A boldogemlékű Majancsik Ferenc nagykaposi plébános emlékére

A boldogemlékű Majancsik Ferenc nagykaposi plébános emlékére 1922. december 31-én született - Tornaváralján. Édesanyját korán elvesztette. Édesapja másodszor is megnősült, de nevelőanyja édesfiaként szerette és nevelte őt és testvérét Máriát, valamint mostohatestvéreit: Erzsébetet, Gézát, Gizellát és Gyulát. Ezt a bensőséges kapcsolatot, a szülők és a papfiúk között, a bolyi plébánián magam is láttam és tapasztaltam. Édesapját, csöndes, megfontolt embernek ismertem. Nevelőanyja - mint általában az asszonyok többet beszélt - de nem feleslegesen. Az elemi iskola első 7. osztályát Tornán végezte, majd átlépett a szepsi Polgári Iskola 2. osztályába. A 4. osztályt már nem Szepsiben, de Kassán fejezte be 1939-ben. Ugyanezen évben felvették a kassai Premontrei Gimnázium 5. osztályába. Itt érettségizett 1943-ban. Még gimnazista korában jó barátságba került Dr. Pfeiffer Miklós kanonokkal, aki pártfogásába vette és tulajdonképpen az ő hatására lett kassai egyházmegyés kispap 1943-ban. Teológiai tanulmányait a kassai szemináriumban végezte. A tanulásban kit űnt, mindig szorgalmas volt. Szorgalma később sem hanyatlott. A szeminárium befejezése után is állandóan képezte magát. Gimnáziumi és teológiai tanulmányai során osztálytársa volt többek között Umstádter Tibor a későbbi radi plébános, Kocska Antal a volt csicseri plébános és Turcsányi József jánoki plébános. Jozef Čársky püspök úr szentelte őket pappá 1948. június 27-én, a kassai székesegyházban. Főtisztelendő Kocska atya elmondásából tudom, szentelésük előtt ígéretet kellett tenniük, hogy papi hivatásukat akkor is vállalják, ha semminemű javadalmazásban nem részesülnek. Köztudott, hogy a II. világháború után az úgynevezett „kassai kormányprogram" a felvidéki magyarságot kollektív háborús bűnösnek minősítette. Ennek következményeként a magyar kispapokat Kassán csak azzal a feltétellel szentelhették papokká, ha a jelöltek előre lemondtak a papi tevékenységükért járó minden egyházi és állami ellenszolgáltatásról. Szentelendőink minden megszorítás ellenére vállalták a papi szolgálatot. Az újmisés Ferenc atyát a főpásztor Alsókörtvélyesre (Nižný Hrušov) helyezte. 1950-ben kápláni kinevezést kapott kagytárkányba, 1952-ben pedig plébánosi kinevezést, Dobóruszkára. A világi hatóságok őt is megakadályozták abban, hogy kialakulhasson közte és a rábízott hívek között egy gyümölcsöző, tartós kapcsolat. Abban az időben ugyanis, ha egy papot valahol megszerettek, boszorkánykonyhájukban a titkosrendőrség hamar kitalált valamilyen ürügyet arra, hogy a lelkipásztort áthelyezzék, bebörtönözzék, internálják, vagy lejárassák. Ferenc atyát a dobóruszkai hívek éjjel-nappal őrizték. Az állami hatóság nem akart nyíltan ujjat húzni a hívekkel, ezért más módszert választott. Meghagyta az akkori kassai főpásztornak, hogy hivatalos áthelyező levéllel mozdítsa el a plébániáról. Majancsik atya főpásztora rendelkezésével nem akart szembeszállni, ezért elindult, hogy elfoglalja új állomáshelyét. Költözködés közben fogták el és tartóztatták le. 1954. május 11-én az eperjesi Kerületi Bíróság három és félre, 1954. szeptember 22-én a prágai Legfelsőbb Bíróság pedig öt és félévi börtönbüntetésre ítélte, valamint öt évre szólóan megfosztotta őt állampolgári jogaitól. A vád hazaárulás és a szolgálati titoktartás megszegése volt. Az 1955-ös amnesztia értelmében két évet elengedtek börtönbüntetéséből, így 1957. június 2-án szabadlábra helyezték, de működési engedélyét megvonva tartották. Szabadulása után, szüleihez költözött Tornaváraljára, s hogy valamiből megélhessen, előbb kőműves

1

segédként, majd munkásként dolgozott a földműves szövetkezetben, később a kvádergyárban kapott munkát. Papi hivatásának nyilvános gyakorlásához 9 évig nem kapott működési engedélyt. 1989-ig ugyanis az egyházi személyek nyilvános liturgikus szolgálatot csak állami engedéllyel végezhettek, és csak azon a plébánián, ahová az egyházi kinevezésük szólt. Ha a szomszéd plébánost helyettesítenie kellett, vagy nagy ünnepek előtt ott gyóntatnia, vagy más liturgikus cselekményt kellett végeznie, mindenhez külön állami engedélyért kellett folyamodnia a járási egyházügyi referenshez. Ferenc atya tehát új működési engedélyt csak 1962-ben kapott június elsejei hatállyal, amelynek alapján őt az akkori főpásztor Kisszebenre (Sabinov) helyezte káplánnak, majd 1963-ban a bodrogközi Boly községbe disponálta, ahol a bolyi, a zétényi, a vékei és a szolnocskai hívek nagy örömére 1972-ig vezethette az ottani plébániát. Itt élte meg a prágai tavaszt, az un. Dubček érát. Emlékszem, az akkori szabadabb időkre. A hívekkel együtt processzióval, gyalog mentünk Radból a zétényi Szent István napi búcsúra. A búcsúi szentmise a templomkertben volt bemutatva. A szentmise végén már nem a 280.B. énekünket - a Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat c. népéneket énekeltük, de a pápai himnuszt. Az emberek sírva énekeltek. 1950-től ugyanis a pápai himnuszt nyilvánosan nem volt szabad énekelni. 1972-ben az akkori káptalani helynök úr Štefan Onderko - az előzetes állami engedély alapján - kagykaposra nevezte ki őt plébánosnak. 50. születésnapját már itt ünnepelte, amelyen, mint kispap, én is részvettem. Az ünnepségre plébánosommal főtisztelendő Umstädter Tibor atyával, a kassai születésű Stász Dezső és a zétényi származású Bohács Béla szeminaristákkal utaztunk. A kerek évfordulót a plébánián ünnepeltük. Ott, ahol Mécs László a premontrei papköltő plébánosként élt és lelkipásztorkodott 1920-29 között. Sajnos, ezt a műemléképületet városrendezés miatt le kellett bontani, ezért más épületbe volt kénytelen költözni. Ferenc atya lelkipásztori munkája Nagykaposon is szépen indult, de az egyre elhatalmasodó cukorbetegsége erősen befolyásolta működését. Először az egyik, majd a másik lábát amputálták. Betegségét heroikus türelemmel és odaadással viselte. Amíg ereje bírta és egészsége engedte ülve is, de misézett. Amikor pedig a betegség már annyira megtörte, hogy erre sem volt képes, önmagát ajánlotta engesztelő áldozatul rábízott népéért. Testi, szellemi szenvedése 1979. november 19-én ért végett a saccai kórházban. Temetése a tornaváraljai templomban volt 1979. november 23.- án. Halála után a nagykaposi plébániát oldallagosan látták el. Főtisztelendő Kravianszky Zoltán, Szittya György, Józsicska Béla és Kocsa Antal atyák személyében. Én, 1981-ben kerültem Nagykaposra. Áldott emléke elevenen élt a hívek szívében. 17 évet töltöttem a nagykaposi plébánián, így hitelesen tanúsíthatom, hogy életáldozata nem volt hiábavaló. Egy-egy nehezebb dolog kapcsán szívesen kértem égi segítségét. Meg voltam ugyanis győződve, hogy az akkori világban egy-egy akciónk égi segítség nélkül nem lehet sikeres, hiszen a hivatalos politika mindent megtett az egyházi és a vallási élet megakadályozására. Ferenc atya halála után pl. a lebontott plébániaépület helyébe, csak azért adtak építkezési engedélyt egy új plébániaépület felépítésére, mert az illetékesek azt gondolták, hogy nem lesz, aki a plébániát felépítse. Láss csodát! 1981. július 4-én, volt az első szentmisém Nagykaposon. Július végén kezdtük el az építkezést és az egyemeletes épület a templombúcsú ünnepére - Simon Júdára - 1981. október 28.-ra már félig be volt fedve. Egy évvel később, 1982. október utolsó vasárnapján pedig már négyes ünnepre gyűlhettünk össze: templom és plébániaszentelésre, bérmálásra és templombúcsúra. Az építkezéskor egy szombaton felhúztunk egy emeletet. 32 kőműves dolgozott. 1982. szilveszterét már az új plébánián

2

tölthettem. A 17 év alatt sokszor ismételtem: Mi, Ferenc atya fájdalmából és szenvedéséből élünk. Ferenc atya művelt, olvasott, okos pap volt. Szentbeszédeihez jegyzeteket készített. Egy-egy homiliájának teljes szövege a nagyszombati püspökség gondozásában kiadott prédikációsorozatban található meg. Érdemes lenne összegyűjteni. Amint már említettük, mint kispap szívesen tartózkodott a nagy tudású Dr. Pheiffer Miklós kanonok úr társaságában, aki 1945-ben politikai okokból emigrálni kényszerült, így könyvtárát ő mentette meg. Ezek a könyvek most a nagykaposi plébániai könyvtár anyagát képezik. Sokszor hasznukat vettem, mert a volt Csehszlovákiában az 1948-as kommunista hatalomátvétel után vallási kiadványok csak állami engedéllyel jelenhettek meg. Tudtommal 1989-ig magyar nyelven csak a Miatyánk c. imakönyv jelent meg és a Katekizmus, persze ezek is csak korlátozott példányszámban. A vallási irodalmat Magyarországról szereztük be, igaz azt is csak titokban. Ha a vámos rosszakaratú volt, elkobozta. Később ezeket a kiadványokat a Prágai Magyar Kultúrán keresztül rendeltük meg, amit rendben meg is kaptunk. Szlovák nyelvű vallási irodalmat Nyugatról kaptunk. Magyarországi címekre rendültük. Általában kirándulóbuszokon csempésztük be, mert ott jobban el lehetett rejteni. Természetesen voltak más utak is, de ez egy külön előadást érdemelne. Lelkigyakorlatokra és teológiai napokra, Magyarországra jártunk. Budapestre és Pannonhalmára. Ott találkoztam először többek között Filo püspök úrral, mint nagycétényi plébánossal. Szinte minden lelkigyakorlaton ott volt, több más csallóközi atyával. Ma már, hála Istennek, más idők járnak. Szabadon írhatunk, olvashatunk, hallgathatunk rádiót, nézhetünk televíziót, tanulhatunk. Az érdeklődés azonban egyre gyengül. A kiábrándultságnak, a közömbösségnek vagyunk a tanúi. Sőt, úgy tűnik, korunk téveszméivel szemben szinte tehetetlenek vagyunk. Szemünk láttára hullnak szét családjaink, futnak zátonyra házastársaink élete, fiataljaink, munkásaink és értelmiségünk tízezrei vándorolnak ki külföldre, ahol a hazaihoz képest magasabb kereseti lehetőség reményében alacsonyabb munkabeosztásban, és kevesebb munkabérért képesek dolgozni, mint külhoni társaik. Az újkapitalizmus, újformáit vagyunk kénytelenek elviselni itthon és külföldön egyaránt. Új, liberális erkölcsi eszmék és ideológiák szellemében. Tehát ma is sokakat zsákmányolnak ki és aláznak meg szerte a nagyvilágban. Az erőszakon és a gyilkosságon kívül sok mindent kell elszenvedniük az embereknek: a hit és az Egyház elleni rágalmakat, gyalázkodást, történelemhamisítást, az evangéliumi értékek ellen irányuló gyűlöletkeltést, a hívő emberek és az egyházi intézmények sokféle kirekesztését. Sokan mondják: a demokráciától nem ezt vártuk. Mit? Egy igazságosabb társadalmat. Igen. De ez önmagától nem valósul meg. Nélkülem semmit sem tehettek - mondta az Úr Jézus. Egy szebb világot építeni Jézus nélkül nem lehet. Nekünk, keresztényeknek ezt kell hirdetnünk. Erről kell tanúságot tennünk. Tudatosítanunk kell, hogy a keresztény embernek különleges, nélkülözhetetlen küldetése van. Küldetésünk nem az, hogy önmagunkat hirdessük, hanem Jézus Krisztust, az Urat. Mert - amint Szent Pál írja - Isten „megvilágosította szívünket, hogy dicsőségének ismerete felragyogjon nekünk Krisztus arcán" (2Kor 4,6). Ehhez a Szentlélek adja meg nekünk a képességet, hogy nyíltan tanúskodhassunk az Úr Jézusról, a megfeszítettről. Sajnos, ez a tudat sok kereszténynek nem sajátja. Egyéni és közösségi önzésünk, rövidlátásunk, hatalomvágyunk, gyűlölködéseink olyan csapdába ejtettek sokunkat, amelyből

3

kiszabadulni a magunk erejéből nem tudunk. Ettől még szomorúbb az, hogy sokunkon elhatalmasodott a csüggedés, a reménytelenség, a depresszió, az értelmetlenség érzése, sőt a keserűség és a gyűlölet is. Ebből az ördögi körből valóban csak Isten irgalmas szeretete menthet ki minket. Ennek a szeretetnek különleges tanúi azok az emberek, akik az életüket is készek voltak feláldozni Isten szeretetéért az örök élet reményében. A vértanúk és a hitvallók hűsége tehát a remény forrása számunkra. Ezek a tanúságtevések mintegy felhasítják felettünk a bűnből és a nyomorúságból szőtt szürke égboltot, hogy távolabbra, az időn és a téren túl lássunk, mert ott van a mi igazi hazánk (vö. Fil 3,20), Isten örömében (vö. Mt 25,21.23) -mondta a minap Erdő Péter bíboros úr, boldog Meszlényi Zoltán, Lajos egykori esztergomi segédpüspök boldoggáavatásán. Ezért valóban azonosítani tudjuk magunkat Angelo Amato Érsek Úr, a Szenttéavatási Kongregáció Prefektusának Esztergomban elhangzott szavaival: „Hálásak vagyunk XVI. Benedek pápának azért az ajándékáért, amelyet Boldog Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök oltárra való emelésével adott a helyi egyháznak. A keresztény vértanú ugyanis nem gyűlöl, és nem akarja ellenségei halálát. A keresztény vértanú imádkozik, megbocsát és szeret. Nem okoz megosztottságot, hanem egyetértést teremt: nem háborúskodik, hanem a békén munkálkodik, nem veti meg testvérét és nem áll bosszút rajta, hanem tiszteletben tartja felebarátját". Ilyen lelkületű volt Majancsík Ferenc atya is. Mint minden keresztény hitvalló, ő is, a hite iránti gyűlöletre az ártatlanok erejével és szelídségével válaszolt. Életáldozatával hősies tanúságot tett Krisztus Evangéliumáról, az isteni Mesterről, aki azt tanította, hogy szeressük üldözőinket és imádkozzunk értük. Fájdalmairól, megaláztatásairól, börtönéveiről nem szívesen beszélt. Sem ő, sem mások. Mintha szégyellték volna. Valahol érthető is, hisz az akkori társadalom, a közvélemény, a hivatalos propaganda értékeit tartotta kincsnek, hasonló képen, mint manapság is. Vannak időszakok, amikor a világ nem tudja, és nem is akarja meglátni és meghallani az igazértékek örömhírét. Mintha nem lenne rá füle, érzéke. Mintha süketté, vakká vált volna a mindennapi események szuggesztív hatására. Ne csodálkozzunk tehát napjaink furcsaságain. Így volt ez az ötvenes években is. Kuláknak lenni, malenkij roboton lenni, B-listán lenni, kitelepítettnek lenni - szégyen volt. Idő kellett hozzá, amíg kiderült, hogy voltaképp ártatlanok voltak. Ma is sok esetben hasonló a helyzet. Az egyházat és szolgáit nemegyszer kollaborációval vádolják, holott hűséggel, odaadással tették, amit tehettek. Könnyű ma, utólag okosnak lenni. De hol voltak akkor, amikor vállalni kellett a reverendát akkor is, amikor sokan még azt is titkolták, hogy gyermekeik meg vannak keresztelve? Ma kígyót, békát kiabálnak az egyház előjáróira, közben a titkos rendőrség hivatalos volt alkalmazottjai vígan élik világukat. Róluk ma alig hallunk valamit. A mai eseményről ki fog beszámolni? A Harangszó és a Remény? Megszoktuk már, hogy a tömegtájékoztatási eszközök nem szentelnek kellő figyelmet az egyház pozitív eseményeinek. Sőt, gyakran, tudatosan elhallgatják a jó dolgokat. Számukra a rossz hír a jó hír. Persze, az is igaz, hogy ma sem hiányoznak azok a csoportok, amelyek politikai és gazdasági előnyre számítva tudatos feszültséget és ellenségeskedést szítanak népek, etnikai csoportok vagy vallások között. Mindezek fényében azonban jó tudni, hogy a történelem Ura nem az ember, de az Isten. Ő elküldte egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki a világ világossága (Jn 8,12). Ő azért jött, hogy megvilágítsa az emberi történelem sötétségét és benne minden ember élettörténetét. Ezt a tényt ma egyre hangosabban kellene hirdetnünk és tudomásul vennünk, hogy őt, Jézus Krisztust - ahogyan hangsúlyozta ezt az Afrikai Szinóduson Erdő Péter bíboros - soha semmilyen homály, gyűlölet vagy rossz nem győzheti le.

4

Múltunk a reményünk, Krisztus a jövőnk. Krisztusban van reménységünk. Még akkor is, ha az egyetemes egyház hangja és a keresztények tanúságtétele gyöngének tűnik. Az egyház és benne népünk történelme ugyanis azt igazolja, hogy ez a halk hang erősebb minden zajnál, hazugságnál, propagandánál vagy manipulációnál. 1989 előtt ki merte volna gondolni a pártállamok végét? A múlt század vértanúinak és hitvallóinak belső ereje erről a reménységről tanúskodik. Ezért nem véletlen, hogy megkezdődött a XX. század hitvallóinak boldoggá és szentté avatása. Igaz, hosszú üldöztetésük során emléküket csönd borította. Ám, ami csöndes, az nem azt jelenti, hogy nem létezik. A vértanúk tanúságtétele mindig élénk marad az emberek szívében. Alkalmas időben búvópatakként a felszínre tör, s elkezdődik az emlékek, az iratok, a dokumentumok, a sírgödrök felnyitása. Megható látni, hogy szinte semmi sem maradt a vértanúk testéből. Földi maradványaik áthelyezése, vagy a róluk való megemlékezés azonban minden egyes alkalommal, mélyen megrázza a jelenlévők lelkét. A nagy feszültség, amely egy sokat szenvedett ember végső gyöngesége és ugyanannak a személynek az oltártiszteletre való emelése között van, rendkívül erős spirituális lendületet ad a közösségeknek. Beteljesül a prófétai szó: Az Úr irgalmassága szüntelenül magasztalódik (vö. Iz 63,7). Isten Szolgája, II. János Pál erőteljes és világos tanítást hagyott ránk az isteni irgalmasságról. Ki ne látná? Olykor ördöginek tűnő körök vannak, amelyek egész társadalmakat taszítanak a kétségbeesésbe, a gyűlölet, az erőszak, a bosszú és az igazságtalanság struktúráiba. Ezek nem győzhetők le pusztán emberi erővel. Az isteni irgalmasság azonban képessé teszi az embert arra, hogy kövesse Krisztus parancsolatát: „Legyetek tehát irgalmasak, amint a ti Atyátok is irgalmas" (Lk 6, 36). Majancsík Ferenc atya áldott emléke arra szólít fel bennünket, hogy legyünk hűségesek az élet és az igazság Evangéliumához. Életének és halálának mának szóló üzenete: éljünk szeretetközösségben, szabadságban és szeretetben, építsük és mozdítsuk elő a szeretet, az élet és az egyetemes testvériség civilizációját és tegyünk róla tanúságot. Holtestét 1979. november 22-én hozták haza a kórházból, és egyenesen a plébániai templomba vitték. A templom, zsúfolásig megtelt azokkal, akik szerették és tisztelték őt. Oravecz Pál, az akkori helybeli plébános, aki három évtizeddel korábban az elsőmiséjén ministrált, szentelte be paptestvére és földije holttestét, és mondott gyászbeszédet, amelynek részeiből idézünk: ...Mennyit elgyönyörködtünk benne, szemünk meleg tekintetével simogattuk, amikor mint kispap a szünidőre hazajött és láthattuk őt a templomban, vagy az utcán? Milyen szép és örömteli ünnep volt, amikor itt ebben a templomban elsőmiséjét tartotta? Virágkoszorúba zárva kísértük őt az oltárhoz. Igaz, hogy előtte hozták a kelyhet is a selyempárnán, de ki gondolta volna akkor, hogy ebben a kehelyben annyi keserűség, szenvedés és megpróbáltatás van elkészítve számára? Szeretetünk büszkeségével kísértük papi pályafutását. Mintha mi kaptuk volna a dicséretet, úgy örültünk, amikor jöttek a hírek, hogy Ferike most itt van, majd ott van, és hogy a népek mindenütt nagyon szeretik. De ugyanígy szorult össze a szívünk akkor is, amikor az ő megpróbáltatásainak a híre jutott el hozzánk. És látnunk kellett őt, mint megvert pásztort, híveitől elszakítva. Akkor is hozzánk jött, és itt élt csendes jámborságban, nehéz munkát végezve. Közülünk is sokan csak akkor láthatták, hogy milyen igazi pap volt ő, nemcsak az oltárnál, de mindenütt, ahol csak megfordult.

5

Forrás

Az Úr Jézus azonban napvilágra hozta az ő ártatlanságát, és újból végezhette papi munkáját, de ezzel az ő keresztútja még nem ért végett. Az Istenben való megnyugvása és türelemmel viselt szenvedése volt az ő életének legnagyobb és legmeggyőzőbb prédikációja, amellyel nemcsak tanított, de példát is mutatott, hogyan kell jóban-rosszban híven szolgálni az Úr Jézusnak. És most, hogy végleg hazajött megpihenni-, fogadjuk őt olyan szeretettel, mint ahogyan eddig is voltunk iránta, hiszen ő is szeretett minket, vagy imáiban hívei mellett rólunk, tornaiakról is megemlékezett. Ferenc atyát a kassai Kerületi Bíróság 1990. november 29-én rehabilitálta és kimondta az 1954-ben hozott bírósági ítéletek érvénytelenségét. Nos, mindezek fényében, köszönöm kedves mindnyájuknak, hogy ma szíves kötelességüknek érezték meghajolni Ferenc atya emléke előtt. Köszönöm, hogy közösen beletekinthettünk Isten bizalmának és hűségének tiszta tükrébe. Imádkozzunk Ferenc atyáért: • hogy meglátva Isten arcát és élvezve a lét teljességét könyörögjön népünkért, hogy Isten meggyógyítsa lelkünk sok sebét, • hogy ez az emlékezés legyen a mi számunkra is a kiengesztelődés, és a megbocsátás nagy ünnepe, • hogy múltunk sérelmei az irgalmasság fényében már ne a keserűség és a széthúzás forrásai legyenek számunkra, de a megértés és a megbékélés útját mutassák mindnyájunknak egymás felé! Könyörögjünk azokért is, akik igazságtalanságot szenvedtek, hiszen a megbocsátás csodálatos lehetősége az ő kezükben van. Imádkozzunk, hogy őszintén megbánjuk, ha sérelmet vagy szenvedést okoztunk másoknak, és legyünk készek a kiengesztelődésre! Imádkozzunk, hogy a szívek megújulása jobbá, boldogabbá tegye körülöttünk a világot és vezessen el minél több embert Krisztushoz, aki végső és teljes boldogságunk! Emlékezzünk meg róla továbbra is imáinkban. Kérjük Isten kegyelmét, hogy mi is erősek maradhassunk és kitartsunk a hitben, a reményben és a szeretetben. Imádkozzunk! Mindenható, örök Istenünk, te megadtad Ferenc atyánknak, hogy beléd vetett bizalommal, hűségesen végezze papi szolgálatát. Alázattal kérünk, tekints szenvedésekben bővelkedő áldozatos életére, és amint ő egykor szavával és példájával a rábízottak segítségére volt, úgy példáján mi is felbuzdulva rendíthetetlen hittel, reménnyel és szeretettel törekedjünk embertársaink szolgálatára neved dicsőségére, az Anyaszentegyház javára és lelkünk örök üdvösségére, Krisztus, a mi Urunk által. Ámen.

Torna - 2009. november 15, 15:30

6