Kedves Olvasó! Tisztelettel köszöntöm Önt hírlevelünk 2010/3. számában! 2010. február 22. Disznóöléskor Erdélyben az volt a szokás, hogy a rokonságon kívül a falu bírájának is kóstolót küldtek. Egy alkalommal egy kisleány vitte bíró uramékhoz a kóstolót: fél tucat jó hosszú kolbászt, hurkát. A bíró maga is elcsodálkozott a bőkezű ajándékon, s megkérdezte a lánykától: – Miért hoztál nekem ilyen sok hurkát, kolbászt? – Az édesapám is ezt kérdezte anyámtól, de édesanyám azt felelte, hogy: „Hagyja kelmed, még szükségünk lehet arra a gazemberre!”
Hótakaró alatt szunnyad az ősszel földbe vetett mag, kihalt, néptelen a táj, téli álmát alussza a természet.
De figyeljünk csak! A hajnali ködben mintha fénycsíkok bodorodnának az ég felé, s embereket látnánk a szabad tűz körül tevékenykedni.
Csak a táj alszik, az emberek számára ezekben a kemény téli hetekben jött el az ideje az év egyik legnagyobb és legszínesebb - a szó szoros értelmében élvezetekben leggazdagabb eseményének: a disznótornak.
Néhány kupica test és lélekmelegítő pálinka után vidámabban megy a munka.
A disznó már hófehérre van súrolva.
Böllér uram egy újabb korty kisüsti után megkérdezi: – Gazdauram, orjára vagy karajra bontsam a jószágot?
Orjára annyit tesz, hogy a bontást a disznó hátáról kezdik, karajra pedig, hogy a hasáról és a gerincet hosszában kettévágják.
Az asszonyok abálják a vért, tisztítják és zsírra vetik a vöröshagymát, ...
… majd néhány darab hús is kerül, egy kis szalonnásabb, egy kis húsosabb, egy kis máj. Készül a pompás reggeli.
Hagymás vér, sült húsdarabok, sült máj, házi savanyúságok, friss kenyér, igazi lakoma már reggel!
Természetesen hozzá jóféle fűszeres forralt bor, no meg egy kis háztáji vörös! Ami persze a legjobbikból való .
Erre az időre már a disznó szétbontva az asztalon hever.
Böllér uram nagy szakértelemmel csinosítgatja a sonkákat, válogatja a kolbásznak valót, alakítja a szalonnákat.
Mindenki kiveszi részét a munkából.
És a jól megérdemelt reggeliből!
Igazi szakértelmet igényel a kolbász ízesítése, amihez fel is kell rendesen készülni!
Sokan már patikamérleggel mérik ki a fűszereket. Itt azonban hagyományosan szájíz szerint ízesítettek.
Külön tudomány a hurkához való rizskása kifakadoztatása és a hurka fűszerezése is.
Egyes helyeken majoránnát tesznek bele, máshol csak sóval és borssal ízesítik. Ahány ház, annyi íz.
Krúdy Gyula a finom falatok költői méltatója így vélekedik ebben a kérdésben: "Könnyebb egy színdarabról véleményt alkotni a színházi premieren, mint a fűszerek elegendőségéről a disznó feldolgozásánál.
Kár, hogy nincs mindennap disznóölés, amikor a férfiak megmutathatnák a nőknek, hogy ehhez az egyetlenegyhez jobban értenek, mint ők."
Estére kelve be van töltve a hurka, a kolbász, a disznósajt, amit felénk varslinak hívnak, más helyen gömböc a neve.
A sonkák, szalonnák sóban vagy páclében fürödnek,
A konyha felől egyre íncsiklandóbb illatok szállnak.
Aztán végre: a háziasszony asztalhoz szólít, ahol már ott gőzölög az orjaleves, amelyről csak a magyar disznótorok szerencsés résztvevői tudják, milyen csodában van részük. Csigatészta úszik benne, s a színe sárga, mint az arany.
A hagyományok ismerői tudják, hogy a leves után szárma, azaz töltött káposzta következik, mégpedig nem rizzsel, hanem árpakásával a töltelékében. (A képen most nem ez van!)
Majd sült hurka és kolbász kerül az asztalra, esetleg kolbászhússal töltött szűzpecsenye.
Majd ha bírunk még enni, ...
A lakmározásnak ezzel tulajdonképpen vége. Hazamenni azonban még a világért sem kell. Ürülnek a borospalackok, nótaszó hallatszik, vidám mulatozás kezdődik.
És a végén „már csak” a mosogatás maradt …. … másnap a háziakra!
A teljes képgaléria - 600*800-as méretben ide kattintva található
A képek mellett található szöveg Barta László tollából való. Forrás: http://www.algyoihalaszcsarda.hu/player.html?f=4 És végül ajánlok még egy témába illő kis videót, ami ide kattintva nézhető meg! Jó szórakozást kívánok hozzá!
Tudtad? Történelemből azt tanították, hogy a honfoglaló magyarok nomád nép volt. Az igazság azonban nem ez. Honfoglaló őseink a szalontai disznót magukkal hozták Keletről. Ezeket a hatalmas, borjú nagyságú, téglavörös színű hússertéseket kanászok terelték, és az új hazában, a Tiszántúlon telepítették meg őket. Ez a sajátos magyar fajta viszont a legújabb időkben kipusztult. Ebből a tényből pedig az következik, hogy őseink nem voltak igazi nomádok. És hogy miért nem? A válasz egyszerű: nomád életmód mellett nem tudtak volna sertéstenyésztéssel foglalkozni. A férfiak ugyan kalandozó életmódot folytattak, maga a nép azonban - a téli és nyári szállásra való költözéstől eltekintve - helyhez kötötten élt, disznótartással is foglalkozott, tehát nem volt igazán nomád. Őseink magukkal hozták a szalontai sertést, s itt találták a bakonyi disznót a Bakonyban, valamint az alföldi zsírsertést, amit még az avarok tenyésztettek. Ősi hússertéseink azonban kihaltak. A mai híres magyar mangalica zsírsertés viszont tartja a szoros rokonságot az avarkori alföldi disznóval.
Kocsmai beszélgetés: – Te, a Kovács hirtelen megváltozott. Úgy hallom, leszokott az ivásról. – Oka van annak... – Ugyan mi? – Egyszer részegen ment haza, és duplán látta az anyósát. Ettől úgy megijedt, hogy azonnal abbahagyta az ivást. Ön ezt a levelet azért kapta, mert feliratkozott hírlevelünkre. A leiratkozáshoz kérem küldjön egy lemondó levelet az címre. Ezt honlapunkon a hírlevél, valamint a kapcsolat felvételi modulban, a megadott telefonszámokon, illetve személyesen is megteheti. Kérem azt az e-mail címét használja, amellyel feliratkozott! Telefon: 94/320-227
http://www.nyk-szombathely.fw.hu
A „Vasi Klubhírek” a Vám- és Pénzügyőrség Nyugdíjas Klub Szombathely kiadványa, a Vám- és Pénzügyőrség Nyugat-dunántúli Regionális Parancsnoksága címén: 9700 Szombathely, Hunyadi u. 47. Telefonszám: 06-94/500-960. Telefax: 06-94/310-481
