CSILLAGBÖLCSŐ
A bátyám mellett futottam, ő hajtotta a bringát. Engem szinte vonszolt magával, egyik kezemmel a nyereg hátsó részét markoltam, közben hallottam a teleszkóp csörömpölését. Éppen amikor azt éreztem, hogy képtelen vagyok akár egy lépéssel többet megtenni, mindig felértünk a hegy tetejére. Azon a napon könnyedén ment, a vállam alig süllyedt és emelkedett egy-egy lélegzetvételre, a testem mintha alkalmazkodott volna a tempóhoz, hiszen oly sokszor gyakorolta már. – Odanézz! – mondta Hideo, a bátyám, és a látóhatáron egy pontra mutatott. – Az a Nagymedve! – kiáltottam föl. – Így igaz – bólintott elégedetten. Ez a hely volt a mi saját csillagvizsgálónk. A bátyám az igazgató, én a helyettese, és amióta Oszakába költöztünk, szinte minden csillagos éjszakán fölmásztunk ide. Anyám, a bátyám és én augusztus végén költöztünk Oszakába, nem sokkal apa halála után. Az új lakásunkba bevilágító égbolt ugyanolyannak tetszett, mint a tokiói – a város fényei eltompították a csillagok fényét. 53
– Az oszakai fények bántóak – mondta egyszer anya. Valamiért a fejemben rögtön párhuzamot vontam az oszakai éjszaka és anya egyik barátnőjének rúzsa között. A hegy tetejéről látható éjszakai égbolt azonban valódi volt. A Nagymedve, melyet a bátyám már első alkalommal megmutatott, olyan tisztán látszott, mintha pecsétnyomóval illesztették volna az északi égboltra. A bátyám kezdte leszerelni azt az öt centiméter átmérőjű csillagászati távcsövet, melyet korábban a bicikli hátsó csomagtartójára szereltünk. A bátyám kapta a születésnapjára apától, mégis mindig azt mondta nekem: – Tudod, hogy mindkettőnké! Első alkalommal akkor nézhettem meg távcsövön át a csillagokat, amikor az általános iskola első osztályába jártam. Apa és a bátyám cipelték a vadonatúj távcsövet, hogy egy közeli, üres telken állítsák föl. Én csak üres kézzel ballagtam utánuk. – Nézz bele, Toshio! – mondta apa, és fölemelt, hogy elérjem a nézőkét. Csak egy kicsit éreztem kényelmetlenül magam, ahogy ott himbálóztam a levegőben, és jól emlékszem az apából áradó dohány54
szagra. Emlékszem a Holdra, csak úgy ragyogott, óriásian a kerek látótérben, akkora volt, hogy szinte be se foghatta a lencse. Láttam a felszínén az apró lyukakat, mint a puffasztott rizsszeleten. – Nem létezik! – visítottam izgatottan. Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy lehetséges ilyen tisztán látni a Holdat. Úgy értem, túl messzinek éreztem ehhez. Talán azt hittem, a távcső csak egy trükk, mondjuk egy papírlapot rögzítettek a másik végéhez. Hitetlenkedve fordultam a bátyámhoz. – Pont olyan, mint a könyvemben a képen! – mondta ő boldogan. És én hittem neki. Aztán véletlenszerűen egy csillagra mutattam, és szóltam apának: – Azt szeretném látni! Nevetett, és igazított valamennyit a távcsövön. – Erre gondoltál? – kérdezte. A szememet a lencséhez szorítottam, és azt vártam, hogy lángoló tűzgolyót látok majd, vagy egy csillagporral, mint szaharai homokkal beborított égitestet. Helyette majdnem ugyanazt láttam, mint puszta szemmel. Zavarodottan fordultam apához, és észrevettem, hogy a bátyám a hasát fogja nevettében. Azon az estén apa elmagyarázta, milyen messze vannak a csillagok a mi bolygónktól, és pontosan 55
mekkorák. Elmesélte, hogy akad köztük olyan, amely több ezer fényévnyi távolságra van tőlünk, elmondta, hogy a fényév a fénysugár egy év alatt megtett útját jelöli. Elképzeltem, hogy a fény csak utazik és utazik sok ezer éven át, és a „végtelen” szó jutott eszembe, amit nem is olyan rég hallottam először. Ez a „végtelen” azonban nem egyezett a „végtelen” mennyiségű burgonyaszirom jelzőjével. Ebbe a végtelenbe belefájdult a fejem. Sőt ez a végtelen ijesztett. Ezért szorosan apa nyaka köré fontam a karom, és kapaszkodtam, ahogy csak bírtam. Így találkoztam először a csillagokkal. Most, hogy visszagondolok, az jut eszembe, vajon anya mit csinált azon az estén. A dolgok persze megváltoztak azóta. Apától és a bátyámtól megtanultam rengeteg csillagkép nevét, és tudtam, mekkora kiterjedésű a galaxisunk. Azt hiszem, ha nincs ott a bátyám, tudtam volna egyedül kezelni a teleszkópot is. Aznap este nem véletlenül cipeltük föl a távcsövet: a Taurus körüli meteoresőt akartuk látni. Még tíz perce sem másztunk, mikor a két nappal korábbi esőtől még nedves szerecsendió-levelek a lábamhoz tapadtak, csepegő harmatot eregettek a zoknimba, a lábujjaim között apró tócsákat formázva. 56
Mihelyt fölértünk, a bátyám összeszerelte a teleszkópot, és az Asteropén készült kipróbálni. Kinyitottam az Évszakok változó csillagképei című könyvet, bekapcsoltam a zseblámpát, és megtudtam, hogy az Asterope alkotja a Taurus vállát, és az évnek ebben a szakában a keleti égbolton látható. Keresgélni kezdtem tehát a Taurust. Azonnal meg is találtam, de a szarvat szimbolizáló csillaggal már akadtak nehézségeim, mert a Tejút részben takarta. Próbáltam képzeletbeli vonalat húzni az égen, és azon tűnődtem, hogy eleink miképpen képzeltek oda teheneket vagy kígyókat. Előttem soha nem ilyennek mutatta magát az égbolt. Még ha öszszekötöttem is egymással a csillagokat, akkor sem láttam, hogy valamilyen formát alkotnak. Ha nem találom meg a Taurus szarvát, akkor erre az estére talán egy tehénnel kell beérnem. – Megvan! – szólalt meg a bátyám, és elhúzódott, hogy én is odaférjek. – Hányat látsz? – Egy, kettő, három… Hm, legalább tizenötöt! Szabad szemmel is láttam a Taurus legalább hat csillagát. Akkor a teleszkóppal legalább húszat kell látnom. 57
– Húha! – ordítottam fel anélkül, hogy elmozdultam volna a nézőkétől. Láttam egy hullócsillagot. A bátyám a földön guggolt, és csendben figyelte az eget. A fejünk fölött állt a Cassiopeia. Addig bámultam, amíg a csillagkép W alakját M-nek nem kezdtem látni. A testem mintha elveszítette volna a súlyát, elfogott az érzés, mintha csak ketten maradtunk volna a világegyetemben. Ki tudja, miért, az iskola jutott eszembe, ahová frissiben áttelepítettek. Az egész, ahogyan és amiért elköltöztünk Tokióból. Hogy milyen más szavakat használtam, mint az itteniek. Hogy mindenki csúfot űzött belőlem, és „Tokió”-nak szólított. Az új iskolatársaimnak mintha semmi nem tetszett volna, ami velem volt kapcsolatos. – Toshio, van már barátod a suliban? – kérdezte váratlanul a bátyám. Próbáltam „igen”-t mondani, de a kérdés váratlanul ért, és a torkomon akadt a szó. Könnyek gyűltek a szemembe. – Kötözködnek veled? – folytatta. Kissé orrhangon, de sikerült kinyögnöm: – Nem, nem. – De az arcomon csak úgy görögtek a könnyek. 58
– Meglátod, hamar lesznek barátaid! Csak próbálj beilleszkedni! Nincs senki, akivel összeillenétek? Mondjuk valaki, aki szívesen nézegeti a csillagokat? Akár a távcsövet is bevihetnéd az iskolába. Mutasd meg az új barátaidnak! Mondj el nekik mindent, amit a csillagokról tudsz! – biztatott a bátyám. – Tőlem már meg is kérdezték, elvállalnám-e jövőre a csillagászkör elnöki tisztét – tette hozzá nevetve. – A csillagászkör elnöki tiszte? Hát, nem rossz! – feleltem levegő után kapkodva, és mintegy varázsütésre, elapadtak a könnyeim. – Tudod, hogy nemsokára látható lesz a Sirius? – A Sirius? … Igen. Mindent tudtam a Siriusról. A keleti égbolton látható. A sivatagi arabok „ezerszínű csillag”-nak becézik, mert az ember szeme láttára változtatja a színét, a kéktől a fehérig, aztán zöldig, ibolyáig. Pont mint a kaleidoszkóp. – Ugye, a Sirius a legfényesebb csillag? – Az bizony. Az átmérője csak kétszerese a Napénak, és a Földtől mért távolsága 8,6 fényév, a Japánból látható legközelebbi állócsillag. Ezért látszik olyan fényesnek. A bátyám épp olyan lenyűgözően tudott beszélni, mint apa. 59
