A BUDAPEST ANTIKVÁRIUM 1. AJÁNLÓJEGYZÉKE. A Kozocsa-archívum Rad nó ti-kö te tei

A BUDAPEST ANTIKVÁRIUM 1. AJÁNLÓJEGYZÉKE

A Kozocsa-archívum Radnóti-kötetei

Budapest Antikvárium Budapest 2009

Az ajánlójegyzék tételei a www.budapestantikvarium.hu honlapon is megtekinthetõk.

ISBN 978 963 06 8541 2

Haász Nyomdász Budapest

A Budapest Antikvárium örömmel nyújtja át a könyvbarát érdeklõdõnek elsõ ajánlójegyzékét, amelyben a jeles könyv- és kéziratgyûjtõ, Kozocsa Sándor (1904–1991) páratlan gyûjteményének Radnóti-anyagát mutatja be. Ajánlójegyzékünk a Kozocsa-archívum jelenlegi öszszes Radnóti-vonatkozású darabját kínálja: a tizenkét dedikált kötet mellett további öt elsõ kiadást, valamint egy modern kori bibliofil mûremeket, Radnóti kézírásának fotómásolatával. A hazai közgyûjtemények Radnóti-anyagát és a korábbi árverések tételsorait átnézve kijelenthetõ, hogy a Kozocsa-gyûjteményhez hasonló sorozat korábbi árverésen nem került kalapács alá, ugyanakkor ilyen sok darabból álló kollekció egyik közgyûjteményben sem található. Elsõdleges célunk a gyûjtemény egyben tartása lenne, mindazonáltal a fotómásolattal közölt gyûjteményi darabok ajánlójegyzékünkben egységben maradnak, s bízunk abban, hogy jegyzékünket késõbb mind Radnóti Miklós könyveinek szeretõi, mind a kutatók haszonnal tudják majd forgatni. Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani Kozocsa Sándor Gézának és családjának, hogy megõrizte és egyben tartotta ezt a páratlan gyûjteményt, valamint Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténésznek, aki a kötetek leírásához nyújtott szakszerû segítséget. Budapest, 2009. november Benyovszky István

„Ne vessük meg a szavakat. A szó mindig többet jelentett a puszta szónál. Voltak ítéletidõk, amikor a szó jelentett mindent, mikor a jövõt mentette az, aki a szavakat õrizte.” Bálint György

Apám és Radnóti Miklós Az ismeretség, majd barátság az 1930-as évek elején kezdõdött. Apám ekkor az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa volt, itt találkozott elõször Radnóti Miklóssal. Erre és a továbbiakra 1964-ben, a Tiszatáj folyóiratban így emlékezett vissza: „Gyakran bejárt az Országos Széchényi Könyvtárban dolgozó barátaihoz, és így nekem is alkalmam volt nemegyszer beszélgetni vele: rokonszenvesnek találtam emberi közvetlenségét és fõleg korát meghaladó egyetemes tudását. […] többször említette készülõ mûfordítását, a La Fontaine-verseket, melyekbõl az elsõk között olvasott fel nekem a könyvtár folyosóján. Együtt beszéltük meg, hogy a fordításokból gazdag válogatást készít, melyet ajánlásomra elvittünk akkori kiadómhoz, a Rózsavölgyi céghez, ahol azonnal szerzõdést kötöttek vele. Közben Halász Gábor szerkesztésében a Franklin Társulat megindította a Kétnyelvû Remekmûveket. Miklósnak, érthetõen, jobban megfelelt volna, ha ez utóbbi sorozatban jelennének meg fordításai, ezért ismételt közbenjárásomra Rózsavölgyiék felbontották a szerzõdést, s könyve rövidesen megjelent…” „…mindketten tudtuk egymásról, hogy világnézetünk bizonyos tekintetben ellenkezõ, ami beszélgetéseinkben is kidomborodott, mégis ez egy percig sem befolyásolta azt az õszinte rokonszenvet, mely az elsõ találkozástól kezdve élete végéig kölcsönösen tartott.” „Meredek út címû verseskötetérõl a Katolikus Szemle 1938-as májusi számába írtam ismertetést, amit addigi 5


költészetérõl ma is nyugodtan vállalhatok: »Az álom és a realitás keveréke Radnóti Miklós költészete. Olyan, mint a nyitott szemmel figyelõ alvajáró. Költészetének eredetiséget ez a finom irrealitás ad: ez igazi hangja. A múlt, az emlékek, a mesék hangulata ringatja, de álmaiba mindig belezúg a nyers valóság…« A végkövetkeztetés: »Radnóti Miklós költészete egyre fejlõdõ stádiumban van, s bizakodással tekinthetünk jövõje felé.«” „Barátságunk emlékét õrzi – az elkobzott Ujmódi pásztorok énekének kivételével, mert ebbõl már neki sem volt – minden könyvének egyre melegebb hangú dedikációjával ellátott példánya.” Apám 1941-ben az Irodalomtörténetnek, az országos szaktudományi folyóiratnak a szerkesztõje lett. Azonnal cikket kért Radnótitól, ez 1943-ban jelent meg Kaffka Margit kallódó verse és három Dehmel-mûfordítása címmel. A II. világháború idején Radnóti Miklósnak többször úgynevezett munkaszolgálatra kellett bevonulnia. A második behívás után barátai és pályatársai – köztük apám is – felmentése érdekében kérvényt szerkesztettek, írtak alá és nyújtottak be a honvédelmi miniszternek. Ennek eredményeképpen a költõ hónapokig otthon lehetett, dolgozhatott. Errõl tanúskodik – apámat illetõen is – Pomogáts Béla Radnóti Miklós-kismonográfiája (Gondolat Kiadó) és Ferencz Gyõzõ Radnóti Miklós élete és költészete címû monográfiája (Osiris Kiadó). Utolsó találkozásaikra is ebben az idõben került sor. Amikor apám a hetvenes években a Gondolat Kiadótól megbízást kapott egy Magyar szerelmes levelek címû kötet elkészítésére, terve szerint Radnóti Miklós egyik Fanninak írt levele is a gyûjteménybe került volna. Noha egy 1973-ban már megjelent kiadványból – Négy Radnótilevél – emelte át, és az özvegy is hozzájárult az új közléshez, „felsõbb” határozat miatt a már imprimált kötetbõl a kiadó mégis kénytelen volt utólag kiemelni ezt az írást. A kötet tehát cenzúrázva, csonkán, ezzel a hiánnyal jelent meg 1976-ban. A sikeres munka újra mégis csak 2000 után jutott az olvasókhoz. Apám ekkor már nem élt, ezért 6


én dolgoztam át a levelek elé írt bevezetéseket, és bõvítettem az eredeti mûvet, melybe természetesen elsõsorban Radnóti Miklós levelét helyeztem vissza. A Sprinter Kiadó Szerelmes levelek címmel bocsátotta útjára ezt a 2. kiadást. Kozocsa Sándor Géza

7

Radnóti Miklós és dedikációi Az igazi nagy alkotói életmûveket nem terjedelmük, hanem sûrûségük jellemzi. Az 1909. május 5-én Budapesten született Radnótinak nem is adatott meg, hogy könyvek tucatjai álljanak bibliográfiájában: a Glatter Miklós néven, zsidó családban született költõt 1944 novemberében ölték meg. Életében két meghatározó városhoz kötõdött. Budapesten született, itt nevelkedett, itt járt iskolába, majd Szegedre került, az ottani egyetem magyar– francia szakára, melynek elvégzése után visszatért a fõvárosba, s – a munkaszolgálatok kényszerû kitérõinek kivételével – itt élt haláláig. Huszonegy éves ifjú verselõként került 1930-ban Szegedre, ahonnan érett férfiként és érett költõként tért vissza: ebben, köztudott, nemcsak az egyetemnek, hanem a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának volt döntõ szerepe. (Az ösztönzõ, baráti légkör mellett két verseskötetét és egyetlen hosszabb irodalomtörténeti értekezését is a „Mûvkoll” adta ki.) Szegeden megismert barátaival élete végéig tartotta a kapcsolatot, az egyetem utáni kapcsolatai közül is sokan végigkísérték pályáján. Közéjük tartozott Kozocsa Sándor is. A harmincöt életév közel fele volt csupán aktív alkotóév Radnóti pályáján. Elsõ verseit a húszas évek derekán publikálta, költeményeinek elsõ kötetbeli megjelenése az 1929-es Jóság antológiában történt, elsõ önálló kötetét 1930-ban adta közre, Pogány köszöntõ címen. Ezt követte még nyolc verseskötet, egyetlen epikus mûként az Ikrek hava, valamint egy kötetnyi értekezés, a Kaffka Margit mûvészi fejlõdése, igaz, rögtön két variánsban. A tizenegy saját 8


mûveit adó kötet mellett négy – önállóan vagy társakkal közreadott – versfordítás-gyûjteményt, valamint két és fél kötetnyi prózafordítást is megjelentetett. Az utóbbi években Radnóti Miklós élete és munkássága lett az egyik legtöbbet tárgyalt témája a magyar irodalomtörténet-írásnak. Ebben természetesen jelentõs szerepe volt Ferencz Gyõzõ 2005-ben megjelent kitûnõ monográfiájának, a Radnóti Miklós élete és költészete címû kritikai életrajznak, valamint az idei centenáriumnak. A költõ éppen száz éve született, életével és munkásságával konferenciák, önálló folyóiratszámok vagy folyóiratszámok tömbjei, tanulmánykötetetek foglalkoztak. Az évforduló felerõsített fényében kiváltképp a szerelmes és a kései versek, valamint a kisregény kerültek a középpontba, illetve több visszaemlékezés, életrajzi, illetve filológiai jellegû dolgozat pontosította az egyre élesebb Radnóti-képet. Mindezzel a Radnóti-„reneszánsszal” párhuzamosan, sõt azzal szoros összefüggésben Radnóti elsõ kiadású köteteinek, dedikációinak, leveleinek, verskéziratainak és egyéb szerzõi kézjegyeinek értéke is ugrásszerûen megnõtt. A dedikált könyvek iránt régóta tartós érdeklõdés mutatkozik, a bibliofil ritkaságok gyûjtõköre is egyre bõvül. Általánosságban feltehetõ tehát a kérdés: vajon üzletileg kamatozó divatról van-e itt szó, s a dedikált könyv is csupán abba a sorba tartozik, amibe a papírszalvéta-, gyufacímke- vagy kólásdoboz-gyûjtés tárgyai, avagy, ellenkezõleg, e gyûjtés tudományos érdekkel is bír? Érdekesebb-e egyáltalán egy dedikált könyv, mint egy kólásdoboz, és ha igen, miért? Nem olyan természetes a válasz, mint amilyen egyértelmûnek tûnik. A dedikált könyv ugyanis egyrészt kétségtelenül kultikus tárgy: a szerzõ kézjegyével látta el, egy ajándékozó rítus során kvázi „megszentelte”. Emiatt is lehet gyûjteni õket, s nem vitás, hogy a jelentõs magángyûjtemények állnak így össze. A dedikált könyv azonban – mivel az irodalmi folyamatban vett részt – irodalomtörténeti forrás is,ezért gyûjtése a szokványos gyûjtõszenvedély fölé emel9


kedik: olyan kedvtelés, amelynek kulturális hozadéka és tudományos tanulságai is jelentõsek. Nem véletlen, hogy a dedikációk mint írói kézjegyek régóta az irodalomtörténeti (és a gyûjtõi) érdeklõdés látóterében vannak, hiszen – mint Lengyel András írja – egy-egy könyvbe a szerzõ által írt ajánlás „érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma, s érdekes maga […] az ajánlás szövege is: az a mód, ahogy ez a gesztus nyelvileg realizálódik”. Emellett azonban a dedikáció információt is hordoz: olyan életrajzi forrás, amely tisztázhat idõrendi problémát, lehet egy kapcsolat bizonyítéka, sõt ennek a kapcsolatnak a természetét is megvilágíthatja. Megformáltságuk alapján megkülönböztethetünk gesztusértékû, illetve leíró-sûrítõ típust. Az elsõre az egyszerûség s bizonyos sablonok használata jellemzõ. A második mindig egyénít, s nincs belõle két egyforma. A dedikációt mindig az aktuális pillanat szüli, s általában irodalmon kívüli célja van: míg legközelebbi rokonának, a levélnek egy üzenet továbbítása, addig itt a gesztus megörökítése, rögzítése, az emlékezés, illetve emlékeztetés. Egy-egy levelet vagy dedikációt – ha nem csak mint kultikus tárgyat vesszük kezünkbe – lehet vizsgálni önmagában is, s esettanulmányt írni róla, de a levelek vagy a dedikációk sorozatának vizsgálata mindig többet mutat, mint az esettanulmányok összessége. Ismét csak Lengyel András szavaival: „A dedikációk ugyanis – mint egy sajátos forrástípus egymáshoz is kapcsolódó darabjai – szeriális forrásként is fölfogatók, s együttesük mint sorozat is értelmezhetõ. […] Történeti-szociológiai elemzésük megmutathatja, hogy az illetõ író […] számára kik voltak azok az alkotók és más, nem szakmabeli személyek, akik – valamilyen szempontból – kitüntetett fontossággal bírtak. Kirajzolódik az a szûkebb értelemben vett kapcsolathálózat (network), amely megmutatja a számára releváns kapcsolatok körét, belsõ arányait, történeti, irodalomszociológiai jellemzõit.” 10


Ez az elemzés egyelõre még adóssága a Radnóti-kutatásnak, viszont sikerült összegyûjteni egy olyan, viszonylag sok tételbõl álló szövegbázist, amely alapján majd elvégezhetõ. Addig is lehet azonban Radnóti dedikációit illetõen pár megfigyelést tenni. „Radnóti ama kevesek közé tartozik, akik a kifejezés nyelvi gondossága mellett a látható nyelven való közlésre is különös gondot fordítottak. Keze írása pontos és szabályos, formái csinosak, de minden cikornyától és hivalkodástól mentesek, tükrözik kifejezõeszköz mivoltukat. Radnóti nem szerkesztett mérnöki pontosságú nyomdai utasításokat kézirataihoz, mint egykor Kazinczy: de tipográfiában is fogalmazott: kéziratainak tudatosan felépített rendje irányadó volt a vers nyomdai elrendezéséhez is” – írta róla a Meredek út tipográfiáját készítõ Haiman György. Ez a szép kalligráfia jellemzõ a dedikációkra is, melyeket Radnóti minden esetben a számozatlan, elsõ oldalra írt, eleinte jobbra zárt aláírással a hagyományos írásképû, késõbb balra zárva a balra zárt dedikáció alatt. Mindemellett kezdetben az „ideális” dedikálók közé tartozott, azaz nemcsak a „kötelezõ” elemeket írta, hanem dedikációját mindig keltezte, helymegjelöléssel és napra pontos datálással. Ha postán küldte a kötetet, azt külön is megszövegezte, illetve pár esetben beleírta az ajánlásba, ha a megjelenésnél késõbb látta el kézjegyével valamely korábbi munkáját. Az ajánlás módját is választékosan fejezte ki, sokszor egyénítette – a korai dedikációkban ez akár még megmosolyogtatónak is tûnhet –, és még ha „csupán” gesztusértékû ajánlást írt, a címzetthez fûzõdõ kapcsolata szerint azok elemeit is gondosan megválogatta: más viszonyt takar az „üdvözlettel”, mint a „tisztelettel”, mást a „szeretettel” és mást a „barátsággal”. Késõbb a dedikáció elhagyható elemét el is hagyta: keltezést már csak a legritkább esetben írt, amikor a dátumnak külön jelentõsége volt: Radnóti számára az utolsó években az idõ szerepe átalakult, ebben a formában elveszítette jelentõségét.

11


Ugyanakkor a dedikációikat a nyelvi gazdaságosság kezdte jellemezni, Radnóti ekkor már általában csak „szeretettel” vagy „barátsággal” dedikálta könyvét, s csak kivételes esetben cizellálta az ajánlások módját. Más sajátosságok válnak láthatóvá, ha „csupán” az egy címzetthez szóló összes ajánlását vizsgáljuk. Mivel a dedikáció, jellegénél fogva, egy személyek közti viszony dokumentuma, ezek sorozata által a személyes kapcsolattörténet alakulásába pillanthatunk be. (Ehhez persze nemcsak érdemes, de szükséges is más forrásokat – pl. leveleket, visszaemlékezéseket, egymásról írt kritikákat, sajtóhíreket – ismerni.) Természetesen ez a kapcsolattörténeti ív annál feszesebb lesz, minél több pilléren nyugszik, azaz minél több egy címzetthez írt dedikáció áll rendelkezésünkre. Bíró-Balogh Tamás

12


Jóság. (Antológia.) Lakatos Péter Pál, Sükösd Ferenc, Vajda János, Forgács Antal, Radnóti Glatter Miklós, Dán György, Wagner György, Kalmár Magda, Fekete Alfréd versei. Bp., 1929. (Hoffman és Társa ny.) 125 l. Elsõ kiadás! (Radnóti Glatter Miklós 12 versével.) Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Korabeli aranyozott, álbordázott félbõr kötésben. Szép állapotban. A címlapot Hollán Herry tervezte.

Pogány köszöntõ. Versek. Bp., 1930. A Kortárs kiadása. 48 l. Elsõ kiadás! Számozott: 399/500. Dedikáció: „Dr. Kozocsa Sándornak barátsággal és szeretettel Radnóti Miklós Bp., 1933. augusztus 29.” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói, szépen restaurált papírborítóban. A Kortárs szignetjét Szalai Imre rajzolta.

13


Ujmódi pásztorok éneke Bp., 1931. Fiatal Magyarország kiadása. 49 [7] l. Elsõ kiadás! Ezt a kötetet elkobozták, feltehetõleg nagy részét bezúzták. Poss.: Kozocsa-archívum 1980. A cím elsõ szava rövid U a borítón is, a címlapon is! Kiadói papírborítóban.

Lábadozó szél. A Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiuma VI. Szeged, 1933. (Délmagyarország ny.) 64 l. Elsõ kiadás! Dedikáció:„Dr. Kozocsa Sándornak, baráti kézszorítással Radnóti Miklós Bp., 1933. augusztus 29.” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói, illusztrált papírborítóban. A címlap Dóczi György linómetszete.

14


Kaffka Margit mûvészi fejlõdése. (Doktori disszertáció.) Szeged, 1934. Magyar Irodalomtörténeti Intézet. 104 l. /Értekezések a M[agyar] Kir[ályi] Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetébõl 14./ Elsõ kiadás! Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Ezen a kiadványon a költõ vezetékneve Radnóczi! Kiadói papírborítóban.

Kaffka Margit mûvészi fejlõdése. A Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiuma. Szeged, 1934. (Prometheus ny.) 104 l. [2. kiad.] Dedikáció: „Kozocsa Sándornak baráti kézszorítással Radnóti Miklós 1934. VII. 6.” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói illusztrált papírborítóban. Szép állapotban.

15


Újhold. Versek. Buday György (8) fametszeteivel. A Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiuma, (XV. kiadvány.) Szeged, 1935. (Traub B. és Társa ny.) 47 l. Elsõ kiadás! Radnóti dedikációjával és Buday György aláírásával! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak õszinte barátsággal és szeretettel: Radnóti Miklós és Buday György” Poss.: Kozocsa-archívum 1980.

Járkálj csak, halálraítélt! Versek. Bp., 1936. Nyugat. 45 [3] l. Elsõ kiadás! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak szeretettel Radnóti Miklós” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói papírborítóban. Szép állapotban.

16


Meredek út. Versek. [Bp.], 1938. Cserépfalvi. 59 [5] l. Dedikáció: „Kozocsa Sándornak szeretettel Radnóti Miklós” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói papírborítóban. Szép állapotban.

Válogatott versek. (1930-1940) [Bp.], 1940. Almanach-Kiadó. 62 [2] l. Elsõ kiadás! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak szeretettel: Radnóti Miklós 1940. május” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói papírborítóban. Szép állapotban.

17


Ikrek hava. (Napló a gyerekorról.) [Bp.], 1940. Almanach-Kiadó. 43 l. Elsõ kiadás! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak szeretettel: Radnóti Miklós 1940. május” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói papírborítóban. Szép állapotban. Kiadói illusztrált papírborítóban. Szép állapotban.

Apollinaire, Guillaume: Válogatott versei. Ford. Radnóti Miklós és Vas István. Cs.[ekefalvi] Szabó László tanulmányával. Pablo Picasso rajzával. Bp., 1940. Vajda János Társaság. 74 [6] l., 1 t. /Flora Mundi VI./ Elsõ kiadás! Radnóti dedikációjával és Vas István aláírásával! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak barátsággal: Radnóti Miklós és Vas István” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói papírborítóban.

18


Naptár. [Versciklus.] [Bp.,] 1942. Hungária ny. [12] l. Elsõ kiadás! Dedikáció: „Sándornak szeretettel: Miklós” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói, fûzött papírborítóban. Kiadói illusztrált papírborítóban. Szép állapotban.

Cervantes, [Saavedra, Miguel de] Don Quijote. [Regény.] Radnóti Miklós átdolgozásában. Enyvvári Herbert rajzaival. [Bp., 1943.] Cserépfalvi. 241 l. Kétszínnyomású, rajzos címlappal. Elsõ kiadás! Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói félvászon kötésben.

19


La Fontaine, Jean de Válogatott mesék. Fables choisies. (Kétnyelvû kiadás.) Radnóti Miklós fordítása. (Vál., ford., bev. Radnóti Miklós.) Bp., [1943.] Franklin Társulat. 71 l. /Kétnyelvû remekmûvek III./ Dedikáció: „Kozocsa Sándornak igaz szeretettel: Radnóti Miklós” Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói javított papírborítóban.

Szerelmes versek. Világirodalmi antológia két ezredév költészetébõl. Képes Géza, Radnóti Miklós, Szemlér Ferenc, Vas István mûfordításai. (A kötés Kner Erzsébet, a borítólap B. Csillag Vera munkája.) Bp., (1941.) Szukits. 139 [3] l. Elsõ kiadás! Radnóti dedikációjával, valamint Vas István és Képes Géza aláírásával! Dedikáció: „Kozocsa Sándornak barátsággal Radnóti Miklós, Vas István, Képes Géza.”

20


Huizinga, Jan Válogatott tanulmányok. Tudomány, irodalom, mûvészet. (Vál. Tolnai Gábor, ford. Radnóti Miklós.) Bp., 1943. Pharos. 324 [2] l. Poss. Kozocsa Sándor tintával írt autográf névbejegyzése. Kiadói papírborítóban.

Négy Radnóti-levél. (Budapest, 1973. Magyar Iparmûvészeti Fõiskola Typo-grafikai tanszék.) [20]+[4] (hasonmás). Készült a Magyar Iparmûvészeti Fõiskola Typo-grafikai tanszékének könyvmûvészeti osztályában […], mint Virágvölgyi Péter fõiskolai hallgató diplomamunkája, Haiman György tanszékvezetõ tanár irányításával. Nyomtatták a tanszék mûhelyében, Csernus László fõmûhelyvezetõ irányításával. Készült száz példányban, ebbõl könyvbarátok részére ötven számozott példány. E példány száma: 34. Poss.: Kozocsa-archívum 1980. Kiadói fûzött kartonborítóban, eredeti védõtokban. Szép állapotban. 21


Jóság A kilenc költõ verseit közlõ antológia 1929 júniusának elején jelent meg. A szerkesztõ neve nem szerepel a köteten, és keletkezés- és kiadástörténetérõl is csak sejtéseink lehetnek egyelõre: a szerzõk vélhetõen a korban szokásos elõjegyzési íveken gyûjtöttek pénzt a kiadásra. Egyik kortársi kritikusa szerint „elismerés nemcsak a tartalom értéke miatt illeti a szerzõket, hanem azért is, hogy egyáltalában a nyilvánosság elé jutottak”. Radnótinak kötetben itt jelentek meg elõször versei – még Radnóti Glatter Miklósként jegyezte õket. Nyolc társa szintén jobbára itt indult, s Baróti Dezsõ szerint „rossz költõ nincs közöttük, de Radnótit és Forgácsot kivéve átütõ erejû tehetség sincs. Ha közös vonásaikat keressük, valóban az az inkább rezignált, mint lázadó humanizmus kapcsolja össze õket, amit már a kötet címébõl kiolvashatunk. Egy jórészt Kassákon és körén iskolázott, egyszerû szabadvers-stílus szintén közös vonásaik közé tartozik.” Az idézett korabeli bírálat általánosságban azt írta a szerzõkrõl, hogy „amit ezek a fiatalemberek mutatnak be, tele van aggodalommal, szeretettel és imádattal, haza, emberiség, természet az egész világ egyetemes gépezete iránt”, majd mindegyikükrõl külön is véleményt mondott. Radnótiról ezt: „Radnóti Glatter Miklós finom, álmodozó lélek. Apróságokat éppúgy megénekel, mint a legnagyobb problémákat. Forma-, ritmusérzéke kiváló. Hibája, hogy néha erõltetetten különcködõ, de azt hiszem, errõl könnyen leszokhatna, ha akarna.”

Pogány köszöntõ 1930 márciusának legelején jelent meg Radnóti Miklós elsõ önálló kötete. „A kötet összeállítása nem kis gondot okozott neki – írta Baróti. – Leginkább azért, mert kinyomtatásának költségeit saját erejébõl kellett elõteremtenie, a kötet kiadója gyanánt feltüntetett Kortárs maga is állandó anyagi nehézségekkel küszködött, s így csak nevét adhatta oda.” A kötet mégis két változatban látott napvilágot ekkor. Kolofonja szerint: „Ez a könyv a KORTÁRS irodalmi és mûvészeti szemle megbízásából a »Budapesti Irodalmi és Nyomdai Rt.« betûivel ötszáz számozott példányban nyomatott, melyek közül az elsõ huszonöt könyv Túri-Tauber Vilmos három illusztrációjával merített papíron és kézzel számozva könyvbarátok számára készült. Ezeket a példányokat a költõ kézjegyével látta el.” A kötetet visszafogottan jóindulatú kritikai visszhang fogadta. Az elsõ kötethez képest szép számú bírálat közül kiemelkedik Bálint György – a Nyugatban megjelent – „költõvé avató” kritikája: „[Radnóti] igen tehetséges fiatal lírikus – abból az egyre ritkább fajtából, amelynek százszázalékosan lírai mondanivalói vannak és amely sohasem lépi át az »önmagunk« demarkációs vonalait. Ez az autizmus az õ esetében nem jelent tartalmi szegénységet. Sõt: Radnóti Miklós a költõi Kleinkunst avatott mûvelõje, apró hangulatrezdülésekbõl, egy felrajzolódó sziluettbõl, egy távoli felbukkanó asszociációból, egy billentyû leütésébõl finom és színes érzésskálákat tud kiépíteni. És ennek az exkluzív jellegû lírának felbontott, szabad formáiban néha találkozik az expresszionisztikus kifejezés a bukolikus hanggal. […] Lehetünk tehát korszerûek és poétikusak is egyszerre. Nem is kell ehhez nagy költõnek lenni. Csak tehetségesnek.”

22


Ujmódi pásztorok éneke A zaklatott sorsú könyv történetérõl részletesen számol be Baróti Dezsõ, az események aktív résztvevõje: az Ujmódi pásztorok éneke 1931. „március utolsó napjaiban került ki a nyomdából. Április 11-én a budapesti királyi ügyészég »szemérem elleni vétség és vallás elleni kihágás« miatt vádat emelt ellene, s elrendelte bárhol található összes példányainak és a vád tárgyává tett sajtóközlemény kéziratának a lefoglalását […]. Amikor [Radnóti] meghallotta a rossz hírt, riasztott néhányunkat barátai közül. Rohantunk hozzá, a kötet jó néhány példányát lakásunkon és az egyetemi szemináriumokban levõ asztalfiókjainkban rejtettük el, mintegy ötven darabot azonban szándékosan ott hagytunk: jusson valami a rendõrségnek is.” A következõ napon a rendõrség meg is érkezett Radnóti szegedi lakására, és elkobozta a házkutatás során fellelt példányokat. Az Ujmódi pásztorok énekébe írt dedikációk ekképp arról is árulkodnak, hogy a könyv történetének mely szakaszában születtek: Radnóti vajon az elkobzás elõtt, vagy az után ajánlotta kötetét; ha a datálás késõbbi, a példány csakis a Barótiék által a rendõrség elõl megmentett darabok közül való lehet. – Kozocsa Sándor példánya is nyilvánvalóan ebbõl az anyagból származik. De nem Radnótitól kapta; Kozocsa visszaemlékezése szerint Radnótinak évekkel késõbb már nem volt a könyvbõl, ami így csakis késõbbi rágyûjtés eredményeként kerülhetett a gyûjteménybe. A rendõrségi üggyé lett könyv kapcsán sok cikk jelent meg, melyek legtöbbje azonban nem irodalmi, hanem bûnügyi tudósítás volt. A kötetrõl megjelent gyér számú kritikát is ez magyarázza. Ami megjelent, az visszafogottan-óvatosan dicséri ugyan, de még mindig megszólják túlzott eredetieskedését. A róla írt legjelentõsebb vélemény mindenképpen Kardos László rövid bírálata a Nyugatban: „Ezek a versek elsõ olvasásra elárulják a tehetséget. Egyéni hangjuk van, mely ugyan itt-ott fátyolosan, sõt rekedten szól, másutt meg el-elfojtódik, de egy-két sorban minden versbõl kicsap. Ebben a kötetben nagyon kevés olyan vers van, amelynek minden szava helyén volna, de talán egy sincs, amit érdemes ne volna elolvasni.” Ugyanakkor „némi ízlésbeli kiforratlanság érzik az egész köteten. Túlfejlesztett, értelmetlenné dagadt hasonlatok, homályba fulladó, áltömör kifejezések, akaratoskodó, modorosan megdúlt szórendû mondatok árulkodnak róla, hogy ez a költõ még nincs egészen túl a Sturm und Drang évein.” Végkövetkeztetése mégis az, hogy „Radnóti Miklós tehetséges költõ és következõ kötete bizonyára teljesebb elismerésre szorítja a kritikust”.

Lábadozó szél Radnóti Miklósnak három kötete jelent meg a Szegedi Fiatalok Mûvészeti Kollégiumának kiadásában – az 1933 januárjának végén napvilágot látott Lábadozó szél ezek közül az elsõ. 1932 végére már újabb kötetnyi verse gyûjt össze, „ezek egy része azonban – Baróti visszaemlékezése szerint – olyan politikai tendenciát hordozott, hogy közlésük ismét csak elkobzást és pert hozott volna a nyakára”, ezért a versek válogatása, „hogy melyik kerülhetett bele, és melyik nem, hosszú és kínos mérlegelés eredménye volt, hiszen állandóan az ügyész árnyéka sötétedett rá a kézirata lapjaira. De abban, ami végül is belekerült, még mindig akadt volna inkriminálni való. Ha történetesen Budapesten jelenik meg, egyik-másik versét esetleg ismét az ügyészi piros ceruza jelöli meg, de most nem közszeméremsértés, hanem izgatás miatt. A szegedi 23


ügyészség cenzúráján azonban szerencsére átcsúszott. Talán azért is, mert nem értették meg a forradalmat jövendölõ versek szimbolikáját. Vagy még inkább azért, mert Buday György arra is módot talált, hogy a kötet egy liberális cenzor kezébe kerüljön.” Mindezt megelõzõen azonban Radnóti maga is átnézette a kötet verseit egy ügyvéddel. A kötet nagyon komoly, önmagán túlmutató kritikai visszhangot keltett. Írt róla Bálint György, Csuka Zoltán, Forgács Antal, Ignotus, a Mûvkollosok közül Baróti, Berczeli Anzelm Károly, Gáspár Zoltán és Tolnai Gábor. A Nyugatban elõször Babits Mihály bírálta, sértõ éllel és félreértéssel: Radnótit paraszti származásúnak vélve Sértõ Kálmánnal és Lisznyay Kálmánnal hozta egy sorba: „Ebben a költészetben a Kraftausdruckok pótolják az erõt, a pongyolaság a spontánságot, paraszti születés a hivatottságot, s a fenegyerekség a tehetséget.” A túlzó keménységre Ignotus és Bálint György is válaszolt, utóbbi szintén a Nyugatban.

Kaffka Margit mûvészi fejlõdése Radnóti Miklós a szegedi egyetemen végezte el a magyar–francia szakot. Magyarból, Sík Sándor vezetésével, Kaffka Margit költészetérõl írta doktori disszertációját. Ez jelent meg 1934 júniusában nyomtatásban, Kaffka Margit mûvészeti fejlõdése címmel. Közvetlenül ez elõtt még kétségbeesett lépéseket kellett tennie névmagyarosítása ügyében, amely már két éve húzódott a Belügyminisztériumban, viszont – ahogy Párizsban élõ barátja, Szalai Imre is írta – „az értekezés publikálásánál rendkívül fontos volt, hogy a mû Radnóti név alatt jelenjék meg, hiszen mindenki, a professzorok és a nagyközönség is ezen e néven ismerték”. Ez azonban csak részben sikerült (Radnóti szempontjából azonban egyáltalán nem): a Radnóczi nevet engedélyezték neki, s így az egyetemi disszertáció – mint a Szegedi Magyar Irodalomtörténeti Intézet hivatalos kiadványa – ezen a néven jelent meg. Ebbõl a változatból nem ismeretes dedikált példány. Ugyanekkor azonban az értekezés megjelent a Mûvkoll kiadásában is, azonos belívekkel, de más borítóval és címlappal. Ezen már szerzõként a Radnóti név áll. Az értekezés nagy, élénk visszhangot váltott ki. A Nyugatban Schöpflin Aladár írt róla: ez nagy elismerést jelentett Radnóti számára. Schöpflin két, egyidejûleg megjelent, Kaffkával foglalkozó tanulmányt vetett össze: Radnótiét és Ágoston Juliánét: „A kettõ közül Radnóti fölényesebben, hûvösebben nyúl Kaffka Margit élete munkájához, és tárgyilagosabban, nyilvánvalóbb tudományos módszerrel bírálja […]. Érdekes, hogy aki mint költõ is bevált már, szárazabban szól.” Meglátása szerint Radnóti „egy adott esztétikai álláspontból […] kritikai essayt” írt. Az elismerés alaphangján megszólaló recepcióba valójában egyetlen konkrét bírálat vegyült, Rónay Györgyé, aki szerint Radnóti „éppen azokat a Kaffka oeuvre-jében nagyon is szerepet játszó problémákat hagyja figyelmen kívül, melyek valóban a koráéi, s melyekkel a kor minden komoly lelkének szembe kell néznie: a zsidóságét és a magyarságét” (idézi: Ferencz Gyõzõ). Egy 1938-as cikkében maga is értékelte munkáját: „Néhány esztendõvel ezelõtt Kaffka Margitról írtam egyetemi értekezésemet. A lélek és a forma összefüggésének problémái, a forma és az asszonyi lélek összefüggéseinek sajátosságai érdekeltek akkor elsõsorban, s e sajátosságok szerepe a mûben s az életmûben. Egy módszer erõpróbája volt a könyv, utolsó fejezetében pedig a Kaffka-életmû irodalomtörténeti távlatba helyezésére, a kortárs-bírálatok újraértékelésére tettem kísérletet.” Radnóti 24


hagyatékában fennmaradt a disszertáció egy példánya, amelyen Radnóti késõbb javításokat végzett, kisebb változtatásokat tett, feltehetõleg egy új kiadásra készülve, amely azonban nem valósult meg.

Újhold Radnóti 1941. augusztus 6-án naplójába bemásolta egy 1935-ös jegyzetét, melyben errõl a kötetérõl is vall: „Az Újhold a hatodik könyvem. Öt verseskötetem jelent meg és egy kísérletem, egy formatörténeti esszé Kaffka Margitról, ez volt a bölcsészdoktori értekezésem is. […] Melyik a legkedvesebb könyvem? Mindig az utolsó. Most az Újhold. A mûvész, ha nem ragad meg valahol az úton, továbbjut az anyaggal való harcban. A mû a megvalósulás. Úgy érzem, újra továbbjutottam. És külön öröm és büszkeség nékem, hogy Buday György díszíti ezt a könyvem.” A megjelenés azonban nem ment minden nehézség nélkül, mert bár a kötet „anyagát [Radnóti] már 1934 õszén összeállította, de az csak 1935. május elején, épp huszonhatodik születésnapjára hagyta el a nyomdát. Nemcsak azért késett, mert hosszú hónapokig költõje is tanulmányaival volt elfoglalva. A kötetet illusztráló Buday Györgynek szintén sok dolga volt ezekben a hónapokban, s némiképp ez is késleltette a megjelenést” (Baróti). Végül az Újhold szintén két változatban látott napvilágot. A címlap verzóján olvasható közlés szerint: „E verseskönyvbõl 25 számozott, a költõ és az illusztrátor által aláírt példány készült.” A Radnóti-szakirodalom – a kortársi recepcióval teljes összhangban – az Újholdat fordulópontként tekinti a költõi pálya alakulásában: ezzel a kötettel Radnóti új fejlõdési szakaszba érkezett. Bálint György sorai jól mutatják ezt. „Az ifjontian nyers hang most már, az ötödik kötet ötödik fejlõdési fokára érve, tökéletesen felolvadt a komoly, férfias zengésben. A Kraftausdruckok, melyeket Babits jóakaratú szigorban fogant, gyomláló kritikája egy régebbi kötetben kifogásolt, már eltûntek. Eltûnt az »erõteljesség« és megmaradt az erõ. Az új Radnóti-kötetben (melyet Buday György nagyszerû illusztrációi díszítenek) teljes gazdagságában és érettségében áll elõttünk egy sajátos ízû és színû, jelentõs súlyú, különlegesen magyar zenéjû költészet.”

Járkálj csak, halálraítélt! 1936 januárjában Radnóti nevét mint a Baumgarten-díj egyik esélyesét emlegették, és bár abban az évben nem kapta meg, már ez is elismerés volt költészete számára. Bizonyára ez is hozzájárult ahhoz, hogy a Járkálj csak, halálraítélt! címû kötetét a Nyugat kiadó gondozta. Az 1936 novemberének elején megjelent újabb gyûjteményért Radnóti a következõ évben kapta meg a Baumgarten-jutalmat. A versekben – Ferencz Gyõzõ szavaival – „a szerelem, a kis magánörömök, a természet szépsége s fenyegetettség hátterébõl ragyog fel: törékeny, sérülékeny, veszélyeztetett és illanékonyságában is örök érték. A Radnótival foglalkozó irodalom számottevõ része – a szó különféle jelentésárnyalataiban – idillnek nevezi ezeket a pillanatokat”. A kötetet jelentõs visszhang kísérte, de kapott meglepõen értetlen kritikákat is. Bálint Györgyé nem ilyen. Õ a Pesti Naplóban írt Radnóti új verseirõl: „Ez a könyv többet ad nekem az irodalmi örömnél – talán nem is örömöt, hanem valami nyugtalan, bonyolult érzést, amiben öröm is van, de egyben kín is. Az a kínos érzés, amit 25


akkor érez az ember, amikor valakitõl nyíltan meghallja a saját titkos érzéseit és gondolatait.” Szerb Antal bírálata pedig a Válaszban jelent meg: „Ebben a kötetében már nincsen semmi stílustörés, az egész kötet egy alaphang, amirõl most már messzirõl meg lehet ismerni, hogy Radnóti Miklós hangja. Ez a dikció annyira emelkedett és próza-távoli, amennyire, gondolom, minden igazi költõ dikciójának próza-távolinak kell lennie, mégis természetes, közvetlen, olyan, mintha valaki a közeledben és halk hangon beszélne.”

Meredek út Az 1938 november legvégén megjelent kötet kiadásának történetére Kner Imre unokaöccse, Haiman György emlékezett vissza: „Cserépfalvi Imre vállalta ugyan a könyv kiadását, de a költségeket õ sem tudta fedezni. A baráti kör összefogott, hogy mégis napvilágot lásson. Jómagam a könyv tipográfiai gondozását vállaltam, s egy bécsi papírkereskedõ cég budapesti igazgatójának jóvoltából ingyen papírt is szereztem hozzá. A nyomtatást Kner Imre vállalta magára, hogy ingyen-e vagy igen kedvezményes áron, arra már nem emlékszem pontosan.” Túlzás nélkül mondható, a gyomai nyomdában gyönyörû könyvet készítettek. Ennek elismerésképp a Magyar Bibliophil Társaság – az 1938. december 12-én kelt oklevél indoklása szerint – „finom ízlésû nyomdai kiállításáért az 1938. esztendõ négy legszebb könyve közé sorozta”, és Az év legszebb könyve díjjal jutalmazta. „Radnóti nagyobb utat tett meg […] a köteles fejlõdésnél”, írta a Nyugatban Lesznai Anna, mert „nemcsak az a rokonszenv lett mélyebb és forróbb, amely egybeolvasztja õt a természettel, hanem megemberesedett”. „Radnóti, ha játékos, úgy valóban játszani akar. Ha komolyan beszél, úgy formája halk, majdnem ildomos, és észrevehetetlen, mint a szívbõl fakadó jó modor. Ha verse megkomponálásában akad is néha törés, képeinek tisztaságán soha sem esik folt. Finoman és pontosan érzékel, mint a vadlesõ, idõtkémlelõ vadászok és pásztorok.” Forgács András a Korunkban pedig ekképp jellemezte a kötet verseit: „Az óda elégiává nemesedett, a részletek kitisztultak, a formák leegyszerûsödtek. Radnóti férfias, de mégis simulékony pátosza az élet nyersanyagát mindig költészetté tudja érlelni. […] Radnóti verseit, képeinek expresszionisztikus hevülete ellenére is intellektuális fegyelmezettség jellemzi. Tudatos költõ, s ez a tudatosság még kevésbé sikerült írásait is hitelesíti.”

Az Almanach iker-könyvei Az 1940 májusában kiadott két kötet fontos állomás Radnóti alkotói pályáján: egyrészt megjelent egyetlen szépprózai munkája, másrészt saját költészetét összegzõ, reprezentatív gyûjteményt adhatott az olvasók kezébe. Az Ikrek hava és a Válogatott versek egy idõben, egymáshoz igazodó formában láttak napvilágot, mindkettõt az Almanach, ez a – Gál István szavaival – „lábon járó könyvkiadó vállalat, A Toll megszûnése után a szerkesztõ-kiadó, Kaczér Vilmos szerény vállalkozása” adta ki.

26


Ikrek hava Az Ikrek havát Radnóti 1939 szeptemberében fejezte be. A költõ legnagyobb terjedelmû szépprózai írása korábban Gyermekkori napló, illetve Napló a gyermekkorról munkacímekkel készült, s kötetbeli publikálása elõtt néhány részlete önálló prózaként látott napvilágot, nem egy darabja németül is, a Pester Lloydban. A kötetet eredetileg a Nyugat kiadónál akarta megjelentetni, de ekkor – mint 1939. október 6-án írta naplójába – „Gellért [Oszkár] visszaadja az Ikrek havát. Várj egy kicsit, ha lesz papír, beszélhetünk róla.” De másképp történt, jelenleg azonban – ahogy Radnóti monográfusa is írja – „nem tudni, miért az Almanach Kiadóhoz vitte a könyvet, hogyan állapodott meg a (házukkal szemben) kiadót mûködtetõ Kaczér Vilmossal”. A kisregény Radnóti gyermekkori traumájának legteljesebb földolgozása, viszont benne saját életének valós eseményeit fikciós részekkel elegyíti, ezért az Ikrek hava – bár tartalmaz önéletrajzi elemeket – nem olvasható önéletrajzként. A prózai mû egyben költõvé válásának elbeszélése is. A kötetet viszonylag visszafogott érdeklõdés fogadta, a csekély számú bírálatban azonban volt elragadtatott és fanyalgó is. Vas István objektíven írt róla: „Az Ikrek hava Radnótinak elsõ szépprózai mûve. Megvan-e írójában az elbeszélõnek kellõ hosszabb lélegzet, nem árulja el. Technikailag mindenesetre elég nehéz feladatot vállalt magára. Radnóti ugyanis lényegében és legjobb verseiben idilli költõ s természetesen az maradt ebben az elbeszélésben is. Maga a tárgy azonban, a költõ gyerekkora, egyáltalában nem idilli, hanem vérrel, halállal, nehéz emberi indulatokkal tragikus és súlyos. Ezt az élményt áthangolni Radnóti fegyelmezett és finom stílusához nem volt könnyû dolog. Helyenként, különösen egy-két, a szereplõk szájából közvetlenül idézett mondatban, nem is sikerült tökéletesen. Másrészt pedig Radnóti szereti megmutatni – akár némely modern rendezõ a színjáték ábrándját leromboló készületeket – azt a költõi felkészültséget, amely ezt a látszólag közvetlen prózai stílust létrehozta. S ha a nem egészen megemésztett élmény következtében egy-két mondata túlságosan nyers maradt, a versíró problémái meg egy-két mondatot kissé tudálékosan alakítottak. De ezek jelentéktelen hibák. Feladatát egészében véve kitûnõen oldotta meg. A könyv három rövidebb, jambikus lejtésû sorral végzõdik, melyek közül a harmadik – csak finom fülnek hallhatóan – az utolsó prózai sor befejezõ szavára rímel. Mint ahogy a próza verssé, olyan észrevétlenül finomul a kemény és komor valóság lágy és idilli költészetté.”

Válogatott versek Ezen cím alatt Radnóti valójában válogatott és új verseit adta közre. A kötet felépítése a korábbi gyûjtemények idõrendjét követi, és összesen hatvannégy verset tartalmaz. Válogatása tisztán esztétikai szempontokat követett: az érett költõ ízlésvilágát tükrözi. Természetesnek mondható módon Radnóti ezért korai köteteibõl erõsebben szelektált: a Pogány köszöntõbõl hét, az Újmódi pásztorok énekébõl négy, a Lábadozó szélbõl pedig csak öt verset vett fel, míg az Újholdból kilencet, a Járkálj csak, halálraítélt!-bõl tizenhatot, a Meredek útból pedig tizennégyet. Mindehhez Újabb versek (1938–1940) cikluscím alatt és ciklussá szerkesztve még kilenc verset illesztett; melyek mindegyike kiérlelt, jelentõs alkotás. A Nyugatban Bálint György szólt róla, egyszerre igen személyesen és nagyon objektíven: „Emlékszem, én írtam a Nyugatban elsõ verskötetérõl. Most viszontlátom 27


azoknak a verseinek egy részét az új kötetben. Abban az idõben sokan írtak kellemesebb és korszerûbb verseket. Radnóti lírája akkor nem hatott feltûnõen, de nekem az elsõ pillanattól kezdve gyanús volt: éreztem, hogy túl fogja élni és túl fogja fejlõdni legtöbb ifjú kortársát. Azóta hét kötete jelent meg, és mindegyik egyre meggyõzõbben igazolta gyanúmat. Jött egy korszaka – második és harmadik verskötete idejében –, melyet nem helyeseltem mindenben”, ez volt a nyelvi Sturm und Drang idõszaka, viszont a bírálat idején már Radnóti „hangja kristályosan harmonikus, nemesen higgadt, latinosan mértéktartó. És ami a legfontosabb: senkire sem emlékeztet a modern magyar lírában, sem a kortársakra, sem a régebbi nemzedék nagyjaira.” Szemlér Ferenc szerint pedig a kötet nemcsak hogy „vitathatatlan bizonyítéka egy külön-hangú, igen tehetséges költõi egyéniség jelenlétének”, hiszen „az elmúlt évtized alatt megjelent hét verseskönyve alapján Radnóti joggal rászolgált a költõ névre, de igazi megkülönböztetõ jegyet tulajdonképpen ez a válogatott gyûjtemény ad neki”. Az Ikrek hava és a Válogatott versek azonban nemcsak megjelenésük körülményeit illetõen iker-kötetek, s az azonos borító nemcsak külsõdleges összetartozást takar. Mintha egy kétkötetes nagy mû darabjai lennének. Hiszen míg a kisregény a költõvé válás történetét beszéli el, s ott ér véget, ahol az életút következõ szakasza kezdõdik, „amirõl csak verset lehet írni…”, addig a válogatott kötet éppen arról szól – versben –, ami ez után történt: magát a költõi pályát mutatja be.

Guillaume Apollinaire válogatott versei Radnóti hosszú éveken át készült Apollinaire verseinek fordítására és kiadására. Az Orpheus nyomában címû késõbbi mûfordítás-gyûjteményének (1943) utószavában írta: „Az Apollinaire-fordításokkal ifjú költõkorom nagy kalandját, a szürrealizmust éltem újra, s hálámat róttam le ifjúkorom egyik mesterének.” A régi álmot végül is Vas Istvánnal közösen valósította meg, s a kötethez Cs. Szabó László írt elõszót. Gál István arról is tudósít, hogy „a Vajda János Társaság Flora Mundi-sorozatában megjelent bibliofil szépségû Apollinaire-kötet a fõtitkár, Plätz Rudolf hozzájárulásán kívül a két fordító (Radnóti és Vas István) költségén látott napvilágot”. Radnóti 1940. június 13-án Gál Istvánnak írott levélében tudósított a fordításgyûjtemény állapotáról: „Az Apollinaire-kötetet már nyomják, remélem, hamarosan küldhetek majd, azt hiszem, irodalmi meglepetés lesz. (Ha lehet még ilyen meglepetés is!)” A könyv valóban megjelent, de túlzás lenne azt mondani, hogy a kötetet élénk kritikai visszhang kísérte: valójában alig pár ismertetés jelent meg róla. Ezek közül az egyiket azonban Kassák Lajos jegyezte, Komor András pedig a Nyugatban írt cikket róla. Több Apollinaire-fordítást ismertetett együtt, s Rónay György antológiája mellett kiemelte Radnóti és Vas gyûjteményét, akik a fordításokat, „Cs. Szabó László, a francia líra lényegét feltáró bevezetésével, szemnek tetszõ, s értékes kötetbe gyûjtötték. Ami a költõben igazán nemes anyag van, elõször nekik sikerült magyar versbe átmenteni: az »újító« alatt rejtõzõ lírikust, a »programszerkesztõ« vezér kiáltásokba nem férõ mély hangjait, a mozgalmakat irányító Apollinaire tragikus és megejtõ nagy magánosságát.”

28


Szerelmes versek Egy Képes Gézának írott, majd a naplóba bemásolt levél tanúsága szerint a „világirodalomi antológia” 1941. március 31-én már nemcsak elgondolás volt, mint oly sok más megvalósulatlan ötlet, hanem olyan konkrét terv, amely mögött jelentõs szervezés állt. A levél szerint „egy Szukits nevû új kiadó […] adja ki könyvet karácsonyra. A terv, – illetve a megbeszélt kötet 100 szerelmes vers a világirodalom szerelmi lírájának lehetõleg ismeretlen vagy még nem, vagy régen és gyöngén fordított darabjai, minden nyelvbõl, amit tudunk.” A versfordítások lassan gyûltek, s nem is lett meg a kerek szám. Szeptember 30-án azonban a kötet kefelevonatai már az ügyészségen voltak, október 1-jén született meg a végleges döntés: tizenhét verset töröltek az anyagból. „Tönkretették a könyvet!”, írta ekkor Radnóti a naplójába, s a Szerelmes verseket egy nappal késõbb már „eunuch-könyvnek” nevezte. Mindenesetre az antológia karácsonyra mégis megjelent, s Radnóti többeknek dedikálta is, hol egyedül, hol a fordítótársakkal közösen.

Naptár Az Újholdhoz hasonlóan napra pontosan tudjuk, hogy Radnóti saját verseibõl összeállított utolsó kötete mikor jelent meg. Radnóti 1941. december 31-én jegyezte be naplójába: „Tegnap elkészült a Naptár c. kis füzetem, a Hungária adta ki, újévi ajándékul küldi szét. Gyönyörû lett. Így a 12 kis vers is jobban tetszik. Hiába, fontos a tálalás.” A kötet 1942-es évszámmal jelent meg, hátlapján a jókívánsággal: „Boldog újévet kiván a Hungária Nyomda és Könyvkiadó”. Ebben a bibliofil kiadványokról ismert könyvmûhelyben dolgozott akkor a korábban a Meredek út tipográfiáját készítõ Haiman György is, s talán éppen ez a személyes ismeretség, „Ortutay és a Szegedi Fiatalok Haiman-Kner Györgyhöz fûzõdõ kapcsolata sugallhatta ezt a kiadványt, de talán a Franklin Társulattól a Hungária Könyvkiadóhoz lektornak szerzõdött Rába Leó is közrejátszhatott benne”. És bár „a vezérigazgató Bródy László nejének, Bródy-Maróti Dórának sorozatában évrõl évre a legváltozatosabb nyomdai mûremekek láttak napvilágot”, közülük „kimagaslik Radnóti kötete” (Gál). A ciklust Radnóti a Járkálj csak, halálraítélt! óta „uralkodó fõtémájára, a közelítõ halálra futtatja ki, de kerüli, hogy a tragikumot személyességgel erõsítse fel. Nem beszél szorongásról, borzalomról, helyette a kalendáriumi versek mondókajellegét hangsúlyozza”, viszont „elkerüli a kalendáriumversek legfõbb veszélyét: a hónapversek nem válnak mechanikussá. Radnóti mindegyik darabot más formájú idõmértékes versben írta, és hosszabb idõ, két év alatt, ráadásul nem is hónapok szerint haladva” (Ferencz Gyõzõ).

La Fontaine: Válogatott mesék 1942. április 20-án jegyezte fel Radnóti naplójába: „Ülök a Szabadság kávéházban és La Fontaine-t fordítok. Március végén állapodtunk meg a Rózsavölgyivel, egy kis kötetet csinálok, tizenöt mesét. Ülök a Szabadságban és fordítok, balra a másik sarokban Telekes Béla ír, ott elöl Vikár [Béla] bácsi malackodik valakivel. Az »Összes La Fontaine« fordítói. Furcsa érzés. Gyanútlanul ülnek s nem tudják, hogy valaki itt mellettük jobban megcsinálja kis részletét annak, amit õk néhány évtizeddel elõbb 29


csináltak. A mûfordítás tragédiája. Nem szeretném én is megérni ezt. A mûfordítás… ezért marad meg csak az… csak a magyar versnek is ragyogó.” Ugyanezt fogalmazta meg a kötet bevezetésében is: La Fontaine „csodálatos költõ. Öntudatos és merész”, valamint „könnyed és természetes, szigorú és ravasz”, azonban „eddig talán minden fordítója mint meseírót és nem mint költõt fordította. Visszaadták a mesét, amit különben La Fontaine is kölcsönzött csupán s a forma gyakran: ahogy épp kijött.” Kozocsa Sándor visszaemlékezésébõl azt is tudjuk, hogy a Rózsavölgyi-szerzõdést az õ közbenjárásával kapta Radnóti. A költõt azonban ekkor ismét behívták: „Abbamarad a Lafontaine-fordítás”, írta július 1-jén naplójába. A második munkaszolgálatból visszatérve fejezte csak be a verses mesék fordítását, s idõközben – Halász Gábor ajánlására – a kötet kiadásának joga átkerült a Franklin társulat „Kétnyelvû remekmûvek” sorozatába; ezért a Rózsavölgyi – ismét Kozocsa közbenjárásával – méltányosan szerzõdést bontott vele. Egy 1943. július 26-án írt levélben arról tesz említést, hogy „õsszel húsz LaFontaine-Fable fordítása, kétnyelvû kiadásban” jelenik meg (idézi: Ferencz Gyõzõ), de a kötet végül csak karácsonyára látott napvilágot. A második kiadásához elõszót író Sõtér István véleménye szerint a „fordítások egynémelyike azonban a megíratlan maradt Radnóti-versek helyett szól, s az állatmesék ürügyén sokkalta bensõbb fájdalmak, sokkalta mélyebb nyugtalanságok látnak napvilágot, hogysem e mûvekben az évszázadok óta szunnyadó alkotó, s az imént még Apollinaire-t fordító magyar költõ találkozását holmi véletlen érdeklõdés – amolyan mûfordítói kalandvágy gyümölcsének tekinthessük”, ezért is, hogy „a La Fontaine-kötet Radnóti mûfordítói pályájának csúcspontja”.

A két prózafordításról Radnóti 1943. július 26-án írta levélben egykori tanárának, késõbb atyai jó barátjának, Hilbert Károlynak: „Rengeteget dolgozom, olyan könyvkonjunktúra van e pillanatban, hogy még az az irodalom is kell, amit én csinálok” (In: Erõltetett menet).

Cervantes: Don Quijote A Meredek út kiadását követõen a negyvenes évek elején Radnóti szoros munkakapcsolatba került a Cserépfalvi kiadóval, 1941-ben József Attila-verseket rendezett sajtó alá Galamb Ödön Makói évek címû kötetének függelékeként, valamint két prózafordítást is készített nekik: Montherlant Lányok címû regényének felét (1942), valamint Cervantes Don Quijote-jét dolgozta át az ifjúság számára. Radnóti nem tudott spanyolul, ezért – mint a kötet kolofonjában áll – „a fordító haszonnal forgatta Cervantes remekmûvének Gyõry Vilmos-féle teljes magyar fordítását […] és az ifjúságnak szánt francia átdolgozást”. A magyarítást 1943 õszén, Mátraházán végezte; errõl Vas Istvánnak számolt be egy levélben: „A Don Quijotét nyögöm, remélem, készen viszem haza. Aztán a Szerb Tóninak fordítottam le áhított Rimbaud-ját, véletlenül nem választott rosszul (Ma bohéme), ez minden. Verset nem írtam, a Búsképû lovag teljesen megevett.” A kötet 1943 karácsonyára jelent meg. Teljesen visszhangtalan maradt, elsõ ismertetésére a centenáriumi évig kellett várni.

30


Ennek végkövetkeztetése szerint azonban „annak ellenére, hogy az értelmezõk – és az olvasók – hajlamosak Cervantes mûveként tekinteni a szövegre, az sokkal inkább Radnóti mûveként látszik mûködni, annak ellenére, hogy nem tudhatjuk biztosan, õ maga mennyire tekintette saját alkotásának. E tekintetben érdekes adalék, hogy Cserépfalvi hirdetése […] »Radnóti: Don Quijote«-ként hirdette a kötetet” (Végh).

Huizinga: Válogatott tanulmányok Többször idézett 1943. júliusi levelében írja ezt is: „fordítok egy Huizinga »válogatott tanulmányok« kötetet”. Ez lett a holland „tudós író” 1943 karácsonyára a Pharos kiadónál megjelent Válogatott tanulmányok címû kötete, amelynek anyagát Tolnai Gábor válogatta, és tipográfiai elrendezését és borítólapját Bálint György felesége, Csillag Vera tervezte. „A Pharos c. bibliofil-kiadót Szécsy János és Szabó-Froreich Antal alapította és tartotta fenn”, írja Gál István. „Ezt a kevés, de nagyon megszûrt mûsorú kiadványt produkáló kiadót a Szegedi Fiatalok látták el fordító gárdával.” Közéjük tartozott Radnóti Miklós is, akinek három kötetnyi fordítása jelent meg itt: 1943-ban Orpheus nyomában költészeti mûfordítás-válogatás és a Huizinga-kötet, 1944-ben pedig a néger meséket adó Karuga, a holtak ura. Huizingát fordítani – nem szépirodalmi jellegû szövegrõl lévén szó – nem szokványos feladat volt Radnóti számára. Ahogy errõl levélében is ír: „ördög vigye a kiváló szerzõt, harmincsoros definíciói vannak, külön magyar nyelvet kellene teremteni hozzá”.

Négy Radnóti-levél Radnóti Miklós 1930 szeptemberétõl a szegedi egyetemen tanult. Az itt töltött évek során nagyon sûrû levelezésben állt Budapesten maradt menyasszonyával, Gyarmati Fannival, szinte minden nap írt neki. (Hiszen csak oktatási szünetekben, hétvégeken vagy ünnepekkor találkozhattak.) Az egyelõre kiadatlan levelek száma félezer körül van, bennük nagyon sok nemcsak az életrajzi vonatkozás, hanem a szegedi egyetem történetérõl és városról is tartalmaznak információt. Mindemellett persze elsõsorban a távol lévõ kedveshez szólnak, szerelemes levelek, egy egyre érõ és mélyülõ kapcsolat „dokumentumai”. A Négy Radnóti-levél ezek közül ad közre négyet, egyet hasonmásban. A könyvészeti mûremek igazi csemege a modern kori bibliofilek gyûjtõinek, hiszen kisebb példányszámban készült, mint annak idején Radnóti könyvei. A tipográfiai munkálatok Haiman György irányításával készültek.

31


Felhasznált irodalom Bálint György: Pogány köszöntõ. Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1930. jún. 1. 888. Bálint György: Radnóti Miklós: Újhold. Nyugat, 1935. szept. 206–207. Bálint György: Járkálj csak, halálraítélt! Pesti Napló, 1936. nov. 11. 5. Bálint György: Mámor a polcok között. Pesti Napló, 1939. jan. 8. 12. Bálint György: Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1940. júl. 1. 343–344. Baróti Dezsõ: Kortárs útlevelére. Bp., 1977. Cserépfalvi Imre: Egy könyvkiadó feljegyzései. Bp., 1982. Ferencz Gyõzõ: Radnóti Miklós élete és költészete. Kritikai életrajz. Bp., 2005. Forgács András: Radnóti Miklós: Meredek út. Korunk, 1939. máj. 476. Gál István: Radnóti Miklós mint könyvkiadók külsõ munkatársa. Irodalomtörténet, 1969/2. 423–431. Haiman György: Emlékezés a Meredek útra. In: Uõ.: A könyv mûhelyében. Bp., 1979. 228–230. Kardos László: Újmódi pásztorok éneke. Radnóti Miklós versei. Nyugat, 1931. máj. 16. 698. Komor András: Guillaume Apollinaire magyarul. Nyugat, 1940. dec. 577–579. Lengyel András: A dedikáció-kutatás lehetõségei. Irodalomismeret, 2001/1–2. 67–71. Lengyel András: Gáspár Zoltán irodalmi kapcsolathálózata. Könyvtára dedikált köteteinek történeti-szociológiai elemzése. In: 1. Szerk.: L. A. Szeged, 1997. 23–48. Lesznai Anna: Meredek út. Radnóti Miklós új versei. Nyugat, 1939. febr. 121–123. R. I.: Jóság. Magyar Hírlap, 1929. jún. 9. 23. Radnóti Miklós: Kaffka Margit. 1918–1938. Nyugat, 1938. dec. 446–447. Radnóti Miklós: Utószó. In: Uõ.: Orpheus nyomában. Bp., 1943. 165–171. Radnóti Miklós: Bevezetés. In: La Fontaine: Válogatott mesék. Ford.: R. M. Bp., 1943. 5–11. Radnóti Miklós: Napló. Sajtó alá rend.: Radnóti Miklósné. Bp., 1989. Réz Pál (szerk.): Erõltetett menet. In memoriam Radnóti Miklós. Bp., 1999. Schöpflin Aladár: Kaffka Margitról. Nyugat, 1935. jan. 58–59. Sõtér István: La Fontaine és Radnóti Miklós. In: La Fontaine: Válogatott mesék. Ford.: Radnóti Miklós. [2. kiad. Bp., 1947.] I–VIII.. Szalai Imre: Emlékezés Párizsban. Tiszatáj, 1964. nov. 1–2. Szemlér Ferenc: Radnóti Miklós válogatott versei. Erdélyi Helikon, 1940. aug.– szept. 494–495. Szerb Antal: Radnóti Miklós: Járkálj csak, halálraítélt! Válasz, 1937. jan. 52–53. Vas István: Ikrek hava. Radnóti Miklós kisregénye. Nyugat, 1940. jún. 300–301. Végh Dániel: Mint észrevétlenül az irodalom peremén. Radnóti Miklós Don Quijote-átdolgozása. Forrás, 2009. máj. 31–45.

32

A BUDAPEST ANTIKVÁRIUM 1. AJÁNLÓJEGYZÉKE. A Kozocsa-archívum Rad nó ti-kö te tei

Recommend Documents