aktívum) teljesen kiesett vagy értékében megfogyatkozott. Lehet lucrum cessans: "elmaradt haszon", azaz a károsító tény következtében elmaradt vagyonnövekedés, mely akár oly módon jelentkezik, hogy egy már folyó jövedelem esik ki, akár úgy, hogy a jövőben elvárható jövedelem marad el.
67
A nem vagyoni kárra vonatkozóan a Polgári Törvénykönyv korábban tartalmazott egy olyan rendelkezést, hogy a károsult kártérítést követelhetett, ha a károkozás a károsultnak a társadalmi életben való részvételét, vagy egyébként életét tartósan vagy súlyosan megnehezítette. E rendelkezést 1992-ben az Alkotmánybíróság megsemmisítette. Nem vagyoni kára keletkezik annak, akit személyében, így személyhez fűződő jogaiban (pl. jó hírében) vagy testi épségében ért sérelem. A jelenlegi szabályozás úgy rendelkezi, hogy a kártért felelős személy köteles a károsult vagyoni és nem vagyoni kárát megtéríteni; a kártérítés összegének megállapítása a gyakorlatban azonban igen nehéz.
3. Okozati összefüggés a magatartás és a kár között Az oksági láncolatnak azokat az elemeit kell keresni, amelyek a megelőzés és az elhárítás szempontjából lényegesek (relevánsak).
4. Felróhatóság A polgári jogban a felróhatóság nem azonos a római jogban is megismert vétkességgel. A vétkesség a vétőképes ember akaratának meghatározott minőségét jelenti, így egyben igen szubjektív is. A felelősség alapjául nem célszerű a jogsértő egyedi, személyes tulajdonságait, képességeit megtenni, így a polgári jog tipizál, tehát a károkozó magatartását az adott helyzetben általában elvárható magatartás alapján ítéli meg. Az általában elvárhatóság tehát egyaránt mutat bizonyos szubjektív, de objektivizált elemeket is, így egyfajta köztes mércét jelent a teljes egészében szubjektivizáló, valamint a teljes mértékben objektivizáló megközelítés között. A felróhatóság az elvárhatóság, mint általános körülmény hiánya.
A SZERZŐDÉSEK TIPIZÁLÁSA A szerződési szabadságon belül – típusszabadság érvényesül. Néhány különleges kivételtől eltekintve a polgári jog nem él a kogencia eszközével a típuskényszer vonatkozásában, tehát fő szabályként nincsen típuskényszer. A felek nincsenek kötve a Ptk-ban megnevezett szerződésekhez, ezektől eltérhetnek; sőt gyakran a létező típusok elemeit vegyítve jutnak konszenzusra.
68
A szerződések tipizálása A fejlett római jog a szerződéseket négy csoportba osztotta: - Verbálszerződések – az előírt formaságoknak megfelelően elmondott szavakkal létesített szerződések; a kötelem létrejöttéhez mindig alakszerűen elhangzott élőszóra volt szükség. - Litterálszerződések – meghatározott alakszerűségek megtartásával, írásban létrejött szerződések. - Reálszerződések – a kötelem egy dolog megállapodásszerű átadásával jött létre. - Konszenzuálszerződések – a kötelezően megállapított tartalmi elemekben történő puszta, formátlan megegyezéssel jöttek létre.
A mai jogban ez a megközelítés nem alkalmazható. A tipizálás alapjául a szerződés közvetlen tárgya szolgál – a tényleges szolgáltatás kötelezettjének milyen jellegű magatartást kell tanúsítania, a kötelezetti magatartás domináns elemei milyenek. 1) Dologszolgáltató (dare) szerződéscsoport A materiális szolgáltatás nyújtására kötelezett fél véglegesen vagy időlegesen dolog feletti (teljes) hatalmat biztosít szerződő partnerének. Amennyiben véglegesen adja át a dolgot – dologátruházás a) Csere és adásvétel A csere ma minősülhet az adásvétel altípusának – az ellenérték nem pénz, hanem egy célzottan azonos értékű dolog szolgáltatása. Adásvétel Kétpólusú jogviszony keletkezik, alanyai a tulajdonjogot átruházó eladó és a vételár megfizetésére köteles vevő. Főszabályként mindkét pozícióban bárki (természetes és jogi személy is) szerepelhet Az adásvétel közvetett tárgya – bármely ingó vagy ingatlan dolog, továbbá forgalomképes jogosultság lehet. Az adásvétel közvetett tárgya lehet még nem létező dolog. 69
- Remélt dolog vétele – feltételes, csak akkor kell fizetni, ha a dolog később ténylegesen előállt. - Szerencseszerződések – feltétlen, a vevőnek akkor is meg kell fizetnie a vételárat, ha a dolog nem jött létre Az adásvétel közvetlen tárgya: A tulajdonjog ellenérték fejében történő átruházására irányuló magatartás. Az átadás a vevőnél akkor keletkeztet tulajdonszerzést, ha a dolgot a számára ténylegesen vagy jelképesen át is adták. A konszenzus önmagában tulajdonjogszerzést még nem jelent, pusztán kötelmi igényt a tulajdonjog megszerzésének kikényszerítésére. Fő szabály – a tulajdoni igény és a kárveszély a vevőt az átadástól (ingatlannál a bejegyzéstől) kezdve illeti meg. Az eladót jogszavatosság (a dolgon harmadik személynek nem áll fenn olyan joga, mely a vevő tulajdonszerzését akadályozná), továbbá kellékszavatosság terheli (a dologban mutatkozó bizonyos rejtett hibák esetén). A vevő által kifejtendő leglényegesebb magatartási elemek – a dolog átvétele és az ellenérték megfizetése. Vételár – „piaci ár” kikötése esetén a teljesítés helyén és idején kialakult középárat jelenti. Egyébként a feleket az ár meghatározásában csak a jogszabályba foglalt kogens rendelkezések, továbbá az értékarányosság követelményei kötik. b) A gazdasági élet megkövetelte, hogy néhány adásvételi típusú szerződés önálló, törvényben nevesített válfaja jöjjön létre. Halasztott adásvételi jellegű szállítási szerződés az iparszerűen gyártott sorozattermékek átruházására; mezőgazdasági termékértékesítési szerződés – ennek rokona. c) Közüzemi szerződés – különleges vonása az, hogy a szolgáltatást nyújtó fél műszaki lehetőségein belül köteles szerződést kötni, ezt követően pedig köteles folyamatosan rendelkezésre állni. d) Szerencseszerződések – reményvétel, és egy eshetőleges (feltételes) dologszolgáltatás, mely utóbbi bekövetkezése és mértéke tudottan bizonytalan. Szerencsejáték minden olyan játék, amelyben a játékos pénz fizetése, vagy vagyoni érték nyújtása fejében, meghatározott
70
feltételek fennállása vagy bekövetkezése esetén pénznyereményre, vagy más vagyoni értékű nyereményre válik jogosulttá.
e) Ingyenes, jellegzetesen érzelmi indíttatású dologszolgáltatás - ajándékozás Az egyik fél vagyona rovására a másiknak vagyoni előny juttatására köteles. Kétoldalú ügyleti szerződésről van szó, tehát létrejöttéhez kell, az, hogy a juttatást elfogadják. Az ajándékozó saját vagyona rovására a másiknak ingyenes vagyoni előny juttatására köteles. Az ajándékozó vagyonában tényleges csökkenés áll be, vagy vagyona növekedése elmarad, ill. mérséklődik. A megajándékozott ellenszolgáltatás nélkül vagyoni előnyhöz jut. A felek megegyezését követően az ajándékozó nem köteles azonnal juttatni az ajándékot. Az ígéret alapján a megajándékozott követelheti a juttatást – ezzel szemben az ajándékozó a clausula rebus sic stantibus-ra hivatkozhat (a szerződés megkötése után az ajándékozó körülményeiben, különösen a megajándékozotthoz való viszonyában olyan lényeges változás következett be, ami miatt tőle a teljesítés többé nem várható el). A még meglevő ajándékot az ajándékozó visszakövetelheti annyiban, amennyiben arra létfenntartása érdekében szüksége van, és az ajándék visszaadása a megajándékozott létfenntartását nem veszélyezteti. Ha a megajándékozott vagy vele együtt élő hozzátartozója az ajándékozó vagy közeli hozzátartozója rovására súlyos jogsértést követ el, az ajándékozó visszakövetelheti az ajándékot, vagy követelheti az ajándék helyébe lépett értéket. f) Kölcsönszerződések – tulajdonátadás történik, de nem véglegesen Helyettesíthető dolog átadása – de a másik fél olyan feltétellel kapja tulajdonába a dolgot, hogy azt egy későbbi időpontban kamatosan (visszterhes alakzat) vagy kamat nélkül (ingyenes alakzat) köteles visszaszolgáltatni. Az adós a neki átadott dolgot használja, gyümölcsöztetheti, el is fogyaszthatja – azzal, hogy nem végleges tulajdonátruházás történt, hanem készen kell állnia arra, hogy a jogviszony megszűnésekor legalább ugyanannyit köteles visszaadni. A kölcsönadó köteles a kölcsön tárgyát a kölcsönvevő rendelkezésére bocsátani, a dologátadás pedig ideiglenes tulajdonátruházással jár. A tulajdonátruházás azért szükséges, hogy az adós a megkapott dolgot saját céljaira felhasználhassa.
71
A kölcsönvevő főkötelezettsége az, hogy lejáratkor a kölcsönkapott dolgot mint vagyon értéket visszaadja – ugyanannyit, helyettesítésre alkalmas másik ugyanolyan dolog formájában adja vissza. Visszterhesség esetén a szerződésben kikötött ügyleti kamatot is át kell adnia.
2. Tűrésre kötelező (non facere) szerződéscsoport Ideiglenes dologszolgáltatás történik a kötelezett részéről. Saját dolgán egyébként fennálló jogosultságának gyakorlásától tartózkodik az illető. Jogosulti oldalon – használat, hasznok szedése (használati kötelem). A non facere szerződések alaptípusa a bérlet Ezen belül – dologbérlet és lakásbérlet-helyiségbérlet (speciális dologbérlet) Ingyenes alakzat – haszonkölcsön. a) A bérleti szerződések – dologbérlet, valamint lakás- és helyiségbérlet. Bérleti szerződés alapján a bérbeadó köteles a dolgot időlegesen a bérlő használatába adni, a bérlő pedig bért fizetni. A bérbeadó a dolgot a bérlő részére birtokba adja, rendeltetésszerű használatra alkalmas állapotban. Köteles helytállni azért, hogy harmadik személynek ne álljon fenn a dolgon olyan joga, ami a bérlőt a használatban akadályozza vagy korlátozza. A bérbeadó kötelezettsége a tűrés – az egész jogviszony fennállása alatt biztosítania kell a bérlő
számára
a
dolog
rendeltetésszerű
használatát
(kellékszavatosság),
valamint
jogtisztaságát (jogszavatosság). A bérlő legnyilvánvalóbb kötelezettsége – bérleti díj megfizetése. A bér összege a felek szabad megállapodásának tárgya – az objektív értékaránytalanság korlátozása alatt. A bérlő a dolgot a szerződés megkötése után köteles átvenni. A dolgot rendeltetésének és a szerződésnek megfelelően használhatja, és felelős minden olyan kárért, ami a rendeltetésellenes vagy szerződésellenes használat következménye. A dolog fenntartásával járó kisebb költségeket ő viseli.
3. Tevőleges szolgáltatási kötelezettséget jelentő (facere) szerződések 72
A kötelezett a másik személy érdekében fejti ki a tevékenységét. A más részére végzett tevékenységek polgári jogi szerződésfajtái – megkülönböztetés alapja: a kötelezett munkával elérhető eredmény létrehozására vállalkozik-e (eredménykötelem), vagy csupán gondos eljárásra (gondossági kötelem).
Tisztán eredménykötelem a vállalkozás és a fuvarozás. Gondossági kötelem a megbízás és a letét. a) A vállalkozási szerződés A vállalkozó valamely dolog tervezésére, elkészítésére, feldolgozására, átalakítására, üzembe helyezésére, megjavítására, vagy munkával elérhető más eredmény létrehozására, a megrendelő pedig a szolgáltatás átvételére és díjfizetésre köteles. Lényeg: munkával elérhető eredmény. A vállalkozó főkötelezettsége: eredmény létrehozása (a mű előállítása). Eredménykötelem – a szerződést a vállalkozó akkor teljesíti, ha az eredmény valóban elő is állott. Ha az eredmény elmarad, nem védekezhet azzal, hogy a legteljesebb gondossággal járt el. Az eredmény puszta létrehozásán túl a létrehozott munkaeredményt a vállalkozó szolgáltatni is köteles a megrendelőnek. Ha a munkaeredmény létrehozásához a saját anyagát használja fel – ilyen esetben felhasznált anyagainak a tulajdonjogát is köteles a megrendelőre átruházni. A vállalkozó a munkát saját költségén végzi el. Köteles a munkavégzést úgy megszervezni, hogy biztosítsa a munka gazdaságos és gyors befejezését. A vállalkozó alvállalkozót is bevonhat. A vállalkozó a jogosan igénybe vett alvállalkozóért úgy felel, mintha a munkát maga végezte volna; alvállalkozó jogosulatlan igénybevétele esetén pedig felelős minden olyan kárért is, amely anélkül nem következett volna be. A vállalkozó fő szabály szerint a megrendelő utasítása szerint köteles eljárni. Megrendelő főkötelezettsége - vállalkozói díj megfizetése.
73
A díj nem a vállalkozó puszta tevékenységéért, hanem a tevékenység eredményéért nyújtott ellenszolgáltatás.
Ehhez kapcsolódóan fontos a veszélyviselés. Ha a teljesítés olyan okból válik lehetetlenné, amelyért egyik fél sem felelős, és - a lehetetlenné válás oka mindkét fél érdekkörében vagy érdekkörén kívül merült fel, a vállalkozót az elvégzett munka és költségei fejében a díj arányos része illeti meg; - a lehetetlenné válás oka a vállalkozó érdekkörében merült fel, díjazásra nem tarthat igényt; - a lehetetlenné válás oka a megrendelő érdekkörében merült fel, a vállalkozót a díj bizonyos korlátozásokkal, de megilleti. b) A megbízási szerződés A megbízott köteles a rábízott ügyet a megbízó utasításai szerint és érdekeinek megfelelően ellátni. Főszabály – díjfizetési kötelezettség, de elismert az ingyenes megbízás is. A szerződés tárgya - gondos és szakszerű ügyvitel, fokozottan érvényesülő bizalmi elemmel. A megbízott - Főszabályként személyesen köteles ellátni a rábízott ügyet - Közreműködő igénybevétele – a megbízó hozzájárulással, illetve ha az ügy természete megengedi. A közreműködőért való felelősség területén a megbízott a közreműködő magatartásáért úgy felel, mint saját eljárásáért. - Fokozott együttműködési kötelezettség - A megbízó utasításainak megfelelő eljárás - Elszámolási és kiadási kötelezettség A megbízó: - Főkötelezettség a díjfizetés – a díj akkor is jár, ha az eljárás nem vezetett eredményre, de a tevékenység gondos és szakszerű volt. - Főszabály – a díj utólag jár (alapforma a visszterhesség, de lehet ingyenes megbízás is) c) Megbízás nélküli ügyvitel Aki valamely ügyben más helyett eljár anélkül, hogy arra megbízás alapján vagy egyébként jogosult volna, az ügyet úgy köteles ellátni, amint azt annak érdeke és feltehető akarata megkívánja, akinek javára beavatkozott.
74
A más ügyébe jogosultság nélkül való beavatkozást akkor kell helyénvalónak tekinteni, ha megfelel a másik érdekének és feltehető akaratának, különösen ha a beavatkozás őt károsodástól óvja meg. Helyénvaló
beavatkozás
esetén
a
beavatkozót
a
megbízott
jogállása
szerinti
jogkövetkezmények illetik meg – költségei megtérítésén túl főszabályként díjazásra is igényt tarthat. Ha a beavatkozás nem volt helyénvaló – nem követelhet díjazást, költségeinek megtérítését a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint követelheti, továbbá felelős minden olyan kárért, amely beavatkozása nélkül nem merült volna fel.
d) A letéti szerződés A letéteményes köteles a letevő által rábízott ingó dolgot időlegesen, fő szabályként díjfizetés ellenében megőrizni. A letéteményes főkötelezettsége a rábízott dolog átvétele és a szerződés időtartama alatti gondos őrizete. Köteles kezelni a dolgot, ha ez a dolog jellegéből ered. Használat – ellenkező kikötés hiányában tilos. A letevő köteles a díjat megfizetni - főszabályként visszavételkor. A díj magában foglalja az őrzéssel rendszerint együtt járó költségeket. A szükséges készkiadásokat a letéteményes a díjat meghaladóan igényelheti.
75
