LASZLO
E M Ő K E
A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus t e m p l o m régi magyar hímzései
A Múzeumok és Könyvtárak Országos Főfelügyelősége 1908 nyarán bízta meg Divald Kornélt ( 1 8 7 5 - 1 9 3 1 ) , hogy Szepes és Sáros vármegye után ké szítse el Zólyom vármegye műemléki topográfiáját is. Az ingó és ingatlan m ű e m l é k e k leltárba vétele, fényképezése m e l l e t t fő feladatként j e l ö l t e meg a szervezés alatt álló besztercebányai múzeum művészeti anyagának 1
összegyűjtését, leltározását és katalógusban való közzétételét. Kutatási eredményeiről D i v a l d 1909 márciusában számolt be a Felügyelőségnek. Besztercebányán az ágostai hitvallású evangélikus t e m p l o m b a n a követ kező textileket jegyezte fel: „4. A n t e p e n d i u m zöld selyemből, aranyhím zéssel, közepén gránátalmás koszorúban Isten Báránya s 1744. évszám. 5. Két karing ezüstcsatokkal, Libay Sámueltől. 6. Tizenkét darab úrvacsorakendő, arany és színes selyemmel hímzett, X V I I - X V I I I . század." A z evan gélikus egyház kincstárában: „ 1 . T í z úrvacsorakendő, arany és selyem hímzésű, X V I I - X V I I I . század. 2. H a t szószékpolcterítő, hímzett, n y o m t a 2
t o t t díszű, s tarka selyemből varrott, X V I I - X I X . század." E terítők közül a legértékesebbek az 1909 októberében m e g n y i t o t t besztercebányai városi múzeum, v a l a m i n t a budapesti Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe kerültek ( 1 9 1 1 , 1918). Már korábban, 1889-ben sikerült a múzeumnak megszereznie az evangélikus egyház nagyon rossz állapotban lévő, figurá 3
lis díszű, 1634-es keresztelőterítőjét , s így most a besztercebányai evan gélikus hímzések száma nyolcra emelkedett. A protestáns t e m p l o m o k úrvacsorakendői, úrasztali térítői a magyar reneszánsz és b a r o k k hímzések kiemelkedő darabjai. E vászonra színes selyemmel, arany- és ezüstfonallal hímzett kendők díszítése megegyezett a világi darabokéval. A z egyetlen, de a hímzések korának, esetleg az aján dékozó személyének meghatározása szempontjából lényeges különbség, hogy az egyháznak varrott vagy v a r r a t o t t terítők közepébe vagy szegélyé be belevarrták az ajándékozó nevét (vagy annak rövidítését), illetve az ajándékozás dátumát. Gyakran előfordult azonban, hogy az ajándékba adott világi darabba, például egy keszkenőbe később hímezték bele a ne vet és az évszámot. Ez az eredeti hímzéshez hasonló, de nem azonos fona lakból, eltérő t e c h n i k a i j e l l e g z e t e s s é g e k b ő l egyaránt megállapítható. A kendők j e l z é s e különösen b e c s e s s é teszi egyházi hímzéseinket, hiszen
így nemcsak keletkezésük időpontját ismerhetjük meg - a m i a világi használatra szánt daraboknál igen nehéz - , hanem a motívumok, díszítmények időbeli és területenkénti határait is. S végül a h a r m a d i k csoportba sorolhatók azok a hímzések, melyeket sem miféle jelzéssel n e m láttak el. A besztercebányai ágostai hitvallású evangélikus t e m p l o m hét, az Iparművészeti Múzeumban őrzött úrvacsorakendőjén mindhárom variá cióra találunk példát. A „SUS: K O P : A . D . 1686" feliratú úrvacsorakendőt az egyház számára k é s z í t t e t t é k , a h í m z e t t m o t í v u m o k k a l azonos m i n ő s é g ű betűk az o l d a l a k közepén helyezkednek el. A másodikra jellegzetes példa a kendő közepébe belevarrt levélkoszorú, benne Isten Báránya, fölötte I.C., alatta M F betű és a koszorú alatt az 1683-as évszám. Ez a középső koszorú a hímzés egészétől eltérő, más, gyakorlatlan kéz munkája. S végül öt j e l z e t l e n kendő, m e l y e k eredetileg feltehetően világi darabok, k e s z k e n ő k lehettek. A 20. század eleje óta a magyar reneszánsz és b a r o k k hímzéseket úrihímzésnek neve zik. E hímzéscsoportot Palotay G e r t r u d a következőképpen határozta meg: „Úrihímzés névvel egy olyan jellemzően magyar hímzésfélét szoktunk jelölni, mely, ha tart is r o k o n ságot Európa egyéb országainak ugyané korból való hímzéseivel, mégis egész megje lenésében, mintázatában, színösszeállításában, elrendezésében ezektől eltér és m i n t egy önálló stílust képvisel." A világi és egyházi vászonneműek hímzéssel való díszítése a 16. századtól kezdve válik Európa-szerte általánossá, s készítésükben a n ő k egyre nagyobb szerepet játszanak. 1567-ben a kassai források csak két hímzőnőt említenek, N y i l a s y Bonát, a k i Gyulafehérvárott v o l t a fejedelem gyöngyfűzője, előtte Kassán és Egerben is d o l g o z o t t , v a l a m i n t 1591-ben hímvarró K a t a l i n t . A kolozsvári források 1570-ben „Hym Varró A n n a " nevét említik. A felső ruhákat, lófelszereléseket díszítő férfi hímzők m e l l e t t a következő két évszázadban a vászonneműket díszítő g y a k o r l o t t hímzőasszonyok (varrók) szerepe meghatározó lett a magyar textilművészetben. A 17. században a magyar főúri és nemesi udvarok a fiatal r o k o n leányoknak és ifjaknak m i n t egy nevelőotthonul is szolgáltak. A lányok egy-egy hivatásos hímzőasszony, a minták kiválasztásában és a hímzésben is jártas úrnő vagy idősebb leányok segítségével sajá tították el a hímzés mesterségét. 1603-ban Budaky György írta egyik rokonának: „mely leánykát é n n e k e m kommendált vala, i t t az én g y e r m e k e i m között j ó egészségben va gyon... m e g kapta a Hím varrást is, az én leánykáimmal együtt t a n u l n a k " . A j ó hím zőasszony nagy kincs volt. Erről tanúskodik Pekry Kata Kajali Klárához írt levele 1724ből: „ne salynállya n é k e m egy j ó b e t s ü l e t e s szép m u n k á j ú csipkekötőt és varró asszonyt keresni... Nékem tsak arra kéne, hogy a leányaimat tanítaná, m e r t az nagyob b i k leányom m o s t f o r d u l t t i z e n h a r m a d i k esztendőbe." A fejedelmi és főúri udvartar tásoknak a hímvarró férfiak m e l l e t t saját kitűnő varróasszonyaik is voltak. A hímzés állandó jelenlétére utalnak az udvarházi leltárak, v a l a m i n t az elhunytak hagyatékában m a r a d t eszközök. A varróasszonyokkal n e m rendelkező, s a h í m z é s b e n n e m j á r t a s asszonyok a protestáns egyházaknak ajándékba szánt úrvacsorakendőiket a környeze tükben e l i s m e r t varróasszonyokkal készíttették, közülük az öntudatosabbja ezt rá is h í m e z t e a kendőre, így például egy úrvacsorakendő közepén a következő felirat áll: „Hajós J á n o s n é árva Bori Susánna varratta a D ö m s ö d i Reformata szent Ekklésia szá mára 1726. M é s z . Erséb. várta." A z úrihímzések készítői tehát a fejedelmi, főúri és 4
5
6
7
8
9
nemesi udvartartásokban dolgozó g y a k o r l o t t h í m z ő a s s z o n y o k (varróasszonyok), az udvartartáshoz n e m kötődő, önállóan dolgozó és egyes körzetekben jól ismert hímző nők, a főrangú és nemes asszonyok, leányaik és j ó k e z ű szolgálóik voltak. A hímzések alapanyaga sima vászon, gyolcs, patyolat és cinadof. E vásznak többsé ge importként került az országba. Míg a nagyobb udvartartásokban az egyszerű „pa raszt" len- és kendervásznakat o t t h o n szőtték, a hímzésre használt j ó minőségű vász nak külföldről, n é m e t , osztrák, svájci, lengyel, sziléziai, m o r v a és török területekről származtak. A vásznak többségéhez hasonlóan a hímzőfonalak is külföldről kerültek hazánkba. A királyi Magyarország területén élők főként Bécsben és a Felvidéken vásá roltattak (például Z s o l n á n ) . A nyugati áruk és a magyar kereskedők m e l l e t t a hódoltság alatt egyre nagyobb szerephez j u t o t t a k a keleti áruk és kereskedők, így a törökök, gö rögök, zsidók és örmények. A fonalak közül a h í m z é s e k h e z m i n d i g erősebben vagy gyengébben s o d r o t t selyemfonalat vásároltak. A z arany- és az ezüstfonal sárga vagy fehér selyem bélfonal köré tekert ezüst- vagy aranyozott ezüstszalag volt, színaranyat n e m használtak. A fémfonalak közül a skófium v o l t a legértékesebb, ez ezüstből vagy aranyozott ezüstből húzott drót v o l t . Nagyrészt Törökországban vásárolták, de Bárt fán is v o l t skófiumgyártó, Gantzaug J á n o s , vele I I . Rákóczi Ferenc fejedelem is d o l g o z t a t o t t 1708-ban. 10
A meghímzendő motívumokat vagy mintákat „példa", „mustra", „forma" vagy „hím" névvel illették. Ezek lehettek meghímzett m i n t a d a r a b o k vagy mintarajzok. Mindkettőt nagyon nagy becsben tartották, s bár sokszor kölcsönadták egymásnak, m i n d i g rajta voltak, hogy „szépszóval vagy haraggal" visszakapják. A kölcsönzések következtében egy-egy m i n t a az egész ország területén elterjedt, s így n e m véletlen, hogy sokszor éppúgy megtalálható a Felvidéken, Erdélyben vagy a Dunántúlon. A német, olasz, angol és francia hímzésmintakönyvek az eddig i s m e r t leltárakban nemigen fordulnak elő. Valószínű azonban, hogy a varrók vagy a n e k i k dolgozó tervezők láthattak ilyene ket, s felhasználták a nyugatról és keletről hazánkba áramló t e x t i l és különféle ipar művészeti tárgyak m o t í v u m k i n c s é t is. E hímzésekre tehát a n y u g a t i és keleti, közelebbről a török és perzsa o r n a m e n t i k a egyaránt h a t o t t , e hatás azonban nemcsak az o r n a m e n t i k á b a n j e l e n t k e z i k , h a n e m színvilágban, öltéstechnikában is. A magyar úrihímzések legszebb reneszánsz m o t í v u m a a s z i m m e t r i k u s virágtő vagy virágbokor. A virágtövek gránátalmából, szívből, tulipánból vagy kétfülű, ún. olasz korsóból erednek. E középtengelyre felépített m o tívumokat a keleti életfából származtatják, mely hosszas vándorlás után került NyugatEurópába. A virágtövek középső szára m i n d i g egyenes, a magyar hímzéseken páratlan számú virág (három, öt, hét stb.) ül rajtuk. A kendőkön a sarkokban s gyakran az o l dalak közepén is állnak. E virágtövek egyszerű, tiszta rajzú változatát figyelhetjük meg az első k e n d ő n , m e l y zöld és nyers színű selyemfonallal, arany és ezüst skófiummal hímzett. A tövek erősen stilizált, kétfülű vázából vagy lefelé fordított tulipánból ered nek, rajtuk három-három hatszirmú, kerek virág és fogazott szélű levelek. A virágszá lak között k é t - k é t s z e m b e n é z ő , koronás, kinyújtott nyelvű, bojtos farkú, ágaskodó oroszlán áll. A törökös levelű virágbokrok kissé merev rajza érdekes ellentétet alkot az oroszlánok mozgalmas ábrázolásával. A 17. századi magyar hímzéseken az állatábrázo11
lás igen r i t k a . A kendőn az oroszlánok rajza a címerállatokéhoz hasonló, így n e m zár ható k i , hogy olyan családtól került az egyház birtokába, amelynek címerében szerepelt az oroszlán. K é s ő b b díszítőmotívumként az oroszlán népi hímzéseinken is megjele n i k , így például sokkal egyszerűbb változatban egy, ugyancsak Felvidékről származó lepedőszélen. S z i m m e t r i k u s virágbokrok díszítik a második kendőt is. Ez azon kevés magyarországi darabok egyike, melyen a hímzés a kendő egész felületét betölti. Mintája centrális elrendezésű, a középső négylevelű rozettát karéjos kör övezi, ebből erednek a sarkok és az oldalak felé a s z i m m e t r i k u s virágbokrok. A sarkokban csúcsukon egyegy nagy gránátalma, az oldalak közepén íriszek, az oldalszárakon m i n t e g y virágoskert ben a legkülönbözőbb, nagyobb és kisebb virágok, bogyók, levelek láthatók. Ragyogó borvörös és zöld, v a l a m i n t nyers színű selyemfonal és ezüstfonal alakítja a m i n t á t , m e l y n e k elrendezésén erősen érezhető a keleti hatás, a középre hímzett kör és a köréje rendezett virágok a török turbántakarók felületkitöltésére emlékeztet. A t ö m ö r virág fejek és a vékony, s z i m m e t r i k u s , de szeszélyesen kanyarodó szárak ellentéte a koraba rokk hímzőstílus jellemzői. A z olasz reneszánsz o r n a m e n t i k a leggyakrabban ábrázolt mot í vuma a gránátalma. A régiek által „pomagranat"-nak nevezett, egykor termékenységet szimbolizáló gránát alma a 1 6 - 1 7 . században a főúri asztalok kedvelt gyümölcse v o l t . A hímzéseken szám talan változata közül a zárt és a felhasított, belső magjait is láttatni engedő formája, v a l a m i n t az ananásszal összevont ábrázolása a legkedveltebb. A vörös, kék, zöld és nyers színű selyemfonallal, v a l a m i n t ezüstfonallal hímzett harmadik kendő sarkaiban ez utóbbi dekoratív példáját figyelhetjük meg. A sarkokat egy-egy átlósan álló, levél kehelyből kinövő, csipkés szélű gránátalma-ananász fej díszíti. Felületük az ellentétes sarkokban azonosan, sávosan, illetve kockásán mintázott. A különféle virágok, levelek geometrikus mintázatú kitöltése a 16. században az olasz és a spanyol selyemszövetek jellemzője v o l t . I n n e n kerülhetett a magyar hímzésekbe, s így a keleti eredetű motívu m o k a t a másfajta színezés és rajz m e l l e t t elsősorban a mintázás gazdagsága teszi m a gyarrá. A z egyes motívumoknak vagy azok belső magjának ez a fajta kitöltése számta lan hímzésünkön később is előfordul, e kendő azonban ennek leggazdagabb és legtö kéletesebb k o r a i emléke. A motívumok kitöltésének másik jellegzetes és szép példája látható a negyedik terítőn. Négy sarkában m a n d o r l a alakú levélkoszorúba borvörös, illetve zöld selyemalapra ezüst- és aranyozott ezüstfonalas kunkorodó virágszálat hí m e z t e k . C s ú c s á t magas porzójú elnyílt virág, szárát tulipán, rózsa és fogazott szélű levelek díszítik. A motívum és annak kitöltése egyaránt török eredetű. A török nyeregtakarók, a cafragok fémfonalas hímzéseire jellemző, hogy egy-egy nagyobb virágba vagy levélbe több nyire ugyancsak fémfonallal kisebb virágmotívumokat hímeztek. A magyar vászonala pú hímzéseken ezt a belső rajzot az alap színes selyemhímzése e m e l i k i . A hímzés raj za és t ö k é l e t e s technikája az előzőkhöz h a s o n l ó a n egyaránt hivatásos h í m z ő r e v a l l . A csigavonalban kunkorodó ág az a törökös díszítmény, amely Palotay G e r t r u d sze r i n t a legnagyobb hatással v o l t a régi magyar hímzésekre. E n n e k azonban a magyar reneszánsz díszítőművészetben is vannak korai emlékei. így például a Corvinák m i n i atúráinak szegélydíszében, kőfaragásokon (például a kolozsvári Farkas utcai t e m p l o m 1 2
szószéke), ötvöstárgyakon, habán kerámiákon, s láthatók korai példái a nyugat-európai hímzésmintakönyvekben is. A spirálisan kunkorodó indák az 1600 körüli angol hím zéseknek is jellemzői. A borvörös és fehér selyemfonallal, ezüst és aranyozott ezüst fonallal hímzett ötödik kendő sarkaiban körte alakú motívumból eredő, körbekanyaro dó virágszál látható. Közepén nagy, nyolcszirmú rozetta, a középmotívumot a száron áthajló kisebb, zárt gránátalmák, tulipán, levelek s a száron ülő négyszirmú virágok övezik. Közepén levélkoszorúban Isten Báránya, alatta az M F betű valószínűleg az ajándékozó monogramja, a koszorú fölött I.C. Krisztus nevére utal, a koszorú alatt pe d i g az 1683-as évszám az ajándékozás idejére. M i n t említettük, a sarokmotívumok raj za, az egyes virágok g e o m e t r i k u s kitöltése, a hímzés technikája egyaránt kiváló mes terre vall. A középső koszorú más, gyakorlatlan kéz munkája, melyet a korábban ké szült keszkenőbe hímeztek. A z egy oldalra hajló ág vagy levél, s különösen az a forma, m i k o r e félkörívbe virág hajlik be, szintén jellegzetes török eredetű motívum. A török csempéken, edényeken, hímzéseken kedvelt díszítmény valószínűleg perzsa eredetű, két magyar változatát a h a t o d i k és h e t e d i k kendőn figyelhetjük meg. A borvörös se lyemfonallal és aranyozott ezüstfonallal hímzett hatodik kendő sarkaiba egy-egy majd n e m kört alkotó virágtő i l l e s z k e d i k , szárán különféle apró virágokkal és levelekkel. Csúcsán nagy gránátalma, szárából ugyancsak nagyméretű, a szart keresztező, foga zott szélű levél hajt k i . A z oldalak közepén az ajándékozó felirat: SUS: / K O P : / A . D . / 1 6 8 6 . A z ajándékozó személyét sajnos ez ideig n e m ismerjük. D i v a l d Kornél azonban a Besztercebányai M ú z e u m hímzései között leír egy másik kendőt, melynek ajándéko zója és az ajándékozás időpontja egyezik ezzel az úrvacsorakendővel, ennek sarkaiban virágkoszorúban Isten Báránya v o l t . T ö b b hasonló, a Felvidékről vagy Észak-Magyar országról származó kendőt ismerünk. Még kettőt őriz a budapesti Iparművészeti Mú zeum, közülük az egyik a hetedik kendő, a besztercebányai evangélikus egyháztól, a másik a zólyomi római k a t o l i k u s templomból származik. Kettőt őriz a besztercebányai Közép-szlovákiai M ú z e u m , egyikük szintén az evangélikus egyházé v o l t egykor. Divald Kornél az eperjesi evangélikus t e m p l o m b a n lelte föl aranyfonallal hímzett vál tozatát és a kömlődi (Komárom megye), v a l a m i n t a kenézlői (Szatmár megye) refor mátus egyház régi h í m z é s e i között is található egy-egy hasonló k e n d ő . A zöld se lyemfonallal és aranyozott ezüstfonallal v a r r o t t h e t e d i k kendő sarkaiba hasonló, fél körívesen meghajló virágszárakat hímeztek, a virágszár végén elnyílt tulipán csüng, szárát az előbbinél hangsúlyosabb, fogazott szélű levél keresztezi. A levélből és szárból még kisebb virágok, levelek és a körtéhez hasonló motívum, miribóta ered. A hajlé kony vonalvezetés, a szárat díszítő és a virágok csúcsán kunkorodó apró kacsok a ba r o k k úrihímzések j e l l e m z ő i , könnyedebbé teszik a g e o m e t r i k u s á n mintázott, t ö m ö rebb felületeket. 13
14
15
16
A hét kendőn a magyar hímzések számtalan jellegzetessége megfigyelhető. A motí v u m o k egyes részeinek geometrikus mintázására az egész magyar hímzésanyagban az egyik legszebb példa a h a r m a d i k kendő. Ezen a csíkok, r o m b u s z o k , farkasfogas kitöl tések m e l l e t t a színgazdagság és a selyem- és fémfonalak váltogatása is fokozza a deko ratív hatást. Színben visszafogottabb változatát látjuk a h e t e d i k kendő zöld-arany fe lületén. A z arany- és ezüstfonalak vagy különféle színű selyemfonalak szirmonkénti
váltogatása a török hímzések jellegzetessége. A m o t í v u m o k kontúrozása Palotay Gert rúd szerint a török félfajanszokról került a hímzésekre. Ez elsősorban a felvidéki h í m zésekre j e l l e m z ő , továbbá az is, hogy a selyemfonalas részeket fémfonallal, a fémfona lasakat selyemfonal kontúrral hangsúlyozzák. Jellegzetes a felvidéki kendők szélének lezárása is. Ez többnyire hímzett csík, m e l y e n vízszintesen selyem- és fémfonal válto gatja egymást. A kendők szegélye selyem- vagy fémfonalból szövött paszománt (4., 5. kendő),
azaz egy-két centiméter széles, szövött szalag vagy arany-, illetve ezüstfonalas
vertcsipke (1., 2., 3., 6., 7. kendő).
Mindkét m e s t e r s é g legkorábbi adatai hazánkban a
Felvidékről származnak. A paszomántosok első céhe Lőcsén a l a k u l t 1492-ben, a csip keverőkre vonatkozó első adat Selmecbányáról származik 1 5 6 0 - b ó l . A két m e s t e r s é g szoros kapcsolatban állt egymással. 1786-ban Eperjesről említik, hogy az i t t , továbbá Bártfán és Kisszebenben korábban megtelepedett paszomántosok j ó pénzért alkalmaz tak csipkeverésre polgárlányokat.
17
E csipkék aztán a t ó t kereskedők révén az ország
egész területén megvásárolhatók v o l t a k . A kendők egykori tulajdonosairól, az ajándékozókról egyelőre s e m m i t sem t u d u n k . A besztercebányai vártemplom 1671-ben újra k a t o l i k u s kézre került, 1672-ben a k a t o l i k u s o k és az evangélikusok szétosztották egymás közt a l i t u r g i k u s tárgyakat, új evan gélikus t e m p l o m azonban csak 1807-ben épült. Már ebben az újabb t e m p l o m b a n talált 18
rá D i v a l d Kornél „egy vasládába zárva" a h í m z é s e k r e , származásukról azonban s e m m i adatot n e m közölt, hiszen erre a gyűjtéskor n e m v o l t ideje, k é s ő b b p e d i g már n e m v o l t lehetősége. A z évszámos úrvacsorakendőket m i n d e n b i z o n n y a l az osztozkodást köve tően ajándékozták az egyháznak, a másik öt, de szintén 17. századi kendőről n e m t u d j u k , hogy m i k o r kerülhettek az egyház birtokába. Ezekre a kérdésekre talán az újabb k u t a t á s o k t u d n a k m a j d feleletet a d n i .
Jegyzetek 1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
A „szentek fuvarosa". Divald Kornél felső-magyarországi topográfiája és fényképei 1900-1919. Szerk. Bardoly István. Országos Műemlékvédelmi Hivatal. Budapest, 1999, 17-18. o. A „szentek fuvarosa" i . m. 438. o. László Emőke: A besztercebányai evangélikus templom keresztelőterítője. Diakonia, 1988/2. 34-38. o. Palotay Gertrud: Régi erdélyi úri hímzések. Pásztortűz, 27. 1941, 73. o. Kemény Lajos: Gyöngyfűzők és hímvarrók. Arch.Ért.Úf. 24. 1904, 446-447. o. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. Szerk. Szabó T. Attila. Bukarest-Budapest, 1993, V. köt. 115. o. Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár. i . m. 114. o. Beliczay Angéla: Kajali Klára, Ráday Pál felesége. In. Ráday Pál. Szerk. Esze Tamás. Budapest, 1980, 187. o. Takács Béla gyűjtése a dömsödi ref. egyház 1819-es leltárából. Iparművészeti Múzeum Adattár. Kit. 447. Thaly Kálmán: Régi magyar hímzőművészetről. Arch.Ért. XIII. 1879, 344-350. o. A kendők technikai adatait, irodalmát vö. László Emőke: Magyar reneszánsz és barokk hímzések. Vászon alapú úrihímzések. Az Iparművészeti Múzeum Gyűjteményei II. Budapest, 2001. 1. kendő: Kat. 11., ltsz. 51.308.1. 2. kendő: Kat. 99., ltsz. 8918. 3. kendő: Kat. 6., ltsz. 9227.
12
13
14
15
16
17
18
4. kendő: Kat. 5., ltsz. 9209. 5. kendő: Kat. 189., ltsz. 52.3505.1. 6. kendő: Kat. 117., ltsz. 50.197.1. 7. kendő: Kat. 119., ltsz. 50.211.1. Palotay Gertrud: Oszmán-török elemek a magyar hímzésben. Budapest, 1940, 49. o. Divald Kornél: A Besztercebányai Múzeum kalauza. Budapest, 1909, 42., 13. tárló. Toranová, Eva: Vysivky minulych storoci. Martin, 1984. Nr. 29, 9 1 . Divald Kornél: Sáros vármegye szövött emlékei. Budapest, 1905, 39. o. Palotay i . m. 1940, 118. és 121. kép Palotay Gertrud: Tót csipke, tót hímzés a XVIII. századi Erdélyben. Kolozsvár, 1947, 6. o. Divald Kornél: Régi hímzéseink és a népművészet. Magyar Iparművészet. XIV. évf., 1911, 123. o.
A felvételeket © Kolozs Ágnes készítette. A műtárgyak az Iparművészeti Múzeum tulajdonát képezik.
1. kendő
2. kendő
3. kendő
4. kendő
6. kendő
