A Belső Utazó. Grósz Ákos

A Belső Utazó Grósz Ákos

ISBN 978-963-08-3213-7

A mű: A kiadó előzetes írásbeli engedél ye nélkül sem egészében sem részleteiben nem sokszorosít ható vagy közölhető, semmil yen for mában és értelemben, elektroni kus vagy mechanikus módo n, beleér tve internetes közlést , fénymásolást, rögzítést vagy az infor mációrögzítés bár mel y for máj át.

Kiadja: Grósz Coaching Kft. 2012 © Minden jog fenntartva www.fenymunkas.hu

~2~

~ Köszönetnyilvánítás ~ Sok embernek tartozok köszönettel, azért hogy eljutottam ennek a könyvnek a megírásához. Az életemben minden ember, aki megjelent hatással volt rám és az utamra terelt. Lehetett ez negatív vagy pozitív élmény, mindenképp jelentős értéke van számomra ma is. Rendkívül hálás vagyok a nagyszerű emberekért, akik a legmélyebben hatottak rám. Mindenképp hívhatom őket Mestereknek. Az életem folyamán mindig jelen van egy vagy két ilyen kiváló tanító, akik nyitott szívvel fogadják érdeklődésemet és örömmel osztják meg hatalmas tapasztalatukat, amiből folyamatosan tanulok. Külön köszönet Zsoldos Bettynek, akitől rendkívül sokat tanultam emellett rengeteg időt és energiát fektetett abba, hogy lektorálja ezt a könyvet és elnyerje mostani formáját. Köszönöm! Úgy érzem, a legnagyobb köszönettel a családomnak tartozom, akik kitartóan támogatják utamat még a számukra hajmeresztőnek tűnő dolgaimban is. Őszintén mondhatom, hogy igazán hisznek bennem és azt gondolom, sose kívánhatnék tökéletesebb családot. A legmélyebb szeretettel állnak mindig mellettem vezessen bármerre is az utam ezért örökké hálás leszek nekik. Köszönöm nektek!

~3~

„Ez történt velem. –mondod” Mi lehetne, ha e helyett azt mondanád: „Alkalmas időben felemeltem a varázspálcámat, azt mondtam, hogy legyen és ez lett. Én hoztam létre.” Zsoldos Betty

~4~

~ Prológus ~ Déltájban jár az idő, mezítláb cammogok a kietlen, sivár, puszta tájon, egy rongy enyhén takarja testem, akár egy tépett zsák; érdes, mocskos és rideg, de ez nem érdekel. Körülöttem minden szürke és monoton, mintha csak ez az egy szín létezne a világban. Egyedül vagyok, hideg van és fázok. Az ég nem látszik, baljós felhők nehézkesen kapaszkodnak egyhangúan a tájra. Valamennyi éles, fehéres folt úszik be néha-néha fent a magasban, mint valami nyúzott kísértet, ami csalogatna magához, de én erős vagyok, távol tartom magam tőle. Egy dolog számít: a kavicsaim. Itt gyűlnek kupacban, és amott kicsit odébb, abban a gödörben, ami elkorhadt faágakkal van letakarva. Vigyáznom kell, nehogy valaki, vagy valami elvegye tőlem; egész életem során ezt gyűjtögettem. Nagyon nehéz és kemény feladat, erre nem mindenki képes! Gyűjtögetek, és közben figyelek, nehogy elvesszen az, amit már összeszedtem. Nem is érdekel semmi más, csak ez: gyönyörű, fényesen csillogó kis kavicskáim: „Ti vagytok a mindenem! Ha eleget gyűjtök belőletek, akkor végre abbahagyhatom és aztán csak veletek foglalkozhatok, de még nem elég, kell még sok és sok, mert azt akarom, hogy nekem legyen a legtöbb! Senki más nem lehet olyan, mint én.” … Mert, ha nincs, megint kell gyűjtenem, hogy legyen, és amióta rájöttem milyen értékes és mennyire kielégíti minden elképzelésem, azóta semmi sem érdekel csak ez. A táj is megváltozott az idők során, irigykedik rám, mert én el tudom venni a kavicsait, - de ő? Ő nem tehet semmit, kikaparom a saját kezemmel; ha kell a legszebbeket és a legnagyobbakat, mert mindnek van valami története. Azonban utálok várni, ezért idegesen túrom a földet, amerre csak haladok.

~5~

A komótosan gyülekező felhők látványa már megszokott dolog erre, de most valahogy máshogy néznek ki. Baljós érzetem támad. A Felhők erős vihart korbácsolnak a gyenge szélből! - Tudtam! A kavicsaimat akarod, te ördögi démon! Rohanok az erős szélben a kicsi kupacaim felé, hogy megmentsem őket. Az egész táj remeg, és a villámok csapkodnak mindenfelé, de nekem csak a kavicsaim fontosak: egy élet munkája van már benne, még fiatalon kezdtem el őket gyűjteni és mivel mindig másmilyen kell, ezért mindig újakat keresek. Hatalmas szélvihar felkavarja a száraz port a kiszáradt mezőről, így az orromig sem látok, próbálok elkúszni a kavicsok rejtekéig. A hatalmas felhőszakadás megállít, pillanatok alatt óriási áradást csinál, és mindent visz, ami az útjába kerül. Kis híján engem is elsodor. Mire oda vergődök a rejtekhelyhez, az már rég víz alatt áll, folyamatosan hömpölyög az áradat és arra megy szinte szándékosan, amerre… Még bele gondolni is borzadály! Eltűnt - amilyen gyorsan jött, úgy tűnt el. Magával vitt mindent: egy élet munkáját sodorta el pillanatok alatt. Oda veszett minden. Nem vagyok képes újra gyűjtögetni, hisz már eddig is nagyon sokat kellett mennem, hogy egyáltalán egy-két apróbb kavics nyomára bukkanjak. Elvesztem, sírni kezdek, fáj minden. Itt vagyok egy kietlen, élettelen tájon és mindenem oda lett, ami valaha számított! Emlékszem: ilyen ez a táj már nagyon régóta, de valahogy mindig kisebb, folyamatosan szűkül. Most nem nagyon tudom, hogy milyen is volt régen. Dereng valami zöldes, kellemes érzés. Nem érzem magam jól, mindenem oda lett! Ha belegondolok, itt téblábolok, amióta az eszemet tudom, nem is értem hova, de tudom, hogy mennem kell, itt nem maradhatok! El innen messze! Egy-két száraz kóró és egy vihar tépte vén korhadó farönk nyomasztó árnya mellett haladok el ismét. Újra! Mintha csak körös-körül járnék, bolyongok. Előttem újra ez a nyomasztó borús rengeteg, ami sötéten terül szét, mint a fekete paca, ami szétfolyik a lapon, mintha nőtt volna ismét, megint, egyre fogy a tér. Ott veszett

~6~

el mindenem, az áradat is az erdőbe vitte mindenem! Ez lehet a Halál Erdeje, és csak növekszik folyamatosan. A szél nyugtalanító zajokat hord a hátán a sűrű lombú fák felől. A hideg futkos a hátamon! El innen! Mindig, amikor közelebb merészkednék, hallom meg ezt a rettenetes hangot, mintha démonok visításának eltompuló zaja hallatszódna valahonnét a sötétség mélyéből. Nem ülök le, mert nem engedhetem meg magamnak, ezért csak gyalogolok itt a szűkülő térben. Jó ideje nem ettem már semmit, és a vizem is elfogyóban van, érzem, hogy a talpamon a durva kirepedezett talaj okozta sebek egyre csak nőnek, egyre nehezebben tudok előre haladni, fáj. A tér tényleg egyre inkább szűkül, várom, hogy valami történjen, de addig is muszáj mennem tovább, nem ülhetek le, hisz nem tudom, milyen lenne ülni, sosem ültem még le. Akkor meg kellene állnom és nem folytathatnám tovább az utam, hátha éppen akkor történik az a valami, amire várok: nem maradhatok le róla, abba belehalok. Rögeszmémmé vált a várakozás, mert már olyan régóta várok, hogy hamarosan történnie kell valaminek: annak, amire várok. Most egy illatot érzek, a rossz szellemek játszanak velem. Belekergetnének valami csalfa, vak reménybe, hogy amikor már azt hiszem, az enyém, elrántják előlem. Ezt nem engedhetem, nem szenvedhetek, pont elég nehéz így is. A kavicsaimat is elvették tőlem! Pedig milyen szépek voltak és milyen jó is volt velük! Mindent megadtak, amit csak ember kívánhat. Keményen dolgoztam értük, és most nincs semmi! Ha később jött volna a vihar, vagy, ha nem ilyen béna ez a vidék, akkor előbb odaértem volna: ha az eső nem úgy szakad, vagy szél a másik irányba fújt volna! Az átkozott fák is, amikkel letakartam miért voltak gyengék? Direkt törtek el! Direkt engem akartak meglopni, kizsigerelni, elvenni mindenem.

~7~

De miért? Mit ártottam én?! Nem akartam semmit, csak boldog lenni! Minden ellenem van! Így nem csoda, hogy nem értem oda, nem az én hibám, tehetetlen voltam, elvették mindenem! Vajon miért éppen engem tépáz a sors? Miért engem, nem tettem semmit, mégis összeesküdtek ellenem! Lassan kullogok tovább és jár az agyam, visszahozza újra a képet, amin keresztül látom, hogy hullik szét az életem. Mintha csak kínozni akarnának szándékosan. Ez a füves rét illata, emlékszem rá! De rég is volt! Milyen gonosz tréfát űznek velem megint; hát nincs elég bajom így is! Nem akarok emlékezni. Az erdő felől jön, hogy odacsaljanak. De nem hagyom magam! Eszembe jut, hogy mégsem volt mindig ilyen ez a világ, emlékszem mikor még a mederben patak csordogált lágyan és friss vizet adott, amikor még a talpamat zöldellő fű simogatta, de fel kellett ásnom, mert a kavicsok ott lapultak alatta. A puszta kezemmel szedtem ki őket, amint megtaláltam. Csak ástam és ástam, gyűltek a kavicsok sorban: szebbnél szebbek. A sok év alatt rengeteg kavicsot találtam. Szép idők voltak! De rég is volt már, inkább nem is akarok rá emlékezni, mert csak a szívem szakad meg, hogy mivé vált a világ! Mennem kell tovább! Azon gondolkozom, hogy valahol meg kell, hogy legyen a patak folytatása, talán arra lesz a zöldellő mező. Ezt keresem: most értem már! A patak, a zöldellő mező, meg a kavicsok! Jaj, megint ezek a gondolatok: de hisz a patakmeder belemegy a rengetegbe, a sötétbe, ahonnét a baljós hangok jönnek, nem mehetek arra, már egészen benőtte, nem is látszik, hogy meder volt itt régen és ezek a hangok: „nem mehetsz arra, túl nagy ára lenne.” Tépek egy újabb cafatot a testemet alig fedő rongyból és újra átkötözöm a lábamon a sebet, hátha könnyebb lesz. Most eszembe jut, ha elfogy a maradék vizem is, meghalok. Mégsem várhatok addig! Ha nem történik semmi, ha nem lesz csoda, - eddig se volt, - akkor mi lesz? Mire várjak?! Már feléltem

~8~

itt mindent, és a föld nem termeszt újat, hiába várom ezt is. Nem lesz újra, hisz fa sincs már, ami egykor ízletes húsú gyümölcsöt adott, talán ez a vége. Lehet, hogy a kavicsok a hibásak, miattuk van ez az egész! Most választanom kell, vagy meghalok itt, vagy csinálok valamit. De mi a fenét tehetnék? Ha most még meglennének kavicsaim, vajon megmentenének meg a pusztulástól? Itt nincs már semmi, és az erdő lassan beborít mindent és akkor vége! A vizem és a falat étel, ami maradt, úgyis előbb fogy el, mintsem az erdő rémei végezzenek velem. Úgy érzem, elérkezett az idő a végső számadásra! Mit tettem eddig? Miért tettem? Miért vagyok most itt? Csak kérdések, semmi több. Tudom a választ: a világ pusztulásra van ítélve, és vele én is. Miért erre mentem, miért pusztult el minden körülöttem? Vajon mivel érdemeltem ki ezt a sorsot?! Tehát döntenem kell: vagy itt maradok és végem lesz, vagy bele vetem magam a kísértet-erdőbe és ki tudja milyen szenvedés vár rám. - Most is szenvedsz! - Ki szólt? - rémület fogott el, nem tudom, mikor szólalt meg valaki utoljára. Még én sem nagyon nyitottam ki a számat. - Lehet még ennél is rosszabb, mint a saját poklod? - Mi az, hogy a saját poklom? Ez nem az enyém, én csak ide kerültem, és most próbálok elmenni innét, csak épp nem tudom, hogyan! - A tiéd! Te hoztad létre, te teremtetted és nem látsz át rajta. Mi sem mutatja jobban, minthogy te teremtetted. - Most meg miről beszélsz? Ki vagy te egyáltalán? És mi az, hogy nem látok át rajta? Csend…

~9~

Nincs válasz. Körbenézek, és sehol senki, a hang nem tudom melyik irányból jött, de eltűnt. Igaza lehet? … Tényleg nem jó ez így, de nem tudom, min kellene változtatnom. Egy biztos, soha többé nem gyűjtök kavicsokat. Szenvedek, igen, fáj a lábam, leülnék vagy bármi, de nem tehetem meg, mert… Mert nem. Tovább kell mennem… De hisz mindenhol jártam már kivéve a… Nem, ezt nem lehet, az erdőbe nem mehetek be. De ha nem teszem, meghalok itt… Vajon mit értett az alatt, hogy az én poklom? Tény, hogy nem volt itt mindig ilyen a helyzet, és hogy egyre rosszabb, de miért én lennék a felelős? Már megint ez a sok kérdés és tudom, hogy nem léteznek válaszok! Szűkül újra a tér, ha maradok, végem. Most elindulok lassan a patak medrében a rengeteg felé. Fura érzés, izgalmat érzek, bizsereg mindenem, ilyen közel még nem jártam ezekhez a fákhoz. Remegek, reszketek, itt van előttem az erdő, még egy lépés és bent vagyok, sokat nem látok előttem, csak a hatalmas fák sűrű lombjait, ahogy fekete színűk az égnek mereng. Itt-ott egy-két fa árnya kivehető, de ennyi, most már nem tűnik olyan ijesztőnek ez az erdő. Még habozok, de a lábam visz előre. Belépek…

~ 10 ~

Az Ébredés ~ Felszabadulás ~ „A lehetőségeink határait egyedül úgy fedezhetjük fel, hogy mögéjük kerülünk a lehetetlenbe.” - Itt vártam rád, már régóta! - Ki vagy te? - Kérdezek ijedten. A hang a fák mögül jön. Sűrű aljnövényzet borít mindent, és a terebélyes lombok miatt szinte semmi fény nincs. Az erdő sötétebb, mint képzeltem. Nem mintha a felhők bármennyi fényt is ontanának magukból. - Egyedül kellett, hogy el gyere idáig. Neked kellett átlépned a határt, én nem segíthettem. Láttam, hogy megszületett a döntés, vártam, hogy lépj… sok idődbe telt… - tette hozzá. - Mire vártál eddig? Hát ez jó kérdés, most már magam sem tudom, mit feleljek. - Nem tudom miért vártam, féltem nagyon… - Most is félsz? - Azt hiszem, egy kicsit igen. - Miért? Na, tessék, csak ő kérdezhet?

~ 11 ~

- A zajok és a hangok és ez a folyamatosan növekvő rengeteg a sötétségével, horrorisztikusnak hatott. - Hm, az ismeretlentől való félelmed miatt majdnem meghaltál, és amikor már nem volt választásod, szembe kellett nézned a félelmeddel, mert a halálod gondolata mellett eltörpült már. Igaza van, nem maradt más választásom, ha ott maradok, lassú kínhalálra ítélem magam. Ennél bármi jobb lehet. - Igazad van, máshogy kezdtem gondolkozni, mert éreztem, hogy az életem teszem kockára, ha maradok. De ki vagy Te? - Az, hogy ki vagyok, nem számít… A kérdés az, hogy te mit akarsz most tenni? - Nem tudom, mit akarok és mitévő legyek, tanácstalan vagyok, csak azt éreztem, hogy lépnem kell valamerre, és az eddig megszokott úton nem mehettem tovább. Ezért jött ez a rémisztő gondolat, hogy be kell lépnem ide, hogy kövessem a patak medrét és hátha létezik a mező és a víz, ami szomjamat oltaná. Most kezdtek körvonalazódni az idegen teremtmény körvonalai, ahogy közelebb lépett. Békét sugárzott magából, nyugalmat. Olyan fura érzés, mert nem is tudom, hogy éreztem-e ilyet valaha. Körülbelül olyan magas volt nagyjából, mint én, hosszú csuklyás ruhát viselt, az arca nem látszott ki, a külseje és az egész kísérteterdő ellenére nem találtam benne semmi ijesztőt. Sőt, a félelmem is kezdett átváltani kíváncsisággá. Ruhája leért a földig, mint egy hosszú lepel, a lába sem látszott ki belőle. - Azt gondolom, hogy letértél az ösvényről, barátom! – válaszolta. - Milyen ösvényről? - Most kövess, látom, hogy szomjas és fáradt vagy, nem csodálom, hisz egész eddigi életedben csak meneteltél megállás nélkül, anélkül, hogy körbe tekintettél volna. - Én csak kerestem… és… vártam. - Mondtam csendesen és elkeseredetten, ahogy bicegve elindultam utána a fák között.

~ 12 ~

Egyszer még visszapillantottam az egykor mesésen zöldellő rétre, ami mára kopár pusztasággá változott. Az évek során sok emléket szereztem itt. Vegyes érzelmekkel lépdeltem előre a buja aljnövényzetben, ahogy követtem a csuklyás szerzetet. Most kezdtem csak felismerni, hogy itt hogyan létezhet bármilyen aljnövényzet, amikor az otthonom puszta, mely száraz és kopár. Különös gondolat kerített hatalmába, ahogy egyre mélyebbre mentünk a rengetegben. Azt kezdtem érezni, hogy a világ sokkal nagyobb, mint azt valaha is képzeltem. Az otthonom elhagyása új szemszögből világította meg a helyzetemet. Hírtelen neszt hallottam balról, a lábam összerezzent, az eddigi békés gondolataim rémálommá váltottak: „Mi van, ha ez egy csapda? ... Ha a kedvesség csak démoni csel? Lehet, hogy megbabonázott és most visz a rémséges szellemek játékszeréül, hogy hátralévő életemben kínozzanak és megcsonkítsanak?” Megállok, a zörej egyre hangosabb és mikor meg akarok fordulni, hogy futásnak eredjek, erős ragyogást veszek észre a zajok forrásának irányából, ami közeledik. Egy pillanatra ámulatba ejt, soha nem láttam még ilyen csodálatosat azelőtt. Kecsesen, szinte lebegve suhan el közöttünk, csak a körvonalait tudom kivenni, de hihetetlen izgalom tör rám, lelkesedés és energikusnak érzem magam. Nem is tudom, mikor volt utoljára ilyen érzésem - ha volt egyáltalán. Ez a fényes valami az eleganciájával és a tekintélyt parancsoló külsejével olyan volt, mint egy ragyogó fényben lebegő óriási gímszarvas. Soha sem láttam még ehhez foghatót! A szívem olyan izgalomba jött, a gondolataim teljesen másfelé kanyarodtak hírtelen, minden átváltozott bennem, azt érzem, hogy legszívesebben utána rohannék… - Lenyűgöző teremtmény, ugye? - szólalt meg az alak előttem pár lépésnyire. Most veszem észre, hogy engem figyelt eddig. Fogadok, azt gondolod, hogy sosem láttál még ilyet azelőtt! - Ezt nem teljesen értem, miért mondod ezt? Egyáltalán, mi volt ez? - Most elég, ha csak annyit tudsz, hogy ő volt a Lehetőség Szarvasa.

~ 13 ~

- Mi? Ezt nem igazán értem: mi az, hogy a Lehetőség Szarvasa? - Ha eljön az ideje, elárulom neked, de most haladjunk tovább, hosszú még az út előttünk. Teljesen felkavarodva, most el is felejtettem a félelmemet, amit az előbb éreztem, mielőtt megpillantottam volna a szarvast. Igazából most sem érzem. Azt érzem, tele vagyok energiával, a lábam is könnyebben jár pedig egyre csúnyábbak rajta a sebek. Folyamatosan az jár a fejemben, hogy valahogy utána kellett volna szaladnom, felugrani rá, vagy valamit csinálni vele, de nem tudom, hogy mit. És ez a név: A Lehetőség Szarvasa, hm, különös! Jó ideje kaptatunk már felfelé, az erdő folyamatosan emelkedik előttünk, nekem még mindig a szarvason járnak a gondolataim, tudni akarom, mi volt az, és tudni akarom, hogy mekkora még ez az erdő, és hová visz engem ez az alak, aki néha már túl kedves is. Most nem érzem a veszélyt olyan erősen, mint amikor beléptem a fák közé. Igazából már jó ideje sétálunk anélkül, hogy bármilyen démonnak vagy kísértetnek csak a nyomát is láttam volna. Kíváncsi vagyok, próbálnék kérdezni, de nem kapok választ. Haladunk felfelé és előre… Az erdő ritkul, de valahogy megváltozott a látvány: a sárgás szűrkés színek helyett minden ragyogó zöldben úszik. Most veszem csak észre, hogy végig a kis patak medrét követtük. Ahogy haladunk kifelé, egyre jobban szűrődik át a fény, olyan szokatlan erővel, amilyet még nem tapasztaltam. Meleget érzek, a levegő is megváltozott, most már kezd elevenné válni a táj, ahogy a fák mögül elő-elő bújik, zöldellő mezőket vélek felfedezni, és mintha madárcsicsergést hallanék, melegség önt el, boldognak érzem magam. Már nem is emlékszem, hogy milyen a fájdalom a talpamon. Hirtelen újra hallom a hangot, de most máshogy: a zaj, ami démoni zörejnek festett otthon, most dallamos furulya hangjához hasonlít, ami békés hívó hangot dúdol a rengetegbe. „Ez volt a hang? Ez volt

~ 14 ~

a hang, ami megrémített?” - Most már kérdezem hangosan is, mert nem értem. - Ha máshova lépsz, a tájat is más szögből látod. Ha magas dombra állsz, sokkal több mindent látsz a világból, mintha egy mély gödörben nézel körül. Így van ez a hanggal is, amit hallottál akkor és most. A kétely gödrében máshogy szólt hozzád, mert onnét nem voltál képes máshogy meghallani, mint itt ezen a helyen… Közben kiérünk az erdőből, és a táj, ami elénk tárul valami lenyűgöző álombéli vidék: körös-körül alacsonyabb és magasabb hegycsúcsokkal. A zöldellő mezőkön gyümölcsös fák terülnek el a végeláthatatlanságig. Ámulatba ejtő világ! A szivárvány minden színében pompázó virágok tarkítják az alattunk elterülő vidéket, ittott színes tollú madarak rebbennek a magasba és kelnek dalra. Mintha csak minket köszöntenének, ahogy az erdőben folyamatosan haladunk felfelé. Most egy magasabb domb, vagy inkább hegy tetején állunk, látom a patakot és hallom, ahogy nem messze tőlünk zuhatagként hullik alá a mélybe, majd fodrozódva torkollik bele egy kis tavacskába, amiből aztán több irányban ágazik tovább, hogy vizet szállítson a vidék minden pontjára. A színek kavalkádja teljesen elszédít. Ez lenne a földi paradicsom! - gondolom magamban. Csak most veszem észre, hogy az alak, akit követtem, hófehér ruhában van tetőtől-talpig, - hogy ez nem tűnt fel idáig?! Csuklyában még mindig nem tudom kivenni az arcát, mert olyan erősen fénylik, hogy a körvonalai is alig láthatóak. Itt minden szín máshogy hat. Mielőtt kérdezhetnék a furulyaszóról, megszólal: - Most leereszkedünk a völgybe, de mielőtt elindulunk, öltözz át! Vesd le a magaddal hozott rongyaidat, többé nem lesz rá szükséged, hagyd itt az erdőben. Helyette vedd fel ezt. Átnyújt nekem egy hasonló ruhát, mint az övé, azzal a különbséggel, hogy ez nem hófehér, hanem világos tenger-kék. Zavaromban csak elveszem, el is felejtem megköszönni.

~ 15 ~

Az anyag tapintása hihetetlen puha, selymes, mintha csak levegőből lenne. Ledobom tépett, durva anyagú, szakadt göncömet, amiben eddigi életemet töltöttem, és belebújok új életembe. Fantasztikus érzés kerít hatalmába, a ruha olyan, mintha csak rám szabták volna: kényelmes és könnyed, szinte nincs súlya. Ahogy magamra vettem olyan volt, mintha végig simogatott volna. Hátra hagyom a rengeteg szélén a régi rongyaimat, és visszatérek a fehér ruháshoz - immár új öltözetemben. - Még egy fontos dolog! Nézz le a völgybe magad elé. Ott balra. A Lehetőség Szarvasa legel ott épp, - csodaszép! Megint elfog az izgalom és a kíváncsiság, de most veszem észre, ahogy egy terebélyes fenyő mögül elő lép, hogy nem egyedül van: egy egész csorda van vele, és mind ragyogóan fényesek. Vannak kisebbek és nagyobbak köztük. - Miért mutattad meg nekem a csordát? - Látod, mennyien vannak? De most menjünk tovább. A hegyről egy szűk kis ösvény vezet lefelé a völgybe, amit pompás virágok tarkítanak, és varázslatos illatuk keveredik a napfény ízével. Félúton járunk, amikor eszembe jut, hogyan is kerültem ide. Hirtelen minden más értelmet kap. Félhetnék, de nincs rá okom: ez a hely varázslatos. Egyre inkább érzem azt, hogy eddig börtönben voltam: a hely, amit otthonomnak neveztem, észre sem vettem, hogy milyenné vált, mármint teljesen el is felejtettem, hogy egykoron ugyanilyen pompás vidék volt, mint ez itt. Egyre jobban derengett, hogy börtönben éltem eddig! De hogy is történhetett mindez! A fehér ruhás biztos észrevette, hogy elmerengtem, mert megállt. - Látom elgondolkoztál, ha szeretnéd, ülj le egy kicsit. - Leülni? Nem értem! Mire gondolsz? - Mikor elmerengsz, meg kell állni és elgondolkodni a dolgokon, ilyenkor kényelemesebb, ha leülsz.

~ 16 ~

- Még soha sem ültem le, soha sem álltam meg, miért lenne ez fontos? - Nézd meg, hova vezetett eddigi életed, az, hogy soha sem álltál meg végiggondolni, hogy mi, miért történik az életedben! Ha nem áll meg az ember átértékelni az eredményeket, amiket kapott, csapdába kerül, ahogy ez veled is történt. Mentél előre, arra, amerre valamiért úgy gondoltad, hogy jó, mozgásban tartottad magad bármi áron, mert úgy érezted ezt kell tenned, és nézd meg mi lett az eredménye! Na, álljunk csak meg! Ezt egyáltalán nem értem, az én hibám lenne, hogy az a hely olyanná változott? - Tényleg azt gondolod, hogy miattam lett olyan az otthonom? Ez nevetséges! Az eső nem esett, a fű kiszáradt, a fa nem nőtt tovább és nem adott gyümölcsöt, a madarak elrepültek és soha többé nem tértek vissza, a nap nem sütött, mert a felhők, amik nem adtak esőt, eldugták a napot is. Ehhez nekem semmi közöm! És különben is, azt gondolod, nem próbáltam meg kitalálni, hogy miért is történtek ezek körülöttem? Hisz mindent ugyanúgy csináltam, mint amikor ez még rendben volt! Nem változtattam semmin! Egyszerűen meghaltak a dolgok, ahogy a nagy rémisztő rengeteg elkezdte elfoglalni a teret, és a felhők egyre vastagabban takarták el az égboltot. Nagy hahotázásban tört ki a fehér ruhás, mintha csak valami jó poént mondtam volna. - Mi ezen a vicces?! - Elnézésedet kérem, de nagyon megnevetettél! A világod azért lett ilyen, mert te ilyenné tetted! Te teremtetted meg ezt a Valóságot, mert soha nem áltál meg, hogy leülj egy kicsit és magadba szállj, eltűnődj az életeden! Csak mentél előre céltalanul, mígnem a korlátaid miatt már csak körbe-körbe tudtál menni! De még akkor sem vetted észre, hogy változtatni kellene valamin, hanem csak akkor, amikor felismerted nagy nehezen, hogy az életed függ ettől: akkor, amikor nagyobb fájdalmat kapcsoltál az életed elvesztéséhez, mint a saját félelmeiddel, démonaiddal való szembenézéshez! Csak

~ 17 ~

ekkor hoztál döntést! … Ha olyan rossz volt, miért nem változtattál rajta korábban? Erre nem tudok mit mondani, legbelül azt érzem, hogy igaza van. Nem tetszik, de igaza van! - Ülj most le és gondolkozz ezen, én előre megyek, amerre a füstöt látsz, arra leszek, meg fogsz találni! - Várj, nem hagyhatsz most itt magamra, nem tudom, mihez kezdjek! - Tedd, amit csak szeretnél, és ha úgy érzed eleget voltál már itt, gyere le és keress meg! Addig csinálok valami ételt. Ahogy kimondta, már sarkon is fordult, és folytatta útját lefelé a hegyoldalon, az ösvényen. Egy darabig még néztem, de aztán az egyik kanyarban eltűnt. Leülni?! Gondolkozni?! Megállni?! Nagyon idegen volt ez nekem, még sosem tettem ilyet. De most nem is mondhattam, hogy olyan lennék, mint régen, hisz teljesen új színekben pompáztam: a hosszú évek alatt széjjelszakadt göncöm is hátra hagytam, talán tényleg ezt is máshogy kell csinálnom. Mellettem egy gömbölydednek tűnő szikla volt, amit a nap kellemesen felmelegített, úgy döntöttem, ide telepszem: lassan és óvatosan helyezkedtem el. Szokatlan volt a mozdulat, nagyon nem is tudtam, hogyan kell csinálni, mégis jött ösztönösen. Most ülök. Más ez az érzés, olyan pihentető, furcsa, de nagyon kellemes, és ez a táj…! Lenyűgöző látvány tárult elém! A hegyoldalból is próbáltam tekintetemmel rátalálni a fehér ruhásra, de nem leltem, majd lassan elkalandoztam a virágok és a madarak felé. Nem is nagyon gondolkoztam, csak nézelődtem és figyeltem a körülöttem zajló életet. Megfigyeltem a legapróbb teremtményektől a legnagyobbakig minden állatot és növényt. Elszálltak a gondolataim, és elmúltak a kételyeim, nem akartam a múlton merengeni, de nem akartam a jövőn gondolkozni sem. Eszembe sem jutott. Az az igazság, csak úgy voltam, mint egy megfigyelő.

~ 18 ~

Az idő olyan gyorsan elszállt, hogy észre sem vettem, ahogy a nap lassan kezdett eltűnni a legnagyobb hegy mögött. Lassan komótosan bukott alá jelezve, hogy itt az idő a tovább indulásra. Ahogy leértem a völgybe, ködfátyol szállt alá, ami a térdemig ért és lassan emelkedett, ezzel egy időben az idő is hűvösebb lett, de csak a kezemmel éreztem, mert ebben a ruhában - bár meleg volt - nem volt melegem, és amikor hideg akkor, nem fáztam. Kerestem a jelet, amit a fehér ruhás mondott… Odébb lassan gomolygó füst emelkedett a magasba. Egy kis faházat pillantottam meg, egy hatalmas fenyő oldalához volt építve, vagy inkább olyannak tetszett, mintha abból nőtt volna ki. Mindenesetre, a keskeny kis kéményen kibújó kacskaringózó füst sejtette, hogy valami finomság készülődik odabent. Beléptem az ajtón, a fehér ruhás már megterített asztallal várt. A ház picike volt és takaros, igazán meghitt, ahogy láttam, két szobából és egy mellékhelyiségből állt. Az egyik szoba amolyan konyha-féle volt étkező asztallal és egy nagyobbacska ablakkal, a másik szoba kisebb volt háló-szerű egy picike ablakkal. A házikóban minden rendezett volt, semmilyen szükséges gyakorlati tárgyon felüli extra dolog nem volt jelen. - Látom ide találtál! – üdvözölt melegen. - Bújj beljebb, foglalj helyet! Egy jókora adagot szedett nekem az ételből, amit főzött. Csendben ettünk, még sosem ettem ilyen finomat. Friss volt és zamatos, valamiféle növényekből készült. Fenyőmagot éreztem benne, kellemes volt, emberemlékezet óta nem ettem semmit, főleg nem ilyesmit. Egyre az a kérdés foglalkoztatott, hogyan létezhet egy ilyen világ az enyém mellett. - Most már elárulod, hogy te ki vagy? - Kérdeztem. - Miért fontos ez neked?

~ 19 ~

- Nem ismerlek, és tudni szeretném ki vagy, és miért segítesz. - Úgy gondolod, hogy nem ismersz? Na, jó, itt az ideje, hogy meséljek neked… Viszont most a kezdetről és a folyamatról fogok beszélni! … Amikor megszületünk, tiszták vagyunk, élők és ártatlanok, nem érintett minket még a világ: tisztán érzünk, őszinték vagyunk. Lassan nyílik meg előttünk a világ, ahová megérkeztünk. Nem tudjuk, hogy miért jöttünk, csak azt, hogy oka van. Tudjuk, hogy dolgunk van ezen a földön. Feladatunk van, amit meg kell találnunk: egy nagy kaland kezdődik, mosoly és bánat kísér el az úton, amiből tanulunk. … Szüleinktől, legyenek azok bárkik is, megkapjuk a világunk működésének tapasztalatait. Ami az övék, azt most mi építjük tovább. Az ő alapjaikról kezdjük el életünket, nekünk az út, amin ők idáig meneteltek, hogy megszerezzék a tudást, itt kezdődik: az ő mostani tudásukkal. … A járni és beszélni tanulás folyamata a megfigyelésen és az utánzáson alapszik. Látjuk, megfigyeljük, megpróbáljuk, nem megy, újra nézzük, máshogy figyeljük, újra próbáljuk, aztán, megint megfigyeljük, máshogy próbáljuk, majd egyszer csak valami más történik: gyakorlunk, elesünk, felállunk, megint elesünk. Próbálkozunk, pihenünk, megfigyelünk, máshogy próbálunk, már jobban megy, egyre jobban: és ezt begyakoroljuk. Ez a járni és beszélni tanulás folyamata, de sok más is ez alapján működik: ez az életünk tanulási folyamata, az álmaink elérésének folyamata… Aztán később folytatta: Ismerkedünk a világgal, elménk egyfolytában keres, majd kipróbáljuk a gondolatainkat. Csalódunk, elvárások keletkeznek, aztán kiderül, hogy rossz az időzítés, feladjuk. Elfogadjuk, hogy nem megy, beletörődünk, falat építünk, körbenézünk, tehát hasonló példákat látva még biztosabbnak érezzük a falakat, amiket építettünk. Ezért még erősebb lesz. Látjuk, hogy másoknak sem megy. Ez nem lehet véletlen, vastagodik a fal, hát más irányba indulunk, kezdünk elvárni dolgokat: mert minden gyorsan működik ebben a világban, nekem is kell azonnal, de nem jön, hiába várjuk!

~ 20 ~

Akarunk, idegesít, frusztrál, nincs meg! Nagyon akarunk, reménykedünk, idegeskedünk, veszekszünk, bánatunkban elsétálunk, újabb falat építettünk. Elvárunk és vágyódunk, álmodozunk, óvatosak vagyunk, nem szeretjük a fájdalmat, csalódásokat, és nem várunk már el sokat, csak keveset. Azt is elég lesz elérni, nem mehetünk messze, hisz az nem nekünk van kitalálva. Nekünk ez jutott! Egyszerre feldübörgött bennem a felismerés. De nem szóltam semmit, figyeltem tovább. - A múltban élünk, a kedvenc gondolataink: ha így lett volna... , ha nekem lett volna…, „volna” - ez a szó a mentsvár, a templom. Irigykedünk, siránkozunk, panaszkodunk, ironikusak vagyunk, gúnyolódunk, hazudozunk, becsapjuk magunkat, elbújunk, kevesebbet érünk, elfogadjuk, ami szembe jön, hisz „úgysem lehet ennél több”, áldozattá válunk, körülményeskedünk, felejtünk, csak a rosszat látjuk, már nem emlékszünk, mit kerestünk, csak vagyunk. Nincsenek már vágyak, álmok, célok, túl fájdalmas már mindez. Mi tudjuk, nem érünk többet, mások is megmondták, másoknak sem megy jobban, ők is így vannak, mint én. Hol vagy? … Miért születtél ide? … Biológia vagy és kémia, csont és bőr, hús és vér? … Csupán ennyi vagy, ezt mondták? Sok éven át bebizonyították és te is részt vettél benne, hogy csak sétáló 80kg-os hús darab vagy, ami nem hisz semmiben, mert nem léteznek a csodák. De én megjártam a lehetetlent, minden pont olyan, mint itt, csak sokkal nagyobb. Én az vagyok, aki születésedkor elkísért utadon, egy darabig segítettelek, de ahogy elkezdtél elzárkózni, és letenni a vágyaidat, ahogy elkezdtél körös-körül járkálni a saját poklodban, elveszett a kapcsolat közöttünk, nem tehettem semmit, csak figyeltelek és azzal a dallammal, amit hallottál, próbáltam jelezni neked. De nem figyeltél! Féltél, és hagytad, hogy a félelem vezessen, a szeretet helyett! … Itt voltam mindig, és sosem kerestél, életed végének érzése kimozdított az állóvízből. Tudtam, hogy eljön ez a pillanat és akkor újra találkozunk.

~ 21 ~

Hogy ki vagyok én? …Te vagyok, a Felettes Én, az Őrangyalod, vagy hívhatsz sokfélekép, lehetek a Vezetőd, az Iránytűd, a Megérzéseid. Vagy hiheted azt is évekig, hogy valamilyen démon vagyok, és ártani akarok neked, csak mert hagytad kiteljesedni a félelmedet… Hiszed vagy sem, együtt születtünk, itt éltem veled mindig, volt, hogy hallgattál rám, de sokszor nem számított, mit mondok, mert te úgy gondoltad, hogy Te jobban tudod… Most megdöbbentem. Már kezdtek derengeni a dolgok, melyeket korábban a mindennapok szürkesége teljesen elvakított. Az, hogy vágytam valamire, akartam valamit, de nem jött, és ez a folyamatos várakozás a készülődés, az, hogy nem álltam meg és ültem le gondolkozni, mint ma az ösvényen. A makacsságom és az akaratom sodort oda, ahova jutottam: a saját csapdámba, amit én csináltam! Évek teltek el úgy, hogy a megszokott kerékvágásban mentem előre, semmi sem változott bennem, és közben körülöttem minden megváltozott. De én túl vak voltam, hogy észrevegyem. - A pillanatig, ameddig be nem léptél az erdőbe, nem tudtad, hogy ha nem teszel semmit, nem is kapsz semmit, mert te vagy a motorja a saját valóságodnak. - De én kerestem, megállás nélkül! Erről szóltak az elmúlt évek. Csalódtam a világban. Nem találtam sehol azt, amit szerettem volna. Valami csodát vártam, magamon kívül és nem magamban. Évek teltek el azzal, hogy megfeleljek ennek az elvárásnak, hogy jó legyek és elfogadjanak, hátha így megtörténik a csoda. - Lásd be, hogy azt sem tudod, mi ez a csoda! De mára ennyi elég! Ebben a kunyhóban fogsz aludni, van fürdő víz és a főzet a sebeidre. Reggel találkozunk és elkezdjük az utazást… Még valami! Járj nyitott szemmel, a vidék minden parányi része az állatok, növények, de még a számodra élettelennek tűnő dolgok - mint például egy kavics is, - üzenetet hordoznak magukban. Ezek a jelek, amik megkönnyítik az utadat és a fejlődésedet. Ha nyitott szemmel jársz, sokkal könnyebben eligazodsz! A pusztádban is voltak jelek, de nem figyeltél rájuk, hiába tűntek fel minden nap, valamilyen formában.

~ 22 ~

Most csak ennyit mondok neked, a többit majd, ha eljön az ideje. A lényeg, hogy legyél itt és most mindig, ne kalandozz a múltban és ne ábrándozz a jövőről, mert csak most tudsz cselekedni. Tehát legyél itt a jelenben, ami annyit tesz, hogy rajt vagy a „jel”-en! Követed a jeleket, amiket kapsz… Most csak úgy ültem ott, mint a kuka, sok volt mindez az információ tőle. Mire felnéztem, ő már nem volt sehol. Szépen elpakoltam, és kezelni kezdtem a sebeimet a fürdés előtt. A gondolataim csak úgy cikáztak a fejemben. Születés, fejlődés, érzem ezeket a dolgokat valahol, de nem értem. Kövessem a jeleket? Na, ez is szép! Túl fáradt vagyok már, annyi minden történt hirtelen, mint sok év alatt összesen sem… Mikor az ágyat néztem, ismerős érzés fogott el: „alvás” - ezt csináltam már, bár nem sokszor, mert nem mertem elaludni sem. Milyen furcsa! Mindenesetre most jót fog tenni valahogy, ezt érzem.

~ Az Emlékezés Barlangja ~ Reggel kényelmesen nyújtóztam ki, a sebeimet még éreztem, ahogy sajognak. Szokatlan volt így ébredni, ágyban párnák közt. Vajon miért kínoztam magam eddig?! Ahogy kitártam az ablakot, meleg áradt be rajta, és a nap sugarai csak úgy dőltek befelé, hogy mindent bevilágítsanak. Miközben magamba szívtam a friss levegő illatát éreztem, hogy feltöltődök energiával. Évek óta nem voltam ilyen friss és energikus; de hisz mitől is lettem volna, ha önmagamat sanyargattam. Még most reggel is a fehér

~ 23 ~

ruhás szavai csengtek a fülemben, az, amit tegnap este mondott nekem. Értem is, meg nem is. A táj gyönyörű, és most megpillantok egy kis fénygömböt, ahogy a ház előtt lebeg, mintha csak várna. Ez is egy Lehetőség Szarvas?! Most nagyon kíváncsi vagyok, de a fehér ruhás még nincs itt, kimegyek hát, hogy megnézzem mi is ez. Lassan elindul, ahogy közelítek felé. Követem, tudja, hogy megyek utána, de azt érzem, mutatni akar nekem valamit. Nem megy gyorsan, most már egyértelmű, hogy ő is egy Lehetőség Szarvas. Pont nem kell futnom, de azért gyors léptekben haladok. Egyszer csak egy barlanghoz érünk, ahova szépen kecsesen lépked be, közben vissza-visszanéz, hogy követem-e. Nem félek, azt hiszem, itt nincs mitől félnem, de azért óvatos vagyok. Szépen bemegyek az egyik legnagyobb hegy oldalán tátongó hatalmas lyukon. Ahol egy furcsán sárgás fény dereng mindenhol, most látom, hogy a szarvas hirtelen eltűnt, de már nem is ezzel foglalkozok, mert itt, ahogy a barlangban haladok előre és követem ezt a sárgás fényt. Csodálatosan szép vízeséshez érek, ami valahol a hegy egyik repedésén keresztül szállítja a vizet ide a mélybe, hogy aztán egy szabályos kör alakú barlangi tóban összegyűljön. A sárgás fény a nap fénye volt, ami beszivárgott a vízeséssel, és a tó tükör-sima felszínéről tükröződött szerteszét a barlang falán. Meglepetésemre a fehér ruhás itt vár engem. - Jó reggelt, látom, hagytad, hogy a szarvas ide vezessen. Jó döntést hoztál, hogy hallgattál a megérzéseidre. - Jó reggelt! Mi ez a hely? Miért kellett ide jönnöm? - Mindig sokat kérdezel, de csak haladjunk sorban. Ez az Emlékezés barlangja, az első leckédet itt fogod megtanulni. Ülj le ide, a tó partjára, és figyeld meg a fények játékát a falakon. Kicsit elmerültem a káprázatban a barlang falán: nagyon szép, hullámszerű arany fodrokat láttam mindenfelé, ahogy visszaverődött a fény a víztükörről.

~ 24 ~

- Szerinted véletlen az alakzatok váltakozása, és az, hogy éppen hova esik a barlang falán a napfény? - Persze, hogy a véletlen nem lehet mindig ugyanolyan, ez ilyen egyszerű, ez kiszámíthatatlan. - Tévedsz! Minden kapcsolatban van mindennel. A nap fénye éppen ide süt, éppen ilyen szögben és éppen azon a ponton éri a vizet, ahol így verődik tovább a falra: ezért ilyen alakzatot hoz létre a falon. Nem lehetne másképp. Minden tényező adott, és mindnek meg van a maga tulajdonsága, melyek együttes kombinációja ezt produkálja a barlang falán. Tehát az eredményüket ott látod a falon… Szerinted a te életed is véletlenek összessége? Semmi tervszerűség vagy következetesség nincs benne? - Nem gondolom, hogy lenne, nem én választottam meg azt, hogy hol legyek, és azt sem, hogy ennyit szenvedjek a természet szeszélyei miatt. - Világos, maradjunk csak ennél a gondolatnál egyenlőre: azt te választod meg, hogy az adott helyzetben mit kezdesz az életeddel. A te döntésed miatt vagy most itt ezen a helyen, ugye?! - Nem volt más lehetőségem! - Maradhattál volna ott is. - De nem akartam meghalni! - Ó, tehát mivel nem akartál meghalni, hoztál egy döntést, aminek az eredménye az lett, hogy most itt beszélgetünk, ugye? - Hát, valahogy így. - Akkor mégis csak azért vagy itt, mert így döntöttél, nem? - De hisz mi mást tehettem volna; patt helyzet volt! - Szerinted az, de szerintem meg is halhattál volna! Az más kérdés, hogy ez az opció nem volt annyira szimpatikus számodra, tehát máshogy döntöttél, és most itt vagy. De a döntést te hoztad meg, hogy ne halj meg, hanem valami más történjen.

~ 25 ~

- Ezt elfogadom, azt hiszem. – mondtam, de nem értettem mit akar, és hogy miért kell ezt ennyire feszegetni; nem mindegy, miért vagyok itt? - Az emlékezés barlangja segít, hogy emlékezz arra, milyen döntések juttattak téged ide, mint a napfényt a barlang falára. Ez az első lecke! A Felelősség leckéje. A te életedért te vagy felelős! Állj most fel, kérlek, és nézz bele a víztükrébe, írd le, mit látsz most ott. - Hát mit látnék: magamat! - Én tudod mit látok?! - Nagyon kíváncsi vagyok, mit látsz: tán a köveket a víz alján? - Nem. - egy enyhe mosoly suhan át az arcán. - Én az eddigi életed során meghozott döntéseid eredményét látom: azaz téged. A víztükörben tényleg te vagy minden döntéseddel, felelősségeddel és felelőtlenségeddel együtt. Te jártad körbe az otthonodnak nevezett poklot milliószor, és te nem léptél ki belőle, mert féltél, és ráfogtad valaki másra, hárítottad a felelősséget csakhogy ne kelljen tenned semmit! Emlékszel a tegnapi beszélgetésünkre? Hazudtál magadnak, átverted magad inkább, mert ez pillanatnyilag nem okozott akkora fájdalmat, mint szembe nézni önmagaddal. Aztán minél tovább halogattad, annál nagyobb lett a tét, és inkább emésztett téged. Most azért vagyunk itt, hogy összefüggéseiben lásd az életed, és tudd, hogy a te felelősséged, hogy hagytad magad ott sínylődni a pokolban. - Most úgy gondolom, óriásit tévedsz! Nem az én hibám! Ezt nem fogom elfogadni, nem én miattam vált az ég sötétté és kezdett körbenőni a rém erdő! Nem tehettem semmiről! Ez rágalom, és nem segít semmit! - Tessék, itt van ez a kő, dobd bele a tóba. De figyeld közben a falon a fényeket. Hát most nagyon felhúzott, de beledobom, rendben, nem tudom, mi a csudát akar! Legszívesebben neki dobnám, amiért ilyesmiket mond nekem. Hát nem veszi észre, hogy mennyire megbánt?!

~ 26 ~

Beledobtam a követ a vízbe, és a fények hirtelen egy pillanatra megváltoztak. - Láttad a változást? - Igen láttam, persze, és akkor mi van?! - Te idézed elő, te dobtad bele a követ vízbe, így más eredményt kaptál, ha csak egy pillanatra is. Ez azt jelenti, hogy amikor döntesz, akkor te változtatsz a dolgokon, mint ahogy döntöttél, amikor nem haltál meg, hanem beléptél a félelmeid erdejébe… Ha nem teszel semmit: nem fog változni semmi! … Ezt éppen tegnap beszéltük meg. Uh, azt hiszem, igaza van, már megint. Tényleg én idéztem elő. - A döntéseid olyanok, mint ezek a kövek a vízben. És tudod mi a különleges benne? Ha egyszer bele dobtad, akkor soha többé nem lesz ugyanolyan a víz, még ha csak egy kővel is lett több benne; de örökre megváltozott - még akkor is, ha ki vennéd a követ. Már többé nem lesz ugyanaz… A víz az élet, a kő a döntés, minden egyes döntésed meglátszik az életeden, ahogy a vízen is meg fog látszani a sok kő egy idő után. Lehet, hogy ez az elején nem látszik, de attól még tudod, hogy ott van a kő benne, hisz te dobtad bele. Ha más nem, azért, mert több növénynek és halnak ad otthont a plusz kövek miatt. A lényeg, hogy nem lesz már ugyanaz soha többé! Mondok mellé még valamit: ezzel a kővel és a társaival, amiket még bele dobálsz, a barlangfalon lévő fény is másmilyen lesz, még ha a szemnek elsőre nem is látható! Azonban Te már tudod, hogy a rendszer része lettél, okozóvá váltál… Ilyen az életünk is: hatunk a saját életünkre és hatunk másokra. Természetesen, mások is hatnak ránk. Egyet kell megtanulnod, - folytatta, - hogy többé nem mondhatod, hogy nem te vagy a felelős, hisz azzal, hogy létezel, hatsz mindenki másra. A döntéseid is hatnak másokra, de főleg a te életedre! ... Ha most azt mondom, hogy más úton menj ki a barlangból, mint ahol bejöttél, hova fogsz eljutni, ha a tó körüli öt járat valamelyikén menned kellene? Neked kellene dönteni, és nem foghatnád másra,

~ 27 ~

ha éppen nem jutsz ki, vagy kétszer annyi ideig tartana az egyiken, mint a másikon, ugye? Azt éreztem, hogy most már ez egy kicsit sok nekem. Értem a vizet, és értem a felelősséget is, de nem érzem még mindig, hogy miért is én lennék a felelős, azért, ami eddig történt velem az életemben. - Ha bent ragadnál és nem te lennél a felelős az életedért, akkor leülnél, és várnád a felelőst, aki majd megment. De ugye tudjuk, hogy ilyen nincs. Eddig sem mentett meg senki! Szabad akaratodból vagy itt, és szabadon tanulhatsz, ha akarsz. Ha nem, akkor, ugyanazt kapod, mint eddig. Rajtad áll. - Azt hiszem, kezdem érteni a felelősséget. - Ha képes vagy elfogadni, akkor megérted, hogy ez nem teher, hanem sokkal inkább szabadság, hisz felszabadít a bizonytalanság alól, hogy valaki majd jön, és akkor valami csoda történik majd! Te magad vagy a csoda! Te hozod létre magad körül a csodákat, de ez másik lecke anyaga… Most hagylak gondolkodni ezeken a dolgokon, és délután majd folytatjuk. Mire felnéztem volna rá, megint eltűnt, én meg ottmaradtam egy darabig az emlékezés barlangjában. Sorban jöttek elő a döntéseim képei, hogy mikor mit választottam, és mit tehettem volna még. Ijesztő volt felismerni, hogy csakis az én saját hibámból voltam ott évekig a kietlen pusztában. Most már egyenesen emlékek áradata zúdult belém a döntéseimről és azok következményeiről. Mindig volt egy másik út, de valahogy azt hittem, azt nem választhatom, mert a körülményekre figyeltem a lehetőségek helyett vagyis a Lehetőség Szarvasa helyett. Merre járhat most csorda? Vajon mit tartogatnak még számomra? Felálltam és elindultam kifelé a barlangból vissza a kunyhóhoz. Útközben azon tűnődtem, hogy a legnagyobb Lehetőség Szarvassal pont a Félelem Erdejében találkoztam, - fehér ruhás hívta így valamiért - ő vajon mit akart mutatni nekem? Később ott láttam a csordával, lehet, hogy ő is oda vezetett volna a házhoz, ha nem találkozok a fehér ruhással?!

~ 28 ~

Párszor láttam a furcsa fényeket az égen, ahogy csalogattak, de azt hittem, valami kísértet akar becserkészni. Sosem követtem őket, mindig az erdőben tűntek el. Most már biztosan tudom, hogy a Szarvas volt az. Visszaértem a kunyhóhoz, és leheveredtem a fűbe. Sajgó lábaimat újra átmasszíroztam ezzel a gyógynövény jellegű krémmel; már egész szépen gyógyult. Figyeltem a tájat, mert sok éven át csak álmaimban láttam ehhez foghatót, most meg itt vagyok valóban. Dél már javában elmúlt, és én el is szoktam az ebédtől, vártam a délutánt és, hogy mikor tűnik fel újra a fehér ruhás. Még mindig szokatlan volt a gondolat, hogy a fehér ruhás talán az őrangyalom vagy a felettes énem. Mindegy is, a lényeg, hogy számíthatok rá. A legegyszerűbb név jutott csak eszembe, ezért elneveztem „Fehér”nek, ez egyszerűbb, és kevésbé zavarba ejtő. Egy kis madárka röppent fel az egyik fáról és odavetett elém valamit. Ahogy felemeltem, láttam, hogy egy apró kis kavics az. Ismerős volt a színe, a kopár mezőn rugdostam mindig ilyeneket menetelés közben. Fura, hogy hozzájutott egy ilyenhez, és egyáltalán miért, … áh, megint csak a kérdések… Hol járhat ilyenkor Fehér, hogy segítsen? Biztos ez is az ő műve! Nyomasztó nagyon ez a kő, meg ez az egész! Felültem. Ahogy felnéztem Fehér ruháját pillantottam meg. Ott állt előttem és mosolygott. - Mit éltél meg? Elképzelted milyen, ha visszatérnél saját csapdáidba? - kérdezte - Ez az egész kezd lassan rémálommá válni, ahogy lassan rájövök a dolgokra. Most egyre inkább érzem, hogy mekkora hibát követtem el, és hogy elszúrtam az egész eddigi életem. - Jobb, ha tudod, hogy az ilyen gondolatok nem visznek előrébb, és ezek csak a változás folyamatának melléktermékei, nem többek. Már sosem leszel ott újra, ahogy a tó sem lesz a régi, még ha olybá

~ 29 ~

tűnik is. Meg kell élni a dolgokat újra, hogy más szemszögből lásd ugyanazt, hogy megértsd, minden okkal történik, célja volt a konokságodnak és a vakságodnak, ezek nélkül sosem lennél itt! Tudod, ez is a döntéseid eredménye, és egy döntést sohasem ítélhetünk meg jónak vagy rossznak a meghozatala pillanatában, csak remélhetjük, hogy jól szolgálja a sorsunk.” - Azt hiszem értelek, és most hálásnak kellene lennem, a múltamban történtekért. - Pontosan, sőt, szeretettel gondolj magadra, hisz legyen bármilyen kifacsart is az adott helyzet, okkal kerültél bele, és feladatod van vele. Tanulnod kell belőle, ezért éled meg. Ez lesz a következő lecke, de már csak holnap, most menjünk, együnk, már készen vár az étel! - Egyre több ez az információ, próbállak követni, de nem mindig tudlak. Miért szeressem magam, ha az életem kis híján elpuskáztam?! … Haragszom magamra, azt hiszem, nagyon vak voltam. - Ebből a szemszögből bölcsebb vagy, de emlékszel a gödörre? Ha benne vagy, a mélyén onnan máshogy fest a világ, mint innét kintről. Lovagolhatsz a témán, de az már nem változtat semmin igazából. Viszont annál inkább árt neked a fejlődésedben, mert ahogy fejlődsz tovább, ezért fogod hibáztatni magad később, hogy most ezen mérgelődtél, és hogy lehettél ilyen vak. Tudod, ez egy ördögi kör, jobb az ilyet el sem kezdeni. Már csak magamban válaszoltam: „Hát ebben van valami, hisz akkor még nem tudtam, amit most tudok, ezt viszont onnét tudom, hogy akkor ott voltam és megtörténtek velem azok a dolgok, amik ugyan nem jók, de ide vezettek, ami viszont jó. Hát kezdek olyan lenni, mint Ő, már lassan úgy is beszélek…” Már lemenőben volt a nap, szépen bementünk a házikóba segítettem megteríteni, és leültünk, megfigyeltem, hogy Fehér étkezéskor nem nagyon beszédes.

~ 30 ~

- Te hol töltöd az éjszakát, ha nem itt? Kérdeztem megtörve a csendet. - Nekem nincs ilyesmire szükségem, mi, fénylények nem veszünk részt a pihenés folyamatában, más síkon vagyunk. Hát ezt most nem értettem, de sebaj, az étel viszont ma is fenséges volt. - Készülj a holnapi napra, sok munka áll előttünk, egy egészen új dolgot fogsz megtanulni. Most viszont megyek, nyugodalmas jó éjszakát! - Én is jó éjszakát kívánok! Egészen izgatott lettem, vajon mit fog tanítani nekem holnap Fehér? Mit érthetett az alatt, hogy sok munka vár rám? A felelősséget elég volt megértenem, vajon lesz olyan dolog is, amihez ez kevésnek bizonyul? Hasonló gondolatokkal a fejemben tértem nyugovóra, remélve, hogy másnap többet látok abból, hogy mi vár rám.

~ Az Élet Táblája ~ Megint magamtól ébredtem, ma talán jobban vagyok, mint tegnap, ha lehet ilyesmit mondani. Egy pár gyümölcs elfogyasztása után úgy döntöttem, hogy kimegyek a házikó elé, hogy ott várjam meg Fehért. Ám eszembe jutott, lehet ma is különös módon jutok el hozzá, mint tegnap. Ahogy kiléptem az ajtón, rögtön éreztem a friss szellőt, élveztem, ahogy megérint. Szép idő van, nagyon szokatlan számomra, bár a jót könnyű megszokni, főleg a puszta után. A házamra nőtt fán egy galamb üldögélt, a csőrében egy búzakalásszal. Felröppent és átszállt egy másik fára, nem messze innét.

~ 31 ~

Az az érzés fogott el, hogy követnem kell, mert olyan szép hófehér volt. Ritka nekem, hogy így megragadja valami a figyelmem. Ez is egy jel lehet vajon? Már volt kettő, de azoknál nem is gondolkoztam ilyesmin. Megpróbálom, legfeljebb bolondnak néz majd Fehér, hogy egy galambot kergettem, aminek a csőrében búzakalász lógott. Ahogy fáról fára röppent, úgy követtem szépen, óvatosan, nehogy elijesszem. Már a tízedik fánál járhattunk, amikor újra felröppent és elszállt. Na, most mit csináljak? Körbenéztem, hogy van-e valami érdekes számomra ezen a tájon. Fent voltam egy nagyobbacska dombon: errefelé sok ilyen van. Ahogy tekintetemmel pásztáztam a tájat, megláttam egy kicsinyke búzatáblát, azt éreztem, ide kellett jönnöm. Hisz a galambnál is búzakalász volt, ezt tisztán láttam. Elindultam hát a táblához, ami úgy pár kisebb dombnyira lehetett tőlem. Mikor odaértem, ismerős érzés fogott el, mintha már jártam volna itt, vagy hasonló helyen. Kezemmel lassan végigsimítottam a kalászokat, melyek a zsenge szélben hullámoztak. Ott álltam a tábla közepén kitárt karokkal, és engedtem, hogy a kalász úgy simogassa a tenyeremet, ahogy a szellő ringatta. Minden lelassult körülöttem, figyelni kezdtem, elengedtem a gondolataimat. Most ez valahogy olyan könnyedén ment; régebben nem tudtam volna megtenni, de ebben a helyzetben valahogy más volt minden. Ahogy ott álltam a búzatábla kellős közepén, eszembe jutott még egy érzés: most már biztosan tudtam. Jártam már itt, de mikor és miért? Eszembe jutott Fehér, hogy segíthetne. Ahogy erre gondoltam, már meg is pillantottam a jobb szemem sarkából, ahogy felém közeledik. - Jó reggelt! - köszöntött. - Jó reggelt Fehér! - ez most kicsúszott a számon, eddig nem hívtam így, és ettől kicsit zavarba jöttem.

~ 32 ~

- Á, tehát ezt a nevet választottad nekem! Tetszik! - Nem tudom az igazi neved, és fura lenne Őrangyalnak, Iránytűnek, Szellemnek, vagy éppen Felettes Énnek hívni, de akkor örülök, ha tetszik… Miért vagyok itt? - Ez az Élet Táblája, itt kezdődik a világod! Jártál már itt. Születésedkor ez a tábla táplált. Keresztülfut rajta egy patak, ez a patak a forrás, az életed forrása, amivel az Emlékezés Barlangjában is találkoztál. Ez a patak apadt ki a pusztában, ahol éltél… Megszakadt a kapcsolatod az Élet Táblájával és a Forrásoddal. Elvesztetted a hited és nem követted a jeleket, csak monoton meneteltél céltalanul a semmi felé, mint egy biorobot, akinek kiszáradt a lelke ezzel kiszáradt a patakod, ami az élet táblájával kötött össze. Innét erednek az intuíciók, azaz a megérzések. Amikor világra jöttél, megtervezted az életedet; azt, hogy miket szeretnél megtenni, és milyen tapasztalatokra van szükséged a fejlődésedhez. Ebből a forrásból ered minden, de amikor elvesztetted a kapcsolatod az Élet Táblájával, a forrás elapadt. Amikor nem követted a terveidet, - tehát azt, hogy miért is vagy ezen a világon, - akkor a forrás lassacskán elzáródott. Te zártad el azzal, hogy nem figyeltél magadra, nem figyeltél befelé, hanem csak kifelé, a külsőségekre, a felszínes dolgokra. Ezekből próbáltál erőt meríteni, olyasmiből, amit nem tudsz irányítani… Így vagyunk ezekkel: „ez nagyobb. ez gyorsabb, az szebb és csillogóbb…”, és miközben a külsőségre figyelünk, a kapcsolat önmagunk forrásával szépen lassan elapad és fásult, érzelmek viharaival tépázott megtört lelkekké válunk… Kisvártatva folytatta: - A makacs bezárkozottságoddal hétköznapi életed rabja lettél! Tegnapelőttig nem voltál más, mint egy lelketlen robot. Nézd végig most: mi is történt veled! … Hozzám a kiszáradt medren keresztül jutottál el, mert azt érezted, követned kell, és a Félelem Erdejében is a forrás mentén haladtunk végig, és a vízesés mellett jöttünk ki… A tervszerűség az életed rendje, a jelek vezetnek el oda, akivé válnod kell. A jelek mutatják meg az utat, mint a fáklyák a sötétben a vándornak, hogy merre tartson. Az ember elanyagiasodott, és

~ 33 ~

elvesztette a kapcsolatát a Forrással, elvesztette a kapcsolatát önmagával, csak menetel körbe-körbe a saját poklában, amit ő maga hozott létre… Itt, az Élet Táblájában vannak a válaszok, itt találsz meg mindent, azt is, hogy milyen dolgokon kell, hogy keresztülmenj életed során, hogy fejlődj. Emlékezz, tegnap azt mondtam, hogy meg kell élned dolgokat, ahhoz, hogy haladj előre! Ha nem élted volna meg azokat, most nem lennél itt! ... Hát ebből a szemszögből megdöbbentően egyszerűnek tűnik és mégis ijesztőnek: Fehér azt mondja, hogy én vagyok az oka, hogy kiszáradt a patak, mert elvesztettem a hitem önmagamban, valakire vártam, valamire vártam: a Csodára. De hisz tényleg én magam vagyok a Csoda, kezdem érteni, hogy mi is történik, ha nem megyek végig az úton: akkor máshova kerülök, és akkor nem lehetnék itt. - Ez így volt megtervezve? Én terveztem így? És akkor, amikor még nem is éltem? Hogy lehet ez? Várjunk csak: nemcsak egyszer élünk? - Látom, elindítottam a gondolkodásodat! A terv mindig rugalmas: szálak kapcsolódnak össze, és rajtad áll merre mész. Te vagy az irányító! Csupán annyi történik, hogy vannak ösvények, amelyeken egyszerűbb haladni, és van, hogy keresztülverekszed magad egy erdőrengetegen és ugyanoda jutsz, ahonnan elindultál, csak éppen kerülő úton. Ebből is tanulsz valamit, és lehet, hogy így kellett, hogy legyen, hisz még nem álltál készen az ösvényen haladásra. Ha kész lettél volna, ott mentél volna! ... Most menjünk kicsit távolabb, mert végcél nélkül nem fogod érteni a fejlődésed folyamatát. Anélkül, hogy nem tudod, hova tartasz, nem tudod azt sem, hogy kell-e egyáltalán menned valamerre! ... Sokféleképpen magyarázhatjuk a világ létrejöttét: mint pl. az ősrobbanással, de lehet az is, hogy nincs kezdet és nincs vég, minden csak értelmezés kérdése. Egy biztos, hogy a fejlődés zajlik most is, folyamatosan. Nem stagnál semmi, valamerre tartunk, ez pedig az evolúció folyamata. Tehát a fejlődés nem más, mint az evolúció maga. Attól függ, miben hiszel, kapcsolhatsz hozzá bármilyen Istenséget, láthatod Őt kívül szimbólumokban, de én inkább hiszem, hogy belül van. Ott él

~ 34 ~

mindenkiben, csak más-más néven szólítjuk. A szimbólumok, amikkel megjelentetjük, arra segítenek, hogy magunkban megleljük. De ezt mindenki maga fejti meg, hogy mit is jelent számára. Mindenki a maga hite szerint határozza meg. Kicsit várt, majd folytatta: - Amikor létre jött az első elem, nagyon alacsony rezgése volt. Az ősrobbanástól származtatják, de azt nem tudni, mi volt előtte. A lényeg, hogy a robbanás létrehozott egy elemet a világűrben. Ez az elem tovább fejlődött egy bonyolultabb elemmé, aminek kissé magasabb volt a rezgése. Az evolúció folyamata elemről-elemre, rezgésemelkedésről-rezgésemelkedésre haladt. A Földbolygó volt a következő lépcső. Megjelentek a különböző egysejtűek és szépen beindult a jól ismert evolúciós folyamat, aminek a csúcsán ott volt az ember. Az evolúció az emberrel átváltott egy belső folyamattá; tehát az emberiség viszi tovább az univerzum fejlődését, és ez az utazás belül zajlik most már. A fejlődésed célja tehát, hogy segítsd elő a világot a folyamat haladásában, hogy az emberiség - és vele a bolygó rezgése - meghaladja a kritikus pontot, és felemelkedhessen az evolúció a következő lépcsőfokára. A te utad az, hogy mindezt élvezd, és lelj rá önmagadra, tedd, amit szeretsz, legyél boldog, mert a szeretet és a boldogság a legmagasabb ma ismert rezgés. Az, hogy te egyénileg miben lelsz rá a te, saját utadon a boldogságra és a szeretetre, rajtad áll, de élvezned kell az utadat. Ez egy nagy kaland, amit az álmaidon keresztül valósíthatsz meg… Érted már? - Azt hiszem, hogy ez így logikusan hat. De még emésztenem kell… Tehát azt mondod, hogy csak bábok vagyunk a nagy egészben. - Éppen, hogy nem! Az embereken áll, hogy mit kezdenek az élet ajándékával, amit kaptak. Annyi csoda várja az embert a világban, amit megtapasztalhat! Ő az, aki választ: mi szeretne lenni, csak kövesse a szívét! Ha jól használják az ajándékot: az evolúció is halad előre és ők is élvezik az életüket, ha rosszul használják: elpazarolják az élet ajándékát. Viszont senkinek sem joga, hogy megítélje a másikat abban, hogy jól vagy rosszul teszi azt, amit tesz, hisz ez egyedül az egyéntől függ.

~ 35 ~

- Azt hiszem, kezdem érteni, tehát élvezzük, amit teszünk, kövessük a szívünket és meg lesz az eredménye: a boldogságunk és a teljesség. - Jól látod! Neked „csak” ennyi kell, hogy számítson. Élvezd az ajándékot, amit kaptál, úgy, hogy számodra is értékessé váljon. - De ezt kerestem, és mégsem találtam! Azt hiszem, a félelem lebénított, és ide vezetett engem! - A félelem nem a mai lecke része, de választ kapsz erre is, hamarosan. Tekintetünkkel pásztáztuk a búzatáblát... - Azáltal, hogy másik szemszögből mutattam be neked a dolgokat, nagyobb rálátást kaptál a te életedre is. Nemcsak a világnak van fejlődése, hanem neked is: ezt nem egy élet alatt szeded össze, az roppant kevés lenne, életek kellenek hozzá, és mindegyikben választasz, hogy mit is akarsz megélni, mire vágysz, hogyan segítheted a folyamatot, ami egyben a te folyamatod is. Ezt rakod bele az Élet Táblájába, amit a Forrás, azaz a patak köt össze mindennel. Ahogy már mondtam, itt kapsz válaszokat… Elhallgatott, tudta, hogy egy kis időre van szükségem az új ismeret feldolgozásához, majd folytatta: - Az előbb megzavartalak, amikor kapcsolatba kezdtél lépni a táblával. Csak engedd, hogy az üzenetek átjöjjenek, megérkezzenek hozzád. Ez olyan, mint a meditáció… Amikor elengeded a gondolataidat és csak figyelsz a környezetedre, nem ítélkezel, nem gondolkozol, csak vagy, és figyelsz. Engeded, hogy a képek, hangok, érzések repítsenek, és csak figyelsz. Itt, a mezőn meg fogod kapni a válaszokat! Ott van benned ez a mező – csak úgy, mint mindenkibe, amit meditációval aktiválni tudsz. De nem neked kell megtalálnod a mezőt, engedd, hogy az találjon meg téged a forráson keresztül, hisz úgyis össze vagytok kötve, ha máshogy nem, akkor a mederrel, amiben egykor a patak csörgedezett. Tehát, ne te keress, te csak ismerd fel!... Most magadra hagylak, itt az Élet Táblájában

~ 36 ~

töltsd a napod, ma nem látogatlak meg, de ha szükséged lesz rám, megtalálsz. - Köszönök mindent! Sokat tanultam ma is, és lassan kezdem érteni a folyamatot. Nem is jutott eszembe megkérdezni, hogy mégis hol találom meg, mert azt éreztem, ez olyan természetes, ha szükségem van rá, meg fogom lelni! Korábban elfogadhatatlan lett volna egy ilyen gondolat, de éppen a eddigi életem hibái tanítottak meg arra, hogy ne úgy csináljam a dolgokat, ahogy azelőtt. És bár bizonytalan vagyok és aggodalmaskodok néha, azért azt érzem, hogy hagyom megtörténni az eseményeket, hagyom megélni a pillanatokat, mert valami azt súgja, hogy helyes irányba tartok. Jó ideig tartott ez a reggeli beszélgetés, már megint dél körül járhatott. Észre sem vettem, mennyire repül az idő itt. A pusztában minden örökkévalóságnak tűnt, minta soha nem akarna véget érni. Megkóstoltam az érett búzaszemet, és leültem a forrás partján, ami keresztülszelte az Élet Tábláját és a nagy búzatábla közepén haladt át. Nem volt rajta híd, de egy nagyobb ugrással át lehetett menni rajta. A vize kristálytiszta volt, és apró aranyszínű halak úszkáltak benne fel és alá. Nem tudtam, hogy honnét ered, de az a gondolatom támadt, hogy körforgásban van minden, tehát a patak körbe-körbe folyik és önmagába ér vissza. Ez a gondolat elindított bennem valamit. Az élet kerek. Ahogy a föld gömbölyű, minden mindennel kapcsolatban van, összefügg. Az is eszembe jutott, hogy lehet, hogy elég csak a patakot követnem, hogy felfedezzem ezt a tájat… Felettem madarak suhantak el kis csoportban V alakot formálva. Olyan szabadok voltak! Most azt éreztem, hogy én is az vagyok: egy szabad lélek, aki rajta van az útján, mehet bármerre, a bizonyosság ott él vele! Most fedeztem fel, hogy a tengerkék hosszú ruhám színe világosabb lett, de ez lehet, csak az anyag minősége miatt tűnt így. Tovább vittem a tekintetemet a kalászok közé, és onnan figyeltem a körülöttem hihetetlen összhangban lévő világot. Eszembe jutott a

~ 37 ~

reggeli galamb és az, hogy hová vezetett. Várhattam volna a házikónál Fehérre, vagy elindulhattam volna bármerre, de nem tettem, helyette felismertem a jelet: a fehér galambot a kalásszal a szájában. Azért őt, mert megragadta a figyelmem, tehát jelentett számomra valamit; ezentúl mindig figyelni fogok, hogy mi az, ami megragadja a figyelmem, hiszen mélyen felébreszt bennem valamit! Már tudom: ha követjük a megérzéseinket, azzá válhatunk, akik legbelül vagyunk; ez az úton tart, és az út elvisz az álmainkhoz. Régen álmodoztam sokat, de ezek nem váltak valóra, és aztán lemondtam róluk, elfelejtettem őket. Most ezek az álmok újra előjönnek. Tudom, hogy a birtokában vagyok a tudásnak, ami segít elérnem őket. Főleg kisgyermekként álmodoztam sokat, talán nem véletlenül! Akkor még szorosabb volt a kapcsolatom a Táblával is, és biztos így is próbált üzenni nekem, de azt, amit ma ilyen egyszerűnek vélek, akkor még nem tudtam! Nem kell semmilyen módszer, csak engedni, hogy a tudatalattim vezessen, az ösztön, az intuíciók, az új érzékelés, amit eddig elnyomtam, és nem fejlesztettem. Most ezt olyannak képzelem, mint egy izmot, amit ha nem használunk, elsorvad és leépül; tehát vissza kell építeni, gyakorolni kell! Mától oda fogok figyelni, hogy edzésben tartsam az Intuíció Izmomat! Még egy darabig ültem a patak partján, majd úgy döntöttem, hogy elindulok a patak mentén felfedezni a tájat. Kíváncsi lettem, hogy vajon hol dugulhatott el, miért nem táplálja a pusztát, hogy tudom vissza hozni újra a mederbe a vizet. Elindultam hát felfelé a folyásiránnyal szemben a patak mentén. A táj csodás volt, a levegő friss és meleg, a madarak dallamokat énekeltek a fák ágain, és én csak figyeltem, hátha látok valamilyen jelet. Ahogy haladtam, elértem a vízeséshez, ami mellett az ösvény lehozott ide a völgybe. Elindultam hát felfelé az ösvényen, volt valami félelem bennem, hogy visszafelé tartok, és hogy az erdő nem sokára itt lesz előttem, ahogy felérek a hegyre. Majd szorongás

~ 38 ~

fogott el, már csak pár lépés, és itt lesz előttem a Félelem Erdeje, amitől évekig rettegtem, bár most nem rettegek már tőle, de azért bizonytalanul lépkedek. A lábam visz előre: még egy kaptató felfelé az ösvényen, most már csak egy-két lépés, de ekkor, a legnagyobb megdöbbenésemre azt látom: az erdő eltűnt! Nincs sehol! Nem értem! Ez az a vízesés, ez az az ösvény, itt jöttünk le két napja! Most meg sehol semmi erre utaló jel: csak zöldellő rét és kis liget a patak mentén végig. Folytatom az utam arra, amerről jöttünk, a patak jó iránymutató. Már jó ideje sétálok. A táj változatlan, ugyanolyan, mint mindenhol. Az erdő helyett csak kisebb facsoportok vannak szétszórtan mindenfelé. Most megpillantok egy Lehetőség Szarvast, rögtön tudom, hogy ez jel, így hát követni kezdem: lassan figyelem, hogy merre halad, nem sietek, nem kapkodok, nehogy elszalasszam. Lefelé tarunk egy völgybe, amit nem nagyon látok, mert még pár kisebb domb takarja a teljes képet. Az utolsó domb végén egy tisztás van: csodálatos vidék, tele gyümölcsösökkel, és itt kanyarog újra a patak is. A Szarvas eltűnt, és engem egy furcsa érzés fog el, leülök, ahogy itt üldögélek a fűben fura tapintása van a talajnak. kicsit gödrös, sok kicsi gödröcske van mind ugyanakkora méretű és szabályosan követik egymást. Mi lehet ez? De hisz ez az én lábnyomom! Ez a puszta, ahol évekig éltem; most fedezem fel törzsének tekeredéséről az utolsó gyümölcsfát, ami kiszáradt. Most ragyogó pompában virágzik újra, mintha csak tavasz lenne. Felismerem a meder kanyargását is. Nem értem, mi történhetett! Az erdőnek nyoma sincs sehol, és minden olyan, mint bárhol ebben a világban, most megijedek, felugrok, gyorsan hogy visszaszaladjak a házikóhoz: lehet, hogy most az a pár napja ismert világ eltűnt?! Azt nem bírnám elviselni! Szaladni kezdek, de közben a gondolataim kavarognak mindenfelé: hogy lehet ez, hogy történhet meg ilyen csoda, eddig miért nem történt meg? Megállok, mert eszembe jut mit mondott Fehér! Énmiattam apadt ki a forrás, énmiattam vált a vidék pokollá, én teremtettem meg! Viszont most is énmiattam született újjá, azzal, hogy megértettem a dolgokat, és valószínű azzal, hogy beléptem a korábban félelmetesnek hitt erdőbe.

~ 39 ~

Most már nem rohanok, a szarvas bizonyára ezt akarta megmutatni, és erre még sosem jártam így. Lassan elindulok újból leereszkedek az ösvényen vissza a ház irányába, látom, már gomolyog a füst: valami fő, pedig Fehér azt mondta, hogy nem jön ma már, de ő kiszámíthatatlan. A ház üres, a vacsora az asztalon, csendben elfogyasztom. Elfáradtam. Rendes volt Fehértől, hogy ételt csinált nekem, de azért jól esett volna, ha tudunk beszélgetni a történtekről. Másrészről viszont túl fáradt vagyok, így hát jobb is lesz, ha ledőlök aludni végre.

~ A Hajnal köszöntése ~ Lágy furulyaszót hallok, ami lassan felébreszt, még sötét van kint, Fehér áll az ágyamnál és a furulyán játszik, valami kellemes dallamot. - Jó reggelt, mennyi az idő ilyenkor? - Kérdezem álmosan. Hirtelen az is eszembe jut, hogy miért nem máshol gyakorol, ha már egyszer nem tud aludni. Ráért volna megmutatni később is az új szerzeményét. - Jó reggelt! - Szólal meg csendben. - Dolgunk van, gyere velem. Remélem kipihented a tegnapot! - Hova megyünk? - Köszöntjük a Hajnalt! Kövess! kilépünk a házból, kicsit hűvös van még, és nagyon korán van. Elég gyorsan megy előttem, próbálom utolérni. - Nem várnál meg? – kérdezem.

~ 40 ~

- A Hajnal nem vár! Felkaptatunk egy magasabb dombra, aztán egy másikra. Elég nehéz így a sötétben botorkálni: csak a csillagok vannak fent az égen és a hold fénye ad némi tájékozódást. - A hajnal mindenhol hajnal, nem mindegy neki, hol fogadjuk? - Neki mindegy lenne, de neked nem! Felkapaszkodik egy újabb kaptatóra. Egyre magasabban vagyunk, és egyre meredekebb az ösvény, nem igazán látom, de van egy olyan érzésem, hogy a legmagasabb hegycsúcs felé tartunk a vaksötétben. Még szerencse, hogy nincsenek felhők. - Itt vagyunk! - Szólal meg végre és, azt veszem észre, hogy tényleg felrohantuk a sötétben a legmagasabb csúcsra. A talpam alatt hó van, de nem fázik, csak különös érzés: olyan, mintha valami selymes szivacson lépkednénk: bele-bele süppedek, de a hideget nem érzi a lábfejem, sőt, a sebeim is szépen begyógyultak. Éppen kérdezni akarok a tegnap történtekről, amikor csendre int a kezével. Vajon honnan tudja, hogy kérdezni akarok? - Szeretném, ha megfigyelnéd a tájat, ahogy a napfelkelte visszahozza a fényt, és vele az életet a világba. A lassú, vöröses fény először csak szinte észrevehetetlenül növekszik, ahogy a feketeséget felfelé tolja. Belátni az egész horizontot: innen fentről minden egy síkban van. Az egész látkép vörösben kezd izzani, de éppen előttünk - valahol középtájon a legfényesebb. Észreveszem, ahogy a felkelő nap sugarai elkezdenek áramlani felénk, úsznak szét a tájon, felébresztve erdőt, hegyet és mezőt. Lassan borít be mindent a fény, és a napkorong is folyamatosan, de határozottan emelkedik elő a horizonton. Mintha csak gördülékenyen lágyan terjedne minden. A sötét fokozatosan vált át világossá, a napkorong emelkedésével vakító fényesség tölti be az eddig feketébe burkolózó táj minden apró szegletét. A fák és a kisebb dombok árnyékai is megjelennek, majd lassan és

~ 41 ~

folyamatosan csökkennek, ahogy a nap egyre magasabbra kerül az égen. Csodás pillanat a Földet és az élőlények ébredésében jelen lenni! - Látom, elvarázsolt a látvány! Ez innen a legszebb, de ahhoz, hogy idejuss, meg kell tenni az utat a sötétben. Ahhoz, hogy más megvilágításból szemléld a dolgokat, meg kell fizetned az árát, azzal, hogy feljössz ide… A világ ma kezdődik egy új napban. A Hajnal köszöntése azt jelenti, hogy a mai napot megtiszteled azzal, hogy neki szenteled az összes figyelmed! … Nem számít, mi volt tegnap, és nem gondolkozol azon, hogy mi vár rád holnap. Itt vagy a jelenben. Itt vagy most. Ez az a pillanat, amikor képes vagy cselekedni, amikor változtatni tudsz bármin az életedben! Sem a múlt, sem a jövő nem valódi, csak egyedül a jelen. Tiszteld meg hát a napod úgy, hogy méltón használod fel az általa adott időt! Elcsendesedett, földre borult, tekintetét a fény forrása felé emelte, és a hajnal köszöntéseként dalra fakadt: „Várd ezt a napot, az élet ő, az élet élete maga, Kurta idejében léted minden igazsága és valósága benne, a növekedés öröme, a tett dicsősége, a szépség ragyogása. Hisz a tegnap csak álom, a holnap csak látomás, De ha jól éled, a ma boldog álommá tesz minden tegnapot, és minden holnapot remény látomássá. Várd hát nagyon ezt a napot, így szól a hajnal köszöntése.2

Nem találtam szavakat, a napfelkelte sokkolt, mert soha nem figyeltem még így meg és ezek a gondolatok úgy hatottak, mint a fűszer, ami még ízletesebbé varázsolja az egész pillanatot. - Ez nagyon szép! Köszönöm! Lenyűgözően egyszerű és mégis igaz!

~ 42 ~

- Van még itt valami! Amikor elkezded a napod, fontos, hogy megfelelő állapotban legyél. Ezért minden reggel szeretném, ha a néhány kérdésekre választ adnál magadnak. A kérdések hihetetlen erővel bírnak: az, hogy az utadon vagy-e vagy nem a kérdéseidtől függ, amiket magadnak teszel fel. Tehát íme: a napi kérdéseid, amiket felkeléskor meg kell válaszolnod: jegyezd le ezeket erre a fatáblára: Mivel vagyok elégedett? Mitől vagyok most izgatott? Mire vagyok most büszke? Miért vagyok most hálás? Mit élvezek most a legjobban az életemben? Mi iránt érzek most elköteleződést? Kit szeretek? Ki szeret engem? - Használd ezeket a kérdéseket, legyenek a reggeled részei, és ne felejtsd el őket este is megkérdezni. Még jobb, ha plusz három kérdéssel kibővíted az esti kérdéseket: Hogyan tudnám a mát a jövőmre nézve hasznosítani? Mit adtam ma? Mit tanultam ma? - Adj esténként választ ezekre a kérdésekre! Ennyi a mai feladatod. Viszont szeretném, ha alkotnál valamit, amit szívesen csinálsz. Lehet ez bármi: engedd szabadjára a megérzéseidet és hagyd, hogy vezessenek a jelek! Most sétálj vissza a házikóhoz, holnap reggel találkozunk ismét. Tudom, hogy lenne kérdésed, de tiszteld meg ezt a napot, hogy vele foglalkozol és nem a tegnappal. Ma alkoss valamit a Hajnal köszöntésére, és holnap találkozunk itt a hegyen, hogy újra együtt köszöntsük az új napot.

~ 43 ~

- Alkotni? De hát mit alkothatnék? Mit lehetne? És azt sem tudom, hol kezdjem! - Kövesd a megérzéseidet! Ezzel a mondatával el is tűnt a szemem elől, mintha csak kámforrá változott volna. Lassan elindultam vissza a hegyről az egyik kövekkel kirakott ösvényen, ami a házikóhoz vezetett. Közben eszembe jutott, hogy nem oda megyek, hanem inkább vissza a búzatáblához, mert valahogy azt éreztem, hogy oda kell mennem. Csak képként jelent meg, de ezt jelnek vettem, szóval a hegyről leérve nem a ház felé indultam, hanem az ellenkező irányba, az Élet Táblája felé. Alkotni? De mit? Amivel köszönthetem a hajnalt? Faragjak valamit fából? Ügyetlen vagyok, és nincs fantáziám, nem érzem ezt a feladatot az enyémnek! Rajzoljak valamit? Hát az se ment soha. Ha énekelnék? Azzal csak visszakergetném a napot aludni még egy kicsit. Mi mást lehetne kitalálnom?! … Ezen elmélkedtem az úton a búzamezőhöz. A kis sárgás-barnás kövekkel kirakott út szépen kanyargott a tábla felé. Ahogy néztem az utat, előttem a búzakalászok szárai sűrűn fonódtak össze, de a fény itt-ott átjött rajta. Valamit megpillantottam a talajon, ahol az árnyékok hevertek: mintha egy madártollat formáltak volna az árnyékok, aminek a vége hegyes volt. Ahogy közelebb léptem, már biztos voltam benne, hogy ez egy toll, én legalább is annak láttam. Erről az írás jutott eszembe, és a költészet, mert számomra ez a szimbóluma. Kiskoromban írtam verseket, de csak bánatosakat, mindig azokba tettem a fájdalmamat… Igen, írnom kell! Méghozzá verset, egy hajnalt köszöntő verset. Világos, hisz ezzel élesztem újra ezt a képességem, csak éppen nem a bánatot fogja táplálni, hanem az eljövendő napot dicsőíteni. Még nálam volt a fatábla és a kis karcoló, hát lehuppantam a patakpartra, ahol a legkellemesebbnek éreztem, és mivel kevés volt a fatáblán a hely úgy döntöttem, hogy a földbe kezdek el írogatni, aztán a kész művet majd felírom a fatáblára is.

~ 44 ~

Egész nap járt az agyam, mit is kellene, hogyan lehetne írásban kifejezni magam, és próbálkozásaim eredményeként a körülöttem lévő szabad föld felületet teljesen tele írtam. Néha szenvedésnek éreztem, de aztán elvarázsolt az alkotás, amikor a szavak összeálltak és a rímek megszülettek, majd végtelen boldogság fogott el, látva, hogy mi készül. Lehet, hogy csak nekem fog tetszeni, de megdolgoztam vele és ez a lényeg. Létrehoztam valamit, ami eddig nem volt: alkottam! Ez volt a feladatom, és elégedetten fogok holnap reggel a hajnal elé állni. Mire elkészültem, már lemenőben volt a nap. Visszasiettem a kis házhoz. Megint főtt étel várt nagy örömömre, mert a nagy alkotásban elfelejtettem bármilyen táplálékot magamhoz venni. Most siettem az evéssel, tudtam, hogy reggel még a pirkadat előtt fel kell érnem a hegyre, hogy köszönthessem a hajnalt új művemmel. Izgatottan feküdtem le a fatáblával a karjaim közt. Végigvettem a kérdéseket, amiket Fehér adott és mély álomba merültem. Hajnalban keltem, furcsa mód teljesen magamtól. Fehér nem volt sehol. Összeszedtem magam, nyújtózás közben gyorsan végig vettem a reggeli kérdéseimet és útnak indultam a sötétben, csak a Hold mutatta az irányt. Lassan és óvatosan lépkedtem a hegyoldalon. Tegnap valahogy több volt a fény: lehet, hogy maga Fehér is fénylett valamennyit?! Az erdőben ragyogott vagy csak én éreztem annak. Most vettem észre, hogy a lábam a havat halványan megvilágítja. Ez meg hogy lehet? De mire elindulna a fantáziám, már fel is érek és látom, hogy halvány ragyogással ott áll fent Fehér is a csúcson. - Köszöntelek! Elkészült az alkotás? - Hát így is hívhatjuk. - Rendben, akkor rajtad a sor, hogy meglepj minket! - Hát jó.

~ 45 ~

Sóhajtok egyet, majd kezembe emelem a táblát, valahogy halványan a kezeimtől kis fénye lett, de ez fel sem tűnik elsőre. Most a szép hangsúlyos olvasásra koncentrálok. A horizonton halvány fénysugár kezd feltűnni, itt az idő!

A hajnal köszöntése Te mindenhol fényben játszol, Veled ébredek, legyek bárhol. Napsugarak fényében látszol, Nélküled a remény is gyászol. Ott él Benned a pillanat igazsága, Mert új napot hozol a világra. Benned van a Most valósága, És az unalmas mindennapok halála. Így te emelsz fel többé, mint amire képes lennék, Most mindezért hálát adnék. Köszönöm! Elhallgattam. Vártunk, ameddig teljesen felkelt a nap, majd Fehér felém fordult és megszólalt. - Igazán szép alkotás, éreztem, hogy bele tetted a szíved. Köszönöm, hogy megosztottad velem… Mesélj nekem, milyen volt teremteni? - Teremteni? - Hát, most valójában ezt tetted. Megálmodtál valamit, bele tetted magad és az érzéseidet, és létre hoztál valamit: vagyis egy művet teremtettél. - Hát, furcsa volt: voltak pillanatok, amikor elbizonytalanodtam, de hittem magamban és engedtem, hogy az érzéseim vezessenek.

~ 46 ~

Amikor megakadtam, hagytam, hogy a tudatalattim behozza a képeket, melyek segítettek. Amikor létrejöttek az első rímek, nagyon örültem neki, mert kezdtem látni, hogy valami születőben van. Éreztem, meddig kell mennem és… tudod, Fehér, az egész olyan volt, mintha csak a kéz lettem volna, ami a botot fogja. Valahogy éreztem, mit kell írnom, bár ráment egy napom, mivel sok kitérőt tettem, mert volt, ahol én akartam meghatározni tudatosan, hogy mi legyen. Persze ez nem volt jó, mert blokkoltam az ihletet vele, legalábbis most erre gondolok. - Szép munka és a gondolataid miatt külön büszke vagyok rád! Gratulálok! Ízelítőt kaptál a teremtés folyamatából: ilyen, amikor alkotunk, azaz teremtünk. Raktározd el ezt az érzést, szükséged lesz rá a jövőben, hogy újra előhívd! … Most ugorjunk neki a mai leckédnek. - Köszönöm Fehér! Külön lelkesített, hogy neki is tetszett, meg volt vele elégedve, nekem is tetszett, de azért jól esett, hogy ő is szépnek találta. - Mit tanítasz ma nekem?

~ A Két Angyal Kapuja ~ - Sétáljunk, és közben meséld el, mi történt veled tegnapelőtt, amikor magadra hagytalak az Élet Tábláján? - Azt éreztem, hogy meg kell találnom a patak forrását, és ahogy ezt kerestem, egy Lehetőség Szarvas elvezetett valahova. Amikor odaértem, akkor ismertem csak fel, hogy ez a puszta volt, ahol éltem, de minden megváltozott. Eltűnt a Félelem Erdeje, és zöldellő fű borított mindent, a patak újra folyt a mederben, nem értettem, mi történt. Egyszerűen minden olyanná vált, mint mikor oda kerültem.

~ 47 ~

Hogy lehetséges ez? És ha már itt tartunk, mitől világít a kezem és a lábam és fakul a ruhám? - Tehát visszatértél, remek! Van elképzelésed, hogy miért is lehet ez a változás? - Hát, ha tőlem függnek a dolgok, akkor én okoztam a változást, de nem értem, mivel és hogyan. A szürke felhők is eltűntek, olyan volt minden, mint itt. Gondolkoztam sokat, de válaszokat nem kaptam. Közben egy olyan ösvényen kezdtünk el sétálni, amin eddig még nem jártunk. Fehér teljes figyelemmel hallgatott engem, mint mindig. Ez az út is sárgás-barnás apró macskakőből volt kirakva, ugyanolyanból, mint ami a házhoz vezet, és ami az Élet Táblája mellett halad el. Most nyugati irányba haladtunk a házhoz képest. A barlang és a hegyek észak felé voltak, én keletről érkeztem a völgybe, arra volt a puszta egykor és az Élet Táblájához dél felé kellett sétálni a köves úton. - A világot, amiben éltél, te teremtetted ugyanúgy, mint ezt a művet. A makacsságod és a bezárkózásod hozta létre a poklot, amiben voltál. A Félelem Erdeje a félelmeidről szólt, ez volt a fal, amit magad köré építettél, a hiedelmeddel, hogy nem lehet arra menni, és a korlátozó gondolataiddal, hogy valami szerinted nem lehetséges. Emlékszel a folyamatra, amit az első nap mesélem neked? A falakat te építetted. Amikor döntened kellett, hogy meghalsz-e, vagy tovább mész, akkor a döntésed pillanata zúzta porrá a falaidat, melyeket addig tápláltál… Emlékszel? „A lehetőségeink határait egyedül úgy fedezhetjük fel, hogy mögéjük kerülünk a lehetetlenbe.”1 Csendben hallgattam szavait, melyek, mint a gyógyír, ott hatottak, ahol a legszükségesebb volt. Fehér pontosan érezte, hogy mikor állok készen gondolatai további befogadására, és ekkor folytatta: - A számodra lehetetlen mögé néztél, és megláttad, hogy nem az. A korlátaid fogja voltál! Ha valamiről azt gondolod, hogy nem lehetséges, akkor igazad is lesz. Amint elhiszed, hogy képes vagy rá,

~ 48 ~

egyből megváltozik minden körülötted, hisz te alkotod a saját valóságodat. Az az egyetlen döntés elindított a boldogság útján! Érted már, hogy miért te vagy a felelős? A te döntéseid juttattak ide! Te választottad ezt. Most a saját utadat járod végre. De eddig nem tetted ezt, vagyis az volt az utad, hogy ne azon legyél. Ez volt az életre szóló lecke, hogy megtanuld: Fájjon annyira, hogy ne kövesd el újra ugyanazt a hibát! … Ami a színed változását illeti, az azért van, mert te magad is változol, és ez meglátszik a külsődön is: Ami bent, az van kint, ami fent, az van lent. Lásd az univerzumot és a saját testedet: mind ugyanabból áll, csillagpor vagyunk, nem más. A fény azt jelzi, hogy kezdesz újra születni, hogy beteljesítsd a feladatod, amiért leszülettél erre a világra. Hasznosak voltak a leckék. De ne feledd! Ne várd el, csak ismerd fel! - Mit is mondhatnék? Most sokkolt ez az információ. Nem is tudok mit mondani, kicsit leülnék, ha nem bánod. - Tedd csak. A félelmeim építették a falakat, amik csapdába ejtettek, és tényleg csak egy döntésen múlt, hogy váltsak. Mennyire átvertem magam, és mennyire nem figyeltem oda a jelekre! Csapdát csináltam önmagamnak. Szabotáltam kis híján az egész életemet, csak mert elvesztettem a hitemet és az álmaimat. Tényleg el lehet ide jutni az önpusztítás ilyen fokára? Azt hittem, ilyesmi nem is létezik, és most látom, hogy mekkorát tévedtem. A felhők az én hitetlenségem voltak, ami beárnyékolta a Napot. Az erdő az én korlátozó falam volt, a kiszáradt patak a kapcsolat megszakadása önmagammal legbelül. Az elkorhadt fű a monoton menetelésem áldozata lett, aminek ráadásul célja sem volt. - Én vagyok a felelős, mennyire igazad van! - Azért valahol volt, de jól látod. Tiéd a felelősség! Viszont kezdesz egésszé válni, ahogy eljutsz a felismeréshez, hogy az utadat járod.

~ 49 ~

- Minden mindennel összefügg. De mit tanítasz nekem ma, alig várom már! - Ma a fájdalom és a boldogság kapuját mutatom meg neked. - Uh, a fájdalomét ez nem hangzik túl pozitívan. - A fájdalom miatt? Ne értelmezd félre a dolgok jelentését, mint régen tetted. Ez a legnagyobb hajtóerő, ami létezik a földön, még ha ez így most furán is hangzik neked. De hamarosan megtudod. Ahogy újra elindultunk az út mentén, a táj elkezdett megváltozni, kevesebb fa volt és eltűntek az apróbb dombok. Már csak egy nagyobb emelkedő volt vissza, és ahogy ezen is felértünk megpillantottam a kaput. Hatalmas, több embernyi mérete ámulatba ejtett. Egyik fele robosztus kövekből állt, míg a másik fele fából készült. Különös minta díszítette. Mindenféle hullámok voltak bele faragva, ahogy közeledtünk, észrevettem, hogy hatalmas végeláthatatlan víz terül szét a kaputól nyugatabbra. - Ez meg mi? - kérdeztem. - Hívjuk az áramlás óceánjának, olyan, mint a tavak, csak sok ezerszer nagyobb annál, de ez most egyenlőre nem számít neked. Most a kapu miatt látogattunk el ide. Van egy ősi mitosz az angyalok játékáról: azaz a fájdalom és az öröm harcáról: Sok ezer évvel ezelőtt két angyal különbözött össze, hogy mi az, ami az embereket jobban hajtja útjukon céljuk felé. Az egyik angyal azt vallotta, hogy ha az emberek nagy fájdalom lehetőségét látják, akkor mindent el fognak követni, hogy azt elkerüljék, vagyis a fájdalom fogja hajtani őket a céljuk felé. Tehát a félelmük a legnagyobb ösztönző erő. Ám a másik angyal nem hitt a fájdalom erejében és azt mondta, hogy kell, hogy a boldogság ereje sokkal nagyobb. Hajtsa ez embert a célja felé! Ő az igazi célban és álomban hitt, amihez nem kell fájdalom, hogy cselekedjenek érte az emberek, elég a puszta boldogság, ezáltal szerezhetnek vele javakat és ez hajtja őket előre megállíthatatlanul. Ez a kapu e két angyal vetélkedésének az

~ 50 ~

emlékére épült, és ott találod minden emberben… Az igazság lehet, hogy furán hangzik, de mind a két angyal ugyanazt akarja, csak más módszerrel és az emberek hol egyik, hol másik módszerhez nyúlnak, csak épp nem tudatosan. Gondold csak el, neked melyik angyal segített, amikor a halálod közeledése meg jelent előtted. Természetesen a Fájdalom Angyala jutatott el, hogy megszülessen a döntés. Ám most már a Boldogság Angyala vezet téged tovább az úton, mint például a mai célodnál, hogy köszöntsd a hajnalt az alkotásoddal. Sötétben felkelni, valakinek fájdalmas, de neked a boldogságot adta a hajnal látványának és a versed elmondásának lehetősége. Van, aki úgy értelmezi, hogy a hajtóerőnket először a fájdalom elkerülése, azaz a félelmünk adja, majd később már nem lesz rá szükségünk, mert a boldogság lesz az ösztönző erőnk. De tény, hogy a helyzet adja, hogy melyik angyal fog neked segítő kezet nyújtani és előbb-utóbb cselekedni fogsz, ezért vagy azért. Miközben hallgattam Fehért, világossá vált, hogyan született meg a döntésem, hogy elindulok az erdőbe… - Érdekes amit mondasz, elsőre azt gondoltam, hogy valami gonoszságról szól, de hamar megértettem, hogy senki sem akar rosszat. Eddig csak az derült ki a világról, hogy az egyetlen rossznak gondolható dolgot is én magam alkottam meg, tehát nem hiszem, hogy bárki is ártani akarna nekem, kivéve önmagam, ha nem követem a jeleket. - A gonoszság szubjektív dolog, hogy kinek mi számít gonoszságnak, ezt mindenki maga dönti el, mint ahogy azt is embere válogatja, hogy milyen tettéhez csatol fájdalmat és mihez örömet. Lehet, más előbb hozza meg a döntést, mert előbb köt fájdalmat az addigi cselekedetéhez, megint más valaki lehet még ma sem hozta volna meg, mert a remény hal meg utoljára, és ő ahhoz kapcsolt boldogságot, hogy meneteljen még pár napig, hétig vagy akár hónapokig ott a pusztában. Még olyan is lehet, hogy valaki meghal, mintsem, hogy feladja és rájöjjön téves volt az irány… A kapuhoz érve könnyebb volt megbecsülnöm annak nagyságát: vagy 10 ember magas és csodás, vastag fala volt, amit a két angyal

~ 51 ~

alakja díszített. A kőből készült oldal volt a Fájdalom Angyal és a Fából készült a Boldogság Angyal oldala. Az angyalok ikertestvérek voltak. Fehér tovább magyarázott: - Tudod, ez azt jelenti, hogy fájdalom nincs boldogság nélkül és fordítva. Hisz, ha valamilyen cselekedethez örömet kapcsolsz, akkor automatikusan fájdalmat kötsz ahhoz, ami az ellenkezője. Tehát mindig párban járnak a boldogság és a fájdalom. A lényeg, hogy a vitájukat sohasem tudták eldönteni és most az emberek lelkében vitatkoznak tovább, de ez egy nagyon építő vita, hisz nem kérdés, hogy jót akarnak-e vagy sem. Az inkább kérdés, hogy az emberek jóra használják-e vagy sem. - Ááá, világos. Tehát a fájdalomtól való félelem és a boldogság vágya minden egyes alkalommal összecsap bennünk és mi választunk, merre megyünk tovább és miért! - Mind a kettő motiválni fog, a kérdés, hogy melyiket hallod meg előbb. Világosan látom eddigi cselekedeteimet, és amit nem, ott próbálom felidézni, hogy vajon melyik angyal segített melyik pillanatomban. Most nagyjából egálban vannak egyenlőre. Kíváncsi lettem, hogy mi ez az Áramlás Óceánja dolog, ami egyre inkább lenyűgözött. - Fehér! Miért vagyunk itt az óceán partján, és hova lehet eljutni az óceánon keresztül. - Ahhoz, hogy az Áramlás Óceánján utazhass, a Két Angyal Kapuja az utolsó állomás, aminek a működését értened és használnod kell tudni. Az áramlás azt jelenti, hogy engeded megtörténni a dolgokat, figyeled a jeleket és felismered, hogy mit üzennek neked. Ekkor bele kerülsz az áramlásba.

~ 52 ~

Közben tovább sétáltunk a part széléhez. Egy hatalmas sziklafal szélén álltunk, aminek az oldalát a hullámok folyamatosan koptatták, időnként nagy falatokat kiharapva belőle. - Látod milyen erős is az áramlás?! Lehetetlen ellene dolgozni! De nem is kell, hisz ez az összhangot jelenti önmagaddal és ezen keresztül a külvilággal. Sétáljunk le a vízhez! Megint egy szűk kis ösvényen haladtunk, mint amikor pár napja megérkeztem erre a vidékre. Az út omladozó sziklák közt vezetett a mélybe, ahol már tisztán lehetet hallani a partfalnak csapódó hullámok robaját, mint egy lüktetést, pulzálást, ahogy az érben a vért pumpálja a szív. Olyan érzésem volt, mintha csak az egységet képviselné. Fehér elmesélte lefele menet, hogy a hullámok találkoznak a patakkal itt nem messze ettől a helytől. A patak beleömlik az áramlás hatalmas óceánjába és eggyé válnak. Eddig is éreztem, de ahogy leértünk csapott meg igazán az óceán friss jellegzetes illata, ami a falnak csapódó hullámokból születő vízpermettel szóródott a levegőbe. Friss üdítő érzés volt, pár percig némán álltunk egymás mellett, én elkalandoztam ennek a felfoghatatlan mennyiségű víznek a látványán, viszont Fehérnek máshol jártak a gondolatai. - Az Áramlás Óceánja vezet majd el az igazi utadhoz, ahhoz, amiért leszülettél erre a bolygóra. Én nem mehetek tovább veled, csak a tanácsomat tudom átadni neked. Ellentétben azzal, hogy megpróbálsz tudatosan uralni mindent, ezen a szinten már nem kell a tudatodat terhelned ezzel, a lélek már tudja az utat, hogy merre vezet haza. Amikor a legkétségesebb lesz a helyzet, akkor jusson eszedbe: engedd, hogy megtörténjenek veled a dolgok! Ne ellenkezz, mert az csak visszavezet oda, ahonnan elmenekültél. Látod, a fejlődés nem nagy dolog, ha készen állsz befogadni, és a befogadás titka, hogy ne engedd az elmédnek, hogy bíráljon bármit. Ne engedd, hogy felülírja a belső érzéseidet, még ha azok nem is tűnnek logikusnak abban a pillanatban. Ne feledd: a tudatalatti szorosan kapcsolódik a világhoz és képes érzékelni azokat az összefüggéseket, amiket te abban a térben és időben képtelen vagy.

~ 53 ~

Nem tudhatod, hogy melyik helyzet lesz a legszerencsétlenebb, és miért kell, hogy megéld, de ha erős a hited, akkor tudni fogod, hogy jöjjön bármi, minden arról szól, hogy felkészítsen téged az utadra. Sokszor a Szerencse balszerencsének álcázza magát. Tehát kövesd az utad Hívó Szavát és az Áramlás Óceánja elvezet téged oda… Tehát ne félj, ha az Óceán tanítani akar neked valamit! Fogadd be és éld meg, ez a titok! Ne engedd, hogy a félelmed uralkodjon rajtad. Hisz tudod, az, hogy mitől félsz és minek örülsz rajtad áll, te döntöd el, hogy hogyan értelmezed a külső környezetedből kapott ingereket. - Tényleg mennem kell? Nem értem, de hisz még nem is állok készen! Értem, hogy miket mondasz, de nem vagyok képes elmenni innen. Mit kezdhetnék egyedül ott, kint a nyílt vízen, és ha valami balul sül el?! Egyáltalán mivel mehetnék? - Kedves barátom, ez itt a Felébredés Szigete volt, de itt az ideje, hogy tovább menj. Már felébredtél, kiszakadtál a saját magad állította csapdából és elindultál a fejlődés útján. Megismerted a Felelősséget az Emlékezés Barlangjában, és az Élet Táblájánál eltöltött idő bemutatta, hogy a világot te teremtetted magad körül és okkal születtél ide erre a világra. Amikor alkottál, gyakorlatban is kipróbálhattad, hogy milyen, ha teremtesz valamit. Teremtő lények vagyunk, és itt kell élnünk a jelenben, de hisz már ezt is tudod. Ezek után megismerted az Angyalok Kapuját, ahol megmutattam neked, hogy mire is képes a félelem és az öröm, ha jól használod őket. Most eljött az időd, hogy az Áramlás Óceánján tovább hajóz az életfeladatod felé. A partszakasz kanyarulata felé sétáltam Fehérrel. Ő ment elől, én csendben ballagtam utána, nem akartam elfogadni, de legbelül tudtam, hogy igaza volt. Készen álltam a továbbhaladásra, és most, ahogy ezen gondolkoztam, különös izgatottság fogott el: olyan, mint amit az erdőben éreztem. Jó érzés volt most ez, hisz valami jóhoz kötöttem. Tudtam, hogy Fehérnek igaza van, az Áramlás Óceánja lesz az új tanítóm és engednem kell, hogy megtörténjenek a dolgok, hisz nincs mitől félnem.

~ 54 ~

Ahogy elfordultunk a parton, a sziklafal túloldalán megpillantottam egy csodálatos kis árbocos hajót, szépen állt alátámasztva, indulásra készen a homokos tengerparton a sziklafal oldalában. A part még hosszan futott végig ameddig a szem ellátott. A kishajó hófehér színe visszaverte a napsugarait és cserébe kicsit vakító ragyogást kölcsönzött neki. Egy ember számára éppen kényelmesnek tűnt, de nem mintha nagy hajó-szakértő lennék. Az árboca felnyúlt a magasba, és arra volt feltekerve a vitorla. A tetején kis zászlócska lengedezett a lágy délutáni szellőben, az is fehér volt, meg a kormánya is. A kabin ablaka szépen díszített aranyból készült motívumokkal volt ellátva. Észrevettem, hogy minden, ami nem fából készült rajta, mint például az illesztéseknél is, csillogó aranyból volt. - A vízszint megemelkedik dagálykor, akkor elindulsz: élelmet, vizet és mindent, amire szükséged lehet, megtalálsz a kabinban. - Hogyan tudnék egy ilyet elvezetni? Soha sem csináltam! Nem vagyok rá képes! - Te az utazó leszel! Ha engeded, hogy vigyen az óceán, nem neked kell vitorlázni. A Tenger Tündére képes önmaga repíteni téged, csupán rá kell bíznod magad. Ez lesz az első leckéd az Áramlás Óceánjában. - Tenger Tündére, ez a hajó neve? Miért? És egyáltalán, ő hogyan lenne képes ilyesmire?! - Megint racionalizálsz, logikát keresel a te értelmeddel! Ezen a szinten nem áll meg az egyenlet; de ez nem számít, nem kell, hogy mindent érts vagy érezz az érzékszerveiddel. Egyébként érzed, csak épp ez az érzékelésed elég gyengécske, mert még sosem használtad. El volt nyomva a tudatoddal. De képzeld el a gravitációt, az is létező dolog! Mégsem látod, csak érzed. Ez is így működik, ezen a szinten még nem látod, nem érted, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy hidd el, hogy jó irányba mennek a dolgok és téged szolgálnak a kihívások és változások. Engedd, hogy a hited vezessen, mert akkor nem lesznek kérdőjelek, viszont a magyarázatokat idővel megkapod,

~ 55 ~

amikor messzebbről nézve értelmet kapnak az összefüggések! Mint ahogy fent a hegyen: onnét nézve más értelmet kaptak a dolgok, mint az úton sétálva, ugye?! - Hát igen, ez biztos. De erről jut eszembe: a hegyről miért nem láttam soha az Áramlás Óceánját? - Na látod, éppen erről beszélek! Akkor is ott volt előtted, de a tudatod még nem állt készen, hogy befogadja. Csak azt látjuk, amit látni akarunk, és amit meg tudunk érteni. Mivel sosem láttál még ekkora vízfelületet egyben, azt gondolhattad, hogy az égboltot látod. Amit nem ismer az elme, azt nem képes észrevenni. Ezért megyünk el sok dolog mellett, ami pedig ott van előttünk, mint például a Lehetőség Szarvasok. Van, aki ezeket a lehetőségeket észre sem veszi, mert probléma központú, mint amilyen te voltál addig, ameddig be nem léptél a Félelmeid Erdejébe. A Lehetőség Szarvasa ott volt akkor is előtted, csak éppen félelmedben valami rémisztő démonnak nézted, aki a lelkedet akarja elragadni. Az érdekes ebben az, hogy sok évvel ezelőtt, amikor még gyermek voltál, minden nap játszottál a Lehetőség Szarvasával. Kerested, kutattad és mentél utána, mert kíváncsi voltál, mit fog mutatni neked. Ő volt a hűséges társ, aki mindent megmutatott neked, és te követted őt bármerre ment, mert tudtad, hogy szeret téged. Aztán már nem mentél, mert elkezdtél járni az ösvényeden, és egyre kevésbé érdekelt már más. Csak a külső dolgokra figyeltél, hiába keresett a Szarvas, téged már nem érdekelt az egykor régi jó barát, akivel együtt fedezted fel kisgyerekként a világot, ahova kerültél. Ám amikor valami nem érdekel minket, az eltűnik a fejünkből szépen lassan és elfelejtjük. Bár olykor-olykor vissza-visszatért hozzád egy újabb Lehetőség, te már nem láttad többé a Szarvast, hanem a félelmeid démonját fedezted fel benne. Ezért nem tettél semmit, sőt, igyekeztél messziről elkerülni őt, mert csak a kifogásokat és a problémákat, a veszélyt láttad benne, nem pedig azt, ami valójában volt: egy barátot, aki elkísér az utadon és bármikor számíthatsz rá, aki mindig felbukkan, hogy hozzon neked egy újabb esélyt.

~ 56 ~

Nem szóltam semmit, csak hallgattam, úgy éreztem, hogy elvesztettem valakit, de aztán boldogság töltött el, mert pár napja játszhattam újra a Szarvassal, amikor megmutatta, hol indult el minden, újra követtem, mint egyszer régen és most is követni fogom, ha egyáltalán vannak Szarvasok az Óceánban. - Vannak szarvasok az óceánban? - Hahaha! Ezzel most meg nevetettél! Az Áramlás Óceánja maga a Lehetőség, nem kell, hogy vezessen a Szarvas, hisz az óceán az ő jeleivel fog téged irányítani, vagyis a Tündért, aki szállít téged az utadhoz. - Még mindig nem értem, de tudom mi a válaszod. Csak tényleg bíznom kell és el kell hinnem? Ez olyan nehéz: elengedni mindent, mintha nem én irányítanék! Tudom, hogy a túlirányítás csapdájába beleestem már, de akkor is olyan fura, kiszámíthatatlan és félelmetes érzés, hogy nem én kontrolálom a dolgokat. - Igen, én teljesen megértelek téged, de hidd el, amint hanyatt mersz dőlni és engeded, hogy a Sors, azaz a Tenger Tündére vigyen a fedélzetén téged, egyből megkönnyebbülsz, és az Áramlat Óceánján úszhatsz szabadon. Hisz most olyan terhet cipelsz, amit levehetnél magadról, ha hátradőlnél a hajón, és csak élveznéd az utazásod… Olyanok vagyunk, mint a mágnesek, amit gondolunk és hiszünk, abba az irányba tartunk. Tehát vigyázz, ne ess megint abba a hibába, hogy olyat vonzol magunkhoz, amit nem akarsz! Mert azt mondod: „majd én kezelem ezeket”, erre azt mondja az élet: „igazán, akkor itt van” és rád teszi a málhás zsákot. „Akkor vidd Te, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.” Ellenben, ha hiszed, hogy ezt nem neked kell cipelned, ezt vonzod be, és az élet leveszi a terhet rólad, és azt mondja: „Látom készen vagy, hogy elengedd, ha hagyod, akkor én viszem helyetted tovább, nekem ez a dolgom.” - Kár is lenne ellenállnom. De nem is szeretnék, az az igazság, hogy kíváncsi vagyok mi vár rám, és igazából tudom, hogy készen állok. Annyi bölcsességet és tudást kaptam tőled, hogy soha nem fogom tudni meghálálni! Köszönöm neked!

~ 57 ~

- Nekem ez a dolgom, érted tettem és egyben magamért is, nekem itt ér véget a feladatom. Rátettelek az Áramlás Óceánjára. Örülök, hogy beléptél az erdőbe és kinyitottad a szíved én is sokat tanultam tőled. Mindig kövesd az intuíciód, és hidd el, hogy ez a Te utad és képes vagy rá! A víz lassan emelkedni kezdett a lábunk alatt. - Itt van az idő! A Fény kísérje utadat, és ha bármikor letérnél az ösvényről, emeld magasba a kezed és nézd meg hol jöttél le róla. Hiszen te vagy a kormányos, még ha a Tenger Tündére szállít is. Megöleltük egymást és felszálltam a Tündérre. Fehér felugrott a sziklafal egyik alacsonyabb párkányára, majd tovább a tetejére, onnét nézett. Most is ugyanolyan ragyogó volt, mint amikor megismertem. A szeretet és a bölcsesség sugárzott belőle. Hiányozni fog! Azért titkon bíztam benne, hogy ha tényleg nagy szükségem lesz rá, akkor fel fog bukkanni. A vízszint elérte a hajó oldalát és hírtelen megmozdultunk. Lassan bomlott ki a vitorla, és a Tündér már igyekezett is a nyílt víz felé. Ahogy távolodtunk, kirajzolódott a sziget formája és Fehér mint egy fényes csillag ragyogott a sziklafal tetején a zöld fűvel borított mezőn, és nem messze tőle láttam még a Két Angyal Kapuját. A horizont lassan tűntetett el mindent; mintha csak magába nyelte volna a szigetet.

~ 58 ~

Az Életfeladat ~ Az Áramlás Óceánja ~ Itt vagyok az óceán közepén, két napja már, hogy elhagytam az Ébredés Szigetét. A Tenger Tündére lágyan szeli a vizet. Hagyom, hogy vigyen, nem idegeskedem, és nem szólok bele, megbízom benne, és érzem, hogy erős a hitem. A hajó kabinjában egy kis ágy van, mellette pár polcocska és egy szekrény élelemmel és vízzel feltöltve. Van egy kicsi mosdó is, de az tényleg szűkös, talán gyerekeknek tervezték. Már elpakoltam a cuccokat, igaz, sok személyes holmim nincs. Most nézegetem, hogy a szekrény egyik ajtaja be van ragadva. Kicsit feszegetem, egyszer csak nyílik, de itt van benne egy különös tölgyfa doboz a tetején egy kis papírtekerccsel, amin az áll: „Csak akkor nyisd ki, ha a szükség megkívánja!” Fehér! Hát még is gondolt rám? De vajon mire célzott pontosan? Lehet, hogy valami történni fog, fel kellene nyitnom, hogy fel tudjak rá készülni?! De nem lenne helyes, hisz az üzenete világos: „csak, ha a szükség megkívánja!” Félreteszem, és visszamegyek a fedélzetre a távcsővel, hogy kémleljem a vizet. Az ég csodásan kék és ragyogó akárcsak a víz. Nyugodt és békés. Azonban hirtelen, tőlem balra valami furcsát veszek észre: szürkülő borulás szivárog alattomosan a kis Tündér felé, és egyre csak sötétül és növekszik. Rossz előérzetem van. Most mitévő legyek? Vajon kikerüljük, vagy elér minket?! Érzem azt a vihar előtti csendet, a légnyomás lezuhant, a szél elállt, a Tenger Tündérének vitorlája nem tud több szelet befogni. Mi

~ 59 ~

mégis haladunk, csak épp sokkal lassabban. Most érzem, hogy a vihar mögénk került. Az idő nyomott, egyre rosszabb érzésem van, hogyan tudjuk így leelőzni a vihart. Most elkezdett megerősödni a szél, a hullámok be-becsapnak a fedélzetre, és a hajó most hánykolódni kezd. Nagyon ijesztő itt kint a nyílt vízen lenni mindenféle védelem nélkül sarkadban a viharral, mintha csak üldözné a hajót. Attól félek, utol is fogja érni, de mi lesz akkor? Nem halhatok meg, hisz az Áramlás Óceánján haladok. Hatalmas villámlás fénye töri meg körülöttünk hírtelen elsötétülő eget, ahogy az belecsap a vízbe. A dörgés csak most ér ide, a hideg is végigfut a hátamon. A vihar már itt is van, most már több villámot is szór szinte percenként. Ezek vajon ugyanolyan felhők, mint amik évekig takarták a fényt előlem?! De hisz azok azért léteztek, mert elvesztettem a hitem, és most félek ugyan, de nincsenek kételyeim. Ebben a pillanatban egy hatalmas villám csap le a kis hajó mellett megdobva azt; majdnem kiesek a hajóból. Az eső elkezd szakadni és a Tenger Tündére kezd kis lélekvesztővé válni: mintha a saját koporsóm lenne a vízen! Itt az idő az idő, hogy kinyissam Fehér dobozát! Lerohanok a kabinba, és idegesen rántom ki a szekrényajtót, minden össze-vissza borul, és közben félelmetes csattanásokat is hallok, ahogy a hullámok a tündér oldalát ostromolják. Közben próbálok kapaszkodni is. Feltépem a doboz színes, mintás pecsétjét. Egy kis tekercs van benne: hát többre számítottam, de talán valami varázsigére lelek! Izgatottan tekerem ki a papirkát. Amin az áll: „EMLÉKEZZ! NE VESZÍTSD EL A HITED! SOHA!”

~ 60 ~

Hát ez meg mi a fene?! Ennyi?! A hitem? Ne veszítsem el? Mindjárt meghalok… és mégis, miben kellene hinnem? Itt fog elnyelni a fránya Áramlás Óceánja! Áhh, mi a fenének is jöttem ide?! Abban a pillanatban, mint egy filmszalag pörög végig előttem addigi életem, beleértve azokat a napokat, amit az Ébredés szigetén töltöttem. Nagyot sóhajtok és leengedem a papirkát. Emlékszem! … Én vagyok a Felelős. Én vagyok az Alkotó. Miattam történik a rossz és a jó… Én vagyok a Hit! Lassan engedem ki a levegőt. Megnyugszom. Azt hiszem, megértettem az üzenetet. Köszönöm Fehér! A hajó ringatózása hirtelen abba marad, a mennydörgés, és a hajó falát erősen csapkodó hullámok mintha csak a képzeletemben lettek volna. Megilletődve merészkedek fel a lépcsőn. Körbenézek, és elámulok. A viharnak hűlt helye, és a Tündér vígan szeli a habokat és mintha hálás lenne, hogy megmentettem végső soron önmagamtól. Minden mindennel összefügg! - most kicsit leülök, ezt végig kell gondolnom… Amikor megtaláltam Fehér dobozát, elbizonytalanított, hogy valami történni fog. A félelmem generálta a vihart egyre nagyobbra, és ahogy megingott a hitem, úgy taszította volna sorsomat, vagyis a Tenger Tündérét az óceán fenekére. Most aggódnom kellene a gondolataim miatt, de azt Fehér megtanította, hogy az csak tovább generálja a folyamatot. Tehát csak az érzéseimre hallgatok és reménykedek, hogy ha kell, fel fogom ismerni, amire szükségem van. Eszembe jutott a Fájdalom Angyala. - Most neki köszönhetően menekültem meg, vagyis a fájdalom elkerülése motivált. Még ha megmenekültem is, törekedni fogok arra, hogy a Boldogság Angyala segítsen a jövőben. Újra szeltük a habokat, mintha mi sem történt volna. A nap vöröses fényével beborította az egész horizontot, és ahogy szépen tűnt el a

~ 61 ~

látóhatáron, vörösben úszó aranyszínű utat festett az óceán víztükrén. Az idő kellemesen meleg volt, a jobb oldalon fényesen vakító színben delfinek csoportja kísért. A játékukat nézve, eszembe jutott Fehér intelme, hogy kövessem a fényt. A lassan eltűnő nap fényének útja, amin épp haladunk az a jel, amit vártam. A fényt követjük és a Tündér jó irányban halad, tényleg jobb elengedni a dolgokat, mint görcsölni, hogy merre is kellene mennem. Itt, kint a nyílt vízen számtalan választási lehetőség van, ha nekem kellene aggódnom: hogy jól döntöttem-e, és vajon hova tartunk egyáltalán, nem élvezném az ilyen pillanatokat, mint a mostani. Az Áramlás és a Tündér visznek. Megbízom bennük, hisz erős a hitem. Náluk jobban amúgy sem tudnám, merre kellene mennem: így hagyom magam, hogy a sors vezessen!

~ A Remény Szigete ~ A távcsővel figyelem a változatlan vizet, hátha észreveszek valamit. Nemrég keltem fel, szerencsére nagyon jól aludtam, nyugodt volt az éjszaka, de a tegnapi esemény után rájöttem, hogy csak magamnak ártok, ha aggódok, idegeskedek, bosszankodok vagy hagyom a félelmet eluralkodni magamon. Egy sirály hangjára lettem figyelmes: nem messze a hajótól szállt és kiabált mintha csak azt üzenné erre-erre. Na ez érdekes, hogy éppen ez, így jutott eszembe: mindenesetre megragadta figyelmem, ez biztos, hogy jel! De mit kezdjek vele én? Mi van, ha a hajó nem veszi észre! - Tündér! Remélem tudod, hogy az egy jel volt! Kövessük! Menj arra!

~ 62 ~

Nem hallja! Hát mi legyen? Kezembe vegyem a kormányt és irányítsak én?! Melyik a fontosabb: hagyni a sorsot megtörténni, vagy követni a jeleket? Most az ugrik be, hogy a jelek azért vannak, hogy megkönnyítsék a sorsunkat, tehát, hogy ha felismerjük őket, akkor egyszerűbb lesz a dolgunk. A sorsunk amúgy is visz a cél felé, de a jelekkel levághatjuk az utat. Ez az! A kormányhoz ugrok, és átveszem az irányítást! „Kövessük a sirályt Tenger Tündére!” - kiáltom hangosan és közben boldog vagyok a felismeréstől! Ahogy tekerem a kormányt, a hajó minden ellenállás nélkül a sirály után fordul. Most már látni vélem egy sziget körvonalait messze a horizonton, de még csak délibábnak tűnik; de azért biztos vagyok benne, hogy az egy sziget. Lehet, hogy megérkeztem? Itt lenne a vége az Áramlás Óceánjának? Nagyon kíváncsi vagyok: vajon mi lehet a szigeten? Próbálok csak a jóra koncentrálni, hisz ha elviszem a figyelmem a jóról, elkezdek aggályoskodni és ki tudja mi fog történni. Tehát csak figyeljünk a jó dolgokra és a pozitívra! Még véletlenül sem hiányzik valami hasonló vagy rosszabb szörnyűség, mint a tegnapi vihar. Na, gyorsan fókuszváltás, összpontosítás arra, ami itt van: Szerencsésen hajózók az óceán közepén, pedig semmi tudásom nincs, a jelet követem, és mindjárt közelebbről is megnézhetem ezt a szigetet. Remélem, valami gyümölcs is vár rám. A Tündér lassan érkezik a sziget partjához. Kidobom a vasmacskát és bele ugrok a vízbe, hogy a partra úszva megnézzem, mit is találok ott. Most aggódhatnék megint, és bizonytalankodni is lehetne, de különös módon meg sem fordul a fejemben. Sokkal nagyobb az izgalom és a kíváncsiság vágya. Ráadásul nagyon kellemes a víz is, így élvezem a fürdőzést egy kicsit, mielőtt partra érek.

~ 63 ~

Itt különös csupasz derekú fák fogadnak, melyek enyhén ívben hajlanak, csúcsukon hatalmas, legyezőszerű levelekkel, melyek majdnem ember méretűek. Fura, zöldes gyümölcsük van, ami legalább akkora, mint a fejem. A homok csodaszép, szinte élmény benne lépkedni, máshogy esik jól, mint a zöld füvön való séta. A sziget hosszú partja végig ilyen homokos: ahogy haladok előre, a fák sorban mintha csak utat formálnának nekem: a homokréteg egyre vékonyabb és most ismerem csak fel a kövekkel kirakott utat, ami hasonló, mint az Ébredés szigetén volt. Vajon mi lehet ez a sziget? Miért kellett ide jönnöm? Mit tartogat nekem? Valahogy azt érzem, ez nem az a sziget, amit keresek, de mégis ide kellett jönnöm. Elkezdem figyelni a jeleket, a sárgás zöldes út vezet befelé az erdőbe, ismerős hisz az Ébredés Szigetén is ilyesmi színe volt az útnak, azzal a különbséggel, hogy az tisztább volt. Egy madárka röppen fel tőlem jobbra, erre felfigyelek. Észreveszem, hogy a sűrű növényzet valamit rejt. Ahogy közelebb érek, kicsit megijedve látom, hogy egy kereszt van előttem kőből. Valami felirat van rajta, hát oda lépek. A feliraton az áll: „Itt nyugszik a Várakozás, hogy valami jó kell, hogy történjen, amikor elveszett az EGY, itt halt meg a Remény!” Ez mit jelenthet?! Egy nagyobb madárraj suhan el felettem és eltakarja egy pillanatra a Napot előlem. Megijedek, hogy jönnek a felhők. De aztán látom, hogy csak madarak voltak. Különös. Várjunk csak, mit is jelentenek a felhők?! … Azt, hogy elveszítettem a hitem. Miattam jöttek a felhők, hisz én vagyok a felelős. Én vagyok az Alkotó. Ez azt jelentené, hogy… ááá, badarság! De gyorsan eszembe jut, amit Fehér mondott: „Ne ítélj, és ne blokkolj a tudatosságoddal!”

~ 64 ~

Oké, tehát ez azt jelentené, hogy Én vagyok az EGY. Végül is elvesztem, mert elvesztettem a hitem és a remény akkor halt meg, amikor elvesztettem a hitem! Most mit csináljak?! - Fel kell támasztanod! - szólalt meg valaki édesen selymes hangon. - Ki vagy te?! A hang irányába fordultam. Aranyszínű fényben világított egy kecses alak előttem bár az arcát nem láttam tisztán, de úgy éreztem, hogy mosolygott. Azt hittem a szemem káprázik, mert még sosem láttam ilyen szépet: vékony, törékeny, mégis erős, és lenyűgözően szép, hosszú arany haja ragyogott a napfényében. - Én vagyok a Tengeri Tündér, vagy ha úgy tetszik a Sorsod Hajósa. - Te vagy a hajóm? - Én vagyok a hajó lelke: egy szellem-lény vagyok, aki segíti az utadat, hívhatsz Sorsnak vagy Tenger Tündérének. Látom, segítségre szorulsz, és gondoltam, mivel megmentettél minket: cserébe én segítek neked most. Megdöbbenhettem rendesen, mert teljesen elakadt a lélegzetem. Hebegve-habogva csak annyit mondtam: - Jó-óh - Tehát újra kell születnie a Reménynek! - És ezt hogy csináljam? - Szoktál álmodozni? - Hát már régóta nem, nem is emlékszem rá igazából. - A reményt az álmok tartják életben.

~ 65 ~

- Ha nem álmodozol többé, akkor meghal a remény, és addig nem térhetsz rá az utadra, ameddig nem építed újra a rég elveszett álmaidat! - Ó, világos most már: tehát azért mert nincsenek álmaim, mert nincs, ami táplálja a reményt? - Helyesen gondolkodsz! A remény törékeny, mint az üveg, és érzékeny, mint egy kisgyerek. Emellett szívós is tud lenni, ha van, ami táplálja, de Te a hosszú évek alatt egyáltalán nem tápláltad, így elpusztult. - Szóval te is tudod, hogy milyen volt az eddigi életem. - Függünk egymástól! - nagyon kedvesen mosolygott. - Mit kellene tennem az álmaimmal; mármint hogyan lehetne visszahozni? - A remény egy virág, ami nem pusztul el igazán soha, kivéve, ha te magad is! Ilyenkor - bár azt mondjuk meghalt, de - a magjait hátra hagyta és valójában nem kell mást tenned, mint elhoznod a magokat, elültetned és újra táplálnod, nevelgetned, ameddig megerősödik ismét, hogy aztán már önállóan is az álmaidból tudjon erőt meríteni. De előtte gondoznod kell, beszélgetned vele és főleg a legfontosabb: szeretned kell feltétel nélkül és elhinni, hogy mindig van remény! Akkor ő hatalmas segítséged lesz a nehéz időkben is, hisz mindig melletted lesz és támogatni fog, hálája jeléül. Erősebb lesz, mint bárki, nem véletlenül áll ott a másik táblán a mondat: „A Remény hal meg utoljára” - Tehát most hozzak magammal a kereszt előtti földből a hajóra? - Igen és aztán, amikor már elég erős lesz, vissza kell őt hoznod ide, a Remény szigetére és elültetni itt, hogy az egész hatalmas sziget a Te reményeidet táplálja erejével. - Hát jó, így teszek!

~ 66 ~

Amúgy se lettem volna képes nemet mondani neki. De meggyőzött, mert végül is én voltam az, aki megöltem a Reményt, nekem kell őt visszahoznom valahogy! - Akkor a hajón találkozunk! Te nem fogsz engem látni, de azért ott leszek. - Várj, azért beszélni tudunk? Tudod, elég unalmas egyedül utazgatni egy óceán közepén. Én az utadat segítem, sajnálom, felesleges fecsegésre nem futja, de azért hallom, amit mondasz! Ahogy ezt kimondta, aranyköddé vált, majd a köd is szertefoszlott. Lenyűgöző teremtés volt. De most irány vissza a Remény megmentéséhez! Találtam egy félbetört gyümölcsöt, ami a tengerparti fáról hullott le, olyan volt, mint a dió, csak fehér a belseje és akkora, mint a fejem. Ebbe helyeztem el a remény magjait egy kis földel, és visszavittem a hajóra. Még vettem magamhoz a gyümölcsből is, és indultunk tovább; engedtem, hogy a Sors vezesse a hajót, ha már ilyen gyönyörű és bölcs, akkor biztos nem ellenkezek vele. Sőt, eddig kicsit elhanyagoltam a hajó, azaz a Tengeri Tündér takarítását, hát most úgy döntöttem, hogy kényeztetni fogom, hátha értékelni fogja és kegyes lesz hozzám.

~ Az Iránytű ~ A Remény elvesztésén gondolkoztam, ahogy lassan távolodtunk a Remény Szigetéről. Azt érzem, hogy a kudarc magában sosem az, csak ha annak kezeljük. Hisz kiemelni egy pontot az egészből, - és

~ 67 ~

az alapján következtetéseket hozni - nem lenne szabad! Most elítélhetném azt az embert, aki olyan, mint amilyen én voltam egykor, azért mert látnék belőle valamit, ami koránt sem egész. Ha engem egy héttel ezelőtt látott volna és most is látna valaki, vajon mit mondana? Létezik a fejlődés, azt érzem. Az ember igenis fejlődik. Mindenki halad előre csak más-más utakon és esetleg másmás stádiumában vagyunk saját fejlődésünknek. Tehát óriás hiba lenne bármire azt mondani, hogy „ez kudarc volt” - hiszen honnan is tudhatom én akkor, hogy az miért került bele az életembe? Milyen célzattal, mit fog nekem adni a „kudarc” holnap, esetleg mit fogok ennek köszönhetően túlélni, elkerülni - mivel akkor és ott megtanultam valamit. Azt gondolom, hogy csak rossz eredményeket kapunk, de ez csak a mi elvárásunkból ered, ahogy azt Fehér is tanította nekem. Mindenesetre kíváncsi vagyok, merre vezet a sorsom, aki olyan elbűvölő és intelligens, hogy még véletlenül se mondanék neki ellent. Úgy érzem, szeretem, és mindig is szerettem, csak már elfelejtettem, hogy mennyire el tudja varázsolni az embert, amikor megismeri. Lassan eljött a napnyugta: ma is varázslatos látványt nyújtott és megköszöntem a mai napnak, hogy visszakaptam a Reményt. Szépen elhelyeztem és megöntöztem, elmeséltem neki az egyik álmom, amire nagyon vágyok. Szeretnék találkozni egy lánnyal, aki legalább annyira elvarázsol, mint a sorsom. Lassan én is álomra hajtottam a fejem. - Jó éjt, Tenger Tündére! Valami nyomasztó álomra riadtam fel. Sötét éjszaka volt. Nem is nagyon emlékeztem, hogy mi volt benne, de sosem álmodtam még ehhez foghatót. Azt éreztem, hogy meg akartak ölni, de nem tudom ki és hogyan, csak volt egy érzésem, hogy lesben állnak. Felsétáltam a fedélzetre, túl zaklatott voltam ahhoz, hogy tovább aludjak. Kiültem a hajó szélére, és az eget figyeltem, gyönyörű csillagos volt az ég: megszámlálhatatlan sok ragyogó pont fénylett a koromfekete égen, csak találgattam, hogy melyik milyen alakot

~ 68 ~

formál. Felfedeztem a Két Angyal kapuját és a többi helyet az Ébredés szigetéről. Az egyik alakzatban még Fehér sokat mondó mosolyát is látni véltem, talán most onnét tart engem szemmel, gondoltam. A hullámok finoman és lágyan ringatták a hajót, mint ahogy egy kisgyermeket ringat bölcsőjében az édesanyja. - Nem tudsz aludni, Utazóm? Megfordultam és a Sors Tündére állt előttem, talán szebb volt, mint a múltkor, a sötétben máshogy ragyogott a fénye. - Volt egy rémálmom. Azt álmodtam, hogy valaki meg akar ölni, lesben áll valahol, de nem tudom ki az. Ekkor felijedtem. - Furcsa álom, azt gondolom. Valakitől tartanod kellene? - Érdekes kérdés, nem gondolom, hogy ebben a világban bárkitől vagy bármitől is félnem kellene: kivéve saját magamtól, hisz tudod mi történt pár napja. - Tehát azt mondod, hogy egyedül magadtól kellene tartanod. - Hülyeséget mondtam? - Mivel tudnál ártani önmagadnak? - Hát a gondolataimmal, és azzal, amit érzek. Nem tudom uralni az érzelmeimet, és ha valami rosszra gondolok, azt egyből érzem is. A múltkor is ebből lett a baj. És most itt az Áramlás Óceánján, ahol keresem az utam, úgy vélem, minden érzékenyebben reagál arra, amit gondolok vagy érzek. - Az érzelem nem lehet cél! Az érzelem olyan, mint az iránytű. Mutathatja merre helyes menni, de nem engedheted, hogy ő vigyen. A döntés mindig a tiéd. Ez egy eszköz, itt a hajón is van azért, hogy a tájékozódást szolgálja. Mutatja, merre van észak, és így tudjuk a többi irányt is. De azért, mert valamelyik irányba mutat, az nem jelenti azt, hogy arra kell menned. Hisz Ő csak egy irányba mutat, neked meg számtalan választásod van. Használd őt, ne ő használjon

~ 69 ~

Téged. Ő mindig csak egy irányba menne. Az érzelem cél akar lenni, nem pedig eszköz: de Te vagy az irányító, és ha csak eszközt látsz az érzelmeidben, - hogy tudd, hogyan állsz épp az adott helyzettel, - akkor nem lesz több, csak eszköz. - Tehát, ha nem eszközként használom, akkor ő válik céllá. - Emlékszel még mit tanított neked Fehér? Azt, hogy valami jó vagy rossz a számodra, te választod. Az érzelmek is így működnek, csak az emberek nem tudják. Mind a kettőnél a kulcs ugyanaz! … Most nagyon figyelj rám, Utazó! - Figyelek! - Ez egy olyan titok, amit ha ismersz, örökre megváltoztatja az életed. - Készen állok! - Rendben. A kívülről érkező inger és a között, hogy mit reagálsz rá, - tehát mit jelent számodra, - létezik egy szünet. Ez a szünet az, ahol Te, mint egyén, eldöntheted, hogy hogyan reagálsz rá. Egy nagyszerű harcos, aki sok csatát megjárt ezt mondta nekem: „Az embertől mindent el lehet venni, csak egyet nem: az ember szabadságának azt az utolsó maradékát, hogy az adott körülményekhez így, vagy úgy viszonyuljon.”4 Az emberi szabadság utolsó bástyája a választás joga, hogy az adott körülmény, vagy inger - tehát bármi, amit kívülről kapunk – mit jelent számunkra… Kezded már érteni? - Igen természetesen, tehát én irányítom az érzelmeimet, és méghozzá azzal, hogy felismerem a szünetet, és döntök, hogy számít-e vagy nem. De mi van, ha számít? - Akkor tudod, hogy oda kell rá figyelned, hisz üzen neked valamit az adott érzés, és meg kell állnod egy pillanatra, hogy végiggondold, mit is akar neked mondani.

~ 70 ~

- Világosan látok már, de nem tűnik egyszerűnek a dolog! … Gondolom, neked nincs ilyenre szükséged! - Tévedsz! Egyáltalán nem nehéz, csak nem szabad ösztönösen reagálni, hanem tudatosan figyelni kell az elején, és utána ez is ösztönös lesz. Nekem nincs szükségem ilyesmire, én a Sors vagyok. Az érzelmek az emberek iránytűi. - Akkor honnan tudsz róla ennyit? - Mert én adom az okot, hogy legyen iránytűd, különben sosem követnél! - Hát ez érdekes! - Jó érzés, hogy az ember engedi, hogy a sors megmutasson neki új dolgokat, melyek könnyebbé teszik az életét. - Köszönöm! - Most viszont itt az ideje, hogy visszamenj pihenni, és ne aggódj: ha megtanulod ezeket a dolgokat alkalmazni, akkor többé nem fogod azt érezni, hogy saját magad ellensége vagy. Akkor irányíróvá válsz, és nem irányított leszel, akit el lehet téríteni az érzelmekkel az útjáról! Azzal köddé vált, megint kis arany felhőcskét hagyva maga után. Még egyszer megköszöntem, tudtam, hogy hallja. Aztán szépen visszamentem a kabinba. Éreztem, hogy megnyugodtam és vissza tudok aludni. Már magasan fent volt a nap, amikor felébredtem. Ijedten ugrottam le az ágyról. Lekéstem a hajnalt! Mi lesz így ma? Rossz érzés kezdett elfogni, de aztán egyből eszembe jutott az éjszakai beszélgetés. Hiszen én irányítok! Mi van, ha lekéstem, majd köszöntöm most a napot, nem fog megsértődni és ez a lényeg. Hm, ez egyszerűbb, mint gondoltam, most tényleg kétségbe eshettem volna, de nem engedtem, hogy elvigyen az érzelem. Megértettem, mit akart üzenni és egyből kezeltem is a helyzetet. Nem nagy ügy, kár lett volna aggódni!

~ 71 ~

~ Az Ős Lélek Otthona ~ Hatalmas hegycsúcsok emelkedtek előttünk, még sosem láttam ekkorákat, ezekhez képest a csúcs, amiről a Hajnalt köszöntöttem eltörpült, mintha a kisgyermeke lett volna. Óriások álltak előttünk, és ahogy közeledtünk lábaikhoz, egyre nagyobbak lettek. Gyönyörű havas hegycsúcsaik, mint három szurony meredtek az égbe tekintélyt parancsolóan. Már éppen kérdezni akartam, hogy hol vagyunk, amikor a hajó megállt, és megjelent a Tündér és megszólalt. - Most itt hagylak! - Tessék? Miért? - Szállj le a hajóról, itt folytatódik tovább az utad. Meglepett ez a stílus, különösen barátságtalan. - Valami rosszat tettem? - Nem tettél semmi rosszat, hisz tudod, hogy nincs olyan, hogy rossz. Viszont, most menned kell! - Nem értelek! - Nem kell értened, csak menj. Itt van a part, vidd magaddal a Reményt is. Siess, ne akard, hogy kényszerítselek. Fájt, amit mondott, vagyis az, ahogy mondta. De ha nem akar nekem rosszat, akkor biztos jó oka van ezt tenni. Nem sértődhetek meg, bíznom kell, hogy kellő időben majd magyarázatot kapok.

~ 72 ~

Leugrottam a hajóról kezemben a Reménnyel. A Tenger Tündére megfordult és a hajó elindult, még néztem a partról, ahogy távolodik. Talán abban bíztam, hogy visszajön és nevet egyet, hogy csak viccelt velem. Én hiába voltam kedves a Sorssal, ő nem viszonozta azt nekem valamiért. Amikor már nem láttam, mert eltűnt a horizonton, lassan elkezdtem battyogni a parton. Csalódott voltam és rosszkedvű. Egyszerűen itt hagyott minden magyarázat nélkül. Tudom, azt mondtam, nem zsörtölődöm, de ez annyira kétségbe ejtő, most mi a fenét csináljak itt. Mi oka lehetett rá? Most azon gondolkoztam, hogy lehet, csak egy lecke az egész, hogy hogyan kezelem az érzelmeimet. Lehet, hogy próbára tesz a Sors Tündére ezen a leckén keresztül?! Nem fogok kétségbe esni, végül is mi bajom lehetne, körbe járom a szigetet, hátha találok valami izgalmasat. Na meg a jelek, figyelnem kell őket, hogy mit üzennek nekem, hisz akkor megelőzhetem a sorsom, mint a Remény Szigetén a sirállyal. A táj sziklás volt és köves, durva felületekkel, úgy kellett szinte másznom a Reménnyel a kezemben. Legalább rá vigyázhatott volna, ha már rám nincs tekintettel! Elhatároztam, hogy felmegyek az egyik hegy tetejére, hátha látom majd onnan, hogy valahol viccesen elbújt. Bár lehet, hogy vele nem lenne jó bújócskázni, hiszen mindent hall, amit csak gondolok vagy mondok. Hirtelen eszembe jutott: remélem nem a vele kapcsolatos gondolataim miatt haragudott meg! Szépen haladok felfelé a kopár hegyoldalon, csak itt-ott van néhány apróbb növény, de egyébként csupasz az egész. Messziről jobban nézett ki, de hát most már mindegy. Haladok előre az éles sziklák közt, néhol függőlegesebb a fal, ott mászni próbálok kisebbnagyobb sikerrel. Ha lassan is, de azért haladok. Egy nagyobb párkányra kapaszkodok fel. Amikor felérek, meglátom, hogy a hegy még csak most kezdődik igazán függőlegessé válni. Találnom kell egy másik felvezető utat. Kell, hogy legyen egy ösvény. Figyelő tekintetem megakad a sziklás talajon megálló vízen, mely olyan

~ 73 ~

mintha egy nyilat formálna, de nem jól kivehetően. Előre mutat: a hegy meredek fala felé. Lassan és bizonytalanul indulok el, mert egyáltalán nem érzem, hogy képes lennék felmászni itt, különösen nem a kis virággal a kezemben. Ahogy közeledek, megpillantok egy szűk kis átjárószerűséget az előttem álló hatalmas sziklatábla oldalában, óvatosan átverekszem magam a hasadékon. Bátrabb vagyok, mint gondoltam, régen az erdő is megrémített, most meg azt sem tudom, hol vagyok és minek, de mégis hajt előre a kíváncsiság. Nem félek, tudom, hogy mire vagyok képes. Azt hiszem, ilyen lehet, amikor az ember hisz önmagában! Egy újabb sziklás fennsíkra értem, ez nagyobb, mint a másik, de itt valahogy furább a fény, mintha barlangban lennék. Pedig kint vagyok a szabadban. A talajon megint nyilak mutatnak, legalább is én így veszem ki. Ahogy haladok előre, hirtelen sűrű fehér lepel ereszkedik a tájra. A köd mindent beborít, az orromig se látok szinte. Most lehet bajba kerültem: a hátam mögött sincs semmi, és hiába nézek körbe: nem látok semmit. Egyedül a lábaim világítják be a talajt egy kis részen, ahol lépkedek. A kezemet lassan felemelem, és magam elé tartom, valamennyi fénye van, arra éppen elég, hogy egy pár méterrel messzebbre lássak. Hát elég bizarr helyzetbe kerültem! Lassan haladok előre, figyelem a lábam előtt feltűnő jeleket, közben folyamatosan keresek valami támpontot. Tejfehér körülöttem minden, olyan, mintha valami elvarázsolt világba kerültem volna. A jelek most irányt váltanak, hát szépen lassan követem őket egészen addig, ameddig ketté nem válik az út egy hatalmas sziklatömb miatt. Na, most mitévő legyek? A nyilak is elfogynak, legalább is ebben a formájában. Nem látok semmit, de nem veszíthetem el a hitem, hisz ez adja a fényt itt, a kétségek közt. Emellett emlékszem, mi történt legutóbb a vízen, amikor a vihar született. Tehát végképp nem engedhetem, hogy elvesszen. Már-már görcsösen kapaszkodok belé.

~ 74 ~

Döntenem kell, hogy merre menjek tovább, nem bizonytalanodhatok el! Nem tudom mi vár rám, egyik úton sem. Nem is láthatom, hisz a köd vastag függönyt von a szemem elé. Most kell csak igazán az intuíció, hogy megérezzem, melyik a helyes út. Más módja nincs a döntésnek, hisz ha nekiállok találgatni hol, mi vár rám, azzal csak az időmet és a józan megítélésemet fecsérlem. Úgysem fogom itt és most megtudni, hogy milyen helyzetre bukkanok pár száz méterrel arrébb. Ha a félelmemre hallgatnék, visszafordulnék, ha az eszemre, itt gyártanék elméleteket, hogy mi lenne a jó megoldás. Egyetlen egy helyre kell most koncentrálnom: és az a szívem, a belsőm, hogy mit súg. Ezt érzem. Leülök hát, és figyelek. Engedem, hogy elszálljanak a gondolataim, és várom, hogy valami a tudatalattimból beszivárogjon az elmémbe, hogy tudjam, mit tegyek. Végül is, ha rossz felé megyek, sem történik semmi. majd ott megint választhatok, merre tovább, és akár visszajöhetek ide is. Megpróbálok valami egészen szokatlant, eddig sokszor bejöttek a megérzéseim, tehát elő tudom őket hívni, ha kell, és jól működnek. Most azt érzem, a szeretetem fogja eldönteni, merre kell mennem. Ránézek az egyik útra megpróbálom a szeretetemet odaképzelni, és figyelni, mi a reakcióm rá. Kellemes érzés fog el. Nézzük meg működik-e a másik útnál is valami elnézek balra is, megpróbálom szeretni ezt az utat is. Itt valami nem jó, nem érzem, hogy tudnám szeretni, ha nem is tudom, hogy miért. Lehet, hogy azért, mert a vihar is balról tört rám és más is, ami negatív volt… Balszerencse?! Hm. Most már biztos, hogy a jobb oldali ösvényen megyek tovább. Felugrok, és határozottan neki indulok, mielőtt meggondolom magam. A döntésem helyességét úgy is csak menet közben tudom meg, hogy jó volt-e vagy sem - ám lehet még ott sem igazán, hisz azt senki nem tudja mi volt a másik út. Már haladok is a jobb oldali ösvényen tovább. Kezem a Lámpa, szívem az Iránytű, a Reményt a vázájában karommal ölelem. A magas sziklafalak hasadékán keresztül egy szűk csapás vezetett.

~ 75 ~

Olykor jó alaposan össze kellett húznom magam, hogy átférjek. Lassan világosságot láttam beszűrődni. Lehet, hogy kiérek végre? Szerencsére elkezd tisztulni a levegő, minden világosodik. Egy fákkal és gyönyörű zöld fűvel borított tisztásra jutok, körülnézek, és látom, hogy a hegy teljesen körbe vesz, olyan, mintha bent lennék a gyomrában. Hatalmas a tér. Nem tudom, hogy jó helyen vagyok-e és azt sem hová vezetett volna a másik csapás, de most már nem számít. Itt vagyok. Ezt választottam. Minden okkal történik. Madarak hangját hallom, ahogy boldogan csiripelnek egymással. A magas fák olyanok, mint az Erdőben voltak: égbe emelkedő tűlevelűek. Most már tudom értékelni szépségüket, és jól esik látni őket. Furán hangzik, de egy kicsit olyan, mintha otthon lennék. Sétálok tovább, itt már nem kell a kezemet használni, hogy fényt adjon. A magas fák között egy kis házikót pillantok meg. Takaros kis háznak tűnik. Sárga vakolata és szép tölgyfából készült ablak keretei és zsalui vannak, az ajtaján kis szív alakú piros üveg középen. Körülötte szív formájú faragás. A ház előtt kis hófehér kerítés van egy pici ajtóval. Az egész derékmagasságig ér csak. A ház teteje piros cserépből lett kirakva, és lágy füst emelkedik fel a szintén piros színű téglákból épített kéményen. Barátságosnak tűnik. Odaérek a kerítéshez, finoman nyitom a kis ajtót, halk nyekergéssel nyílik. A kertben apró, sokszínű virágok mosolyognak felém szépen rendezett sorokban. Az ajtón a kis szív formájú kopogtatóval kopogok kettőt és várok. - Ki vagy? Jön a hang bentről. Na, erre mit mondjak? - Az Utazó vagyok és itt dobott ki a Sors Tündére! - Hoztál nekem valamit? Mi?! Mit hoztam volna, nem mondta senki, hogy bármit is hoznom kellett volna, sőt azt sem tudom, kinek! - Mit kellett volna hoznom?

~ 76 ~

- Azt neked kell tudnod. Végül is mi van itt: egyedül a Remény virágai vannak nálam. De azaz enyém! - Sajnálom nincs nálam semmi! - Ohh igazán, és ami a kezedben van? - Sajnálom, ez az enyém. Ez a Reményem. Nem adhatom oda! - Hát rendben, akkor most menj! - Hová? - Nekem mindegy. Ha nem hoztál semmit, akkor nincs dolgunk egymással. - Hát ezt nem értem, mégis mit kellett volna hoznom? - Azt neked kell tudnod. - De nem tudom! - Akkor nincs dolgunk egymással. Eredj utadra! Milyen arrogáns! Felháborító! - Az utam éppen ide vezetett, ehhez a házhoz. Zavarba jöttem, nem tudom, mit csináljak. Nem jött válasz. Azt érzem, hogy nem véletlen vagyok itt, és nem mehetek csak úgy el. Mégis lassan elkezdek sétálni kifelé bánatosan, miközben végiggondolom, hogy mit kellene hoznom. - Én vagyok a Hang, ami múltat s jövőt összeköt, utat mutat: hogyan haladj. Itt őrzöm magamban mi a jövődbe juttat, ha nem adsz nekem, én hogyan adjak neked? Megfordultam a hangra. Egy hosszú, őszes szakállú, aprócska termetű, öreg emberke nézett rám, meglepetésemre kedvesen. Teljesen egyszerű, hosszú ruhája valamilyen vászon anyagból készült, és kezében díszesen faragott, hófehér botot tartott. Szépen

~ 77 ~

nézett ki, egy pillanatra meg is akadt rajta a szemem, de aztán gyorsan visszavittem a tekintetem az öregember szemeire. - Segíts! Mit kellett volna hoznom neked?! A Sors Tündére csak úgy itt hagyott, nem mondott semmit. - Ő nem jöhet ide. De Te fiatal vagy és reményekkel teli. Nem voltál mindig ilyen, ugye? - Hát, igazából nem. Régen nem volt reményem, de most újra feltámasztottam. - Megosztanád velem a Reményedet? - Mégis hogy tehetném? Miért kell neked a Reményem? - Mert csak akkor tudok neked segíteni. Nekem is szükségem van a Reményre. - Nem tudom, hogyan oszthatnám meg veled, és azt sem, hogy miben akarsz segíteni nekem. - Csak add nekem az egyik magot és én választ adok neked a múltadra! - mondta az öreg és közben kedvesen mosolygott rám. - Mit tudhatsz te az én múltamról? Nem akarom neki odaadni a magot, nem tudom, hogy bízhatok-e benne, azt sem tudom, ki ő, és úgy tűnik, nagyon el akarja venni a reményemet. Vajon Fehér most mit mondana neki? - Mesélj magadról kérlek, hogy jobban megismerhesselek! Akárkinek nem adhatom oda a reményt. - De hisz nem elvenni akarom tőled, csak azt, hogy megoszd velem. - Világos, kérlek, mesélj! - Rendben. Kövess hát. Ráérősen elindult a sétabotjával a kis kertkapu felé, ahol bejöttem. - Ugye tudod, hogy nem most találkozunk először!? - Ezt hogy érted?

~ 78 ~

- Már sokszor találkoztunk. De mindig máshogy. Mindig eljöttél hozzám, és mindig ugyanezt kérdezted. Most összezavarodtam megint. - Hogy érted, hogy sokszor? - Nem ebben az életedben élsz itt először. Lassan a pár kisebb fa árnyékába épített kis padocskához értünk, ami hasonlóan hófehér volt, mint a sétapálca és ugyanolyan díszes szép motívumokkal volt díszítve. - Pihenjünk meg itt egy kicsit. Komótosan foglalt helyet, tényleg nagyon öreg lehetett már. Remélem, azért nem fog meghalni, mielőtt megkapnám a válaszokat. Figyeltem őt. - Már sokszor éltél. Emlékszel mit tanított Fehér barátod az Élet Táblájánál az Evolúcióról? - Persze, hogy emlékszem. De te ismered őt? - Természetesen, hisz barátok vagyunk már nagyon régóta. - Amikor Fehér mesélt neked az Élet Táblájánál az evolúcióról említette a te egyéni evolúciódat is. Minden embernek van evolúciója: tehát több élete. Eljön az idő a fejlődésedben, amikor szembe kell nézned a múltaddal, és nem csak a mostani életed múltjával, hisz azzal már szembe néztél, elfogadtad a felelősséget és tudod, hogy az ok-okozat ide vezetett… Most az eddigi életeid és a mostani közti összefüggést kell megértened. A fejlődésed életeken keresztül tart, a célt te tudod, de a lényege, amit most meg kell tanulnod: az a lélek felemelkedése egy másik minőségbe. Amikor azon töprengsz, hogy miért is kerültél oda, ahova kerültél, azt mondod: ez az életed rendje, ez volt megírva, hogy ezt éld meg. Te választottad. Jogos egy részről, másrészről ez az előző életed

~ 79 ~

munkájának, csapdáinak, örömeinek és álmainak a folytatása egy más köntösben… Látod ott azt a nagy fenyőt? - Persze! - A fenyőt, ha kivágnánk, akkor látnák az évgyűrűit, ahogy az évek során újabb és újabb réteg épült a régire. Ilyen a Te életed is. Az egyik élet a másikra épült, és ez tesz téged azzá, ami vagy ma, mint ahogy a fenyőt is olyanná, amilyennek most látod… Mondhatnánk egy mostani szemszögből, hogy azért ilyen a fa külseje, mert az időjárás így alakította, de emellett nem szabad elfelejteni, hogy az is számít, amit az előző rétegeken alakított az időjárás. Hisz a teljes képet ez határozza meg! Te is az vagy, amit ebben és az előző életeidben megéltél: jó és rossz dolgok összessége, ha ítélkeznénk. De mivel nem tesszük, így annyit mondok, hogy eddigi életeid tapasztalatainak halmaza vagy. Születésedkor ezek érkeznek veled, vágyaid legmélye ezt az egyediséget tükrözi, személyiséged bölcsője ide vezethető vissza! Lehet, értek fájdalmak és veszteségek, meghaltál sokszor, hol így hol úgy. Mély levegőt vett, lassan fújta ki, majd folytatta: - Ha most képes vagy ezt egy egésznek nézni saját magadban, akkor minőségi fejlődésen mehetsz keresztül. Hisz életed már nem csak ebben a részben szemléled, mint amikor kiemelsz egy évet a sokból, hanem megérted, hogy minden egymásra épül… A reményre azért van szükségem, mert ez ad nekem is erőt. Te adsz nekem erőt. Te csak az eredményt látod, nem emlékszel a pillanatokra, sok élettel ez előttről. De én emlékszem. Én vagyok az Ős Lélek, aki mindent tud és lát, itt élek belül a hegy gyomrában: békésen és boldogan, ha él a Remény. Az én szemszögemből soha sem halt meg a bizakodás, de hisz én más síkon látom a dolgokat, mert mindent láttam. A Te ajándékod a tudás, hogy lásd egyben az életeid, az én ajándékom a Remény, hogy most sikerül neked, az, ami eddig nem. Újabb nagy ugrást teszel, és ki tudja, lehet, hogy végre az utolsót… A Teáltalad hozott Reményből tudni fogom, hogy mi van a

~ 80 ~

szíveden, mert a Reményed milyensége mutatja meg igazán mi is lakik benned… Becsüllek, hogy nem akarod kiadni a kezedből senkinek és ne is tedd. Én csupán arra kérlek, hogy oszd meg velem a szíved üzenetét, hogy újra összekapcsolódhassunk a Reményeiden keresztül… Hisz a Remény a Jövő. Én vagyok a Te múltad. Te pedig, kedves Utazó, a Jelen vagy! Ha reményt adsz, akkor a tied nem tűnik el, nem a tied adod oda, hanem éppen, hogy megerősödik a tied is! Most kedvesen nézett rám, szerintem elfáradt, régen beszélhetett már ennyit. - Nagyon köszönöm a tanítást! Felálltam, a pad elé térdeltem, kezeimmel beletúrtam a friss erdei talajba. Kicsinyke gödröt csináltam, és az egyik magot óvatosan elhelyeztem benne, majd betemettem. Emlékeztem, hogy hol láttam egy kis kutat miközben idesétáltunk, visszamentem hát oda vízért, majd betemettem a palántát. Az Ős Lélek, vagyis az öregember arcára enyhe mosoly kúszott és szemében egy könnycsepp jelent meg finoman végigfutva az arcán. - Köszönöm barátom, hogy megosztottad velem a Reményedet. - Örülök neki, hogy megoszthattam Ős Lélek, de engedd meg, hogy kérdezzek még valamit! - Tedd fel bátran a kérdésedet. - A Sors Tündére miért nem jöhetett ide? - Ő a mostani életed kovácsa, neki nem szabad látni engem. Én tudok sok mindent, amit a mostani életben nem kell tudnod. Az emlékek beépülnek tulajdonsággá, de nincs hozzá érzelem. Ha a Sors Tündére, aki ma utadon kísér, tudná, hogy miket követtél el vagy éppen mik történtek veled eddigi életeidben, többé nem tudná ellátni a feladatát. - Miért nem?

~ 81 ~

- Ha tudná, hogy elbukott vagy éppen nem oda jutott, ahova kellett volna, - mert hát meg esik az ilyesmi, ez a fejlődés része, - akkor most elbizonytalanodna, és nem követné a hitét. Az életeke átívelő emlékezésre nincs szükség. Arra itt vagyok én. Tőlem bármikor kaphatsz válaszokat, csak kérdezned kell. - Úgy gondolom, értem. Új képet kaptam önmagamról. - Egy fontos dolog még! Nem számít, mi történt veled tegnap, azért nem számít, mert ma itt vagy. Azért tudsz itt lenni, mert tegnap megtörténtek veled azok a dolgok, amik ide vezettek. Legyél itt, ne vessz el a tegnap árnyai és vágyai között. Életed most éled, emlékezz a Hajnal köszöntésére! Most tovább kell menned, de tegyél meg nekem valamit még! - Természetesen! Mit csináljak? - Itt van a sétabotom, láttam, hogy megnézted, ugyan nem emlékezhetsz rá, de ez a bot a Te Reményed fájából készült. Most eljött az idő az új Remény magjának elültetésével, hogy vissza térjen a földbe, ahonnét született. Kérlek, vidd el őt az Álmok Forrásához, hogy erőt adjon az álmoknak. - Ez itt egykor az én Reményem Magja volt? - Igen a tiéd. Fává érett, mert tápláltad és most, hogy új remény születik, ő már elutazhat az álmok forrásába, mert most ott lesz rá szükség. - Hol van a fa? Már nem él? Huncutul rám mosolygott. - Szerinted ezek a hatalmas fák hogyan kerültek ide? - Ez mind az én életeim reményei lennének? - Benned élnek tovább, sosem vesznek el, egymás erősítik, de csakis a tiszta nemes Remény, amiben nincs rosszindulat és önzés. Fogd, kérlek, a botot!

~ 82 ~

Óvatosan elvettem tőle. A fogása finom volt, az ujjaim végig futottak a formák és motívumok kis barázdáin. Éreztem, hogy valami ősi, elemi dolgot képvisel számomra. És akkor, ott tudatosodott bennem a felismerés, ami áttört a tudatosságom hálóján! Tényleg jártam már itt, fogtam már ezt a botot, vagy hasonlót! A Dejavu érzés! - Megéltem már valami ilyesmi pillanatot, viszont most látom magam az új szemszögből. Azt hittem, Vándor vagyok, aki önmagát keresi, közben pedig minden mindig itt volt, csak fel kellett volna, hogy ismerjem! Látom magam kívülről, ahogy ezt a botot fogom, ebben testesül meg a múlt, a jelen és a jövő. Egynek érzem a Reményt, ami jövőbeli életeimet hozza és a múltamat, ami az előző életeim gyümölcse. Ez a hófehér, díszes bot, ahogy magam elé emelem, érzem, hogy az életeim egyenese, amit én tarok a kezemben. Kívül emelkedek önmagamból, megértem, hogy ez csak egy test, amiben jelenleg létezem. A Lélek vagyok, aki minden élet felett ál. Az életek elmúlnak, testünk elporlad, de a lélek örök marad. Most megértem, hogy nem is ez a test vagyok, hisz a test ezen a boton csak egy időpillanatban létezik, de a botot én tartom a kezemben. Ez a Lélek eszköze. Azt kezdek az életeimmel, amit akarok. - Látom elgondolkoztál! Úgy gondolom, fontos dolgot ismertél fel. Most menj, folytasd utad. Köszönöm, hogy elhoztad nekem a Reményt! Fehér Barátomat pedig üdvözlöm és üzenem neki, hogy Hamarosan. - Megértettem a Lélek valódi helyét és formáját, azt gondolom. Köszönöm, hogy megosztottad velem a bölcsességed, Ős Lélek. Átadom az üzeneted, ha viszont látom Fehért. Ezek szerint még lesz lehetőségem találkozni vele. Ez teljesen izgalomba hozott. - Hol találom az Álmok Forrását? Megint az a mosoly, mint az előbb. - Kövesd a szíved szavát és rátalálsz.

~ 83 ~

Felálltam a bottal a kezemben, és elindultam, ő még ott maradt a hófehér padon a Reményeim Fáinak árnyékában, és békésen nézett utánam. Az első gondolatom az volt, hogy visszamegyek a partra, remélhetőleg a Tündér visszajön értem, hisz már értem, hogy miért nem mondott semmit és tett ki csak így. Lehet haragszik is, nem tudom. Lassan keresztülverekedtem magam a szűk szurdokon és a ködön, de olyan erős fénnyel világított a bot, hogy semmilyen nehézséget nem okozott a haladás. Eszembe jutott, hogy mennyire félreértettem az Ős Lelket. Mennyi mindent élt át, és ő cipeli a terhét helyettem vagy inkább értem: a közös sikerért. A legkevesebb, hogy megerősítem a Reménnyel. Visszaértem a parthoz, óvatosan ereszkedtem lefelé a meredek sziklákon kezemben a Reménnyel és a bottal. A partra érve sehol sem láttam a hajót, mégis úgy döntöttem, nem megyek semerre. Izgatott voltam, de fáradt. Leültem, és vártam az egyik sziklaszirten. A nap már lemenőben volt, csodás látványt nyújtott, ahogy azt már megszokhattam. Éreztem, hogy most még nagyobb a béke bennem, így, hogy megértetettem a múltamat, és megláttam az egészben, hogy hol vagyok most. Eddig is éreztem, hogy én irányítok, de ebből a szemszögből nem is kérdés, hogy az életem miért volt olyan, amilyen, amikor a gondolataimat a félelem uralta. Hm, nincs is bennem félelem. Érdekes érzés. A nap nagyon kényelmes lehet, mert szépen merült alá a végtelen óceánban, amin tudtam, hogy valahol ott van a Tündér is. Ugyanakkor az Ébredés szigetének partján lehet Fehér is, épp a napot kémlelheti, és talán arra gondol, merre járhatok utamon. A csillagok hamar megjelentek az égbolton, és a bot hófehér fényével, ami az éj sötétjében csillagként jelezte a világnak, hogy egy Lélek ma magára talált!

~ 84 ~

A várakozás és a gondolataim játéka meghozta az álmot, így hamar elaludtam.

~ A Félelem Tükre ~ Erős nap fénye keltett. A szemeim lassan nyitottam ki, és ahogy tekintetemet körbevittem a tájon, megpillantottam a Tenger Tündérét, amint a hullámok ide-oda himbálták a vízen, nem messze a parttól. Visszajött értem! Felkeltem megnyújtóztattam izmaimat és beúsztam hozzá a hajnali hűvös tengerben. - Köszönöm, Tündér, hogy visszajöttél értem! - mondtam miközben a fedélzetre léptem. A nap melege gyorsan megszárított miközben újra a nyílt vízen felé haladtunk. - Tündér, tudod hová kell mennünk? Az Álmok Forrásához szeretnék eljutni, hogy a botot lerakjam ott. Nem érkezett válasz, csak remélem, hogy nem haragszik és elvisz a Forráshoz, bárhol is legyen az. Azért boldog voltam, hogy itt vagyok, tudtam, hogy nem hagy magamra. Újra úton végre. jól esik újra itt lenni a hajón, már egészen hozzászoktam ehhez az kalandos élethez. A napom pihenéssel és merengéssel telt. Az Ős Lélek szavai jártak a fejemben, és közben a botot és annak mintáit csodáltam. - Vajon mit jelenthetnek ezek a formák? Olyan szépek és egyediek, soha sem láttam még ehhez foghatót. Annyira hihetetlen volt, hogy a kis Remény Magjaiból azok az óriások nőjenek és ilyen csodásan

~ 85 ~

kidolgozott botot lehessen azokból készíteni, ami ráadásul a fény hordozója is. - Tündér! Tudom, hogy talán nem válaszolsz, de annyira szeretném tudni, mit jelentenek ezek a jelek, miben segítenék az utamat. Segíts nekem, kérlek! Aranyos fény villant fel, tudtam, hogy ez mit jelent. Megint ott állt előttem teljes szépségével. - A fény hordozója maga a remény, ami a hitünkkel születik, az táplálja. A hitet mi magunk teremtjük meg azzal, hogy létezünk. Van, hogy jól és van, amikor kevésbé jól a fejlődésünk és az életünk megkönnyítése szempontjából. És a Valóságot is mi alakítjuk. A boton az áll: „Én vagyok a fény, ami utadon vezet, a remény, ami már soha el nem veszhet. Engedj be szívedbe, hagyd, hogy átöleljem, benned élek, amíg csak lélek a lélek” - Ez nagyon szép. Köszönöm, hogy elmondtad. - Még feladatod van, mielőtt elvihetnéd a botot az Álmok Forrásához. Alá kell merülnöd az Áramlat Óceánjába, hogy megtaláld a Félelem Tükrét. - Hogy mit? Mi az a tükör? - A tükör, ami megmutatja önmagad, mint a víztükör, amiben látod magad; de ez a tükör azt mutatja meg, hogy mitől félsz, és akkor megkapod a válaszokat, hogy mi tart vissza. - Mégis hogy? - Amikor ott leszel, megtudod! - Hogyan lennék képes lemerülni a víz alá levegő nélkül? - Megint a korlátaid és a félelmed beszél belőled, mint amikor Fehérrel a parton voltál és kételkedtél abban, hogy bárhova is képes lennék téged eljuttatni.

~ 86 ~

- De hisz akkor még nem tudtam, hogy Te létezel! - Fehér megmondta, de te csak a hajót láttad meg. Engem nem, pedig akkor is ott voltam a fedélzeten, mégsem láttál. Most is csak akkor látsz, amikor én energiát adok, hogy láss. Pedig ha akarnád, mindig láthatnál. Csak még nem olyan magas a rezgésszámod, hogy a többi érzékszerveddel érzékelni legyél képes. - Tényleg láthatnálak mindig? Hogyan? - Nem is látásról szól, hanem az érzékelésről. Éreznéd, hogy vagyok, éreznéd a jelenlétemet, aztán idővel képes lennél meglátni is, persze csak a harmadik szem segítségével, de ezt most hagyjuk. A lényeg, hogy most indulnod kell, vár a víz alatti világ. A bot, ahogy a fényt mutatja a sötétben, úgy ad neked levegőt a víz alatt. Terjeszd ki a hited, és ismerd fel a félelem forrását. Ha képes vagy rá, akkor új dolgot fogsz megtanulni, és ezáltal közelebb kerülsz az úthoz! Érthetetlenül néztem rá, de valahogy megigézett, és mire feleszméltem, már a hajó peremén álltam ugrásra készen. Bíztam benne és kezemben szorítottam a botot, mintha az segítene, hogy iszonyú erővel próbálom markolni. - Itt az idő! Menj! Én itt várlak. A fény vezessen odalent. A tükröt addig nem hozhatod fel ide, ameddig ötször bele nem pillantottál! Ha kiállod a próbát, akkor visszatérhetsz. Most azt kérdezném, hogy mi van, ha nem, de azt érzem, hogy ezt nem kell megkérdeznem. Nem lesz ilyen opció. Elterelve a tudatos figyelmem a lehetséges félelmeimről a Tündér felé néztem és ugrottam. Furcsamód, nem lettem vizes, viszont elkezdtem süllyedni és a bot szélességében egy engem körbe vevő energia buborék jelent meg. Levegőt is kaptam. Egyre csak merültem lefelé a fenékre, mintha valami mágnes húzott volna. A bot fényesen bevilágította körülöttem az Óceán feketébe burkolózó vidékét. Kezeim már alkaromnál is fényesen világítottak,

~ 87 ~

amit eddig észre sem vettem, és lábaim is a sípcsontomnál is ragyogtak. Az Óceán mélyfekete táját számtalan lenyűgöző formájú színű élőlény tarkítja. Ahogy mélyebbre süllyedek, úgy változik az élővilág is. Hatalmas szikla hasadékok, és víz alatti vulkánok közt haladok el. Halrajok ezrei cikáznak körülöttem kíváncsian. Ebben az idegen világban elvarázsolnak a színek és a csend. Béke és nyugalom költözik belém. Nagyszerű érzés. Talajt értem, lassan és óvatosan kezdek el sétálni, ezen a holdbéli tájon. Egy kicsi sziklahasadékot pillantok meg, ahonnan erős fény árad. Odaigyekszem. Olyan vagyok, mint egy légbuborék a levegőben. Egy tükör van előttem, olyan mintha törött lenne. Ez lehet, ami megmutatja a félelmeimet: kicsit félek, mit fogok látni, ha belenézek. Mit mutat nekem? Lassan megfogom, és magam felé fordítom. Behozom a légbuborékba a botot, lebököm a földbe és itt a víz mélyén a sötétben egyedül szembenézek önmagammal. Béke van bennem, megértettem miért kellett ide jönnöm. Itt nincs velem senki és semmi. Csak önmagam vagyok, hogy szembenézzek a Félelem Tükrével. Bele pillantok. Önmagam látom itt, a jelenben. Ennyi? Hogyan nézhetnék szembe a félelmeimmel? A fény halványabbá válik a tükörben, és itt-ott kis vizet látok bespriccelni. Körbenézek de itt nem látszik. Visszanézek a tükörbe. Most megint én vagyok. Azt látom, hogy a kezem, amivel fogom a tükröt, egyre halványabban világít a tükörben, és itt is. Hirtelen egy alak jelenik meg a hátam mögött. Végigfut a hátamon a hideg, ijedten fordulok meg, és közben elejtem a tükröt is. Megijedtem nagyon. Ilyenkor olyan érzésem van, mintha az energiáim és az aurám ezer felé szaladna, és csak lassan jön vissza

~ 88 ~

ráadásul nem is mind. Tényleg gyengült a fényem még jobban. Ez még inkább megijeszt. A buborék összeszűkül körülöttem. Milyen furcsa játék?! Össze kell szednem magam, különben a saját félelmem emészt fel! A légzésemre figyelek, mert megváltozott: ziháló és kapkodó lett. Elkezdek egyenletesen lélegezni közben, elképzelem, amint egy számomra kedves helyen vagyok. A hegy csúcsán, ahol a Hajnalt vártam. A fény lassan tér vissza. Azt hiszem, megnyugodtam. Most lassan felveszem a tükröt újra. Két próba megvolt még három kell. Meg tudom csinálni, hisz csak az én félelmeim vannak ott. Azon gondolkozom, hogy fel kellene vinnem a fedélzetre, de tudom, hogy itt kell maradnom vele. Ez a próbatétel. A hit próbája. Valahol izgatott is vagyok, mert az előbb nyertem, de mi jön most?! Jöhet a következő pillantás. Újra a tükörbe nézek. Figyelem, ahogy nézem magam, és megpillantok valami feketeséget a szememben. Gyűlölet fog el a képen. Látom, amint rám néz, és egyszer csak megszólal! - Most megölöm a Tündért! Érzem, hogy miért. Ez a legrosszabb, együtt tudok vele érezni. Harag lesz bennem hirtelen. - Gyere segíts! Végezzünk vele, mert csak szórakozik velünk. Most végezhetnénk vele. Egy pillanatra magával ragad és el is képzelem, hogy felmegyek, de akkor hirtelen bevillan egy érzés, ahogy egyre inkább átadom a belsőm a haragnak, az megütközik. Valahol mélyen bennem van valami, ami felemésztette a haragot. Mi ez?! Már érzem, elönt a melegség, ez a SZERETET. Nem tudnék senkit sem bántani, egyszerűen a szeretet él bennem a lelkem legmélyén.

~ 89 ~

A tükör a gyűlöletemet akarta felhozni, és elbizonytalanított Egy pillanatra sikerült is neki. Ám, most megértettem, hogy csak a felszínen lehetnek viharok. Itt a mélyben nem érezni a felszín csatáit. Itt örök béke van. Hiába tombol fent a gyűlölet, a bánat vagy épp a harag vihara. Ha képes vagyok elmerülni a saját óceánom mélységében, mint ahogy azt most tettem, akkor rájövök, hogy ez itt lent nem számít. Leteszem a tükröt. Engedem, hogy a szeretet végig söpörjön rajtam. Csak ülök, és figyelek. Élvezem a csendet a színes élőlények kavalkádját, közben érzem a hálát, hogy jó ember vagyok. Azt gondolom, hogy senki sem rossz csak épp elfelejt elég mélyre szállni önmaga tengerében, hogy ne érjék a felszíni viharok. Készen állok a negyedik pillantásra. Most felemelem a tükröt és látom, hogy nem engem mutat, hanem az Ős Lélek otthonát, de ő nincs sehol. Most látom, hogy ott ül a padon velem, épp felállok, elveszem a botot, ami most itt van velem és elindulok. Azt látom, hogy a kisöreg még valamit akar nekem mondani, de már nem hallom. Feláll a padról és összeesik. Nem bírják a lábai. Próbál felállni, de minduntalan összeesik. Nem képes rá egyedül. Egyre rosszabbul érzem magam, összeszorul a gyomrom. Cserbenhagytam őt. Mit tettem, hisz ott fog meghalni. A bot nélkül nem képes visszamenni a házba. Nagyon nyomasztó érzés fog el. Észre sem veszem, hogy megint tompul a fényem. A gömb elkezd csökkenni. Én csak emésztem magam folyamatosan, hogy tehettem ilyet vele. Teljesen rosszul vagyok, magával ragadt az érzés, egyszer csak a bot fénye villan egyet. Most feleszmélek, mit tettem. Gyorsan a légzésemre és a gondolataimra kezdek figyelni. Elég kusza a helyzet. Váltanom kell hirtelen. Behunyom a szemem és elképzelem, ahogy az összes negatív gondolatot és érzést összeszedem, majd egy nagy levegőt veszek és a kiengedésénél nagy kiáltással: Huss!! - nagy sóhajjal elengedem. Érzem, ahogy

~ 90 ~

minden negativitás kiáramlik belőlem, majd a friss légzéssel békét és szeretett lélegzek be. Megcsinálom párszor ezt a gyakorlatot. Nem tudom honnét jött, de érzem, hogy használ. Közben elmagyarázom magamnak, hogy ez csak a tükör trükkje. Biztos, hogy jól van az öregember. Nem szed rá újra! Már csak egy pillantás van vissza! Újra magam elé emelem a tükröt és üres. Fekete, semmit nem mutat. Lehet, hogy elromlott? Csak nézem és nézem. Most mi lesz? Nem mutat semmit. Hogy fogom így megcsinálni a következő feladatot? Rázogatom és forgatom, nyomkodom, de semmi. Nem mutat semmit. Fekete az egész. Elkezdek aggódni. Most mit csináljak? Fel nem mehetek, de így hogy tudom meg, hogy mit tegyek. Hogyan jön elő az utolsó félelem. Semmi még mindig, csak feketeség. Várok, de egyre feszültebb és idegesebb vagyok. Most nincs, akit megkérdezzek. Egyedül vagyok itt. Elfog a bizonytalanság. Nézek jobbra-balra. Keresem, hátha másik tükör is van, vagy valamit nem vettem észre. - Semmi jel. Hosszú percek telnek el, de semmi nem történik. Kezd a feszültségem nyugtalansággá és idegességgé válni. A gondolataim elkezdenek cikázni minden felé. Bajban vagyok. A tükör nem mutat semmit. Most még idegesebb vagyok. Mit csináljak? Szólalj meg tükör! Megint hosszú percek telnek el. Nincs válasz.

~ 91 ~

Rám tör a félelem a bizonytalanság félelme. A fény megint meginog. Ebben a pillanatban megértem, mi is történik most épp. Hát ezt nem hiszem el! Rászedett! - Tudom, hogy csak próbára teszel! De nem nyersz! Abban a pillanatban minden kétségem és bizonytalanságom elúszik szó szerint. A fényem visszatér ismét. Elkezdek belülre figyelni újra. Lassan visszahozom a légzésem és elkezdem szeretni a tükröt. Csak ennyit mondok: - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm!5 Ülök az óceán mélyén a légbuborékban. Érzem a szeretet, ahogy végigáramlik a testemen. A megbocsájtás felszabadítja lelkemet terhei alól. A hála felemel és átirányítja a figyelmem arra, amiért hálás lehetek. Tovább ismétlem csendben magamban az előbb kimondott szavakat, és próbálom mindegyiket teljesen átérezni és megélni. Nem a tükörnek szól, hisz ő az én félelmeimet mutatta be. Ez nekem szól. Önmagamnak kell megbocsájtanom, szeretnem kell magam és hálásnak lenni ezért megköszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm!

~ 92 ~

- Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! Mély érzések ragadtak el, valami megszakadt bennem. A könnyeim lassan kezdtek el folyni. Sírtam, csak sírtam, olyan mélyről tört fel: hosszú évek fájdalma és elfojtása tört felszínre bennem. A sírás felszabadít, megszabadít a terhektől, mindegy férfiak vagyunk-e, vagy nők! Azt érzem, ez az elengedés legerősebb formája, az újjászületés kulcsa, főleg ha sokéves elfojtás tart vissza az utamtól. Tudom, hogy csak engedni kell és jön magától, nincs benne szégyen. - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! - Szeretlek! Sajnálom! Kérlek, bocsáss meg! Köszönöm! Ott üldögéltem még a tükörrel a kezemben, amire a könnyeim potyogtak. Éreztem a változást a testemben és a lelkemben. A béke most még erősebb volt, mint eddig. Kihúztam a botom, kezembe fogtam a tükördarabkát, amiben ismét láttam magam, és lassan elkezdtem felemelkedni a felszínre. A vízi élet ismét átváltozott, ahogy közeledetem a felszín felé. Emelkedés közben láttam a hajó fenekét tudtam, hogy hamarosan felérek. A vízből a légbuborékban emelkedtem ki, egyenesen a fedélzetre érkeztem. A Tündér ott várt rám. Megtörölgettem könnyes szemeimet és a kezébe adtam a tükröt. - Örülök, hogy újra itt vagy. Milyen volt lent? - Mesés és félelmetes. Szembe néztem önmagammal és nyertem. - Mit nyertél? - Legyőztem a félelmeim! - Volt okod félni?

~ 93 ~

- Hát valójában igen, amikor féltem azt gondoltam, hogy van rá okom… De most, hogy így kérdezed, azt érzem, hogy a félelmeim alaptalanok voltak. Hisz a félelmem a haláltól, az ijedtség, a harag vagyis, hogy elvesztem a hitem és a bizonytalanság, hogy mi is lesz most, mind csak az én fejemben léteznek. Nem voltak igaziak, vagyis csak addig, amíg én annak gondoltam őket. Tehát nem volt okom félni, de mivel a tükör felhívta a figyelmem a félelemre erre kezdtem figyelni és meg is kaptam őket. - Mit szólnál, ha azt mondanám: nincs félelem! - Azért ezt nem teljesen értem! - A félelem a motiváló erő része, amit a Két Angyal Kapujánál ismertél meg, ugye? A Fájdalom elkerülése miatt cselekszünk. Fehér azt tanította neked, hogy ez iker erő és mindegyik hasznos, ha ki kell, hogy mozdítson. Ám mivel Te vagy az alapja mindennek a világodban, ezért tőled függ, hogy a félelem létezik-e vagy nem. Ha meg kell, hogy szülessen benned, akkor meg fog, de nem mindig hasznos, sőt! A Két Angyal csak az ébresztésre használják a két erőt. De a félelem a fájdalomtól most új értelmet kap. Csak az létezik, amire odafigyelünk. Csak az következik be, amire a figyelmünket fordítjuk. Amikor nem láttad a Lehetőség Szarvasokat akkor azért nem ismerted meg, mert a félelmed elnyomott mindent. Blokkolt, hogy lásd, mi van ott. Ilyen a Boldogság is. Vagy erre figyelsz vagy arra. Vagy jobbra nézel vagy balra. Kétfelé nem tudsz. Ha balra nézel, csak azt látod, ami ott van, ilyenkor csak arra figyelsz, és hiába történik bármi a jobb oldalon, nem fogod tudni. Ha át kell kelned egy szakadékon, de te az előtted lévő útra figyelsz, akkor nem látod, nem veszed tudomásul a szakadékot. Ilyenkor végigérsz az úton. Ám ha ide is figyelsz, és oda is, akkor bajban vagy. Főleg akkor vagy nagy bajban, amikor a szakadékra figyelsz. Tehát ha valamit nem látunk, az az adott helyzetben az elme számára nem létezik, mert a teljes figyelem valami máson van. Ilyenkor a félelem sem létezik, mert másra figyelsz. Ezzel a

~ 94 ~

módszerrel hoztad vissza magad lent a mélyben, amikor a félelem összezavart. Fókuszt váltottál, arra figyeltél, amiben szeretet találtál. Hát most meg se kérdezem, hogy ezt vajon honnét tudja, csak azt mondom: - Van benne valami. Amikor a ködben haladtam, semmit nem láttam csak a jeleket, nem is figyeltem másra, csak erre. Lehetett bármilyen ijesztő is ott egyedül sétálni, eszembe sem jutott, mert más kötötte le a figyelmemet. A jelek figyelése volt a fontos, ide koncentráltam. Retteghettem volna, hogy mi van körülöttem, vagy mi jön elő a ködből. Leblokkolhattam volna, és félhettem volna. Viszont tudtam, hogy ez nem szolgálja az utamat és majd ha valami ilyesmi ér, akkor ráérek aggódni rajta, de addig a jeleket követem… Ha innen nézzük, ez a fajta félelem tényleg nem létezik. Igazad van Tündér! - A félelem csak a te fejedben él. Energiát emészt fel folyamatosan, mert kattogsz rajta, aggódsz miatta, és ha szembe mernél vele nézni, kiderülne, hogy nincs ott semmi ijesztő, mint ahogy az erdőben sem volt. Kis szünet után még hozzátette: - Utazó! Ahhoz, hogy szabad légy, tudnod kell irányítani a félelmeidet! Nem csak fel kell tudni ismerni, de megérteni, hogy valójában te teremted őket a fejedben és alaptalanul… Csak szokd a gondolatot, ne bíráld, próbáld beengedni a tudatos éneddel… Most pihenj le! - Köszönöm Tündér a segítséged! Sokat jelent. Nélküled nem tartanék itt. A Tündér már el is tűnt minden válasz nélkül. - Megértelek, ilyen vagy, elfogadom … azt hiszem.

~ 95 ~

~ Ami kint, az van bent, ami fent, az van lent ~ Két napja beszéltem utoljára a Tündérrel, szerintem most is lát és hall. De még mindig nem látom. Nem erőltetem, az nem lenne hasznos. Észak felé haladunk valamiért, nem tudom, hogy az Álmok Forrása merre van, de remélem, jó irányba megyünk. A tükröt nézegetem és gondolkozom, hogy mit is kezdhetnék vele, hisz nincs szükségem tárgyakra, és mostanában mégis egyre több lett. Valamit akar még ez a tükör, vissza kellene dobnom a mélybe, de hiányzik valami, azt érzem. Forgatom össze-vissza, de semmire nem jutok. Sétálgatok fel s alá a fedélzeten: felemelem, leengedem, a napba tartom a hátulját, majd az elejét. Hoppá! Itt van valami! Éreztem, hogy a fény adja meg a választ! Megfelelő szögbe állítom. Hangosan felolvasom: „Most még kint keresel, ezért bent nem találsz, mindig elesel, majd újra felállsz. Élhetnél, ám készen nem állsz, ide születtél, de otthont nem látsz.

~ 96 ~

Amikor majd haza vágysz, biztosat önmagadban találsz. Akkor nem csak szabadon jársz, de újra a magasban szállsz.” Ez mit jelenthet? Miért van ez a tükrön? Köze lehet a félelemhez? Nem hiszem, hisz a félelem próbáját kiálltam, utána hozhattam ide fel, és a nap fénye árulta el, mi van rajta. Az útkeresésről szól, meg arról, hogy bennem vannak a válaszok. Mindenki ezt mondja, hogy itt keressem, bent. De az én valóságom, csak szubjektív. Nem csak ez létezik, ahogy én látom, de mindenki más is látja valahogy a dolgokat, méghozzá úgy, ahogy ő megélte eddigi életét. A tükör most fura színekben kezdett el játszani. Lila, zöld, sárga, piros, kék - ezek váltogatták egymást, és egyszer csak megszólal: - Emlékezz! Ami bent, az van kint! Ami fent, az van lent. - Hogy beszélhetsz? - Nem ez a kérdés, hagyd a misztikumokat, inkább csinálj meg egy feladatot, hogy megértsd, miről beszélek. - Mégis milyen feladatot?... Nem szeretem a feladatokat, amiket te találsz ki. - Azoknak a feladatoknak már vége. Ne félj, kiálltad a próbát. Inkább bízz bennem. - Valami olyat akarok mutatni, amit még nem láttál eddig ilyen formában. - Mondhatnám, hogy a világ, amiben élsz, nem olyan, amilyennek képzeled. A valóság nem az, aminek te most képzeled. Ezért van félreértés benned arról, hogy ki is vagy te ebben a világban!

~ 97 ~

- De most figyelj, és csináld, amit mondok! Fogj egy ceruzát és egy papírt. Rajzolj egy alakzatot: bármilyet. Például egy nyolcszöget. Ülj le kényelmesen, tegyél valamit magad elé, hogy ne lásd a papírt, és helyezz el engem úgy, hogy csak innét belőlem a tükörből lásd az oktogont a papíron, mindegy, hogy a jobb vagy a baloldaladra helyezel. Ha kész vagy akkor innét a tükröt figyelve próbáld meg körberajzolni a nyolcszöget, amit az előbb csináltál! - Hát rendben. Nekiállok, lassan, de teljesen belegabalyodok, amit látok, és amit rajzolnék nem ugyanaz, az agyam becsap. Valami nem stimmel, nagyon bosszantó, csak krikszkrakszok jönnek, vagy csak ugyanabba az irányba tudom mozgatni a ceruzát. Teljesen leblokkolok, és nagyon mérges leszek. - Nem megy! Egy 2 éves szebben rajzol, mint én így. Miért van ez? Biztos varázstükör trükk vagy ilyesmi, hogy engem bosszantson. - Nem a te hibád! Nem rólam szól a dolog. Amit itt látsz bennem az nem a valóság. A tükörben látott kép, bár valóságnak tűnik, még sem az. Megtéveszt téged! Ez nem varázslat. - Most próbáld meg, hogy helyezd a ceruzát az oktogon egyik pontjára, és kérlek, ne nézz engem, csak képzeld el ugyanezt az oktogont a fejedben! Ne itt lásd, hanem belül, magadban. Csak képzeld el, engedd, hogy megjelenjen. Ha megvan, akkor megkérlek, hogy azt a nyolcszöget rajzold körbe, azt, amit beül elképzeltél. - Jó, rendben. Ott tartom a ceruzám a papíron és elkezdek haladni a fejemben elképzelt csillag nyomán, ami ugyanez, csak épp belül képzeltem el. Néha rá pillantok a tükörre, csak úgy ellenőrzésképpen, de gyönyörűen megy. Hihetetlen! Az előző alakításomhoz képest lenyűgözően működik! - Hogyan lehetséges ez? Nem értem.

~ 98 ~

- Ez a feladat tökéletesen szemlélteti számodra, hogy egyetlen valóság létezik, méghozzá az, ami benned van. Te vagy a teremtője a világnak, nincs külvilág, mert az is belülről jön. - Ha nem benned lenne a valóság, akkor szépen le tudtad volna rajzolni az ábrát innét a tükörből is. Ám nem ez a valóság, amit itt láttál, hanem az, ami a te fejedben van. - Fantasztikus! Kezdem érteni, zseniális gyakorlat, hogy szemléltesse: én vagyok a világom alkotója. Köszönöm neked, hogy megmutattad. - Érted már, hogy ki vagy te ebben a világban? … Ez a te életed! A te valóságod! Te vagy az, aki ezt teremti a gondolataival és az érzéseivel! - De most, azt hiszem, eljött az idő, hogy visszaengedj a mélybe, ott van az én helyem. Remélem, hogy most már látod, hogy bármi is van az életedben, te teremtetted magadnak oda! Te vagy az Alkotó. Elfogadod- ezt vagy sem, az már a te dolgod… Engedd, hogy az álmaid valóra váljanak. Emlékezz! Ami bent, az van kint. Ezzel elbúcsúztunk egymástól. Megköszöntem a segítségét. Fura volt, hogy nem akartam tudni mi ő, vagy ki ő. Egyszerűen nem számított, csak az, amit kaptam tőle. El akartam mesélni a Tündérnek, mert később kíváncsi lettem, de aztán nem szóltam és nem zavartam őt. A hajó sokat haladt északnak. Az idő hűvösebb lett picit. Az éjjel hamarabb jött el, és a csillagok nézegetése után nyugovóra tértem.

~ 99 ~

~ Az Álmok Forrása ~ Már négy napja hajózunk észak felé. Van, hogy elbizonytalanodom, de fülemben csengnek Fehér szavai: „Engedd, hogy vezessenek! A Sors Tündére jobban tudja az utat, mint te.” Az idő egyre hűvösebb és csípősebb, a ruhámon már nem látszik az óceánkék szín, egyre fehérebb, de megvéd a hidegtől. A hajó fedélzete reggelre lefagy, ezt csak finoman tudom felolvasztani, nehogy megsérüljön. Már nem lehetünk messze a célunktól. Hatalmas fehér jégtáblák keresztezik utunkat és sokszor hull nagy pelyhekben a fagyott eső: ami mesébe illő látványt nyújt, ahogy a sűrű pelyhek megérkeznek a hajó fedélzetére és ott a melegtől elillannak. Most megpillantom a partot. Csak reménykedem, hogy a Forráshoz jöttünk. Az elmúlt négy napban nem szólt hozzám a Tündér, hiába próbálkoztam vele beszélgetni. Fagyott kikötőbe úszik be a Tenger Tündére és megáll a fából készült jeges hóval fedett stég mellett. Nem kérdezek semmit, kiszállok és elindulok a bottal a stégen a part felé. A tájat vastagon fedi a hó, a fák ágai roskadnak a súlya alatt. A levegő tiszta, de a sok fehér és a napfény kicsit elvakít. A friss ropogós hóban bokáig süllyedek, ha érezném a hideget, amitől a ruha megvéd, akkor most nagyon fáznék, de így csak a kellemes pihék cirógatását érzem. Vajon jártam már itt? Hisz nem először voltam az Ős Léleknél sem, akkor itt is kellett már járnom. Figyelem a jeleket, hogy merre találok valami olyat, ami megragadja a figyelmem: zaj, illat, látvány vagy bármi. Egy jégcsapot pillantok meg, ami hatalmasra nőtt. Akkora, mint a lábam. Az egyik fa ágáról csüng lefelé, lassan eléri a földet. Meglátom benne a saját tükörképem, eddig csak a vízben láttam, most kicsit máshogy néz ki, de azért én vagyok. Viszont ahogy

~ 100 ~

nézem a képet, meglátom, hogy a jégcsapba valami belefagyott. Közelebb hozom hozzá a botot és megvilágítja. Egy aranyszínű kulcs van benne, szép nagy, akkora, mint az alkarom. Ki kell szednem valahogy. A botot fogva melegségre gondolok. Látom, hogy lassan olvadni kezd a jégcsap, és pár pillanat alatt kiszabadul a hatalmas kulcs. A nyakamba akasztom a láncánál fogva, ami díszesen lóg rajta, és aminél fogva a fára is fel volt téve. Tovább indulok az ösvényen, ami előttem van. Az egyforma fák, mint valami sorvezetők - mutatják az utat nekem. Óriási hegyhez érek: ... olyan furán fest… olyan ismerősnek tűnik. Ahogy közeledem felé, látom, hogy nem is hegy, hanem egy hatalmas építmény. Óriási jég palota. Rég nem járhatott erre senki. Az egészet vastagon borítja a jég és a hó, csak a formájából lehet felismerni, hogy mi is ez. Négy hatalmas tornya van, melyek különböző magasságúak. A hatalmas, egykor díszes falakon óriási boltíves ablakok vannak. Valahogy vágyom, hogy bejussak, csak képzelem, milyen lehet belül. A nagy kulcs biztosan valami kaput nyit, ami bevezet a palota belsejébe. Visszasétálok az elejéhez, ahova a fák vezettek. Meglátom, hogy van egy kis kulcs-nyílás, lehet ez lesz a nyitja a dolgoknak. Belepróbálom a kulcsot és micsoda véletlen: pont jó! Finoman két kézzel elforgatom. Érzem, hogy szükség lesz egy kis melegre, és kezeimmel sugárzok egy kicsit, hogy megolvadjon a zár. Most, amikor erre koncentrálok, észreveszem, hogy már a mellkasomnál is átüt a fény a ruhámon. Ez új felfedezés számomra. A hatalmas kapuk recsegve-ropogva nyílnak meg, hatalmas jégdarabok potyognak a hóba, ahogy befelé tolom a robosztus ajtót. Belépek. Belül is minden csupa jég. Most talán nem erre számítottam. A falakból nem sokat látni, minden csupa hó, mintha tényleg jégből lenne az egész palota. Óriás jégcsapok futnak végig a

~ 101 ~

falakon. A bottal a kezemben haladok a folyosón. Középen hatalmas udvar és átrium van. A palota körben egy udvart fog át. Kilépek az udvarra, ahol a hó finoman szállingózik. Hatalmas kör alakú kút van a középen, vastagon fedve hófehér lepellel. Közelebb megyek a kúthoz, a bottal felolvasztom a havat, és lehullik róla a fagyott jég is. Az óriási kút mélységét nem is látni. Lehet, hogy ezt keresem. Vajon honnét tudom, hogy mi lesz a Forrás?! Egyáltalán itt találom a várban? Követem az intuícióim, azt érzem, ennek a kútnak valami szerepe van. Belevilágítok, hátha látok valamit. Apró lépcső csavarog a kút falán körös-körül és megy lefelé. Lemászok a falon a lépcső kezdetéig. A fény bevilágítja alattam a teret és elindulok lefelé. Nem tudom, miért akarok lemenni, de úgy gondolom, hogy nem bírálhatjuk a megérzéseinket, mert akkor elveszítjük a lehetőségeket. A lépcső félúton véget ér, látom, még alattam tátong a mélység. Most mit csináljak? Lágy szellő csapja meg az arcom, finom és meleg. Úgy döntök, hogy ugrani fogok. Nem tudom mi vár rám, de tudom, hogy a bot és a fény megvéd, ha kell. Egy mozdulattal levetem magam az utolsó lépcsőfokról. Zuhanni kezdek, szorítom a botot és hiszek. Ennyit tehetek, engedem, hogy megtörténjenek a dolgok, és nem engedem, hogy az elmém bíráljon. Sokszor kellett volna szabadon esnem az életben, de sosem tettem: a félelmem blokkolt, így elkerültem a vélt veszélyt. De hisz most tudom, hogy nincs félelem. Én irányítom a sorsom. Ha a végtől félek, bekövetkezik, de erős a hitem és nincs miért aggódnom. A halál sem lehet rosszabb, mint itt, hisz csak a test veszik el. Emlékezz az Ős Lélekre. Te, Lélek, tovább élsz! Tovább élsz, mint amikor a hernyóból báb lesz, és pillangó minőségben létezik tovább.

~ 102 ~

A hernyó halott, de a pillangó él. Amíg ember kell, hogy legyek, ember vagyok, aztán Lélek leszek újra, ha itt az idő. Nincs mitől félnem, csak használjam fel legjobban a kapott időmet, amit itt tölthetek ebben a testben. Most eszembe jut egy gondolat: a Felismerés! Még mindig zuhanok és megértek valamit, ezt most kiabálnom kell, így zuhanás közben üvöltöm a kút falának: - Nem is emberek vagyunk, akik spirituális utazáson veszünk részt, hanem spirituális lények vagyunk, akik emberi utazáson vesznek részt. Hirtelen megpillantom a talajt. A bot fénye kilövell magából egy erős fénynyalábot, amin keresztül földre érkezek. Leszáll a felkavarodott por. Látom, hogy egy kövekkel kirakott boltíves bejárat van előttem; elindulok efelé, miközben a fényem világítja az alagutat. Kanyarogva-tekeregve vezet lefelé az út. Már meg se kérdezem merre megy az út, egyszerűen tudom, hogy dolgom van itt. Úgy nézem az út végén valamilyen csarnok van. Korom sötét az egész, viszont, ahogy körbevilágítok, látom, hogy minden aranyból van: pompás díszek lehetnek, kár, hogy minden sötétségbe burkolózik. Középen egy hatalmas fáklya áll, ami egy szívet formáló aranyszoborba van bele állítva. Azt hiszem, tudom, mit kell tennem! Felemelem a hófehér botot, és a fáklya fölé tartom. Engedem, hogy testemben szétáradjon a szeretet és csak annyit mondok: - Szeretlek! - Sajnálom! - Kérlek, bocsáss meg! - Köszönöm!

~ 103 ~

Óriási robajjal hatalmas fényrobbanás száguld szét a térben mindent elvakítva maga körül. Pillanatra én is behunyom a szemem, nehogy megsérüljek. A fényrobbanás folyamatosan árad a botból irtózatos mennyiségű fényt felszabadítva. Ettől döbbenetes nagy hő keletkezik, ami lángra lobbantja a fáklyát. A káprázatos fényár a fáklya fényével tovább terjed, és a szívforma szobron keresztül apró kis járatokon végigsuhan mindent bevilágítva. Meghökkentő a csarnok mérete! A falon ez olvasható:

„A Szeretet Csarnoka, a Szív Otthona, az Álmok Forrása” Most már értem. Itt vagyok legbelül a Szív Otthonában. Ide kellett elhoznom a Fényt és a múlt Megbocsájtását. Itt találkozott most múlt jelen és jövő. Bennem van minden. Hálával telt szívvel körbe nézek: merre menjek vissza a kikötőbe; nincs már itt dolgom. A csarnok északi részén megpillantok egy kis arany ajtót, amin egy kitárt szárnyú sólyom van, erre indulok el. Kinyitom az ajtót, nyekeregve nyílik, de máris ismerős zaj csapja meg a fülemet: a tenger morajlása. A sziklafal aljában vagyok, valahol a Forrás szigetén. Végigsétálok a parton. Fantasztikus látvány, ahogy minden olvad, felszakadt a jég. Lassan eltűnnek a sziklák és felbukkannak a fák, amikhez hasonlóak nyomát követtem, de ezek már nem jegesek. Most észreveszem a hajót a kikötőben. Ragyogóan néz ki, valami megváltozott rajta: nem is fehér, inkább aranyfehéres színűvé vált. Felszállok rá és örömmel kiáltom: - Tündér! Megcsináltam! Visszaadtam a botot, és újraéledt a szív… Vezess a következő kalandhoz, kérlek. Eláraszt az energia, fenomenális érzés. Várom az újabb kalandot, amit elém hoz a Sors.

~ 104 ~

Elindulunk lassan a nyílt víz felé. A lemenő nap kíséri utunkat fényesre festve a hullámokat, melyeken egyensúlyozik a Tenger Tündére.

~ Hazatérés ~ Már egy jó pár napja, hogy kihajóztam az Álmok Forrásának szigetéről, és a napok telnek egymás után. A Remény magjai elég gyorsan elkezdtek hajtást hozni; minden reggel beszéltem hozzájuk és természetesen köszöntöttem őket is a Hajnallal együtt, elmondtam a kérdéseimet reggel és este. Edzeni kezdtem a testemet, volt, hogy néha úsztam egyet a hajó körül. Végeztem a napi rutin feladatokat és egészen hozzászoktam már a hajósélethez. Meg volt mindenem, amit csak akartam, tényleg visszatért a Remény. Reggelente és esténként az álmaimról meséltem neki és a tudtam, hogy a Sors Tündér is figyel. Az álmaim születtek újjá a Szív Otthonában! Az álmaim, amiket gyerekként szerettem volna elérni, és eldobtam őket, mert elhittem, hogy nem én irányítok, elhittem, hogy a körülményeimtől függök, és hogy nekem csak valami sorstalan élet jut, amiben robotolhatok körbe-körbe, és nem haladhatok előre. Évekig így is éltem, vagyis nem éltem, csak egy bio-robot voltam: egy test, ami azt tette, amit elvártak tőle külső tényezők! Elég volt! Még a gondolata is felbosszant! Most érzem! Itt van a Most! Most élek, most kell jól csinálnom! Most kell megélnem a pillanatokat, az álmaimat, amiket eldobtam magamtól!

~ 105 ~

Teljes szenvedéllyel akartam beleüvölteni a világba, hogy hallja meg mindenki! Ma, itt, ezen a szent helyen, az Áramlás Óceánjának közepén kijelentem, sőt üvöltöm: Elég volt az elnyomásból, abból, hogy vak voltam és hagytam hosszú éveket kárba veszni! Elég volt abból, hogy nem követtem a belső hangom és letértem az útról! Elég volt abból, hogy megöltem a Reményt azzal, hogy lefagyasztottam Álmaimat! Elég volt abból, hogy másoknak akartam megfelelni! Elég volt abból, hogy engedtem a körülmények játszmájának! Könnyekben tör ki belőlem a sokéves elfojtás és fájdalom. Nem voltam képes másra: csak zokogni, mint egy kis gyerek, akit ártatlanul szidtak le a szülei. Az önsajnálat érzése lassan tompulni kezdett, ahogy felismertem hol vagyok, és mit is tettem eddig. De miközben sírtam elkezdtem belül érezni valamit. A valami egyre jött és jött, forróság öntött el mindenhol. Nyugalom és béke szállt rám, itt, a semmi közepén a könnyeimet nyeldesve. Azt éreztem egyre erősebben, hogy hálás vagyok. Végtelenül hálás, hogy itt lehetek, és megélhettem ezt a felismerést. Most már a fájdalom könnyeit felváltotta a boldogság és a szeretet könnyei. Meg akartam ölelni a világot, határtalanul boldog voltam, mert a fejlődésem útját jártam. Ebben a pillanatban belém hasított egy felismerés!

~ 106 ~

Vajon hány ember él még a világon úgy, ahogy én éltem ott, a pokolban? Hány szenvedő lélek van, aki azt sem tudja, hogy másszon ki belőle? A napnál is világosabban láttam, mit akarok, a sors hajója egyszerre lelassult, a hullámok megakadtak, a szellő elállt, mintha az egész világ engem figyelt volna. Most születik valami! Hangosan a hajó árbocába kapaszkodva üvöltöttem, hogy a szelek szárnyán messze szálljon a hang, ami a szabadság hangja! Felszabadítónak születtem! Nekem kell lenni a fény hordozójának! Ebben a pillanatban nem csak a kezeim, de az egész testem forróság és vakító fényesség borította el. Sugárzott belőlem, mint Fehérből, vagy még talán fényesebben. Megértettem! Lassan ereszkedtem vissza az árbocról. Csendesebben annyit mondok: - Sors Tündér, minden lehetséges! - Én akarok lenni a Fény szolgálója, aki viszi a fényt más emberek életébe! Én akarok lenni a … Én akarok lenni a Fénymunkás. MERT: „A fény és nem a sötétség az, ami megrémít. Úgy kell ragyognunk, mint a gyerekeknek és nem csak keveseknek, de mindnek. Ha hagyjuk ragyogni ezt a fényt, tudattalanul másoknak is megadjuk jogot ugyanerre, ahogy lerázzuk a saját félelmünket, a jelenlétünkkel szabadítunk fel másokat”6

~ 107 ~

Egyszerre csak meghökkentően fényes sziget tárult elénk egy szemvillantás alatt a semmiből, aminek a partján Fehér állt. A kis hajó egyből a parton termett. Leszálltam róla, a Remény most már ragyogó virágaival a kezemben, ami valószínű, hogy a felismerésemkor öntött pompás virágkoszorút. Ünnepi hangulat volt: a nap sosem ragyogott még így rám. A Sors Tündére is megmutatta káprázatos aranyszínű alakját. Minden a fény millió színében játszott, a szellő lágyan lebegtette ruhánkat és friss tenger illatával teli levegőt mélyen beszippantottam és lassan lélegeztem ki. A talpamat ismét a zöld fű simogatta. - Látod barátom, - szólalt meg Fehér, - addig kellett hajóznod az Áramlás Óceánján, ameddig meg nem születettél! Te vagy az, aki kiválasztod, melyik úton mész tovább és mit kezdesz az ajándékkal, amit születésedkor kaptál és Életnek nevezel! Háta mögött aranyban úszó fényes út jelent meg. - Ez az út vezet Haza, barátom! … A Fénymunkás világa rád vár! … Már nincs ránk szükséged, Te vagy a Teremtő. Teremts boldog világot, Fény Munkása, és vidd el a Fényt mások életébe, add át a Fáklyát, hogy mások is megélhessék önmagukat, mint Csodát!

~ 108 ~

Kedves olvasóm! Köszönöm, hogy végig jöttél velem ezen az úton. Remélem te is rátaláltál a saját fényedre. Remélem, elindulsz a fény útján. Az Utazó története itt most véget ér, de nem végleg, hisz a kaland folytatódik. Remélem, a Fénymunkást is elkíséred az útján majd. Ám a Te utazásod ennek a könyvnek a végén, azaz itt és most kezdődik el. Ismerd fel az ajándékod, amit születésedkor kaptál. Te vagy a kincs! Legyen bármilyen nehéz is az élet, emlékeztessen ez a könyv arra, hogy te vagy a Teremtő! Merj Álmodni, mert jogod van hozzá. Merj Boldog lenni, mert erről szól az élet, Merj Élni, mert csak akkor lehet a tiéd a pillanat, Merj Nevetni, mert így gyógyul a lélek, Merj Szeretni, mert akkor fognak őszintén szeretni. Merj végre az Lenni, aki akarsz! Merd elhinni, hogy Csoda vagy, Te Ajándéka vagy ennek a bolygónak. Ajándéka legyél az embereknek, akiket eléd sodor az élet. és végül: érezd a Hálát!

~ 109 ~

Most szeretném neked tovább adni a Fáklyát, ahogy egykor én is megkaptam valakitől, aki gondolt rám, és fényt hozott az életembe. „Mindig várd el a csodákat… hisz te magad is egy csoda vagy. Légy a fény hordozója és a jóért kiálló erő. Ezennel átadom neked a fáklyát. Oszd meg az ajándékaidat. Oszd meg a szenvedélyedet. Isten megáld érte.”

Források 1. Arthur C. Clarke idézete 2. Dale Carnegie Sikerkalauz II. 3. Anthony Robbins reggeli kérdései 4. Victor Frankl idézete 5. Ho’oponopono 6. Carter Edző c. filmből idézet 7. Anthony Robbins idézet

~ 110 ~