4

XXII.(VIII. új) évfolyam - 2007/4

Vallás és politika A szabadság útja Evangéliumi házasságetika Carl Friedrich von Weizsäcker

Tartalom SÚLYPONT Jakab Attila: Vallás és politika A magyar helyzet az amerikai tükörben Wildmann János: Magyar politikai kereszténység A romantika és a realizmus között: a szabadság fájdalmas útja Interjú Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal Mihályi Gilbert O.Praem.: Milyen az emberkép, embereszme? Ez a politika sarkalatos kérdése Béky Gellért SJ: Haza, nép, nemzet, nemzeti: magyar

Keresztény közéleti – kulturális folyóirat 3 8

12

15 17

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM Török Csaba: Posztmodern és kereszténység III. Szirtes András: Evangéliumi házasságetika egy posztmodern korban

19

23

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA Himfy József: Carl Friedrich von Weizsäcker (1912-2007) halálára

29

BÁRÁNYBÕRBEN A pécsi ügy Válogatás az Egyházfórum honlapján közzétett hozzászólásokból 31

RECENZIÓ-KRITIKA

33

Megjelenik évente hatszor Egy szám ára: 357 Ft Évi elõfizetési díj: 1890 Ft A folyóirat megrendelhetõ a kiadó címén, vagy megvásárolható a hírlapárusoknál. Alapítók: Paul M. Zulehner és Wildmann János Kiadó: Egyházfórum Alapítvány, 1048 Budapest, Kordován tér 5. V/25. Telefon: (1) 230 34 35 Adószám: 19667908 – 2 – 41 (Az szja 1 százalékának felajánlásához) Szerkesztõség és Kiadóhivatal: 7635 Pécs, Sólyom dûlõ 3. Telefon: (72) 213-454 A szerkesztõbizottság tagjai: Jakab Attila (felelõs szerkesztõ) [email protected] Komáromi Marianna Orosz Gábor Viktor Szécsi József Szirtes András Végvári Vazul ofm. Wildmann János (fõszerkesztõ) [email protected] Wolf Judit Bankszámla: OTP Bank Rt. Budapest, József körút 33. 11708001-20523716 Lapterv, tördelés: BGS ArtPart - Bajári Anikó E-mail: [email protected] Nyomdai munkák: Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécs, Légszeszgyár u. 28.

ISSN 1215–0630 Olvasóink leveleit a szerkesztõség címére kérjük. Minden írásért szerzõje felelõs, és nem feltétlenül a szerkesztõség véleményét fejezi ki. Nem kért kéziratokat nem õrzünk meg, és csak kérésre küldünk vissza. Címlap: Címlap: Edvard Munch: A kiáltás (1893)

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

A felvilágosodás és a racionalizmus mind általánosabb megkérdőjelezésével, illetve a globalizáció teremtette létbizonytalanságokkal párhuzamosan erősödnek világviszonylatban a vallási megalapozottságú politikai ideológiák. Ezek elsősorban a társadalom erkölcsi rendként való megszervezésének és működtetésének a szükségességét hangsúlyozzák, amely tulajdonképpen a középkori hatalmi viszonyokat és összefüggéseket idézi. Magyarországon ez a szellemi áramlat szintén megtalálható. Természetesen a maga sajátos vonásaival, ami egyben azt is tükrözi, hogy meglepően összetett világban élünk, amelyben a szövetségeket és az ellentéteket talán nem is annyira az ideológia, mint az érdek határozza meg. (A szerk.)

Vallás és politika A magyar helyzet az amerikai tükörben Az egymás mellett való elbeszélést magas szinten megjelenítő magyar média egyik rendszeresen visszatérő témája a vallás és a politika viszonya. A témát tárgyaló publicisztika azonban – a sokszor nyilvánvaló szakmai hozzá nem értésnek köszönhetően – kiegyensúlyozatlan, belterjes, nélkülözi a kitekintést, és nem egy esetben a differenciált gondolkodást is. Így pl. – miközben sok szó esik a katolicizmus közélet-meghatározó és társadalombefolyásoló törekvéséről – valahogy minden médiaelemző műhely figyelmét elkerüli a Németh Sándor alapította, és a Hit Gyülekezete égisze alatt megjelenő Hetek c. „országos közéleti hetilap”-nak a közvéleményt formálni, alakítani kívánó igénye. Ebből kifolyólag természetes, hogy a lapban megjelentetett információk, és főképpen azok kommentárja egy sajátságos és jól behatárolható ideológiát tükröz – hasonlóképpen más, politikailag és ideológiailag elkötelezettnek tekinthető médiaorgánumhoz. A probléma, hogy az átlagolvasó előtt nem egyértelműsíti a vallási közösséghez való szoros kötődését.1 Ilyen viszonyok közepette talán érdemes kitekinteni, hogy mi a helyzet az Egyesült Államokban, amely a Szovjetunió öszszeomlását követően a közép-kelet-európai (szellemi, politikai és gazdasági) elit számára átvette a modell – és a gondolkodás nélkül másolandó példa – szerepét. A tükröt a Valenciennes-i egyetemen az amerikai civilizációt oktató Mokhtar Ben Barka

munkája tárja elénk, amely az amerikai keresztény jobboldalt és annak politikai ambícióit, szerepvállalásait elemzi és ismerteti.2 A mű azok közé a kiadványok közé tartozik, amelyeknek – tartalmuk miatt – rendszerint még a híre sem jut el a magyar olvasóközönséghez.

Amerikai – magyar helyzetkép Ben Barka szerint, amikor a katolikus John F. Kennedy lett a demokrata párt elnökjelöltje protestáns környezetben, rögtön megfogalmazódott a gyanú, hogy egy a Vatikán által irányított teokratikus rendszert akar meghonosítani az Egyesült Államokban. Kennedynek 1960. szeptember 12-én, Houstonban, a déli baptista lelkészek gyülekezete előtt, hitet kellett tennie az Állam és az Egyház szétválasztása mellett. 3 1976-ban azonban teljesen megváltozott a helyzet, és az átpolitizált vallás hangsúlyos szerepet kapott az elnökválasztási kampányban. A tömegesen első ízben szavazó konzervatív protestánsok (evangelikálok, fundamentalisták, pünkösdiek) semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy a demokrata Jimmy Carter – egy déli baptista laikus prédikátor – folyamatosan az „újjászületett keresztény” (born-again Christian) hitére és mivoltára hivatkozott. Hiszen ezek a protestánsok épp azért hagytak fel ad-

1 A Hit Gyülekezete honlapján egyáltalán nincs feltüntetve (www.hit.hu/index.html), miközben a szerkesztőség címe megegyezik a Hit Park címével: 1103 Budapest, Gyömrői út 63. 2 M. Ben Barka, La droite chrétienne américaine. Les évangéliques à la Maison Blanche, Éditions Privat, Toulouse, 2006. 3 Lásd www.cs.umb.edu/jfklibrary/j091260.htm

2007/3

3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

szemléletet valló kisebb és – történetileg, illetve hazai viszonylatban mindenképpen – újszerűbb vallási közösségeket. Ezen szemlélet azonban soha nem kerül kifejtésre és strukturált bemutatásra, mert akkor túl nyilvánvalóvá válna a vallási és a politikai nézetek összeegyeztethetőségének minden nehézsége, pl. a család, a nők szerepe, a társadalom megszervezése vagy a homoszexualitás kérdésének megítélésében.5 Mindez természetesen belpolitikai jelentőséggel bír6, leképezi a felekezeti szembenállásokat, ugyanakkor pedig – legalább részben – magyarázza a magyar-amerikai viszonyt is. Hiszen, ellentétben a közvéleménynek rendszeresen tálalt nézettel, a vallás politika-meghatározó igénye, illetve átpolitizálása nem magyar, illetve nem katolikus – és nem is csak muzulmán – sajátosság, hanem sokkal általánosabb nemzetközi jelenség. Adott esetben, bizonyos értékek és eszmék mentén, túlmutat a vallási hovatartozáson is.

Amerikai keresztény jobboldal

Jimmy Carter - “újjászületett” digi passzív, a közélettől távolságot tartó magatartásukkal, hogy a Bibliára alapozva átalakítsák az államot és a társadalmat. 1980ban a republikánus Ronald Reagan már egyértelműen a „keresztény jobboldal” (Christian Right) támogatásának köszönhetően győzött, amely azóta is a republikánus párt jobboldali szárnyát alkotja. Az amerikai keresztény jobboldal meghatározó összetevőjének az evangelikálok számítanak, akik minden választáson a republikánus jelölteket támogatják. Ezzel szemben magyar viszonylatban egy teljesen ellentétes valláspolitikai képlet alakult ki. A meghatározó, ún. történelmi egyházak (különösképpen a katolikus és a református4) eléggé egyértelműen a politikai jobboldal oldalán kötelezték el magukat, miközben a baloldal (legalább hallgatólagosan és minden bizonnyal ennek eredményeképpen is) többnyire maga mögött tudhatja a vallási és erkölcsi szempontból erősen konzervatív

Ben Barka öt fejezetre tagolódó munkája elsőként a keresztény jobboldal – mint „amerikai kivétel”7 – tágabb kontextusba ágyazott kérdését tárgyalja. Ebből világosan kitűnik, hogy a francia (és európai), illetve az amerikai laicitás fogalom nem egészen fedi át egymást.8 Amerikában ugyanis az intézményes elkülönülések ellenére a vallás, különösen az érzelmi vallásosság vitalitásának köszönhetően erősek a személyes átfedések, illetve az egyéni meggyőződés megjelenítése a közéletben. Ennek gyökere abban a bibliai alapú puritán eszmerendszerben található, amely a nemzeti mitológiát meghatározza: isteni kiválasztás és egyetemes küldetéstudat.9 Nem véletlen tehát, hogy a legnagyobb amerikai ünnep a – lassan-lassan nemzetközi méretűvé dagasztott – Thanksgiving (november negyedik csütörtökén), amely arra emlékeztet, hogy a Mayflower utasai 1621-ben – a későbbiekben teljesen mellőzött (és módszeresen kiirtott) bennszülöttek hathatós segítségének köszönhetően – végérvényesen megvetették lábukat az „Ígéret Földjé”-nek tekintett kontinensen. 1864-ben pedig rákerült a pénzre az „Istenben bízunk” (In God We Trust) kitétel. Joggal mondható tehát, hogy a vallás (és a vallásszabadság) az amerikai demokrácia egyik tartóoszlopa; Isten és a Biblia pedig a politikai diskurzus meghatározó ele-

4 Az evangélikusok magatartása, akik már számarányuknál fogva sem játszanak olyan meghatározó szerepet, árnyaltabbnak mondható. 5 A Hit Gyülekezete pl. a homoszexualitást a „súlyos perverzitások” közé sorolja (www.hit.hu/articleprint.html?id=146), amelyből a megtéréssel (hitbeli újjászületéssel) lehet „kigyógyulni” (www.hit.hu/articleprint.html?id=131). 6 A magyar közélet és köztudat a vallási-erkölcsi konzervativizmust értelemszerűen a katolikus egyházzal azonosítja, pedig a vele szembehelyezkedő vallási közösségek hasonló értékrendet, esetenként pedig akár radikálisabb szemléletet is vallanak, ellenben azt kifinomult stratégiai érzékkel nem jelenítik meg a nagy nyilvánosság előtt. Az erkölcsi kérdésekben való média- és közéleti nyilvánosságot átengedik a katolikus és református egyházaknak, és a hozzájuk kötődő politikai jobboldalnak. 7 Erre vonatkozóan lásd S. M. Lipset, American Exceptionalism. A Double-Edged Sword, New York – London, 1997. 8 Ezzel kapcsolatosan lásd Jakab A., A laicitás (Műhelytanulmány, 7), Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2004, 55-62. old. 9 Lásd R. Gorbi, Un grand peuple élu. Messianisme et antieuropéanisme aux États-Unis des origines à nos jours, Lyon, 2006. Rec. Jakab A., Katekhón 4, 2007/1 (n° 11), 109-114. old.

4

2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

me. Ez az ellentmondás annak köszönhető, hogy egy hosszas fejlődési folyamat eredményeképpen (pl. katolikusok, baptisták, kvékerek kezdeti diszkriminációja) megvalósult az egyház és az állam teljes körű intézményes szétválasztása, miközben megmaradt annak a lehetősége, hogy az erőviszonyok függvényében vallási eszmék szerepet játszhassanak a jogalkotásban és a társadalomszervezésben.10 Az egyensúlyt a Legfelsőbb Bíróság (vagyis az Alkotmánybíróság) hivatott fenntartani, amely 1940 óta egyre gyakrabban szembesül vallási tartalmú vagy színezetű törvények és határozatok elbírálásának szükségével: a szövetségi állam hivatalos vallásának kérdése, imagyakorlat és bibliaolvasás a közoktatási intézményekben, vallási intézmények állami támogatása, egyházi javak adókedvezménye. Ebben a kontextusban a nehezen meghatározható és sok öszszetevős keresztény jobboldal közéleti/politikai szerepvállalása nem annyira kirívó – az amerikai feketék egyházai, a katolicizmus, és a zsidó közösségek régóta gyakorolják –, mint sokkal inkább újszerű; az 1980-as évekre tehető.11 Ben Barka elsősorban egy olyan, evangelikál többségű, politikai-vallási mozgalmak és egyesületek sokaságát tömörítő konzervatív koalíciót ért a megnevezés alatt, amely egyik jellemző vonása a társadalom bizonyos fejlődési irányvonalával való szembehelyezkedés, főképpen erkölcsi és a családot érintő kérdésekben. Jóllehet a koalició súlypontját a déli államok (Bible Belt) fehér baptista közösségei (Southern Baptist Convention) adják, nem minden evangelikál osztja a keresztény jobboldal nézeteit12, és nem is minden jobboldali evangelikál. A keresztény jobboldalt különböző felekezetű protestánsok, mormonok, messiáshívő zsidók, keresztény cionisták, konzervatív katolikusok, Moon követők stb. alkotják. Gondolkodásmódjukat mindenek előtt a manicheizmus (a Jó és a Rossz küzdelme) és a millenarizmus (Krisztus ezeréves birodalmának eljövetelébe vetett remény) határozza meg. Összetartó erejük az a meggyőződés, hogy politikai elköteleződésükkel és tevékenységükkel tulajdonképpen a válságban levő és szekularizált Amerikát hivatottak megmenteni. Ellenfeleik természetesen a válság okozói – a liberálisok, a feministák, a homoszexuálisok, a multikulturalizmust vallók, a humanista értelmiségiek, illetve az ökumenizmusban elkötelezett protestáns egyházak és azok nemzetközi szervezetei –, akik eltávolították Amerikát Istentől. Ahhoz azonban, hogy a társadalom újra összhangba kerülhessen az isteni renddel, először a „Biblia erkölcsi értékrendjét” valló és védelmező politikusokat kell döntéshozói pozícióba juttatni, illetve a folyamatos nyomásgyakorlás stratégiáját kell alkalmazni. Ennek érdekében rendkívüli hozzáértéssel használják a

Keresztény jobboldal - az erkölcsi rendért technológia kínálta lehetőségeket: televízió, telefon, számítástechnika, Internet, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a keresztény jobboldal erőpozícióba került a republikánus párton belül. Az amerikai helyzetnek a magyar viszonyokkal való szembesítése egy teljesen fordított képet eredményez. A kommunizmus alatt tanúsított, enyhén szólva ellentmondásos magatartását feledtetni és kompenzálni kívánó református és katolikus egyházak13 feltétlen elköteleződése az önmagát (szinte kizárólagosan) „nemzeti”-nek tekintő, és a „keresztény” jelzőt is kisajátító politikai jobboldal mellett óhatatlanul a másik (bal) oldalra taszította azokat a vallási közösségeket, amelyeknek létjogosultságát, egyáltalán vallási jellegét fenntartásokkal szemlélik az említett egyházak; miközben a politika a (meglehetősen katolikus színezetű) keresztény magyar nemzet egységét félti tőlük. Ezen közösségek számára ugyanis a laikus államfelfogás – amely jobban érzékelhető a politikai baloldalon – jelen pillanatban egyben létkérdés is. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ezek a közösségek ne rendelkeznének sajátos, döntően konzervatív (esetenként akár fundamentalistának is mondható) erkölcsi értékrenddel és társadalomszervezési elképzelésekkel, amelyeket minden bizonynyal megpróbálnak majd a politikában is érvényre juttatni. Mivel azonban magyar viszonylatban a politikai és a felekezeti megosztottság – szembenállás14 – többé-kevésbé egybeesik, illetve a jobboldalon összemosódott, szinte felcserélhetővé vált a „nemzeti” és a „keresztény”, ez baloldalon megkönnyíti az elvileg teljesen ellentétes értékrendet valló nézetek érdekközösségét. Ebben kétségtelenül az is szerepet játszik, hogy a magyar baloldalnak ma már gyakorlatilag nincs politikai ideológiája – mint ahogy nincs filozófiai alapokon álló magyar liberalizmus sem –, mert

10 A keresztény jobboldal eszmeiségéhez közel álló „Ígéret Megtartók” (Promise Keepers) interkonfesszionális férfimozgalma pl. a patriarkális társadalom visszaállításáért száll síkra, és határozottan elítéli a homoszexualitást, a válást és az abortusz. 11 Az amerikai keresztény jobboldal társadalmi előzménye a fundamentalista protestánsoknak az 1920-as években az evolúció-elmélet tanítása ellen folytatott küzdelmében keresendő. Magyarországon ez a küzdelem most kezd érzékelhetővé válni (pl. az Értelmes Tervezettség Munkacsoport militantizmusa révén), ami mögött a fundamentalizmust képviselő teológusok mellett egyértelműen a természettudományos végzettséggel rendelkező – de lényegében a bibliai teremtéstörténet történetisége mellett elkötelezett – tudósok és szakemberek vallási és humán műveltségének a hiánya is döntő szerepet játszik. Személy szerint egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezt a hiányt a felsőoktatásban már létező vagy most szerveződő vallástudományi képzések képesek lesznek pótolni. 12 Pl. a fekete közösségek elhatárolódnak. 13 Katolikus viszonylatban lásd Lénárd Ö. – Tímár Á. – Szabó Gy. – Soós V. A., Utak és útvesztők, Budapest, 2006. 14 Lásd pl. a legamerikaibb magyar pünkösdi-evangelikál közösség, a Hit Gyülekezete, katolikus-ellenességét.

2007/3

5

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Humanisták - tényleg Isten ellenségei lennének? annak helyét és szerepét teljes mértékben a (neoliberális) gazdaságpolitika vette át. Ez határozza meg mind az ember-, mind pedig a társadalomszemléletet.15 Ennek fogalmi ürességét azonban előbb-utóbb valamiféle vallási-erkölcsi tartalommal mindenképpen fel kell majd tölteni. Az amerikai példa pedig nagyszerűen igazolja, hogy – a társadalmat stabilizálni hivatott, és a kiszámíthatóságát szavatoló – erkölcsi fundamentalizmus és neoliberális gazdaságpolitika nagyszerűen megférnek egymással.

Vallási alapú politikai ideológia

Ben Barka műve második fejezetében az evangelikál ideológiát elemzi, amelynek tulajdonképpeni célja a liberálisnak tekintett protestantizmus ellensúlyozása. Négy lényeges alkotóeleme: 1) a Biblia Isten szava, amely az élet és a hit minden kérdésében a tekintély forrását jelenti; 2) a megtérés személyes élményének a megtapasztalása mintegy előfeltétele a személy átalakulásának és a keresztény életbe való belépésének; 3) a figyelemnek Krisztus kereszthalálára, mint kiengesztelő áldozatra kell összpontosulnia; 4) elengedhetetlen a militáns elköteleződés, és a személyes tanúságtétel a mások megtérítése céljából. Az evangelikálok aktivitását elsősorban az magyarázza, hogy a politikát ma már lehetőségnek tekintik a morális és a spirituális rend helyreállításában. Mivel meggyőződésük szerint a kereszténység és az üdvösség elsősorban szabad választás kérdése, minden társadalmi problémát erkölcsi dimenzióban szemlélnek. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az egyének egyenkénti helyes

Bill Clinton - búcsú a jóléti állammodelltől. erkölcsi magatartása végeredményben az egész társadalmat megújítja – mindennemű reform nélkül. Az akár vonzónak is mondható individualizmus látszata mögött azonban a közösséghez való kötődés erőteljes (szinte kizárólagos) követelménye húzódik meg. Hiszen csakis ez biztosíthat keretet a militantizmusnak, és itt érzékelhető, ellenőrizhető a „helyes” magatartás, illetve a hit „helyessége” (ortodoxia), ami hosszabb távon az önálló és kritikus gondolkodásra való képesség teljes leépülését eredményezi. Az evangelikál ideológiát követően (a harmadik fejezetben) Ben Barka azt a politikai aktivitást elemzi amelynek célkitűzése a saját társadalompolitikai programok megvalósítása, mégpedig jól meghatározott stratégiák mentén. Ebbe beletartozik a jobboldali (neokonzervatív) szellemi műhelyekkel való szoros együttműködés, a személyre szóló levelezés és a lejárató kampány, a politikai célokat szolgáló teleevangelizáció, illetve az iskolahálózat kiépítése. Az Egyesült Államokban jelen pillanatban közel 900 evangelikál és fundamentalista szellemiségű egyetem és felsőoktatási intézmény képezi a jövő döntéshozóit. Mivel a moralizmust, a gazdasági liberalizmust, valamint az állam és a nemzeti érzelem gyűlöletét16 vegyítő keresztény jobboldal alapvetően védekező mozgalom, szükségszerű ellenségképét a laikus humanizmusban (secular humanism) véli megtalálni, amelyet azzal vádol, hogy ateista, támogatja a darwini fejlődéselméletet, erkölcstelen, elszakítja az embert Istentől, valamint Isten nélküli társadalom felépítésén fáradozik.17 Ennek ellenében védelmezi tehát a hagyományos erkölcsi és társadalmi értékeket, illetve a patriarkális családfelfogást, határozottan elítéli az abortuszt, küzd a homoszexualitás ellen, igyekszik gyöngíteni az állami ellenőrzést és beavatkozást – miközben síkra száll az éppen időszerű „Gonosz birodalmával” szemben erős Ameri-

15 Lásd J. Comblin, Le néolibéralisme. Pensée unique, Paris – Budapest – Torino, 2003. Rec. Jakab A., Katekhón 4, 2007/1 (n° 11), 104-108. old. 16 A „nacionalizmus” iránti zsigeri ellenszenv azzal magyarázható, hogy az evangelikálok alapvetően egy olyan pre-modern identitásszemléletet vallanak, amely a nemzeti hovatartozás helyett a vallási hovatartozást tekinti mérvadónak. Ez szintén fontos tényező a magyar valláspolitikai képletben. 17 Lásd T. LaHaye, The Battle for the Mind, Old Tappan (New Jersey), 1980.

6

2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

káért –, ellenzi a fegyverhasználat ellenőrzését, muzulmánellenes18, feltétel nélkül támogatja Izraelt19, és csakis a piacgazdaság korlátok nélküli szabadságára esküszik. Ennek következtében ellene van minden szociális támogatásnak –, mert a szegénységet és a társadalmi problémákat alapvetően a bűn következményének és nyilvánvaló jelének tekinti. Következésképpen vallja, hogy az egyének megtérésével és a helyes erkölcsi rendnek a társadalom szintjén történő megvalósításával ezek a problémák megszűnnek, illetve megszűntethetők. Ebben segíthetnek a jótékonykodást művelő vallási szervezetek, amelyek jelenleg alig vagy nehezen juthatnak szövetségi pénzforrásokhoz. A szociális háló leépítésével azonban tevékenységi területet, anyagi forrásokat és értelemszerűen befolyást lehetne nyerni.

A politikai mezõ Mit sikerült az itt felsoroltakból elérni? Azt lehet mondani, hogy elég sokat (pl. az abortusz vagy a homoszexuálisok házassága kérdésében), még akkor is, ha a küzdelem pillanatnyilag eldöntetlen, és a működő amerikai demokráciának, valamint a civil társadalom mozgósíthatóságának köszönhetően az erőviszonyok messze nem merevedtek még meg. Ellenben tény, ahogy azt Ben Barka műve negyedik és ötödik fejezetében kidomborítja, hogy az elmúlt két évtizedben és különösképpen a mostani Bush adminisztráció idején a keresztény jobboldal vallásos ihletésű ideológiája erősen áthatja a közéletet, és tematizálja a diskurzusokat. A republikánus párt gyakorlatilag ennek a foglya, de a demokraták sem képesek teljes egészében kivonni magukat a befolyása alól (Bill Clinton pl. feladatának tekintette a jóléti állam leépítését). Másságukat főképpen a mértéktartóbb magatartásban tudják kifejezésre juttatni, de mindenképpen számolniuk kell a vallás(osság) egyre meghatározóbb társadalmi jelenlétével és megnyilvánulásaival. Ennek következtében a (bel)politika mindinkább vallási és erkölcsi – és nem annyira társadalmi – kérdésekről szól, miközben a külpolitikában szerepet kap a manicheizmus és az esz-

katológia által meghatározott vallásos világnézet. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy komolyan visszaszorult a liberális (keleti parti) értelmiség társadalmi befolyása, amely sikerélményre már csak az exportált eszméi hozadékaként számíthat. A Ben Barka által vázolt és elemzett amerikai átalakulások kétségtelenül sajátos megvilágításba helyezik a magyar helyzetet. Az amerikai keresztény jobboldal világos és határozott ideológiájának a fényében pl. a hazai politikai retorikák eléggé hibridnek tűnnek. Hiszen egyes elemeit (természetesen nem ugyanazokat) megtaláljuk mind a jobb-, mind pedig a baloldalon. Ugyanakkor a többé-kevésbé egyazon konzervatív erkölcsi értékrendet valló egyházak és vallási közösségek20 az értelemszerű szövetség helyett – a magyar társadalom sokrétű széttöredezettsége és megosztottsága okán, illetve az ellentétes és össze nem egyeztethető társadalomés valláspolitikai szempontok miatt – markánsan szembeállnak egymással. Ennek köszönhetően a magyar valláspolitikai képlet rendkívül összetett és ellentmondásos21 – és, jóllehet ezt soha nem taglalják, mégis játszik valamiféle szerepet a magyar közélet és politika amerikai megítélésében. Az Egyesült Államok politikáját ugyanis a pragmatizmus jellemzi. Ennek tükrében szövetségeseit nem az eszmék (vagy ideológiák), hanem az időszerű és adott térségbeli érdekek, illetve az amerikai törekvésekre való ráhangolódás függvényében határozza meg. Az Amerikával, valamint az amerikai gyökerű és érdekeltségű vallási mozgalmakkal szembeni magatartás pedig meghatározó a megítélésben. Elsősorban azért, mert azok államokbeli megfelelői – „anyaszervezetei” – komoly politikai befolyással bírnak. A jövőben mindez még hangsúlyosabb szerepet kap majd, mert egy olyan globalizálódó világ van kialakulóban, ahol a politikai ideológiát a vallás-erkölcsi eszmék befolyásolják, és ahol a vallás mindinkább átpolitizált.22 Ennek valósága legerőteljesebben az amerikai és a politikai iszlám teokratikus ideológiáinak a kérlelhetetlen szembenállásán mérhető le – amely szembenállásnak foglya és szenvedő alanya a mindkettő által gyűlölt humanista és felvilágosult európai kultúra.

Jakab Attila

18 Ez a hagyományos kommunista-ellenességet váltotta fel. Az iraki háborúban pl. az evangelikálok nagyszerű lehetőséget láttak arra, hogy megkíséreljék a muzulmánok megtérítését. Missziós kísérletük gyakorlatilag a volt szovjet érdekövezetben kifejtett térítési tevékenység folytatásának is tekinthető. 19 Ennek okai elsősorban teológiaiak. E mögött az evangélikálok azon meggyőződése húzódik meg, hogy Dávid birodalmának a visszaállítása az Apokalipszis és Krisztus második eljövetelének az előfeltétele. Ehhez pedig az szükséges, hogy minden zsidó visszatérjen a Szentföldre, ahol az idők végezetével majd választhatnak a Messiás elismerése és a pusztulás között. Ezeket a nézeteket juttatja kifejezésre R. Liebi, Izrael és Irak. A közel-keleti tűzfészek a Biblia fényében, Ethos, Budapest, 2003. Rec. Jakab A., Egyházfórum 18 (4. új) évf., 2003/4, 31. old. Az izraeli vezetés természetesen tisztában van a támogatás kétértelműségével – valamint az evangelikál körökben időközönként megnyilvánuló antiszemitizmussal –, ellenben a Közel-Kelet geopolitikai helyzetből adódóan nagyon szűkre szabottak a mérlegelési lehetőségei. 20 Hazai viszonylatban gyakorlatilag nem létezik haladó szellemű teológiai/vallástudományi irányzat. 21 Az adott helyzetet bonyolítja még, hogy mind felekezeti, mind pedig politikai viszonylatban észlelhető hajlandóság, elképzelés, kezdeményezés a jelen valláspolitikai képlet átrendezésére. 22 Bizonyos értelemben a neoliberalizmus is egyfajta szekularizált vallási rendszernek tekinthető, amelynek most kristályosodik ki a „dogmarendszere” (feltétlen hit a piac mindenhatóságágában és problémamegoldó képességében), a „klérusa” (közgazdászok, pénzügyi és gazdasági szakértők), illetve a „rituáléja” (a rendszeresített tömegrendezvények, ahol feledni/feledtetni lehet a hétköznapokat). Értelemszerűen a jövő neoliberális társadalmi rendjében azok a vallási irányzatok lesznek a „befutók”, amelyek az erkölcsi rendet hirdetik, illetve az értelem helyett az érzelmekre fektetik a hangsúlyt. Hiszen mind a neoliberalizmus, mind pedig a vallási fundamentalizmus közös célkitűzése a kritikai gondolkodás elsorvasztása.

2007/3

7

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Magyar politikai kereszténység niszter és az egyetemi professzor után, még mindig a kiemelkedő harmadik helyet foglalja el a presztízsskálán, de az intézmények hitelessége tekintetében az egyházak a hatodik helyre estek viszsza. Megelőzi őket a Magyar Tudományos Akadémia, a bíróság, a rendőrség, az országgyűlés, sőt a kormány is. Úgy tűnik, hogy a nagyobb egyházak hitelvesztésének bár nem az egyetlen, de az egyik kiemelkedő oka az a magyar politikai kereszténység, amely a vallást politikai célok szolgálatába állítja, illetve a politikai közszereplést egyházi vagy klerikális érdekérvényesítésre korlátozza.3 Nézzük ennek főbb összetevőit!

A múlt árnyai

Paskai László bíboros - kapaszkodott Gyurcsány Ferenc miniszterelnök 2006 nyarán – még őszödi beszédének nyilvánosságra kerülése előtt – egy bizottságot kért fel az időközben tizedik évébe lépett ún. Vatikáni megállapodás tapasztalatainak értékelésére és egyházpolitikai javaslatok kidolgozására.1 A bizottság egy reprezantatív felmérés során többek között arra a kérdésre kereste a választ, hogy a lakosság hogyan ítéli meg az egyházak elmúlt tíz évben bekövetkezett társadalmi szerepváltozását.2 Míg az ún. „történelmi egyházak” tekintélye a rendszerváltás után meglehetősen magas volt, addig az elmúlt másfél évtizedben ez jelentősen visszaesett: igaz, a püspök, a mi-

A magyar katolikus egyház a rendszerváltáskor Janus-arcát mutatta. Egyrészt a kisközösségekben és a lelkiségi mozgalmakban eleven, mély, de messzemenőkig politikamentes hitélet folyt, amely több helyütt pozitív hatást gyakorolt az egyházközségre is. Másrészt a legtöbb püspök, akik kinevezéséhez az 1964-es magyar-vatikáni részleges megállapodás értelmében a kommunista államvezetés előzetes engedélyére volt szükség, az állami egyházpolitika elvárásaihoz igazodott, gátolva ezzel a magyar egyház zsinati megújulását (pl. a teológia korszerű művelését és az ennek megfelelő teológusképzést, a világiak fokozottabb felelősségvállalását stb.). A szocialista állam egyházpolitikája az évtizedek során lényeges változásokon ment keresztül: az ötvenes évek brutális egyházüldözését instrumentalizációs, azaz az egyházakat a szocialista állam eszközévé degradáló törekvések váltották föl, melyeket az egyházi vezetés nem egyszer örömmel és meggyőződéssel szolgált ki, különösen Lékai és Paskai bíborosok idején. A trón és az oltár ezen szövetsége egészen a nyolcvanas évek végéig tartott. Amikor a – mindenekelőtt a Szovjetunióban – bekövetkezett politkai változások következtében a magyar kommunista pártvezetés újabb és újabb engedményeket tett az egyházaknak, és végre búcsút intett az instrumentalizációs törekvéseknek, a hierarchia nagy része még mindig ehhez a modellhez ragaszkodott. Csupán néhány püspök tudott az eseményekkel lépést tartani, és szállt síkra következetesen az egyház szabadságáért.

1 A Magyar Köztársaság és a Szentszék közötti megállapodást a Katolikus Egyház magyarországi közszolgálati és hitéleti tevékenységének finanszírozásáról, valamint néhány vagyoni természetű kérdésről 1997. június 20-án írták alá, de a magyar országgyűlés csak 1999-ben ratifikálta. 2 A megkérdezettek 40 százaléka nyilatkozott úgy, hogy tagja valamelyik egyháznak vagy vallási közösségnek. Arra a kérdésre viszont, hogy ön milyen vallású, ami mintegy a kulturális identitás mérésének tekinthető, a nyilatkozók 62 százaléka katolikusnak, 18 százaléka reformátusnak és 3,4 százaléka lutheránus-evengélikusnak nevezete magát. Kb. 12 százalék volt azok aránya, akik az egyház tanítása szerint vallásosak, 55 százalék viszont a maga módján, 29 százalék pedig egyáltalán nem vallásos. Ennek megfelelően a lakosság mintegy 14 százaléka jár havonta legalább egyszer templomba, míg 26 százalékuk egyáltalán nem. 3 Megkülönböztetendő ettől az a politikai kereszténység, amely a keresztény hitből fakadó felelősséggel vesz részt a szociális, társadalmi és politikai élet alakításában.

8

2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Sólyom László jogászprofesszor, az Alkotmánybíróság kéegy bizottságot hozott létre az egyház szocializmusban játszott sőbbi elnöke és jelenlegi államelnök, 1989 nyarán arra szólította szerepének kutatására. A bizottság elnöke az a Várszegi Asztrik fel az egyházi vezetőket, hogy ne akarják tovább megőrizni az – időközben pannonhalmi főapát – lett, akinek önvizsgálatra fel„államegyháziság” maradványait, engedjék el a börtönrácsot. hívó követeléseit közel két évtizede a püspökök többsége még Társadalmilag ne ebbe, hanem a hívőkbe és az általuk is létreholesöpörte az asztalról. zandó jogállamba kapaszkodjanak. Nem rejtette véka alá, hogy szerinte a katolikus püspökkari konferencián belül személycseA mennyiség elsõbbsége rére is szükség lenne.4 Várszegi Asztrik bencés szerzetes, esztergomi segédpüspök, a püspöki kar új titkára nyíltan felvetetMég az utolsó szocialista parlament fogadta el azt az 1990. te a püspökök múltbeli felelősségének a kérdését. Hiba lenne, évi IV. vallásügyi törvényt, mondta, ha az elkövetett hiamely az egyház és az állam bákért csak a kimúlóban levő elválasztása mellett a valláskommunista rendszert okolfelekezetek egyenjogúságát nánk. Az egyházi vezetésnek és az egyházi tevékenységek is bocsánatot kellene kérni állami finanszírozását rögzíaz elmúlt években tanúsított tette. Az 1991. évi XXXII. magatartásáért, hiszen igaztörvény pedig a pártállam által ságtalanul bánt papokkal és elkobzott volt egyházi ingatlacivilekkel, mindenekelőtt nok visszaadását szabályozta. egyházi bázisközösségek tagEszerint az egyházak azokat jaival, és nem támogatta a az ingatlanokat igényelhették lelkiismereti és a vallásszavissza, amelyek a hitélethez, a badságáért vívott harcukat.5 Püspöktársai nem értékelték szerzetesrendek működéséhez Várszegi törekvéseit, aki haszükségesek, vagy oktatási, marosan leköszönt a titkánevelési, egészségügyi, szori posztról, és visszavonult ciális és kulturális célt szolPannonhalmára. A hierarchia gálnak. Az egyházi vezetők többsége inkább az egyház és elsőrangú feladatuknak – küa hatalom valamilyen újabb lönösen az oktatásban – az összefonódására törekedett, intézményrendszer kiépítését mondta Szabó Iván, az Anés megszilárdítását tekintettall-kormány közelmúltban ték. Hogy jól mérték-e fel a elhunyt pénzügyminisztetársadalmi igényeket és az re. „Ez nemcsak a katolikus egyház anyagi és személyi leegyházra, hanem általában a hetőségeit, arról megoszlanak történelmi egyházakra igaz. a vélemények. Míg egyesek Valahogy elindultunk egy álszerint az egyházak az inVárszegi Asztrik főapát - pusztába kiáltó lamvallásosodás irányába”.6 gatlanok visszaigénylésében A következő években a püspöki kar mindig sikeresen védemértéktartóak voltak, addig mások azt vetik a szemükre, hogy kezett az ellen, hogy a politikai átvilágítás rájuk, illetve a klérus a minőség helyett a mennyiségre összpontosítottak. A nyilvátagjaira is vonatkozzon. Ebben számíthattak a polgári pártok tánosságban gyakran a kapzsi egyházak képe jelent meg, amelyek mogatására, de a Magyar Szocialista Párt (MSZP) vezéregyénilehetőleg minél többet követelnek maguknak, függetlenül a társégei sem hagyták cserben egykori szövetségeseiket. Egyedül sadalmat terhelő anyagi és személyi következményektől. Tény a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) követelte követkemindenesetre, hogy oktatási területen az elmúlt másfél évtized zetesen az egyházi vezetők átvilágítását. Így aztán a legutóbbi legfontosabb változása az egyházi iskolarendszer kiépítése volt, időkig elmaradt a kommunista múlttal való szembenézés. Foramely manapság az óvodától az egyetemig minden szintet madulatot hozhat talán, hogy az elmúlt hónapok során néhány kugában foglal.7 Egyházi részről természetesen jogosan hivatkoznak arra, hogy tató több, még hivatalban levő püspököt is a kommunista titkosa társadalomban nyilvánvalóan jelentős igény mutatkozik az szolgálat ügynökeként azonosított. A püspöki kar mindenesetre

4 „Kell-e egyházügyi törvény?“ (Dr. Sólyom Lászlóval, az ELTE ÁJTK polgári jogi tanszékének professzorával Bán Tamás beszélgetett), in: Magyar Nemzet 1989. augusztus 29. 5 „Ungarn: Kirche will Vergangenheit aufarbeiten” , in: Kathpress 5. Januar 1990, 4. 6 Wildmann János, Katolikus tükör. A magyar egyház és az európai integráció. Gyakorlati teo-trilógia I. Kairológia, Egyházfórum Kiadó, Budapest 2005, 202. old. – Bővebben: 201-218. old.

2007/3

9

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Semjén Zsolt, a KDNP elnöke - Szent István-i folytonosság egyházi fenntartású intézmények iránt, hisz e nélkül lehetetlen lenne a növekedés. Az is igaz viszont, hogy az egyházi intézményhálózat bővülése nem utolsó sorban az egyedülálló állami garanciának köszönhető: az üzemeltetés teljes költségét az állam vállalja magára, míg más fönntartók esetén az állami hozzájárulás csak a költségek mintegy kétharmadát fedezi, a hiányzó egyharmad részt a fenntartónak kell kigazdálkodnia. Az egyházi intézmények ilyen értelmű privilegizált helyzetét azzal indokolják, hogy az egyházaknak nincs adóbevételük (szemben például az önkormányzati intézményekkel), és tandíjat sem szednek (mint például az alapítványi iskolák), amiből hozzá tudnának járulni a működtetéshez. Az állami támogatások mértéke minden kormányzat alatt alku tárgya, és egyben az állam és az egyházak kapcsolatának egyik jellemzője. Tudatában volt ennek Horn Gyula is, aki a már említett 1997es Vatikáni megállapodást aláírta. Ennek három súlypontja volt. 1. Az állam kötelezte magát, hogy az egyház a közszolgálati tevékenysége után „ugyanolyan szintű pénzügyi támogatásban részesül, mint a hasonló intézményeket működtető állami és önkormányzati fenntartó” (I. fejezet 1. és 2. cikk). 2. Az egyház által a törvény szerint visszaigényelhető, de mégsem természetben kért vagy természetben vissza nem adott ingatlanok ellenértékét az állam „járadék forrásává alakítja, amely az Egyház hitéleti tevékenységének finanszírozását szolgálja” (II. fejezet 2. cikk). 3. Az állam lehetővé teszi, hogy a magánszemélyek progreszszív személyi jövedelemadójuk (szja) egy százalékát az általuk megjelölt egyháznak ajánlhassák föl.8

A Vatikáni megállapodás rögzítette, hogy „a Magyar Állam 2001-ig garantálja az egyházaknak az előző évi progresszív szjabevétel 0,5 százalékát úgy, hogy ha a rendelkezők által juttatott összeg nem éri el ezt a szintet, a Magyar Állam azt kiegészíti. Az egyházak között a kiegészítés összegét az állampolgári rendelkezések arányában osztja fel, a Katolikus Egyház részére garantált összeg azonban nem lehet 1700 millió forintnál kevesebb” (II. fejezet 4. cikk 2. bekezdés). Hasonló megállapodások születtek a többi hagyományos egyházzal és vallásfelekezettel is. Horn számításai azonban nem jöttek be; az egy évvel későbbi választásokon ugyanis a klérus nagy része meglehetősen nyíltan a Fidesz támogatására buzdított.

Az egyházpolitika magyar modellje A magyar politikai kereszténységben, ezen belül a politikai katolicizmusban rejlő lehetőséget Orbán Viktor ismerte fel, aki 1994-től – bizonyára érzékelve az MDF szétmorzsolódása következtében keletkezett politikai űrt is – egyre inkább jobbra és a kereszténység felé fordult, megszerezve ezzel a „történelmi” egyházak bizalmát. Kormányzati idejének (1998–2002) végére Semjén Zsolt katolikus és Balog Zoltán református teológusok kidolgozták az egyházpolitika „magyar modelljét”, amely – az elválasztás elvének hangoztatása ellenére – gyakorlatilag az állam és az egyház bizonyos összekapcsolására tett kísérletet.9 Nem véletlen, hogy a bizánci harmóniára törekvő „magyar modellről” a Vatikán után az ortodox egyházak (Moszkva, Konstantinápoly) nyilatkoz-

7 A törvény alapján az egyházak összesen mintegy 7400 ingatlanra tartottak igényt, amelynek valamivel több, mint a fele (értékben számolva 70%-a) származott a katolikus egyháztól, harmadrésze (értékben 20% alatt) a református, mintegy 8%-a az evangélikus egyháztól és 4%-a a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségétől, a maradék pedig a kisebb egyházaktól. A volt egyházi ingatlanok tulajdonjogi rendezésének határideje 2011, de gyakorlatilag szinte már lezártnak tekinthető. Mivel az egyházak földbirtokokat nem igényelhettek vissza, és ezért kártalanítást sem kaptak, az állam kötelezte magát az egyházak tevékenységének finanszírozására. 8 Progresszív személyi jövedelemadó az az összeg, amely az összevont adóalap adójának összegéből a kedvezmények levonása után fennmarad.

10

2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

tak elismerőleg –, amelyek történelmi hagyományaik miatt erősen összefonódtak az állammal, és amelyek a mai napig különbséget tesznek első- és másodrendű vallások, illetve egyházak között –, ellenben azt az EU országaiból több kritika is érte. A magyar egyházpolitikai marketing eszköztárához tartoztak az egyház-finanszírozás újabb formái és régebbiek újbóli bevezetése, kezdve az alkalmi és átláthatatlan támogatásoktól kezdve az épület-felújítási hozzájárulásokon keresztül a hitoktatás újbóli állami finanszírozásáig, amely a Vatikáni megállapodással megszűnt. A hagyományos egyházak szívesen vették ezeket a hozzájárulásokat, annál is inkább, mert a polgárok hajlandósága adójuk egy százalékának egyházi fölajánlására meglehetősen csekély maradt: az adózók mindössze 12-15 százaléka élt, illetve él ezzel a lehetőséggel. A 2002-es parlamenti választások közeledtével az Orbán-kormány nagyobb ajándékot készített elő: az egyszázalékos adófölajánlással kapcsolatos állami kiegészítés mértékét 0,5-ről 0,8 százalékra módosította, az elosztást pedig a katolikus és református egyháznak kedvezőbb népszámlálási adatok alapján tervezte megváltoztatni. Tervbe vették továbbá a vallásügyi törvény módosítását, amely megnehezítette volna a kisebb egyházak és vallási közösségek regisztrációját, valamint hátrányosan érintette volna finanszírozásukat. A kilátásba helyezett intézkedések már önmagukban alkalmasak voltak az egyházak megosztására és szembeállításukra: míg a kormány a katolikus és református egyházakat tudhatta maga mögött, addig a kisebbek és újabbak a bal-liberális oldalra számíthattak. A népszámlálási alapú elosztástól a Medgyessy-kormány épp ezen kisebb egyházak és vallási felekezetek, valamint a széles társadalmi tiltakozás következtében elállt, de 2004-ben a kormány a kiegészítés mértékét 0,9 százalékra emelte, így remélve megnyerni a katolikusok és reformátusok jóindulatát is. Ezzel a tényleges fölajánlások gyakorlatilag jelentőségüket vesztették, hiszen a felajánlók viszonylag csekély számától függetlenül az állam szinte a Vatikáni megállapodásban rögzített teljes egy százalékos szja-összeget garantálja az egyházaknak (az Orbán kormány alatt hozott törvény ugyanis nem a Vatikáni megállapodásban rögzített progresszív személyi jövedelemadót, hanem az ennél szélesebb alapú személyi jövedelemadót veszi alapul. A szélesebb alapú szja 0,9 százaléka viszont nagyjából megfelel a progresszív szja 1 százalékának, vagyis az egyházaknak eredetileg maximálisan fölajánlható összegnek). Az új egyházpolitikai marketing eszköztára nem merült ki csupán az egyház-finanszírozás különböző formáiban. A csak erre építő Horn- és Medgyessy-kormány nem is voltak sikeresek egyházpolitikájukban, a Gyurcsány-kormány pedig (nem utolsósorban Magyar Bálint valóban egyházellenes megnyilvánulásainak köszönhetően) csak elmérgesítette a két legnagyobb egyház és a kormány viszonyát. A marketing szerves része az a nemzetinek és kereszténynek minősített ideológia is, amely egyáltalán lehetővé

Balog Zoltán Fidesz-képviselő - bizánci harmónia tette és teszi a nagyobb egyházak és a Fidesz egymáshoz való közeledését, illetve a hívők tömegeinek Fidesz-támogatását. Ezzel nem minősítem a Fidesz és személy szerint Orbán Viktor ideológiai fordulatát, ezt a jelent írásban nem is tekintem feladatomnak. Témánk szempontjából fontosabb, hogy legalábbis a katolikus és református egyházak vezetőinek, papjainak és a híveinek nagy része nem tud szabadulni a politikai hatalom ölelésétől, sőt identitását is ebben a szorításban keresi. A református egyházzal kapcsolatban csak utalok a jól ismert Hegedűs-jelenségre. A magyar politikai katolicizmus egyik legárulkodóbb megnyilvánulása a 2006-os parlamenti választások után volt. Veres András segédpüspök, a püspöki kar titkára úgy nyilatkozott, hogy a választás végeredménye szomorúsággal tölti el, mert a kormánypártokra szavazók a keresztény és a nemzeti értékek ellen döntöttek. Különösen fájdalmasnak tartotta, „hogy még magukat vallásosnak tartó emberek is szavaztak azokra a politikai erőkre, amelyek az egyház és a fent említett értékek ellenében határozzák meg a maguk identitását”.10 Hasonlóan vélekedett Osztie Zoltán katolikus pap, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos elnöke is: „Olyan értékvesztett, súlyosan devalválódott társadalmi környezetben élünk, ahol az emberek széles rétege számára az alapvető értékek már nem léteznek. A jobboldal számunkra elfogadható része… viszont pontosan ezeket az értékeket képviseli”.11 Az elmúlt egy év kormányzati és kommunikációs hibái pedig a magyar politikai kereszténység igazi melegágyát teremtették meg. Ma már nem csodálkozhatunk azon, ha egy jobbos és populista keresztény értelmiségi mozgalomnak több tucatszor annyi tagja van, mint egy, a társadalmi viszonyok higgadt elemzésére és felelős programok, koncepciók kidolgozására hívó keresztény irányzatnak.

Wildmann János

9 Balog Zoltán – Semjén Zsolt, „A magyar modell”, in: Egyházakra vonatkozó hatályos jogszabályok gyűjteménye 2002, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, Budapest 2002, 3-4. old. – A modell filozófiáját a következő mondat foglalja össze: „A magyar egyházpolitikai modell szellemi értelemben hűséges Szent István királyunk örökségéhez, melynek tanulsága: ami jó az egyháznak, jó az országnak, és ami jó az országnak, jó az egyháznak”. 4. old. 10 „Az ország állapotának tükre. Veres András püspök a választásokró”, in: Új Ember 2006. április 30, 1. old. 11 „Ne történhessék bármi a közéletben… Osztie Zoltán a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége országos elnöke”, in: Új Ember 2006. április 30, 3. old.

2007/3

11

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

A romantika és a realizmus között: a szabadság fájdalmas útja Interjú Várszegi Asztrik pannonhalmi főapáttal1

Szabadság - érték vagy teher? –Főapát Úr, tudna-e általános képet rajzolni a jelenlegi magyar társadalom és gazdaság helyzetéről? –A magyar nyelvben használt szófordulattal élve rövid a válaszom: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam”, azaz jobb lovat szerettem volna. Előrebocsátom: sem pesszimista, sem optimista nem vagyok, s törekszem hívő keresztényként élni, aki a világot ésszel és érzelemmel, hittel, reménnyel és szeretettel, időnként csodálattal és hálával szemléli. Realista vagyok, mindkét lábammal a földön állok, ahogy az egy keresztényhez illik, aki Krisztus evangéliuma szerint él. Sem a magyar társadalom a maga feldolgozatlan történelmi problémáival, sem pedig a katolikus egyház, vegyes, feudál-szocialista örökségével, nem tanulta meg a történelmi leckét: a történelem „vonata” ritkán tolat visszafelé, többnyire előre halad. A szabadság mindaddig utópia marad, vagy csak elmélet, ameddig nem töltöm meg tartalommal, és a célt meg nem fogalmazom. A magyar társadalom sem 1945 előtt, sem 1945 után nem tapasztalt elég szabadságot, és a szabadság célját sem fogalmazták meg. Magyarország ma – mind társadalmi-gazdasági, mind humán-lélektani tekintetben – az ébredés vagy inkább a józanodás fájdalmas állapotában van, amely időnként mély csalódással jár, sőt elkeseredésbe fordul.

Az államszocializmus következtében mindmáig nem értük el, hogy, mint „társadalom”, valós képet alkossunk múltunkról, még kevésbé arról, ami eddig velünk történt, és ami még előttünk áll. Önképünk torzkép, amit egymásra, környezetünkre vetítünk. Ezért nagy a zavar, állandó a kölcsönös vádaskodás. Krízisben vagyunk. A krízis elkerülhetetlen, és bár gyógyító hatású lehet, mégis fájdalmas. Honfitársaim közül sokan hamis álomvilágban élnek, ezért a csalódás. Gyakran „hungaropesszimizmus”-ról beszélnek, amit magam a sok nehézség ellenére sem találok jogosultnak. Nem nőttünk fel szabadságunkhoz, legkevésbé az ezzel járó felelősséghez; lehetőségeinket nem látjuk. Jólétet és egy boldogabb világot ígérnek nekünk, elsősorban gazdasági vonatkozásban, de ennek a jobb világnak a szellemi-lelki pillérei sok tekintetben hiányoznak. Gyakrabban beszélünk „gazdasági közösségről”, kevesebbet „az értékközösségről”. Bár a gazdaság terén van fejlődés, ennek ellenére mégis frusztráltnak és csalódottnak érezzük magunkat, főként ha Nyugat felé nézünk. A társadalomból nagy mértékben hiányzik valami, amit „kollektív lelkiismeret”-nek nevezhetnénk. A fentiek ellenére bizakodom: a magyar nép intelligens nemzet, ezt történelmünkben többször bizonyítottuk. Szenvedés útján, de mi is meg fogjuk találni helyünket az európai népek közösségében. Az „Egyház” egy nomen collectivum, gyűjtőnév, amely sok mindent felölel. A Magyar Katolikus Egyház élő egyház, a feltámadt Úr a hívők szívében él. Egy gyorsan szekularizálódó társadalom ellenére az emberek hiteles értékeket keresnek; vallásos élményt, a természetfölöttit keresik – persze nem úgy, ahogy ezt az Egyház elvárná. Az Egyházban az élő hitük ellenére mégis többen tévedésnek esnek áldozatul. Nem akarják elismerni, hogy társadalmunk egy szekularizálódó társadalom. Más módon történt ez az elvilágiasodás, mint Európa más részeiben. Úgy gondolják, hogy még mindig „népegyház” vagyunk, közérthetően: nagy egyház vagyunk, holott ez ma már csak töredékében igaz. Az 1989-es politikai fordulat után megpróbáltuk egyházunk képét az utolsó békeév (1938) egyházképéhez igazítani. Régi vágású egyházképet, „acies bene ordinata”-t próbálunk demonstrálni, holott már régen nem voltunk és vagyunk azok.

1 Forrás Ost-West Europäischen Perspektive, 8. Jahrgang, 2007/Juni, Holt 2.

12

2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Különböző okokból lehetőleg gyorsan el akarjuk felejteni közelmúltunkat, amit most mások, egykori üldözőink vetnek aztán szemünkre, ill. kérnek számon tőlünk. –Melyek a katolikus egyház legnagyobb problémái most Magyarországon? –Az előbbi gondolatmenetet folytathatom. Az Egyházat mint intézményt több oldalról is veszély fenyegeti. Gond, és emiatt gyakran beszélnek is róla, hogy az Egyház nem kapja meg a neki járó állami támogatást. A gazdasági és politikai liberalizmust, a pártállam maradványait, örökségét, az egyház és a vallás tekintetében az emberek tudatlanságát és közönyét és sok ehhez hasonló problémát emlegetnek. Mindezekben sok igazság van. Egyházunk elmulasztotta, hogy önkritikusan saját tanítása (teológiája) fényében szembenézzen önmagával. Mielőtt a II. Vatikáni Zsinat termékenyítő eszméi elérhettek volna bennünket egy új, klerikális konzervativizmus hulláma ért el minket, sőt a lappangó fundamentalizmus veszélye is. Ez utóbbiak nem a hit tiszta és mély forrásából, hanem a még mélyebben rejtőző félelemből táplálkoznak. Talán ezért tűnik Egyházunk „Ecclesia biceps”-nek, kétarcú közösségnek. Hirdeti az Evangéliumot, a Jó hírt, ugyanakkor időnként hiányoznak a tettek: nyitottság, könyörület, az ellenség szeretete, szolidaritás, párbeszédkészség, együttérzés. –Melyek a kommunizmus társadalmi és egyházi következményei Magyarországon? –Két szemeszter is kevés lenne ahhoz, hogy felsoroljam a következményeket. Számos történeti kövület rakódott ránk; az államszocializmus csupán az utolsó, amit megéltünk. Engedje meg, hogy leírjak egy víziót, amely sokakat talán rémlátomásként ijeszt meg. Mivel sok keresztény nem ismerte fel helyesen az „idők jeleit”, az emberi lélek kihívásait, mára saját hagyományaink és az élő hit szorításába kerültünk. Idejétmúlt és megszokott struktúrákhoz ragaszkodtunk, amelyek ma nehezen tölthetők meg élettel, és az embereknek nem tudják Isten üzenetét közvetíteni. A megszokott vallásgyakorlatot, annak kifejezési formáit összetévesztették az élő hittel, és az abból fakadó lelkülettel. Bizonyos értelemben elvesztettük a képességünket arra, hogy a keresztény üzenetet egyházon belül és kívül, azaz a világban hatékonyan közvetítsük. A keresztény hit örömteli és felszabadító ajándék; nem bilincs, vagy tilalomfák erdeje. Hogy ezt belássuk, Isten a szenvedés kohóján át akarja vezetni egyházát – gondoljunk csak János Jelenések könyvében leírt „szorongattatásokra” –, hogy megtisztítsa és megtanítsa: egyedül a megfeszített és feltámadott Úr Krisztusban van az ereje. Ő minden emberi struktúra felett áll. Az Egyház a világban van, de végső soron nem kötődhet ehhez a világhoz. Az egyház „hatalmának” semmi köze nincs e világ hatalmához, ezért a kereszténynek elvben soha sem szabad a kortárs hatalmi struktúráknak kiszolgáltatnia magát, vagy velük szövetséget kötnie. Az egyház nem rendezkedhet be ebben a világban az örökkévalóságra. Isten népe vándorúton van, „állandó lakóhely” nélkül. Ezt a tapasztalatot az üldözött keresztények a diktatúrában újra megélték; mások azonban nem. Mivel nem értik meg ezt a keresztény szabadságot, ezért a mindenkori hatalom árnyékában

2007/3

Kommunizmus - még mindig hisznek benne!

keresik a nyugalmat és a biztonságot. Ez nagy kísértés. Nem a világi hatalom teremti meg a keresztény élet és az evangelizáció feltételeit. –Milyen hatása van Magyarországon az egyháznak a politikára? –Jogos, de történelmileg nagyon komplikált kérdés. Rövid a válaszom: nem sok. Biztos, hogy kevesebb, mint amit bárki állítani szeretne. A politikai katolicizmus vonata, a régi Magyarország eltűnésével a II. világháború előtt és röviddel utána, elment. A katolikus keresztények többségét a régi egyház formálta; nehezen értik ezt a fejleményt. Kisebbségben vagyunk, kívülről is helytelenül ítélnek meg bennünket, és belülről is ugyanígy van. A kívülállók, adott esetben a pártok, ezért időnként hamis politikai következtetéseket vonnak le. Innen a törekvés, hogy manipulálják az egyházat. Az egyházat nem egyházként, hanem potenciális szövetségesként tekintik, és ez hiba, jóllehet érthető. A megváltozott történeti helyzetben újra fel kell ismernünk önazonosságunkat és abból fakadó küldetésünket; hozzá kell szoknunk a szerénységhez és „új nagyságunkhoz”. Többségnek gondoljuk magunkat, és úgy is viselkedünk, mint egy nagy egyház, de olyan könnyen sértve érezzük magunkat, mint a mellőzött kisebbség. Reakcióink sokszor a kisebbség sajátos reakciói. Állandó protestálással nem lehet senkit megnyerni az Evangélium számára. –A vallások közötti dialógussal is intenzíven foglalkozik. Melyek azok a témák és kérdések, amelyeket különösen fontosnak tart? –Magyarország e tekintetben a Nyugat és a Kelet „előszobájában” van. Majdnem 50 éven át az államhatalom védett bennünket attól, amit „nyugati liberális mozgalmak”-nak neveznek. Időközben a világvallások képviselői is megjelentek hazánkban, de súlyuk még nem meghatározó. Fáradozásaim egy hosszúlejáratú előkészítésre irányulnak; inkább a készenlétre, hogy a másikat megismerjük, kapcsolatot teremtsünk a jövőre irányított tekintettel, amelyben együtt fogunk élni. A mi kis magyar világunk megnyitásakor a világvallások képviselőiben érdeklődő beszélgetőpartnereket keresünk.

13

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Pannonhalma - a lélek és az értelem oázisa –Ebben a tekintetben milyen szerepet játszik Magyarországon a Bencés Rend a maga régi európai tradíciójával? –1996-ban, kolostorunk millenniuma alkalmával felismertük, milyen gazdag egy ezeréves kolostor. Gyökerei az első évezredbe nyúlnak, sőt a korai egyházba, és a szerzeteshagyomány öszszeköti a Keletet és a Nyugatot, a keresztény hitet, az európai és a magyar kultúrát. A kolostor olyan, mint egy obszervatórium, ahol imádságban és elmélkedésben állandóan három alapvető kérdésre keresik a választ: miként kell Istent keresnem és szeretnem, továbbá felebarátomat és önmagamat (másként fogalmazva: ki az ember tulajdonképpen?). Mivel mindig a lényegeset kérdezzük, mindig korszerűek és frissek akarunk maradni. A kolostorban otthont, az Istenben biztonságot találunk. Eléggé nyíltak vagyunk ahhoz, hogy hitbéli társainkkal dialógust folytassunk; életünket megosszuk Magyarország reménységével, azaz 330 diákkal Pannonhalmán – kicsit többel másik iskolánkban Győrött; valamint testvéri nyitottsággal közelítsünk a keleti keresztényekhez és protestáns testvéreinkhez. Készek vagyunk idősebb testvéreink, a zsidóság múltbeli sebeinek gyógyítására is, a velük való kiengesztelődésre. II. János Pál pápa, II. Alekszíj moszkvai pátriárka, I. Bartholomeosz konstantinápolyi pátriárka és III. Schenuda alexandriai pátriárka pannonhalmi látogatásai, valamint a „Magyar megfontolások a Soáról” témájú konferencia erről tanúskodtak. –Ha képet kellene rajzolnia a pannonhalmi Főapátságról, amelynek élén áll mint apát, milyen vonásokat emelne ki különösképpen? –16 éve szolgálom apátként a kolostorunkat. Alapjában véve a bencés kolostor feje a Regula szerint maga Jézus Krisztus, az apát csak a helyettese. Isten segítségével mint apát szolgálatom-

14

mal azt szeretném megmutatni, hogy a keresztény embernek szabadságában áll másként gondolkodni, másként élni, másként cselekedni, mint ahogy ezt a környezetében teszik. A keresztény lélek szabad, mert nem csak földi hazája honpolgára, vagy egy szekularizált államé, hanem mindenekelőtt Isten országának polgára. Szabadságában áll, hogy ellenálljon a társadalmi nyomásnak, adott esetben az egyházi szűklátókörűségnek, és a hitetlenségből fakadó félelmeknek: senkit nem kell gyűlölnie, kiközösítenie, vagy kirekesztenie, szabadságában áll – ahogy maga Jézus Krisztus mondta –: szabad vagyok életemet odaadni. Mások mondják – nem csak magam tanúsítom: Pannonhalma olyan, mint egy oázis, ahol a szomjazó friss vizet, az éhező a jó szó kenyerét kaphatja. Pannonhalma Isten hegyre épült városa szeretne lenni, ahol Istent dicsőítik, és teremtményeit tisztelik. –Sokan keresik ma Istent, sokszor az Egyházon kívül. Mit mond azoknak, akik ilyen kérdésekkel fordulnak Önhöz? –A szavak már keveset használnak. Hívő keresztényként megpróbálok találkozni velük, a szívükhöz szólni, értük imádkozni. Ha a kereső embereket egy másik, Isten felé forduló ember csendes és elfogadó jósága nem szólítja meg, akkor a szavak nem használnak sokat. A szavak már régen értéküket veszítették. Olyan bátor keresztényekre, szentekre van szükség, akik Istent és Fiát, Jézus Krisztust már „látták”. Olyan emberekre van szükség, akik Isten örömteli tapasztalatával rendelkeznek. Kalkuttai Teréz anya fénylő példája volt az ilyen embernek. Egy éhező és kereső emberi lélek rögtön megérzi ezt, a többi magától jön, ha egy ilyen kereszténnyel találkozik. Isten közvetlenül, vagy alázatos emberi szolgálatunkon keresztül munkálkodik.

(Fordította: Koncz Judit és Koncz Lajos) 2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Milyen az emberkép, embereszme? Ez a politika sarkalatos kérdése Szerzetespap létemre miért éppen a politikával foglalkozom, amikor annyi más nagy probléma lenne?

A politika szükséges, életünk szerves része Természetesen vannak nagy problémák. Ilyen pl. az ökumenizmus. Ha nem vagyunk képesek a párbeszédre, arra hogy a keresztény vallások között szót értsünk, akkor azok hitele a világban lassan elveszik. Vagy itt van az iszlámmal való párbeszéd. Ha ugyanis itt nem lehet elérni alapvető egyetértést, akkor a XXI. század világa bizonytalan lesz és felette zavaros, viharos. Elég ha Izrael és a palesztinok közötti hosszú-hosszú évek embertelen összecsapásaira gondolunk. Ezek izgalomban és bizonytalanságban tartják a térség nagy részét, és nem kecsegtetnek sok reménnyel. Tényleg sok nagy probléma van, de ezek egyik legnagyobbika a politika, mert csak ez képes az emberi együttélés biztonságát és békéjét biztosítani. De nem ám akármilyen politika. Olyanra van szükség, amelyiknek emberképe hiteles. Mert ez nem öncélú, nem a párturalmat szolgálja, hanem az állampolgárok közösségének közjavát, amely mindenkinek emberhez méltó életet hivatott biztosítani. Ezért szükségesség az embert szolgáló politika. De azért is szükséges, hogy a mindennapi életünket irányítsa. Például fenntartja a közlekedés rendjét, amelyre mindnyájunknak szükségünk van. Az autó hajtásában követjük az érvényes szabályokat, rendeleteket, törvényeket. Aki azokat nem tartja be, megbüntetik. Megyünk adót fizetni, mert kötelesség. Ha elmulasztjuk, megbírságolnak. Ha orvosságot veszek, követnem kell a legújabb előírásokat. Ha rossz papírpénzzel fizetek, megbüntetnek. Ha „feketén” foglalkoztatok bárkit, és elcsípnek, nem úszom meg. Enynyi elégségesen mutatja a politika életirányító befolyását. Az öncélú politika azonban saját hasznára torzította el az emberképet, ezért a XX. század az embertelenségek tömkelegét sorakoztatta fel. Ez a fajta politika önérdekből egyszerűen diktált az embereknek, megfosztotta mindentől és a politikai hatalom mindenes szolgáivá degradálta őket. Ebben azonosak voltak az ideológiák, akárhogy is követték egymást. Az emberi lét a legolcsóbb portéka lett. Kiszolgáltatottjává tették a politikai hatalomnak. Érdekük szerint azt művelték vele, amit akartak. II. János Pál pápa szavait idézve: a mai emberkép eltorzult. Civilizációnknak talán egyik legnyilvánvalóbb gyöngéje az emberről alkotott elégtelen elképzelés. Kétségtelen, hogy a különféle humanizmusok korában élünk, mégis paradox módon a legmélyebb aggodalmak kora ez. Az ember az azonosságát és a sorsát félti, hiszen korunk az embert nem sejtett mértékben lealacsonyítja, az emberi értékeket pedig példátlan módon lábbal

2007/3

tiporja. A pápa ugyanakkor azt is felvillantja, hogy mi ennek az elsilányításnak az oka. Szerinte mindez a könyörtelen ateizmus következménye. Ez annak az embernek a drámája, akit megfosztottak lénye egyik lényeges dimenziójától, az Abszolútumtól, s így a legsúlyosabb csonkításnak tették ki. Ahhoz, hogy a XXI. század kimásszon, kiemelkedjen az elsülylyedtségből paradigmaváltásra, eszme-cserére van szükség. Nem elég a politikai párt névcseréje, hiszen az sokkal inkább ködösít. Ide olyan politika kell, amely az embert megbecsülve szolgálja őt, azaz minden állampolgárnak igyekszik emberi életet biztosítani.

Eredeti emberkép – mindennapi elkötelezõdés Az eredeti emberkép nem a mi gyártmányunk. Ez a természetünkbe van írva. Maga a Biblia szövegezi meg. A Teremtő Isten határozta el: „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra”. Majd folytatta: „Nem jó az embernek egyedül lennie”. A Férfi mellé tehát megteremtette a Nőt – teljes egyenjogúsággal. Hiszen az ember társas lény. Elküldte őket, hogy szaporodjanak, és töltsék be a földet emberekkel. Hivatást adott nekik: műveljék a földet; fejlesszék és tökéletesítsék. Ezt a teremtési emberképet tette teljessé és gazdaggá a Megtestesülés és a Megváltás, hiszen Jézus Krisztus a Tökéletes Ember, teljesen olyan, mint mi vagyunk – a bűnt kivéve, hangsúlyozza Szent Pál. Egyben a „láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15). Jézus az Ő Üdvösség-szeretetáldozatában földi célunkat kiegészítette az örök élet ígéretével. Isten képmására vagyunk tehát teremtve. Az Egyház a mai világban c. zsinati határozat értelmezése szerint ez nem annyira egyes emberi képességek – pl. értelem, szabadság stb. – hasonlóságára vonatkozik, hanem inkább az egész emberi személy értékelésére. Ezt az emberi személyt a teremtő Isten a földi élet központjává és csúcsává tette. Minden hozzá van rendelve, őt kell szolgálnia. Az emberi személy a Teremtő képviselője a földön, a teremtés gondozója. Ez a kiválasztottság, kiválóság, elsőség igazában rang, az emberi személy méltósága, akárhogyan mondjuk is. Az emberi személy méltósága jogokban nyilvánul meg. Ezek természetében gyökereznek, s ezért elidegeníthetetlenek. Hármat említek. Első az élethez való jog, amely a fogamzástól a természetes halálig tart. Államhatalom, politikai uralom egyáltalán nem nyúlhat(na) hozzá. Második az emberi szabadság joga. A Gondviselés nem korlátozza. Az emberi személy dönti el a cselekedeteit, és értük ő is viseli a felelősséget. A harmadik alapjog az emberhez méltó élet megteremtésére vonatkozik. Ezeket az

15

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

emberjogokat mind az Államnak, mind pedig a politikának meg kell becsülni, tisztelni és védelmezni. Az emberi személy társas lény. Nem magányos, nem egyedüli. Keresi a kapcsolatot a társakkal, akikkel közösséget alakít ki, hiszen közös emberi sorsot hordoznak. Egyedül semmit sem lehet elérni ebben a világban. De összefogva, együttesen meg lehet teremteni a közjót. Az emberi személy ne legyen passzív, sem visszahúzódó, sem pedig közömbös. Ezzel csak önmagának árt, mert kimarad az együttműködéssel megszerezhető javakból. Az állampolgárok közössége részt vesz az együttélés alakításában. Ezt nem hagyhatja az államtitkári-miniszteri íróasztal termékeire, sem az egyes politikusok ötleteire. Legyenek állandó párbeszédben a képviselőikkel, ismertessék a helyzetüket, adják meg az igényeiket, a szükségleteiket, s megfelelő egyeztetések után a törvényjavaslat demokratikus parlamenti vitája meghozhatja a közérdeket szolgáló döntést.

Az állam, a politika és az egyház viszonya Az állam és az egyház egymástól függetlenek, önállóak, és törvényesen el vannak választva. Mindkettő, különböző módon és céllal ugyan, de az emberrel dolgozik. Így találkozik az állam és annak politikája, valamint az egyház egymással. Találkozásuk hogyan befolyásolja az ember és egymást? Az Egyház a II. Vatikáni Zsinaton az egészséges, harmonikus együttműködést hangsúlyozta. Ezt az együtt munkálkodást azonban csak az emberkép kölcsönös elfogadása biztosíthatja. Az embereszme ugyanis világosan megmondja, hogy kicsoda az ember, mik a jogai, társas a természete, mi a helye, szerepe és küldetése az emberi együttélésben. Itt lépünk tüzes területre, hiszen a XX. század embertelensége valahogy ebben a harmadik évezredben is velünk maradt. „Gyermekgyilkos korszakban élünk. (…) Ma már ott tartunk, hogy hazánkban a védett állatok magzatjai sokkal értékesebbek, mint az emberéi. Az előbbiek pusztításáért komoly büntetés jár, az utóbbiak abortálásáért fizetést kapnak az abortáló orvosok”, írja Márfi Gyula veszprémi érsek (Új Ember, 2007. január 14, 3.old.). Tény, hogy az állam és politikája nem törődik a keresztény antropológiával. Ami az egyház és a politika viszonyát illeti, sajnos az egyházi élet állapota akadály az egészséges és a harmonikus együttműködésre. A zsinati megújulás ugyanis elmaradt, és így az egyházi élet nem az, aminek lennie kellene. Hivatalokat és hivatalnokokat találunk, terjed a tekintélyelvűség szelleme, és sok helyen hiányzik a belső kapcsolatok közösségi, testvéries minősége. Pedig a Zsinat a belső egyházi kapcsolatok elvét és elvárásait Az Egyház c. konstitúció 37. pontjában megjelöli. A hívők jelenléte a közéletben nem átütő és nem is hatékony. Az apostolkodásra és a politizálásra nincs megfelelő képzésük. Így az evangélium értékei nem tudják a világ életét kovászként áthatni és alakítani. A hívők el vannak hanyagolva, de gyakran a lelkipásztorok sincsenek felkészülve a képzésre. Csak el kell olvasni a Kalocsa-Kecskemét főegyházmegye zsinatának szinódusi jelentését a papság elégtelenségéről.

16

A II. Vatikáni Zsinat által kijelölt egyházmegyei fórumok léteznek, működnek. A zavaros hazai helyzetből nézzünk ki az egyetemes emberiségre. Ezt az elnevezést olyan megszokottan használjuk. Pedig igazában nem létezik. Helyette ellenségeskedés, erőszak uralkodik. Sok ország és nép gazdasági, kulturális stb. elmaradottságban sínylődik. Erősen reméljük, hogy az Európai Unió leküzdve kezdeti nehézségeit képes lesz „az együtt egymásért” együttműködést megvalósítani, mintegy vonzó példát kínálva a követésre. „A világ urai zsarnokoskodnak alattvalóikkal, nálatok azonban ne legyen ez így” – figyelmeztetett Jézus. Az egyházi élet legyen kollegiális, közösségi, nem pedig bürokratikus, sem hierarchikus. Az kifordult önmagából, aki még mindig hierarchikus hatalomnak tekinti önmagát, jelenti ki a Szentatya még bíboros korában A föld sója c. könyvében.

A szentháromságos isteni örök szeretet a világ formálásának életereje „Isten a szeretet” – vallja Szent János az első levelében. Érthető, hogy a Szentháromságos Egy Isten örök szeretetében teremtette a világot, alkotta meg a társas istenképű embert, és hívta meg örök szeretetének boldogsága részesévé. A Szeretet Istenének teremtésében az egyéni és társadalmi élet rendező elve a Szeretet. Isten úgy szeretette a világot, hogy Egyszülöttjét küldte, de nem azért, hogy elítélje, hanem hogy üdvözítse azt. Az örök isteni üdvözítés terve szerint a Megváltó Jézus Krisztus kínszenvedésével, kereszthalálával és dicsőséges feltámadásával létrehozta az új és örök szövetséget. Istennel csak szeretetszövetség, közösség lehetséges. Jézus Egyházat alapított. Ez a zsinati tanítás szerint Isten népe, azaz Isten és ember szeretetközössége. Küldetése, hogy az egész világon hirdesse Isten szeretetét, és hívja, szólítsa, gyűjtögesse az embereket az új és örök szövetségbe, hogy így építse hitben és szeretetben Isten országát. Mi a szeretet? Tedd a jót, és kerüld a rosszat. A szeretet önzetlen cselekedet, amely egyáltalán nem vár viszonzásra. Szeretni mindnyájunk kötelessége. A Szeretet Istenének Isten-képűsége vagyunk, amit életünknek tükröznie kell. Tanúságot kell tennünk arról, hogy kik is vagyunk tulajdonképpen. Ugyanakkor azt sem szabad elfelejteni, hogy társas lények vagyunk; nem egyedüliek, nem magánzók. Vagyis egybetartozunk, ami azt is jelenti, hogy embertestvérekként kell együttműködnünk a szükségeink megteremtésére. Individuálisan alig mennénk valamire. Voltaképpen ebben a társas voltunkban gyökerezik a megbízásunk a demokráciára, hogy közös sorsunkat együttes szeretettel intézzük, s így „együtt egymásért” megvalósítsuk a közérdeket, a közjót – nem magán célokat, és nem is a párturalmat. Isten és a felebarát szeretete összetartoznak: „amit felebarátaitok közül egynek is tettetek, azt nekem tettétek” – mondja az Úr. Ennek fényében kellene emberi világot építenünk. Hiszen csakis ily módon haladhat előre a Szeretet Istenének üdvösség Világterve. Ez az Örök Életre irányul, amikor is az üdvözültek – az Ígéretre méltók – részesednek az üdvözítő isteni szeretetben.

Mihályi Gilbert O.Praem. 2007/3

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Haza, nép, nemzet, nemzeti: magyar 3. Ezek szerint a nemzeti öntudat, pl. magyarság, nem egyéb mint az „identitás-tudat”. Ez természetes és normális is mindaddig, amíg más, hasonló csoportokkal egyetértésben, harmóniában, mások másságának, identitásának elismerésében, megbecsülésében jut kifejezésre. Sovinizmusról akkor beszélhetünk, amikor más, hasonló közösségeket nem ismerünk el, lenézünk, megvetünk, akadályozunk. A nacionalizmus szintén mások rovására történik. Németh László is így fogalmaz. De ez áll az emberi kapcsolatokra is. Ami az önző egoizmus, mások megvetése, kizárása, lenézése a magánszférában, az a sovinizmus, fanatikus nacionalizmus nemzetközi síkon. Erre is sok példa van a történelemben (pl. a nemzeti szocializmus, a franciák ismert sovinizmusa vagy az amerikai arrogancia, a japánok, kínaiak más népeket mélységesen megvető büszkesége stb). A magyar is belekeveredhet az ilyen fajta nacionalizmus hibájába. Busman haza - szűkre szabott. 1. Wittgenstein szerint vannak fogalmak, amelyeket ki kellene vonni egy ideig a forgalomból, mert, főleg a demagógia, politika már annyira lejáratták őket, kifordították eredeti jelentésükből. Kertész Imre is idézi Wittgenstein ezen mondatát. Illyés Gyula az ilyen fogalmak újra-definiálását követeli; nő az igény újra definiálni: ki a köztolvaj, és osztály-, népáruló, a demagóg. – Ki az inter-, s ki a sovén- (és infra ?) nacionalista. Ilyen újra-meghatározásra szoruló szavaink manapság pl. a „jobb-bal”, „fasiszta”, „antiszemita”, „nacionalista”, „szocialista, „demokrácia” stb. De ide tartoznak a „haza, nép, nemzet, magyarság, hazaszeretet” fogalmak is. 2. Ahhoz, hogy népről, nemzetről, hazáról beszéljünk, múltra, történelemre van szükség. Amerika pl. még nagyon fiatal állam ahhoz, hogy igazi hazáról beszélhessünk. Mégis az amerikai elnökök állandóan csak mint a „nation”-ről beszélnek az amerikai népről. A busmanok 25-30 emberből álló világa esetében nehéz lenne „hazá”-ról beszélni. Az afrikai száz meg száz, nyelvben, szokásokban annyira különböző törzsekre is nehezen alkalmazható a „nemzet” kifejezés. Ugyanígy a régi amerikai indián törzsek esetében is. A cigányok, kurdok, bár sok-sok millióan vannak, nem ország, nem nemzet, hanem inkább törzsek meglehetősen laza, néha ellenséges világa. A baszkok, székelyek már világosan felismerhető, elkülönült közösséget alkotnak, azonos nyelvvel, hagyományokkal, összetartozási öntudattal, esetleg büszkeséggel. Ám ezek csak példák. A magyarság esetében egészen biztosan beszélhetünk magyar népről, magyarságról, hazáról, már csak több mint ezer éves közös történelmünk címén is. A történelem a legjobb magyarázat egy nép, nemzet, a haza fogalmához és megértéséhez. Sokat segít ebben az illető népcsoport irodalma (énekek, dalok, költészet stb.).

2007/3

4. A nép, a nemzet, a haza, hazaszeretet mentes ezektől a betegségektől. Mert úgy viszonylik a vallási vagy nemzeti fanatizmus, elfogultság stb. az egészséges, tiszta hazafiassághoz, nemzeti öntudathoz, mint a mindenféle ártalmas és csúf betegség (testi vagy lelki-szellemi) a kívánatos és áldott egészséghez! A hazafiasság nemcsak, hogy nem bűn: egyenesen szükséges, örvendetes ajándék, amiért hálásaknak kell lennünk, s amiért felelősek vagyunk. Igaza van az úgynevezett „szocialista” líra egyik ismert előfutárának, Palágyi Lajosnak: „Magyar, ki honát megveti – S mindent, ami nemzeti, – Mindegyre szid, mindegyre mar. – Oh, az még nem nemzetközi – Csak rossz magyar.” (Idézi Illyés Gyula a „Hajszálgyökerek”-ben). 5. Sokan az állammal, köztársasággal, s ki tudja még mivel szeretnék a hazát pótolni, kicserélni. A politikusok leleményesek az efféle fogalmi-akrobatizmusban. Ám igaza van Márainak: nem az államot kell szeretni, hanem a hazát. Az államtól jogosan elvárhatjuk a polgárjogokat, állást, kenyeret s egyéb fontos és hasznos szolgáltatásokat. Ezért van, ezért támogatjuk, fizetjük az adót. A hazától nem várunk semmit. Azért tenni kell. Vállalni a vele való sorsközösséget jóban-rosszban. A mi dolgunk a hazával szemben a hűség és a hazaszeretet. S talán a szerény büszkeség, hogy fiai lehetünk, s érte szenvedhetünk, vele örülhetünk. A haza csak van, egyszerűen adva van, mint a szülők, a szülőföld. Ez áll „mutatis mutandis” az Egyházra is: nézheti valaki az Egyházat úgy, mint az államot: mi csak adófizető, törvénytisztelő és -tartó tagok vagyunk. Pedig az Egyház is olyan mint a haza: szeretni kell, és késznek lenni minden áldozatra érte, s így „építeni Krisztus Testét”, mondja szent Pál. Nem csoda, hogy legszebb dalaink, énekeink azokból az időkből valók, amikor a haza nagy veszélyben forgott (török kor, Rákóczi kora).

17

SÚLYPONT: VALLÁS ÉS POLITIKA

Ábelsors - otthonkeresés a hazában! 6. Nálunk magyaroknál már az Árpádok alatt is megvolt egész bizonyosan a magyarság identitás-tudata, a „nemzeti” összetartozás érzése. S addig megvolt, míg hatott az Árpádok szelleme. A Szentkorona némileg ennek a kifejező szimbóluma. Mohács után azonban csak a vészes időkben lobbant nagyot, hogy kialudjon. Végleg? A szocialista ország, a demokratikus Köztársaság már más világ szelét ébreszti; normális embertől nem lehet elvárni, hogy „szeresse” a Pártot, a Köztársaságot, még ha mindjárt az Európai Unió tagja is. „Aki az államot szereti, egy érdeket szeret, aki a hazát szereti, egy végzetet szeret” (Márai). Igazat adok neki. Én mégis másként fogalmaznék: tiszteljük az államot, és szeressük hazánkat, ahogy a szülőket szeretjük. Aki ezt nem érti, azzal kár vitatkozni.

Haza a „magasban”? (Illyés)

7. Jézus, mint ember, „vállalta a zsidóság szolgálatát”, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket (Zsid 15,8). Mi se teszünk mást, csak vállaljuk, ki-ki a maga hazájának hűséges szolgálatát. Hisszük, hogy a haza is Istentől kapott ajándék. Küldetés és hivatás egyben.

„Akkor is, ha mint délibábot, Fordítva látom a világot”

8. Tamási Áron Ábel-trilógiájában van egy felejthetetlen jelenet. A „rengetegből” kiszakadt Ábel a neki idegen Amerikába sodródik. Közben három felfedezést tesz. Az egyik: ne tanuljon idegen nyelvet az, aki még a sajátját sem beszéli tisztességesen. Ezt a helybeli székely paptól hallotta. A második felfedezés: azért vagyunk a világon, hogy valahol „otthon” legyünk benne. Ezt egy epileptikus négertől tanulta, ott Amerikában. A harmadikra már magától jött rá: nagyobbra született az ember, sem hogy potya jeggyel kivándoroljon Amerikába. A másodikról írta XXIII. János pápa szépséges enciklikájában (Pacem in terris): Ez az emberiség álmának beteljesülése, ha minden embernek lenne végre „otthona” valahol a földön. Isten Országát a földi hazához való hűséggel érdemelhetjük ki. Nem érdemli meg Isten Országát, aki elárulja saját hazáját, holmi evilági előnyökért, „potya” szolgáltatásokért.

Dörmöghetsz, testvér Illyést, Adyt: mint Tiszán hagyott lyukas ladik.

9. Jézusról kétszer olvassuk, hogy sírt: egyszer barátja, Lázár sírjánál; másodszor meg, mikor látomásban látta népének komor jövőjét, Jeruzsálem pusztulását, az újjáépített heródesi templom hatalmas kontúrjait szemlélve. Őt nem tévesztette meg az állam ereje és pompája, a nemzetköziség, a Római Birodalom. Ő csak egyszerűen népét, hazáját siratta pár nappal halála előtt. Talán ezért olyan kedves a hazáját szerető magyar hívőnek a „Boldogasszony Anyánk” patinás dallama, fénytelen, de igaz szavaival. Még ma is.

„Mi gondom – áll az én hazám már, védőbben minden magasságnál.” „Dörmögj, testvér egy sor Petőfit, köréd varázskor terítődik.” „Futó homok, népek, házak Magyarországgá összeállnak”

Gondom ez: Vaj’ hol áll hazám már? Védtelenebb a bedőlt háznál…

Multik, bankok, vásárcsarnokok, érdek-haszon-nép lesz nászotok. Nem délibábot pislog szemem: magasból zuhant reményeket. Ha egyáltalán van még haza: itt „lent”, e földön, mint valaha. István, Margit, Balassi, Kodály, Erdély, Pázmány: a többi hodály.

Béky Gellért SJ

Béky Gellért SJ 18

2007/3

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Posztmodern és kereszténység (Harmadik rész)

3. Kereszténység a posztmodernben A második rész1 rövidre fogott témabemutatásai mind-mind egy olyan világot írnak le, amely alapaxiómái szintjén áll ellentétben a keresztény meggyőződéssel, mégis azt a vitális-egzisztenciális kontextust képezi, amelyben a kereszténységnek nem csak egy küldetést kell beteljesítenie, de amelyben és amely által arcát, identitását kell megalkotnia Elmar Salmann - korunkról beszél és kibontakoztatnia. Míg fél százada a keresztény szerzők mindeközben még számíthattak a ráció erejére, a klasszikus érvelések súlyára2, addig napjainkban ez koránt sincs így. A nagy háromság – istentan, embertan (szellemtan) és világtan – felbomlott, elemeire hullott, s már egyes darabjaiban is tárgyává lett a kérlelhetetlen tagadásnak, kritikának. Így a klasszikus érvelési utak sem járhatók többé. Ma már nemhogy Istenben, de az emberi filozófiában sem hisznek az emberek, nem cselekszenek logikus érvek és következtetések szerint, a racionális kozmosz – amelyet a görögök kora óta ismertünk – eltűnt. Személyes létünkben nem szoktunk még hozzá teljesen az értelmetlenséghez, s a káoszt és a semmit feltáró „tényértelme-

zésekhez”. Társadalmaink számára azonban „a demokrácia többé már nem pusztán egy államforma, hanem egy életmentalitás anyaméhe: mindenki eredeti, egyedi és mindannyian egyenlők vagyunk – az egészséges, teljes életet keresve, arra jogot formálva. A felvilágosodás és a romantika közötti erotikus-lemeztelenítő házasság, egy ‘idillikus’ szocializmus és egy nyitott liberalizmus: a mozgások, a nők, a hímnő, a ‘soft’, az erőszakmentesség, minden dogmával és kötött morállal szembeni ellenérzés”.3 Eltúlzott individualizmus, amely végül már semmi egyéb, mint álarc a tömeglétnek, ellenségesség a kötött szabályokkal szemben, amely végül maga válik dogmává. S. Natoli és E. Salmann4 mindezt úgy fogalmazza meg, hogy a XX. század első fele, de még az ’50-es, ’60-as évek is az első szekularizáció fázisában éltek, amikor az ember az üdvösséget szekularizálta, de mindezzel együtt még el akarta érni azt („az üdvösség szekularizációja”). Ma már nincs így – a mai ember nem akar semmilyen üdvösséget. Ez a második szekularizáció korszaka („szekularizáció az üdvösségtől”). Ma már nem kell a végső értelem, a remény, azok a megszokott fogalmak, amely a keresztény valóságot írják le.5 Ez egyet jelent a klasszikus keresztény humanizmus végérvényes bukásával is – hiszen az ember, aki ma magába néz, nem talál mást, mint a semmit és a kontingenciát (az antropológia bukása), gondolata gyöngévé vált, beszéde pedig nem képes többé kimondani az igazságot, hanem pusztán az öncélú kommunikáció eszköze a médiavilágban6 (a filozófia bukása). Ez egyben azt is jelenti, hogy egy transzcendentális rendre vonatkozó kijelentés immár semmitmondó, sokszor még maguk a „hívők” számára is (a teológia bukása).7 A II. világháború után oly nagy erővel ren-

1 Lásd Egyházfórum 22 (8. új) évf., 2007/3, 17-21. old. 2 Erre példa H. U. von Balthasar, Die Gottesfrage des heutigen Menschen, Verlag Herold, Wien-München, 1956. 3 E. Salmann, „Il neopaganesimo agnostico e le ragioni di una fede rinnovata”, II, 6 (http://www.unigre.it/pug/teofon/studio.htm/ salmann.pdf). 4 Uo., IV, 15. 5 Pár éve levelet kaptam egy olasz biológustól, aki így fogalmazott: „jaj neked, ha úgy beszélsz majd hozzám, mint egy plébániai pap, azzal a nyelvvel, amely előtérbe helyezve neokatekumenális mondatokat és teológiai megszólalásokat az Evangéliumról, a Bibliát és más szent szövegeket, megzavarja az elmét, és menthetetlenül megoldatlanul hagyja azok gondolatát, akikben – mint bennem is – túl sok van a laikusból, és kevés a törvénytisztelő katolikusból, és olyan valakit keresnek, akinek kérdéseket tehetnek fel, s aki úgy beszél hozzájuk, mint a sarki újságárus, vagy mint egy őrszem, aki utat mutat.” 6 A hangsúly többé nem a kommunikáló szubjektumokon, nem is a közvetített valóságon, hanem a közvetítésen, magán a médián van. 7 „Órigenésztől kezdve Rahnerig és Balthasarig a katolikus teológia és jámborság a platóni világ primátusaihaz kötődött: az örökkévalónak az időbeli, az egységnek a sokféleség fölötti, az értelemnek az érzékek fölötti, az akaratnak az érzelmek fölötti, az ideának a valóság fölötti, a valóságnak a lehetőség fölötti, a szellemnek a test fölötti stb. [primátusáról van szó]. A szakrális tapasztalásnak ezek a primátusai most kifordultak önmagukból, a fejük tetejére álltak.” E. Salmann, i. m., II, 1.

2007/3

19

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

delkező kifejezés, „a testvér mint szentség”8, nem jelent többé választ a végletesen elidegenedett, egocentrikus és haszonelvű kapitalista világ számára. Hogy mennyire meggyengült az embertárs, a testvér iránti alapvető szeretet, azt B. Brecht Ha K. úr szeretne című dialógusa is mutatja: „Mit tesz’, tették fel a kérdést K. úrnak, ‘ha szeret egy embert?’ ‘Vázlatot készítek róla’, mondta K. úr, ‘és gondoskodom róla, hogy hasonlítson hozzá.’ ‘Ki? A vázlat?’ ‘Nem’, mondta K. úr, ‘az ember”.9 Ha ez valóban így van, akkor mit lehet tenni? A klasszikus keresztény (metafizikai) rendszerek az igenre, az állításra, a pozitivitásra alapultak. De milyen alternatíva lelhető fel a nem, a tagadás világában?10 Igaza van D. Söllének, aki egy „ateista hitről” beszél; egy olyan hitről, mintha Isten (a szó absztrakt értelmében) nem létezne?11 Igaza van E. Salmann-nak, amikor kijelenti: „A teológiai tudatosság ezen kérdésekkel szemben nem nagyon fejlett”?12

művész-attitűdje, „extravagáns zseni” kliséje mára társadalmi méreteket öltött. A tartalom teljességgel jelentéktelenné vált a megjelenés mögött. Az emberi egzisztencia egy l’art pour l’art alkotás. Ezen jelenség egyik okát az a tény képezheti, hogy a posztmodern igen erőteljes kritikával él a modern kor által istenített racionalizmussal szemben. Ahogy a modern kor átszabta a klasszikus európai gondolkodást, s az örökérvényű igazságok helyét átadta a rációnak, úgy a posztmodern a modern kor racionalitás-mítoszát illeti kritikával, s helyette egy esztétikai életés élettér-felfogást állít fel. A felvilágosodás korát az ész uralta, amely tárgyiasított, rendszerezett, s az azonosságlogika alapján állva egyfajta totalizáló (vagyis egyetemesen érvényes egység- és rendszerteremtő) tendenciát is felmutatott. Az ész, a fogalom és a formális logika közötti stabil rendszerbe vetett modernkori hit a posztmodern számára nem elfogadható. Középpont3.1. A kereszténység ba került a személy-független és tárgyiasító racionalizmussal mint esztétika? szemben a személy, a szubjektum kérdése (lásd fentebb) A posztmodern egyik alap– a személyé, amely mint eszvető tendenciája az élettér esztétikai alany a töredékes viPassió - újszerű esztétikában. tétizálása. Valójában ennek hátlág töredékes normája lesz. A terében egy mentalitásbeli váltás áll. Míg a klasszikus európai szubjektumok közötti differenciák lezárására sem mutatkozik itt ember életét, mint egy erkölcsi egészet, erkölcsi alkotást vagy, már semmilyen régről ismert módszer (vagy az örök metafizikai a modern korban, mint egy sikeres „vállalkozást”, a képesséelvek vagy a formális logika szerint szembesíteni a két állásgek legjobb kifejlesztését, a racionalitás és a szabadság diadalát pontot) – a diszkurzív elméletek, az intézményesült párbeszéd szemlélte, vagyis életét mint egyfajta tudatos, küzdelmes kiteljemodellje is hiányos választ tud csak adni erre a problémakörre. sedést élte meg; addig a posztmodern embert az ilyen jellegű kiMi történik tehát itt? A posztmodern, amely esztétikai szemteljesedés már kevéssé érdekli. Az élettér esztétizálódása jelenpontból közelít meg sok emberi valóságot – amelyet korábban ti egyszersmind az emberi élet esztétizálódását is. A romantika erkölcsi, metafizikai, racionális, logikai ítéletnek vetettek alá –, 8 Lásd H. U. von Balthasar idézett könyvének utolsó fejezetét! 9 Idézi D. Sölle, „Zur Dialektik der Liebe”, in Uő., Atheistisch an Gott glauben. Beiträge zur Theologie, Walter-Verlag, Olten und Freising i. Br., 1968, 30. old. 10 „Az, amit látunk, nem más, mint a Nem pirmátusa minden ‘totális’ állítás fölött (Weil, Rosenzweig) és a negatív dialektika, amely leleplez minden ideológiai követelést, s világossá teszi azok rejtett hatalmi igényeit és kontraproduktív hatásait; a mélyből, a legyőzöttek felől jövő tekintet; a furcsa felcserélődés egy győztes kereszténység és egy ‘keresztre feszített’ zsidóság között, a mikrologikus precízió, a ‘talán’ (Buber, A. Neher) és a másik pátosza, a dialógus, az élet, a hétköznapiság misztikája megjelölték a keresztények mentalitását is, sokszor boldogtalan tudatot ébresztve közöttük és elutasítva egyetlen a történelmen belüli üdvhozó esemény központiságát.” E. Salmann, i. m., II, 5. 11 „Egy mondatban összefoglalva a jelenkori teológia problematikája úgy lenne leírható, mint ateistaként hinni Istenben”. A paradox kifejezés azt akarja jelenteni, hogy a hit itt mint egyfajta élet értődik, egy mennyei Lény természetfölötti, világfölötti elképzelése nélkül, azon megnyugvás és vigasz nélkül, amit ez az elképzelés adhat: vagyis egyfajta élet ez, amely nélkülözi a metafizikai előnyt a nem keresztényekkel szemben, de amelyben mégis ragaszkodunk Jézus ügyéhez a világban.” – D. Sölle, „Atheistisch an Gott glauben”, in Uő., i. m., 79. old. 12 E. Salmann, i. m., III.

20

2007/3

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

szinte kizárja az egyértelműséget és egyértékűséget, sőt élvezi ennek hiányát. Így a zártság, a konkrétság helyébe a teljes nyitottság lép. Az örök értékek, illetve a ráció mércéje helyett az egyéni ízlés lesz a döntő – a művek „nyitottá” válnak.13 Míg egy klasszikus szerző a formát a tartalom eszközének, közvetítőjének, kiszolgálójának tekintette, addig a posztmodern ember számára a forma lesz maga a tartalom – a forma, a médium nem közvetít; a forma, a médium önmagát adja. Ez az álláspont elfogadhatatlan a kereszténység számára. S. Kierkegaard határozottan állította, hogy az „esztétikus élettől” el kell fordulni. Ellent kell mondani a minden emberben meglévő vágynak, a puszta „Genuß”, ízlés keresésének, beismerve, hogy ily módon nem lehet identitásra lelni. Amennyiben az ember teljes életét átengedi a „Genuß” esztétikai élvezetének, a végső állomás a meghasonlás és a kétségbeesés, illetve a csömör lesz. Kierkegaard csak egy utat lát: „az egyén döntését, hogy önmaga legyen”.14 Ez természetesen egyet jelent a korlátok, a határok, de egyszersmind a lehetőségek őszinte (f)elismerésével is. Ez az igazi szabadság és identitás útja, amely maga a kereszténység – Kierkegaard szerint. Nem a dán filozófus volt az egyetlen, aki ráérzett az esztétikai szemlélet erőtlenségére, alkalmatlanságára. A német gondolat, humanizmus egyik legnagyobb óriása, Thomas Mann így fogalmazott: „Teljes szánalmasságában megismertük [a rosszat], és nem vagyunk már eléggé esztéták, hogy féljünk a jó megvallásától, és szégyelljük az olyan triviális fogalmakat és vezéreszméket, mint igazság, szabadság, igazságosság… Egy esztétikai világnézet egyszerűen képtelen, hogy szembenézzen a problémákkal, amelyeknek megoldása feladatunk.”15 A helyzet azonban napjainkra egyre súlyosabbá vált. K.-J. Kuschel így fogalmaz: „…az esztétika krízisét nem lehet megvitatni és a maga mélységeiben diagnosztizálni, hogyha nem kezdünk egy új diskurzusba etikáról és esztétikáról, művészetről és igazságról, mégpedig a nihilizmus-problémakör tematizálásának fényében.”16 Ezen a ponton nyílik meg a kereszténységnek egy sajátos útja, mégpedig kettős értelemben: 1. A kereszténységnek új alakot kell nyernie ebben a világban, mégpedig olyat, amely képes megszólítani a ma emberét. A szabadság megvalósítását a keresztény nem csak etikai, de esztétikai egzisztenciaként is szemlélheti. 2. A kereszténységben megvan a potenciál ahhoz, hogy a megtestesülés hittitkának erejében etika és esztétika, szépség és igazság hatalmas kérdéseit szintézisben szemlélje, s ezáltal – új alakot nyerve – kimozdítsa a jelenkori szellemet arról a holtpontról, ahová az önmagát (természetesen részben a kereszténység hibájából) juttatta. M. Bongardt ezt a keresztény esztétikai egzisztenciát így fogalmazza meg: „Isten emberhez való odafordulásának arcot adni”.17

Ennek teológiai alapját H. U. von Balthasar sajátos erővel fejti ki: „Isten művészete a történelem középpontjában makula nélküli, és remekművének minden kritikája azonnal visszahull a gáncsoskodóra. Az értelem puszta fénye nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy ezt a művet megvilágítsa, és megcáfolhatatlanul kijelenthetjük, hogy mindenki, aki azt ezzel a fénnyel S. A. Kierkegaard (1813-1855)- az embert kereső gondolkodó. akarja meghódítani, nem fog megfelelni neki; a hit isteni fénye azonban látja az alakot, úgy, amint az van, mégpedig bizonyíthatóan úgy, hogy a helyesség evidenciája magán a dolgon és belőle felragyog. Ebben a fényben bizonyítható, hogy itt nem a vallásos képzelőerő mitikus képeinek projekciójáról van szó, hanem az isteni képzeletnek a minden emberi képzeletet lerontó remekművéről.”18

3.2. A kereszténység mint stílus és gesztus? A posztmodern világban immár nem érvek és ellenérvek, iskolák vagy rendszerek állnak szemben egymással – hanem stílusok. A nagy csaták nem fogalmak és szavak között zajlanak le – hanem gesztusok között. Egyszóval azt mondhatjuk, hogy a posztmodern az objektum-centrikus szintről (fogalom, szó, definíció, ismeret, tudás stb.) a stílusok és gesztusok szintjére helyezte át a hangsúlyt. Ahogyan voltak Európának olyan korszakai, amikor a fogalmakat, a gondolatokat ünnepeltük (pl. a felvilágosodás kora), úgy most egy olyan korszakba léptünk be, amely a formákat ünnepli. A társadalmi élet megannyi szintjén megfigyelhető ez a hangsúlyeltolódás. Amennyiben megvizsgáljuk jobb- és baloldali pártok programjait, akkor pl. azt vehetjük észre, hogy értékzavar állt elő: klasszikusan baloldali értékeket vallanak jobboldali pártok, s klasszikusan jobboldali értékeket vallanak baloldali pártok (pl. a piacgazdaság és az állami szerepvállalás súlyának kérdésében). Vagyis a baloldaliság és a jobboldaliság ma már nem tartalom-, hanem alapvetően stílus-függő; nem bal- és jobb-

13 A nyitott mű kérdéséről alapvető és programadó mű U. Eco, Nyitott mű, Európa, Budapest, 1998. 14 Lásd M. Bongardt, „Ästhetische Existenz und christliche Identität. Zur möglichen Gestalt des Christentums in der Erlebnisgesellschaft”, Concilium 35, 1999/4, 461-470. old. 15 Idézi K.-J. Kuschel, „Ästhetische Kultur als säkulare Religion?”, Concilium 35, 1999/1, 115. old. 16 Uo. 17 M. Bongardt, i. m., 468. old. 18 H. U. von Balthasar, Herrlichkeit. Eine theologische Ästhetik, Bd. I (Schau der Gestalt), Benzinger, Einsiedeln, 1961, 165. old.

2007/3

21

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

oldali értékekről, hanem bal- és jobboldali politizálási, illetve is örökös kívülállással, a próféta és a mártüsz gesztusaival, de kormányzási stílusról van szó. egy esztétikailag is nyitott stílussal. De ugyanez megfigyelhető (bár néha kevésbé szembeötlő móMindez szükségessé teszi új kommunikációs formák kialadon) a társadalmi élet más területein is: nem érvek, nem gonkítását, amelyeknek nem annyira a közlendő igazság logikaidolatok, nem tartalmak vitáznak egymással, hanem stílusok, racionális oldalát kell kidomborítaniuk, nem a „hitelességet”, gesztusok, formák és színek. A sikerességre vagy sikertelenséghihetőséget kell demonstrálniuk, hanem a maguk sajátos, sokre sokszor az imázs, a kinézet kárhoztat, nem a mondanivaló, a szor nem-fogalmi nyelvén a ráhagyatkozásra való méltóságot, a közölnivaló. Ebben a közegben tehát egy embercsoport számára megbízhatóságot kell sugározniuk.20 A személyesség értékének újrafelfedezése helyezi be az istenkérdést és az emberkérdést a nem az az elsődleges, hogy megfelelő, végigvezetett, konzekszemélyes istenkapcsolat és a személyes interperszonális hitkapvens érv-rendszerrel, mondandóval rendelkezzen, hanem az, csolat (tanúságtétel) szövetébe. hogy tudjon megjelenni. Az imázs-tervező cégek, a PR-kampáP. Ricoeur éppen ezért a vallás három konstitutív közvetítényok alapjában véve erről szólnak. sét emeli ki, amelyeknek különleges és fontos feladat jut a mai Mindez természetesen igen szoros és belső kapcsolatban áll világban: az élet és az élettér esztétizálásának kérdésével, mindazonáltal a) la représentation (esztétikai elem, gesztus), súlyos veszélyt rejt magában, hisz az értelemre vonatkozó kérb) la croyance (tanúságtétel), dést, illetve az értelem hiányának problémáját feloldja a felszín c) l’institution (stílus). művészetében. Ezért tehát alapvető kihívást jelent a keresztényHitünk arra kötelez bennünket, hogy tudjuk azt mindig, minség számára, hogy ebben a helyzetben a helyes módszereket denhol megjeleníteni, sugározni, átadni. Sürgető és alapvető elmegtalálja. Azért is nehéz kérdés ez, mert hiába találna valaköteleződést követel ez tőlünk, hisz az evangélium csak akkor ki meggyőző tartalmú választ a kérdésekre, hogyha már előbb juthat el a föld végső határáig, ha tudjuk, hol nem akadna egy olyan formára, amelyben vannak ezek a határok, s ennek a földnek útelfogadható, vonzó és sikeres stílusban elő is jai miként járhatók be ezeken a határokon betudja azt adni. lül. Íme, a II. Vatikáni Zsinat által hangoztaÍgy merül fel a kereszténység, mint stílus tott „auditus temporis et alterius”, általános (illetve mint gesztus) lehetősége, gondolata, értelemben az „auditus hominis” programja. amelyet E. Salmann így fogalmaz meg: „A Absztrakt és minden kultúra fölött álló kepneumatikus szféra meg tudja ragadni a szelreszténység nincs, csak olyan, amely képes lemi-interkorporális valóság természetesa hic et nunc-ban élni és keresztényként élni vad, prófétai, zenei és intézményes, egyéni és – vagyis Krisztusnak a Szentlélek erőterében közösségi aspektusát és dinamikáját; a Lelket történt megtestesülését jelenvalóvá tenni; dimint a ‘milieu divin’ személyesítő atmo-szfénamikusan, elevenen, egzisztenciálisan. Egy ráját, mint a világ, az egyház lelkét – és az kereszténység, amely erre nem képes vagy egyén lelkének Lelkét (H. Timm). Innen kinem érez hajlandóságot, amely szellemiindulva lehetne kifejleszteni a magasnak egy eszmei múzeummá teszi önmagát, az nem a magasztos pszichológiáját (Höhenpsycholomegtestesült, időbe, kultúrába, emberségbe gie, U. Mann), a kegyelemét, a hagyományét, belépett Krisztus-Isten hite és közössége töbamely az életstílus örökségévé lett, egy kultubé. A konzervativizmusba merevedve nem rális-vallási tudatelőttinek a pszichológiáját. Álarcok mögött identitását őrzi meg, hanem éppen elveszíti Ez egy út Ödipusszal, Orfeusszal, Sziszifuszcsak a látszat számít! azt. Hiszen az identitása nem más, mint a taszal – és rajtuk túl is?”19 núságtétel az evangéliumról minden kor minden emberének. „A hívők tehát a legszorosabb egységben éljenek kortársaikkal, 3.3. Integrális kereszténység-szemlélet iparkodjanak megérteni gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat, amint az a szellemi kultúrában megmutatkozik. Az új tudományok A kereszténység a mai világban olyan eszmei közegben él, és tanok, valamint az új felfedezések által nyert ismereteket kapamely nem egységes. Éppen ezért egyedi megoldások nem jecsolják össze a keresztény erkölccsel és a keresztény hitigazságok lenthetik a megoldást. A világ széttöredezettségére széttöredezett tanításával, hogy a vallás gyakorlása és a komoly erkölcsi magaválaszokat adva a kérdés megválaszolatlan marad. Éppen ezért tartás lépést tartson náluk a természettudományos tájékozottságma jobban, mint valaha, szükség van a keresztény hit integritágal és a szüntelenül haladó technikával. Így képesek lesznek minsára. Mindez azonban nem valósítható meg a régi úton-módon, dent az egészséges keresztény érzékkel értékelni és értelmezni.”21 erős absztrakt princípiumokból deduktív módon kibontva. A (Vége) gyenge utakon, a tapasztalat tapasztalatát megszerezve, hallgatDr. Török Csaba va és befogadva, egyfajta prófétai a-nép-körében-levéssel, még19 E. Salmann , i. m., IV, 11. 20 Lásd P. Sequeri, Il Dio affidabile. Saggio di teologia fondamentale, Queriniana, Brescia, 20003. 21 Gaudium et spes 62.

22

2007/3

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Olvasóink bizonyára észrevették, hogy 2007-től kibővült az Egyházfórum szerkesztőbizottsága. Az már nem derült ki az impresszumból, kik is új munkatársaink. Ha azonban figyelték a szerzőkről közölt rövid információkat, láthatták, hogy ketten közülük (Szécsi József és Végvári Vazul ferences szerzetes) katolikusok. A másik kettő viszont protestáns teológus: Orosz Gábor Viktor evangélikus, Szirtes András pedig baptista. Mielőtt azonban a gyümölcsözőnek ígérkező ökumenikus együttműködés beindulhatott volna, baptista testvérünk súlyosan megbetegedett és a nyáron meghalt. Szirtes András 1967-ben született, az ELTE TTK programtervező matematikus szakán szerzett diplomát. 1992-ben jelentkezett a Baptista Teológiai Akadémiára (BTA), ahol 1996-ban főiskolai lelkész-teológusi, majd a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen teológus oklevelet szerzett. Teológiai tanulmányai elejétől fogva foglalkoztatta a bibliai szövegek értelmezésének kérdése. Elméleti érdeklődése hátterében mindig ott volt, hogy igehirdetőként és lelkipásztorként mindennapi gyakorlati feladata a különböző bibliai szakaszok magyarázata és értelmezésük a jelen világ összefüggéseire való tekintettel. 2003-ban védte meg doktori disszertációját „Hit és megértés – Rudolf Bultmann teológiájának alapvonásai és jelentősége a posztmodernben” címmel az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. 1996-tól tanított a Baptista Teológia Akadémia Rendszeres teológiai tanszékén, 2005-től pedig a Wesley János Lelkészképző Főiskolán is. Aktívan részt vett a felekezetközi egyházi és tudományos közéletben. Néhány magyar és idegen nyelvű szakcikk mellett egy könyvfordítása jelent meg, és ő válogatta a 2007-ben megjelent Rudolf Bultmann „Hit és megértés” c. kötetet. 1998-tól haláláig a Gödöllői Baptista Gyülekezet lelkipásztora. Nős volt, egy gyermek édesapja. Az alábbi tanulmány – amely egy posztmodern keresztyén házasságetika lehetőségeit tekinti át – tudományos érdeklődésének legújabb irányát mutatja, és egy nagyobb témakörbe, a keresztyén személyiségetikába illeszkedve, tervei szerint, habilitációjának alapját képezte volna. Megközelítésmódja egyrészt lehetőséget adott néhány – elsősorban a posztmodern társadalomra és emberképre, valamint a fogyasztói kultúrára vonatkozó – szociológiai modell alkalmazására, másrészt olyan szempontok hangsúlyozására, amelyek az egyházi gyakorlatban a cselekvésetikában gyökerező jogi szemlélet helyett egy lelkigondozói szemléletet támogatnak, valamint rámutatnak ezen problémák közösségi beágyazottságára. A tanulmány közlésével szerkesztőségünk adózik a munkatárs emlékének, akinek sajnos nem adatott meg, hogy szakmai hozzáértését hathatósan és hosszú távon a folyóirat és az olvasók szolgálatába állíthassa. Kérjük az Urat, hogy részesítse őt az örök boldogságban!

Evangéliumi házasságetika egy posztmodern korban Mottó: „Nem az az egyház feladata, hogy morális kormányzatként lépjen fel, vagy hogy a becstelenség diktatúrájával a becsületesség diktatúráját állítsa szembe…[az egyházi etika feladata az,] hogy a házassági életközösség méltóságát és szabadságát a modern gondolkodás számára megbízhatónak, kívánatosnak, értékesnek és megnyerőnek mutassa fel.”(H-J. Kraus)1

1. Bevezetõ megjegyzések a) Amikor evangéliumi etikáról beszélünk, akkor alapvetően arra az ethoszra (életmód, szokás) gondolunk, amely Krisztus népe körében megtestesül, illetve meg kell, hogy testesüljön. Ez az ethosz éppúgy témája a gyülekezeti tanításnak („Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint”, Gal 5,25a; vö. Ef 4,17kk, Kol 3,1kk), mint az evangelizációnak, amely az „elközelített Isten országára” való tekintettel hívogat. Az evangéliumi házasságetika az Isten Jézus Krisztusban eljött uralmának a házasságot érintő pozitív tartalmáról szól.

b) A posztmodern jelzővel arra utalunk, hogy a nyugati kultúrkör és gondolkodásmód mai helyzete a modernitáshoz képest megváltozott, illetve változóban van. Tudjuk, hogy sokan vitatják, hogy valóban egy posztmodern korba érkeztünk; ezeket a vitákat nem kívánjuk érinteni, és jobb híján egyfajta természetességgel használjuk ezt a jelzőt. A posztmodern ugyanakkor számunkra nem szitokszó: az evangéliumi keresztyénség ugyanis nemcsak új kihívásokkal néz ma szembe, hanem lehetősége van a modern kor nyűgjeitől való megszabadulásra is.

1 H-J. Kraus, Reich Gottes: Reich der Freihet, 360. idézi: Lochman, 117k.

2007/3

23

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM 2. Házasságetika és a válás kérdése a) A konferencia témája elsősorban a válás, illetve a válás lehetősége2. Fontos megfogalmazni, hogy ez nem önálló témája a keresztyén etikának: csak a házasságetikán belül beszélhetünk róla. A házasság mint életközösség szempontjából a válás (ahogy a paráznaság/ házasságtörés is) határvonal: a Szirtes András (1967-2007) vonatkozó bibliai tilalmak éppen ezeket a határokat húzzák meg. Mi van a határon belül? (pl. egy ‘hűséges’, de kibírhatatlan, önkényeskedő férj) – ez a kérdés nyilvánvalóan nem indifferens.3 Maguk a tiltások nem adnak útmutatást a határon belüli életre, ezért szükséges a szélesebb látókör. A házasság ‘belseje’ és ‘határai’ vonatkozásában tehát ilyen kérdéseket kell felvetnünk: melyek azok az utak, amelyek a határhoz közel, illetve attól messze vezetnek el; hogyan kerülhetők el a veszélyes utak; milyen lehetőségei vannak a határról való visszatérésnek; stb.4 Az egyoldalú megközelítések főleg a kívülállók számára hangzanak riasztóan, és eleve megnehezítik a valamilyen házassági törésen átment embertársaink közötti szolgálatot (pl. szívesen látják-e a gyülekezetekben az elváltakat? – őszerintük!). A keresztyén etikának ezen a területen – Lochman „egyháztörténelmi lavináról” beszél – önkritikusnak kell lennie.5 Ugyanakkor – és ma ez is hangsúlyozandó – a határ nem negatív fogalom. A parancsolatok, ahogyan Lochman megfogalmazza, „a szabadság útjelzői”: nélkülük maga a szabadság, mint a keresztyén egzisztencia alapvonása, kerül veszélybe.6 Az evangéliumi házasságetika feladata ennek fényében az, hogy bemutassa miként igaz az életnek erre a területére ez az igevers: „Tágas téren járok, ha a te utasításodat keresem.” (Zsolt 119,45). b) Az előzőekkel összefüggésben világosan látnunk kell, hogy a téma teológiai kimenete nem lehet kizárólagosan jogi jellegű. Egyrészt ennek csapdáira figyelmeztet bennünket a farizeizmus és a judaizmus is: a minden helyzetet lefedni igyekvő szabályrendszerek nem hagynak helyet az evangéliumnak. Más megfogalmazásban: a törvényen belül nem jut hely az evangéliumnak, de az evangéliumon belül van helye, szerepe a parancsolatoknak. A kőtáblák a szövetség ládájában voltak – emlékeztet rá Barth.7 Másrészt a posztmodern is gyengíti az egyházjogtani megoldások alkalmazhatóságát. Ennek oka az, hogy meggyengültek

2 3 4 5 6 7 8

24

a gyülekezethez való tartozás intézményi/jogi aspektusai. A fegyelmezés (kizárás, szolgálatvégzéstől való eltiltás) hatása sokszor az, hogy az érintett egy másik gyülekezetet keres magának, ahol esetleg más szabályok érvényesek rá. A fegyelmezés, illetve a szabályok csak olyan szoros közösségekben működőképesek, ahol az egyes tag ragaszkodása a gyülekezethez erősebb, mint a fegyelmezés negatív velejárói, illetve ahol világosan látják, hogy a Krisztushoz és az ő népéhez való tartozás nem választható el egymástól. Mindez a házasságetika, illetve a válás lelkigondozói vetületére irányítják a figyelmet.

3. Etikai látásmód A téma egyházjogtani, illetve lelkigondozói kimenete összefügg a mögöttes etikai látásmóddal is. Két, egymástól el nem választható, de megkülönböztetendő etikai megközelítésről beszélhetünk – nemcsak a házasságetika vonatkozásában. A cselekvésetika kérdése a ‘Mit tegyünk?’, míg a személyiségetikáé a ‘Milyenek legyünk?’. Az előbbi előterében tehát maguk a cselekedetek állnak, az ezekre vonatkozó parancsolatok, illetve a helyzetek, amelyben egy konkrét döntést meg kell hozni. Ennek kazuisztikus vagy legalista formája, amely az egyes parancsolatokat önmagukban, szószerintiségükben nézi, az egyházjogtani szemléletnek, míg a kontextuális vagy szituációetika, amely inkább a parancsolatok mögötti elveket akarja átültetni, a lelkigondozói szemléletnek felel meg. A cselekvésetika az etikai mondanivalót elsősorban a Biblia felszólításaiban keresi. A személyiségetika8 az erkölcsi cselekvőre összpontosít: milyen vonásai vannak, illetve miként formálódik a személy, aki képes Istennel összhangban cselekedni. A protestáns etikát egészen a közelmúltig alapvetően a cselekvésetikai szemlélet jellemezte. Ennek oka elsősorban a protestantizmust a reformáció óta jellemző voluntarizmus (Isten vonatkozásában is), az erényfogalom mellőzése (hit-cselekedetek problematika, antikatolicizmus) és a felvilágosodás racionalizmusának hatása. Az utóbbi évtizedekben azonban – a filozófiai etikán belül is (A. MacIntyre) – jelentős elmozdulás tapasztalható a személyiségetika irányába (S. Hauerwas, J. H. Yoder), amit általában posztmodern vonásként értelmeznek. Ezt mutatják a személyiségetika alábbi jellemzői is: (i) A felvilágosodás racionalizmusa az érzelemmentes, objektív tudást tekintette az etika alapjának, ami a keresztyén etikában is egyfajta intellektualizmushoz vezetett. Ezzel szemben a posztmodern alapvetően másként látja a tudás helyzetét és az erkölcs forrásait is. Előtérbe került pl. a reménység, a jövőkép, ami a teológia szempontjából az eszkatológikus horizont fontosságát emeli ki, és központi fogalommá lett az erény, amelynek szintén nagy hagyománya van a keresztyén etikában.

Az előadás 2005-ben Vácott, a Baptista Értelmiségi Kör konferenciáján hangzott el. Grenz, 253kk. Stassen, 277. Lochman, 106k. Uo. 34k. K. Barth, Evangélium és törvény, 3 (idézi Szűcs, 37). Vö. Grenz, 207kk., Stassen, 56k., 99kk.

2007/3

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

A személyiségetikai szempontok hangsúlyozása mindazonáltal nem jelenti azt, hogy a cselekvésetikában hagyományossá lett témák vagy bibliai szövegek elvesztik jelentőségüket; inkább egy átfogóbb perspektívába ágyazódnak be. Ma véleményem szerint a házasságetikában éppen erre van szükség, ezért fontosak a személyiségetikai szempontok.

4. Posztmodern kihívások

Válás - külön útakon mennek tovább! (ii) A posztmodernben ismét fontossá válik a spiritualitás (pl. New Age). Az emberek keresik annak lehetőségeit, hogyan lehetnek valamilyenné, ami szintén a racionalizmustól való elmozdulásból fakad. Immár újra (!) nem csak valamilyen tudományos módszer vezethet el a megoldásokhoz, hanem olyan gyakorlatok is, amelyek a transzcendenssel állnak kapcsolatban. Ennek megfelelően az evangéliumi etika is újra felfedezi a spiritualitás és személyiségformálás etikai jelentőségét (a klasszikus etikákban jellemzően nem olvasunk egy sort sem pl. az imádságról). Az egyes erkölcsi döntéshelyzetek előtt olyanokként állunk, amilyenekké addigi életünkben formálódtunk. (iii) A modernitás individualizmusa az etikát is átjárta: az egyént, aki a döntéseket hozza, mintegy üres térben képzelte el. Az erkölcsi személlyé válás azonban elképzelhetetlen a közösség nélkül: a posztmodern etikák kiemelten kezelik a közösséget, amely az alapvető hiteket, a jóról való meglátásokat hordozza, és azt tagjainak átadja. Ez a szempont számukra a család, illetve a gyülekezeti közösség szerepére világít rá, ami a családetika vonatkozásában különösen is hangsúlyos lehet. Ez a felelősség kérdését is új megvilágításba helyezi: egy házassági tragédia esetében éppúgy nem hárítható minden felelősség az egyénre, mint az öngyilkosságnál. (iv) Végül kiemelendő, hogy az erkölcsi formálódásban a közösség hiteit és meglátásait e paradigma szerint döntően a történetek hordozzák, amelyeket a közösség újra meg újra elmond. Ez a narratív megközelítés a teológiában azt eredményezi, hogy az etikai tájékozódásban fontossá lesznek a bibliai történetek. Fontos észrevennünk, hogy ez nem egy kívülről a Bibliára erőltetett szemlélet (vö. Ef 5,2; 1Jn 3,11-12). Ahogyan azonban nem egyetlen közösségnek vagyunk tagjai (gyülekezet, család, korosztályos csoport, magyarság, Európa stb.), számos történetben élünk benne, illetve számos történet tart igényt ránk. Ez témánk szempontjából szükségessé teszi a házasságról szóló történetek (pl. film) elemzését is.

A korábban mondottak fényében vázoljuk a mai helyzetet (kihívásokat), amely minket, mint erkölcsi lényeket, meghatároz. Miként jellemezhető a hely, a tágabb közösség, a posztmodern társadalom, ahol élünk; és hogyan alakítja ez a személyiségünket? Kérdéseink így is megfogalmazhatók: melyek azok a történetek, amelyeknek a szereplői vagyunk, illetve amelyek jellemünket formálják vagy formálni akarják a házasság vonatkozásában. a) HOL. A posztmodern társadalomnak a nemi szerepek, párkapcsolatok, házassági minták érintő vonásait Ulrich Beck segítségével vázoljuk. A német szociológus könyvének már a címe is elgondolkodtató: a kockázat-társadalom (Risikogesellschaft, megjelent 1986-ban). Alaptétele szerint „a fejlett modernitásban a gazdagság termelése módszeresen együtt jár a kockázatok társadalmi termelésével”, mivel a modernizációs folyamatban a romboló erők is egyre inkább felszabadulnak. Ezért mind inkább az a feladat, hogyan lehet a kockázatokat és veszélyeket megakadályozni, vagy ha megjelentek, korlátok közé szorítani, „hogy ne akadályozzák a modernizáció folyamatát, s ne lépjék át az (ökológiailag, orvosilag, lélektanilag, társadalmilag) ‘elvárható’ határokat”.9 Továbbmenve kijelenti, hogy „a kockázat-társadalom: katasztrófa-társadalom. Az a veszély fenyegeti, hogy a kivételes állapot válik benne normális állapottá.”10 Ezeken az általános meghatározásokon belül beszél a témánkat érintő kérdésekről. Gondolataiból kiemeljük az alábbiakat, s egyben rámutatunk ezek szerepére jelen etikai eszmélődésünkben: (i) A nemi szerepekben és a családon belül végbement változások (foglalkoztatási helyzet, együttélési formák, gyermekvállalás stb.) nem csupán egyéni problémák, hanem szorosan összefüggnek a társadalmi és kulturális modernizációval. A család helyzete önmagában nem határozható meg, és az ott fellépő problémák sem oldhatók meg magukban, hiszen ez sokszor csak a felszín, ahol érzékeljük a férfiak és a nők közötti feszültségeket. Ezért a kézenfekvő témákon túl (házasság, szülőség, szexualitás) a nemek közötti viszonyokat jelentősen érinti a munka, a hivatás, az egyenlőség, a gazdaság is, azaz sok minden, ami a modernizáció része. „A modernizáció azonban… nem fiáker, amelyből, ha nincs ínyünkre, a következő sarkon kiszállhatunk.”11 Mindez egyrészt arra figyelmeztet, hogy a házasságeti-

9 Beck, 25k. 10 Uo. 33.

2007/3

25

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

san rámutat arra, hogy azok, akik a hitükből fakadóan a házasságot élethossziglani szövetségnek tekintik, milyen komoly kihívásoknak vannak kitéve. A hűséget nem feltétlenül egy „harmadik” teszi próbára, hanem a környező gazdasági, mobilitási feltételek is. (iii) Az ipari társadalom, a modernizáció – amint az előzőek is jelezték – nem megszüntetik, csak átrendezik a férfi-nő kapcsolat mintáját. A tartós és mélyebb emberi kapcsolatok és az istenhit helyett a sokféle, felszínes érintkezési forma a tipikus, alap-meghatározottsággá a magánytól való félelem válik. „…a házasságot és a családot nem annyira az anyagi alapok és a szerelem, mint inkább az egyedülléttől való félelem tartja össze. Ami rajtuk túl fenyeget, s amitől félünk, az minden válság és konfliktus mellett is talán a házasság legszilárdabb alapja: a magány.”14 Ebben az összefüggésben lesz hangsúlyossá a közösség, amelyben férfiak és nők, szülők és gyermekek, idősek és fiatalok mély, őszinte és tiszta kapcsolatokban lehetnek együtt. Tudunk-e valóban ilyen közösségeket felkínálni magunknak és a körülöttünk élőknek? Milyenné kellene nekünk magunknak is lenni ehhez: mit kezdjünk sérelmeinkkel, félelmeinkkel, hogyan tanuljuk meg befogadni a másikat? És egyértelműen többet kell beszélnünk az egyedülvalóságról, ami ma az élet valamely szakaszában (házasság előtt – ma sokkal tovább, mint régen; elváltan; özvegyen – miközben továbbélünk) mindegyikünket érint.

Karl Barth (1886-1968) - újragondolta a teológiát ka kérdéseit összefüggéseiben kell végiggondolnunk, másrészt, hogy a társadalom, amelyben élünk, bizonyos mértékig adottnak tekintendő, ezért egy kivitelezhetetlen házasság vagy családmodell propagálása etikai tévút.12 Nem megoldás a bibliai kijelentések egyszerű ismételgetése, a Szentlélek segítségével kell alkalmaznunk az igéket a mai helyzetre, különben erkölcsi tanításunk adós marad a kockázatok leleplezésével és posztmodern evangéliumi életalternatívák megfogalmazásával, és így mintegy szabad utat enged a rombolás erőinek. (ii) A késői modernitásban (a posztmodernben) alapvetően megváltoznak az együttélési formák. Míg korábban szoros kapcsolat volt az egyéni életút és a család között, addig ez most fellazul. „Az élethossziglani egységes család, amely magába olvasztja a szülők – férfiak és nők – benne foglalt életútját, határesetté válik, a szabály pedig az életszakasztól függő imbolygás lesz különböző ideiglenes családok, illetve az együttélés nem-családi formái között.”13 Beck elemzése szerint mindez a modernizációt jellemző individualizáció hatása, nem egyszerűen egyéni választás. Ez világo-

11 12 13 14 15

26

b) KIK/MILYENEK. Az utóbbi gondolatok már átvezettek bennünket a személyiség kérdéseire: milyenek vagyunk/leszünk egy posztmodern korban? Mi az, ami alapvetően meghatározza identitásunkat? Ehhez először a Zygmunt Bauman által felállított tipológiára, majd az újabb testszociológiai kutatásokra hívjuk fel a figyelmet. Bauman a modern, illetve posztmodern ember típusát a zarándok, illetve a turista metaforájával írja le. A modern ember zarándokként volt jellemezhető, mert az időnek megvoltak azok a tartós struktúrái, amelyek az útválasztást, az előrehaladást, az eltévedést vagy a célba érést értelmezhetővé tették. A minket körülvevő világ mára bizonytalanná lett, olyan mint „egy másik játszótárs” egy olyan játékban, ahol a szabályok is folyton változnak. Ennek egy olyan identitástípus felel meg inkább, amely nem vállalkozik nagy és kockázatos befektetésekre, inkább egyik napról a másikra él, rövidre fogja a játszmákat. Ez annyi, „mint nem bocsátkozni hosszú távú kötelezettségekbe, óvakodni minden szilárd megállapodottságtól, nem kötődni egy helyhez, bármilyen kellemes is az átmeneti ott-tartózkodás, nem szentelni életünket egyetlen hivatásnak, senkinek nem esküdni állhatatosságot és hűséget…”15 A jelen így eloldódik a múlttól éppúgy, mint a jövőtől, és csak a pillanatnyi „fitness” számít. Ez a turista, aki folyton úton van anélkül, hogy valahova menne. Ahol éppen van, oda nem köti magát szorosan, mivel úgyis továbbáll. Bauman értelmezésében továbbmegy. Nála a turista ellenpontja a „csavargó”, aki szintén vándor, de nem önszántából.

Uo. 223. Pál adottnak tekintette a rabszolgatartást, és ezen feltétel mellett írta le útmutatásait a szolgák és az urak magatartására. Beck, 213. Uo. 212. Bauman, 4.

2007/3

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

Bauman értelmezése szerint tehát a posztmodern nem képes ként kapunk, mindez a társas kapcsolatok világában, és azon belül megfelelő támpontokat adni az elköteleződéshez, a hűséghez, a a párválasztás, a házasság területén, ma azzal jár, hogy a férfiak és tartós elhívatásokhoz, azért az a (mindenféle) válás kultúrája: a a nők a fogyasztói kultúra és a média által meghatározott módon turistának a válás lételeme, a csavargónak létkényszere. Ahhoz, találkoznak. A torz minták pedig szinte törvényszerűen generálják hogy a keresztyén etika hosszú távú döntésekről és hűségről bea rövid életű kapcsolatokat: az „egymásnak vagyunk teremtve” tudatának helyébe a „most jó veled” érzése lép. Mitől torz, haszélhessen, egyértelműen meg kell mutatnia, hol találhatóak az mis a fogyasztói kultúra?18 Egyrészt bizonyos emberek (idősek, emberi élet támpontjai. Ezért alapvető számára, hogy a bizonyszegények) ki vannak zárva belőle, másrészt a képekben ígért talannak érzékelt világ Istentől való meghatározottságára építvilág és a „mindennapi élet kényszerhelyzetei” között szakadék sen, és egybekapcsolja a földet az éggel, hogy elindulás, hala19 Bármennyire is problémás a posztmodern gondolkodás tátong. dás és cél értelmezhető legyen. Zarándokok csak ebben a tágabb számára mégis azt kell mondanunk, hogy a valóság az, ami megvilágban lehetünk. Ennek alapja az egész bibliai elbeszélés. A cáfolja a reklámok ígéreteit. Ha az életet vagy a párkapcsolatokat házasság, mint életre szóló szövetség, szépségéről szóló bizonykizárólagosan az egészség, a szépség és a felhőtlen szexualitás ságtételnek is ezekben az összefüggésekben van a helye. dimenzióiban nézzük, akkor szükségszerűen csalódni fogunk, és Nem szükséges hosszas tanulmányokat folytatni ahhoz, hogy nem leszünk képesek problémáinkat megoldani vagy elhordozni, meglássuk, a testnek milyen hatalmas szerepe van a posztmodern, legfeljebb egy másik kapcsolatba átplántálni vagy magányunkban fogyasztói kultúrában. A testszociológia ennek összefüggéseit és emészteni magunkat azok felett. identitásértelmezésünkre gyakorolt haEvangéliumi szempontból fontását elemzi.16 A fogyasztói kultúra meghatározó témái a széptos, hogy a fogyasztói kultúrának ség, a fiatalság, az egészség és megfelelő identitás szükségszea szexualitás. Ami jó, azt az rűen én-központú. A szerepjátszó ember a testével érheti el, ezért én számára elsődleges jelentőaz identitás megőrzése is a test séggel az általa elért siker bír, így megóvásához kötődik. A fájdakétszeresen is önmaga a mérce: lom, szenvedés, öregedés, halál az ő sikere (öröme, boldogsága) kérdéseivel kevésbé tudunk mit a cél, és ennek eszköze elsőrenkezdeni, mint az előttünk élők. dűen a saját megjelenítése. Nem A fogyasztói kultúrában megtud sem a megajándékozottság, jelenő új személyiségtípusra sem a másik megajándékozásáFeatherstone – másokkal együtt nak öröméről. – a „szerepjátszó én” megjelöAz evangéliumi házasságetika lést használja. Ez a 20. század feladata mindezek függvényéfolyamán, a fogyasztói szemlében egyrészt a házasság-szeUlrich Beck - a katasztrófa-társadalom meghatározója let, a reklámipar és az ezekkel xualitás témakör áttematizálása, párhuzamos társadalmi változások nyomán, fokozatosan alaazaz a fogyasztói kultúra által felejtésre ítélt szempontok, szekult ki. Ezen identitáskoncepció lényege Lasch szerint az, hogy repek és minták (pl. gyermekvállalás20) felvállalása és értelmes megjelenítése; másrészt pedig a keresztyénség nem mellőzheti a „mindnyájan, színészek és nézők, tükrök között élünk. Nézzük kultúránk által kitüntetett témákat sem: őszintén kell beszélnie magunkat reménykedve, hogy képesek vagyunk-e még rabul olyan dolgokról, amelyeket korábban került vagy egyoldalúan ejteni, befolyásolni másokat, és szorongva fogyatékosságaink 17 mutatott be (szexualitás). Végül, az én-központúsággal szemben miatt, amelyek esetleg lerontják a sugározni vágyott képet.” Fontos vonása ennek a kultúrának a képiség: az elfogadott és hangsúlyoznia kell az isteni kegyelemnek az emberi kapcsolaeladható személy; azaz a test mintáit különböző képek, filmek tokra, illetve a házasságra gyakorolt hatását, ami olyan kérdésemutatják be, és teszik kívánatossá. A szerepjátszó én-nek folyaket érint, mint a befogadás, a megbocsátás, az újrakezdés vagy matosan produkálnia kell magát, ami a „lélek elbürokratizálóa szenvedés. dásához” (Goffmann) vezet. Nem minden társadalmi csoportot érint egyformán ez a kultúra: elsősorban a fiatalok, a középoszc) ÁTFOGÓ ÉRTELMEZÉS. Az előzőekben már megfogaltálybeliek és a városlakók tekinthetők érintettnek. mazott kihívásokat és szempontokat rendezi egységbe KavaMinthogy vonásainkban és viselkedésünkben azokat a szemnaugh, amikor a fogyasztói társadalom kultúráját – az „árucikk pontokat és szerepeket mutatjuk, és várjuk el, amelyeket példalétformát” – egyfajta vallásként írja le. 16 Featherstone, 70kk. 17 C. Lasch, Az önimádat társadalma. Idézi Featherstone, 98. 18 Természetesen minden kor és kultúra megfogalmazott követendőnek ítélt mintákat. A posztmodern elemzése és bírálata nem feledtetheti el velünk, hogy a korábbi korok is sok hamis képet jelenítettek meg, és hogy ez sokszor a keresztyénség neve alatt történt. 19 Featherstone, 102. 20 „Az ‘élj magadért’ elv szerint a gyermekek idő, pénz és érzelmek szempontjából rossz befektetésnek számítanak, sőt mint lehetséges riválisok kifejezetten bosszantóak.” (Featherstone, 93).

2007/3

27

EGYHÁZ ÉS TÁRSADALOM

„Az árucikk létforma sok tekintetben ‘világnézet’. Egyfelől a fogalmazva: a fogyasztói társadalom értékeivel táplálkozva ne világról alkotott látásmód, az, ahogyan ennek a világnak a részeit várjunk sok jót házasságunkra nézve. látjuk; önmagunkat, testünket, másokat, céljainkat és kiteljesedé„A családi szövetség összeomlása az árucikk-univerzum tarsünket, lehetőségeinket is beleértve. Színezett üveghez hasonlíttozéka; versengéssel, hedonizmussal, el-nem-köteleződéssel, hatjuk, amely minden általunk látott tárgyat előre meghatározott kockázatot-nem-vállalással, hitvesztéssel és reménytelenséggel megvilágításban mutat nekünk. A szűrő azonban esetünkben nem jellemezhető értékrenddel jár együtt.”25 Ebben az összefüggésben a házasság „életre szóló kultúraelcsupán vizuális természetű. Az árucikk létforma minden tapaszlenes döntésnek”26 bizonyul. A mindennapok küzdelmeiben is, talatunkat megszűri; minden érzésünket és viszonyulásunkat, éramelyeket a házasságunk egységéért, tartalmasságáért, szépségézelmünket és késztetésünket, érzékelésünket és viselkedésünket. ért vívunk, éppen olyan jellemvonásokra és döntésekre van szükAz árucikk létformának ugyanakkor van egy sajátos tartalma is, ségünk, amelyeket a fogyasztói kultúra nem ismer. Ezért azután amelyet hozzátesz tapasztalatainkhoz, és ezen keresztül sajátos azzal is számolni kell, hogy eredményre vezet. Az árucikk akik az elköteleződés, bizalom, létforma tartalma marketing, intimitás bibliai történeteit tetermelés és fogyasztás; eredmészik saját narratívájuk alapjainye pedig az önmagukról, mint vá, azok nevetségessé lesznek. kicserélhető tárgyakról kapott kinyilatkoztatás, amelyek célja Szirtes András és értéke attól függ, mennyit vagyunk képesek termelni, piacra vinni és fogyasztani. Minthogy Irodalom értékünk és célunk az árucikk függvénye, mi magunk is az áruBauman (Zygmunt) „Turiscikk tulajdonságaival vagyunk ták és csavargók. A posztmofelruházva: számokkal mérhedern kor hősei és áldozatai”, tők, felcserélhetők, árcímkét Magyar Lettre Internationale viselők, helyettesíthető tárgyak 35 (1999-2000/Tél) 2-6. old. vagyunk.”21 Ez a vallásként történő értelBeck (Ulrich), A kockázatmezés22 rávilágít arra, hogyan társadalom. Út egy másik mojárja át és formálja a fogyasztói dernitásba, Századvég Kiadó, Zygmunt Bauman - a posztmodern turista-ember leírója kultúra az egész emberi létezést Budapest, 2003. saját értékeivel, és hogy ezeket Featherstone (Mike), „A test feltétleneknek feltüntetve, „kinyilatkoztatásként” funkcionál. a fogyasztói kultúrában”, in: M. Featherstone – M. Hepworth Minthogy valami végeset és elmúlót emel fel a végső megha– B. S. Turner, A test. Társadalmi fejlődés, kulturális teória. (Jótározottság szintjére, bálványimádóvá válik.23 Ekkor azonban szöveg könyvek), Jószöveg Műhely kiadó, Budapest 1997, 70elkerülhetetlen a bibliai kinyilatkoztatással való összeütközés: 107. old. vagy-vagy. Ahogyan Kavanaugh megfogalmazza: el kell dönGrenz (Stanley J.), The Moral Quest. Foundations of Christenünk, milyen Istent és evangéliumot választunk magunknak, tian Ethics, InterVarsity Press, Downers Grove (Ill.), 1997. személyekként vagy tárgyakként fogunk-e létezni.24 Ennek köLochman (Jan Milič), A szabadság útjelzői. Etikai vázlatok a vetkezménye, hogy a krisztusi életvitel csak kulturális szembenTízparancsolathoz, Kálvin Kiadó, Budapest, 1993. állásban valósítható meg. Az uralkodó fogyasztói szemlélet, Kavanaugh (John), Krisztus követése a fogyasztói társadaés az ezáltal áthatott média nem alkalmas a krisztusi életvitel lomban. A kulturális szembenállás lelkisége, Ursus Libris – Altáplálására, ezért a keresztyén spiritualitás forrásait másutt kell tern csoport, Budapest, 2003. megkeresni. Ez általában több fáradtsággal jár – „áron is megMcClendon (James), Witness. Systematic Theology. Vol. 3, vegyétek az alkalmat” (Ef 5,16). Abingdon Press, Nashville, 2000. E gondolatok ismét azt igazolják, hogy a házasságetika kérStassen (Glen) – Gushee (David), Kingdom Ethics. Following dései nem kezelhetők elszigetelten, mivel ez csak egy – jóllehet Jesus in Contemporary Society. InterVarsity Press, Downers kiemelt – terület, ahol az ember létformaválasztása és az uralkoGlove (Ill.), 2003. dó kultúrához való viszonyulása megnyilvánul. Másként megTillich (Paul), Rendszeres teológia, Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 21 22 23 24 25 26

28

Kavanaugh, 81. A kultúra teológiáját illetően lásd McClendon, 34kk. Tillich, 31. Kavanaugh, 144kk. Uo. 187. Uo. 187kk.

2007/3

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA

Carl Friedrich von Weizsäcker (1912 – 2007) halálára

Fizikus és filozófus - magas szinten. Ez év március 28-án eltávozott az élők sorából az alighanem utolsó egyetemes műveltségű német tudós professzor: a fizikus, filozófus és békekutató Carl Friedrich von Weizsäcker, a volt német szövetségi államelnök, Richard von Weizsäcker nyolc évvel idősebb testvérbátyja. A Szövetségi Köztársaság egyik vezető szellemi-erkölcsi tekintélye neves diplomatacsaládban látta meg a napvilágot 1912. június 28-án, Kielben. Csodagyerek hírében állt, és korán érdeklődést mutatott egyebek mellett a filozófia és a természettudományok iránt. A világra való rácsodálkozását ugyanakkor vallásos szemlélet is áthatotta, a természet egységének keresztény alapon való magyarázata egész életében szenvedélyesen foglalkoztatta. Lehetséges-e értelmes összhangot teremteni a teremtés-mítoszok és a modern természettudomány között? Lehet-e a tudós keresztény és fizikus egy személyben? A Hegyi beszéd, amellyel először kiskamaszként találkozott, saját bevallása szerint egész életében valamennyi olvasmánya közül a legmegrendítőbb hatást gyakorolta rá. Később az evangélikus felekezethez tartozó tudós elmélyült tanulmányozója lett a világvallásoknak, a keleti kultúráknak. Még gimnazista korában, 14 évesen magától Werner Heisenbergtől hallott, egy berlini taxiban, a fizika egyre nö-

2007/3

vekvő jelentőségéről, amikor az saját határozatlansági elméletét ismertette a fiúnak; ezért a fizikai tanulmányok mellett döntött, de párhuzamosan asztronómiát és matematikát is tanult Berlinben, Göttingenben és Lipcsében, miközben jellemző maradt rá a tudományos kérdésekhez való filozófiai közelítésmód. Heisenbergnél doktorált 1933-ban, akinek tanítványa és személyes jóbarátja volt. A kvantum- és a magfizikában hamarosan alapvető és maradandó eredményeket ért el, az ő nevét viseli a magfizikában használatos félempirikus tömegformula, továbbá a Weizsäcker–Williamsközelítés. 1937-ben jelent meg az atommagok kötőenergiájával foglalkozó könyve, valamint a másik tudóssal párhuzamosan leírt Bethe–Weizsäcker-ciklust ismertető cikke, amely az energiának a Nap belsejében zajló keletkezését magyarázza meg. Érdeklődésére jellemző továbbá a kanti témák vizsgálata az asztronómiában, illetve a fizikai ismeretelméletben. Amikor Otto Hahn 1938-ban felfedezte az uránhasadást, a hozzáértő kevesekkel (akkoriban világszerte mintegy száz fizikussal) együtt Weizsäcker azonnal tisztában volt e felfedezés háborús célú felhasználásának jelentőségével. Zaklatott hangulatban vitatta meg barátjával, a valláspedagógus Georg Pichttel az új fejleményt, és arra a meggyőződésre jutott, hogy az atomfegyver lehetőségével az emberiség új stádiumba jutott: feltétlenül meg kell haladni, meg kell szüntetni a háború sok évezredes intézményét, hiszen előbb vagy utóbb valaki megépíti (előbb-utóbb pedig valaki beveti) a bombát, ami a háború intézményének további fennállása mellett előbb-utóbb az emberiség pusztulásához vezet. Az utóbbi időben ismét élénken vitatják Weizsäckernek az 1939ben indított német atomprogramban való részvételét. Ő maga szerepét politikai naivitásával magyarázza (akkoriban úgy gondolta, hogy a hitleri rezsimmel egyébként távolságot tartó fizikusok jó, ha megszerzik a bomba építéséhez szükséges tudást, mert ezzel befolyást és nyomást gyakorolhatnak Hitlerre, azonkívül legalább addig is kutatómunkát végezhetnek). Bár teljes meggyőződése volt, hogy az akkori Németország a szükséges anyagi és technikai erőfeszítésre semmiképpen sem lett volna képes (később le is mondtak a bombáról, és csupán a reaktor építésére koncentráltak), Weizsäcker, naivitására utalva, isteni kegyelemnek tartotta, hogy végül nem sikerült kifejleszteniük a bombát, hiszen tervüknek bizonyára igen rossz vége lett volna. Amikor Németország kapitulációját követően a német atomtudósokat az angliai Farm Hallba internálták, Weizsäcker ott értesült atomfizikus társaival együtt az atombomba Hirosima és Nagaszaki elleni bevetéséről. Ekkor tudatosult benne keserű kötelessége, nevezetesen, hogy – miként azt újra és újra kifejtette – tudósként erkölcsi felelősséggel tartozik az atombomba áldozataiért, valamint a nukleáris technológia felhasználásának további sorsáért (tudósként nem szabad mindent megtennünk, amit lehetséges megtenni, megvalósítani). Bűntudatát lelkiismereti felelősségként élte meg, melyből számára a béke

29

EGYHÁZ ÉS KULTÚRA

megőrzésének kötelessége következett. Ehhez ama remény is társult, hogy az atombomba (elrettentő hatásával) legalább segíthet a további háborúk elkerülésében. Ugyanakkor alighanem elsőként fogalmazta meg a politikai morál gyökeres megváltozásának követelményét, hiszen „Hitler megy, de a bomba marad”. Ettől kezdve igen jelentős tudósi, tanári, írói munkássága mellett a fizikus erkölcsi kötelességéből fakadó politikai intervenciók mindvégig jellemzik tevékenységét. Ezek közé tartozik a „Göttingeni tizenhatok nyilatkozata” (többek között Max Born, Otto Hahn, Werner Heisenberg részvételével), amely a Szövetségi Köztársaság atomfegyverrel való felszerelése ellen irányult. Ezt követte, hasonló céllal 1962-ben a „Tübingeni Memorandum”. Élete legboldogabb időszakaként tartotta számon azokat az esztendőket, amikor a hamburgi egyetem hívására filozófiaprofesszor lehetett. A családi hagyományok révén is politikai elkötelezettségű tudóst két ízben jelölték szövetségi elnöknek, ő azonban, fivérével ellentétben, sohasem váltott teljesen a politikusi hivatásra. 1970 és 1980 között a bajorországi Starnbergben a külön számára létrehozott „kényelmetlen kérdésfeltevések intézetét” vezette, mely „A tudományos-technikai világ életfeltételeit kutató Max Planck Intézet” nevet viselte. Itt olyan filozófusokkal dolgozott együtt, mint például Jürgen Habermas, erőit pedig elsősorban a békekutatásra összpontosította, alaposan végiggondolva az atomkorszak problematikájának minden részletét. A sokat emlegetett és mára már szinte közkinccsé vált fogalom „Weltinnenpolitik”, „világméretű belpolitika”, az ő leleménye, és azon a belátáson alapul, hogy a kölcsönös nukleáris elrettentés pusztán technikai eszközét mielőbb valódi politikai megoldásnak, világszerte érvényes jog- és békerendszernek kell felváltania. Fenntarthatatlan ugyanis hosszú távon az a helyzet, hogy a nemzetállamok teljes szuverenitásukat, és ezzel ama jogukat is megtartsák, hogy bármikor tetszés szerint háborút indíthassanak, miközben biológiai, vagy atomfegyverek birtokában vannak. Már évtizedekkel ezelőtt felismerte annak veszélyét, hogy valamely korlátozott háború eszkalálódhat, avagy netán terroristák kezébe kerülhetnek ABC fegyverek. (Annyira komolyan vette a hidegháborús fenyegetést, hogy, nagy feltűnést keltve, saját házának kertjében atombunkert építtetett, amelyet, jóllehet, csak kamraként használt). Az elsők között mutatott rá és hirdette, hogy a világméretű ökológiai, népesedési, szociális problémák szintén csak globális jogi szabályozás keretében oldhatók meg, ami végeredményben egy világkormányzat, világállam, vagyis világköztársaság szükségességét vonja maga után. Ennek konkrétumainál azonban egyre fontosabbnak tartotta egy új ethosz létrejöttét, mely az új, aszketikusabb világkultúra megteremtésének feltétele. Emeritálásával a starnbergi intézet bezárta kapuit (a kiszemelt utódok végül nem tudták vállalni a vezetést), ám Weizsäcker továbbra is fáradhatatlanul írta könyveit, folytatta élénk közéleti tevékenységét. Carl Friedrich von Weizsäcker gondolkodására mindig is jellemző volt, hogy a keresztény etikát politikai argumentum gyanánt is igyekezett elfogadhatóvá tenni. A nyolcvanas években olyan béke- és társadalmi mozgalmat indított, mely alapvetően a világ keresztényeire, fellépésükre, szavuknak súlyára épített. A keresztényeknek ez a fajta globális civiltársadalma, Weizsäcker reményei szerint, képes arra, hogy oly erővel hallassa szavát sürgető globális problémáink megoldása érdekében, hogy a világ és felelős vezetői egyszerűen ne engedhes-

30

sék el azt a fülük mellett. Ennek érdekében adta közre 1986-ban „Az idő sürget” című felhívását, amelyben, az Egyházak Világtanácsa által 1983-ban meghirdetett zsinati folyamathoz csatlakozva, keresztény világkonferenciát kezdeményezett az igazságosságért, a békéért, valamint teremtett világunk megóvásáért. A gyűlésre 1990. március 5. és 13. között, Endreffy Zoltán (1944 – 2005) Szöulban került - a magyar “tanítvány”. sor. Előzményeként 1989-ben Bázelban tartották meg az Európai Ökumenikus Gyűlést, ahol Albánia kivételével valamennyi európai ország keresztényei képviseltették magukat (lásd Egyházfórum 8, 1989/2). Weizsäcker igen komolyan véve világproblémáink fenyegetését csakúgy, mint Hans Küng, olyan új világethoszért (Bewußtseinswandel) szállt síkra, mely hasonlóan gyökeres változásokat hoz, mint amilyeneket egykor a nagy világvallások (viszonylagos egyidejűséggel bekövetkezett) fellépése hozott magával. Noha az idős tudós az utóbbi néhány évben súlyos betegségben szenvedett, nem szűnt meg hallatni szavát. Megrendítette a szeptember 11-i merénylet, a terrorizmus elleni küzdelem jelenlegi (nyilvánvalóan felszínes, háború formáját öltő, a bajok gyökerét nem érintő) módszereit azonban mélyen elítélte. Carl Friedrich von Weizsäcker magánéletét is áldás kísérte. 1937 óta élt boldog házasságban svájci történész feleségével, Gundalena Willével (1908–2000), négy gyermekük született. Számos unokájuk, dédunokájuk van. Weizsäckert 94 esztendősen, a starnbergi tó melletti otthonában érte a halál. Weizsäcker munkásságának hazai fogadtatása is jelentős. Természettudományos eredményeiről jó képet adnak Válogatott tanulmányai (Gondolat, 1980). Bölcseleti esszéi A német titanizmus címmel jelentek meg az Európa könyvkiadónál, 1989-ben (Wahrnehmung der Neuzeit c. kötetéből válogatva). Ökológiai, béke- és politikai filozófiája nagy hatással volt Endreffy Zoltán katolikus filozófus bölcseletére, aki a német gondolkodó egyik legavatottabb hazai értelmezője és követője volt (Endreffy Zoltán, „hogy művelje és őrizze…”, Liget, 1999). A Mérleg című katolikus folyóirat is gyakran foglalkozott Carl Friedrich von Weizsäcker műveivel, recenziók és önálló cikkek formájában (bővebben például 80. születésnapja alkalmából, az 1992/2. számában).

Himfy József 2007/3

BÁRÁNYBÕRBEN

A pécsi ügy Válogatás az Egyházfórum honlapján közzétett hozzászólásokból Sajnos régóta nem volt kezemben az Egyházfórum, ezért nem vagyok teljesen képben a pécsi egyházmegyével kapcsolatos „véleményekkel”, de mindenképpen szeretnék pár adalékkal szolgálni. Néhány kérdés, mely közszájon forgó, meg nem erősített információk alapján merül fel bennem: – A mai magyar viszonyok közt nem botrány-e egy több, mint 20 millió forintos BMW-vel furikázni? – Olvasván az egyházi törvénykönyvet, az ott lefektetett kritériumoknak mennyire felel meg a vagyonkezelő úr? – Miért kell több száz millió forintért szállodát venni és felújítani Mohácson? – Hogyan dönthet minden gazdasági és munkáltatói kérdésben egy személyben a vagyonkezelő? – Miért írhat alá munkaszerződés-felmondást a vagyonkezelő, mikor az az ordinális joga (nemrég lezajlott munkaügyi perből)? – Miért centralizált minden pénzügyi dolog, tranzakció, gondolván itt a biztosításokra is, mivel tudomásom szerint több olyan plébánia is van, ahol a komoly biztosítási pénzeket a kárrendezés után akár több hónapos késéssel kapták meg a károsultak? – Miért van az, hogy mikor valaki kérdezni mer, akkor általában a válasz, hogy nem jó ujjat húzni a vagyonkezelő úrral? – Miért jó, ha kispapok, felszentelt papok kilépnek egyesek „szexuális” zaklatása miatt? – Hol van az egyházmegyében a hitéleti támogatásból finanszírozott hitéleti program? Tud valaki ilyenről? – Miért kapják meg az úgynevezett kistérségi támogatást több hónapos késéssel a munkatársak (idén információim szerint a mai napig márciusig sikerült ezt kifizetni)? – Nem botrány állandóan sírni hallani egyházi vezetőinket az állami támogatások miatt, miközben egy teljesen ellenőrizhetetlen, átláthatatlan vagyonkezelési gyakorlat képe rajzolódik ki az egyházmegyénkre tekintve? – Nem veszik észre püspök úrék, hogy pár év múlva nem lesz kitől egyházi adót beszedni, nem lesz kit összeadni, nem lesznek elsőáldozók, bérmálkozók? Én úgy látom, hogy a mezei laikusok nem többek LAI-KUSS!nál. Az egyházmegyei hivatal meg állam az államban. S ami a legfájóbb, hogy nincs világos koncepció a helyzet kezelésére, nincsenek világos, számon kérhető, követhető programok. Mit tesz például az egyházmegye a fiatalok megtartásáért? Mit tesz a családokért? Mit tesz azért, hogy egy cselekvő, élő egyház legyünk? Mit tesz a püspök atya azért, hogy a rábízott egyházmegye lelki élete pezsgő és gyümölcsöző legyen? Csak azt halljuk, hogy nincs pénz, hogy nincs pénz, és hogy nincs pénz. Mikor látjuk végre, hogy a püspök atya és környezete van értünk, s nem fordítva....? 2007.07.30.

anonim teológus Az anonim teológus által feltett kérdésekre mind egyértelmű válaszok vannak. Kérdés, hogy minden püspök ismeri-e ezeket? Csak egyet hadd emeljek ki:

2007/3

„A püspökök mint a TÖKÉLETESSÉG MESTEREI (kiemelés tőlem – K.A.), igyekezzenek gyarapítani papjaik, szerzeteseik és világi híveik – ki-ki sajátos hivatásának megfelelő – életszentségét, el nem feledve, hogy a szent életre nekik kell példát adniuk SZERETETBEN, ALÁZATOSSÁGBAN ÉS SZERÉNY ÉLETMÓDBAN”. (A II. Vatikáni Zsinat CHRISTUS DOMINUS kezdetű dekrétuma a püspökök pásztori szolgálatáról az Egyházban) És még sorolhatnám, de akit érdekel olvassa el: www.katolikus.hu/zsinat/zs06.html Gyakran előjön a kérdés: ha a püspök (egyik) feladata a reábízottak kormányzása (szolgálata, tanítása), akkor nekünk, a híveknek miért nincsen beleszólásunk abba, hogy ki legyen ez a személy. Voltak kísérletek, hogy a hívek választáson döntsék el. Még mielőtt jönne a szokásos ellenvetés – hogy az Egyház nem demokratikus, hanem hierarchikus intézmény –, leszögezném: nem a demokrácia miatt kellene beleszólásunknak lenni, hanem az eredményes munka érdekében. Jézus Krisztus ügyének hatásos előmozdítása miatt. Ha nincs bizalom és együttműködés (kollegialitás) a hívek és a klérus között, akkor csak – jó esetben – egymástól függetlenül végzik a dolgukat. Arról már nem is beszélve, hogy egy egyszerű hívő mikor találkozik a püspökével, van-e rá módja. Pedig a megoldások sokkal egyszerűbbek, mint gondolnánk. Csak több szándék kellene. 2007.07.30.

Kárpáti Attila Szomorú, de érthető, hogy egy tájékozott teológus ma nem vállalhatja nevét. Sok mindent lehet szabályozni joggal, rendelkezésekkel, de a mentalitás átalakulásához szabadságot és lehetőséget kellene biztosítani. Amikor mai idősebb egyházi elöljáróink szocializálódtak, majd képzésüket kapták, akkor az alábbi, szent XI. Piusz által közzétett enciklika és dekrétum szelleme még nem halványult el (jól emlékszem, gyermekkorom még ebben a légkörben telt el, és nem következmények nélkül): „Az Egyház természete folytán egyenlőtlen társadalom. A személyek két kategóriáját foglalja magába: a pásztorokat és a nyájat. Egyedül a hierarchia mozgat és irányít … Ami a tömeget (!) illeti, neki az a kötelessége (!), hogy szenvedjen (!), vezettessék, és alázattal (!) kövesse azok parancsát (!), akik irányítják” (Vehementes Nos, Acta Sanctae Sedis, 39, 1906, 8-9 old.). Ugyancsak szent XI. Piusz tette közzé a Lamentabili Sane Exitu kezdetű dekrétumot, amely a modernizmus tanításából 65 tételt (pl. evolúció) súlyos tévedésnek ítélt. Ezzel szemben a II. Vatikáni Zsinat szándéka szerint hatalmas megújulást jelentett: az Egyházat „Isten vándorló népe”-ként nevezte meg. „...ebben az Egyházban egyeseket pásztoroknak rendelt mások szolgálatára, mégis teljesen egyenlő minden hívő méltósága” foglalja össze Nemeshegyi Péter „Mit mond nekünk a II. Vatikáni Zsinat” c. könyvecskéjében. A Zsinat legalább távoli reményt jelentett számunkra, amelyet most megingatott XVI. Benedek pápa Summorum Pontificum kezdetű apostoli levele. Olvastán felsejlik

31

BÁRÁNYBÕRBEN

a Lékai bíboros által képviselt „kis lépések” kísértete – ellenkező előjellel. Olvasva a „Báránybőrben” sorait, eszembe jut: mintha Valaki egyszer azt tanította volna, hogy „Ha a hamis mammonban nem voltatok hűségesek, ki bízza rátok az igazit? És ha a máséban nem voltatok hűek, akkor ki adja oda nektek azt, ami a tiétek? Egy szolga sem szolgálhat két úrnak; mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” (Lk 16,11-13). „Nem tudunk élni a szabadságunkkal” olvasom az egyik hozzászólásban. Biztos, hogy csak magunkban kell keresni az okát? 2007.07.31.

MPné Kedves anonim! Bevallom, hogy eddig én sem hallottam a pécsi botrányokról (csak fél füllel). Azt hiszem, hogy erről is csak azért tudok, mert több médium megírta. Az eddigi botrányoknak nem volt nyilvánosságuk. Erről valamilyen mértékben lehet (!), hogy Ön is tehet. Egyébként Önnek is a Szent Mór volt az apropó, hogy a régebbi disznóságokról írjon. Nekem semmi közöm Pécshez, de szolidáris vagyok az ott élő keresztényekkel. És úgy látom, hogy az Ön „meséi” sem túl hatékonyak, ha változást akar, még ha érdeklődéssel is olvasom őket. Összefogás kéne, és jogi úton venni elégtételt. 2007.08.24

Kárpáti Attila Kedves Attila! Teljesen egyetértek Önnel, ha nincs összefogás, az egész küzdelem egy kalap… sem ér! Csak az a baj, hogy jó szokás szerint a különböző érdekek és hagyományok alapján létező csoportok nem tudnak összefogni, mert mindenki csak a saját sebeit nyaldossa. Közben meg a közös „célpont” nyugodtan teszi tovább a dolgát. Én kb. nyolc éve küzdök különböző fórumokon Wolf és bandája ámokfutása ellen, de még soha senki nem állt ki mellettem, mikor konkrétan léphettünk volna! Vesztettem már el állásomat emiatt, kaptam különböző megbélyegzéseket, stb. Ami itt megy, az kb. olyan szintű probléma, mint ami az 1500-as évek elején a protestantizmushoz vezetett. S a legelszomorítóbb, hogy teljesen hiányzik az összefogás és a bizalom a cél érdekében. 2007.08.25.

anonim teológus Szomorúan olvasom a pécsi egyházmegye „dolgait”. Mint itt élő ember, már hallottam ezekről. Szerintem a papság is mélyen hibás, hogy eddig fajultak a dolgok. Mert hát, ha kiállnának egymás és persze Krisztus ügye mellett… Én személy szerint sajnálom a püspök urat, és imádkozom érte. Érdekelne, hány papja van, aki – mondjuk – hetente egyszer bemutat érte és az egyházközség megújulásáért egy szentmisét... Mert hát van, ami csak böjttel és imával küzdhető le. Egyébként szerény véleményem szerint „farkas urat” valószínűleg már csak úgy lehet eltüntetni, ha a püspök maga is felállna. Sajnos a sátán ott tombol legjobban, ahol tönkreteheti az egyházat. 2007.08.27.

kicsi 32

Kedves kicsi! Tudom, sokan ismerik az ügyet, sokan egyet is értenek, és nagyon sokan hallgatnak. Talán ez a legnagyobb baj. Úgy érzem, hogy csak sopánkodunk. Ez bizony kevés. Ha végigolvasta hosszú beszámolómat, láthatja – az úgy látszik megszokott – menetrendet: Vagyonszerzési lehetőség megpillantása, valótlan alapú igény benyújtása, tiltakozás esetén fenyegetés, hatástalansága esetén az összefogás megbontásának szándéka, szétzilálása pénz segítségével. Itt (Pécs – A szerk.) is ezt látom, nagyüzemi módon. Sajnos a püspök úrért mondott ima teljesen hatástalan, és hiábavaló, hiszen ő evilági eszközökkel ugyancsak jól él. Úgy gondolom, hogy sokkal inkább azokért kellene imádkoznunk, mégpedig összefogottan, akiket Jézus „kicsiknek” nevezett: a kiszolgáltatottakért, a meghurcoltakért, a megfélemlítettekért. És főleg azokért, akik végre hajlandók valamit is tenni azért, hogy végre napvilágra kerüljön, és rendeződjön ez a szörnyű „kotyvalék” Ki csatlakozna az imaakcióhoz? 2007.08.28.

MPné Kedves MPné! Én csatlakozom a kiszolgáltatottakért kezdendő imahadjárathoz. Minden este imáimban ostromolni fogom értük az Eget, de azért én nem teszek le arról sem, hogy Püspök Úrért és Wolf Gyula megtéréséért imádkozzak. Hátha Jézus – ha sokáig kérem/kérjük – betér hozzájuk „vacsorára”. Jézus is imádkozott üldözőiért az utolsó pillanatig. És megbocsátott Péternek... Az ördög, aki ott ólálkodik a püspökség körül, vajon mitől fél legjobban? Attól, hogy a „hatalom” megbukik vagy attól, hogy a hatalmasok megtérnek? Az is elgondolkodtató, mennyire jó, ha minden kotyvalék napvilágra kerül? Akinek erős a hite az nem fog meginogni, de mi van a ránk bízott kicsinyekkel, akik minderről nem tudnak, akiket mindez váratlanul ér, az egyszerű, de buzgó hívekkel???? Ha a dolgok egy része nem a püspökségen belül (főként a papság közreműködésével!!) rendeződik, és minden szennyest kiteregetünk, megint kinek dolgozunk? 2007.08.28.

kicsi Jó látni, hogy milyen pezsgő élet folyik a fórumon. Az elmúlt pár hozzászóláshoz talán annyit fűznék, hogy a baj ott kezdődik, mikor hagyjuk, hogy gazemberek a papi köntöst felvéve bármit megtegyenek. Miért mindenki a botrány miatt aggódik? Miért gondolja mindenki, hogy a nyilvánosság több kárt okoz, mint az elhallgatás? Véleményem szerint azok, akik vallásosságának a mércéje a klérusba vetett bizalom, azoknak nem baj, ha csalódást okozunk, de azok, akiknek a mérce a Kinyilatkoztatás, azok választ várnak arra, hogy mi folyik itt, kérem? Magyarul, a susmus, a diplomatikus viselkedés nem jézusi, Ő nyíltan azt mondta, szavatok legyen igen vagy nem, ami ennél több, az az ördögtől való. Tehát a mérce nem más, minthogy valami jó vagy rossz. A Zsinat szellemével teljesen ellentétes az, ami a mai magyar egyházi gyakorlatot jellemzi. Tele vagyunk jó és hiteles lelkipásztorokkal, akik igazi kovászok tudnának lenni, ha mernénk a penészt kivágni a francba. De nem, mi csitítunk, nyugtatgatunk mindenkit. 2007.08.29.

anonim teológus 2007/3

RECENZIÓ-KRITIKA Lénárd Ödön – Tímár Ágnes – Szabó Gyula – Soós Viktor Attila

Utak és útvesztõk A semmiféle kritikát nem tűrő magyar katolikus egyház súlyos koloncként hurcolja magával XX. századi közelmúltját. Ennek is legfájdalmasabb korszaka a kommunizmus évtizedei, amelyről a hivatalosan kialakított önkép az üldöztetés, a szenvedések és a megpróbáltatások általánosan érvényes időszakáról beszél. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára azonban másról is tudósít: az együttműködésről, a kicsinyes megalkuvásokról, illetve azokról a jellembeli gyengeségekről, amelyeken nem javít, sőt ront a szenteléssel járó hatalom, és annak interiorizált tudata. Az egyetlen egyházi kiadó által sem vállalt könyv szerzői egyháziak, az egyházhoz hűséges személyek, akik a jövő érdekében, az az iránt érzett aggodalom és felelősség tudatában szólnak. „Meggyőződésünk – írja Szabó Gyula –, hogy a múltjával szembenéző Egyház példamutató, felnéznek rá az emberek, és ez erőt ad a hiteles, tiszta jövő építéséhez az egész társadalom számára” (11). Ennek fényében tanúvallomásuk még igazabbnak, fájdalmasabbnak hat, amely elgondolkodásra kellene, hogy késztesse az intézmény felsőbb vezetését. A fogalmazás feltételes, mert abba a magasságba már nem jut el a kiáltó szó. Általában csupán a kiáltást magát hallják meg, s mivel az zavaróan hat, válaszul annak forrását igyekeznek elnémítani. Elfeledik, hogy napjainkban erre már (vagy még!) csak nagyon korlátozott lehetőségeik vannak. A tartalmában bátor kiadvány módszertanában is rendhagyó. Azt maga Lénárd Ödön dolgozta ki, és munkatársai – akik befejezték az általa elkezdett munkát – ahhoz tartották magukat. Ez a módszer „nagyszerűen ötvözi a személyes élményeket, emlékeket, valamint a történelmi tényeket. A történelem bemutatása két szinten fut. Az első szint az állandó példák, személyes élmények szintje, ezek teszik emberközelivé az írást. A másik szint a kor embereinek, helyszíneinek, eseményeinek története, ami magyarázatként, segítségként a lábjegyzetekben szerepel, ezek nélkül érthetetlen, vagy könnyen félreértelmezhető lenne a történések sora.” (10). Az olvasó Lénárd Ödön visszaemlékezésein és életének történetén, Tímár Ágnes személyes kiegészítésein, illetve a ma már hozzáférhetővé vált államhatalmi dokumentumok nyújtotta megvilágosításokon keresztül betekintést nyer a kommunista korszak egyháztörténetének bizonyos részleteibe, és feltárulkoznak előtte az összefüggések. A szerzők tulajdonképpen arra vezetnek rá, hogy megértsük: miképpen jutott a magyar katolikus egyház a mai helyzetbe, és főképpen miért alakult ki a mostani magatartása. Jobboldali elkötelezettsége tulajdonképpen a közelmúltat kompenzáló visszatérés az azelőtti – lényegében szintén felvállalhatatlan – államhatalmi és társadalmi modellhez. A Kádár-korszak talán legfájdalmasabb – és még mindig meghaladhatatlannak tűnő, máig ható – hozadéka a szellemi leépülés (a magyar teológia mint tudomány elsilányulása) és a kontraszelekció. Ezen a téren a könyv szembesíti az elhunyt vagy még mindig tisztséget betöltő (és múltjukat nem vállaló) személyeket a róluk

2007/06

kialakult reprezentációval. Ebben segít a könyv végén található névmutató. A kötet olvasása során óhatatlanul körvonalazódik napjaink erkölcsi imperatívuszokat megfogalmazó és az Igazságot magának vindikáló magyar katolikus egyházának a tudathasadásos állapota. Miközben ugyanis a hívőket állandó lelkiismeretvizsgálatra és a bűnösséggel való folyamatos szembesülésre ösztönzi, addig intézményes önmagát a legtökéletesebb bűnnélküliség letéteményeseként reprezentálja, aki senkinek nem tartozik számadással. Sőt mi több, magát a számonkérési, szembesítési szándékot tekinti bűnnek. Sajnálatos, hogy a könyvet alig-alig látni a könyvesboltokban. Tévedés azt hinni, hogy napjainkban nincs cenzúra, a dolgokat elkendőzni szándékozó akarat. Csupán kifinomultabban működik. A gondolkodásról leszoktatott, fogyasztásra és szórakozásra nevelt tömeg mindebből semmit nem érzékel. Hiszen alapelv, hogy amiről az „istenadta” nép nem tud, az nem is létezik. A szerzők – és a kiadó – bátorsága ezt az elvet töri meg; nevesítve tárják fel az elkendőzött múlt egyes történéseit és összefüggéseit, hogy csak az ne tudhassa, aki nem is akarja tudni! Kairosz Kiadó, Budapest, 2006.

Jakab Attila

33

RECENZIÓ-KRITIKA George A. F. Knight

Az Ószövetség keresztyén teológiája Isten és az ember kapcsolata nagy titok, amely – ha az ember felől közelítjük meg – soha nem lesz teljes egészében feltárható. Természetesen sokat segíthet a bibliai hagyomány kutatása. George A. F. Knight ezt a lehetőséget nagymértékben ki is aknázza. A könyv ifjúkori alkotás – szerzője a megjelenés évében, 1957-ben, még csak 38 éves. Mégis, mint ahogy azt Pásztor János fordítói előszavában megjegyzi: „Úttörő jelentőségű a könyv. Knight korai írása, amelyben mint egy zenemű prelúdiumában a később bemutatásra kerülő dallamok mind megtalálhatók.” A szerző protestáns teológus, következésképpen számára a szöveg, a SCRIPTURA, rendkívül fontos. Ám ha a textus fontos, a kontextus is az. Enélkül félremagyarázható a szöveg, amint az a kereszténység története során gyakran elő is fordult. A már elkövetett hibákat elkerülendő tehát Knight kutatási módszerében komoly szerepe van a szöveg-, irodalom- és történetkritikai vizsgálatnak. Munkájában az Ószövetség dinamizmusa jut kifejezésre – nem témákat dolgoz fel, nem filozofál, állít, vagy cáfol, hanem az eseményeket követi és értékeli. Műve arról tanúskodik, hogy a héber Biblia Ige és útmutatás az Egyház számára, de ebből nem vonható le az a következtetés, hogy az ősi szövegeket értelmezni csakis krisztológiai alapon szabad. Az Ószövetség Isten tetteit és szándékait tárja az ember elé; ezen tettek és szándékok mögött érthető, hogy a keresztény szemlélő Jézust látja. A Jézusban nem hívő, zsidó olvasó ugyanakkor magyarázhatja az előtte álló szöveget újszövetségi kitekintés nélkül is teljesen autentikusan. Sőt, Knight többször felhívja a figyelmet arra, hogy az Egyházban tapasztalható értelmezési hibák gyakran abból adódnak, hogy az értelmező figyelmen kívül hagy egy egyszerű tényt, nevezetesen, hogy akaratlanul és öntudatlanul saját, görög-latin alapon álló kultúrájának foglya, amikor a Szentírásról, Istenről, emberről gondolkodik. Mit tart Knight fontosnak az ószövetségi üzenetek közül? Elsősorban azt, hogy Isten ÉLŐ és EGYETLEN Isten, aki választott népével SZÖVETSÉGET kötött. Szerinte természetes, hogy ilyen előzmények után nem volt más nép a Közel-Keleten az ókorban, amely ki merte volna jelenteni: a mi Istenünk az egyetlen Úr – vagyis ebben az időben nem volt más olyan nép, amely eljutott volna a tiszta monoteizmusig. Knight ezen kívül fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy a szövetség két nem egyenlő fél között köttetett; vagyis hogy az ember, a választott nép közössége és minden tagja méltatlan a szövetséges Isten hűségére. Az ember bűnös, ezért alkalomról alkalomra ki kell engesztelnie szövetséges Istenét, aki „emésztő tűz”, és gyűlöli a bűnt. A tanulmány külön foglalkozik Izrael istenélményének öt „nagy mozzanatá”-val, vagyis születésével, házasságkötésével, halálával, feltámadásával és végső megdicsőülésével. Knight a születést Ábrahám elhívásával, a házasságkötést a törvényadással, a halált a babiloni fogsággal, a feltámadást a második

34

Szentély felépülésével, a megdicsőülést pedig a Messiásnak, majd később az Úr napjának eljövetelével állítja párhuzamba. Elméletét különféle prófétáktól vett perikópák hosszú sorával támasztja alá. A messiási jövendölésekre természetesen külön és részletesen kitér. Szövegelemzései, magyarázatai érdekesek és tanulságosak lehetnek az átlagos keresztény olvasó számára, bizonyítván, hogy az ószövetségi gondolkodásban Messiáson nem mindig egy személyt kell értenünk – érthetjük sok esetben a nép szent maradékát is. A könyv tudományos igényű alkotás, stílusa mégsem száraz. Sok filológiai magyarázata pedig kimondottan nagy segítség a szerző mondanivalójának és az Ige üzenetének megértéséhez. Álljon itt befejezésül egy rövid idézet a műből annak igazolására, hogy Knight, már egészen fiatalon, nemcsak csodálatos szintézisben látta kutatása tárgyát, de szemléletmódját át is tudja adni annak, aki kész kilépni a megszokott értelmezések ketrecéből. „…Izrael ószövetségi népének története új jelentőséget nyer. Isten bánásmódja először az első Izraellel, azután Krisztussal, majd a második Izraellel, s végül a harmadik Izraellel, az egyházzal teljesen azonos. Fontos az is, hogy az ‘Izrael’ szónak az egész Ószövetségben nincs többes száma. Végtére is egyetlen Izrael van. Több nem lehetséges.” Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

Dr. Balogh Judit

2007/06

Tarbay Ede valamikor négy verses mesét írt (Mese a csősszé lett sárkányról, Mese az öreg Esernyős Tündérről, Jóságos Boszorkányról, Mese a Kéményseprőről, a Pékről és a Manóról). Ezek Négy évszak négy mese címen jelentek meg az Első meséskönyvemben, míg 1975-re tizenhárom meséből állt a könyv első kiadása, amelyből televíziós sorozat is készült. Most itt van a legújabb változat, amely a tizenhárom mese mellett két újabb mesével bővült: Mese a becsapott Lovagról és Mese a kóborló Diákról. És mint régen, most is történetek kötik össze a meséket. A könyvet is, mint az első kiadást és a filmsorozat figuráit, Heinzelmann Emma tervezte – rajzolta.

Tarbay Ede: Varjúdombi mesék kemény kötés) Eredeti ár: 1785,- Ft.

(96 oldal, 2007/3

35

A KÖNYVEK MEGRENDELHETÕK AZ EGYHÁZFÓRUM ALAPÍTVÁNY CÍMÉN A feltüntetett árakból elõfizetõink 30 % kedvezményben részesülnek

A kárpátaljai magyar népmesegyűjtemény először 1976-ban jelent meg A három arany nyílvessző címmel. Igazi népmesehős Zabszem Jankó mellett A nagyerejű legény, Tündöklő János, a juhászember fia, de Hamupipőke távoli rokona, Kormoska is. Az eredeti népmesék hangvételét Tordon Ákos tette egységessé, a rá jellemző írói sajátosságokkal. Örökké így játszik a szavakkal, mint a Zabszem Jankó utolsó mondataiban: „Majd egyszer máskor, disznóöléskor vagy aratáskor, ibolyanyíláskor, de nem - kandúrnyávogáskor! Igen, majd aznap mesélem el, amikor a leghangosabban nyávognak a kandúrok faluszerte, mert akkor lesz a legholdasabb este.”

Tordon Ákos: Zabszem Jankó. Kárpátaljai mesék (144 oldal, kemény kötés) Erdetei ár: 1890,- Ft

Nem elég, hogy piros hajú az odúfúró törpe, ráadásul a törpék között is törpe, aki egy éjszaka felzavarja az írót, hogy megtudja tőle, hogyan nőhet meg, hogyan lehetne ő is nagyobb, hiszen az író is megnőtt. A mesék mellett elgondolkodtató gyermektörténeteket és meghitt gyermekverseket találunk a kötetben. Az író válogatott, gyerekekre figyelő írásainak legtöbbjét a groteszk helyzetek, önfeledt játékosság, emberi humor ugyanúgy jellemzik, mint a nyelvi tisztaság, vagy a verseiben található érzékeny táj- és lélekábrázolás, gazdag formakincs. Mindezek együtt a mai gyerekek igényes humorát, gondolatvilágát fejlesztik.

Vidor Miklós: Piros hajú törpe törpe (86 oldal, kemény kötés) Eredeti ár: 1785,- Ft