SU SA N
RUBI N
BUD APESTI
SULCIMAN NAP L Ó
Magyar uidó irodalom idegen Az elmúlt száz évben nemegyszer parázslott fel a vita arról, hogy létezik e önálló zsidó irodalom, vagy azon belül magyar zsidó irodalom (nemzeti zsidó irodalmak), s ha igen, melyik kultúrája egyetemességébe tartozik? A pro és kontra érvek és meghatározások a nyelvből indultak ki, abból a nyelvből, s annak kulturális közegéből, amelyen az író a műveit megalkotta. Ez kétségtelenül lényegi közelítés. Hiszen a hétköznapin fölülemelkedő nyelv, az irodalom nyelve nemcsak tapasztalatokat, történeteket, érzelmeket, információkat, gondolatokat közvetít, hanem mindezeknek kollektívvá objektiválódott többszörösét: egy elsajátított, benső kulturális állapot világképét is. A megragadható fogalmi nyelv váza, húsa mögött azonban ott dobog egy olyan nyelven túli szellemi létezésforma, amelynek karaktere már nem köthető a kifejezési forma-univerzumához, de mégis elevenen létező. Szintén nyelvi eredetű: lesüllyedt, történeti meghatározottságú nyelvi kiteljesedésekhez köthető, atavisztikus emlék-tapasztalatokból tör elő. A lélek legbensőbb tartományából felzengő hangot, tónust szólaltatja meg. Mint a sebesült homlokra kötött gyolcson a vér: átüt a nyelv pórusain. Erre nyújt példát - talán az irodalomtörténelemben páratlan módon - az a napjainkban a legkülönbözőbb nyelveken kibontakozó irodalom, amit a magyar zsidó irodalom részeként tudunk. Az irodalmi jelenség szorosan kötődik a holocausthoz: a történelemből kilépés korszakához és eseménysorához. Amikor a nyelvvel s kulturális gyökereivel egyetemben a lélek is eltörött. A holocaust után - diaszpóra a diaszpórában - kitépett, kirajzott magyar zsidó
nyeLrekbőL fordítra
szellem első, de legmarkánsabban a második generációja meghatározóan magyar zsidó tapasztalatból, sors ból: tájból és lélekből veszi élményei, problémái motorját, narratívája anyagát, sztereotípiáit, hangját és ritmusát. Kontinensek, nyelvek és műfajok sokféleségében buzog föl ez az irodalom. Először a gyermekfejjel meg- és túlélt, s majd más nyelvi közegben gondolkodni, írni megtanult nemzedék: Elie Wiesel (francia, angol), Giorgo Pressburger (olasz), Adam Biro (francia), Itamár Jáosz-Keszt (héber) kezdte a sort. S majd most a világ minden pontjáról megindul a keresés - főképp lírai szociográfiák, családtörténetek, naplók formájában -, amelynek origópontja a Magyarországon betemetett zsidó múlt s az ahhoz való viszony jövője. A Múlt N Jö'rő folyóirat eddig is feladatának tekintette, hogy ezt az eredendően innen származó tudást, tapasztalatot, érzést, keresést vagy emléket visszaojtsa származási helyére. Alkotóan szembesítse azt, ami itt azóta fejlő dött, mindazzal, ami egykor innen szakadt ki, és más úton, nyelven, de "kettős gyökérrel" nő tovább. Az utóbbi években jelentős könyvek születtek, amelynek központi témája a keresés, a széttépett gyökerek visszaperlése, földolgozása, beépítése egy másik kultúrába. Ilyen műveknek örömmel adunk helyt, sőt: magunk is megírásukra buzdítunk. Termékenyítse meg kölcsönösen egymást, az, ami itt maradt, s ami innen ágazott el! Az itt következő négy könyvrészlet mindegyikét - sok más művel együtt - könyvsorozat keretében szeretnénk a magyar kultúrába visszaszervíteni. A SZERK.
Swan Rubin SuLeiman
Budapcdti napló
A
búzamező kellős közepén vártuk a napnyugtát, Anya, Apa, én, és a kísérőink: egy férfi és egy asszony, akik a vasútállomásról idáig is vezettek bennünket. Jól ismerték a határvidéket, és mi bíztunk benne, hogy az éj leple alatt is tudják majd az utat. - Csendesen és gyorsan kell haladnunk mondta a férfi. - Így nem sokkal éjfél után elérhetjük az első falut odaát. A faluban majd megalhatnak éjszaka, és reggel az első busszal bemennek Kassára. Napnyugtakor végre elindultunk. Előbb magasra nőtt búzakévék között, majd frissen kaszált tarlón vezetett az utunk. A kaszálón rémes volt járni;
a tüskés búzaszárak a cipőm talpán keresztül szúrkálták a lábamat. Apa kezébe kapaszkodtam, és összeszorítottam a fogam, hogy jajgatni ne kezdjek. Anya a másik oldalán lépkedett. Egyszer csak éreztem, hogy Apa megbotlik; éles, fojtott hangon, halkan felkiáltott. - Kibicsaklott a bokám - suttogta vezetőnknek, aki a hang hallatán odafutott hozzá. - Tud azért járni? Itt semmit nem tehetünk magáért, a legjobb lenne, ha továbbmehetnénk - suttogta a férfi. - Vagy vissza is fordulhatunk persze. - Szó sem lehet róla - felelte apám. - Csak egy bot kellene, hogy rátámaszkodhassak.
SUSA N
RU BI N
BUD APESTI
Vezetőnk a maga vastag botját nyújtotta át neki, s Apa tovább bicegett, időről időre Anyára vagy rám támaszkodva. Láttam, hogy minden lépés külön erőfeszítéséb e kerül, s komoly fájdalmat okoz neki. Szegény Apa gyomrárói még nem vették le a fekélyműtétje után a kötést; féltem, hogy a feszültség megárthat a szívének. Vajon mi lesz velünk? Eljött az éjfél, de mi még jóval azután is a kaszálón jártunk. Az augusztusi égboltot csillagok borították; koromsötét, mély éjszaka volt, egészen fenséges. Fokozatosan elvesztettem az időérzékemet; mintha révületben meneteltem volna. Erdőbe értünk, majd egy útra jutottunk. Az ég halványult; szinte hajnal volt már. Mire a faluba értünk, a házak és a kerítések körvonalai már-már kibukkantak a szürke homályból. Mintha minden házban kutyát tartottak volna, s mintha a kutyák mindannyian megérezték volna, hogy közeledünk: amint vezetőinkkel végigmentünk az egyetlen utcán, mindenhol haragos ugatás kísért bennünket. Végre megérkeztünk a házhoz, ahol vártak ránk. - Ne aludjanak sokáig - figyelmeztetett kísérőnk . - A kutyák most felverték az embereket is. Menjenek tovább, amilyen hamar csak lehet. A kassai busz reggel hétkor indul; mi is rajta leszünk. Egy órát aludtunk, olyanok voltunk, mint akiket fejbe vertek; aztán megittunk egy-egy pohár meleg tejet, és már tereltek is minket a busz felé. - Szlovákiában vagyunk - suttogta Anya. Eddig erre nem is gondoltam, most azonban lehetetlen volt észre nem vennem, hiszen a busz on senki sem beszélt a mi nyelvünkön. Láttam, amint a kísérőnk a buszvezetővel tárgyal; mindketten ránk néztek. A vezető végül mosolyogva biccentett, s kísérőnk hozzánk lépett: - A busz elhalad ugyan egy rendőrörs mellett, de soha nem állítják meg. Remélem, minden gond nélkül Kassára érnek. Sok szerencsét. "És Kassán vajon mihez kezdünk? - tűnődtem magamban. - Milyen messze van az még Amerikától?" A busz tovább döcögött; még csak félig volt tele. Zavarodottan ültünk a parasztasszonyok között, akik portékáikat vitték a vásárra. Irataink nem voltak. Ha a rendőrök most mégis megállítják a buszt, biztos, hogy végünk van. Majdnem elbóbiskoltam, amikor a busz hirtelen megállt. Két férfi szállt fel; egyenruhát viseltek, pisztolytáskájukban fegyver. A buszvezető mellet-
SU L EI MAN NAPLÓ
tük maradt, és szóval tartotta őket, amint végigjárták a buszt, és ellenőrizték az utasok iratait. Amint megálltak előttünk, a sofőr magához húzta Anyát, és így szólt: - A feleségem - szlovákul mondta, de mégis megértettük. - Rendben, de az úrnak és a kislánynak le kell szállnia. Ezután csak arra emlékszem, hogy Apát és az egyik rendőrt követve egy kis épületben lévő sötét, fapadlós irodába léptem. Tudtam, hogy most egy valódi dráma szereplője lettem, de semmit sem éreztem. Mintha valaki mással történt volna mindez. Mihelyst az irodába léptünk, a másik rendőr már rohant is utánunk. Élénk tárgyalásba kezdett társával, s kisvártatva egyikük már kísért is vissza a buszhoz. Néhány perccel később anyám elmesélte: olyan perpatvart rendezett, hogy a rendőrök végül is szabadon engedtek. Semmit sem értettem. Hogyan hihették el a rendőrök, hogy anyám a buszvezető felesége, én pedig a lánya vagyok, ha egyszer tudták, hogy ugyanakkor Apának is a lánya vagyok ? Vagy észre sem vették, hogy Apa is hozzánk tartozik? És miért állították meg a buszt, ha máskor soha nem szokták? És mi lesz Apával? Nem emlékszem, hogyan érkeztünk meg végül Kassára. Valahogyan lekászálódhattunk a buszról; akkor már szinte semmi holmink nem volt. Megkerestük az épületet - iskola lehetett -, ahol számtalan zsidó menekült gyűlt össze addigra, hogy együtt induljanak Izraelbe. Anyám beszélt a felügyelővel. Aznap éjjel ruhában aludtunk a földre borított matracokon; a szoba tele volt idegenekkel, akiknek reggel indulni kellett. Hogy velünk mi lesz, arról fogalmunk sem volt. Az éjszaka közepén ismeretlen hangokra ébredtem; hirtelen a lámpákat is felgyújtották a teremben. Egy férfi hangját hallottam, amint azt mondta: - Rubin. Anyám felült. - Itt vagyok - felelte. A felügyelő közeledett felénk; mögötte két, hordágyat cipelő férfi lépkedett. A hordágyon apám feküdt. Egy pillanatra rémület hasított belém: Apa meghalt. De szerencsére még csak nem is aludt; boldogan mosolygott Anyára és rám. Később elmesélte, mi történt. Miután engem visszakísértek a buszba, egyedül maradt a két rendőrrel, akik aláírattak vele egy nyilatkozatot. Tud-
SU SAN
RUBI N
BUD APE ST I
tára adták, hogy visszaviszik a határon túlra, akárcsak a többi magyar menekültet. Mivel forgalmas határátkelőt választottunk, a rendőrök megszokták már, hogy időről időre visszaküldik az elkapott szökevényeket. Sokan azután újra próbálkoznak, mesélték nevetve apámnak. Egy kicsit még magyarul is tudtak. Kisvártatva apám így szólt- hozzájuk: - Tudják, én vallásos zsidó vagyok, rabbi. Volna ellene kifogásuk, ha imádkoznék? - Imádkozzon csak nyugodtan, rabbi. Apám elővette a kis bőrdobozt és a bőrszíjakat, amelyeket minden reggel a karjára és a homlokára kötött, s megállt a fal előtt. Felvette a tefJlint, és imádkozni kezdett, előre-hátra hintázva, ahogy máskor is szokta. Imádkozás közben azonban egyszer csak hátrazuhant, s hanyatt vágódott a padlón. A rendőrök azonnal odarohantak; úgy tűnt, apám elveszítette az eszméletét. Rövidesen magához tért. - Nemrég komoly mútéten estem át - magyarázta a rendőröknek. - Látják, még mindig itt a kötés ahasamon. - Kigombolta az ingét, és megmutatta. - A szívem sincs rendben - tette hozzá később. A rendőrök egymásra, majd megint apámra néztek. Megrémültek attól, hogy apám esetleg ott hal meg az ő állomásukon. - Nem volna lehetséges, hogy a feleségem és a kislányom után küldjenek Kassára? - érdeklő dött apám, még a földön fekve. Így kötött ki végül a hordágyon. Elképzelni sem tudom, hogyan találtak ránk az éjszaka közepén. Talán még a budapesti Zsidó Közösség Irodájában hallott erről a menhelyről, s anyámnak is a lelkére kötötte, hogy ha bármi baj van, ide forduljon; de az is lehet, hogy azért hozták ide a rendőrök, mert más zsidó helyet nem ismertek egész Kassán. A lényeg, hogy újra együtt voltunk. Másnap reggel - továbbra is iratok nélkül - felszálltunk a pozsonyi vonatra. Ezúttal szerencsénk volt, senki nem akart igazoltatni minket. Pozsonyban egy napot töltöttünk Ica nagynénémnél, apám legfiatalabbik húgánál, aki egy cseh orvos hoz ment feleségül. Ica és a férje tevékenyen részt vett az ellenállásban, s meggyőződéses kommunisták voltak - de már nem sokáig. Hamarosan rájöttek, hogy még a pártnak is van antiszemita irányvonala. Nagynéném figyelmeztette apámat: - Szálljatok fel az első vonatra, bármerre indul
S U L E I MA N NAP L Ó
is. Már inog a rendszer; ha egy percet késtek, nem fog sikerülni. Apám eredetileg úgy tervezte, hogy az éjszakát nagynénémnél töltjük, és a reggeli vonattal indulunk Bécsbe. Ehelyett még az éjjel indultunk, Triesztbe. A zárt vonat rengeteg zsidó menekültet szállított Izrael felé, és sehol nem állt meg többé. Az én szüleim azonban nem akartak Izraelbe menni. Mihelyst Bécs közelébe értünk, apám újra elájult - meg voltam győződve róla, hogy ezúttal sem igazából. Anyám segítséget kért. A vonat soron kívül megállt; apámat hordágyra tették, mi pedig anyámmal elkísértük. Néhány napot kellett a kórházban töltenie. Ezután hivatalosan hontalannak nyilváníttattuk magunkat. Szabadok voltunk. Az ember nem csak a szülei gyermeke. A történelem ugyanúgy gondoskodik róla - vagy éppenséggel megfosztja a gondoskodástól. Egy középeurópai fővárosban születtem, hat héttel a második világháború kitörése előtt. Mire hatéves lettem, szülővárosomat két nagyhatalom seregei is megszállták, s kegyetlenül harcoltak egymás ellen a város utcáin. Amikor pedig betöltöttem a tizedik évemet, városunkat a vasfüggöny elválasztotta a hozzá hasonló európai fővárosoktól. Párizs, Bécs és Róma elérhetetlennek tűnt mindazok számára, akik Budapesten éltek. 1949 nyarán hagytuk el a szüleimmel Magyarországot, egy hónappal a tizedik születésnapom után. Nagybátyám és nagyanyám egy évvel azelőtt távozott, s Amerikában csatlakozott másik nagybátyámhoz. Ök még rendelkeztek a megfelelő iratokkal - útlevéllel, vízummal, mindennel. Mire ránk került a sor, a szüleim még a hatóságok megvesztegetésével sem tudtak iratokat szerezni; megkezdődtek a kemény kommunizmus évei. Így törvénytelenül távoztunk, s magunk mögött hagytuk egész addigi életünket. Számomra ugyanolyan kaland volt ez, mint egy évvel korábban a háború vége - de idősebb lettem, s tudatában voltam, mennyit veszíthetünk. Amikor azon a forró augusztusi napon kiléptünk a lakásból, csak néhány holmit vittünk magunkkal, mint akik pár napos útra indulnak mindössze. De én tudtam, hogy talán soha többet nem láthatom azt a házat, azt az utcát és azt a várost. Ezt követően sok évre megfeledkeztem BudaAmerikai lettem, aki egy másik országban született - és kész. Budapest mintha egy egészen
pestről.
s u SA N
R U BI N
BUDAPUTI
más világ lett volna. Amikor azután elsőéves lettem a Barnard College-ban, fiatal magyarokkal találkoztam, akik az 1956-os forradalom után menekültek el, s részt vettem az egyetemen rendezett segélyakcióik szervezésében. Különleges örömmel töltött el, hogy nemcsak aszüleimmel, nagynénéimmel és nagybátyáimmal beszélhetek magyarul, hanem velem egyidős fiatalokkal is. Tehát ők lennének az én valódi honfitársaim ? Ezek a nyugtalan tekintetű fiatalok, akik nem beszélnek angolul, és annyira zavarodottnak tűnnek? Néhány napig azt hittem, szerelmes vagyok egy széles arccsontú, kék szemű fiúba, aki azt bizonygatta, azáltal, hogy naponta néhány mély lélegzetet vett a friss levegőn, akár a legnagyobb hidegben is, elég erőt gyűjtött ahhoz, hogy szembeszegüljön az orosz tankokkal; ezután azonban inkább felpattant egy szekérre, amely a határ felé tartott ... Néhányszor én is kipróbáltam a légzőgyakorlatot hálószobám nyitott ablakában, miközben a Broadway forgaimát figyeltem. De a decemberi hidegben dideregni kezdtem, szabadságharcosom pedig elutazott New Yorkból, és a közép-nyugaton iratkozott be az egyetemre. Mire eljött a karácsonyi szünet, sem a jóga, sem a magyarok nem érdekeltek többé. Ha angolul beszélek, nagyon kevesen veszik észre árnyalatnyi akcentusomat, s magam is úgy érzem, ugyanúgy beszélek, mint a keleti partvidék bármelyik lakója. Ha egy-két évvel idősebb lettem volna, amikor ebbe az országba érkeztem, ma is görgő r-hangokkal, mély magánhangzókkal, és azzal a csökönyös egyszínűséggel beszélném az angolt, mint a többi magyar, akiket mindenhol felismerek, a legzajosabb étteremben és a legzsúfoltabb Iiftben is. Az amerikai nyelv dallamossága azonban egészen otthonossá vált a számomra. Az anyanyelvemet nem felejtettem el ugyan, de a vele kapcsolatos ismereteim mintha megdermedtek volna; továbbra is azokat a szavakat és szószerkezeteket használom, amelyeket negyedikes koromban. Az egyetemen kitartóan gyarapítottam az angol, francia és olasz irodalomra és történelemre vonatkozó ismereteimet, a magyar irodalom és történelem iránti érdeklődésemet azonban semmi nem keltette fel. Később roppant fontosnak tartottam, hogy mindkét fiam megtanuljon franciául, hiszen férjem is, én is sokat kutattunk és írtunk Párizsban; az azonban eszembe sem jutott, hogy magyar szavakat tanítsak meg nekik, és átadj am magyar örökségüket. Férjem, aki iráni zsidó, ugyanígy érzett az
S U L E I ,VI A N NAnó
arab nyelvvel kapcsolatosan, amelyen a szüleivel beszélt; gyermekeink úgy nőttek fel, hogy szüleik anyanyelvéről nem tudtak semmit. Talán nem véletlen, hiszen mindkét nyelv oly bonyolult szerepet játszott a zsidók történelmében. Számomra - és valószínűleg sok más európai zsidó számára - már a "nemzeti örökség" szavak is kétértelműek. Vajon a festői lovas a mezőn, nem messze anyám szülőhelyétől, részét képezi-e fiaim örökségének? És a húszas-harmincas évek zsidótörvényei, amelyek csak néhány zsidó fiatal számára tették lehetővé, hogy egyetemre járjanak? És a több ezer zsidó, akiket 1944 őszén és telén lemészároltak a magyar nácik? Vajon ez is mind az örökségünk része? Azt sem meséltem el a fiaimnak, mire emlékszem a háború utolsó évéből, és azt sem, milyen érzés volt szinte gyalogszerrel elhagyni az országot. Mintha a saját múltam sem létezett volna. Amikor anyám megbetegedett, minden megváltozott. 1983 ősze volt, s ő elutazott egy bostoni szakorvoshoz, hogy megvizsgáltassa magát. Addigra elváltam a férj em től, s harvardi professzorként tartottam fenn a családomat. Kevés időm volt a csevegésre; különösen anyámmal nem beszéltem sokat. Serdülőkorom perpatvarai után békét kötöttünk, de egyezségünknek az is része volt, hogy soha, szinte soha nem beszéltünk a múltról: sem Budapestről, sem a menekülésünkről, sem a megérkezésünkről Amerikába, de még apám korai haláláról sem. Sokévi özvegység után anyám újra férjhez ment. Odaadó új férje, egy barátságos magyar fogorvos, aki első felesége halála után Miamiba vonult vissza, mentesített engem és a húgomat (aki már Amerikában született) a kötelesség alól, hogy gyakran felhívjuk anyánkat. Amikor mégis odatelefonáltam, semmiségekről folyt közöttünk a szó. Anyám kerülte a múlt témáját, én pedig kerültem a jelenét. Nem bírtam elviselni, hogy aggódik miattam; tudtam, hogy csak a legjobbat akarja, mégis úgy éreztem, hogy rám erőlteti magát. Nem kértem az együttérzéséből.
Amikor most megérkezett, megdöbbentem, mennyire megváltozott. Fél évvel korábban, Michael fiam bár micvóján bordó ruhát viselt, ami csak kiemelte kék szemének ragyogását; senki sem gondolta volna, hogy majdnem hetvenöt éves. Most mintha összezsugorodott volna. Az orvosok szerint köszvénye volt; gyakori időskori betegség ez, amelyet csak a kortizon gyógyít. A gyógyszer azonban legalább annyira ártott anyámnak, mint amennyi-
SUSAN
RUBIN
BUDAPESTI
re használt, ha testileg nem is, lelkileg mindenképp. Finom vonású, szép arca eldurvult, megduzzadt, s a haja hullani kezdett. Hamarosan a bőre is annyira elvékonyodott, hogy a legenyhébb horzsolás is komoly vérzéseket és csúnya ótvarokat okozott a kezén és a lábán. Pedig mindig büszke volt a szépségére, s most - talán éppen ezért - nem leküzdendő betegségnek tekintette a testén keletkező elváltozásokat, hanem a halál közelségének. Egy ideig még felvidította, ha az unokáivallehetett, de később már az sem. Ezúttal különösen jól érezték magukat együtt: nagyobbik fiam arra kérte, tanítsa meg magyarul káromkodni; majd az öccsével körbe-körbe futkostak a házban, s mámoros jókedvükben kiabálták az újonnan tanult szavakat, természetesen rossz kiejtéssel: - Csirkeszar, csirkeszar, edd meg csirkeszar. Anyám csak nevetett, nevetett - akkoriban ez már nagyon ritkán fordult elő. Figyeltem, amint a fiaimmal römizett - nagyon szeretett játszani; apámmal és abarátaikkal rengeteget kártyáz tak még Magyarországon, szép nyári estéken -, s hirtelen láttam, olyan tisztán, mintha csak elém vetítették volna, fiatalasszony anyámat. Kézen fogva sétáltunk a körúton egy téli napon; a szél az arcunkba csapott, s az egyszeregyet gyakoroltuk. Mennyi hétszer nyolc, négyszer hét és háromszor kilenc? A kérdések egyre gyorsabban követték egymást; végül mindkettőnknek megbotlott a nyelvünk, s hangosan kacagtunk. Mennyire szerettem gyönyörű anyámat, aki annyira szeretett játszani! Még a nálunk tett látogatása alatt elhatároztam, hogy elviszem a fiaimat oda, ahol azt a fiatalasszonyt ismertem valaha. Sok meglepetést természetesen nem vártam Budapesttől; mégis arra vágytam, hogy újra láthassam, és a fiaimnak is megmutathassam gyermekkorom városát, amely most haldokló anyám ifjúkorának városává vált a szememben. A következő nyáron, 1984-ben, egy forró, augusztusi napon Párizsban felültünk a fiaimmal a budapesti repülőre. Michael tizennégy éves volt, már javában benne a kamaszkorban, Daniel pedig hét. Amikor a szokásos kétórás út után kiszálltunk a gép ből, meghökkenten fedeztem feL hogy az út, amelyre harmincöt év után először szántam el magam, tulajdonképpen rövidebb ideig tartott, mint a Boston-Miami útvonal, amelyet rendszeresen megtettem anyámhoz. Kellemes vakáció volt. Kéthetes ottlétünk egy ré-
SULEIMAN NAPLÓ
szét vidéken töltöttük, de így is rengeteget kóboroltunk hajdani lakóházunk, lakóhelyünk környékén, s jó néhány filmtekercset elfényképeztünk. A fiaim lefényképeztek abban a hatalmas, macskaköves udvarban, ahol gyermekként játszottam most koszos volt, rogyadozó falak vették körüL s a macskakövek között fúcsomók nőttek. Lefényképeztek a negyedik emeleten, amint áthajlok a kovácsolt vas korláton a lakás előtt, amelyben a szüleimmel és a nagyanyámrnal éltem; és a hüpe, azaz az esküvői sátor lépcsőin, a zsinagóga udvarán, ahol a szüleim összeházasodtak (magát a zsinagógát bezárták és körüldeszkázták) . Ezen az udvaron töltöttük az órák közötti szüneteket, amikor egyházi iskolába jártam - de most nyomát se láttuk gyerekeknek, hiszen időseknek tartottak itt fenn kóser konyhát. Különös, de úgy éreztem, mintha csak azért töltöttem volna itt agyerekkoromat, hogy aztán később, sok év múlva visszatérhessek, és a gyermekeim lefényképezhessenek. Néhány napra idegenvezető lettem a saját életemben. A kövek és az utcák emlékeket kavartak fel bennem, s közülük néhányat a fiúknak is elmondtam. Meséltem a hosszú, vasárnapi sétákról, amelyeket anyámrnal és a barátainkkal tettünk a budai hegyekben; meséltem arról, hogyan siettem hétköznaponként a zsúfolt pesti körúton balettórára az idős bécsi hölgy kíséretében, akit Madame-nak hívtam, és aki franciára tanított; s meséltem a cukrászdáról, ahol telente édes, habos gesztenyepürét árultak. A fiaim mérsékelt érdeklődéssel hallgattak végig, s hamarosan rádöbbentem, hogy számukra ez az út nem hordoz nosztalgikus érzéseket - ahhoz előbb nekik is középkorúvá kell érniük. Addig azonban én sem merülhetek el az emlékeimben. A város tovább élt bennem azokban a naplótöredékekben, amelyeket hazatérésünk után kezdtem írni és újraírni. 1988-ban meghalt az anyám; egy évvel később Magyarország, a többi kelet-európai államhoz hasonlóan a kommunizmust követő korszakába lépett. 1991 ősz ére számos magyar érkezett tanulni vagy kutatni a Harvardra, ahol magam is dolgozom. A valaha átléphetetlennek tűnő határok egyszerre megszűntek; a valaha áthidalhatatlannak látszó különbségek múlt és jelen, a magyar és az angol nyelv, Budapest és Boston között elhomályosultak. Lassan - miután több, mint tíz éve ott éltem - felfedeztem, hogy Boston környékén rengeteg magyar él; egy részük a háború után, más részük 1956 után vagy még később jött el Magyarország-
SU SAN
RUB I N
BUDAPES TI
ról. Néhányan Auschwitz, néhányan pedig a budapesti gettó túlélői voltak, de akadtak közöttük olyan jobboldali nacionalisták és antiszemiták is, akik a német hadsereggel együtt távoztak Magyarországról a háború végén. A két véglet között természetesen jóval több átlagember helyezkedett el, akik még több évtized után is erős magyar kiejtéssel beszéltek angolul, és csak magyarok között érezték magukat igazán otthon. S ott voltak még az átmeneti jövevények is, akik tanulni vagy kutatni jöttek, és akik jó néhány évvel fiatalabbak voltak nálam de a legjobban mégis közöttük éreztem magamat, közös szakmai hátterünk talaján. Ebben az időben levelet hozott a posta, berlini bélyeggel. Már hallottam arról a felsőfokú oktatási intézményről, amely most a következő meghívással hozakodott elő: nem volna-e kedvem fél vagy egy egész évet a budapesti, hasonló, újonnan létrehozott intézmény tagjaként tölteni? Mintha csak a gondviselés parancsa lett volna; ahogy tovább 01vastam a levelet, tudtam, hogy nem mondhatok nemet. Megfoghatatlanul, mégis rendíthetetlen bizonyossággal éreztem, hogy ha mindössze néhány évvel anyám halála után visszatérek a szülőváro somba, sorsdöntő fordulat következhet be az életemben. Hosszas ügyintézés után fél év szabadságot kaptam a Harvardon, s az 1993 februárját követő hat hónapra hivatalosan a Budapest Collegium tagja lettem. Még be kellett fejeznem egy könyvet, és ezt meg is tettem. Arra azonban nem számítottam, hogy budapesti tartózkodásom alatt milyen ellenállhatatlan kényszerítő ereje lesz fölöttem az írásnak. Az első naptól kezdve - akármilyen későn vetőd tem is haza - minden este a számítógép elé ültem, néha csak percekre, de néha órákra, és rögzítettem a nap eseményeit - megörökítettem az embereket, akikkel találkoztam, a dolgokat, amiket láttam, hallottam, olvastam. Sokszor politikáról beszélgettem az emberekkel, hiszen közeledtek az országgyűlési választások, s ráadásul mindenkinek megvolt a véleménye a rendszerváltás (azaz az 1989) utáni életről. Vajon több nehézséget von-e maga után, mint
SU LE I M A N N APLÓ
amennyi szabadságot? És mi a helyzet a nacionalizmus és antiszemitizmus erősödésével? Annak ellenére, hogy könyvem nagy részét 1993as budapesti naplóm adja (rövidítve és szerkesztve, s természetesen a nevek megváltoztatásával), mégis sokkal hosszabb, sőt névtelen ebb történetről ad számot, hiszen bárki megírhatta volna, bárki a világon. Arról szól, hogyan tér vissza egy nő, sok-sok év feledés után abba a városba, amelyet valaha az otthonának nevezett. Különleges kapcsolatáról, amely a városhoz fűzi, talán a nyelvvel való viszonya árulkodik leginkább: anyanyelveként beszéli a magyart, mégis idegen kiejtéssel. Felnőtt fejjel újra felfedezi a várost; visszaemlékszik arra, amit valaha tudott, s megtanulja mindazt, amit korábban nem tanulhatott meg - s lassan ráébred, hogy otthon érzi magát, de nem az érzelgős, újra megtalált otthon értelmében. Budapest, a város, amelyet középen széles folyó szel át, olyan hellyé lesz a számára, ahol egyszerűen otthon érzi magát. Ugyanaz a város ez, ahol gyermekként élt? Igen is és nem is. Változott a város, és változott ő is, de valami megmaradt. Életének fontos fonala a nyomkutatás: a kutatás gyermekkorának nyomai után, szülei és az ősök életének nyomai után, és magyar és lengyel zsidó közösségek életének nyomai után. Küldetésének részét képezi városok, környékek, utcák és házak felkutatása, továbbá dokumentumok - születési, házassági, és halálozási anyakönyvi kivonatok - megkeresése. Hiszen a dokumentumok bizonyítékai a múlt létezésének, s így az emlékezet fontos forrásai; hiányuk a múlt eltörlését, a gyökerek kitépését jelezheti. Néhány lengyel városban egyáltalán nem lelhetők fel zsidók születéséről vagy halálozásáról szóló dokumentumok. Magyarul anyakönyvi kivonatnak nevezik az emberek születéséről, házasságáról, halálozásáról készített hivatalos dokumentumokat. A magyaro k számára hétköznapinak, talán közönségesnek tűnik ez a szó, az én szememben azonban különleges költőiséget hordoz. Nem csak anyámat és apámat idézi fel előttem . Nagy, fehér könyvnek képzelem, amelybe szépen, lassan magunk írjuk be az életünket - akár irodalmi módon, ahogy én most megkísérlem, akár átvitt értelemben: választásainkon, veszteségeinken és felleléseinken keresztül, amelyek végül is életünk történetét adják, a nagyobb, történelmi folyamatok részeként. ANGOLBÓL FORDíTOTTA: DEZSÉNYI KATALIN
