4. Isten a történelem ura: történelmi küldetéstudatosság, mint a kegyelem látható jele

4. Isten a történelem ura: történelmi küldetéstudatosság, mint a kegyelem látható jele. >> Kegyelem nékünk és békesség Istentől, aki Atya, Fiú, SzentLélek---teljes SzentHáromság, (egyetlen)egy, örök, igaz, élő Isten. Ámen. << Az ókori görögök azt gondolták nagyszámú istenükről, hogy azok is, miként a látható dolgok is a világon tehát amint az ember is, a népek is - valamiféle előre kiszámíthatatlan vak véletlen, vagy a személytelen hatalomnak tartott „sors”, végzet játékszerei. A görögökkel szemben a Közel-Kelet akkori számos népe teremtő és uralkodó isteneket tisztelt, akik az események, történések cselekvő alanyai vagy elrendelői; pl. a hettitáktól maradt ránk - a Kr.e. 2. évezredben első ízben leírva - a gondolat, hogy „ a királyokat az isten(ség) vezérli, irányítja ”. Az Ószövetségi Szentírásban kristályosodott ki a maga teljességében az az Isten-élményen alapuló tapasztalat, hogy Isten nem csak az egyes embernek, hanem a népnek és szállásterületé-nek, földjének, országának is az ura, éspedig nem csupán egy-egy időmetszetben, hanem az események folyamatában is; azaz: Isten a történelem ura. Az ó-szövetségre kiválasztott nép sorsdöntő, legnagyobb eseménye az egyiptomi (rab)szolgaság-ból való szabadulás és az új haza elfoglalása volt. Az általuk ránk hagyományozott Tízparancsolat legelsőjében(!) Isten kinyilatkoztatása markánsan utal e néptörténeti kulcsesemény legfőbb erejére = Önmagára; Isten nyelvtanilag a Maga egyes szám első személyében fogalmaz (II. Móz. 20.2) : „Én, az Úr,.... aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.” Isten azonban az embert a történelem formálásában is munkatársi rangra emeli, tehát értékeli, elbírálja az emberi erőfeszítéseket, sőt Maga rendel, küld a népnek vezetőket (II. Móz. 3.10 -ből): (Mózeshez szólva) „Most azért menj! Elküldelek a fáraóhoz, (majd) vezesd ki népemet...Egyiptomból!”. Sok száz évvel is az esemény után a történetíró világosan látta, hogy a szabadulás és a honfoglalás eseménytörténetében a nép hősies erőfeszítései mellett és mögött ott volt a Történelem Urának „plusz”-a (V. Móz. 26. 8-9): „És kihozott bennünket az Úr Egyiptomból erős kézzel..., nagy félelmet keltő jelek és csodák között. Azután behozott bennünket erre a helyre és nekünk adta ezt a földet: a tejjel és mézzel folyó földet”. Az Újszövetség népe - minden napi fohászakor :„legyen meg a Te akaratod!” - soha nem gondol-hat valamiféle passzivitásra, hogy Isten majd mindent megtesz helyettünk; hanem a Szentírásból világosan megértheti, hogy meddig tart az ember munkatársi lehetősége, és mikortól nélkülöz-hetetlen a transzcendencia, a kegyelem: mind a célok kijelölésében, mind azok megvalósításában. A keresztény történelmi tudatosság, ezen belül a magyar nemzeti történelemmel - mind a magyar múlttal, mind a magyar jelennel, mind a magyar jövővel kapcsolatos tudatosság - tehát azt (is) jelenti, hogy egyfelől

igyekszünk minél alaposabban megismerni és elemezni mind a múltunkat, mind a jelenünket, meglátva a felszín mögött a mélyebb, valójában: a magasabb = transzcendens erőket és összefüggéseket is; másfelől nemzeti célkitűzéseinkben, terveinkben is - saját erőnk, lehetőségeink mellett - reményteljes hittel bízunk Isten kegyelmében.

1550 éve, azaz Krisztus születése után 453-ban halt meg testvérnépünknek, majd népünk egyik fő alkotóelemének a húnoknak nagykirálya: Attilla ; 300 éve, azaz 1703-ban bontott zászlót II. Rákóczi Ferenc, a kuruc szabadságharc élére állva. Mindkét esemény és a két történelmi személy ránk maradt világnézeti elvei, eszmei-lelki mozgatórugói, de általában is mind a húnok, mind a kuruckori magyarok története - hétköznapjaik is, sikereik és kudarcaik is egyaránt alkalmasak arra, hogy példájukon is bemutassuk: Isten a történelem ura.

A húnokat elsősorban alkotó népek (az egyre szaporodó régészeti leletek alapján) a Kr.e.15.évezredben a mai Pakisztán, Afganisztán és Irán felől ÉK felé haladva, Turán DK-i részein át megkerülték a Pamírhegységet, és a Tárim-folyó mentén K-re tartottak: ÉK-en a Bajkál-tóig, K-en a Sárga-folyó Ordosz-i nagykanyarja érintésével egészen a Csendes-óceán Sárga-tenger nevű mellék-tengeréig, jelesül a Lyao(Liao-) folyó torkolatvidékéig. Dél-ázsiai eredetüket és turáni-tárimi útvonalukat, ahol helybéli népekkel is kis részben keveredtek, azért kell hangsúlyozni, mert a húnok messze túlnyomó többsége (a sírokból előkerült csontjaik biológiai-embertani elemzése alapján ) később sem keveredett a mongoloid vagy a mongolid („sárga”) szomszédsággal, hanem egy zömmel europoid/europid („fehér”) népesség hosszúkeskeny „szigeteként” létezett Belső-Ázsiában. Még a Kr.e. 311-ben az akkori kínai fővárost meghódító hún királyt (=san-jü) is imígyen írták le a meghódított kortársai: 184 cm magas férfi szőke hajjal, hosszú szakállában vöröses fürtökkel. (Tudjuk: a mongolidok között soha nincs sem szőke, sem vörös szőrzetű, hanem zömmel fekete, nagyritkán sötétbarna; és ott ilyen test-magasságról sem tudunk). Persze ezek a nordoid (szőke-vörös, magas) adottságok a húnok és az É-tárimi *togár~*dzsecsi (kínai átírásban: jüecsi) nép egymás mellett éléséből ill. dinasztikus házasságaiból származtak, de csak a Kr.e. 2.ée. közepétől kerültek a *togárok ide K-re. Az eredeti, jégkorszak-végi hún honfoglalók Közép-Keletről magukkal hozott testalkata kis részben a mai Éjapáni ajnukra ( ill. Ausztrália őslakóira is ) emlékeztető ősi, de nem mongoloid bélyegeket hordozott, kis részben az egykori indo-Fauresmith kultúra D-ázsiai~közép-keleti túlélőiből kialakult indo-melanid volt, (.tehát egy kicsit „cigányos” bőr-, haj-és szemszínű ); nagyrészt azonban út közben és a NY-Ordosznál helyben talált korábbi europoid/europid népesség magukba olvasztása után transz-kaszpid és denied (ez

utóbbi a pontusi mediterrán É-ázsiai~ÉNY-amerikai változata). E rassz-összetevőkhöz a Kr.e. 5.ée.végétől NY felől alpi/protolappid komponensek keveredtek (ez nem csak a NY-Alpokra jellemző, hanem megvan ill. megvolt a történeti korokban É-Afrikától Európán és NY-Ázsián át É-Ázsiáig, sőt É-Amerikáig). Végül amikor a húnok zöme a szkítákkal került érintkezésbe, sőt utóbb azok turáni törzsterületére átköltözve ott magába olvasztott szkíta népmaradványokat, egyúttal É-turáni magyar őseinkkel

érintkezve,

szövetségre

lépve

(

„Hun/γ/’or,

Magyar:

két

dalia,

két

egytestvér,

*Nemb’ratə/Nemprot˚ fia” ) - majd Európába a magyarokkal együtt átjőve - a húnok legjellemzőbb testalkat-típusa a transz-kaszpid és a turanid lett, iráni-mediterrán és pamíri rassz-elemekkel együtt. {˚krónikáink egy része „áthallással” tette „biblikussá” e nevet „Nemród/Nimród”-ot írva, majd ez is torzult kicsit: mássalhangzó-cserével (metatézissel), és „Menród” sőt „Ménrót” lett…}

A rassz - tavaly az árpási templomban megbeszéltük - egyszerű biológiai kategória, amelyet pl az állatoknál fajtának nevezünk; embernél soha nem köthető semmiféle személyiségi szellemi-lelki tulajdonsághoz, hiszen azokat minden egyes ember számára mindenkor Isten teremti és adományozza. A rassz egyszerűen testi (=biológiai-fenotipikus) adottság, amely öröklődik; ( akár az egyes vércsoportok, akár pl. a vérmérsékleti típusok öröklődésétől független, megjelenésében, „megtestesülésében” pedig sokkal változatosabb módon; az egyes rassz-jellegeknek bizonyos anyaági markerokkal - csakis anyaágon öröklődő gén-„kötegekkel” .való azonosítása még a kezdet kezdetén tart, az apaági öröklődésük genetikai kutatása pedig jószerint el sem kezdődött; ettől még maga a jelenség - . a rassz, azaz a testi jellegegyüttes - éppúgy létező biológiai sokszínűség, gazdagság a lényegileg egységes és egyetlenegy emberi fajon belül is, mint az állatvilágban: a Homo sapiens mai eusapiens fokozata testi sokalakúságának - polimorfiájának - egyik látható jele).

A húnok testi jellege tehát túlnyomóan ( turánias ) europoid, de természetesen a több ezer éves szomszédság okán a húnok őshazájának peremterületein néhány mongoloid/mongolid rassz-féleség is bekerült az eredeti hún genetikai állomány mellé: É-ról (a Szaján-hegység felől) az ún. szajáni (egyes jellegeiben egészen kicsit az eszkimókéra hasonlító), az Ötüken-(ma: Hangáj-) hegység felől az ún. chancelade-rassz, ÉK-ről az ún. bajkáli, a belső-ázsiai és a (szibirido-)tunguz vagy közép-amuri, K-ről az ún. mandzsú~észak-koreai és a japán, DK-ről a tulajdonképpeni kínai (centrál-szinid), végül D-ről az ún. proto-mongolid, amely a tibetiek fő jellemzője Magas-Ázsiában. Mindezek a mongoloid/mongolid rasszok is előfordulnak elvétve a húnok között, többnyire valamelyik, még Belső-Ázsiában csatlakozott és öntudatilag húnná lett népességnél. Újra hangsúlyozom, hogy a szkítákkal való (előbb belső-ázsiai, majd maradványaikkal altaji-turáni)

érintkezés és keveredés miatt is, majd az eleve észak-turanid (=andronovói) rassz-dominanciájú magyarokkal való É-turáni érintkezés és szövetség kapcsán is: az Európába átjött húnok legfőbb jellege a transz-kaszpi és a turanid lett. A testi jelleg, a rasszok népességen belüli arányainak változása azonban nem jelentette sem teljes nyelvcseréjüket, sem öntudat-(identitás-)megszűnésüket igen hosszú időn át: lelkükben húnok maradtak, sőt a beolvadó népességek vagy a hún-vezette katonapolitikai törzsszövetségek eredetileg „nem hún” tagjai is büszkén vallották magukat (ma azt mondanánk: politikai értelemben vett ) húnnak.

Mielőtt rátérnék a húnok és a kereszténység, konkréten pedig Attilla és a kereszténység kapcsolatára, röviden le kell számolni azzal a húnokat és ezért minket is gyalázó ferdítéssel, amelyet hadjáratokban legyőzött kortárs ellenségeik, majd ezt felhasználva - a sztyeppei népeket zsigerből gyűlölő Sztalin közvetlen utasítására a bolsevik áltudomány - „hivatalból” kötelező szemléletmóddá és tananyaggá tett mind a Szovjetunióban, mind a megszállt ill. csatlós államokban, így nálunk is. Nálunk ez azért okozott még súlyosabb torzulásokat az egészséges nemzettudatban, mert dominóként illeszkedett a ferenc-józsefi „finnugrizmus” Trianonig erőltetett terjesztéséhez, amelyben a sztyeppei népeknek, mint „szörnyű barbároknak” legfeljebb másod-harmadlagos szerep juthatott, és ezt a ( korábbi bécsi udvari elvárás okozta ) nemzeti öntudat-zavart híres történészeinknek: Hóman Bálintnak és Szekfű Gyulának a két világháború között sem sikerült egészen visszaszorítania.

Az Ordosz, a később róluk elnevezett közeli Hingan-hegylánc D-i vége, a mai Pekingtől ÉNY-ra lévő hegyek környéke, és szó szerint Távol-Keleten a Lyao-(Liao-) folyó alsó szakasza és Sárga-tenger menti torkolatvidéke lett Kr.e. 15. ée.-től a húnok őseinek az őshazája több ezer éven át, kis área-módosulásokkal. Mezolitikus technikai kultúrájukat, amelyre az apró eszközök használatának az itt talált őslakosok nagyobb és gyakran kavicsból pattintott eszközeivel vegyes használata a legjellemzőbb, a 7.ée. közepéig megőrizték; e korszak végén azonban ÉK-K felől (ide „végső fokon” Japánból megérkezve) kezdett elterjedni a kőeszközök csiszolása is; gyűjtögették a vadnövényeket, halásztak, vadászták a vadállatokat; egyetlen háziállatuk a kutya volt, amely nem csak szállást őrzött ill. vadász-társ volt, hanem - amiképpen a nagyobb testű növényevők, pl. a kecske, juh, szarvasmarha, bivaly, ló, stb. háziasítása előtt Földgolyó-szerte ! – vadászati balsikerek miatti hús-hiány enyhítéséül a kutyát (ekkor még!) ették is. A messzi DK-Ázsiában és D-Kínában a 7.ée. elején rájöttek a helybéliek az ott élő vadrizs háziasításának, termelésének fortélyaira; a vad gabonafélék termesztésbe vételének gondolata és technológiája a tengerparton, csónakos „tranzittal” gyorsan terjedt É felé, és eljutott a Lyao-(Liao-)folyó torkolatához is. A

rizs azonban itt még nem volt meghonosítható, hiszen azt akkor még nem elárasztásos, hanem ún. esőztető rendszerben termesztették D-en is, de itt É-on az idáig eljutó monszun-eső ehhez kevés volt, és a tél is zordabb. Így a húnok ősei az egész Eurázsiában csakis itt őshonos vadgabona-fajok, jelesül a vadköles és egy nagy (pirosas) magvú vadmuhar-faj termesztését kísérletezték ki: teljes sikerrel. Húnjaink tehát a Kr.e. 7.ée. közepétől muhart és kölest, azaz gabonát termeltek; amikor még Európa egyetlen akkori népe sem ismerte a növénytermesztés egyetlen formáját sem, sőt DNY-Ázsiában ill. a Közel-Keleten is éppen csak elkezdődött az árpa és a búza domesztikálása. A köles-termesztést a kínaiak is É-ról, a húnok őseitől vették át. Még a méltán híres - NY-i részein a tibetiek, D-i középső, továbbá DK-K-i részein a tulajdonképpeni han (=É-)kínaiak élelemtermelésének emlékeit megőrző - (.a Kr.e. 6./5. évezred fordulóján~az 5. ée. legelején kezdődő ) Jangsao-kultúra főként É-i - húnokkal szomszédos ! - sávjából előkerülő, a térségben kizárólag a húnoknál előforduló ajnuid/ausztraloid testi maradványok ( elsősorban a jellegzetes koponyák ) régészeti feltárása is jelzi e folyamatot.

A hún őshaza népeinek folyamatos technikai-technológiai haladását az egymást követő (ma: régészeti) kultúrák jelzik, feltárási helyükről elnevezve: Hszinglingva, majd a közép-holocén elején, kb. Kr.e. 5.100-tól a Hszinie, Kr.e. 4.000-től pedig a Hongsan. A Hszinie és a Hongsan időbeli határa körül megélénkült a lánckereskedelmük a távoli NY, jelesül a Tárim-medence és Turán felé is, beleértve É-Turánt, tehát magyar őseink őshazáját is: a húnok „átadták” lánc-(közvetítő-)kereskedelmi partnereiken keresztül a NY-iaknak így magyar őseinknek is – a köles termesztési ismereteit (nyilván: vetőmaggal együtt, hiszen NY-abbra sem élt vadköles, amiből redomesztikálni lehetett volna azt), a NY-iak pedig a búza- és az árpa-termesztés ismereteit (azonos okból vetőmagokkal együtt, hiszen még az ő NY-i szállásterületeiken sem éltek e fajok vad alakjai, nem hogy Belső-vagy K-Ázsiában). Viszont É-turáni = ősmagyar „irányból” ismerhették meg az eurázsiai sztyeppének nemcsak a NY-i (ma D-ukrajnai) részén a vadló-háziasítás fortélyait, hanem a K-i, belső-ázsiai részeken is, bár tenyészanyagot nem kellett vinniök: élt itt vadló mindenütt. A Kr.e. 3.000-től 2.450-ig tartó, az egész É-i féltekére kiható nedvesebb-hűvösebb (= humidabb) éghajlat kapcsán a Gobi térségében a korábbi félsivatag, a Tárim-medencében pedig a sivatag is jelentős mértékben visszahúzódott, és kiterjedt az alacsony- és a magasfüvű sztyepp, helyenként még a fás-(„erdős”-)sztyepp is. A húnok az új, nagyállattartásra is alkalmas, de a bővebb édesvizek mentén a növénytermesztés új lehetőségeit is megteremtő környezeti feltételekre maguk is szállásterület-bővítéssel „válaszoltak”: ősi hazájuk megtartása mellett NY-abbra és É-abbra is kiterjesztették új kultúrájukat, ez a „Szwi(n)dzsan~(kínaiul: sui’jüan~)Zsehol” nevű műveltség, amelynek feltárásakor a növénytermesztő-állattenyésztő

(de azért még vadászgatni is járó) gazdálkodás kellékei közé szép, pirosra festett, fekete mintákkal díszített agyagedények , továbbá D-i (=kínai és tibeti nyelvű) szomszédaiktól átvett ún. tripód-( =3-lábú) edények is tartoztak; a Kr.e. 3.ée. legvégén pedig igen ritkán és luxus jelleggel (pl. ékszerként), tehát importként már megjelent néhány réz-tárgy is, vagyis az első fémek. A Kr.e. 2.ée. legelején - a már Árpáson ismertetett, a legkorábbi öntőmintákkal igazolhatóan É-turáni ihletésű - ún. „1. bronz-lánc” K-i végpontja a hún őshaza lett, ettől kezdve - ha eleinte még csak közvetítő kereskedelem révén is - soha nem szakadt meg a magyarok és a húnok őseinek kapcsolata ! A Kr.e.-i 2.ée. első harmada vége felé egy, eredetileg a Kaukázuson túlról származó új bronz-technika és ízlés népe vonult be Turán középső részeire is; a *L/Jaksza-rud(=Szir-darja) torkolatvidékéről az addig ott meghúzódó *togár~dzsecsi(jüecsi) népesség onnan elüldözött egy része a K-Tien-san felé menekült; a húnok egy harcias törzse pedig - behatolva a Sárga-folyó alsó szakasza menti, kínai nyelvű és testi jellegű népek szállásterületére - megszervezte az ún. Sang-(Jin-) államot, amelyeknek dinasztiája és korai hadseregének egy része tehát hún eredetű volt. { A húnok már az „1. bronz-lánc” kora-bronzkori kultúrájának Ordosz-i kezdetét megelőzően is jelentősen hatottak a kínaiak történelmére, NY-i ( Tárimmedencei, turáni, sőt áttételesen iráni ) távkapcsolataiknak köszönhető fémhasználati ismereteiket is felhasználva egy csoportjuk megszervezte a hún eredetű dinasztiájáról elnevezett ún. *Hya ( sokáig csak a kínai szájhagyományban: Hia ill. „Hszia” ) államot = a han-kínaiak első, sokáig csak a legendákban „élő”, mára már régészetileg is igazoltan létezett államát…}. A húnok és a Sang-(Jin-)állam között rendszeres árucsere kapcsolat alakult ki: a húnok elsősorban a Sangoknak adták el állattenyésztési fölöslegüket, a Sangok ezért cserében gabonát adták el a független húnoknak; továbbá a kínai hagyományokkal az „1. bronz-lánc” K-i részeire jellemző, a Gobi-ból, a Lob-tó (= nor) környékéről, az Ordosz-ból, a mai Senhszi és Hopej tartományok É-i, hún-lakta részeiből jól ismert sajátos bronz-stílus hagyományokat egyesítő fémtermékeiket. A D-i kapcsolat termékenyítőleg hatott a hún ötvösségre is: itt alakult ki kb. Kr.e.1.300-ra az ún. Karaszukkultúra. Mivel azonban kb. a Kr.e.13.sz. elején az egész É-i féltekén markáns szárazbodás, aszályosodás kezdődött, amely különösen a sztyeppét sújtotta, a Karaszuk-kultúrás hún népesség nem kis része elvándorolni kényszerült: Ny-ra az Irtis-folyó felső folyásához ill. az Altaj-hegység egyes részeire, É-ra a Bajkál-tó túlfolyás-küszöbe (az ‘Angara-folyó itteni szakasza) környékére, ÉK-re Mandzsúria közepére, sőt utóbb a Bajkálontúl~Amur-folyón túl vidékeire is; de cseretermékeik eljutottak a mai Koreába, kései stílushatásuk pedig Japánba ill. a Bering-szoros környékére is. Őshazájukban maradt fő-fő népességüket is, messze elszármazott népcsoportjaikat is, sőt még új szállásterületeiken a kultúrájukat átvevő (utóbb néha ellenségeikké váló) szomszédaikat is a kínaiak *tingli∟-fang (az utótag jelentése: nép, törzs), majd e név kínai nyelvbeli „áthallása” miatt „ting-ling” (=„mókusprémes”), végül főleg *rong néven írták le évszázadokon át; nyilván a mindenkori legjelentősebb, aktuális vezértörzs nevét az egész törzscsoportra,

törzsszövetségre átvíve. Ezt a nagyszerű, Belső-Ázsia, ÉK-Turán és D-Szibéria nagy részére kiterjedő, és még távolabbra is ható bronzkori Karaszuk-kultúrát - miután a távolba szakadt hún néprészek előbb-utóbb betagolódtak (nyilván nyelvileg is) az ott talált őslakosokba - a Kr.e. 2/1.ée. fordulóján a vaskohászat megjelenése váltotta fel. A vas tömegesen a Kr.e. 8. sz.-tól terjedt el a Lob-tó, a D-Gobi, az Ordosz és a Lyao-folyó alsó szakasza mentén: ugyanakkor, amikor a korai szkíták/szakák szarvas-ábrázolás vésetekkel díszített jel-kövei a mai Mongólia területén (egészen a Kerülen-folyóig); természetesen korai szkíta-szaka népcsoportokkal együtt; akik azonban - feltalálván a nyerget - valami teljesen újat (is) hoztak a vason kívül: a lovaglás tudományát. ( „1.bronz-lánc”-os őseink korábban a zablát találták fel, ezért akkor még „csak” a ló-hátalás terjedt el ). A szkíták „azonnal” kapcsolatba léptek a D-en legfőbb harci erőt jelentő húnokkal, akik viszont a kengyelt találták fel. A húnok ekkori törzsszövetségi nevét a kínaiak le is írták, jelesül *q uan-rong (kínai „áthallással” néha csü’en~lung), amelynek első tagja a többi rong-tól megkülönböztető jelző. A rongok jelentős része letelepedett, falusias életmódot folytatott az Ordosz-vidék vízfolyásai közelében: ártéri növénytermesztésből és állattartásból éltek. Az aszályosabb, ezért ( öntözőrendszer ill. annak biztos és bőséges vízellátása híján ) növénytermesztésre alkalmatlan pusztákon legelőváltó nagyállat-tartást folytatott mind a rongok másik része, mind szomszédaik, akik közül a legnagyobb szerepre a kínaiak által „*ti” vagy „*di” ( e mindössze két hangzóból álló gyök-nevű ) közeli törzs és szövetségesi köre tett szert a Kr.e.1.ée. közepére. Természetesen tartósan egy helyen kijelölt ún. téli szállásaik a nagyállat tartóknak is voltak: a hosszasan betegek és az öregek számára, ahová aztán télen a törzs munkaképes(= pásztor) harcos férfiai is hazatértek, családjukkal együtt. A Kr.e. 8.sz.-tól a szkíta/szaka~quan-rong szövetség folyamatosan támadta a Sárga-folyó menti, a Sangokat a Kr.e.2.ée. végén felváltó ún. NY-i Csou-dinasztia államának központját. A NY-i Csou-k a fővárosukra mért egyik katasztrofális csapás után áttették hatalmi-közigazgatási centrumukat keletebbre (Kr.e. 771-től tehát emiatt! - már K-i Csou-államról ill. uralkodóházról beszélünk). A K-i Csouk pedig 2-3 generáció elteltével nem szűnvén a szkíta~hún támadások - elkezdték építeni sztyeppei szomszédaik ellen a Kínai Nagy Falat... Miért támadták a szkíták és a húnok a zömmel földműves kínaiakat, pontosabban államapparátusukat? Mert a Kr.e. 8.sz.-tól a markáns éghajlat-hűvösbödés~nedvesbedés megint kiterjesztette a jó legelők áreáit, és a szinte robbanás-szerűen megnőtt szkíta, de főleg hún állatállomány piacképes termékfölöslegét az É-kínai állam vagy egyáltalán nem volt hajlandó teljes egészében átvenni { kvóta(!)-problémák az EU előtt 2 és fél ezer évvel...}, vagy nem a húnok által elvárt árakon. Mert a húnoknak eszük ágában sem volt a földművelő és főleg sertést, bivalyt meg háziszárnyasokat tartó kínaiak közé beköltözni, ahol kellő mennyiségű legelőt sem találtak volna, mert azokat már régen feltörték szántónak a kínaiak. A Kr.e. 6.sz.-tól (ekkorra a mongóliai szkíták kis része DK-Ázsiába vonult, a többiek kezdtek beolvadni a húnokba) új ötvösművészeti állatstílus jelent meg a Kaukázuson túlról a Fekete-tenger ÉK-i~É-i partvidékén,

amelynek hatására az É-Turántól a húnokig terjedő „sávban” egy rokon művészet terjedt el, főleg aranyból készült ötvös-remekeiken: viaskodó ragadozó és növényevő emlősök, meseszerű állatok (pl. griffek), ragadozó madarak, vízi madarak, kígyók, halak, életfa-ábrázolások, néha háziasított/tenyésztett állatok is, továbbá harcosok és a hozzájuk tartozó nők: nagyjából ezek a motívumok folyamatosan fönnmaradtak nem csak a kései szkíta/szaka időkben, hanem utóbb is, beleértve a népvándorlás teljes korát is, amelyet a húnok kezdtek meg, és a magyarok fejeztek be. A magyaroknál a Szt. László-legenda Árpád-kori ábrázolásain tűnnek fel a fenti motívumok, mint a világosság és a sötétség örök harcának szimbólumai. Ugyanebben a késő-szkíta és ez utáni időszakban - tehát Jézus Krisztus földi élete és megváltói műve előtt bő fél ezer évvel - alakult ki a sztyeppei népeknél ( a már Árpáson ismertetett) különleges Egyisten-hitük, amelyben a legfőbb és szinte teljesen szelleminek tekintett égi hatalmat a török nyelveken Tengri-nek, a magyaroknál (a kereszténység felvétele előtt, de a nép száján ezután is) Öregisten-nek nevezték. A Kr.e.-i 1.ée.közepétől szervezte meg a kínai állam a saját első lovas hadseregét, a harcosokat a hún törzsszövetség népei közül „verbuválva”: a kínai nyelvben a „rong” hamarosan már elsősorban „katona, harcos, hős” jelentésű lett. A kínai államtól független, szabad hún szállásterületeken a „rong” és a „ti” hegemóniát a Kr.e. 3.század végétől a *hjung-nu („áthallásosan”: hszjung-nu) törzs, mint törzsszövetség-vezető vette át, királyuk igazi birodalomban egyesítette az íj-feszítő népeket. Évszázadok múlva - a kínaiakkal vívott, változó sikerű háborúikban legyengülvén - a hjung-nu vezette törzsek zöme É-ra, a mai Mongóliába költözött; itt valószínűleg másik törzsek kerültek az élükre, új dinasztiákat adva a törzsszövetségnek, mert ettől fogva csak a kínaiak használják rájuk a hjung-nu jelölést, míg amikor a Krisztus születése körüli évszázadokban több hullámban átköltöznek Turánba és az Altajba, ott is, de főleg Iránban és a NY-i országokban hjon és hún törzsszövetségi néven jelennek meg. A dzsüpan/gyüpan (kínaiul jüepan-nak átírt) nevű, eredetileg É-hopeji húnok pedig, innen a kínai zaklatások miatt elköltözvén, századokon át „szerepelnek” majd a K-Tien-sánban, ill. egyes csoportjaik (pl. szaben, törökös nyelvű többes számban: szaben∟der) a korai avarok 2. néphullámához kapcsolódva jutnak el a Fekete-tengertől É-ra eső sztyeppékre, majd a Kárpát-medencébe is;{tessék csak fölfigyelni a kései avar korból és a magyar honfoglalás és államalapítás óta ismert rokon hangzású földrajzi neveinkre, mint pl. Dévéń, Szeben vagy éppen Lébéń...; amely utóbbira azért is fölösleges a szlávból való eredeztetés ráerőltetése, mert nyoma sincs (a közeli környéken sem!) honfoglalás előtti vagy utáni szláv telepeseknek }.

A húnok története a Kr.e. 3.sz.-tól Attilláig már minden, az utóbbi 1-2 évtizedben megjelent vagy újra kiadott jobb történelemkönyvben benne van. A kereszténység manicheus majd nesztorianus eretnekségével

találkoztak legkorábban: belső-ázsiai majd turáni szállásterületeiken. A Szt.Háromságos Egyetlenegy Istenről szóló tanítással K-Európában, majd a Kaukázuson átkelve Örményország környékén kerültek kapcsolatba először. Szt. Jeromos - kora egyik legműveltebb theológusa, aki nagyon sok nyelven beszélt - a héber nyelvű Ószövetségi Szentírás latinra fordítása érdekében 373-ban készült először a Szentföldre menni, hogy a tudós zsidó rabbiktól megtanuljon héberül. Kisázsiában megbetegedett, és vezek-lésül 4-5 éven át a Római Birodalom K-i határvidékeinek „pusztaságaiban” és kolostoraiban aszkétaként élt ill. tudását gyarapította. Mivel Örményföld K-i részein előfordultak manicheista∼ zoroasztriánus „fertőzések”, illetve mivel a Kaukázuson át lovasnomád szarmaták, majd Turán felől jövő más „nem keresztény” népek is be-betörtek, Szt. Jeromos időnként térítő utakra is indult. Elveszett önéletrajzán alapuló legendáriuma szerint 378-379 körül az e térségben kalandozó húnok és turáni eredetű szövetségeseik körében is folytatott missziós tevékenységet, azaz hirdette a Szentháromságos Egyetlenegy Istent. 418 után pedig azt írta, hogy „a húnok zsoltárokat tanulnak, és Scythia zordságát a hit melege tölti be”. Jeromos följegyzése teljesen összhangban van az ugyancsak korabeli örmény és szírkeresztény tudósításokkal. De a húnok nemcsak itt és ekkor, hanem a Fekete-tenger parti K-római telepek keresztény lakóival érintkezve is, majd a NY-római területeken is találkoztak e tanításokkal; igaz, gyakran hadiállapotok közepette, de béke idején egyszerű kereskedelmi ill. diplomáciai ügyletek során is. A húnok többségükben nem lettek keresztények, de a húnok között ill. fennhatóságuk alatt éltek keresztények. Pl. a Dunántúlon - amely nem harc, hanem szerződés révén, tehát békés úton került hún kézre - az ariánus eretnek germán barbárok hatalmas pusztítása után éppen a hún időkben normalizálódott az élet; a túlélő és a Szt.Háromságot valló keresztényeké is, olyannyira, hogy pl. Gorsium/Herculia (TácÓfövenypuszta) germánok által a földdel egyenlővé tett ókeresztény bazilikáját ekkor építették újjá, amely új püspöki székhely is lett. Árpás-Mursellá-ban is a húnok alatt indult újra az élet. Fő „szabály” volt a tatárok-mongolok és az iszlám-arabok birodalom-alapításai előtt, így a húnoknál is, hogy a meghódított területek népe azzal ismerje el az új politikai helyzetet, hogy békésen él, dolgozik és adózik; a meghódítottak világnézete ill. vallása vagy nyelvhasználata nem érdekelte a hódítókat; ma úgy mondanánk: teljes körű kulturális autonómiájuk volt, lényegében zavartalan hitélettel. Soha senkinek nem esett bántódása a húnoktól pusztán azért, mert pl. keresztény volt; a hún nagykirályi udvar államigazgatásában (főleg a hún kancellárián) is számos írástudó keresztény dolgozott, még attól is függetlenül, hogy mely keresztény irányzatot követve élte meg hitét. Ruga hún nagykirály az egyik (valószínűleg a nyári) fővárosát már a Kárpát-medencében jelölte ki. A 425beli hadi események után a NY-Római Birodalommal kötött békeszerződést politikai „vendégek” cseréjével

is megerősítették; a „túsz” szó itt csak jogi értelemben igaz: mind a hún, mind a Ny-római területen a „vendégek” fejedelmi rangjuknak megfelelő bánásmódban részesültek, szolgáló személyzettel, magas „ellátmánnyal”, kisebb mozgáskörön belüli szabad mozgással, ezért helyzetük inkább a mai követségi alkalmazottakéhoz volt hasonló --- béke-időben... Van olyan feljegyzés, amely szerint Ruga 433-434 körül az egyik fő „vendégként” unokaöccsét, a Hún Birodalom Volga-környéki és turáni részein egykor kormányzó, majd pár évig nagykirállyá is lett fivére, Mundzsuk kisebbik fiát, Attillát is elküldte rövid időre a NY-Római Birodalomba. Attilla - ekkor még „csak” királyfi - eredeti neve ( a későbbi aldunai törökös nyelvű óbolgár fejedelmi listából kikövetkeztethetően ) *äbtigo-lu lehetett. A záró „lu ” rész - Rugától kezdve minden nagykirály személyi neve végére került fölszentelésekor/beiktatásakor {Rugi-lu , Buldi-lu , Abtigo-lu /Attilla } eredetileg „férfi, hős” jelentésű, a nagykirály neve után azonban „a fegyveresek főparancsnoka”, ismerős kifejezéssel „a legfelsőbb hadúr” jelentésű lehetett. (Az indogermán nyelvek egy részében viszont ezzel a hangcsoporttal becéznek... A porig alázott gótok krónikása is félreértette, vagy kései elégtételként félremagyarázta a helyzetet, amikor bő évszázaddal Attilla halála után arra merészelt gondolni, hogy egy hún nagykirállyal gügyögni lehetett. Sőt ma is vannak „szófejtők”, akik szerint Attilla neve - ifjúvá avatásától(!), vagy akár már csecsemő korától? - „atyácska” lett volna, mivel az Attillá-vá egyszerűsödött hangsort gótul akár „at’ele/atyele”-nek = atyácskának is „át lehet hallani” ). Az *äbtigo-lu első, tulajdonképpen névadó része pedig (magánhangzós kezdet előtti állapotában) a K-en szokásos ún. politikai program-név: az altáji húnok törzsszövetségi neve lehetett, akikkel nyilván az ifjú Attillának kellett a szövetséget megkötnie vagy megerősítenie (nomen est omen!), és akiknek az egyik sadag∟-är(i) nevű - törzse a NY-i Hún Birodalommal való szövetségkötés kapcsán még a Kárpátmedencébe is átköltözött, sőt, a hún ügyhöz, a hún érdekekhez még Attilla halála után is a leghűségesebb maradt. Azonos(!) nevű, az Altaj-vidéken maradt hún rokonságuk utóbb a mai kirgizekbe olvadt be: zsedig∟-er és zsetig∟-en nevét mindmáig büszkén megőrizve. NY-on tehát a „*g”-t a görög átírásbeli „γ” lágyabb hangzása váltotta fel, amely aztán - magánhangzó-kiesés kapcsán, „γl” kapcsolatban hasonult a rangjelző „lu

” „l” hangjához; a kezdő „*b” mássalhangzó pedig némi „v”-nek hangzó görög „β”állapot után az őt követő

markáns „t”-hez hasonult.

Ezért írnak Ny-on ma Attilá-t, de helyesebb a „*g”⇒„γ”-ra is emlékezve nálunk Attillá-t

írni és mondani. A magyar nyelvérzék egyébként is következetesen két „l”-lel mondja... , hát írjuk is így ! Attilla - akár „vendégként”, akár valamelyik hadjáratban ifjúként részt véve, tehát „helyszíni szemle” alapján - megvetette a Ny-Római Birodalomban tapasztaltakat; (van olyan, igaz kései följegyzés is, hogy ekkor magában Rómában is járt) : a kereszténység és életformája még kisebbségben volt; tombolt a pogány késő-antikvitás dekadenciája, amelyet a korai keresztények is elítéltek, (ezt kitűnően ábrázolja Madách: Az ember tragédiája római színében, Szt. Péter apostol és munkatársai szájába adva a lesújtó kritikát; persze a

keresztény kiutat is). Nagykirállyá fölkenése után is Attilla feltűnően szerényen, szinte puritán ízlés szerint élt: még a protokolláris fogadásokon is a lehetséges legegyszerűbb hún ruhában, ékszerek nélkül, fából ácsolt széken ülve fa asztal mellett, borát is fa-kupából fogyasztva, fa-palotája fogadótermében; miközben udvartartása tobzódott a ma státusz-szimbólumnak nevezett pompában. A kor legkitűnőbb hadvezére, aki béke idején is szinte korlátlan hatalmú egyeduralkodó volt, lám, politikusként is „edzette magát” az elkerülhetetlen háborúk tábori körülményeihez. Attilla lobbanékony vérmérsékletű volt, de „két fellobbanás között” nyugodt, küldetés-tudata mély hitével megáldott-megvert személyiség. Tengri istent személyes sorsa, és személyén keresztül népe sorsa meghatározójaként imádta, ezért is tudakolta Tengri akaratát minden jelentősebb politikai ill. magánéleti tette előtt a főtáltos áldozat-bemutatásán keresztül, amelyen személyesen vett részt. Így történt ez a torzan, „catalaunumi”-ként ránk hagyományozott, a mai É-Franciaországban lévő mauriacai (Orléans-közeli) csata előtt is. Attilla 451 nyarán a korábbi, és a húnoktól megszökő adófizetői, a vizigótok megbüntetésére ment ide. A vizigótok mellé több szövetségesük is felsorakozott, többek között Attillának egy ifjúkori „igazi római” ismerőse is: Aetius és hadserege. A hún táltosok jövő-firtató áldozata „vegyes”, de többségében győzelmi eredményt „jelzett” a másnapi csatát illetően. Másnap csata közben eleredt az eső, ettől felpuhultak a húnok íjain az idegek, és ezzel egyik legfőbb haditechnikai erejük vált hasznavehetetlenné. A hajnalig elhúzódó véres küzdelem - mondjuk úgy döntetlenül végződött, de Aetius és nyomában mindmáig a NY-i történetírás a húnok totális vereségét hazudja. Amelyet „mindössze” az a tény is cáfol, hogy a húnok - a mauriaca-i csatamezőn még pár napig várva, hogy hátha újra felbukkan az ellenség, és a megszáradt íj-idegekkel a szokásos nyílzáporok majd végső döntést hoznak - hiába várván bármiféle ellenséget, végül is haza vonultak (tehát nem „menekültek”!), és azonnal a következő évi hadjáratuk előkészítésébe fogtak. Attilla a mauriaca-i („catalaunumi”) csata előkészítése, lefolyása, majd a szétfutott ellenségekre hiába való várakozás ideje alatt a mai Troyes városában rendezte be főhadiszállását. E város püspökével kötött egyezséget és jó viszonyt maga a püspök úgy írta le emlékirataiban, hogy a húnok ott létükkor akár csak egyetlen baromfit sem tulajdonítottak el. A püspök hálából a Rajnáig kalauzolta a hazafelé tartó húnokat. Attillának a kereszténységgel, mint hitrendszerrel kapcsolatos tiszteletteljes magatartását kiválóan jellemzi, hogy a püspök a Rajna-folyó parti elválásuk után azonnal teljesítette Attilla arra vonatkozó kérését, hogy imádkozzon érte... ( A húnok távozása után visszasettenkedő Aetius mindezekért a püspököt 2 évnyi száműzetésre kárhoztatta, azaz nem térhetett vissza püspöki székhelyére, nem gyakorolhatta püspöki kötelezettségeit ).

A háborúk persze nem zajlottak le akkor sem öldöklések, erőszakos cselekmények, fosztogatások nélkül; az azonban ma már kideríthetetlen, hogy a szűkebb értelemben vett húnok, vagy nagyszámú, a hadjáratokban az oldalukon részt vevő - zömmel germán ! - szövetségesük követte-e el mindazokat, amelyeket ma kizárólag a tulajdonképpeni húnok számlájára írnak De újra ki kell hangsúlyozni, hogy nem azért harcoltak a húnok a NY-iak egy része ellen, mert azok keresztények voltak, hanem mert pl. a NY-ra szökött adófizető alattvalóikat támogatták, vagy ellenségesen viszonyultak a húnok által markánsan igényelt cserekereskedelemhez, vagy mert éppen valamelyik keresztény hatalom hadserege tört be hún felségterületre. Mivel mindig a húnok és szövetségeseik hadseregei győztek, a megvert hadseregek írástudói között volt olyan, aki azt írta, hogy a hún-vezette szövetséges hadsereg harci cselekményei után NY-on jelentősen nő az árvák száma. Ez minden háború szomorú következménye, tehát semmiképpen nem túlzás. Portyázásaikon vagy harci cselekedeteikkor nyilvánvalóan a tulajdonképpeni húnok sem voltak szentek. Maguk a (csak az Aetius-i propagandában tönkrevert) húnok a következő év, 452 tavaszán a NY-Római Birodalomnak már nem is valamelyik peremterületére hatoltak be, mint „Catalaunum” esetében, hanem egyenesen a központi tartományba, Itáliába. A hadsereget - mint mindig - maga Attilla vezette most is. A NY-i közfelfogás szerint Attilla hún nagykirály el akarta foglalni Rómát is, de a pápa - és a pápa fölött lebegve megjelenő Szt. Péter és Szt. Pál apostol - rábírta, hogy ettől álljon el. A szürke valóság: Attilla, nem mint ifjú „kezes”, „vendég”, hanem mint hún nagykirály és ekkori hadserege soha nem járt Róma közelében ! Két sikertelen ostromuk után 410-ben a barbár germán vizigótok foglalták el és rabolták ki Rómát, I. (Szt.)Ince püspöksége idején. A húnok „viszont” 452-ben Itália északkeleti sarkában több havi ostrommal bevették Aquileiát; majd Attilla nagykirály vezetésével további erődemonstrációs hadjáratot folytattak, de kizárólag a Pó bal (=északi)parti síkság-részén, 452.nyarán. Hún őseink már hazafelé - Kárpátia felé - fordultak, (mert a seregben járvány tört ki, és főleg, mert aldunai ill. észak-balkáni határaikat megtámadta a Kelet-Római Birodalom hadserege), amikor a nyugat-rómaiak fegyverszünet-kérő küldöttsége Mantua mellett - Rómától légvonalban is legalább 400 km-re ! - felkereste Attillát. A küldöttséget egy consul-viselt államférfi vezette, 2 tagja pedig Róma praefectusa ill. I.(Nagy, Szent) Leó pápa voltak. Fegyverszüneti kérésüket ill. a foglyok kiváltásáért felajánlott anyagiakat Attilla elfogadta, és seregével haza indult. (Rá egy évre, 453. tavaszán-nyárelején Attilla nagykirály meghalt, röviddel ezután a Turántól~Altajtól a Rajnáig terjedő Hún Birodalom felbomlott). A korábban hún-alattvaló, most hún-ellenes barbár germán osztrogótok 489-től kezdődően megszállták

Itáliát; Totila nevű királyuk pedig - Vigilius pápa idején - 542-ben, majd 549-ben is megszállta és feldúlta Rómát. „Totila”, ”Attilla”, „Róma veszélyeztetése”, „sikeres fegyverszüneti tárgyalás”: csak „mixelni” kellett a

legenda-képzéshez, Leó pápát delegáció-vezetővé „előléptetve”, a Rómában mártírhalált halt 2 fő-apostol szellemét mintegy a legenda hitelesítőjeként megidézve...( Azért Rómában, a Vatikánban járva, tessék megcsodálni a pápai állófogadások - stanzák - termeit, de a Raffaello Santi által díszítettek egyikében látható, a fentieket ábrázoló festménynél tessék tudni, hogy az bizony legenda. Szt. Péter és Szt. Pál apostol méltó tisztelete, de a pápaságé is jól megvan efféle „kegyes füllentések” nélkül ). De az igazság kedvéért még azt is tudni kell, hogy a pápa Róma falai alatt mégis csak megalázkodott valaki előtt, hogy elhárítsa az Örök Várost fenyegető pusztítást: 455-ben - tehát 2 évvel Attilla hún nagykirály halála után, sőt éppen a Hún Birodalom szétesése idején - a barbár germánok hírhedten (mára közmondásosan) kegyetlen vandál nevű törzse királyát, Geiserik-et próbálta a pápa jobb belátásra bírni. Eredménytelenül... Attilla önmagát soha nem nevezte Flagellum Dei-nek = Isten ostorának, és a ránk maradt írások szerint soha egyetlen kortársa sem nevezte így sem őt, sem a húnokat. A kifejezés Szent Ágostontól származik, aki nem a húnokat illette vele, hanem a fentebb említett 410-beli Róma-feldúlókat: a barbár germán vizigótokat és Alarik nevű királyukat. Nem teljesen alaptalan az Attilla koporsójáról szóló tudósítás. A kínai Szi’ma cien történész a híres „Történeti feljegyzésekben” ugyanis már a Kr.e.-i 2./1.sz. fordulóján megírta, hogy a rangosabb húnokat favázas sírkamrába tett koporsóban helyezik el, a koporsót pedig ezüsttel és arannyal átszőtt brokáttal vonják be kívülről körös-körben. Attilla tehát a sötét színű fém-, alkalmasint vaslemez-koporsóját borító hasonló, esetleg nem csak ezüst-és aranyszálakkal átszőtt, hanem ezüst-és arany lemez-veretekkel is díszített brokát(ok) alatt valóban nyugodhatott „napsugárban, holdsugárban, fekete éjszakában”, ahogy Gárdonyi oly szépen körülírta a szóban forgó fémeket. ( Tuvában és Mongóliában találtak is hasonló hún sírokat ).

Attilla Hún Birodalma 454/455-ben megszűnt, a tulajdonképpeni húnok kivonultak a Kárpát-medencéből a Fekete-tenger NY-i, É-i és ÉK-i partjai közelébe, továbbá a Kászpi-tenger NY-i partjai mellékére, legfőképpen pedig a Volga mindkét partja mentén É-on a *Kidma-, legkésőbb ekkortól új nevén*Kingul-, (utóbb Kinγul) ma Kin’el-folyó torkolatáig.

Mikor és miért kezdődött a húnok rovására történő gyalázkodás, történelem-hamisítás, ( amely áttételesen

még Trianonra is kihatott ) ? A barbár majd a már részben civilizálódó kora középkori germán törzsek, törzsszövetségek több, mint fél évezreden át támadták a Római Birodalmat s utóbb a birodalom keresztény lakosait is mind NY-on, mind Ken. Végül a Hún Birodalom megszűnte utáni hatalmi vákuumban az 5./6.sz.fordulójától egy kicsi (Rajnamenti, a Szajnáig terjedő), de stabil kora feudális királyságot létrehozó germán frankok a római központú és latin rítusú keresztény egyházra támaszkodva egyre nagyobb és egyre ütőképesebb hatalmi tényezővé váltak, belharcaikon is felülemelkedve. Királyaik presztízsét növelte, hogy a hún mintára szerevezett lovasságuk a mai D-francia területeken megállította az iszlám-arab hódítást is, továbbá számos szomszédos, addig még független germán törzset is magukhoz csatoltak kemény harcok árán, s ahol még pogányság volt, tűzzelvassal terjesztették a kereszténységet.

751-ben államfőjüket - először a középkorban, amely aztán mintául is szolgált másoknak - már „Isten kegyelméből való uralkodó”-nak titulálták. A pápai állam más germánokkal vívott harcaiban mindig a pápa oldalán avatkoztak be. Hálából a pápa szemet hunyt a frankok újabb háborús területszerzései fölött még akkor is, ha az országokat, országrészeket más keresztény uralkodóktól vették el: mivel a meghódítottak pl. ariánus eretnekek voltak. A Frank Birodalomban 771-től egyeduralkodóvá lett Károly - néhány többnyire sikeres háborúja után akkora hatalomra tett szert, hogy 800. Karácsonyán Rómában a reálpolitikus pápa császárrá koronázta. Ma Nagy Károly-ként áhítattal emlegeti a nevét Európában a teljes francia, angol és német nyelvterület lakossága, mint „világhódítóét”. Ma már (ibériai maurus/mór népesség híján) csak a baszkok büszkék arra a tényre, hogy megfutamították; és nekünk kell büszkének lennünk arra, hogy a frankok és szövetségeseik által húnnak megismert késő avarok, köztük székely-magyar őseink akkora csapást mértek a Nagy Károly által személyesen vezetett első kárpátiai hadjáratra, hogy Károly (a további veszteségeket elkerülendő) ÁcsSzőny térségében „hátra arcot” rendelt el, és pánikszerűen az Óperenciába vonult vissza. ( Fiai, rokonai később is csak az avar belviszály miatt tudtak behatolni a Kárpát-medence szívébe; az avarok déli erejét pedig az aldunai bolgárok morzsolták fel, frank bíztatásra és szövetségesként). Tehát a NY-európaiak identitás-tudatával, önérzetével „baj volt”: Attilla nagykirály híre, nevének fénye azért mégis csak nagyobb volt Károlyénál; meg aztán „ezek a szörnyű hún-avarok megfutamították Károlyt”. A legfontosabb mégis az volt, hogy Károly Róma-hű birodalmába tartozott szinte minden olyan germán, akinek az ősei korábban a Római Birodalom és a római kereszténység esküdt ellenségei és legfőbb bántalmazói voltak fél évezreden át. Az ördögi politikai „megoldás”: az eredeti dokumentumokat mélyen elrejteni a levéltárakban, (ma úgy mondanánk: bizonytalan időre titkosítani...), a karoling történetírásban

pedig minden (korábbi) germán bűnt a húnok számlájára átírni. És mivel az eredeti dokumentumok csak a XX.sz. 2.felében váltak kutathatóvá, NY-Európa (utóbb, főleg a 962-ben deklarált „Szent Német-Római Birodalom” eszméjéhez igazodva: egész Európa) minden szintű oktatásában 1 évezreden át mindmáig a húnok a született gonosztevők, a barbár szörnyeteg ázsiaiak ősmintái. És persze Európa népeinek zöme mindig is tudott valamit a magyarok hún kapcsolatairól is, továbbá (föltupírozva és elferdítve a tényeket) a magyar honfoglalás és a „kalandozások” viselt dolgairól is. Még Trianon lélektani előkészítésekor is kihasználták propagandájukban a szomszédok zsákmány-éhes politikusai a NY-i közvélemény zömmel hazugságokon, ferdítéseken, tévtanokon alapuló hún-ellenszenvét, előítéleteit: a gyűlölt húnok 100 %-ban egyenesági utódainak beállítva az I. világháború körüli idők teljes magyarságát.

Az 1000 éves keresztény magyar államiság kulturális teljesítményéről vándorkiállításokon mutatkoztunk be NY-on 2000/2001-ben, mert hogy „megyünk az EU-ba, és ne gondolják rólunk azt, hogy...” A „hún-ügy” egésze azonban még a honi közvéleményben is merő sötétség vagy sztereotípia, tehát ebben már „EU-szinten” vagyunk: olyan igaztalanok vagyunk a húnokkal, - (részbeni) őseinkkel -, mint a (már korábban is) EU-sok...

Attilla halála után a Hún Birodalom, mint állam felbomlott. A Volga-menti húnok egy része „wangar” néven a közép-avarokkal ill. székelyekkel visszajött a Kárpát-medencébe, nyelvileg nyilván zömmel már elmagyarosodva, vagy majd itt elmagyarosodva; a bizánci följegyzéseken alapuló ó-orosz kijevi krónikában ők a „fehér hungar”-ok, ( a K-szlávban „áthallva” és az orrhangot kiejtve ‘u’hor-t írtak le; a „fehér” talán a K-i égtájat jelentette egykori hún őshazájukban).

Árpád Hétmagyar törzsszövetsége honfoglalásának millenniumát 1896-ban ünnepelte egész Magyarország, a központi ünnepségek Budapesten voltak. Ez egy addig „identitás-búvópatakként” létező kollektív emlékezetet hozott a felszínre a Gödöllő közeli színmagyar ajkú Dány községben: a szomszédos magyar (és nem magyar) falvakbeli ismerőseikkel tudatták, hogy ők, a dányiak sokkal korábban jöttek be a hazába, vangar/vanger néven, ezért valójában ők az „igazi” magyarok, nem a később jöttek, vagyis nem a millenniumot ünneplők. Mind a környékbeliek, mind saját papjaik, tanítóik gúnyolták a dányiakat, ezért ekkortól saját vangar/vanger mivoltukat „kifelé” csak indulatos állapotban említették. Fontos megemlíteni, hogy tehát nem az I. világháború után orosz fogságból hazatértek, vagy nem a II. világháború utáni 40 éves

orosz nyelvoktatás generációja találta ki a „венгерский/vengerszkij”-ből a nevet; az 1970/80-as években még éltek Dányon 60-70 éves olyan öregek is, akik emlékeztek arra, hogy a vangar/vanger változatban megőrzött népnevüket ők nagyapáiktól, apáiktól hallották. A környező falvakban mindmáig ugratás tárgya, hogy a dányiak vangarok/vangerok; sajnos a szomszédság is, néhány ifjú dányi is ma már a „vengerszkij” -ből eredezteti. A Kárpátokon kívüli legnyugatibb {sokkal később, tehát Etelköz (Álmos és az ifjú Árpád ill. az ifjú Kurszán) korában Kijev térségében tartózkodó}igen korai húnok egyik ága az utóbb „szlávosított” „ics”=„fiai” képzős *radim törzsnévben köszön ránk (sajátos kerámiájukat az ún. „társadalmi mimikri” szociálpszichológiai hatásaként „illett” utánozni: ezt vette át és részben alakította át szinte a korabeli teljes szlávság, amely akkor még a Hún Birodalom ma Lengyelországba és Ukrajnába eső részein élt, és csak Attilla halála után kezdett szétvándorolni…); a húnok későbbi - el nem szlávosodott - ágának neve pedig pl. éppen az Álmossal Kijevnél szövetséget kötő ős-kumánok egyik törzsfőjének „Böngér” nevében maradt fenn. Hún maradványnép volt az Azóvi-tenger és a Kubán között már elbolgárosodva feltűnő „ti-/uti-gur” törzs is; de a kazárok terjeszkedése előtt a Kászpi-tenger NY-i partjai közelében is hún nép élt, a Kaukázuson-túli följegyzések szerint. A húnok ÉK-turáni és altaji törzsei „kangar” néven, azon belül pedig pl. az „erdim” törzs nevével a későbbi pecsenyeg~besenyő népesség „elit” részévé váltak. De a besenyők Európába jövetele után is maradtak Turán környékén utódaik, akik a később jövő kazakokba, kirgizekbe kongir∟-at néven tagozódtak be. A K-tien-san-i dzsepan/gyepan (kínaiul átírva jüepan) húnok É-hopeji eredetéről ill. európai sorsáról már volt szó; helyben maradt utódaik ma nyelvileg kazakká lettek, de őrzik tüböj és laban/alban névváltozatban egykori nevüket. A közép-volgai húnok közül a „fehérek” ill. „wangar”-ok a közép-avarokkal a 7.sz. végén a Kárpátmedencébe költöztek. De helyben maradtak a „fekete” (ez is égtáj-megjelölés, valószínűleg egy valamikori hún őshazában a NY-i) húnok, „hungár (utóbb latinosan: hungarus)” névváltozattal. E részük a Kurszán és Álmos ill. Árpád vezette „Hétmagyar” honfoglalásakor volt a társunk; valószínűleg a Kurszán törzsének szorosabb kötelékében; a honfoglalás után is évszázadokig „fekete hungar” néven megkülönböztették őket és szállásterületeiket az Árpád törzséhez szorosabban kapcsolódó kabarokétól is, a tulajdonképpeni Hétmagyaroknak pedig legalább 6 törzsétől is (mármint a Kurszánén kívüli többi 6-étól), de az itt talált székelyektől és barkóktól is ( ld. krónikaíróink B’rak∟ta nevű földrajzi megjelölését és a mai Palócföldközepi barkók szállásait ). Mivel az „európai” húnok jelentős része ugyanolyan turanid testalkatú volt, mint a magyarok zöme, ezért pusztán biológiai-antropológiai eszközökkel ma már nem választhatók el a nyílván előőrsi ill. hon-(határ-)védelmi, NY-on és É-on ezért egész nemzetünkre ott névadónak tekintett tulajdonképpeni hungárok a többi honfoglaló ill. az itt talált korábbi magyarok és szövetségeseik külső

megjelenésétől. [Megtévesztő eredményű erőlködés - a magyar krónikákban némi lekicsinyléssel (ld. lányrablás-ügy ) emlegetett - törökös nyelvű pontusi óbolgárok egyik, a 10-es számnévvel megjelölt törzsét - „10 ogur”, óbolgárul „on-ogur” - a hasonló hangzás miatt egész népünk névadójává tenni, amikor a bolgár-törökségen belül önmagukban a „10 oguroknak” semmiféle tartósan jelentős politikai szerepük vagy birodalmuk nem volt a K-európai sztyeppén, és a magyaroktól is legmesszebb laktak. A saját korukban legalább nemzetközileg elismert, még ha csak „másfél-generációs” keresztény államot alapító bolgár nevű óbolgárok nevét pedig nem vettük át (!) törzsszövetségünk, népünk neveként...]. Végül az eredeti húnok Donyec~Don-forrásvidéki ága eredeti nyelvét megőrizve átvészelte az avar néphullámokat, majd a 7.sz.elején-közepén - a szétesett pontusi óbolgár birodalom más néptöredékeivel együtt, de azokkal csak szövetségben, tehát nem keveredve - a Volga-Káma egybefolyáshoz vándorolt. Itt kis részük - a tepterek - beolvadt előbb a nyelvileg viszonylag még közel álló, de mégsem azonos törökös nyelvű volgai bolgárokba, majd a mai, egészen más török nyelvű, csak a tatárjárás után ide költöző volgai tatárokba. E húnok zöme azonban a Volga bal partján NY-abbra húzódott és mindmáig önálló nemzet: ők a csuvasok !, akikről minden valamire való szakkönyv leírja, hogy a húnok máig élő utódai, még akkor is, ha a helyben talált őslakossággal összeházasodva többségük testalkata ma már nem turanid, de nyelvük hún. És a magyar nyelv ún. törökös nyelvű átvett (jövevény) szavainak zöme nem a mai törökség 9/10-edére jellemző oguz(=”z”-ző szóvégű) törökös, a szóvégi „r”-ezőkön belül pedig nem is jakutos, nem is óbolgáros, hanem egyértelműen csuvasos --- azaz húnos ! E szavaink zöme „divatszóként” került át hozzánk a „Hun’or, Magyar, két dalia, két egytestvér” még turáni, majd a 370-es évektől K-európai~Volga-közeli törzsszövetségünk idején, hiszen azért lehettünk szövetségesek, mert közel egy szinten álltunk mind a gazdálkodásban, mind a társadalom-szervezésben, mind a haditechnikában. A tulajdonképpeni húnok - szállásterületeik miatt is - gyakrabban kalandoztak a Kászpi-tengertől ill. a Kaukázustól D-re is, ezért az ottani mező-és kertgazdálkodás számos jelenségére alkalmazott szavukat is átvettük, ezek már igazi kultúra-szavak, mint pl. a csak ott D-en, a Kaukázusnál, és nem a magyarok szállásterületei közelében megtermelhető „szőlő” és a belőle készült „bor” szavunkat is.

Végül: igen nagy a valószínűsége, hogy a magyar SzentKorona abroncsokból álló, zárt, boltozatosan íves, alul pánttal összefogott szerkezete az Altajban és a *L/Jen’isz∟ej felső folyásánál élt hún főtáltosok ( a környező ottani népek által is átvett ) szakrális fejdísze ( diadémája, azaz koronája ) szerkezeti előképeit követi.

Mindezek együttvéve azt kell, hogy eredményezzék: méltó dolog, ha most, Attilla nagykirály halálának 1550. évfordulóján fejet hajtunk nemcsak az ő egyéni, politikusi képességei, hanem általában a húnok, mint rokonaink, majd népünk részévé váló népesség - nemzetünk nemzetközi megnevezésének eredeti hordozói sok évezredes történelmi teljesítménye előtt.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Korabeli okmányokban először a 12./13.sz. fordulóján találkozunk a Rákóczy-család akkori családfője nevével, aki alkalmasint egy hún törzs, a dzsepań (emlékszünk: kínai átírásban jüepan) nevét viselte: Csépány-nak hívták. [E törzsnév-csoporthoz tartozik a Sáros vármegyei (Kis-)Szeben helységneve is]. (Nem szokatlan, hogy törzsnévből személynév lesz, gondoljunk pl. a honfoglalás kori Jenő törzsünkre és mai Jenő ismerőseinkre). Csépány nemesi családja az Abaúj és Torna vármegye határvidékén tömbösen élő székelyek szállásterülete ÉK-i határainak közelében, de már Zemplén vármegyében birtokolt, Kassától 40 km-re K-re. A birtokközpont neve nemesi jelzőként (amelyből a családnév lett, s amelyet majd II. Rákóczi Ferenc soha nem írt y-nal, hanem i-vel) egy 14.sz.-beli írásban található meg először: Rákolc a falu neve; amelyben a „-c” megszokott magyar helynévképző, (a törökös „-tə” magyar megfelelője). Az „ol” hangkapcsolat az egész magyar nyelvterületen általában hosszú „ó”-vá vált a későbbiekben, ld. pl. az erdélyi Barolt-ból Barót, a mi Gyirmolt-unkból meg Gyirmót lett, ugyanígy Rákolc-ból Rákóc, és ez a Mohács utáni írásbeliségben is már így jelent meg. Az ÉK-i Kárpátok, K-i Beszkidek egykori szkíta maradvány-népeiből elszlávosodás után alakultak ki az itteni „fehér” horvátok, és részben a gurálok; a fehér horvátok a Sárosi-kapun bejőve a Kárpát-medencei folyók mentén DNY, D és DK felé szétterjedtek. Ők a helynevek végi régi magyar „-c”-t „áthallották” a szláv „-ow” helynévképző ugyancsak szláv kicsinyítő „-owec, -owca, -owce” alakjára, és Rákolc/Rákóc-ból „Rakovec”-et = „Rákos-(falvá)t” értettek és mondtak. Ezt vették át a későbbiekben ide települt és/vagy munkaerőnek(=eleinte főleg erdei munkásnak) ide hívott szlovánok/tótok, mai „∟-ák” képzős formájában csak a huszita előreformáció óta kialakított, lassan terjedő nevükön: szlovákok is; és az itt ugyancsak kései jövevény ruszinok is. Nem tudjuk, hogy a tatárjárást a család itt, vagy távoli menedékhelyen vészelte-e át; az sem ismeretes, hogy a távolsági kereskedelemben (pl. a tokaji bor exportjában) részt véve jutottak-e el morva ill. cseh földre, de egy ottani házasság és családi kapcsolat igen halvány emléke az Anjou-kortól II. Rákóczi Ferencig családi szájhagyományként megőrződött.

Mohács csatavesztése, majd Buda török elfoglalása utántól a magyar SzentKorona felségterületén zömükben csak az erdélyi oláhok/románok és a délvidéki rácok/szerbek maradtak meg orthodoxnak, a NY-balkáni horvátok pedig római katolikusnak, minden más itt élő nép zömmel protestánssá lett: a magyar ajkúaknál ez az arány a 16./17.sz. fordulójára meghaladta a 90 %-ot, ezen belül kb. 9:1 volt az arány a magyar kálvinista reformátusok javára a magyar lutheránusokhoz képest. Mindezek miatt számos római katolikus püspökség és más egyházi hatóság megszüntette a működését és - nem csak a török elől, hanem a protestáns zaklatások sőt üldözések elől is - menedékhelyekre költöztek a katolikus egyházi tisztségviselők. A török ellenes bécsi és NY-európai harc az ország területén rekatolizációs (ellenreformációs) mozgalommal is együtt járt, amelynek sikere nem csak a fegyvereken múlt, hanem azon is, hogy milyen messze esett adott országrész Bécstől. Így a Dunántúl zöme + a Felvidék NY-i része hamar újra katolizálódott, míg a K-Felvidék, ÉK-Magyarország, Erdély, Partium és a Tiszántúl protestáns, főleg református maradt. Persze azért a kép nem ilyen sematikus: egyéni hitbéli meggyőződések is jól nyomon követhetők ebben a kérdésben. Így pl. a legvadabb üldözéseknek is ellenállt és a római katolikus hiten maradt Erdélyben (több más történelmi családhoz hasonlóan) a Báthory-család egyik ága; vagy: a Dunántúlon újra kialakult katolikus többség és Bécs nyomásával szemben mindvégig megőrizték lutheri protestánsságukat a Nádasdyak. A Rákóczyak kálvinistává lettek. Családi jelmondatként pecsétjükre ill. címerük köré azt a szt.páli hitvallást írták, persze latinul, hogy „ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!”. Több generáción át ők adták Erdély fejedelmeit is, többek között Erdély aranykorának egyikét, a Bethlen Gábor után következő, és érdemekben, sikerességben is őhozzá méltó I. Rákóczy Györgyöt. Az ő fia II. Rákóczy György: szerencsétlen külpolitikát folytatott, amelyben híres elődei művét is kockáztatta. Felesége, a katolikusnak nevelt Báthory Zsófia a házasság érdekében formálisan reformátussá lett, így fiúk I. Rákóczy Ferenc is, akit kiskorúan, de még apja életében jövendő erdélyi fejedelemmé jelöltek és választottak meg. 1660-ban aztán elhunyt II. Rákóczy György. Özvegy Báthory Zsófia rögtön újra katolikussá lett, az addig reformátusnak nevelt I. Rákóczy Ferencet is a visszahívott jezsuitákkal sebtében katolikussá átkereszteltette, ( aki nagykorúvá létele után többek között majd éppen ezért sem foglalhatta el Erdély fejedelmi székét de facto, hanem csak a „megválasztott” címet viselhette ). I.Rákóczy Ferenc 1666-ban feleségül vette a félig horvát eredetű katolikus Zrínyi Ilonát, legkisebbik gyermekük II. Rákóczi Ferenc volt, akinek római katolikus neveltetésére maga a nagymama, Báthory Zsófia is felügyelt. I. Rákóczy Ferenc halála után Zrínyi Ilona feleségül ment a nála fiatalabb és protestáns ( lutheránus ) kuruc fejedelemhez, Thököly Imréhez; Thököly nem akadályozta mostoha fia katolikus neveltetését. Thököly és kuruc-mozgalma bukásakor is Munkácsot Zrínyi Ilona közel 5 évig védte Bécs ellenében, majd - a várakat kivéve - birtokvesztés nélküli békefeltételeket sikerült kialkudnia a maga és kiskorú gyermekei számára, de Bécsbe kellett költözniök.

Itt a császár lett a kis Rákóczi hivatalos gyámja, a tényleges teendőket Kollonics Lipót érsekre bízva, aki viszont a 12 éves ifjút egy csehországi jezsuita kolostori iskolába küldte 4 évre. 1690-ben Rákóczi beiratkozott a prágai egyetemre, itt elsősorban a matematika, a természettudományok és a haditechnika érdekelték. A teljesen idegen nyelvű környezetben idő közben Rákóczi gyakorlatilag elfelejtett magyarul beszélni, csak néhány szóra emlékezett. Bécs 1692-ben Zrínyi Ilonát a férje, Thököly Imre után engedte Törökországba; anya és fia soha többé nem találkozhattak. 1692-ben Rákóczi úgy akarta siettetni nagykorúsítását, ezáltal a birtokai fölötti szabad rendelkezési jog megszerzését, hogy itáliai utazásra ment egy titkosnak szánt eljegyzés, tehát házassági szándék „birtokában”, de ezt Bécs ármánykodásai meghiúsították. 1694-ben aztán Sáros vármegye főispánja lehetett; innen „hadsereg-szemlére” a Rajna mellé utazott, ahol Bécs tudta és jóváhagyása nélkül eljegyezte, és Kölnben gyorsan feleségül vette a Hessen-Rheinfels-i gróf lányát, Charlotte-Amalie-t. ( Rákóczi bizony néha „rászolgált” felesége későbbi viharos féltékenykedési jeleneteire... )

ÉK-magyarországi birtokaira visszatérve elzárkózott a kuruc népi mozgalmak hamu alatt izzó parazsától, de igen jó kapcsolatokat épített ki a kiváló politikus és kiváló magyar Bercsényi Miklós gróffal. Mivel Bécs a spanyol örökösödési háborúban volt lekötve katonailag is, 1700. végén úgy látták, hogy „itt az idő”, puhatolózni kezdtek a kuruc mozgalom irányában is, de főként a külpolitikában „léptek”: támogatási kapcsolatot akartak kiépíteni a Bécs-ellenes francia királlyal, de Rákóczi levele a bécsiek kezébe került. A császár parancsára 1701. ápr. 18.-án elfogták a sárosi birtokain beteg felesége mellett tartózkodó Rákóczit, majd vasra verve Ny-ra hurcolták. Híre a kuruc érzelmű egyszerű nép körében gyorsabban terjedt, mint ahogy a rabszállító különítmény haladt. Így esett meg, hogy az abdai halászok és révészek a Rábca révjénél - a fegyveres kísérettel szembe szegülni nem mervén - aznapi halfogásukkal akartak kedveskedni Rákóczi hercegnek. Aki ettől könnyekig meghatódott, majd azzal a fohásszal dobta vissza a folyóba a még élő halakat, hogy bárcsak az Isten ugyanígy adná vissza az ő szabadságát is. Bécs valóságos koncepciós per keretében - ahol sem a magyar rendek jogi képviseletét, sem a Német-Római Birodalom jogi képviseletét nem engedélyezték (Rákóczi születési jogon a birodalom hercege volt) bizonytalan időre a bécsújhelyi várbörtön fogságába vetették. (Bécsi ördögi gonoszság: pontosan ugyan oda, ahol anyai nagyapja: Zrínyi Péter - a leleplezett Wesselényi-féle összeesküvés egyik itt raboskodó, majd lefejezett áldozata - is élete utolsó idejét töltötte). Perújrafelvételre esély sem lévén, Rákócziné CharlotteAmalie férje szimpatizánsává, sőt hívévé agitálta a várbörtön parancsnokát, és az őrök - némi készpénz ellenében - szemet hunytak a katonai egyenruhában, tehát álruhában a várat elhagyó Rákóczi 1701. november 7.-i szökése felett. Rákóczi haladéktalanul Magyarország földjére lépett, ahol - Nezsider-Pándorfalu-(Pozsony-)Somorja-

Galgóc-Bajmóc-Turócszentmárton-Poprád-Késmárk-Lubló útvonalon - a katonai álruhában vágtatva megelőzte az elfogató parancsot utána vivőket, majd átlépte a magyar-lengyel határt. Lengyelország D-i részein a Báthoryak révén rokon lengyel főnemes családoknál tartózkodott, Varsóban pedig egy zsidó nagykereskedő családnál bérelt lakást. Azonnal fölvette a kapcsolatot a már itt tartózkodó Bercsényivel és más politikai menekült magyarokkal. Az 1699-es karlócai békekötést követően a török kezén csak a Temesköz maradt, az új államhatár a török felé a Száva~Al-Duna sávra került, itt a többnyire újonnan ide települt rác/szerb lakosságból toborozták az új végvár-rendszer harcosait, vissza sem állítva az ún. katonai határőr vidéken a régi vármegyék jogosítványait. A Budavár visszavétele előtti, korábbi török határ régi végvár-rendszere Bécsnek már nem kellett, ezért 1702-től elkezdték a végvárak felrobbantását, a magyar vitézeket pedig szélnek eresztették. E volt végváriak munkát, kenyérkeresetet nem találván, néha szabadcsapatokba „szerveződtek”, de sorsukkal elégedetlenek voltak; később ők lettek Rákóczi hadseregének a legnagyobb hányadát kitevő, eredetileg is fegyverforgató réteg. 1703-ban Rákóczi munkácsi birtokain paraszt- és kuruc-felkelés tört ki, de a nemesség ezt nem támogatta. Ugyanakkor a spanyol örökösödési háború miatt Bécs hadserege zömét a NY-i hadszínterekre csoportosította át Magyarországról. Bercsényi lovas hadteste is készen állt, a francia király pénzügyi támogatása is megérkezett. Rákóczi és Bercsényi megírták a nemzethez és a nemzetközi közvéleményhez szóló kiáltványukat és zászlót bontva átlépték az államhatárt Magyarország felé. Június 15.-én a parasztokat és kisnemeseket képviselő Esze Tamással találkoztak és megegyeztek a népi fölkelés kihirdetésében, melynek szociális alapja a jobbágyok szolgáltatásainak csökkentése, ill. a szabadok adóterheinek csökkentése, mint cél voltak. Ennek hírére a hajdúk is Rákóczi mellé álltak, sőt, első katonai sikereit látva a nemesség alsó rétegei is. Végül a nagyobb hadi sikerek láttán ill. a külhoni ( francia, bajor, utóbb nagy-péteri orosz ) támogatás hírére a főnemesség egy része is. Szeptemberre a Dunáig ért a Rákóczi hűségére fölesküdött és katonailag is biztosított terület. Bécsnek Rákóczi azt a béke-föltételt szabta, hogy az országot ezentúl a magyar alkotmány alapján kormányozza, és a békeszerződés szövegét külhoni hatalmak aláírásukkal szentesítsék; Bercsényi még az Aranybulla nemesi ellenállási jogának újra becikkelyezését is követelte, amely mindenkor jogossá teszi az alkalmatlan vagy jogsértő király elleni megmozdulást. Bécs a nemzetközi garanciákról ill. az Aranybullazáradékról egyáltalán nem volt hajlandó tárgyalni, az alkotmányos kormányzás ügyét pedig a fegyverek feltétel nélküli letétele után összeülő országgyűlés hatáskörébe akarta utalni, ahol persze bőven lettek volna a bécsi abszolutista érdekeket kiszolgálók ill. haszonélvezőik is. 1704-ben Rákóczi hadserege a Dunántúl zömét is elfoglalta, de június 13.-án Koroncónál döntő csatát

vesztettek, őszre fel kellett adni az egész nagytájat. A vezérkar sem volt egységes: olyan kitűnő hadvezéreket is mellőztek a főbb döntések meghozatalakor, mint pl.(Vak) Bottyán János, pusztán azért, mert nem voltak főnemesi származásúak. A beígért adó-és szolgáltatás-csökkentéseket is a „majd, ha béke lesz, és alkalmasak lesznek erre a feltételek” bizonytalan idejére odázták el. 1705-ben - már és még - Rákóczi mögött 100.000 fős fegyveres erő állt, és mert a francia király Rákóczi diplomáciai elismerését a Habsburg-ház trónfosztásától tette függővé ( addig szövetségesi szerződést sem akarván kötni ), Szécsényben a „szövetkezett rendek” Rákóczit „vezérlő fejedelemmé” kiáltották ki, és 24 tagú kormány(zó főtanács) élére állították. Erdély még 1704-ben fejedelmévé választotta, 1706. tavaszán pedig kimondták a csak János Zsigmond óta önálló Erdély törvényes újraegyesülését Magyarország egyéb részeivel: a Temesközt kivéve visszaállt Szent István országának de jure egysége ! (más kérdés, hogy a hadiszerencse mikor mekkorát hasított ki belőle Bécs javára. Mert a hadiszerencse váltakozó volt). A többszöri titkos béketárgyalásokon Bécs is, a kurucok is túl makacsul ragaszkodtak eredeti föltételeikhez. Mindezeket nem ellensúlyozta, hogy Rákóczi egész hatalmas birtoka teljes jövedelmét a társadalmipolitikai fölkelésből immár nemzeti szabadságharccá vált események finanszírozására fordította, jövedelmei ugyanis folyamatosan csökkentek: a munkaképes férfiak zöme harcolt, a NY-i export pedig a nagy, Bécset elkerülő kerülőutak miatt egyre kisebb haszonnal járt. A Rákóczi-verette rézpénzt, a libertást aranyfedezet híján NY nem ismerte el, de itthon is rohamosan csökkent a vásárlóértéke, ezáltal a becsülete is. 1707-ben Ónodon az országgyűlés csak külpolitikai kihatású kitörési lehetőséget látott, ezért kimondták a Habsburgok méltatlanságát a magyar SzentKoronára; a trónfosztás után pedig fölhatalmazták Rákóczit, hogy tárgyaljon a magyar trón betöltéséről külhoni (nem bécsi) dinasztiákkal. E király-kereső puhatolózások pl. a poroszoknál, a szászoknál vagy a bajoroknál végül is eredménytelenek lettek: külföldön is látták a gazdasági és a katonai bajokat, illetve Bécs megújuló erejét. Az az I.(Nagy) Péter cár, aki 1706-ban még Bécsnek ajánlott fel orosz segédcsapatokat Rákóczi ellen, ott elutasíttatván, most Rákóczinak tett szövetségi ajánlatot: legyen Rákóczi lengyel király ( a királyválasztók I. Péter nyomására ezt el is fogadták volna ), így majd egyenrangú lesz a francia királlyal, aki ezek után biztosan szövetséget köt vele; Rákóczi cserében hozza tető alá a francia-orosz szövetséget. A varsói tárgyaláson mind Péter, mind Rákóczi megjelent, utóbbi majd a tárgyaló delegációra bízta a szerződés előkészítését, amelyet hosszú mérlegelés után alá is írt, de 1707-ben Rákóczi fölkérte a lengyel urakat a királyválasztás elhalasztására.

1708 a bel-és külpolitikai negatív fordulat éve: Rákóczi egy csatában súlyos balesetet szenvedett , téves

halálhíre gyorsan és országszerte terjedt, ezért néhány hadteste átállt Bécs hűségére, a kurucok egy része pedig szétszéledt. Az áruló Ocskay kivégzése és a jó hír, hogy a fejedelem él és fölépült, már nem tudta visszájára fordítani a megindult bomlást. 1708-ig, azaz 5 éven át európai alternatív politikai realitás volt az önálló Magyarország megteremtése, 1708. után már külpolitikailag sem: az európai uralkodók féltek attól, hogy a már úgyis túlzottan megerősödött franciák hatalma K-i szövetségesekkel (magyarok, oroszok) tovább bővülhet; de maga Bécs ill. a német-római császárság is jobb pozíciókba került, és megalkudott a franciákkal, akik tehát ezután sem kötöttek írásos szövetséget Rákóczival, csak hitegették. Közben itthon 1707-ben és 1709-ben óriási árvizek, 1710-ben pedig éhinség és pestisjárvány tizedelték az ország népét, így a kuruc hadsereget is. 1710 őszére pedig már ugyanoda zsugorodott vissza a kuruc felségterület, ahonnan elindult: ÉKMagyarországra. Az 1710/11-es tél végét = az új hadiév kezdetét meg nem várva, Rákóczi 1711. február 21.-én lengyel földre lépett azzal a végső elkeseredettségű tervvel, hogy Oroszországba sietve személyesen kérje a cártól a segítséget. A cár találkozás-elodázó taktikája, majd katasztrofális veresége a töröktől bármiféle orosz segítséget kizárt. Bécs kezdeményezésére pedig az itthon maradt kuruc vezérkar megkötötte április 30.-án a szatmári békét, másnap Nagymajténynál letéve a fegyvert. Az 1711-es reálpolitikai helyzetben a szatmári béke volt a magyar arisztokrácia és a bécsi udvar „1. kiegyezése”, kb. annyi kölcsönös kompromisszummal, mint a 2., közismert, tehát az 1867-es. De míg Deákot ma a haza bölcsének tartjuk, Szatmár Károlyi Sándorát árulónak. A béke-szöveg Rákóczinak fölajánlotta, hogy nyilvános megbánás és a Bécsre fölesküvés esetén jószágai egy részét és grófi (tehát nem hercegi, nem fejedelmi) címét megtarthatja. Rákóczi a nemzethez írt nyílt levelében tiltakozott a szatmári béke ellen. Rákóczi ez utáni politikai helyzetére az alábbiak jellemzők: a királyi trónunk elfoglalására korábban felkért poroszok menedékjogot sem adtak neki; kerülő utakon Angliába igyekezett, de az angolok nem engedték partra szállni; a németalföldiek (hollandok) tudatták vele, hogy más ügy az ő szimpátiájuk a magyarországi hitsorsos protestánsok iránt, és megint más a politika Bécs felé; végül Franciaország fogadta be, itt eleinte még a királyi udvarban is nagyon udvariasan bántak vele, bár tüntetőleg nem titulálták fejedelemnek, hanem legfeljebb hercegnek, még gyakrabban csak grófnak. Rákóczi előbb-utóbb belátta, hogy érdemi politikai, katonai és gazdasági támogatásra a magyar ügy itt sem számíthat. Ekkor egy kolostorba vonult, és elkezdte írni egész életében készített napló-följegyzései alapján „Vallomásait és emlékiratait ”, Szt. Ágoston szellemében, mert gyakran forgatta Szt. Ágoston „Vallomásait”, és teljesen a hatásuk alá került.

Szt. Ágostonnak az volt az írói elve, hogy műve pontosan olyan fontos beszélgetés Istennel, mint a gyónás, tehát mindenben a legőszintébbnek kell lennie, hiszen Isten úgyis mindent tud. Nos, Rákóczi (is) ebben a szellemiségben nézett szembe egész addigi életével, beleértve nevelőapja, Thököly iránti ellenszenvét sőt félelmeit is, kamaszkori problémáit, a bécsújhelyi börtönbeli vívódásait, lengyelországi - sőt 1712. után franciaországi - házasságon kívüli kalandjait, a kuruc mozgalom és szabadságharc eseményeit ill. személyeivel kapcsolatos véleményét. Mindezek gyónásos leírása közben tetteit Isten parancsolataihoz mérte, és mindannyiszor leírta, hogy megbánja bűneit a bűnbocsánat reményében. Viszonylag kevésszer próbálta mentegetni saját hibáit, gyengeségeit. Írása a magyar próza remekműve akkor is, ha a kor szokása szerint latinul (és részben franciául) írta: a barokkos szenvedélyességen mindenütt átüt magyar elkötelezettsége és stílusa. 1715-ben - mivel Rákóczi nem tért haza és nem tett Bécsnek hűségesküt - a Bécs kreatúrájának számító „magyar”(?) országgyűlés törvényileg hazaárulónak nyilvánította és teljes jószágvesztésre ítélte. 1716-ban a törökök tengelyt akasztottak Béccsel. Francia és spanyol ismerősei arra bíztatták Rákóczit, hogy Törökországból szervezze meg az új magyar szabadságharcot, ezért 1717-ben Konstantinápolyba ment. Bécs azonban a csatákban győzött, és békét kötött a törökkel. Párizs pedig olyan diplomáciai gesztust tett Bécs felé, hogy nem engedte francia földre visszatérni Rákóczit, így feleségétől is végleg elszakítva. De a török diplomácia sem nézte jó szemmel Rákóczi fővárosi jelenlétét, ezért Rodostó kisvárosát jelölték ki lakhelyéül. A bujdosó nagyságos fejedelem 1735. április 8.-án, Nagypénteken itt adta vissza lelkét Teremtőjének. Holttestét Konstantinápolyban, anyja Zrínyi Ilona maradványai mellé temették el. Az 1867-es kiegyezés és az 1896-os millenniumi ünnepségek szellemi következményeként a dinasztia hozzájárult, hogy eltörölve a Rákóczi hazaárulói mivoltát kimondó gyalázat-cikkelyt, 1906-ban maradványait haza hozzák és egykori fejedelmi székhelyén: Kassán eltemessék.

Rákóczi keresztény lelkisége illusztrálására „Vallomásaiból” idézek: (Uram!) „ivászatokba, lakomákba és vadászatokba feledkezve, életvitelemmel haltam meg a Számodra, és napról-napra kihíva haragodat magam ellen, megnöveltem fejemre nehezedő kezed súlyát”.(Néha) „az élettől megcsömörölve lóra űltem és esztelenül vágtattam úttalan utakon, szörnyű vakmerőséggel téve próbára gondviselésedet”. „... miképpen tudnék köszönetet mondani Neked azért, Uram, hogy nem úgy rendelted, hogy csupán egyetlen tárgya legyen szerelmemnek ? ... Mindezt azért engedted meg, hogy láthatóbb legyen gyarlóságom...” (Bűnei büntetéseképpen éli meg mind a francia, mind a török száműzetését, de kibuggyannak belőle a reménytelen keserűség szavai is) „(itt) egyedül maradni olyan emberek között, akiknek erkölcsei, szokásai teljesen

eltérőek, nyelvük sajátságai ismeretlenek, hiszen nem ismertem a latinon kívül más nyelvet, amelynek segítségével érintkezhettem volna azokkal, akikkel együtt kellett élnem”. Lelki válságain - saját megítélése szerint is - Istenhez tartozása, már-már szenvedélyes vallásossága segítette át: „természetes hajlamom volt a transzcendenciában való elmélyülésre”. Rákóczi családi előzményekre (az előd Rákóczyakra ill. a Zrínyiekre) visszatekintő, de önnön személyére megélt, a magyar nemzettel kapcsolatos küldetéstudatára és önként magára vett kötelességeire, áldozatvállalásaira álljon itt egyetlen mondat: „Ó, hányszor buggyantatok ki szememből ti .... könnyek, amikor a haza ... iránti szeretetem gyöngédségeit ... szenvedéllyel bizonygattam...? ”, írja a Vallomások-ban. 1703-as zászlóbontó kiáltványának címzettje az egész nemzet: „minden igaz magyar hazaszerető és édes országunk régi dicsőséges szabadságát óhajtó egyházi és világi, nemes és nemtelen, fegyverviselő és otthonlakos igaz magyaroknak Istentől minden jót kívánunk!”; önmagáról és Bercsényiről: „sorsunkat és életünknek minden napját édes hazánk régi szabadságának ... s megnyomoríttatott országunk lakosainak javára s hasznára szenteltük”; ( a fölkelésben résztvevő hazafiakra értve ) „ki-ki édes hazája s nemzete szabadsága mellett ... az Isten s törvényünk ellen hatalmaskodó ... , életünkön kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”; végül: „( hisszük, hogy ) mindnyájunk munkájával és Isten által mind magunk, mind maradékaink ... dicsőséges szabadsággal boldogíttatott állapotban végezzük napjainkat, örökös megmaradásával hazánknak.” Az ugyanekkor kibontott zászlaján minden idők legszebb program-gondolatát fogalmazta meg: Istennel a Hazáért és a szabadságért ! Hogy Rákosiék a parlament előtti, a világháborúban megsérült szobor felújításakor előbb csak a „cum Deo”t takarták le, majd már a haza fogalma is gyanússá vált a bolsevik internacionalizmus tükrében, és csak a „pro libertate”-t szajkózták, amikor a kuruc korról esett szó, erre a torzításra 1956-ban a nemzet többségének megvolt a válasza: a megszálló hadsereg jelenléte és kiszolgálóinak rémuralma --- nem szabadság. Rákóczit - 1979-ben magyarul is megjelent „Vallomásai és emlékiratai”, és más kutatások tükrében - ma már jobban ismerhetjük, mint korábban bármikor. Tudjuk, hogy mély katolicizmusa jól megfért a (ma így mondjuk) ökumenikus gyakorlattal, hiszen tisztikara és hadserege nagyobb részt protestánsokból állt. Rákóczi - 3 évszázaddal megelőzve korát - néha még a protestáns istentiszteleteken is részt vett vagy legalábbis meghallgatta imádságaikat, amelyeken gyakran ugyancsak könnyekig meghatódott. Mivel már csehországi ifjúkorában is ismerte Szt. Pálnak a hit által, ingyen kegyelemből való megigazulással kapcsolatos sorait, tudomásul tudta venni, hogy ez a protestánsoknál központi jelentőségű tanítássá lett. És ugyancsak 3 évszázaddal a II. Vatikáni Zsinat előtt Rákóczi valahogy ráérzett a zsinat egyik fontos megállapítására, amely szerint Isten megváltó kegyelme Isten egész népére kisugárzik.

Rákóczi még nem is álmodhatott arról, hogy lesz egyszer egy pápa, aki a múltbeli bűnökért bocsánatot kér protestáns testvéreitől; de Rákóczi a saját nagyvonalúságában nyilván arra sem mert volna gondolni, hogy ezt nem követi a protestánsok részéről kölcsönösség, azaz a bűnbánat - ez esetben szükséges - cseregesztusa, noha lehetőségeikhez képest a protestánsok is minden gonoszt elkövettek koruk katolikusai ellen. Végül pedig, a mai ökuménia kézfogásaihoz nekünk sem szabad elfelejtenünk, amit Rákóczi és korának szellemi elitje még viszonylag friss tapasztalatként tudott. Jelesül azt, hogy papi „jelszavaként”, programgondolataként szó szerint, sőt betű szerint ugyanazt a szentírási helyet választotta magának a baszk származású jezsuita Szent Ignác, a német és evangélikus Luther Márton és a francia és református Kálvin János: Egyedül Istené a dicsőség! (persze latinul: Soli Deo gloria!). Ma is és csakis ebben az összefüggésben szabad értékelnünk az ökuménia minden sikerét, vagy elviselni kudarcait.

Ma egyes extrém liberális történészek - a vörös ateizmust követő még veszélyesebb fehér(galléros) ateizmus elkötelezettjei - azt róják fel Rákóczinak, hogy legfőbb tévedése volt a keresztény valláserkölcs bevitele a politikába. Vagyunk itt is, de szerte a magyar hazában is jó néhányan, akik éppen ezt tartjuk az egyik legnagyobb erényének. Ugyanis nem a világháborúké, nem Trianoné, nem a holocausté, nem a gulágoké, nem Hirosimáé, nem a Fekete-Afrikát éhezésre kárhoztatóké, nem a környezet-pusztítóké, nem a bomba-gyártóké és nem is a terroristáké a végső szó, mert akkor a végső szó ördögi lenne: erkölcs nélkülire kilúgozottan politikai, azaz csakis önző, ridegen számító, és irgalmatlanul gonosz. Történelmi távlatokban Isten - a Történelem Ura - éppen a küldetéstudatos munkatársai által (is) folyamatosan teremti, fönntartja és igazgatja világunk jó dolgait a megváltó világosság és a kárhozat sötétségének harcában.

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

*

Megemlékezésünk alkalmából babérkoszorút készíttettünk, amelynek nemzeti szalagjain a következő felirat olvasható:

NEMZETÜNK

KÜLDETÉSTUDATOS

TÖRTÉNELEM URÁNAK

MÉLTÓ

VEZETŐIT

MEGKÖSZÖNJÜK

A

Országos Erdészeti Egyesület - Lébény, 2003. szeptember 06. Felkérem Ormos Balázs urat, az Országos Erdészeti Egyesület főtitkárát, Apatóczky István urat, az OEE technikus alelnökét, és Halász Gábor urat, a Nemzeti Földalapkezelő Szervezet alelnökét, hogy a koszorút helyezzék el a kegyelem forrását kiábrázoló feszület elé. Befejezésül valamennyien együtt kérjük a kegyelmes Istent, hogy a Kárpát-medence egészében is, de valamennyi más helyen is, ahol magyarok élnek, további évezredeket adjon a magyarságnak: közösen énekeljük el nemzeti imádságunkat, a magyar Himnuszt.

Írta és a lébényi Árpád-kori templomban 2003.szeptember 06.-án részleteket olvasott fel belőle: Bolla Sándor.