5. Nemzetközi pénzügyek A pénz elméleti bevezetése során föltettük, hogy a gazdaság szereplőinek a pénzfunkciók miatt van a pénzre szükségük: a pénz lényegesen megkönnyíti az árucserét, a felhalmozást és az értékmérést. Emellett láttuk, hogy a bankrendszer fontos szerepet tölt be a pénzügyi közvetítésben: ha egyes gazdasági szereplőknek vagy szektoroknak finanszírozási igényük/képességük adódik, akkor azt pénzügyi termékek (betétek, hitelek) és a pénzügyi közvetítő rendszer szereplőinek segítségével rendezhetik. A rendszert egy nyitott gazdaság szektorainak fölírásával mutattuk be. A világgazdaság nyitott gazdaságok rendszere: a világgazdaság kibocsátásának és jövedelmének elosztását, illetve az ebből keletkező finanszírozási pozíciók rendezését a globális pénzügyek értelmezésével elemezhetjük. A világgazdaság sajátos problémája, hogy nincs törvényes fizetőeszköze. A törvényes fizetőeszköz fogalma azt jelenti, hogy a gazdaság szereplői tranzakcióik során ellenértékként azt kötelesek elfogadni – ez nemzetgazdasági szinten (forint) vagy akár regionális szinten (euró) értelmezhető, de a világgazdaságban nem. Világpénznek nevezzük azokat a fizetőeszközöket, amelyek a világgazdaság szintjén töltik be a pénzfunkciókat. A huszadik század első harmadáig az arany volt a világpénz: mivel az aranynak belső értéke van, ezért nem kellett kényszerforgalommal vagy kényszer-vásárlóértékkel fölruházni, a gazdasági szereplők elfogadták. Következésképp a világgazdaság működtetéséhez nem volt szükség arra, hogy az abban részt vevő országok külön megállapodásokat kössenek valamilyen fizetőeszközről illetve az egyes fizetőeszközök egymáshoz viszonyított árfolyamairól. A második világháború lezárásakor világossá vált, hogy az arany nem töltheti be többé a világpénz szerepét. 1944-ben az amerikai Bretton Woodsban kötötték meg az első olyan egyezményt, amely a világgazdaság pénzügyeit szabályozta. Az egyezmény alapgondolata az volt, hogy a nemzetközi pénzügyek stabilitásának biztosításával elérhető a világkereskedelem, illetve az abban részt vevő nemzetek kiegyensúlyozott, békés fejlődése. A megállapodás egyik sarokpontja egy nemzetközi árfolyam-rendszer létrehozása volt: az amerikai dollárt „nevezték ki” világpénznek, a rendszerben részt vevő gazdaságok fizetőeszközeinek árfolyamát szűk ingadozási sávokkal a dollárhoz rögzítették. Az előző fejezetben megállapítottuk, hogy a sávos árfolyamrögzítés hosszú távon csak akkor lehet tartós, ha a benne részt vevő gazdaságok reálfolyamatai önmagukban és egymáshoz képest is stabilak. Mivel ez a reálgazdasági stabilitás a második világháború után nem volt adottság, és az árfolyammegállapodás sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a bretton woodsi rendszernek ez a pontja a hetvenes évek elejére összeomlott. 1944-ben az árfolyam-megállapodás mellett megalapították a Nemzetközi Valutaalapot (IMF – International Monetary Fund) és a Világbankot (IBRD – International Bank for Reconstruction and Development). Ez a két intézmény a máig működő bretton woodsi örökség. 5.1 Az IMF és a Világbank Az IMF és a Világbank közötti alapvető különbség, hogy míg előbbi alapvetően makrogazdasági egyensúlyi problémák megoldásában segíti tagállamait, utóbbi a gazdasági szerkezeti gondok leküzdésében működik közre. Mit jelent ez? Az IMF akkor nyújt vagy szervez finanszírozást, ha egy gazdaságnak krónikusra növekszik az adósságállománya, amit a magánpiac szereplői már nem hajlandóak továbbfinanszírozni. Elsősorban fizetési mérleg problémákról van szó: a világgazdaságban résztvevő országok többsége nem képes arra, hogy saját fizetőeszközében adósodjon el, ezért: (1) nemzeti valutájának lehetséges árfolyamváltozása sérülékennyé teszi a gazdaságot; (2) megfelelő mennyiségű nemzetközi tartalékállományra van szükség az adósság mindenkori finanszírozásához. Túlzott eladósodás esetén általában egyszerre jelentkezik az árfolyam-probléma és a tartalék-probléma: a leértékelődő hazai valuta az árfolyam-változáson keresztül tovább növeli az adósságot; a nemzetközi tartalékok pedig elégtelennek bizonyulnak. Az IMF tipikusan ilyen esetek megelőzése vagy kezelése miatt létezik: ha szükség van rá, készenléti hitelt vagy szerkezet-átalakító hitelt nyújt. Előbbi az akkut, rövid távú gondok orvoslását szolgálja: a nyújtott hitelből lehet tovább finanszírozni az adósságot. A szerkezet-átalakító hitelek
hosszabb távúak, arra szolgálnak, hogy a reálgazdaság szerkezetét lehessen úgy megváltoztatni, hogy a fizetési mérleg egyensúlytalanságot kiváltó okok megszűnjenek. Az IMF a hiteleit nem jótékonyságból adja. Egyrészt a hitelkeretekre fenntartási díjat, a hitelekre pedig kamatot kell fizetni. Másrészt a hitel-megállapodások során az országoknak ígéretet kell tenniük arra, hogy megfelelő gazdaságpolitika lépéseket tesznek a helyzet rendezésére. A Világbank alapvető célja, hogy országokat hozzásegítsen a világgazdasági integrációhoz. Ezért olyan projekteket finanszíroz, amelyek létrejöttével az adott ország exportképessége vagy tőkevonzó képessége fokozható. Általánosságban két típusú szerkezet-átalakítást lehet a Világbankhoz kapcsolni: • a reálgazdaság szerkezeti átalakítása: ha egy országban az ipar relatíve elmaradott, akkor olyan projektekhez kaphat hitelt vagy más típusú (konzultációs vagy biztosítási) segítséget, amelyek az ipari fejlődést segítik elő; • ágazati szerkezet-átalakítás: ha egy országban az iparon belül a nehézipar túlsúlyos, akkor segítséget kaphat például könnyűipari, feldolgozó-ipari projektek beindításához. A Világbankhoz kapcsolódnak a Világbank-csoport tagjai, amelyek mind valamilyen speciális, elsősorban elmaradott gazdaságokhoz kapcsolódó problémák megoldásában segítenek. A Nemzetközi Fejlesztési Társulás (IDA – International Development Association) a leginkább elmaradott országok mezőgazdasági, közlekedési és oktatási ágazatainak nyújt a világbankinál kedvezőbb föltételű (alacsonyabb kamatozású, hosszabb futamidejű) hiteleket. A Nemzetközi Pénzügyi Társulás (IFC – International Finance Corporation) feladata elsősorban a magántőke beterelése az elmaradott gazdaságok és régiók fejlesztésébe. A Nemzetközi Beruházás-biztosítási Ügynökség (MIGA – Multilateral Investment Guarantee Agency) feladata, hogy a magán-beruházókat a politikai és gazdaságpolitikai kockázatok ellen biztosítsa. A Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID – International Centre for Settlements of Investment Disputes) azoknak a vitáknak a lebonyolításában, rendezésében segít, amelyek a beruházók és azon államok között robbanhatnak ki, amelyekben a beruházások folynak. 5.2 Nemzetközi Fizetések Bankja (BIS – Bank for International Settlements) A BIS a legrégibb nemzetközi pénzügyi intézmény, 1930. május 17-én alapították a svájci Bázelben. Alapításakor feladata az első világháború utáni jóvátételek pénzügyi rendezésének elősegítése volt. További történelmi adalék, hogy a BIS technikai segítségével válhattak 1958-ban konvertibilissé a nyugat-európai valuták. A BIS a jegybankok bankjaként funkcionál: e tevékenysége során jegybankoknak hitelt nyújthat illetve elősegíti a jegybankok valutapiaci műveleteit (segítséget nyújt a tranzakciók technikai lebonyolításában és elszámolásában). A BIS továbbá makrogazdasági, monetáris politikai és banki kutatóközpont illetve nemzetközi konzultációs fórum. Nevéhez fűződik a biztonságosabb banki működést szolgáló Bázel I. és Bázel II. tőkeegyezmények megalkotása. 5.3 Az Európai Unió és az Európai Monetáris Unió Az európai gazdaságok együttműködése a második világháború után kezdődött: 1951-ben a Szén és Acél Közösség (Montánunió) megalapításának egyik célja az volt, hogy gátat szabjon azoknak a folyamatoknak, amelyek a korábbi világégésekhez vezettek, másrészt az alapító országok együttesen erősebb versenytársai lehettek az USA-nak és a Szovjetuniónak. Több állomáson keresztül, folyamatos bővüléssel alakult ki a mai Európai Unió. Az EU polgárai nem alkotnak egyetlen politikai közösséget, így hagyományos értelemben vett kormányzatról, illetve az EU vezető testületeinek demokratikus felhatalmazásáról nem beszélhetünk. (Az Európa Parlament képviselőit például demokratikus úton választják, de a Bizottság tagjait már nem a Parlament választja – bár el kell fogadnia őket.) Ennek következtében az Unió fiskális politikája kisméretű. A költségvetésből finanszírozzák az Unió saját intézményeit: ide tartozik az Európa Parlament, a Bizottság, az Európai Unió Tanácsa és a Bíróság. Az EU költségvetése egy évre szól, de emellett léteznek hosszabb időtávú költségvetési tervek is. Az EU költségvetési bevételei négy kategóriába sorolhatóak:
i.
ii.
iii.
iv.
Tradicionális saját források Az Európai Unióba érkező áruk és szolgáltatások után beszedett vámok tartoznak ide. Azok a tagországok szedik be, amelyekbe a vámköteles áru először belép: a beszedett vám 75%-a az Unió kasszájába kerül, a fennmaradó 25% a vámszedéssel járó költségek fedezésére fordítható. Ha valamely tagország a vámszedés során úgy jár el, hogy emiatt az EU bevétele csökken, akkor azt egyéb forrásokból kell pótolnia. Hozzáadottérték-adón alapuló saját források A hozzáadottérték-adók az adott gazdasági periódusban létrejött kibocsátást adóztatják meg. Az ezekből befolyt költségvetési bevétel egy részét kell az EU kasszájába befizetni. Mivel az egyes országokban az adókulcsok struktúrája eltérő lehet, ezért a befizetési kötelezettség kiszámítása bonyolult művelet: meg kell határozni egy harmonizált adókulcsot és adóalapot. Az adóalap mérete korlátozott, nem lehet nagyobb, mint a Bruttó Nemzeti Jövedelem (GNI) 50%-a. Az adókulcs általában 0,33%, de vannak/lehetnek kivételek. Magyarországon a hozzáadottérték-adó az ÁFA. Emiatt az ÁFÁ-t érintő adójogszabályi változásokra az EU odafigyel. Érdemes az egyszerűsített vállalkozói adót megemlíteni: ennek bevezetésével az ÁFA adóalapja csökkent, amit Brüsszelben nem néztek jó szemmel. A Bruttó Nemzeti Jövedelmen (GNI) alapuló saját forrás Az országok saját költségvetésükből kötelesek befizetni az EU költségvetésébe az itt meghatározott összeget: azaz ennek nagysága nem függ valamilyen ország-specifikus fiskális bevételtől, hanem úgy adódik, hogy a Bruttó Nemzeti Jövedelem nagyságát megszorozzák egy adott százalékos értékkel. Az Európai Unió költségvetése nem haladhatja meg az Unió összjövedelmének ( GNI) 1,24%-át. A vámbevételen és a hozzáadottérték-adón alapuló források nagysága lesz ismert először, így a GNI-alapú befizetések mértékét már úgy határozzák meg, hogy azzal együtt érjék el a teljes bevételt. Egyéb bevételek Az EU pénzügyi eszközeire fizetett kamatok, késedelmi kamatok, bírságok, EU-n kívüli szervezetektől érkező befizetések tartoznak ide. Ezek összértéke a költségvetésen belül elhanyagolható nagyságrendű
Az első két bevételi forrás az összbevétel 15-15%-a, a GNI-alapú forrás a bevételek 69%-a. Az Európai Unió kiadásai öt kategóriába sorolhatóak: i. Mezőgazdasággal kapcsolatos kiadások Az Unió korlátozza a mezőgazdasági piaci versenyt, termelési mennyiségeket és minőségeket ír elő. Ennek következtében a termelőket támogatni kell: a mezőgazdasági kiadások meghaladják az EU költségvetés méretének 40 százalékát. ii. Strukturális kiadások Két alapvető célt szolgálnak: az elmaradottabb régiók fejlesztését és az integráció teljesebbé tételét. Utóbbi alapvetően infrastrukturális fejlesztéseket jelent. Az EU költségvetésének mintegy 30%-át teszik ki iii. Belső politikák Oktatással, kultúrával, fogyasztóvédelemmel, energiaügyekkel, médiával kapcsolatos kiadások tartoznak ide. A teljes költségvetés körülbelül 8%-a. iv. Külpolitikával kapcsolatos kiadások A nemzetközi diplomácia, a külső védelem kérdései valamint a potenciális EU tagokkal (jelöltekkel) kapcsolatos kiadások tartoznak ide; a költségvetés mintegy 7%-a. v. Adminisztráció Az Európai Monetáris Unió egy nagyon régi álom megvalósulása: már a hatvanas években megszületett a közös pénz és ezzel a közös monetáris politika gondolata. 1999. január 1-től számlapénz, 2002. január 1-től készpénz (papír és érme) formájában vezették be az eurót. Az EMU jegybankja az Európai Központi Bank (ECB – European Central Bank), székhelye Frankfurtban van.
Az ECB és az Európai Unió jegybankjai alkotják az Központi Bankok Európai Rendszerét (ESCB – European System of Central Banks). Mivel a jelenlegi (2009) 27 tagállamból csak 16 tagja a monetáris övezetnek, ezért az EMU monetáris irányítását egy ennél szűkebb csoport, a részt vevő országok jegybankjai által alkotott eurórendszer (eurosystem) végzi. Az eurórendszer vezetője az ECB, a kutató és elemző munkák, a döntés-előkészítés és a legfontosabb döntések itt születnek meg. A közös pénz bevezetésével az egyes országok lemondanak önálló monetáris politikájukról. Ennek közgazdasági föltétele, hogy a lemondás több haszonnal járjon, mint költséggel. A monetáris politika vitelét akkor lehet országok fölötti szintre emelni, ha kizárhatóak az úgynevezett aszimmetrikus sokkok, amelyekre a többiekétől eltérő pénzpolitikai lépésekkel kellene reagálni. E föltétel megvalósulása nehezen ellenőrizhető: azt kellene ugyanis bizonyítani, hogy a gazdaságok alapvető gazdasági, üzleti folyamatai szinkronban vannak, azaz a reálgazdaság ciklusai együtt mozognak, az egyoldalú sérülékenység kizárható. A reálkonvergenciához rugalmas, átjárható áru-, tőke- és munkaerőpiacok szükségesek (intézményi feltételek): ezek az Európai Unióban megvalósulnak. Mindezek megléte azonban még nem garantálja a közös fizetőeszköz bevezetésének lehetőségét. Az intézményi föltételek ellenőrizhetőek, de a reálkonvergencia nehézkesen, és semmiképpen sem mérhető közérthetően. Így az euró bevezetésének kritériumai alapjában véve nominális mutatószámok lettek, amelyeket az 1992-ban aláírt maastrichti szerződés fogalmaz meg. Ezek szerint: i. A vizsgált ország harmonizált fogyasztói árindexének 12 havi átlaga legfeljebb 1,5 százalékponttal haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációt felmutató EU-tagállam inflációinak számtani átlagát. A valutaárfolyamokat tárgyaló fejezetből tudjuk, hogy az árfolyam hosszú távon akkor stabil, ha az ország inflációs rátája nem tér el tartósan és jelentősen a főbb gazdasági partner országok inflációitól. Ebben az esetben az árfolyam-mozgás okai nem fundamentális, hanem rövid távú, elsősorban pénzpiaci folyamatokban keresendőek. Ezek a mozgások még így is nagyok lehetnek, és egyértelműen károsak. A jegybank védekezhet ellenük sávos rögzítéssel, de annak költségei vannak: célszerűbb lehet közös valuta bevezetése. ii. A GDP-arányos államháztartási hiány nem lehet nagyobb 3%-nál. iii. A GDP-arányos államadósság nem lehet nagyobb 60%-nál. Az állam nagy gazdasági szereplő, ezért gyenge finanszírozási pozíciója vagy eladósodása sérülékennyé teheti az egész gazdaságot, ennek kizárása miatt kell a fenti két kritériumot betartani. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy • a konkrét számokat (3%, 60%) semmiféle tudományos elmélet vagy praktikus tapasztalat nem indokolja; • csak az államháztartás pénzügyi helyzetének stabilitása még nem garantálja az egész gazdaság stabilitását. Sokak szerint helyes lenne a külső pozíciót (az ország egészének finanszírozási igényét és az ország egészének (állam+magánszektor) külső adósságállományát is vizsgálni. iv. A vizsgált ország hosszú távú kamatlábainak 12 havi átlaga nem haladhatja meg 2 százalékpontnál nagyobb mértékben a három legkisebb inflációval rendelkező EU-tagállam hosszú távú kamatainak számtani átlagát. A kamatfeltétel úgynevezett piaci kritérium: a hosszú távú kamatokra a gazdaságpolitika nincs közvetlen befolyással, piaci várakozásokat tükröznek. Például, ha a piaci szereplők úgy vélik, a jövőben alacsony lesz az infláció, akkor a hosszú távú hitelszerződéseikben nem kérnek inflációs prémiumot; ha viszont inflációt várnak, akkor ezt a hosszú távú kamatokba beépítik. Így a hosszú távú kamatok mozgása a gazdaságpolitika hitelességét (is) tükrözi. A kritérium teljesülésének ellenőrzésekor a 10 éves államkötvények referencia-hozamait nézik meg. Az eddig felsorol kritériumok a Monetáris Unió tagjaira és az eurót bevezetni szándékozókra egyaránt vonatkoznak. Az utolsó kritérium értelemszerűen csak az aspiránsokra vonatkozik: v. Az euró bevezetését megelőző két évet az ERM II nevű árfolyamrendszerben kell eltölteni.
Az ERM II (Exchange-Rate Mechanism – Árfolyam-mechanizmus) rendszerben az ország valutájának árfolyamát az euróhoz rögzítik egy ± 15% -os ingadozási sávval; ebben a rendszerben kell feszültségmentesen 2 évet eltölteni. A „feszültségmentesség” azt jelenti, hogy nem kerülhet sor leértékelésre, de a felértékelés lehetősége nem kizárt. A sávközepet az adott ország jegybankja és az Európai Központi Bank közösen határozzák meg, a sávszéleken mindkét félnek intervenciós kötelezettsége van. Az ECB illetve az Eurórendszer a „szokásos” jegybanki feladatokat látják el: egyrészt gazdaságpolitika céljaik vannak, másrészt felelnek az euróövezet pénzügyi stabilitásáért. Az ECB elsőszámú célja az árstabilitás fenntartása: ennek keretében igyekszik az éves inflációt 2% közelében lehorgonyozni. Ennek érdekében reálgazdasági és pénzügyi információkat gyűjt és elemez. Jelenleg (2009) az ECB jegybanki alapkamatot határoz meg, azaz a kamatszint változásán/változtatásán keresztül próbálja befolyásolni a piaci folyamatokat. A pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében az ECB lehetőséget biztosít az euróövezet kereskedelmi bankjainak, hogy tőle egynapos hiteleket felvegyenek, illetve nála elhelyezzenek, előre meghatározott kamatlábon. Ez azért fontos, mert így a bankközi piac kamatainak ingadozása csillapítható. Emellett a kereskedelmi bankoknak tartalékolási kötelezettségük van (bizonyos) idegen forrásaik után; a tartalékot az eurórendszerben részt vevő jegybankoknál kell elhelyezniük.