!!"
6#46#.1/ $VRUR]DWV]HUNHV]W{HO{V]DYD &ViQ\L6iQGRU %HYH]HW{JRQGRODWRNDPDJ\DUYDGJD]GiONRGiVKHO\]HWpU{OpVDUDJDGR]yNPHJtWpVpU{O 3LQWpU,VWYiQ $UDJDGR]yNpVD]HPEHUYLV]RQ\iQDNYiOWR]iVDL &ViQ\L6iQGRU $UDJDGR]yNV]HUHSHpV|NROyJLDLKHO\H 7yWK/iV]Oy $GDWRNQpKiQ\IRQWRVDEEKD]DLUDJDGR]yWiSOiONR]iViUyO %HJDOD$QGUiV/DQV]N\-y]VHI +HOWDL0LNOyVpV6]HPHWK\/iV]Oy $UDJDGR]yNMRJLPHJtWpOpVHD;;,V]i]DGNV]|EpQ %tUy=VROWpV&ViQ\L6iQGRU $KD]DLV]{UPpVpVV]iUQ\DVUDJDGR]yNKHO\]HWHD]HOP~OWpYWL]HGHNEHQDYDGiV]DWLVWDWLV]WLNiN pVPRQLWRULQJSURJUDPRNDODSMiQ 6]HPHWK\/iV]Oy+HOWDL0LNOyVpV&ViQ\L6iQGRU 9LVV]DWHOHSO{QDJ\UDJDGR]yNWHUPpV]HWYpGHOPLpVYDGJD]GiONRGiVLSUREOpPiL 6]DEyÉGiP 6]HPHWK\/iV]Oy)LUPiQV]N\*iERUpV+HOWDL0LNOyV $UyNDiOORPiQ\LPPXQL]iOiVDQDNNpUGpVHL +HOWD\,VWYiQ 5DJDGR]yJD]GiONRGiV D]HOPpOHW|VV]HNDSFVROiVDDJ\DNRUODWWDO 6]HPHWK\/iV]OypV+HOWDL0LNOyV $YDGJD]GiONRGiVW|UYpQ\HVOHKHW{VpJHLDUDJDGR]yNNDOYDOyHJ\WWpOpVEHQ +HOWDL0LNOyVpV 6]HPHWK\/iV]Oy
%106'065 3UHGDWRUV WKHFRQWUDGLFWLRQVRIHFRORJLFDOUROHDQGHIIHFWVRQZLOGOLIH PDQDJHPHQW 3UHIDFHRIWKH6HULHV·(GLWRU &ViQ\L6 ,QWURGXFWRU\QRWHVRQWKHVWDWHRIJDPHPDQDJHPHQWDQGRSLQLRQVUHJDUGLQJSUHGDWRUV LQ+XQJDU\ 3LQWpU, 7KHUHODWLRQVKLSVRIPDQDQGSUHGDWRUVGXULQJWKHKLVWRU\ &ViQ\L6 7KHHFRORJLFDOSODFHDQGUROHRISUHGDWRUV 7yWK/ 'DWDRQWKHGLHWRIVRPHLPSRUWDQWPDPPDOLDQSUHGDWRUVLQ+XQJDU\ %HJDOD$/DQV]N\- +HOWDL0DQG6]HPHWK\/ 7KHOHJDOVWDWXVRISUHGDWRUVHQWHULQJWKHVW FHQWXU\ %tUy=VDQG&ViQ\L6 7KHVWDWXVRIPDPPDOLDQDQGDYLDQSUHGDWRUVRQWKHEDVLVRIWKHJDPH PDQDJHPHQWVWDWLVWLFVDQGPRQLWRULQJGDWD 6]HPHWK\/+HOWDL0DQG&ViQ\L6 3UREOHPVRIZLOGOLIHPDQDJHPHQWDQGQDWXUHFRQVHUYDWLRQZLWKWKHUHFRYHULQJSUHGDWRUV 6]DEyÉ 6]HPHWK\/)LUPiQV]N\*DQG+HOWDL0 7KHHIIHFWVRIRUDOLPPXQL]DWLRQRIUHGIR[HVDJDLQVWUDELHV +HOWD\, 3UHGDWRUPDQDJHPHQW EULGJLQJVFLHQFHZLWKPDQDJHPHQW 6]HPHWK\/DQG+HOWDL0 /DZIXOWRROVDQGPHWKRGVRIZLOGOLIHPDQDJHPHQWIRUWKHFRQWURORISUHGDWRUV +HOWDL0 DQG6]HPHWK\/
A HAZAI SZÕRMÉS ÉS SZÁRNYAS RAGADOZÓK HELYZETE AZ ELMÚLT ÉVTIZEDEKBEN A VADÁSZATI STATISZTIKÁK ÉS MONITORING PROGRAMOK ALAPJÁN Szemethy László, Heltai Miklós és Csányi Sándor
Bevezetés Közhelynek számít, hogy a vadgazdálkodás elválaszthatatlan része és eredményességének feltétele a ragadozók megfelelõ gyérítése, állományaik elviselhetõ szinten való tartása. Erre írott és íratlan szabályok egyeránt kötelezik a vadgazdálkodókat. Mégis napjaink vadgazdálkodási gyakorlatában a ragadozókérdés egyre nehezebben megoldható problémaként jelenik meg. A jól alkalmazkodó fajok (róka, borz) állománynövekedése, ôshonos fajaink (aranysakál, farkas, hiúz) az elmúlt évtizedekben tapasztalható spontán visszatelepülése és az új, korábban nem ismertek (nyestkutya, mosómedve) betelepülése számos vitát vált ki vadgazdálkodási és természetvédelmi berkekben. A vadgazdálkodási szakemberek elsôsorban e fajok tényleges hatásait, védettségük szükségességét és a gyérítés során alkalmazható eszközöket vitatják. A vitákat erôsíti, hogy folyamatosan szûkül a ragadozók gyérítési lehetõségeinek köre, valamint az, hogy a növekvô állományú, sok esetben már az eredeti élôhelyén kívül is stabil populációkat alkotó fajok (borz, nyuszt) védettségének feloldására tett kisérletek eddig mindig meghiúsultak. A viták jelentôs részben annak is tulajdoníthatók, hogy nincsenek megbízható adatok e fajok elterjedésérôl és pillanatnyi helyzetérôl. Az éves vadgazdálkodási jelentések sem nyújtanak megfelelõ támpontot, mivel érthetôen csak a vadászható fajokra vonatkoznak. A védett fajokról semmilyen országos adatbázis nem állt rendelkezésre. Ezt felismerve a Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék munkatársai, elôbb az OKTH, a KTM majd az FVM támogatásával, 1987-tõl kezdve országos postai kérdôíves felméréssel gyûjtöttek elterjedési és létszámadatokat a vadgazdálkodási egységek körében. A vadásztársaságok igen kedvezô hozzáállásának és a magas válaszadási aránynak köszönhetôen mára egy a maga nemében egyedülálló adatbázist sikerült létrehozni. Az 1997-tôl kezdve lehetôvé váló terepi adatgyûjtés ill. több esetben a természetvédelmi szakemberekkel végzett utólagos ellenôrzés többször megerôsítette a kérdôívekkel gyûjtött adatok helytállóságát. Jelen összefoglalónkban a vadgazdálkodási jelentésekbõl és országos felmérésekbõl származó adatok alapján vázoljuk a vadgazdálkodás szempontjából legfontosabb és legérdekesebb ragadozók országos helyzetét és állományváltozásait. Ezzel alapot szeretnénk teremteni a késõbbiekben ismertetésre kerülô ragadozó-gazdálkodási koncepciónak ill. modellnek.
51
Magyarország szerencsés fekvése, ebbôl adódó természetföldrajzi és klimatikus viszonyai, valamint a szigorú jogi szabályozás miatt kedvezô életfeltételeket kínál a ragadozók többségének. Az Európában honos fajok jelentôs része hazánkban is megtalálható. A fajok általában – az európai tendenciáknak megfelelôen részleges vagy teljes védelmet élveznek (1. táblázat), a szôrmés ragadozók közül csak a róka, a nyestkutya és a mosómedve vadászható egész évben. 1. táblázat: A hazánkban elôforduló, vadgazdálkodási szempontból érdekes szõrmés és szárnyas ragadozók és besorolásuk Egész évben vadászható
Engedéllyel vagy szezonban vadászható
Védett
vörös róka nyestkutya mosómedve dolmányos varjú szarka szajkó
aranysakál nyest közönséges görény menyét vetési varjú héja
farkas vadmacska hiúz hermelin mezei görény nyuszt borz vidra holló egerészölyv
Az egész évben vadászható fajok közé tartozik a kóbor kutya és házi macska, amelyek – bár nem vadfajok – közvetlen vagy közvetett kártétele jelentõs lehet, ezért néhány szóban ezeket is tárgyaljuk.
Vörös róka A róka, mint legelterjedtebb emlôs ragadozónk évtizedek óta a viták középpontjában áll. Korábban elsôsorban kártételének nagysága, újabban pedig létszámának növekedése gerjeszti e vitákat. Az utolsó évtizedben tapasztalható létszámnövekedést a gyakorló vadgazdálkodók szinte kivétel nélkül a veszettség elleni per-orális immunizációval magyarázzák. Ez ellen szól, hogy a növekedés a Dunától keletre esõ, még nem kezelt területeken is bekövetkezett, valamint, hogy a teljes Dunántúlt is csak 1996 ôsztétôl kezelik, tehát ennek hatása csak egy-két év múlva jelentkezhet. A létszám növekedésének ténye ugyanakkor nem vitatható. Matematikai statisztikai módszerekkel alátámasztható a sûrûség növekedése az egész ország területén éppúgy, mint a Dunántúlon és a Dunától keletre esõ területeken is. A kérdõíves felmérések eredményei szerint az elmúlt tíz évben az országos, átlagos sûrûség közel duplájára (187 %-ra) nôtt (1. táblázat).
52
1. táblázat: A róka populáció sûrûségének alakulása (db/1000 ha) 1988-1998 között (0: átlag, SD: szórás, n: a válaszadók száma) Év
0
1988 1990 1994 1995 1997 1998
4.39 5.09 5.87 6.30 7.52 8.20
Magyarország SD 3.15 3.78 4.90 4.77 5.79 6.77
n 233 186 280 377 299 448
0 4.9 5.1 7.1 7.3 9.0 10.57
Dunántúl SD 3.7 3.6 4.7 5.5 6.85 8.15
n 97 74 119 141 121 193
Dunától keletre SD n 0 2.7 136 3.6 4 112 4.8 4.6 161 4.7 4.1 236 5.5 4.7 178 6.52 4.78 255 6.4
Ezen belül a növekedés a veszettség ellen kezelt területeken gyorsabb. A Dunántúlon a változás 216%, míg a Dunától keletre csak 178%. Figyelemre méltó, hogy a Dunántúl rókasûrûsége már a nyolcvanas évek végén magasabb volt, és hogy a rókaállomány 1988-tól folyamatosan növekszik, tehát e folyamat már az immunizálás elõtt elkezdôdött. A lakott kotorékok sûrûsége növekedése – alátámasztva az elõzõeket – hasonló tendenciát mutat, bár a növekedés aránya kisebb, a Dunántúlon 190 %, míg a keleti országrészben csak 173 % (2. táblázat).
2. táblázat: A lakott róka kotorékok sûrûségének (db/1000 ha) alakulása 1988-1998 között az ország két részében (0: átlag, SD: szórás, n: a válaszadók száma) Év
0
1988 1990 1994 1995 1997 1998
2.26 2.01 3.14 3.01 3.94 4.29
Dunántúl SD 1.75 1.38 2.06 2.09 2.83 2.61
n 101 75 129 141 169 215
0 1.96 2.13 2.16 2.57 4.06 3.40
Dunától keletre SD 1.37 1.64 1.48 1.77 7.36 2.64
n 144 117 180 215 243 293
A rókaállomány növekedésének jellemzésére leggyakrabban a teríték alakulását használják, annak ellenére, hogy a teríték az állomány létszámán kívül más hatásokra (pl. a vadászok száma, érdkeltsége stb.) is változhat. Az Országos Vadgazdálkodási Adattár szerint a teríték 1969-tõl kisebb nagyobb ingadozásokkal a 30,000 példány körül volt. A hetvenes évek közepétõl egy gyenge növekvõ trend mutatkozott. A teríték növekedése 1997-tõl fel-
53
gyorsult, 1999-ben 54,678 pld volt (3. táblázat). Ez az 1988-as értékhez képest – a kérdõíves sûrûségértékekkel szinte pontosan egyezõen – 186%-os növekedést jelent. Bár területarányához képest a Dunántúlon a kilencvenes évek elején is nagyobb terítékeket értek el (ezt mutatják a terítéksûrûség adatok), számszerüleg a nagyobb teríték a Dunától keletre esett. A kilencvenes évek végére mindkét országrészben a növekszik a teríték, ám míg a keleti országrészben nagy éves változékonyság mellett egy gyenge növekvõ trend tapasztalható, addig a Dunántúlon töretlen és egyre gyorsuló növekedés figyelhetõ meg. Napjainkra a Dunántúl számszerû terítéke is nagyobb. 3. táblázat: A rókateríték jellemzõi 1990-1999 között (Forrás: Országos Vadgazdálkodási Adattár) 1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
A teríték nagysága Dunántúl 14,200 13,227 14,395 12,582 15,051 15,791 18,192 18,541 22,437 27,820 Kelet
18,170 16,665 17,602 16,274 17,716 20,315 20,219 23,161 22,231 26,858
Országos 32,370 29,892 31,997 28,856 32,767 36,106 38,411 41,702 44,668 54,678 A teríték megoszlása Dunántúl
43.9%
44.2%
45.0%
43.6%
45.9%
43.7%
47.4%
44.5%
50.2% 50.9%
Kelet
56.1%
55.8%
55.0%
56.4%
54.1%
56.3%
52.6%
55.5%
49.8% 49.1%
A teríték sûrûsége (db/1000 ha) Dunántúl
3.68
3.43
3.73
3.26
3.90
4.09
4.71
4.80
5.81
7.21
Kelet
3.37
3.09
3.26
3.02
3.29
3.77
3.75
4.30
4.12
4.98
Országos
3.50
3.23
3.46
3.12
3.54
3.90
4.15
4.51
4.83
5.91
Egy populáció létszámváltozását alapvetôen a szaporulat és bevándorlás, mint növelô, valamint az elhalálozás és kivándorlás, mint csökkentô tényezôk határozzák meg. Országos léptékben a be- és kivándorlás nem számottevô, egymást kiegyensúlyozó tényezô, ezért szerepe elhanyagolható. A rókánál az alomszám növekedése okozhat létszámgyarapodást. Adataink szerint az évek során az átlagos alomnagyság nem változott lényegesen, de az ország nyugati és keleti fele között szignifikáns eltérést találtunk. A Dunától keletre 5,07-5,58, míg a Dunántúlon 4,45-4,78 között változott a vizsgált években az egy szaporító szukákra jutó szaporulat nagysága. Eszerint – ellentétben a korábban leírtakkal – a rókaállománynak gyorsabban kellene növekednie az ország keleti felében. A fentiekbõl következik, hogy létszámnövekedés okát a halandóság csökkenésében kell keresnünk. Kézenfekvõ, hogy a rókaállomány növekedését a veszettség eltûnésével magyarázzuk. Néhány tény azonban ez ellen szól: C
a rókaállomány már a veszettség elleni immunizálást megelõzõen is növekedett;
54
C
a nem immunizált keleti országrészben is nõ az állomány;
C
a mortalitás okai közül a betegségek szerepérôl nem sokat tudunk;
C
jelenleg nem állnak rendelkezésre olyan adatok amelyek a veszettség általános elôfordulási arányát és lehetséges/tényleges szabályozó szerepét megfelelôen bizonyítanák.
Mindezek alapján, bár az immunizálás hatása kétségtelen, más okokat is keresnünk kell. A halandóság egy másik fontos faktora a vadászat. Ezzel a témakörrel a “Ragadozó-gazdálkodás: az elmélet összekapcsolása a gyakorlattal” c. közleményben még részletesen foglalkozunk.
Nyestkutya Bár a nyestkutya és a következõként bemutatott mosómedve alacsony állománysûrûségük miatt vadgazdálkodási szempontbál még nem jelentõsek, de aggresszív terjeszkedésük és rohamos állománynövekedésük miatt a jövôben azzá válhatnak. Az eredetileg Kelet-Ázsiai elterjedésû nyestkutya betelepülõ ragadozóink közül a legelterjedtebb és állománya is jelentôs növekedést mutat. Az 1997-es kérdõíves felmérésben a válaszadók 8.87%, 1998-ban 10.66% számolt be többnyire alkalmi elôfordulásáról. Míg 1997-ben négy olyan megye volt ahol egyáltalán nem fordult elô, addig 1998-ban csak Tolnából érkezett 100%-ban nemleges válasz és állandó jelenlétét 1998-ban már hat megyében valószínûsítik. A rendelkezésre álló adatok és információk alapján feltételezhetô, hogy a nyestkutyával szinte az ország bármely területén találkozhatunk és további gyors létszámnövekedésére, állandósult jelenlétére – és ezzel párhuzamosan kártételére – számíthatunk.
Mosómedve A mosómedve, Észak- és Közép-Amerika közönséges faja szintén betelepítés útján került Európába. Magyarországi megtelepedésével is egyre inkább számolni kell. Szórványos elõfordulásáról szinte az egész országból vannak jelzések. Elterjedéséhez érdekes adalék, hogy míg a vadászati statisztikák szerint 1997-ben egyetlen példányt sem ejtettek el, addig 1998. szeptemberében egy Gödöllô melletti fácántelepen élvefogó csapdával fogtak meg egy vemhes nôstényt (!). Ugyanebben az évben már 9 egyed lelölévését jelentették. Meg kell jegyezni azonban, hogy az 1999-es év teríték adataiban ismét nem szerepel lelövés.
Kóbor kutya és macska A két fajról csak terítékadatokkal rendelkezünk. A teríték változása mindkettônél nagyon hasonló trendet mutat. A hatvanas évek végén mintegy 35-36 ezer darabos teríték a nyolcvanas évek elejére a kóbor kutya esetében 5556 ezer darabra, a kóbor macskánál majd 74 ezer darabra nõtt. (Azaz a kóbor háziragadozók terítéke a rókate55
ríték két-két és félszeresét tette ki!) Ettõl kezdve a terítékek folyamatosan csökkennek, napjainkra ismét a hatvanas évek végével megegyezõ szintre apadtak. A terítékadatok csökkenése valószínûleg nem a kóbor állatok létszámának csökkenésével magyarázható. Valószínûbb, hogy a vadgazdálkodás intenzívebbé válásával, az állattenyésztési módszerek térhódításával (pl. fácántenyésztés) kisebb figyelmet fordítanak ezek apasztására – vagy hiányzik az ebben való érdekeltség.
Aranysakál Európában a Balkán-félszigeten közönséges faj, az Európai Unióban vadászatát korlátozzák. Hazánkban a Vörös Könyv kipusztult fajnak tekinti, mert a 1940 és 1990 között elõkerült bizonyító példányok mind hímek voltak. Ezzel és areaperemi helyzetünkkel indokolják a faj felvételét a Vörös Könyvbe. Az újabb adatok szerint az aranysakál megtelepedett az ország déli régiójában. Somogy és Baranya megye határán több helyrõl jelezték állandó jelenlétét. Az érintett területen kölykezését, csoportos vadászatát és õzben okozott jelentõsebb kártételét is megfigyelték. Szintén állandósulni látszik a Duna menti elõfordulás. A teríték adatok is hasonló képet mutatnak. 1997-ben 11, 1998-ban 22, 1999-ben már 38 egyed került terítékre, egy kivételével (1999. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye), mindegyiket Somogy-, Baranya- és Bács-Kiskun-megyében ejtették el. A kérdõívvel gyûjtött adatok, a kérdõíves adatközlõktõl független személyes közlések és a teríték adatok egyaránt arra utalnak, hogy napjainkra egy kis létszámú, de szaporodó és valószínûleg továbbra is terjeszkedõ populáció él ebben a régióban.
Nyest A nyestet szinte az ország egész területén elôforduló, többnyire állandó fajnak tekinthetjük. A válaszadók kevesebb, mint 4 %-a (1997: 3.93%, 1998: 3.96%) jelezte csak azt, hogy területén egyáltalán nem fordul elô és közel négyötödük (1997: 78.87%, 1998: 76.81%) mindkét évben állandó elôfordulását jelentette. A nemleges válaszok többsége (70%) Bács-Kiskun, Heves és Pest megyébôl érkezett. Egyetlen nemleges válasz sem érkezett Baranya, Fejér, Gyôr-Moson-Sopron, Nógrád, Jász-Nagykun-Szolnok, Tolna, Vas, Veszprém és Zala megye területérôl. Bár kártételérõl nincsenek részletes adatok, feltételezhetõ, hogy helyenként jelentõs lehet. A nyest terítéke nagy elterjedése és helyeként magas sûrûsége ellenére sem számottevõ, évi 200-400 pld. Az állománynagyság és a teríték közötti nagy eltérés oka a kevéssé hatékony vadászati módszerekben keresendõ. A nyestet és a hasonló kistestû menyétféléket ugyanis lõfegyverrel nem lehet hatékonyan gyéríteni. Az egyetlen legális és hatékony megoldás az élvefogó csapdázás lenne, amely viszont a vadgazdálkodák körében alig ismert és használt. A természetes élõhelyek mellett a faj gyakran jelenik meg a lakott területeken, ahol rongálásával, zsákmányolásával sok kárt okoz. E probléma kezelése jelenleg nem megoldott.
56
Menyét Hazánkban a menyétfélék családjából a menyét a leggyakoribb, sokszor közönséges elôfordulású faj. A válaszadók több, mint 80%-a állandó vadnak tartotta és csak a Duna-Tisza közérôl érkeztek olyan jelzések, hogy a menyét egyáltalán nem fordul elô. Kárttételérõl nincsenek információk. Bár védett, kártétel esetén baromfi és fácántelepeken külön engedéllyel gyéríthetõ.
Közönséges görény A közönséges vagy házi görény – a menyéthez és a nyesthez hasonlóan – az ország egész területén rendszeresen (a válaszadók 10.01%) vagy állandóan (69.02%) elôfordul. A faj helyzetének megítélésében nehézséget jelenthet az, hogy a mezei görénnyel viszonylag könnyen összetéveszthetô. Ez különösen Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megyében jelenthet gondot, ahol a mezei görény is viszonylag rendszeresen fordul elô. Kártételére és terítékére a nyestnél leírtak érvényesek.
Nyuszt A nyusztot a válaszadók közel fele állandó vadnak tekintette, csak Hajdú-Bihar megyébôl nem érkezett egyik évben sem állandó jelenlétét jelzô válasz. A válaszok alapján legelterjedtebbnek Vas megyében tekinthetô. Életmódjából adódóan az erdôsültebb domb- és hegyvidéki területeken gyakoribb (Borsod-Abaúj-Zemplén, Veszprém, Somogy, Vas, Tolna), míg az alföldi, mezôgazdasági területeken (Békés, Bács, Hajdú-Bihar) ritkább. Egyes elképzelések és javaslatok szerint a nyuszt várhatóan újra vadászható faj lesz. Ezt a nyugati országrészben az állandó populációja és helyenkénti károkozása (fõleg a fán fészkelõ madarakban) indokolná. A védelem feloldása esetén az alföldi lényegesen kisebb, szétszórt populációk megõrzését továbbra is biztosítani kell.
Hermelin A kis testû menyétfajok közül a hermelin tûnik a legkevésbé elterjedtnek. Szórványosan szinte az ország egész területén megtalálható, az állományok stabilitása azonban kétséges. Gyakori fajnak csak Gyôr-Moson-Sopron, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nagykun-Szolnok megyében tekinthetjük. Védelme indokolt.
Mezei görény A mezei vagy molnár görény hazai elterjedésénél jól érezhetô, hogy a fõ elterjedési területe tõlünk keletre helyezkedik el. Elôfordulása elsôsorban az alföldi jellegû, füves, nyílt területek jellemzôk. Ezt mutatja az is, hogy 57
jelentôs elôfordulására a Nagy-Alföld megyéin (Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Heves, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Jász-Nagykun-Szolnok megye) túl csak Komárom-Esztergom és Tolna megyében számíthatunk. Kifejezetten ritkának Fejér, Vas, Veszprém és Zala megye területén tekinthetô. A faj károkozásáról csak szórványos információk vannak. Az ismert táplálkozási vizsgálatok szerint fõ táplálékát a hörcsög jelenti, ezért az elmúlt évek hörcsöggradációja növelhette az állományokat.
Vadmacska A vadmacskát, bár a válaszadók többsége szerint állandó vagy növekvõ a létszáma, mégis csak kevesebb, mint egyharmaduk tartja állandó vadnak. Ennek ellentmond az, hogy a korábbi, 1987-tõl folyó felmérésekben nagyobb állományokról számoltak be. Vas megyébõl egyik évben sem jelezték állandó jelenlétét, Zala megyébôl pedig csak 1998-ban érkezett állandó populációról válasz. Csupán négy olyan megye van (Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar, Nógrád, Szabolcs-Szatmár-Bereg), ahol az állandó válaszok aránya mindkét évben meghaladta a nemlegesekét. Mindent összevetve létszáma valószinûleg enyhén csökkenõ trendet mutat. Az Északi-középhegység erdõségei (Borsod-Abaúj-Zemplén és Nógrád megye), a Tisza menti ártéri erdõk (Szabolcs-Szatmár-Bereg és Jász-Nagykun-Szolnok megye), a Hortobágy (Hajdú-Bihar) és a Dunántúli-dombság tûnnek elterjedési területe legfontosabb részeinek. A válaszadók többsége szerint nincs vagy nem számottevõ a károkozása. Akik súlyosnak tartják a vadmacska károkozását (1997-ben 8%, 1998-ban 5.87%), azok elsõsoran az apróvadban és az õzgidák esetében tapasztaltak jelentõsebb kártételt. Hazai táplálék vizsgálatok a kártételt nem erõsítették meg. Mivel étrendjében a rágcsálók dominálnak, vadgazdálkodási jelentõsége csekély.
Borz A borzot a válaszadók 80% állandó vadnak jelezte. Csak Békés és Jász-Nagykun-Szolnok megye területérõl érkezett számottevõ arányú nemleges válasz. Állománya továbbra is növekvõ tendenciát mutat és ezzel párhuzamosan terjeszkedik az Alföld korábban borzok által nem lakott területeire is. Károkozását, 1997-ben a válaszolók 11%-a, 1998-ban 15.8% tartotta súlyosnak. Elsõsorban a földön fészkelõ fajok fészekrablását tapasztalják, de egyre több helyrõl jelzik mezõgazdasági – elsõsorban kukoricában okozott – kártételét. Állományának kedvezô állapota, életmódja és táplálkozási szokásai miatt a faj életképes populációinak fennmaradása nem veszélyaztetett. Védelmének feloldása, szezonális vadászatának engedélyezése indokolt lenne.
58
Szarka és szajkó E két fajról csak terítékadataink vannak. Ezek szerint a szajkó terítéke 1969-tõl napjainkig nem változott lényegesen. A legtöbb szajkó a hetves évek végén nyolcvanas évek elején (1977: 31,992 pld, 1982: 34,730 pld) került terítékre. Ettõl kezdve a teríték enyhén csökken napjainkban 21-22 ezer pld. A szarka terítékének változása hasonló ívet ír le azzal a különbséggel, hogy a maximum 1973-ban 197,545 pld volt, amely után sokkal jelentösebb visszaesés történt, 1998-ban már csak ennek negyede (49,303 pld) volt.
Dolmányos varjú A dolmányos varjú a kérdõives felmérések szerint a legelterjedtebb és a legsúlyosabb károkat okozó varjúféle, melynek állománya folyamatosan növekszik. Országos átlagos egyedsûrûsége az egerész ölyvénél is magasabb. A legnagyobb mennyiségben a Kis-Alföld területén található. A terítékek kérdôíves felmérések adataival ellentétes trendet mutatnak. Az 1973-as maximumhoz képest (95,581 pld) a lelövések folyamatosan csökkentek, 1998-ra kevesebb mint harmadára (27,868 pld).
Vetési varjú A kérdõíves vizsgálatba bevont madárfajok közül a vetési varjú átlagos egyedsûrûsége a legnagyobb (20 pld/1000 ha). Ennek ellenére – valószinûleg a fészektelepek fakitermelések miatti felszámolása következtében – e faj helyzete tûnik a legkedvezôtlenebbnek. A válaszadók alig egyharmada számolt be költô állományáról, ami kevesebb, mint a holló esetében. A az elmúlt évek tapasztalatai alapján a legtöbben vetési varjú esetében tapasztaltak létszámcsökkenést (1997-ben: 27.99%, 1998-ban: 28.18%) és a legkevesebben létszámnövekedést (1997-ben: 24.69%, 1998-ban: 21.38%). A költô állománnyal rendelkezô vadászterületeken jellemzôen 1-2 telep van, átlagosan 38-49 lakott fészekkel. A legtöbb varjútelepet az ország Észak-keleti régiójában találhatjuk. Számos válaszadó jelezte, hogy a városi parkokban, lakott területeken sokszor jelentôs létszámú költô telepek jöttek létre. Ahhoz, hogy a varjú állomány helyzetét megbízhatóan értékelni tudjuk szükség lenne egy célzott vizsgálatra a lakott területeken belül is. A teríték alakulása a többi varjúféléhez nagyon hasonló. A maximum 215,410 pld-dal 1978-ban volt. Húsz évvel késõbb már csak ennek alig több mint hatoda (32,386 pld) volt a lelövés. Kérdéses, hogy a varjúfélék terítékének csökkenése mögött vajon a létszámcsökkenés áll-e? Ez talán igaz a vetési varjú esetében, de valószínûleg nem áll a dolmányosra. Más okok is közrejátszhatnak, amelyek közül a gyérítési eszköztár szegényedését és a kisebb odafigyelést érdemes kiemelni.
59
Héja A héja megjelenésére az ország egész területén, bárhol számíthatunk, de költô állománya csak a válaszadók 67%-nál található. Legnagyobb sûrûségben ez a faj is a Kisalföldön fordul elô, míg legritkábbnak a Viharsarokban tartják. A magasabb, középhegységi területeken sokszor csak rendszeresen vonuló példányairól számolnak be, de költô fészkeket nem ismernek. A tárgyalt fajok közül a héja által okozott kártételt tartják a legnagyobbnak – a válaszadók közel 40%-a mindkét évben súlyos kártételrôl számolt be – annak ellenére, hogy országos, átlagos egyedsûrûsége a holló után a legkisebb. Külön engedéllyel fácán és baromfi telepek közelében gyéríthetõ.
Holló A kérdôíves felmérések adatai alapján a holló terjedése országos jelenségnek tûnik. Ma már a válaszadók közel felénél állandó vagy rendszeresen elôforduló faj és több, mint felük (54.06%) létszámnövekedést tapasztalt az elmúlt három évben. Elterjedésére a dombvidéki és a középhegységi jelenlét a jellemzô, de innen kiindulva egyre többször jelenik meg az Alföldön is. Ezt a jelenséget elsôsorban Pest megye északi és középsô területein valamint Heves, Borsod-Abaúj-Zemplén és Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében figyelhetjük meg. Ma már ezeken a területeken is megfigyelik sikeres fészkelését. Vadgazdálkodási kártételérõl nincsenek adataink.
Egerészölyv A felmérésben szereplô ragadozó vagy részben ragadozó életformát is mutató fajok közül az egerészölyv ma már az ország egész területén közönségesnek tekinthetô. A válaszadók 95%-a szerint területükön állandóan vagy rendszeresen elôfordul és több, mint felük szerint létszáma folyamatosan nô. Legnagyobb sûrûségben a Kisalföld körzetében található, itt helyenként 20 egyednél is több fordul elô 1000 hektáron. A nemleges válaszok elszórva helyezkednek el és hitelességük sokszor kérdéses, mivel általában több olyan területtel is határosak, ahol a fajnak költô állományai vannak. A beérkezett információk alapján az ölyv legritkábban az ország dél-keleti csücskében, a Viharsarki régióban fordul elô. Kártétele sokkal jelentéktelenebb, mint a héjáé. Állományviszonyait és hatásait tekitve jogos igényként merül fel az egerészölyv és a héja korlátozott gyérítésének lehetõsége. A vadászhatósággal szemben azonban nehezen kivédhetõ érv, hogy a vadászok többsége röpképük alapján nem tudja e két ragadozót megkülönböztetni más ritkább és védettséget érdemlõ fajoktól.
Ajánlott irodalom Csányi, S. (szerk.) 1996. Vadgazdálkodási Adattár 1960-1995. Gödöllõi Agrártudományi Egyetem, Gödöllõ, 230pp.
60
Csányi, S. (szerk.) 1999. Vadgazdálkodási Adattár 1994-1998. Országos Vadgazdálkodási Adattár, GATE Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék, Gödöllõ, 80pp. Csányi, S. (szerk.) 2000. Az 1999/2000. vadászati év vadgazdálkodási eredményei és a 2000. tavaszi vadállomány becslési adatok. Országos és megyei összesítések. Országos Vadgazdálkodási Adattár, Szent István Egyetem, Vadbiológiai és Vadgazdálkodási Tanszék, Gödöllõ, 102pp. Heltai, M., Szemethy, L. és Bíró, Zs. 2000. Új fajok a hazai faunában: az aranysakál, a nyestkutya és a mosómedve magyarországon. Vadbiológia, 7: 63-71 Szemethy, L. 1989. A vadmacska és a borz elterjedése és állománysûrûsége Magyarországon. Vadbiológia, 3: 163-168 Szemethy, L. és Heltai, M. 1996. Néhány emlôs ragadozó faj helyzete Magyarországon. Vadbiológia, 5: 1-17 Szemethy, L., Heltai, M. és Pusztai, P. 1994. A rókagyérítés helyzete Magyarországon. Vadbiológia, 4: 146-151
61
