3. AZ IDÕK JELEI A KERESZTÉNY ADVENT KÖZÖSSÉG GYÜLEKEZETI LAPJA

http://kerak.biblialap.hu

2005/3.

A Z IDÕK JELEI A K ERESZTÉNY A DVENT KÖZÖSSÉG

GYÜLEKEZETI LAPJA

GENERÁLKONFERENCIA – ST. LOUIS, 2005

Az Edward Jones csarnok, a generálkonferencia színhelye

A generálkonferencia újraválasztott elnökségének beiktatása

A generálkonferencia pódiuma

Tartalom A H. N. Adventista Egyház generálkonferenciája részére 2 Kik vagyunk, mit vallunk? 3 A generálkonferencia 58. ülésszaka 4 Az 58. generálkonferencia „morzsái” 8 Beszámoló a generálkonferencián elhangzott áhítatokról 9 Nyitott kézzel David Gates előadásai 15 Élményeink… 25 Figyelemre méltó tapasztalatok az amerikai út során 28 Látogatás a Battle Creek-i történelmi adventista faluban 30 A pártállam és az egyházak Beszámoló egy könyvbemutatóról 33 A régi iskolám emlékei 34 Hírek 35 Fotóalbum 35–36

Kiadja a Keresztény Advent Közösség, 1121 Budapest, Remete u. 16/A Telefon: 06/1/391-0205, e-mail: [email protected], http://www.kerak.hu, http://kerak.biblialap.hu, http://www.jelek.hu Nyomdai elõkészítés: BIK Könyvkiadó Felelõs kiadó: Sonnleitner Károly 2 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

Dr. Jávor György, Egervári Oszkár, Sonnleitner Károly, dr. Tokics Imre, Köbel Wolfgang

A H. N. ADVENTISTA EGYHÁZ GENERÁLKONFERENCIÁJA RÉSZÉRE KEDVES TESTVÉREK! A magyarországi h. n. adventisták 1975 óta szervezeten kívül élő részének képviselőiként keresünk meg benneteket levelünkkel. Szeretnénk tudatni veletek, hogy az ez évi generálkonferenciai ülésszakon is részt veszünk, sajátos helyzetünk folytán vendég státusban. A nemzetközi adventközösséghez tartozásunk jegyében tesszük ezt, amint az előző ülésszakokon is folyamatosan jelen voltak képviselőink. Minden ilyen alkalommal megfogalmazzuk álláspontunkat, hitvallásunkat is, amelyet levelünkhöz mellékelünk. Szívélyes testvéri üdvözlettel a magyarországi Keresztény Advent Közösség gyülekezetei országos küldöttgyűlése nevében: Sonnleitner Károly Budapest, 2005. május 19.


KIK VAGYUNK, MIT VALLUNK? H. n. adventisták vagyunk (mindenfajta tanbeli elhajlás vagy szélsőséges nézet nélkül), de be kell mutatkoznunk, mert harminc éve a H. N. Adventista Egyház világszervezetén kívül élünk. Jelenleg 1513-an vagyunk, 67 gyülekezetben és kisebb csoportban éljük hitéletünket, gyülekezetek testvéri szövetségi kötelékében. (Kb. kétszer ennyien látogatják még az istentiszteleteket, mivel nem siettetjük a keresztséget.) Egyszerű nevünk és szervezetünk azt fejezi ki, hogy nem alkotunk külön vagy új egyházat. H. n. adventisták vagyunk, a legcsekélyebb változás nélkül, ma ugyanúgy, mint azelőtt, és a nemzetközi adventközösséghez tartozóknak valljuk magunkat. Miért nem tartozunk akkor a H. N. Adventista Egyház világszervezetének kötelékébe? Ennek történelmi háttere a következő: A magyarországi kommunista diktatúra idején prédikátorok és gyülekezetek szót emeltek (1975-től kezdve) hitelvi elhajlás és erkölcsi kérdések miatt, amelyre az államhatalommal kollaboráló vezetés visszaélései adtak okot. A diktatórikus állam által hathatósan támogatott vezetés szabálytalan kizárásokkal és gyülekezetlezárásokkal válaszolt erre. Az Euro–afrikai Divízió, majd az Transzeurópai Divízió és a generálkonferencia vezetősége, akikhez segítségért folyamodtunk szorongatott helyzetünkben, ahhoz az elvhez szabta hivatalos állásfoglalását, hogy az állam által elismert vezetést támogatja, noha nem hivatalosan számos alkalommal elismerték, hogy álláspontunk biblikus és korrekt, a bennünket ért fegyelmi intézkedések pedig jogtalanok voltak. A politikai rendszerváltás után (1989 szeptemberében) megtörtént hivatalos rehabilitálásunk a divízió és a generálkonferencia képviselőinek aláírásával. A Magyar Unióban azonban a szemlélet és a vezetés is változatlan maradt. A kommunizmus idején történt megalkuvások és súlyos visszaélések becsületes feltárása, megvallása és a biblikus alapokon való helyreállítás munkája a rendszerváltás óta eltelt tizenöt esztendő során sem valósult meg, noha a magunk részéről folyvást kértük, szorgalmaztuk ezt. Ezért az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a politikai rendszerváltás óta sincs mód és lehetőség arra, hogy a biblikus alapelvekhez való ragaszkodásunk fenntartásával egyesüljünk a magyarországi unióval. Közösségi életünk jogi rendezettsége és evangelizációs munkánk érdekében állami nyilvántartásba kellett vetetnünk gyülekezeteink szövetségét vallási közösségként, alapító okiratunk azonban egyértelműen tartalmazza az alábbiakat: „Hitelvi meggyőződésünket tekintve h. n. adventisták vagyunk, a történelmi adventizmus hitelveit valljuk, minden változtatás nélkül. Ezenkívül a világszerte elterjedt adventmozgalomhoz tartozóknak valljuk és érezzük magunkat. Az árnyékát vagy

a látszatát is kerülni kívánjuk annak, hogy valamilyen párhuzamos egyház, ellenmozgalom vagy szándékosan elkülönített új irányzat kívánnánk lenni a H. N. Adventista Egyházhoz képest… Minden magyarországi és külföldi h. n. adventista gyülekezetet testvérgyülekezetünknek tekintünk, és minden h. n. adventistát a testvérünknek. A világszerte jelen lévõ adventmozgalommal való lelki egységünk tudatát töretlenül fenntartjuk. Készségünket, nyitottságunkat is megtartjuk a későbbi szervezeti egyesülésre vonatkozóan, ha annak feltételei bármikor is beérnek.” Szent meggyőződésünk, hogy a biblikus alapelvektől nem térhetünk el, nem köthetünk kompromisszumokat valamely emberi diplomácia eszközeivel kialkudott és kimunkált szervezeti egység kedvéért. Ellenkezőleg, a Szentírás alapelveihez és szelleméhez való teljes, szívbeli megtérés irányában kell további lépéseket tennünk. Hiszszük, hogy ezt kell tennie minden h. n. adventistának is, aki Isten kegyelme által meg akar maradni hitvalló hűségben, az élő Isten és az Ő Igéje oldalán az előttünk álló „megpróbáltatás idején, amely megpróbálja a Föld lakosait” (Jel 3,10). Az idők jelei mély benyomást tesznek ránk. Hisszük, hogy ezért az időért alapíttatott az adventmozgalom, azaz most jött el bizonyságtevésünk különleges időszaka, amikor az általunk jelenvaló igazságnak vallott bibliai tanítások minden tétele teljességgel időszerűvé, megszólító üzenetté vált a Föld lakosai számára, az előre megjövendölt jellegzetes történelmi helyzet kialakulása folytán. Szeretetünket és ragaszkodásunkat fejezzük ki az adventmű és minden adventhívő iránt az egész világon, mozdíthatatlanul ragaszkodva ugyanakkor a „régi útjelzőkhöz”, amelyeket Isten mai nemzedékhez szóló, lényegbevágó, eleven üzenetének látunk és vallunk a nyilvánvaló történelmi beteljesedés folytán. E bemutatkozásunkhoz két dokumentumot mellékelünk: – Egy idézetgyűjteményt, amelyet a magyarországi állami levéltárban egy idő óta kutathatóvá vált dokumentumokból állítottunk össze. E dokumentumok a kommunista diktatúra idején működő Állami Egyházügyi Hivatal (vallásügyi minisztériumnak felelt meg abban az időben) irataiból valók az 1975–1989 közötti időből. Ezek tanúskodnak sajátos helyzetünk történelmi hátteréről, kialakulásának körülményeiről. – Alapelveink címen hitelvi felfogásunkat, álláspontunkat ismertetjük, hogy bárki megismerhesse, biblikus mércével ellenőrizhesse. A magyarországi Keresztény Advent Közösség kötelékében élő h. n. adventisták országos küldöttgyűlése szavazatával jóváhagyta ezt az állásfoglalást és hitvallást. A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 3


A GENERÁLKONFERENCIA 58. ÜLÉSSZAKA ELŐZMÉNYEK Hitbeli meggyőződésünk alapján igyekszünk ápolni és életben tartani hovatartozásunk tudatát, annak ellenére, hogy több mint harminc év telt el sikertelen rendezési kísérletekkel. Határozott szándékunk kifejezésre juttatni, hogy h. n. adventistáknak valljuk magunkat, bár szervezetileg nem tartozunk a világközösséghez. (Ezzel kapcsolatban lásd a generálkonferenciának postán elküldött állásfoglalásunkat.) A fentiek alapján és értelmében döntöttünk úgy, hogy részt veszünk az 58. ülésszakon is, mert szeretnénk ott lenni, ahol a közösség jövőjét érintő kérdésekről van szó, és nagy jelentőségű elhatározások születnek. Látogatói mivoltunkból fakadóan a döntési folyamatokban természetesen nem vehetünk részt, de figyelemmel kísérhetjük a hitelvekkel, szervezeti kérdésekkel kapcsolatos, nyílt fórumon folytatott megbeszéléseket.

Ebben az évben a Missouri állambeli St. Louisban rendezték meg az ötévente tartott nagygyűlést. A 2005. június 29-én, egy nappal a hivatalos program kezdete előtt beiktatott hitmélyítő alkalom az Isten előtti elcsendesedés lehetősége volt. Azt a célt szolgálta, hogy a jelenlévők nyitottsággal, lelkileg érzékenyen viszonyuljanak az ülésen elhangzó gondolatokhoz, a tervekhez, elképzelésekhez. Az 58. ülés alapeszméje és jelmondata – „Krisztusban átalakulva” – nagy felelősségünket hirdette: csak átalakult élettel lehet hitelesen képviselni a ránk bízott üzenetet. Az igehirdetések is Isten jelenlétének, átalakító hatalmának szükségességére hívták fel a figyelmet. Dwight Nelson, az Andrews Egyetem egyik lelkipásztora is erről az „egy dologról” beszélt, amiért Isten népének imádkoznia kell. Randy Roberts is erre a kérdésre kereste a választ igehirdetésében: Miért vagyunk a világon, és mi az egyház legfontosabb dolga? (Az igehirdetések rövid összefoglalója is megtalálható lapunk e számában.) Szeretnénk egy-két eseményt röviden összefoglalni, és néhány adatot közreadni: Dr. Jan Paulsen, a generálkonferencia leköszönő elnöke csütörtök este megtartotta elnöki jelentését. Mindenekelőtt egy szál piros rózsával megköszönte feleségének, azt a türelmet, kitartást, amellyel segítette és támogatta 4 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

a munkáját házasságuk ötven éve alatt, és különösen az elmúlt öt évben. Három missziós történetet mutatott be feleségével együtt, majd a 13 divízió egy-egy népviseletbe öltözött képviselőjével kört alkotva, egymás kezét megfogva imádkozott az egyház egységéért. A jelentés felsorolta az elmúlt ciklus legfontosabb kezdeményezéseit: „Egymilliárd magvetés”, „Menjünk egymillióan!”, „Reménység a nagyvárosoknak” és az Illés projekt. Felhívta az egyház figyelmét a fiatalok megtartására: „Fiatalok, ha nem találjátok elég érdekesnek az egyházat, tegyétek azzá!” – mondta Paulsen. Az egyház történelme során most először növekedett öt év alatt 5 millió taggal, keresztség és hitvallás útján. A taglétszám nettó növekedése 3 millió fő volt, egész pontosan: 10 939 182-ről (2000 elejétől) 13 936 932-ra (2004 végéig) változott. Annak ellenére, hogy ez évenként 4,97 százalékos növekedést jelentett, 1,5 millióan hagyták el az egyházunkat az elmúlt öt évben. Minden 100 fős növekedés mellett több mint 35 fős hitehagyás tapasztalható. Az előző ciklusban ez az arány 100:24-hez volt. Ha ezt az adatot is figyelembe vesszük, akkor az 1960– 1964-es ciklus óta ez volt a leglassúbb ütemű növekedés. A keresztségek növekvő száma azonban nagy növekedés előjeleit mutatja – mondta Bert Haloviak, a statisztikai központ vezetője. A 13-ból hat divízió meghaladta az egymilliós taglétszámot, s közülük három a kétmilliót is meghaladta. Az előző generálkonferencia óta a Brazil Unió is meghaladta az egymilliós taglétszámot. India, a Fülöp-szigetek és az Egyesült Államok pedig várhatóan a következő években érik el ezt a számot. „Az egyháznak az a feladata, hogy őrizze az egyház kincseit. A kincset nem a befektetések, a bankszámla vagy az épületek jelentik, hanem az egyháztagok” – mondta Robert Lemon, a generálkonferencia pénztárosa. Július 1-jén 14.15-kor a küldöttek egyöntetűen újraválasztották dr. Jan Paulsent a generálkonferencia elnökévé. Újabb öt évre bizalmat kapott a világegyház vezetésére. „Ha nem hinnék abban, hogy ezt az egyházat Isten vezeti, nem tudnám elvállalni ezt a nagy felelősséget” – mondta Paulsen megválasztása után mondott köszöntőjében.


Matthew Bediako, ghánai születésű lelkész, a küldöttek egyöntetű szavazatával, a generálkonferencia titkára lett újabb öt évre. Robert Lemon lelkészt, aki 2002 óta tölti be a generálkonferencia pénztárosi tisztét, szintén újraválasztották. Jan Paulsen megköszönte a küldötteknek, hogy ilyen döntést hoztak. Bediako válaszában megköszönte az érte mondott imákat, és kérte, hogy továbbra is emlékezzenek meg róluk a testvérek. Lemon alázatra késztető tapasztalatnak nevezte a megbízatást. Az egyház évente 5 millió dollár adományt kap, amelyet a pénztáros vezetésével egy szakmai csoport kezel. Szombat délelõtt – Az amerikai központ személyzetének vezetője szerint 25 ezren voltak jelen a szombat délelőtti istentiszteleten. Az első órában a szombatiskola céljáról láthattunk rövidfilmeket, és hallhattunk ehhez kapcsolódó élő tapasztalatokat. A szombatiskola leginkább úgy lehet Isten eszköze, ha az elsősorban a közösség ápolásának alkalma. Ez nemcsak egymás megismerését jelenti, hanem imaközösség vállalását és gyakorlását is. Ezt követően a szombatiskolának a bizonyságtevés, a másokért végzett munka színterévé kell válnia. Az Ige megbeszélése pedig legyen gyakorlati, fordítsa le a tanultakat a mindennapi életre. A Fülöp-szigetekről érkezett egyik szombatiskolai csoportvezető bemutatott egy vak testvért, aki egy ilyen csoportban ismerte meg Jézust. Rockénekes és zongorista volt, amikor találkozott egy szerető közösséggel. Ma már családjának minden tagja megtért, ő pedig tehetségével Istent dicsőíti. „Vak voltam, látok már” – énekelte a zongoránál. Az istentisztelet második órájában Matthew Bediako, a generálkonferencia titkára hirdette Isten Igéjét. „Soha ne add fel! – bátorította az egybegyűlteket. – Ha Jézus megígérte, biztosan vissza fog jönni.” Szombat délután – Rendkívül változatos zenei program után a generálkonferencia globális missziós osztályának színes jelentését tekinthették meg a küldöttek és a látogatók. A műsor videofilmek, élő interjúk segítségével mutatta be a misszió fejlődését tíz különböző országban. Mark Finley, a generálkonferencia globális missziós koordinátora bemutatta az Illés projektet, amely 600 000 fiatal adventistát mozgatott meg különféle missziós tevékenységben. Az ifjúsági missziós kezdeményezés eddig 20 000 ember keresztségét eredményezte. Új világújság kiadását jelentette be dr. Paulsen, a generálkonferencia elnöke. Az Adventista Világ minden nyelven megjelenik majd, erősítve az egyház egységét. Az első szám 2005 szeptemberében jelenik meg, először angol nyelven. A program befejezéseként két házaspárt mutattak be a szervezők, David és Clara Lin, valamint Mikhael és Anna Kulakov személyében. Mindkét férj hosszú éve-

ket töltött börtönben csak azért, mert missziós tevékenységet folytattak. A világegyház nevében a közösség vezetői nagyrabecsülésüket és elismerésüket fejezték ki nekik és mindazoknak, akinek az evangéliumhirdetés miatt üldöztetésben volt vagy van részük még mindig a világon. Szombat este – A nap záró eseménye volt a Transzeurópai Divízió (TED) és az Észak-amerikai Divízió színes jelentése, amelyben bemutatták az eltelt időszakban tapasztalt áldásokat és kihívásokat. A TED jelentésében a hazánkban folyó munkáról is hallhattak a küldöttek. Helyi idő szerint 21.30-kor fejeződött be a program, amikor St. Louis utcáin hatalmas robajjal kezdetét vette a függetlenség napja alkalmából rendezett ünnepi tűzijáték.

NŐI ALELNÖKÖT VÁLASZTOTT A GENERÁLKONFERENCIA A dolgos hétköznapokba visszatérve július 3-án, vasárnap a küldöttek meghallgatták a generálkonferencia jelölőbizottságának jelentését, és megválasztották a generálkonferencia kilenc alelnökét, köztük Mark Finleyt, aki továbbra is a globális evangelizáció munkájáért felel. Az afroamerikai származású dr. Ella Louise Smith Simmons az első megválasztott női alelnök. „Történelmi pillanat ez. Nagyon büszke vagyok most, hogy hetednapi adventista lehetek” – mondta Ella a szavazást követően. Ella a Louisville-i Egyetemen szerzett doktori fokozatot nevelésből. Megválasztották a divíziók elnökeit, köztük dr. Bertil A. Wiklandert, aki újabb öt évre, immár harmadszor kapott bizalmat a Transzeurópai Divízió vezetésére. A 13 divízióelnök közül tizenkettőt újraválasztottak. Egyetlen változás a Dél-afrikai Divíziónál történt, ahol az eddigi titkárt választották meg a divízió elnökévé.

A GENERÁLKONFERENCIA ÁLTAL MEGSZAVAZOTT DOKUMENTUMOK

A generálkonferencia az 58. ülésszak munkája során megszavazott és elfogadott két állásfoglalást és egy új hitelvet, rögzítette az új hitelvek elfogadásának ügymenetét. Megvitatta a generálkonferencia alkotmányának és alapszabályának módosító javaslatait, elfogadott egy javaslatot a következő ciklusban működő alkotmány-előkészítő bizottság számára. A július 5-én tartott sajtótájékoztatón három sajtónyilatkozatot adott ki (a keresztény értékek és az életminőség kifejezéséről, a vallásszabadságot veszélyeztető vallásos szélsőségekről, valamint a minden embert megillető tiszteletről), majd nyilatkozatot adott ki a Londonban történt brutális terrortámadás kapcsán. Elfogadta a Gyülekezeti kézikönyv módosító javaslatait, és feloldotta a konferenciai küldötA Z IDÕK JELEI 2005/3. • 5


tekre vonatkozó 2000 fős létszámlimitet. Ezek közül az első három dokumentum – a két állásfoglalás és az új hitelv – szövegét közöljük az alábbiakban, nem hivatalos fordításban.

Állásfoglalás a Bibliáról Mint a St. Louisban (Missouri) megrendezett 2005-ös generálkonferenciai ülésszak küldöttei, ismételten megerősítjük a Szentírásnak a Hetednapi Adventista Egyház üzenetében és életében elfoglalt központi szerepét. A Biblia a mi Urunk Jézus Krisztus szépségének, szeretetének és kegyelmének kinyilatkoztatása, amely felkínálja számunkra az üdvösség ajándékát, az Ő engesztelő áldozatába vetett hit által. A Szentírás által Isten kinyilatkoztatja Önmagát előttünk, hiteles képet adva jelleméről, a világmindenség valóságos keletkezéséről; benne találjuk meg tetteinek megbízható beszámolóját, szándékának kinyilatkoztatását, és irántunk tanúsított szerető akaratának kifejezését. A Szentírás hitünk, gyakorlati életünk és alapelveink legfőbb zsinórmértéke, amely által minden tanítást és tapasztalatot meg kell vizsgálnunk. Mennyei eredete tekintéllyel ruházza fel, és olyan üzenet hordozójává teszi, amely időszerű, felülmúl minden kultúrát, és képes betölteni legégetőbb szükségleteinket is. A Szentírás páratlan mivoltát és fontosságát tekintve, valamint azt a sokrétű áldást, amelyet rendszeres tanulmányozása hoz az egyháznak, mi, a generálkonferenciai ülésszak küldöttei felkérünk minden hetednapi adventista hívőt az egész világon, hogy napi teendői közepette tudatosan biztosítsa a Szentírás rendszeres olvasását, imádságos szívvel. Mi több, mivel a bibliai igazságok mindenki javát szolgálják, különösen azokét, akik Krisztushoz jönnek, arra ösztönzünk minden hívőt, hogy buzgón keresse a Szentírás üzenete hirdetésének lehetőségeit, hogy felkészítsük a világot a mi Urunk közeli visszajövetelére.

Állásfoglalás Ellen G. White prófétai szolgálatáról Mi, a 2005-ös St. Louis-i (Missouri) generálkonferenciai ülés küldöttei elismerjük, hogy az Úr gazdagon megáldotta a Hetednapi Adventista Egyházat a prófétaság lelki ajándékán keresztül, amely Ellen G. White szolgálatában és írásaiban nyilvánult meg. Ezáltal vezette az Úr az egyház fejlődését, amely egy kicsiny csoportból a Krisztus általi üdvösség üzenetének és az Ő közeli, dicsőséges visszajövetelébe vetett reménységnek a hirdetésével megbízott, világszerte elterjedt mozgalommá növekedett. Szolgálata közvetlenül hozzájárult az egyház egységének megőrzéséhez, és életben tartotta a nehéz időszakokban. Írásai továbbra is a legpozitívabb befolyással vannak az egyház életére, amelynek vigasztalást, útmutatást, tanítást, kiigazítást és teológiai ösztönzést nyújtanak. Tanulmányozásuk állandóan visszavezeti az egyházat a Bibliához, a hit és gyakorlat igazi alapjához. 6 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

Mi, mint küldöttek, megerősítjük Ellen G. White írásainak az adventi mozgalom (lelki) táplálásában és a világegyház egységének megőrzésében még ma is betöltött, fontos szerepét. Következetesen felkérünk minden hetednapi adventistát az egész világon, hogy írásait imádságos szívvel tanulmányozza, hogy még mélyebben megértse Isten maradék népével kapcsolatos tervét. Felkérjük az egyház minden vezetőjét, tisztségviselőjét, hogy a saját területén alkosson terveket és mozdítsa elő a prófétaság Lelke írásainak terjesztését és tanulmányozását. Felkérjük fiataljainkat is, hogy ismerjék meg az ezekben az írásokban található mennyei tanácsok gazdagságát, mert ez nagyban gazdagítani fogja életüket az Úrért és embertársaikért végzett szolgálatuk során.

Új hitelv – Növekedés Krisztusban Jézus kereszthalála által győzedelmeskedett a gonosz erői felett. Ő, aki földi szolgálata során legyőzte a démoni lelkeket, megtörte hatalmukat és biztossá tette végső megsemmisülésüket. Jézus győzelme nekünk is győzelmet ad a gonosz erők felett, amelyek még most is arra törekszenek, hogy irányítsanak minket, miközben Vele járunk békességben, örömben és szeretetének bizonyosságában. Most már a Szentlélek lakozik bennünk, és felhatalmaz minket. Megváltónk és Urunk mellett szüntelen elkötelezve, szabaddá tétettünk múltbeli tetteink terhétől. Többé már nem a sötétségben élünk, félve a gonosz erőktől, a tudatlanságtól és korábbi életünk értelmetlen voltától. Ebben az új szabadságban, amit Jézusban nyertünk, arra hívattunk el, hogy növekedjünk az Ő jellemének hasonlatosságában azáltal, hogy naponta ápoljuk a Vele való bensőséges kapcsolatunkat az imádság és az Ige tanulmányozása útján, elmélkedve tanításairól és az Ő gondviseléséről, valamint az Őt dicsőítő éneklés, a közös istentisztelet, és az egyház missziójában való közreműködésünk révén. Miközben a körülöttünk lévők szerető szolgálatára szenteljük magunkat, és bizonyságot teszünk az Ő megváltói munkájáról, Szentlelke állandó jelenlétével minden percünket és minden feladatunkat lelki tapasztalattá alakítja át. (Zsolt 1,1–2; 23,4; 77,12–13; Kol 1,13–14; 2,6. 14–15; Luk 10,17–20; Eféz 5,19–20; 6,12–18; 1Thess 5,23; 2Pét 2,9; 3,18; 2Kor 3,17–18; Fil 3,7–14; 1Thess 5,16–18; Mát 20,25–28; Ján 20,21; Gal 5,22–25; Róm 8,38–39; 1Ján 4,4; Zsid 10,25.) (Ennek a hitelvnek a 11-es sorszámot kell kapnia, a jelenleg 10. sorszámú, A megváltás élménye és a 11. sorszámú, Az egyház címet viselő hitelvek között.)

A Z ÚJ HITELVEK ELFOGADÁSÁNAK ÜGYMENETE A Hetednapi Adventista Egyház 1980-ban, a dallasi generálkonferencián foglalta először írásba az egyház egységesen elfogadott hitelveit. Ezt nem azzal a céllal tette,


hogy egy megkövült hitvallást alkosson, hanem hogy élő dokumentumként kifejezze a világegyház meggyőződését a Biblia tanításairól. Az egyház a teljes Bibliát tartja hitvallásának. Ezért nyitva tartja a hitelvek szövege módosításának, bővítésének lehetőségét 2Pét 1,12-re hivatkozva, a „jelenvaló igazság” képviselete érdekében. A hitelvek megfogalmazása, módosítása az igazság fejlődő megértését jelenti. 1854-ben öt alapvető hitelvet fogalmaztak meg az egyház hivatalos lapjában: Csak a Biblia, Isten törvénye, második advent, az új Föld, és halhatatlanság egyedül Krisztus által. 1872-ben Uriah Smith 25 hitelvet sorolt fel, míg 1889-ben 28-at. 1894-ben a Battle Creek-i gyülekezet 31 alapvető tanítást fogalmaz meg. 1931-ben F. M. Wilcox 22 pontos gyűjteményt állított össze, melyet a generálkonferencia bizottsága elfogadott. 1946-ban a generálkonferencia megszavazta, hogy csak az ötévenként tartott generálkonferenciai ülésen lehet módosítani a hitelveket. 1980-ban egyetlen olyan hitelvet sem fogadtak el, amelyet addig ne gyakorolt volna az egyház, csak megszövegezve, egységesen elfogadták azokat. Most, 25 év elteltével, újra felmerült az igény bizonyos módosításokra. A most megvitatott dokumentum meghatározza, hogyan lehet új hitelvet vagy módosításokat a generálkonferencia elé hozni. Az ügymenet fontos eleme, hogy minden változás a világegyház tagjaira tartozik, ezért a hivatali út betartásával bárki véleményt küldhet, és minden módosítási javaslatról tájékoztatni kell a tagságot.

VÁLTOZÁSOK A GYÜLEKEZETI KÉZIKÖNYVBEN Alternatív keresztségi fogadalom Új, 3 pontos, alternatív keresztségi fogadalmat szavazott meg a generálkonferencia. Továbbra is érvényben maradt a 13 pontos változat. A módosítást azért kezdeményezték, mert nem világos, miért éppen 13 pontot emelünk ki a 28-ból, illetve miért részletezünk néhány hitelvet (például az életmóddal kapcsolatos kérdéseket), míg a többit nem. Ugyanakkor a javaslat megerősíti a keresztség előtti nyilvános bizonyságtétel fontosságát, amelynek három alapvető eleme van: Jézus Krisztus elfogadása személyes Megváltóként, a Biblia tanításainak elfogadása az egyház alapvető hitelveinek értelmezése szerint, illetve a keresztség elfogadása, amely a Hetednapi Adventista Egyház közösségébe való belépést is jelenti.

Újrakeresztelés Módosítás: A kézikönyv újrakereszteléssel kapcsolatos részét pontosítja a módosító javaslat. Megmagyarázza a második keresztség bibliai lehetőségét, és tisztázza ennek helytelen alkalmazását. A konferencia megszavazta a módosítást.

Az úrvacsorai kenyér és bor Módosítás: Az úrvacsoránál megmaradt bort és kenyeret, amelyek felett áldást mondtak, nem lehet közönséges módon elfogyasztani, hanem el kell égetni, el kell földelni, vagy a megfelelő tisztelettel meg kell semmisíteni. A konferencia megszavazta a javaslatot.

Gyülekezeti kórustagság Módosítás: A gyülekezeti kórustagsággal kapcsolatos feltételek változtak. A kórustagságnak nem feltétele többé az egyháztagság, bár kívánatos marad. A kórustagság egyéb, öltözködéssel, jellemtulajdonságokkal kapcsolatos feltételeinek meghatározását törölték, ugyanakkor elismerve, hogy a példás jellem, a megfelelő külső megjelenés jó befolyással van a hallgatókra. A konferencia elfogadta a módosító javaslatot.

M AGYAR TALÁLKOZÓ ST. LOUISBAN A szombat délutáni ebédszünetben a generálkonferencián részt vevő magyar testvérek számára szervezett találkozót a Magyar Unió vezetése. Nyolcvan magyarországi, erdélyi, vajdasági, amerikai és a világ más részéről érkezett magyar adventista énekelte el a magyarok imádságát, majd dr. Szilvási András, a Magyar Unió elnöke az igéből köszöntötte a „kis magyar generálkonferenciát”. Minden földrajzi egység nevében egy-egy delegátus elmondta, hogy mit visz haza, mit jelentett számára az 58. generálkonferencia. Szilvási András az egyház egységes arculatát emelte ki, Szász Ernő (az Észak-erdélyi ET elnöke) a meghozott döntésekről, Süli Vencel (Jugoszláv Unió, pénztáros) a konferencia Krisztus-központúságáról, Szilvási József (afrikai misszió) a jelölőbizottság munkájáról, Kovács-Bíró János (megválasztott TED-osztályvezető) a stratégiai missziós tervről, Gyéresi Ernő (AEÁ) a kiállítási háttérmunkáról beszélt. Majd Sonnleitner Károly, a Keresztény Advent Közösség elnöke elmondta, hogy jelenlétünknek a generálkonferencián üzenete van, noha látogatói státusban vagyunk jelen. Azt szerettük volna kifejezni ezzel, hogy a szervezeti különállás ellenére idetartozunk, és h. n. adventistának tartjuk magunkat. S várjuk, hogy Isten elhozza azt az alkalmat, amikor becsületes hitbeli rendezés után a szervezeti egyesülés is létrejöhet. A legnagyobb élményt itt a generálkonferencián a résztvevők sugárzó elkötelezettsége jelentette számunkra. A találkozó beszélgetéssel folytatódott, amikor a világ különböző részein élő magyar testvérek elmondták, hogyan segíthetünk egymásnak. Az anyaországtól időben érkező sajtó- és irodalmi termékeket várnak, valamint evangelizáló lelkészek látogatását, ezenkívül felmerült egy adventista magyar világtalálkozó gondolata is. A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 7


Igazán különleges ünnepséggel ért véget az 58. generálkonferencia. 204 ország képviselői nemzeti öltözetben vonultak fel az Edward Jones csarnokban. Egység és különbözőség együtt – képekben, zenében, nyelvben, zászlóval – soha nem mutatkozott még szebben. A Hetednapi Adventista Egyház az egész világon jelenlévő egyház, egységes hitrendszerrel és küldetéssel

szeretne a világ világossága lenni. Ez a világosság pedig a szivárvány színeire tud bomlani Isten szeretetének prizmáján keresztül – ez volt az est üzenete, és ezt jelképezte a sok tízezer világító pálca, amit a nézők lengettek. Van még néhány ország, amelyekben az egyház nincs jelen szervezett formában, de az evangélium határok nélkül terjed.

A Z 58. GENERÁLKONFERENCIA „MORZSÁI”

Az Észak-amerikai Divízió ifjúsági osztálya James Black vezetésével megszervezte, hogy a fiatalok egy jelentős csoportja az utcákon – keresztény, zsidó és muzulmán épületek előtt – kézzel írja le a Szentírást, amelyet emlékül átadnak St. Louis város vezetőségének. Mozgó egészségügyi szolgálatot szervezett St. Louis városában a Hetednapi Adventista Egyház. A város központjában különböző helyeken vehetik igénybe a járókelők azt szolgáltatást, amely a vérnyomás, a koleszterin és a vérzsír méréséből áll, s a szakemberek preventív tanácsokat is adnak a leggyakrabban előforduló betegségekkel kapcsolatban. A nemzetközi ADRA olyan készülékeket adományozott jótékony célra St. Louis városának, amelyekkel a szegények mindennapi életét könnyítik meg. Az ADRA nemzetközi elnöke személyesen vezeti azt a kiállítást, amelyet a város egyik látogatott bevásárlóközpontjában rendeztek meg. A város lakói megismerhetik az ADRA világszerte végzett tevékenységét, több mint húszéves munkáját, kihívásait és terveit. ADRA-jelvények, -katalógusok, -pólók és -táskák között válogathattak a tehetősebb látogatók, s a befolyt összeget a város hátrányos helyzetű lakóinak megsegítésére fordítják. Murphy a generálkonferencián is megtalálható: amikor egy ismerőst szeretnénk megtalálni a nagy tömegben, akkor ez szinte lehetetlen, ellenben amikor nem keressük, akkor negyedórán belül kétszer is összetalálkozunk vele. Július 6-án, az esti vacsorán Bodnár János, dr. Tokics Imre és felesége egy Michiganből való fiatal lánnyal, Stefanyvel ült egy asztalnál, aki két évvel ezelőtt a Newbold Egyetem kórusával a terézvárosi gyülekezetben szolgált. A Magyar Unió július 6-án mutatkozott be a Transzeurópai Divízió pavilonjában. Az érdeklődés olyan jelentős volt, hogy a divízió vezetői a 9–12 óráig tervezett kiállítás idejét meghosszabbították 16 óráig. A hoszteszszolgálatot dr. Tokics Imréné, Marika látta el, aki magyar népviseletben várta az érdeklődőket, és kis ajándékokat adott számukra a Magyar Unió részéről. Több órán keresztül láthatták és hallgathatták az Advent Kamarakórus DVD-n rögzített műsoros szolgálatát a Transzeurópai Divízió kiállításának látogatói. A mobiltelefonok az 58. generálkonferencián is megmegszólaltak a program folyamán a sorok között, azonban mégsem olyan nagy számban, mint Magyarországon.

A

repülőtérre érkező adventista küldötteket jól látható, hatalmas hirdetőtábla köszönti, melyen megkapják a legfontosabb információkat. Hatalmas utcai kivetítőkön folyamatos üdvözlések és köszöntések olvashatók. Megható volt olvasni, sok ezer kilométerre hazánktól, az „Isten hozott!” magyar nyelvű feliratot, amely néhány másodpercre feltűnik a hirdetések sűrű erdejében. Ugyancsak hatalmas utcai kivetítőkön lehet nyomon követni a konferencia eseményeit, vagy a Hope és a 3ABN tévéállomás adását. Az egykor híres futballista, Pelé is pozitívan nyilatkozott a brazíliai adventistákról. A magyar küldöttek csomagjai a repülőtéri átszálláskor elvesztek, azonban 24 órán belül minden bőrönd megkerült, kivéve egy, amely hét napon keresztül a világ nagyvárosait megjárva, végül megérkezett St. Louisba. A regisztráláskor minden küldött kapott egy nyakba akasztható regisztrációs kártyát, amelyen a neve olvasható, és mágneskód tartalmazza az egyén azonosító adatait is. Hozzászóláskor egy leolvasógép azonosítja az illetőt, s neve és országa azonnal megjelenik az óriás kivetítőn. A kártya pótolhatatlan, elvesztése nagy hátránnyal jár. Ez a regisztrációs kártya sok bajt okozott, mivel kinyitva egy tenyérnyi noteszként is szolgál, amelyben egy kis mágnes van elhelyezve, ami több küldöttnek letörölte az adatokat a bankkártyájáról és hotelszobája mágneskártyájáról, továbbá a szívműtéten átesetteknek szívritmusproblémát okozhat. Hatalmas kiállítás várta a látogatókat, amely a könyvkiadástól az egészségüggyel bezárólag minden területet felölelt. Minden fontos oktatási intézmény és könyvkiadó képviseltette magát, csakúgy, mint a divíziókon keresztül a nemzeti uniók. A konferencia kiállításának egyik érdekessége volt az Ellen G. White által legtöbbet használt szószék – mint az adventista identitás egyik jelképe, az egyház mozgalmi jellegének maradandó emléke. Neal C. Wilson, a generálkonferencia egykori elnöke július 5-én töltötte be 85. életévét. Fia, Ted Wilson, a generálkonferencia alelnöke köszöntötte őt, mindazokkal a küldöttekkel egyetemben, akik a konferencia idején ünneplik a születésnapjukat.

8 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.


BESZÁMOLÓ A GENERÁLKONFERENCIÁN ELHANGZOTT ÁHÍTATOKRÓL ELSŐ

NAP, JÚNIUS

29.,

SZERDA

REGGELI ÁHÍTAT Dwight Nelson, az Andrews Egyetem Pionier Memorial gyülekezetének lelkipásztora Dwight Nelson igehirdetésével kezdetét vette a generálkonferencia hivatalos programját megelőző lelki felkészítés, amelynek keretében még aznap este Randy Roberts, másnap reggel pedig Shawn Boonstra beszélt. Ők hárman jelenleg a közösség első számú nyilvános előadói. Az első igehirdetés, ahogyan később, a prédikáció során kiderült, egy Ellen G. White-idézetre épült fel. Bevezetésként elhangzott a kérdés: „Ha az egész világon, minden időzónában egyszerre, egy imaközösségben tudnánk egyesülni, akkor miért kellene imádkozni?” „Az eddigi generálkonferenciai üléseken megszokott témáktól teljesen eltérő módon (Dwight Nelson egyébként 1985 óta vesz részt generálkonferenciai üléseken), ma valami egészen másról kell beszélnünk, hiszen ez az év is teljesen más, mint az eddigiek: egy óriási pusztítást okozó cunamival kezdődött, a pápa halálának hatalmas médiaeseményével folytatódott, és még csak az év felénél járunk.” Az alapigét Ezékiel 43,1–2. 4–5. 7 verseiből olvasta. A lényeget azonban a 43,2-ből idézte: „És íme, Izráel Istenének dicsősége jött napkelet felől, és zúgása, mint a nagy víz zúgása, és a föld világos volt az Ő dicsőségétől.” Az előadó rámutatott, hogy itt nem valami kis pislogó fényekről szól az ige, hanem arról, hogy az egész világ az egyik végétől a másik végéig világos volt Isten hatalmas dicsőségétől. „De mi köze van ennek az igének ahhoz, hogy St. Louisban együtt vagyunk, és mi köze van ennek ahhoz az imádsághoz, amelyről beszéltünk?” Dwight Nelson ekkor kitért arra, hogy Ezékiel nem az egyetlen próféta volt, aki Isten dicsőségének megnyilvánulásáért imádkozott. Mózes híres imádságát idézte, amikor küzdött Istennel, és könyörgött a népért. Ezután Mózesnek volt bátorsága, hogy kérje Istent, mutassa meg dicsőségét. Dwight Nelson rámutatott, hogy a vezetők küzdjenek a népért, olyan népért is, amely már-már visszamenne a bűnös Egyiptomba, a bálványimádásba. Éppen ilyenkor nyilvánult meg Isten dicsősége. Amint Mózes ebben a helyzetben imádkozott: „Kérlek, mutasd meg nekem a Te dicsőségedet”, úgy mi is, most is imádkozhatunk.

Habakuk próféta könyvéből is idézett, ahol hasonló körülmények között hasonló ígéretek hangzottak el. Ott is ezt ígérte Isten: „Mert az Úr dicsőségének ismeretével betelik a Föld, amiképpen a folyamok megtöltik a tengert.” Végül átvezetett a Jelenések könyvére, ahol Jelenések 18,1–2. 4-et idézte, és a hasonló összefüggésekre mutatott. Isten dicsősége megjelenik az utolsó időben. Elhangzott, hogy a dicsőség, amelynek meg kell nyilvánulnia, nem az egyház dicsősége, hiszen nincsen neki, hanem Krisztus dicsősége. Ez a dicsőség a golgotai kereszten nyilvánult meg leginkább. Ezért a Jelenések könyvében jövendölt esemény arra utal, hogy sokan Krisztus keresztjének dicsőségében állnak majd. Dwight Nelson az előadás során újra és újra visszatért a kezdeti kérdésre: Ha az egész világon együtt, egy időben, imádságban egyesülnénk, miért kellene imádkozni? Végül elolvasta Ellen G. White-tól azt az idézetet, amelyben választ is kapunk erre a felvetésre: „Ha az egész világon lévő összes gyülekezet egyetlen közös összejövetelen imádkozhatna, akkor egyesült fohászuk a Szent Lélek kérése legyen. Ha Ő bennünk lakozna, akkor Krisztus, a mindenünk, állandóan jelen volna, és betöltené minden szükségletünket. Akkor bennünk élne a Krisztus lelkülete.” Most is ezt kellene kérnünk: a Szent Lelket. Csak ez az erő elegendő, hogy az előttünk levő feladatot elvégezzük, s Krisztus dicsőségének ismeretével betöltsük az egész világot. Ezt a feladatot eddig sem végeztük el, és minden évvel távolabb kerülünk tőle, hiszen minden másodpercben négy ember születik és kettő elhuny. Ez azt jelenti, hogy évente több mint 60 millió emberrel többen vannak, akik nem ismerik Krisztust. Ha számba vesszük, hogy világközösségünk jelenleg 15-16 millió tagot számol, akkor rá kell ébrednünk, hogy évente négyszer annyi emberrel szaporodik a világ lakossága, mint ahányan vagyunk. A Jelenések könyvében felvázolt feladatot csak a Szent Lélek birtokában tudjuk elvégezni. Ezért kell imádkozni a Szent Lélekért. További Ellen G. White-idézetek következtek, amelyekből az egyiket idézzük (egyébként Ellen White-ot egyszer „Jézus barátjának” nevezte): „Imádkoznunk kell, mint eddig még soha, hogy a Szent Lélek keresztségében részesüljünk, mert ha valaha volt idő, amikor szükségünk volt erre a keresztségre, akkor ez ma van.” (Signs of the Times, 1899. okt. 11.) Az apostoli egyház ezért volt képes elvégezni feladatát, és egy nemzedék alatt hirdetni Krisztust az egész lakott A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 9


földön. Ez nem egyszeri esemény volt, hanem folyamatos tapasztalatuk, mert újra és újra imádkoztak érte. Csakis így felelhetünk meg elhívásunknak. Ezután kérte a jelenlevőket, hogy kis imaközösségekben, az igehirdetés szellemében imádkozzanak. A generálkonferencia ilyen kezdete engem megrendített, hiszen a világközösség összejövetelein ez a hangnem teljesen szokatlan. Nagyon bátor igehirdetés volt, érdemes még többször is meghallgatni. Azonban hiányérzetem is támadt. Óhatatlanul eszembe jutott Isten népének Ésa 58,2–3-ban felhangzó panasza: Annyit böjtölünk, dolgozunk, és mégsem hallgatsz meg. Isten a Szent Lélek kiárasztását nemcsak attól tette függővé, hogy kérjük hittel – bár erre Isten egyenesen kér minket az írásban és a bizonyságtételekben –, hanem attól is, hogy életünk összhangba kerül az üzenetünk tartalmával. Isten azt akarja, hogy mi legyünk betöltve az Ő dicsőségével, hogy az Ő népe Krisztus szeretetének és kegyelmének megtestesült üzenete legyen egy bűnben haldokló világnak.

ESTI ÁHÍTAT Randy Roberts, a Loma Linda-i egyetem gyülekezetének lelkipásztora A lelkipásztor egy történettel indította szolgálatát, amelynek nyomán feltette a kérdést: Miért vagyunk itt? Mi a lényegünk? Miért vagyunk? Felsorolásszerűen vázolta a feltett kérdésekre adható válaszokat: az evangelizáció, a szolgálat, a nevelés, az orvosi missziómunka, és természetesen még sok más is. Ekkor a Jelenések 14,6–7-re utalt, és újra feltette a kérdést: mi a létezésünk legfőbb oka? Miután rámutatott, hogy az adventizmuson belül hagyományosan leginkább ezt hangsúlyozták: „Eljött az Ő ítéletének órája”, még sokkal több van az első angyal üzenetében. Érdekességként mutatta be, hogy a rövid két versben Isten háromszor felszólít az imádásra: – Féljetek az Istent! – Néki adjatok dicsőséget! – Imádjátok azt, aki… Mindhárom kifejezés kifejezett felszólítás Isten imádására. Ebből a tényből levonta igehirdetésének első lényegi következtetését: Semmi sem fontosabb Isten imádatánál. „Régebben azt mondták, hogy az emberek dolgoznak a játék során, és játszanak a munka során, a helyzet azonban mára romlott, mert az emberek imádják a munkájukat, dolgoznak a játék során, és játszanak az istentiszteleten.” Ezután rámutatott, hogy az adventisták könyvek százait adták ki az Isten-imádás helyes napjáról, de egyet sem a helyes imádat módjáról. Továbbá kifejtette, különböző idézetekkel alátámasztva, hogy az imádás az egyetlen, ami a keresztény egyháznak megmarad, miután az Úrral egyesül. Kritikus hangon említette az adventizmuson be10 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

lüli istentiszteleti gyakorlatot, és szó szerint a következőket mondta: „Szegényesen tervezett last-minute produkció” az istentisztelet sok adventista gyülekezetben. A második lényegi mondanivalója a következő volt: Az, hogy kit imádok, meghatározza az életemet is. Egy ókori bálványimádó történetén keresztül felvázolta, mennyire befolyásolja az életünket az, hogy kit imádunk. Elgondolkoztatott bennünket, vajon a mi imádatunk mennyire késztet minket Isten szerinti életre, mert, ahogyan mondta: „A Jelenések könyve szerint nagyon is fontos, hogyan élünk.” A különböző bibliai példák után kifejtette, miként „változunk az alapján, amit/akit imádunk”. Azokra a felvetésekre, hogy azért a gyakorlat is nagyon fontos (evangelizáció, keresztény szolgálat, orvosi missziómunka stb.), úgy reflektált, hogy a keresztény életben minden az Istenimádáshoz vezet (evangelizáció, szolgálat stb.), és minden az Isten-imádásból fakad. Az igehirdetés harmadik fontos pontja így hangzott: A szívem lojalitása kiderül annak alapján, hogy kit/mit imádok. Elmélkedésre szólított, hogy vajon a mi életünkben milyen lojalitás látszik? Hogyan valósul meg az életünkben az Isten-imádás, azaz Isten-szolgálat? Istenhez vagyunk-e lojálisak? Krisztussal való járásunk egyre drágább lesz számunkra? Mi a helyzet a családommal? Ők imádják-e Istent? És a gyülekezetem? Istent imádják-e a gyülekezetben? Istené a mi legmélyebb lojalitásunk? Hogyan állunk ezzel itt a generálkonferencián? Miután elismételte a három legfontosabb tényezőt, az első angyal üzenetéből rámutatott, hogy az igehirdetés elején felvetett kérdésekre ezek a válaszok. Befejezésként felhívta a figyelmünket, hogy abból, ahogyan élünk, a világ megtudja, kit imádunk. Az igehirdetés igen elgondolkoztató volt, nem követte a sokszor tapasztalható hatásvadászatot. Egyetlen zavaró tény, hogy a történetek csak ritkán származtak az igéből. Az igehirdetés jó és fontos üzenete még nagyobb erővel tudott volna szólni, ha a helyes következtetéseket biblia történetekkel támasztotta volna alá. De ez általános jelenség az amerikai igehirdetésekben, és nem volt annyira zavaró, hogy az igehirdetés mélyebb mondanivalóját kisebbítette volna.

M ÁSODIK

NAP, JÚNIUS

30.,

CSÜTÖRTÖK

REGGELI ÁHÍTAT Rosa Banks, az Észak-amerikai Divízió társtitkára és az emberi kapcsolatok osztályának igazgatója, akit július 7-én megválasztottak a generálkonferencia társtitkárává Isten hívása a kapcsolatokat illetően címmel tematikus előadást tartott, sokszor szenvedélyes hangnemben. Az előadás elemezte az egyre inkább érezhető feszültségeket a


világegyházban, melyek a tagság társadalmi és kulturális különbségeinek a hit gyakorlatában való megjelenésére vezethetők vissza. Felszólította a hallgatóságot, hogy tegyék túl magukat ezeken a különbözőségeken, és értsék meg, hogy Isten népe között az egység mennyei megbízatás. Az áhítat során gyakran elhangzottak kifejezések az „egység a különbözőségben” témakörében, pl. a befogadás (inclusion), kirekesztés (exclusion), kizárólagosság, képmutatás, elválasztás, egység. Csak néhány igét idézett a bibliából, pl. Máté evangéliuma első fejezetét, bemutatva, hogy Józsefnek nagy küzdelmei voltak Mária terhessége miatt, és mivel inkább hallgatott Istenre, mint a hagyományra és az emberi szabályokra, nem taszította el Máriát, s így befogadta a Messiást. Ha Isten hangjára hallgatunk, akkor a változás nem egy választható opció, hanem a Vele való kapcsolat természetes következménye. A következőben néhány szó szerinti idézet az előadásból: „Mit jelent összhangba jönni a befogadásról szóló isteni tervvel? Átlépni azokat a kulturális határokat, melyeket mi magunk állítottunk fel, s közösséget ápolni egymással.” Rosa Banks rámutatott, hogy „az Újszövetség fontos témája az akadályok legyőzése, és benne foglaltatnak mindazok a modellek, amelyek segítenek legyőzni az akadályokat, melyek ma elválasztják egymástól Isten népének tagjait”. „Az egyház egyik legnagyobb problémája, akadálya ma egyértelműen a kirekesztés. És miért problematikus számunkra a kirekesztés? Mert a kirekesztés Isten igéjének eltorzítása, mert elválaszt minket, megakadályozva az egységet, amiért Urunk imádkozott. Testvéreim, hallgassunk Isten hívására, és tagadjuk meg a kirekesztést – mint Krisztus teste ebben a mi korunkban! Krisztus nemzetségi táblázatának üzenete az, hogy a kereszténység a befogadásra épül inkább, mint az etnikai vagy vérségi kapcsolatokra.” Később a következőt mondta: „Ha hűségesek akarunk maradni, nem létezhetünk tovább a mi kis szigeteinken, szellemileg és érzelmileg őrzött telepeinken. Meg kell nyitnunk szemünket a világon élő tagság valósága előtt, Isten gyermekei teljes egyenlősége előtt. Ezért tudatosan támogatnunk kell az olyan kapcsolatokat, olyan szellemiséget, mely felülemelkedik minden véleményünkön, ideológiánkon, olyan közösségi szellemiséget, mely áthidalja a kulturális és stílusbeli különbségeket, amely a kölcsönösség olyan modelljét alkotja, mely a tagokat úgy fogadja, ahogy vannak, és nem úgy, ahogyan mi őket látni szeretnénk. Ezért szükségünk van konstruktív közösségre minden divízióban, félelem nélküli kapcsolatokra minden unióban, az összekapcsoltságra, amely senkit sem hagy ki, minden területen és minden gyülekezetben.” Rosa Banks három kihívással zárta az előadást: 1. Kihívlak arra, hogy segítsetek betölteni ennek az egyháznak a misszióját a különbözőség és a befogadás iránti professzionális és összehangolt elkötelezettséggel.

2. Kihívlak arra, hogy fedezzétek fel a gyakorlatunkban rejlő kirekesztést, és arra, hogy szenteljétek magatokat arra a küzdelemre, hogy a Szent Lélek segítségével eltávolítsátok azt, mégpedig most, és ne várjátok valami jövőbeli alkalomra. 3. Kihívlak arra, hogy segítsetek egyházunknak, hogy az valóban nyitott és befogadó közösséggé váljon, amit elképzelünk, amit szeretnénk, amire szükségünk van ebben a multikulturális, multietnikai világban, ebben a globális faluban, ebben a kölcsönös függőségi hálózatban, melynek részei vagyunk. A három kihívást szó szerinti fordítás alapján idéztük. Az előadásban nem volt hiány a gondolatébresztő és konfrontációs fordulatokból. A kapcsolatépítés szépségeinek és törvényszerűségeinek volt, van és lesz helyük Isten népe körében. Amellett, hogy nem a mi tisztünk valaki fölött ítélkezni, felmerül a kérdés, nem túl gyakran találkozik-e olyanokkal, akik a párbeszédben, az egységben vélik látni a világ összes problémáinak megoldását. A Biblia jövendöli az egységet, s ez személyes küzdelem és győzelem nélkül biztosan nem megy, de nem biztos, hogy Isten népe jól jár azzal, ha minden tanításbeli és üzenetbeli megkülönböztető jelét feladja a jobb közösségápolás reményében.

DÉLELŐTTI ÁHÍTAT Shawn Boonstra, az It is Written tévéállomás vezetője és főelőadója, Mark Finnley utóda az It is Writtennél, számos evangelizációt tartott az elmúlt időben, ő az amerikai adventizmus fiatal „sztár”-ja Harmadikként Shawn Boonstra beszélt a lelki felkészítő programon belül, és igehirdetése nélkül egy áldással kevesebbel mentek volna haza a delegáltak és a vendégek. Az imádságban már érezni lehetett, hogy itt szó nincs Biblia-kritikáról, hanem átadott kereszténységről, az ige komolyanvételéről. Az alapigét a Zsidókhoz írt levél 13,12–13-ból idézte: „Annakokáért Jézus is, hogy megszentelje az Ő tulajdon vére által a népet, a kapun kívül szenvedett. Menjünk ki tehát Őhozza a táboron kívül, az Ő gyalázatát hordozván.” Isten sok hívást intézett az emberiséghez, olyanokat is, amelyek a mai szekularizált világban könnyen befogadást találnak: Mát 11,28–29 tetszik a modern embernek, hiszen ki ne vágyna pihenésre, Jel 3,20 is sokaknak tetszik, hiszen ki ne ülne le szívesen egy jó asztali társaságban, sőt Jézus Krisztussal, és kérdezne Tőle sok mindent, vagy Ján 6,37, hiszen ma mindenki vágyik elismerésre, és nem szereti, ha visszautasítják, mennyire kell tehát az embereknek olyan hívás valakitől, aki semmiképpen ki nem veti őket. De az alapigében levő hívást nem mindenki érti, mert látszólag nincs értelme. A modern gondolkodás nem érti A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 11


meg a szenvedést, a gondot, a nehézséget. Miért tenne valaki eleget olyan hívásnak, amely szenvedést okoz neki? Mégis milliók teszik éppen ezt, Krisztus keresztjéért hajlandók mindenüket, még az életüket is adni. Sokan nem értik ezt. Napóleontól van egy híres idézet, amelyben ezt a kérdést felvetette. Nem kapott választ rá, nem értette: „Ismerem az embereket, és mondom neked: Jézus Krisztus nem egy közönséges ember volt. Egyszerűen nem lehet őt összehasonlítani bármilyen más emberrel ezen a földön. Nagy Sándor, Cézár, Nagy Károly meg én birodalmakat építettünk. De mire alapoztuk nagyságunkat? Erőszakra! Jézus Krisztus szeretetre építette a birodalmát, és ebben az órában milliók lennének hajlandók meghalni érte.” Bár jól figyelte meg a tényeket, Napóleon nem értette meg, hogy miért tesznek annyian eleget Krisztus hívásának. Ahogyan Napóleon fogalmazott: „Nem értem, hogy egy halott ember még ma is csatákat vív és győz, engem már elhagyták a katonáim, pedig még élek, Hannibált is elhagyták, de Jézust nem.” Sokan tehát nem értik ezt a hívást, de vajon mi értjük-e, hogy mit jelent eleget tenni e hívásnak? Az örökkévalóság határán állunk, és szükségünk van arra, hogy megértsük ezt a hívást. Nem csupán azért jöttünk erre a generálkonferenciára, hogy találkozzunk régi barátainkkal, hogy üzleti dolgainkat elintézzük, hogy végignézzük a kiállításokat, hanem azért is, hogy egy hívásnak eleget tegyünk: „Gyere ki a városból, menj a kereszthez, hiszen a kereszten túl kimondhatatlan öröm vár rád.” Ezt a hívást három helyről halljuk: 1. A bizonyságtételre való hívásunk legelőször egy férfitől származik, aki a golgotai kereszten lógott. Ő jobban szeretné, mint mi, hogy családja újra egyesüljön. Édenben Krisztus elveszítette a családját. Ahogyan hívta Ádámot ott a kertben, úgy hív ma is, ugyanazzal az intenzitással: „Hol van a családom?” Jézus szeretne, jobban, mint mi, újra együtt lenni nagy családjával. Jézus nagyon jól tudja, mit jelent elveszíteni egy családtagot, meg tudja érteni azokat, akik váláson mentek keresztül, meg tudja érteni, akik családi elidegenedéssel küzdenek. Ezért Jézus mindent biztosít azoknak, akik hajlandók invitálni családját, hívni azokat, akik körülvesznek minket mindenhol. Csel 1,8-ban megígérte Isten hatalmát, Isten Lelkét, mindent – azoknak, akik ezt a feladatot hajlandók végezni. Jézus hív: Jöjj ki a városból, tekints a keresztre! Hogy is maradhat valaki csendben, ha látja Krisztus keresztjét? 2. Az elveszettek hívása. Ellen G. White mondja Az apostolok cselekedeteiben: „Az egész világon vannak férfiak és nők, akik egy kívánsággal tekintenek az égre. Imádságok, könnyek és kérések szállnak fel olyan emberektől, akik vágyakoznak világosság, kegyelem és Szent Lélek után. Sokan az Isten országa határán vannak, és csak arra várnak, hogy begyűjtsük őket.” Csodálkoznánk, ha látnánk, hogy kik készülnek fel 12 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

azokra az eseményekre, amelyek előttünk állnak. Csodálkoznánk azon is, ha látnánk, hogy kik nem készülnek. A Prédikátor könyve 3,11-ben olvassuk, hogy Isten az emberek szívébe helyezte az örökkévalóság utáni vágyat, azt a vágyat, hogy valami tisztát, valami igazat találjanak. Sokan, akik nagy szenvedéllyel tevékenykednek a környezetvédelmi mozgalomban, talán csak azt az Édent keresik, azt a szennyezésektől mentes helyet, amelyet ma már olyan ritkán találni. Mások, felháborodva a sok bűnözés és igazságtalanság miatt, talán a szocializmusban vagy kommunizmusban keresték azt a helyet, ahol nincs szenvedés. Az emberek keresnek valami jobbat, mint amit a világ nyújt. Tudják, hogy nagy változások előtt állunk, és valami történni fog ezen a világon. Egy közvélemény-kutatás 2002-ben azt mutatta ki, hogy az Egyesült Államok lakosságának 34 százaléka látja a próféciák beteljesedését az esténként a híradókban elhangzó eseményekben (katasztrófák stb.). 59 százalékuk hiszi, hogy a Jelenések könyvének mondanivalója van, csak sokan a fikcióban keresik a válaszokat. Az emberek tudni akarják, hogy mi történik, mi lesz. Lesz-e még valami ezután, van-e remény? Az emberek nézik a katasztrófákat (szeptember 11., cunami stb.), és várják azt az ismeretet, ami nekünk adatott. A Szent Lélek a munka felét már elvégezte, készek vagyunk-e a másik felére? Az idő rövid már, Krisztus hamar eljön. A világtól hangzik az ellenállhatatlan hívás, hogy adjuk nekik Krisztust. 3. A szívedben levő hang is hív téged. „És megáldotta Isten őket, és mondta nekik Isten: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet, hajtsátok birodalmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.” (1Móz 1,28) Ez a hívás szól ma is a mi szívünkben. Megvan még az erő, még ma is, hogy ezt meg tudjuk tenni. Isten megbocsátja azt a bűnt, hogy olyan dolgokat teszünk, amelyekre Ő soha nem hívott minket. Sokkal jobb az Úrért ezt az erőt kifejteni, mint dobozokat pakolni egy raktárban, vagy nyakkendőben és mesterséges fényben nyolc órát valahol egy irodában gubbasztani. Jézus ma ismétli ezt a hívást. A második Ádám szól nekünk újra. Nem kertté kell tennünk a világot, hanem gyülekezetté. Csel 1,8-ban ígéretet tett, hogy mindent, ami ehhez szükséges, megad nekünk. Hallgassunk a szívünkben hangzó hívásra, hogy tegyünk valami nagyot Isten országáért. Ahogyan Ádámnak mondta, hogy a világból kertet csináljon, úgy ma is szól nekünk. Istennek vannak elképzelései ezzel kapcsolatban, van egy terve, vajon e terv szerint élünk-e? Eget és földet megmozgatunk, hogy egy beteg gyermek álmát megvalósítsuk, vajon miért nem akarjuk Isten álmát valóra váltani? Isten ma is készséges eget és földet megmozgatni, ha mi hajlandók vagyunk megvalósí-


tani Istennek azt az álmát, amit kezdetben adott egyházának. Amikor Ellen G. White látta, hogy az utolsó nemzedék megvalósította Isten álmát, vajon kinek az arcát látta, esetleg a miénket? Amikor János a Jelenések könyvében az utolsó eseményekről írt, vajon látta-e a St. Louis-i generálkonferencia ülését, és hogy ez az utolsó ülés? Milyen döntéseket kell hoznunk? Mi az, amit igazán meg kell tennünk az elkövetkezendő tíz napban? A történeteken kívül igyekeztem hűen visszaadni az igehirdetés mondanivalóját. Sokkal többet nem lehet hozzáfűzni, talán annyi, hogy joggal tartják Shawn Boonstrát annak, amit a bevezetésben írtam.

ESTI ÁHÍTAT Jo Ann Davidson, a rendszeres teológia professzora az Andrews Egyetemen A második nap végén Jo Ann Davidson tartotta meg az esti áhítatot, ezzel a címmel: „Íme az Istennek ama báránya.” Ez az áhítat nem volt összehasonlítható az előző előadásokkal, mégis fontos volt a mondanivalója. Az áhítat elején Jo Ann Davidson elmondta Jézus és Keresztelő János Jordán melletti találkozását, egyébként az eddigi áhítatok közül elsőként egy bibliai történetre támaszkodott. Ennek végén hangsúlyozta az áhítat címében is foglalt gondolatot: „Íme a bárány!” Ezután kitért arra, hogy a mai társadalomban vitathatatlanul a karácsony kapja a legnagyobb hangsúlyt a keresztény ünnepek között, holott az evangéliumokban a keresztre feszítéshez képest csak elenyésző terjedelemben beszélnek Krisztus születésének körülményeiről. A keresztre feszítésről azonban az evangéliumok harmada-fele szól. Természetesen könnyebb egy kisbaba születéséről beszélni, mint egy felnőtt férfi haláláról. Az ünnepekről szólva áttért az Egyesült Államokban szokásos katonai emlékünnepekre, ezzel kapcsolatban a háborúra és annak borzalmaira. A nagy küzdelemben, amely Krisztus és Sátán között zajlik, a kereszt egy csata volt, de a háború még mindig tart. Ez a döntő csata a Golgotán nem volt vérontás nélküli, ahogyan ez háborúkban szokott lenni. Sokan elfelejtik, hogy a Golgota véres áldozata annak idején nem a győzelem jele volt, hanem inkább a csúfos vereségé, mert ez a lehető legnagyobb büntetés, és legnagyobb fájdalmat okozó kivégzési forma. Jo Ann Davidson kiemelte, hogy fontos a keresztáldozat megértése. Ezért két aspektusát közelebbről megvizsgálta: – az Atya szeretete a bűnös iránt, – az Atya gyűlölete a bűn iránt. Hangsúlyozta, hogy a keresztáldozat népszerű ábrázolásai ellenére az áldozat nem alapja az Isten bűnös iránti szeretetének, hanem éppen fordítva, az Atya szeretete az alapja a keresztáldozatnak.

Mégis, mivel a keresztáldozatban nagyon sok kegyetlenség és nagyon sok sokkoló, elborzasztó brutalitás van, szükséges egy másik szempontot is megérteni. Amint látjuk Krisztus hihetetlen szenvedéseit, látjuk, mennyire gyűlöli az Atya a bűnt, hogy megengedi a saját Fiának ilyen felfoghatatlan szenvedéseit. Isten nem békül ki, nem békülhet ki a bűnnel – megbocsát a bűnösnek, de a bűnt gyűlöli. Az előadó elmondta, hogy nemrég a Közel-Keleten tartózkodott, s a szamaritánus közösség húsvéti áldozati szertartásán vett részt. Az áldozat kegyetlensége és viszszataszító jellege nagyon zavarta őt. Sőt háborgott azon, hogy régen Isten ezt egyenesen előírta a bűnbocsánat jeleként – míg meg nem értette: azért kellett az áldozatot bemutatni, hogy mi megértsük, mennyire gyűlöletes dolog Isten szemében a bűn. Krisztus viselte Isten bűn iránti haragját, mert jobban szeretett minket, mint a saját életét. Jo Ann Davidson nagy szenvedéllyel beszélt erről a témáról, és éreztette, mennyire kell érintenie bennünket ennek a keresztáldozatnak. Elmondta, hogy nagy háborgását felváltotta benne az ámulat: Isten hogyan tudja ennyire szeretni az embert. Ez a szeretet lenyűgöző, lefegyverző erővel hat mindenkire, aki csak a golgotai kereszttel foglalkozik. Ellen G. White-tól idézte a híres mondatot: „Jól tennénk, ha naponta egy órát azzal töltenénk, hogy Krisztus életét és különösen a halálát megelőző időszakot tanulmányoznánk.” Aki a Golgotával foglalkozik, annak imádsága – Ellen G. White szavaival élve – „értelmesebb és buzgóbb” (Steps to Christ, 88–89. o.). „A keresztény hitet csak félreérteni lehet, ha nem értjük Krisztus keresztáldozatát.” Ezzel kezdte záró gondolatait. „Nem egy kényelmes hely Krisztus golgotai keresztje alatt állni, mert fel kell adni a saját elképzeléseinket arról, mi jó és mi nem jó, mert el kell fogadni Krisztus álláspontját ezekről.” Isten megment minket a saját életének árán. Érthetetlen – igyekezhetünk, de soha nem fogjuk teljesen megérteni. (A nagy küzdelem, 651. o.) Krisztus készsége erre a döbbenetes áldozatra, az Atya felfoghatatlan szeretete méltó arra, hogy e generálkonferenciai ülés kezdetén mindenki gondolatait lefoglalja.

TIZEDIK

NAP, JÚLIUS

8.,

PÉNTEK

ESTI ÁHÍTAT Dr. Radisa Antic, Ellen G. White Kutatóközpont, Newbold College Témája Krisztus második eljövetele volt. Radisa Antic a bevezetés során felvetette a kérdést, hogy 160 év után még mindig fenn kell-e tartanunk Krisztus közeli második eljövetelének a hitét? Emiatt sokan e világ bolondjainak tekintenek, más egyházak elegánsan megoldják ezt úgy, hogy Isten országának a megvalósítását erre a Földre hozzák, és csak A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 13


horizontális jellegű üzenetet hirdetnek. Mi, adventisták, mondta Radisa Antic, még mindig hisszük, hogy Krisztus a történelem végén látható módon eljön. Indoklásul idézett néhány kritikust, akik a történelem hiábavalóságát és a hit értelmetlenségét hirdették. Többek közt Epikurosz filozófiáját idézte, mely szerint az ember célja a boldogság, és e boldogság akadálya az istenektől való félelem és a halál. Epikurosz ezért azt javasolta, hogy ne félj az istenektől és ignoráld a halált. Élvezd az életet, légy boldog, és ne törődj a halál utáni dolgokkal. Sokan élnek ma is e filozófia szerint. J. P. Sartre francia egzisztencialista filozófust is említette, aki az emberi történelmet teljesen haszontalannak nevezte. Véleménye szerint mehetünk a múltba, de nem vagyunk ott, mivel a múlttól elválaszt minket egy szakadék, mehetnénk a jövőbe, de annak sincs értelme, mivel változunk, ezért sem vagyunk a jövőben. Sartre szerint a jövőnek nincs semmilyen értelme. Az emberiség egyetlen értelme az, hogy elfogadja, hogy semminek nincs értelme. Radisa Antic ezzel szemben kijelentette, hogy a Biblia tele van reménnyel. A Biblia szerint van jövőnk. Ezután Hóseás könyvéből idézett (2,14–20): „És onnan adom meg néki az ő szőlőjét, és az Akor völgyét a reménység ajtaja gyanánt.” Akor azt jelenti: zavar, baj, gond. Isten ezt fogja megfordítani, és a reménység ajtaja lesz belőle. Isten népének Akor különösen keserű tapasztalatot jelentett, miután Isten hatalmas segítségét tapasztalta Jerikó bevételekor. Ahogyan Józsua akkor kérdezte: „Miért, ó, Isten?” – így mi is kérdezhetnénk ma. Amint az Akor völgye értelmetlen volt, logika nélkül, tele holtakkal, és látszólag Isten sem volt ott, ilyen a mai világ is: zavaros, tele bajjal és gonddal, látszólag értelmetlen az egész, rengeteg halott mindenütt, és úgy tűnik, mintha a hitetlen filozófusoknak lenne igazuk, s e világ istene erősebb lenne, mint az Isten, akit mi várunk. Isten népe azonban felelős volt az Akor völgyében megélt csapásért. Bár Radisa Antic nem mondta ki, aki akarta, érthette, hogy a mai világ szenvedéseiért az első számú felelős Isten népének hitetlensége. A látszólagos értelmetlenség ellenére mégis ragaszkodunk ahhoz, hogy e világ történelmének értelme van, és főleg, hogy van remény. Ezután következett egy felsorolás, miért is kellene ma is hinni Jézus Krisztus látható második eljövetelében. 1. Mivel hiszünk a teremtésben, hinnünk kell az Ő eljövetelében. „A hit pedig a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés. Mert ezzel szereztek jó bizonyságot a régebbiek. Hit által értjük meg, hogy a világ Isten beszéde által teremtetett, hogy ami látható, a láthatatlanból állott elő.” (Zsid 11,1–3) A vers első fele a jövőbe irányul: a „reménylett dolgok valósága”. Hinni egyenlő a reménységgel, és azzal, hogy van jövőképünk. A vers második fele a múltba mutat, „a nem látott dolgokról” beszél, ahogyan a harmadik vers is arról szól, hogy a „láthatatlanból állt elő, ami látható”. 14 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

Így a hit a múltban nem látott dolgokat éppúgy, mint a jövőben reménylett dolgokat látja, hiszi. Sőt, egyházunk nevében benne van a teremtés és az Úr második eljövetele is egyben. Nem is tehetünk mást, mint elhinni, hogy jön az Úr, hiszen a teremtés melletti bizonyítékok ma már szinte lenyűgözőek. 2. Jézus feltámadása a második ok, amiért el kell hinnünk újbóli eljövetelét. Sokan vannak, fejtette ki Radisa Antic, akik nem hisznek Krisztus feltámadásában, mert az élet törvényei megváltoztathatatlanok. De éppen ebben van a kereszténység ereje, hogy Jézus tanítványai 40 napon át látták Őt, mint aki a halál felett győzedelmes. Ez a tény, hogy Jézus második eljövetelekor feltámadás lesz, olyan erőt adott nekik, hogy egy nemzedék alatt elérték az élet igéjével az egész világot. Krisztus nem elsősorban a szeretetet hirdette, hanem az életet. 1Ján 1,1–3 arról tesz bizonyságot, hogy a tanítványok üzenete abból állt, hogy Jézus az élet. 3. Bibliai próféciák. Itt Antic kihangsúlyozta, hogy nemcsak a 2300 éves prófécia, amely mennyben zajló eseményt határozott meg, hanem az utolsó időre utaló versek is egyértelművé teszik, hogy lesz világ vége, és ezzel Krisztus eljövetele. A legerősebb bizonyítéka annak, hogy mi ma az utolsó időben élünk, abban rejlik, hogy az ipari forradalom óta minden megváltozott. Évezredeken keresztül az élet szinte nem változott. De 150 éve minden megváltozott, a munka, a közlekedés, a háború, a technika, a kommunikáció, egyszerűen minden. Ezért hiába mondják, hogy régen is voltak földrengések, katasztrófák meg hasonló. Nagyon is érthető, hogy mi ma az utolsó időben élünk. Végül felszólította a hallgatóságot arra, hogy tartsuk meg hitünket Krisztus második eljövetelében. Ez ad reményt, ez ad jövőt, és ez az, ami ennek a világnak kell. Isten tartja kezében a történelem kulcsait. Befejezésül idézte Jelenések könyvéből azt a verset, amelyben Jézus megígéri: „Bizony hamar eljövök.” A vers második részét is idézte: „Ámen, bizony jövel, Uram Jézus!” Radisa Antic kapta talán a legtöbb tapsot az auditóriumban. Megtalálta az adventizmus érzékeny pontját, és bátorított a hitben való hűségre. Mégis fel kell tenni a kérdést, hogy vajon az Akor völgyére vonatkozó magyarázata alkalmazható-e a világ lakosságára? Az Akor völgye Isten népe egyik legsötétebb órája, amikor Istennek konfliktusa támadt népével. Ez változásokat igényel, bármennyire szükséges, hogy a világnak reményt hirdessünk, sőt mi magunk is megerősödjünk ebben a reményben. Akor völgye arra utal, hogy hűtlen népe újra hűséges gyermekké válik. Ez csak a rostálásra és az ítéletre utalhat – ami teljes mértékben kimaradt az előadásból. Mindenesetre figyelemre méltó, hogy ezt az igét választotta. Továbbá azt is ki lehetett hallani az igehirdetésből, hogy Isten népének vonakodása a megtéréssel szemben, éppen ez okozza a világon a zavart és a káoszt.


NYITOTT KÉZZEL David Gates előadásai

I. A gyermekkori szokások egész életutunkat meghatározzák, ezt mindannyian tudjuk. Már gyermekkorban felismerhetjük egy emberről, milyen talentumai vannak. Gyermekkoromban nem fecséreltem az időt. Nyolcéves koromban döntöttem el, kit veszek majd feleségül. Vettem egy kis üveg kölnit, kértem apámat, hogy vigyen magával a következő körútján. Ő prédikátor volt és pilóta Bolíviában. Szívesen magával vitt, mert elmondtam neki a tervemet. Így jutottam el ahhoz a családhoz, amelynek egyik leánya tetszett nekem. Odaadtam neki a kölnit, és

megkérdeztem, hozzám jönne-e feleségül. Igent mondott. Tizenkét év múlva tényleg hozzám jött. Ő is itt van velem ma este. Nagyapám is prédikátor volt. Hitbeli szilárdsága mély nyomot hagyott bennem. Nagyon nehéz időkben szolgált az Egyesült Államok déli államaiban. Volt, hogy gyülekezeteinek tagjai közül egyesek rabláncra kerültek, csak azért, mert adventisták voltak. Egy testvért, aki fűrészüzemben dolgozott, belelöktek a fűrészbe, amely kettévágta. Mint említettem, apám is prédikátor volt, aki repülőgépen látta el körzetét, anyám pedig ápolónő. Feleségem édesanyja pedagógus, édesapja orvos. Számunkra teljesen természetes volt, hogy egyetemi végzettségünk után a misszió szolgálatába állunk. Együtt tanultunk Beckyvel. Becky ápolónak, én pilótának is az ápolás mellett. Amikor tanulmányainkat befejeztük, Peruba mentünk, és ott dolgoztunk együtt. Hamar rádöbbentünk, hogy több képzésre van szükségünk, ezért visszatértünk és tanultunk tovább. Egy misszionáriusnak sokoldalú ismeretekre van szüksége. A továbbképzés után Mexikóba mentünk. Két leányunk született, majd örökbe fogadtunk egy mexikói kisfiút. Később Peruból fogadtunk még egy fiút és egy leányt a családunkba. Az öt gyermekkel megtelt a házunk. A közösségnek dolgozva nagyon boldogok voltunk. Ahol csak tevékenykedtem, a munka mindenütt igaz megelégedettséget, örömet adott számomra. Mexikóban a kórház irodai, szervezési munkájában, és pilótaként tevékenykedtem. Peruban misszionárius pilóta voltam, valamint a terület számítógépes munkáját szerveztem. Később a Karib-szigeteken szintén misszionárius pilótai szolgálatom mellett számítógépes és üzleti ismereteket tanítottam. Tizenöt éves szolgálatom teljes ideje alatt mindig nagyon boldog voltam a munkámban. Tizenöt év után idősebb lányaink tanulmányai miatt vissza kellett térni az Egyesült Államokba. Ahogyan a legtöbb misszionárius teszi, kértem a végleges hazatérésemet. Amikor a hátunk mögött hagyott tizenöt évet átgondoltam, illetve lelkileg feldolgoztam és összehasonlítottam a világ szükségleteivel, megdöbbentem. Tudatosult bennem, hogy a világ lakossága évente százmillióval növekszik. E felismerés mellé állítottam az egyház évkönyvét, amelyből nyilvánvalóvá lett, hogy közösségünk az egész világon csak fél–egymillió emberrel növekszik. Visszatekintettem az elmúlt tizenöt évemre, és arra jötA Z IDÕK JELEI 2005/3. • 15


tem rá, hogy szinte semmit sem tettem. Minden évben újabb 99 millió emberrel maradunk le az üdvösségre hívással. Hatalmas válságként éltem meg ezt a felismerést. Nagyapám, apám, jómagam, anyósom, apósom munkáját igazán nem nevezhettem semminek. De olyan volt ez, mintha egy süllyedő hajóból teáskanállal próbálnánk kikanalazni a tengert. Mi értelme van ennek az egésznek, a hajó így is, úgy is elsüllyed (hatmilliárd emberrel a fedélzetén). Volt egy nagy álmom: meg akartam változtatni a világot. De csak egy kis teáskanál volt a kezemben. Minden fiatalembernek vannak nagy álmai. Mi pedig éppen készülünk a végleges hazatérésre az Egyesült Államokba, és nem értem el semmi nagy dolgot sem Mexikóban, sem Peruban. Azt akartam, hogy a világ más legyen, mert én itt voltam. Olvastam nagy emberekről, mint Müller György. Ő megváltoztatta a világot. Igen, munkája eredményéről még mindig beszélünk. Vagy nézzük Taylor Hudsont, aki száz misszionárius családot helyezett el Kínában. Kína mára más ország lett, mert Taylor Hudson ott élt. Aztán megkérdezem magamtól: Uram, más lett ez a világ, mert David Gates itt van ezen a világon? Igaz, néhány ember élete megváltozott, egy-két számítógépes hálózat kiépült, néhány életet megmentettünk, de nem mondhatom, hogy egy város, egy ország változott meg. Akkoriban hívott a guyanai egyházterület elnöke, hogy repüljek vele az ország belsejébe. „David, ezek az indiánok harminc éve várnak egy prédikátorra” – mondta. 1907-ben Davis, az ottani misszió vezetője indult oda egy misszióútra. Gyalog és vízen utazott hat héten át. Amikor megérkezett, ezt kérdezték tőle az indiánok: „Van nálad egy fekete könyv, amit Angliában nyomtattak?” „Igen, van” – válaszolta, és előhúzott egy Bibliát. „Akkor te vagy az az ember, akiről az angyal beszélt nekünk.” Davistől hallottak azután a szombatról, de tudtak már a tizedről, a tiszta és tisztátalan ételekről, sőt ruhát viseltek, mert az angyal szólt nekik a ruháról. Sok mindenre oktatta már őket Isten hozzájuk küldött angyala. Davis tanította őket énekelni is.

kezett. A falubeliek összegyűltek, virágokkal és énekkel köszöntöttek. Ott volt mindenki a faluból, a gyermekek is. Azután a területi elnökhöz fordultak, és megkérdezték: „Tudsz-e küldeni hozzánk egy prédikátort?” Az elnök azt válaszolta: „Ne haragudjatok, de nincs pénzünk prédikátorra. Túl drága volna egy prédikátort állandóra ide hozni repülővel a szolgálatra.” Ekkor hozzám fordult, és azt kérdezte: „David, tudnál-e te jönni?” Mélyen megrendítő helyzet, illetve kérdés volt. Mindig bensőségesen személyes, amikor Isten hozzánk fordul, és ezt kérdezi: Jönnél-e te? Ezzel a kérdéssel fordulok én is hozzád ma: mennél e te? Akarsz-e oda menni, ahol segítségre szoruló emberek élnek? Erre a kérdésre kellett válaszolnom. Hazamentem Trinidadra, és beszélgettem a felségemmel. Ugye most készülünk vissza az Egyesült Államokba. De mi lenne, ha egy évet töltenénk az indiánok között mint önkéntesek? És mit fogunk enni? Nem lesz fizetésünk, és ne felejtsd el, öt gyermeket kell ellátnunk – válaszolta. Nos, Máté 10ben olvassuk, hogy Jézus a tanítványokat úgy küldte ki, hogy nem volt semmijük, mégis, amikor visszajöttek, azt mondták: semmink sem hiányzott. Miért nem tapasztaljuk Istent olyan közvetlenül, mint a tanítványok? – feleltem neki. Vigyük a gyermekeinket, fogadjuk el a hívást, és lássuk meg, mit fog tenni Isten értünk. Leányaink persze kicsit meg voltak ijedve. Azt kérdezték: Apu, lesz ott folyó víz? Persze, válaszoltam, felveszed a vödröt és futsz. (A folyó víz az angolban „futó víz”, erre épül a szójáték.) És lesz ott fürdőszoba? Igen, kb. tíz méterre a háztól van egy nagy lyuk a földben, ez lesz a fürdőszoba. Fiaink féltek a kígyóktól, de a tigriseket szerették, és látni akartak vadmacskát, majmokat, és az ott élő különleges madarakat. Sok komoly imádság után úgy döntöttünk, hogy elmegyünk Guyanára. Isten vagy igazat mond, vagy nem. Ha Isten igazat mond, akkor jobb, ha ezt tapasztalatból megtudjuk. Ha mégsem mondana igazat, akkor is jobb, ha minél előbb kiderül – mert akkor egész mást kell tennünk. Odamentünk, kezdtünk dolgozni. Az indiánok észrevették, hogy nincs mit ennünk. Így tehát jöttek, s minden reggel korán az ajtónk elé tették. Mire felébredtünk, ott találtuk ennivalónkat az ajtó előtt. Isten tényleg beváltotta ígéretét, és mi hálás szívvel fogadtuk. Ez volt a sorozatos csodák kezdete. Később gyógyszerre volt szükségünk, és utolsó pénzünkön vásároltuk meg a szükséges antibiotikumot, ezzel megmentettük a hozzánk forduló beteg életét. Istennek azt mondtuk: Urunk, ez volt az „utolsó falatunk”, amivel mi rendelkeztünk. Ekkor meglátogatott valaki, és tízszer annyit kaptunk tőle, mint az általunk kiadott utolsó összeg. Ezt a pénzt is nagyrészt gyógyszerre használtuk fel, és ismét többet kaptunk, pedig senkinek sem szóltunk, mire van szükségünk, egyedül Istenünk-

Akarsz-e oda menni, ahol segítségre szoruló emberek élnek? Azután Davis maláriát kapott és meghalt. Ott temették el őt. Otthon maradt felesége várt néhány hónapig, végül küldött valakit utána. Az indiánok elvezették Davis sírjához, és elmondták a küldöttnek, hogy itt halt meg. Ma Davis-indiánoknak nevezik magukat. Már vagy harminc éve nem volt prédikátoruk, akire szükségük lett volna. Hiányzott az orvosi ellátás is. A területi elnök így szólt hozzám: „Gyere velem, David, ezt látnod kell.” Bérelt egy repülőt, és két órán át repültünk a dzsungel felett. Egy kis faluban landoltunk. Megható jelenet követ16 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.


nek. Minél többet adtunk, annál többet kaptunk. Tapasztalatunkká lett, hogy ez valóban a menny törvénye. Adj, és adatik néked. Számlát nyújtott-e be Isten ma reggel, hogy felébredhettél? Hogyan állunk a friss levegővel? Fizetni kellett valakinek érte? Valaha kiszámlázott a menny valamit nektek? Nyilvánvalóan nem. A menny sohasem számláz. A menny és annak Ura az adásról szól! Isten azt akarja, hogy népe tapasztalatból tanulja meg ezt a leckét. Minél többet adsz, annál többet kapsz. Igaz a közmondás: Minél többet adakozik, annál inkább gazdagodik. Sajnos Isten népe hajlamos az ellenkezőjére. Ragaszkodunk mindenünkhöz, amink van, aztán megyünk Istenhez, és kérjük, adjál még egy kicsit. Mit gondoltok, meg fogja adni Isten? Az Ő válasza: hisz nem vagy kész a szükségben lévőnek odaadni, amid van. Ha azt elengeded, akkor meg fogom tölteni a kezed. Amíg azonban zárva tartjuk a kezünket – például ha itt ülünk a gyülekezetben és halljuk, hogy Afrikában, Oroszországban nagy szükség van támogatásra, és mégis itt ültök zárt kezekkel –, Isten így szól: adj és adatik neked. Sőt azt mondja: „Kérjetek, és adatik nektek.” A menny törvénye minden esetben: adj, és aki ad, kap is. Az egyháznak szolgálva megtanultam egy fontos leckét. Szüntelen hallom: nincs elég pénzünk. Az egész világon ezt halljuk, állandóan. Ez egy jól megszokott frázis. Mindennapi életünkben is így teszünk. Anyagilag bilincsben járunk, pedig Isten a szabadság. Ezt tanítjuk, amikor a bűntől való szabadságot hirdetjük. Azt tanítjuk, hogy Isten a múlt, de a jelen bűneitől is megszabadít. Ő biztosítja nekünk a növekedéshez való szabadságot. Mi hiszünk ebben a szabadságban. Azonban anyagi megkötözöttségről sohasem beszélünk. Nem gondolod, hogy Isten az anyagi megkötözöttségtől is meg akar szabadítani? Isten szeretné népét az anyagi függetlenségre tanítani. Ő forrásokat akar árasztani népére, hisz Ő mindenáron szólni akar a világhoz, és nagyon jól tudja, hogy nekünk ehhez anyagi eszközök kellenek, amelyeknek szűkében vagyunk. De neki van elegendő, és boldog örömmel ad neked, ha te az Ő ügyében továbbadod. Ez az univerzum törvénye. Guyanában tanultam meg ezt a leckét. Nem számít, milyen kevesed van – ha továbbadod, többet fogsz kapni. Minél többet adsz, annál többet kapsz. Ez szépen, lassan, de biztosan életelvemmé lett. Ugye kemény a fejünk? Mindnyájan makacsok vagyunk. Egyet-mást meg kell tenni Istennek, hogy megtanuljuk, amire Ő nevelni akar. Mindenesetre megtanultam, hogy Isten azt a keveset sokszorozza meg, amid van, ha használod. De a nevelésnek sohasem érsz a végére, mindig magasabb szintre emel. Megtanított egy másik leckére is. Egy napon négy indián fejedelem jött hozzám. Azt mondták: „Gates testvér, hajlandó lennél eljönni a mi falvainkba, és minket Krisztus megismerésére tanítani, és az ápolási munkát vállalni? „Persze, hol vannak ezek a falvak?” – kérdeztem. „Nem olyan messze, csak négy nap gyaloglás” – volt a válaszuk. Magamban azt gondol-

tam: Borzalom, négy nap oda, négy nap vissza, ez nyolc nap gyaloglás, és még nem csináltam semmit. Elkezdtem imádkozni egy repülőgépért. Eddig már megértettem, hogy ha adok, kapni fogok. Most Isten másik leckére tanított. Imádkoztam és imádkoztam egy repülőgépért. Egy reggel azt olvastam Mózes II. könyvében, hogy Mózes elhagyta népével Egyiptomot. A Vörös-tenger előttük volt, és elkezdett Istenhez kiáltani. Erre Isten azt mondta neki: Ne kiálts hozzám, hanem mondd az izraelitáknak, hogy menjenek előre. Ezzel Isten nekem azt mondta: hagyd abba a könyörgést, menj előre, és vedd meg a repülőgépet. Erre én: „De Uram, egy fillérem sincs.” A válasz az volt, hogy hagyd abba a sírást, és menj előre. Ez volt az egészen másféle lecke. Feltettem a kérdést: „Arra gondolsz, Uram, hogy menjek valamit vásárolni pénz nélkül?” „Igen, menj előre, én pedig gondoskodom a megoldásról.” Elmentem tehát az Egyesült Államokba. Vettem egy újságot, amelyben repülőgépek ezreit hirdették. Kerestem egy nagyon kicsi repülőgépet, a hitem nagyon kicsi volt. Sok hibája volt a gépnek. A motorja felújításra szorult, a rádiót, kerekeket is cserélni kellett, festésre is szorult, de hátha nekem adja az Úr. Felhívtam tehát a tulajdonosát, és alkudni kezdtem. Apám ezt mondta: „David, mit csinálsz? Nincs pénzed!” „Ez nem az én problémám, apám. Isten azt mondta, menjek előre, amennyire tudok, és Ő gondoskodik a többiről.” Eljött a nap, autóba ültem, hogy menjek megnézni a repülőt. Elutazás előtt odajött hozzám egy asszony, és ezt kérdezte: „David, hová mégy?” „Megyek repülőt venni!” „Megvan a pénzed rá?” „Nincs, de az nem az én problémám, hanem Istené.” Erre azt mondta: „Isten megoldotta a te problémádat is”, kivett a hátitáskájából egy csekket a repülőgép teljes áráról. „Hálásan köszönöm.” Nos, ezután javítani kellett a motort, a kerekeket, a festést, és megtanultam, hogy olcsóbb egy javított gépet venni, mint személyesen megjavítani. De Isten velem volt, türelmes volt velem. Végül Guyanába vittem a gépet. Ott napi három-négy órát repültem. Ez kb. ezer óra évenként. Néha egész nap repülni kellett, reggel hattól kezdve. Hívott a feleségem, hogy az egyik faluban van egy bonyolult terhesség, oda kell mennem. Egy másik faluban történt egy kígyómarás, a következő faluban is súlyos betegségben szenvedett valaki. Miközben repültem, jöttek a különböző hívások, és így ide-oda irányítottak. Gyakran csak este értem haza, teljesen kimerülten. Ez nap mint nap így ment. Természetesen az üzemanyagért is fizetni kellett. Volt egy egyezségem Istennel, hogy én repülök, Ő pedig fizet. Akkor éppen ezerdolláros üzemanyagszámlát kellett kifizetni, de csak kétszáz dollár volt a számlámon. Felhívtam apámat, megkérdeztem, van-e nála valami pénz? Sajnos nincs, mondta. „De holnap ki kell fizetnem a számlát.” Erre ő így szólt: „Emlékezz, fiam, neked egyezséged van Istennel. Te repülsz, Ő fizet. Menj aludni most, és imádkozz!” Éjjel jól aludtam. Reggel felkeltem, Illésről és az özvegyről olvastam, hogy soha nem A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 17


fogyott ki a liszt és az olaj. De nekem készpénzre van szükségem, érveltem Istennek. Végül figyelmeztetett: Ne érvelj, számold meg a pénzedet. „Jól van, megmutatom neked.” Megnyitottam a táskámat, benne volt a csekkfüzet és egy boríték. A borítékban volt egy banki igazolás, hogy 200 dollárt vettem fel. Előző nap vettem fel ezt a pénzt a bankban. Elkezdtem számolni tehát a pénzemet. Meg akartam mutatni az Úrnak, hogy nincs elegendő pénzem. 100, 200, de még mindig volt pénz… 300, 400, 500… végül 1050 dollár volt a kezemben. Micsoda? Ez honnan jön? 200 dollárral fekszem le, és 1050 dollárral kelek fel?! Biztosan angyal járt itt. Mentem a repülőtérre kifizetni a számlámat. „Gates kapitány, nagyon szeretünk magával dolgozni, maga mindig pontosan fizet” – mondták a repülőtéren. Majdnem elmondtam, hogy Isten angyala hozta nekem a pénzt, de ezt nem hitték volna. Szépen, lassan tanultam, lépésről lépésre. Isten valóban hajlandó kifizetni a számlákat, de általában nem teszi kétszer ugyanazt. Egy évvel később hasonló helyzetben 4000 dollárra volt szükségem. A tennivalóim gyorsan szaporodtak, így hát mentem a bankba, és ott 2000 dollár várt. Semmi gond, gondoltam, az angyal újra ki fogja egészíteni. Felvettem a 2000 dollárt és hazarepültem a dzsungel felett, két óra alatt. Nagyon jól aludtam éjjel. Bátorító igéket olvastam reggel, és reménységgel vártam az isteni segítségre. Ez most elmaradt, és csalódottságot éreztem. Arra éreztem késztetést, hogy eladjam a számítógépemet, és így egészítsem ki az összeget. Ez nagy küzdelmet jelentett számomra, hiszen számítógép nélkül szinte nem tudok élni. De járom az országot, és mindenütt azt mondom, hogy semmi sem az enyém. Ez sem a te számítógéped, hanem Istené. Na de a könyvelés miatt, a honlap miatt, e-mail miatt, nem tudok élni a számítógép nélkül. De azt mondtam: Uram, átadom az akaratomat, ha Te hajlandóvá tudsz tenni, akkor odaadom. Aztán beszélt az Úr hozzám, átjárták elmémet az Ő gondolatai: „Adj, és adatik néked! Kérj, és adatik néked. Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat Isten előtt. Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségleteteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen, a Krisztus Jézusban.” Csak úgy pattantak ezek a memorizált Biblia-versek a fejemben. Végül azt mondtam: „Rendben, Uram, hajlandó vagyok odaadni.” Egy héttel korábban az egyik munkatársam felajánlott nekem 2000 dollárt a számítógépemért. Odamentem, eladtam a gépemet, és kaptam egy 2000 dollárról szóló csekket. Itt volt 4000 dollár, hogy kifizethessem a számlákat. Megkértem a munkatársamat, engedje meg, hogy utolsó alkalommal használjam a számítógépemet. Kedves számítógépemen utoljára letöltöttem az e-maileket. Ott volt egy levél, ilyen címmel: anyagiak. Így szólt: „Kedves David, tegnap este imádkoztam a feleségemmel együtt, és olyan benyomásunk támadt, hogy pénzre 18 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

van szükséged, ezért ma reggel 4000 dollárt tettünk a számládra.” Isten megint igyekezett rábírni, hogy megnyissam a kezemet, hogy még többet tudjon belehelyezni. Odaadtam egy 2000 dolláros számítógépet, és azonnal 4000 dollárt adott. Annyira izgatott voltam, hogy felvettem a 4000 dollárt, és megdupláztam a projektet. Az Egyesült Államokba kellett repülnöm, ahol mindenkinek elmondtam, látjátok, mit tett velem Isten! Aztán meg akartam nézni az e-mailjeimet, de hát nem volt gépem. Az egész pénzt elköltöttem, és megrendített, amikor rádöbbentem, hogy nincs számítógépem. Édesanyám megkérdezte, mi baj van? „Ó, eladtam a gépemet, és már nincsen pénzem!” „Használd apád gépét”, mondta ő. „Nem, én a saját gépemet akarom.” Végül persze mégis apám gépét kellett használnom. És tudjátok, ott volt egy e-mail a divízió elnökétől, Israel Lethótól: „Kedves David, annyira tiszteljük, amit divíziónkban teszel, hogy összegyűjtöttünk egy kis pénzt neked itt az irodában. Itt van 3000 dollár, amelyből bármilyen felszerelést vehetsz magadnak.” Visszakérdeztem: „Nem baj, ha számítógépet veszek belőle?” Ő azt válaszolta: „Kedves barátom és inspirátorom: vegyél, amit akarsz.” Így tehát vettem egy gépet, ami kétszer olyan gyors volt, mint az előző, sokkal jobb gép, mint az, amit odaadtam. És nagy leckét tanultam meg. Ha valóban feladod azokat a dolgokat is, amikről azt gondolod, hogy a tieid, akkor Isten nem hagy téged nélkülözni, hanem azt akarja, hogy még többet kapj, áldani akar. A lecke tehát az volt: ha odaadod, amit Isten kér, akkor még többet fogsz kapni. Ez nagy és fontos tanulság az egyház számára! Hatalmas missziónk van: az egész világot elérni néhány rövid hónap alatt! Általánosságban azonban Isten népe csak ül az összes forráson. Azt gondoljuk, hogy a nyugdíjra, a házunkra, az autónkra kell gyűjtenünk. Azt gondoljuk, hogy magunkról kell gondoskodnunk! Észre sem veszszük, hogy mindenünk, amit birtokolunk, nem is a miénk. Minden az Úré. Kié minden ezüst és minden arany? Kié? Az Úré, bizony. Ha az Úré minden ezüst és arany, akkor a te autód az övé, a házad az övé. Egy orvos azt mondta nekem: „David, én keményen dolgoztam mindenért, sokat tanultam.” Azt kérdeztem tőle: „Doktor, ki adta neked az értelmet? Isten. Nem lettél volna képes elvégezni az orvosi egyetemet, ha Isten nem adta volna a megfelelő képességet. Mindened az Úré.” Most, amikor egy egész hétvégén át történeteket fogunk hallani, amikor kiapadhatatlan forrásokról beszélünk, amikor arról az emberileg lehetetlen feladatról beszélünk, amivel Isten ma megbíz minket, amikor csodákról beszélünk, és kockázatról is, egyszóval ma este, amikor elkezdjük ezt a hétvégét, szeretnélek meghívni benneteket: hajlandók vagytok szíveteket megnyitni, és megvallani, hogy mindenetek az Úré, hajlandók vagytok arra kérni Istent, hogy készségessé tegyen benneteket? Hajlandók vagytok mindent az Úr oltárára tenni?


Testvérek, ez a világ olyan, mint a Titanic, és a Titanic már ütközött a jégheggyel. Mindenki tudja, hogy a hajó süllyed. Ha viszont ti a Titanicon házat akartok építeni, akkor – ezt mindenki tudja – el fogjátok veszíteni. Halálos veszélyt jelent ragaszkodni bármihez, ami a Titanicon van. Az egyetlen túlélési lehetőség az, hogy menekültök a hajóról. Mindenetek ott fog maradni a hajón. Isten arra szólítja fel ma az Ő népét, hogy meneküljenek a mentőcsónakba. Tegyetek mindent az oltárra! Nyissátok meg kezeiteket! Hogy ne csak adni tudjatok, hanem a menny betölthesse kezeiteket. Készek vagytok arra, hogy letérdeltek ma este velem együtt, és imádkoztok, hogy Isten készségessé tegyen bennünket mindent az oltárra tenni? Készek vagytok? Ne térdeljetek le, ha nem vagytok hajlandók erre. Ha most letérdeltek, akkor csak azért, mert azt akarjátok kifejezni a menny előtt, hogy Uram, én akarom. Van még néhány csodálatos történetem arról, mi történik, ha készek vagytok erre, de az első lépés az, hogy nyissuk meg a kezünket. Ha tehát készek vagytok, letérdelnétek velem? Drága Urunk, ma este szeretnénk hálát adni Neked minden kiváltságért, amit tőled nyertünk. Nagyon jóságos voltál hozzánk, életet adtál, nevelést adtál, jövőt adtál, de Uram, körülöttünk van egy haldokló világ, milliószámra meghalnak az emberek, akik soha nem hallottak Jézusról, és Te megáldottál minket az igazsággal, ezzel a csodálatos világossággal. Kérlek, bocsáss meg nekünk az önzőségünkért, kérlek, küldd a Te különleges Lelkedet, az adás és az önzetlenség Lelkét, és helyezd szívünkbe azt a kívánságot, hogy nyissuk meg kezeinket, és észrevegyük, hogy minden a Tiéd, mi csak sáfárok vagyunk, ezért el is kell számolnunk Veled mindenünkről. Kérlek, töltsd ki Lelkedet miránk ma este, mindenkire, aki előtted térdel. Előtted térdelünk, elfogadjuk ajándékodat, és jobban szeretnénk Hozzád hasonlítani az adakozásban is. Taníts továbbra is ezen a hétvégén, ezt kérjük és megköszönjük Jézusunk nevében. Ámen!

II. Fájdalmas tapasztalat lehet orvosi diagnózisra várni. Egyszer egy héten át vártam az orvosi eredményre, amely eldöntötte volna, hogy élek-e, vagy meghalok. Még régebben, fent az Andokban, vértranszfúzió során kaptam egy egység vért. Évekkel később az orvosom azt mondta: „Az az érzésem, hogy HIV-pozitív vagy! Veszünk vért, és egy hét múlva tudjuk az eredményt.” Egy héttel később ott voltam az irodámban, és eléggé ideges voltam, mielőtt telefonáltam volna. A titkárnőm megkérdezte: „Mi a probléma?” Így válaszoltam: „Ez a hívás dönti el, hogy élni fogok, vagy meghalok.” A vonal másik végén az orvos azt mondta: „Várj egy pillanatot, lemegyek a laborba, és megnézem az eredményt.” Ott ültem és vártam néhány percet, közben azon töprengtem, vajon meg fogok-e halni. Aztán visszajött és azt mondta: „Az ered-

mény: negatív.” Akkor mélyet sóhajtottam: „Élni fogok.” Szóval, nagyon ijesztő lehet, ha valaki diagnózisra vár. Vannak, akik ezen nevetnek és viccelődnek. Ilyen történeteket mesélnek: „Az orvos azt mondja a betegnek: Van egy jó hírem és egy rossz hírem. Melyiket szeretne először hallani? A páciens gondolkozik néhány pillanatig, és azt mondta: Doktor, mondja meg először a jó hírt. Erre az orvos: A papírjaim szerint még három napja van. De doktor úr, azt hittem, először a jó hírt mondja, akkor mi lehet a rossz hír? Az orvos így válaszol: Sajnos, ezek a papírok már két napja vannak az íróasztalomon.” Nagyon nehéz pillanatok azok, amikor az életünk van mérlegen. Amikor kórházban, a baleseti ambulancián dolgoztam, éjjel bejött egy férfi, aki mellkasi fájdalmakra panaszkodott. Átutazóban volt a családjával, s ők mondták neki: „Itt van egy kórház, menj be és vizsgáltasd meg magadat.” Megvizsgáltam, és abban a pillanatban hangos nyögéssel hátradőlt az ágyon. Súlyos szívinfarktusa volt ott a helyszínen. Az összes orvost odahívtuk, háromnegyed órán át dolgoztunk, de nem volt semmi reakció. A családtagok kint ültek az autóban, és sejtelmük sem volt, mi történik. Azt hitték, rutinvizsgálaton esik át. Az orvos feladata volt kimenni a családhoz, elmondani a halálhírt. Micsoda nehéz feladat! Szeretném megkérdezni tőletek, hogy ha orvoshoz mennétek, és a vizsgálat után feltenné a kérdést: „Csak a jó híreket szeretné hallani, vagy a teljes igazságot?” – mit választanátok? Az egész történetet, vagy csak a jó híreket? Azt hiszem, mindenki szeretné hallani a teljes igazságot. Először áprilisban beszéltem erről a témáról, egy öszszejövetelen a déli unióban. Mindig nehéz erről beszélni, szembesülni a diagnózissal. Tekintsük át ma reggel az egész történetet. Itt ül mögöttem egy matematikaprofeszszor, és a matematikusok tudják, hogy a számok mindent elmondanak. Minden vállalat, szervezet életében négy fázis van, és mi is egy szervezet vagyunk. Amikor Trinidad és Tobagón az Andrews Egyetem üzleti programjának keretében tanítottam, tanulmányoztuk ezt a négy fázist, amelyen minden szervezet végigmegy. Tekintsük át ezeket: Az első a vállalat, szervezet születése. Amikor a szervezet születik, egy kis csoport teljességgel a szervezet céljára, missziójára összpontosít. Mindent odaáldoznak a cél vagy misszió érdekében, még az életüket is. Sokszor még fizetésük sincs. Áldozatkészek, és ha utaznak, bárhol hajlandók aludni. Néha az életükkel fizetnek. Azonban gyorsan fejlődnek. Mindez ránk is érvényes. Úttörőink még az életüket is feláldozták a misszióért, és gyorsan is fejlődtek. Megszületett az adventmozgalom, amely az egész világot áthatotta. A növekedés nyomán végül a szervezet felnőtté/éretté válik. Ilyenkor átlép a második fázisba. A második fázis: az érett állapot. Elkezdünk iskolákat, kórházakat, mindenféle intézményt építeni, és elkezdünk megállapodni. Ebben a szakaszban aratjuk annak gyümölcsét, amit az első fázis növekedése hozott. Még több A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 19


forrásunk van a növekedésre és a haladásra. Ez csodálatos szakasz egy szervezet életében, ki lehet használni az egyesített forrásokat a célok, a misszió, a még jobb eredmények érdekében. Csodálatos lenne, ha egy szervezet ebben a fázisban tudna maradni. Csakhogy ez nagyon nehéz, a legtöbb szervezet képtelen megmaradni ebben a fázisban. A harmadik fázis a szervezetivé, intézménnyé válás szakasza. A szervezet azért létezik, hogy megvédje az addig elért eredményeket. A misszió feledésbe merül, vagy legalábbis már nem a legfontosabb. A szervezet többé nem hajlandó az elért eredményeket kockára tenni a misszió érdekében. Ha választani kell a misszió betöltése és az eddigi eredmények esetleges elveszítése között, akkor megvédik az eddigieket. Ha a vezetőnek választania kellene munkahelye esetleges elveszítése és a misszió között, valószínűleg megvédené a munkahelyét. Nagyon könnyű ezt a gondolkodást követni, ha egyszer nagyra nőttünk. És majdnem minden szervezet végül ebbe az állapotba kerül. Sajnos van még egy negyedik fázis is. A negyedik fázisban kezdődik a szervezet halála. Még mindig termel és fejlődik bizonyos területeken, de már megkezdődik a haldoklása. Először néhány intézményt bezárnak, a munkások számát csökkentik, a jövedelem csökken. Ez az elhalás lassú, fokozatos folyamat a halálig. Mi, a hetednapi adventista mozgalom, felnőttünk és éretté váltunk, Isten megáldotta ezt az egyházat, elértük az érett állapot fázisát. Nagyon sok intézményünk van, világszerte jelen van a szervezetünk, azaz szervezetivé váltunk. Sajnos, ennél tovább is mentünk. Elkezdtük az intézményeink bezárását, sokat megszüntettünk. Az egyik dél-amerikai államban volt négy kórházunk, már egy sincs. Más országokban bezártuk az iskoláinkat. Közép-Amerikában az egyetemünk a bezárás küszöbén áll. Észak-Amerikában a területek átlagosan húsz prédikátort elbocsátottak. Csupán üzleti szemszögből – hangsúlyozom, nem hitbeli szempontból, csupán szekuláris alapon – azt kell mondanunk: bajban vagyunk. Benne vagyunk a negyedik fázisban. De hála Istennek, van megoldás. Mindig van megoldás, minden szervezet számára. A megoldás: térj viszsza az első fázisba! Összpontosíts a missziódra! Bármely szervezet újjászülethet, amely visszatér az első fázisba, és mindent feláldoz, hogy betöltse a missziót. Akkor mindegy, ha néhány épületet elveszítünk is, de legalább elérjük az embereket. A megbízásunk egyértelmű: Menjetek el az egész világba, és hirdessétek az evangéliumot! Mint hetednapi adventistáknak, hirdetnünk kell a hármas angyali üzenetet. Egy világot kell felkészíteni, és minden egyes embernek hallania kell az üzenetet. Ha hajlandók vagyunk mindent kockára tenni a missziónk elérése érdekében, hihetetlenül gyors fejlődést tapasztalunk majd. Ha azonban nem lépünk vissza az első fázisba, tapasztalni fogjuk, hogy továbbra is be kell zárni az intézményeinket. A világi tudósok azt mondják, hogy sok összefutó szál létezik. Egyfelől itt a demográfiai robbanás, egyre inkább 20 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

előtérbe kerül a vízhiány, ez kb. húsz év múlva súlyos lesz – a friss ivóvízre gondolok –, emellett növekszik a természeti katasztrófák száma, a gazdasági katasztrófa az ajtónk előtt áll, létezik ezenkívül a technológiai robbanás: az a technológia, amely jobb egészséget ad nekünk, egyben a pusztítás kapacitását is növeli. Mindezek összetalálkoznak az elkövetkező öt–tizenöt év során. Már nincs sok időnk. Nem kell nagyon messze a jövőbe tekinteni, hogy észrevegyük: ez a hajó, mint a Titanic, el fog süllyedni. Feladatunk évről évre százmillió emberrel bonyolultabbá válik. Tehát mit tesz majd Isten?

„Elmenvén azért, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” Nézzük meg ezt a kérdést Isten szemszögéből. A prófétaság Lelkétől tudjuk, hogy Jézus már eljöhetett volna. Azt is tudjuk Ellen G. White írásaiból, hogy lesz néhány év, míg újra jöhet. Megéltük az első világháborút, amikor feltalálták a géppuskát, amivel sokkal gyorsabban tudtunk megölni embereket. Aztán keresztülmentünk a második világháborún, ahol a tömeggyilkos fegyvereket feltaláltuk, többek közt az atombombát is. Keresztülmentünk már a kommunizmuson, ahol mindenki a tudományt tekintette istennek, és most visszatértünk egy olyan állapotba, ahol a világ észreveszi, hogy az emberiség problémáira csak lelki megoldás létezik. Az egész világon mindenki keresi a megoldást. De most már nincs időnk, hogy még egy harmadik világháborún keresztülmenjünk. Elérkezett az egyház arany pillanata. Ellen G. White azt mondja, hogy az arany pillanatban lépnünk kell (lásd Az evangélium szolgái, 134. o.). Bárhova fordulunk, látjuk, hogy az egyháznak nagy lehetőségei vannak. Csak egy nagy problémánk van: nincs elegendő pénzünk. Azonban a holnap nem fog nekünk több pénzt hozni. Holnap még kevesebb pénzünk lesz. Ez azt jelenti, hogy a mai nap a legjobb nap, amely mostantól fogva egészen az örökkévalóságig nyílik, hogy elvégezzük a munkánkat. Az egyik oldalon ott van Krisztus parancsa, hogy menjünk el az egész világra, és hirdessük az evangéliumot minden népnek, minden nyelvnek, ágazatnak és nemzetségnek. A másik oldalon az a helyzet, hogy nincs elegendő pénzünk, hogy ezt megtegyük. Ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk? Vagy egyszerűen kissé máshogyan kell megközelíteni a dolgokat? Tudjátok, akinek sikerei vannak, máshogyan tekint a dolgokra. Ha mindenki azt mondja, hogy ezt nem lehet megtenni, akkor még mindig van egykét ember, akik azt mondják, hogy mindez megoldható. Isten már megadta nekünk a siker titkát az Ő igéjében. A prófétaság Lelkében megadta nekünk, ami szükséges ahhoz, hogy el tudjuk végezni a feladatunkat. Tudva,


hogy az idők legvégén élünk, elvárnám, hogy a sürgősség kifejezése minden kiadványunkban, minden könyvünkben megjelenjen. Minden összejövetelünkön kellene érezni az idők rövidségét. A hajó süllyed, és a sürgősség szellemének át kellene hatnia az egész legénységet. Sajnos, nem ezt érzékelem, nem ezt olvasom, nem ezt hallom. Jó beszámolókat hallok, a dolgok jól mennek, legyünk nyugodtak, hadd készítsünk terveket, hadd dolgozzunk. De van egy kis probléma: a feladatunk kb. egymilliószor nagyobb, mint amennyire képesek vagyunk. Ezért tekintsünk újra a dolgokra Isten szemszögéből. Jézus nagyon hamar jön, és Ő fogja az evangéliumot hirdetni az egész világon. Mi lesz, ha Isten népe ezt nem akarja megtenni? Nekünk adta a világosságot, egy csodálatos igazságot. Az egész prófétaság Lelkét áthatja a sürgősség szelleme. De van nálunk egy sajátos „vállalati” kultúra – egyébként minden szervezetnek van egy sajátos kultúrája. Ha valaki a céghez tartozik, tudja, hogyan gondolkodnak és cselekednek az emberek. Nekünk olyan szervezeti kultúránk van, amely nagyjából elégedett azzal, ahol állunk. Egyetértetek ezzel? Igen, minden, amit olvasunk, látszólag jó és helyes. Emögött nincsen megtévesztő szándék. Ez csupán a szervezeti kultúránk. Minden évben összehasonlítjuk magunkat önmagunkkal, és minden évben azt mondjuk: Növekszünk, nem csodálatos ez? De sajnos ez a növekedés olyan, mintha teáskanállal mérnénk a vizet a süllyedő hajóból. Elnézést, de a dolgaink nem állnak jól. Szemünk láttára hal meg a világ Krisztus nélkül. Milliók és százmilliók sírba szállnak, anélkül, hogy valaha hallottak volna Krisztusról. Mit várunk Krisztustól, ha jön néhány év múlva, és megkérdezi tőlünk: „És elértetek mindenkit?” Azt gondoljátok, hogy dicsérni fog: „Jól van, jó és hű szolgám!” Attól tartok, hogy nem – kivéve, ha valami történne. Az egyháznak az egész világon robbanásszerűen növekednie kell. Azonban a szervezeti kultúránk ezt jelenleg nem engedi meg. Amikor üzleti ügyeket tanultam, megértettem, milyen fontos a vállalati kultúra. Egy ilyen vállalati kultúra lassan épül fel, és csak lassan változik. Ha a szervezeti kultúrát szeretnénk megváltoztatni, akkor csak két utunk van, mármint normális esetben. Az egyik: a cég alkalmaz egy diktátort, aki mindent megváltoztat, és a hajó kormányát átfordítja. De ez nem a mi működési módunk. Általában megválasztjuk a vezetőinket. Nem lesz diktátorunk, mert nem szeretjük a diktátorokat. Egyébként ez nem is Isten akarata. De van egy másik út: egy krízis, egy világra szóló krízis megváltoztat mindent. Sajnos ez a krízis az összes lehetőségünket is megváltoztatja, amit ma még élvezhetünk. Mielőtt azonban ez a krízis bekövetkezik, még minden lehetőség adott, hogy elmenjünk az egész világra. Ezért kértem az Urat, mutasson nekem egy másik utat. Egyszer, amikor bekapcsoltam a tévét, egy csodálatos igehirdetést hallottam, csodálatos igehirdetést a hetedik napi szombatról. Ahogyan a teremtő a hetedik napot elkülönítette, hogy kifejezze tekintélyét, és hogy a hetedik nap az igazi szombat, melyet Isten megszentelt. Amikor az

igehirdetésnek vége volt, azt hittem, hogy ez adventista igehirdetés volt, de kiderült, hogy pünkösdista igehirdetőt hallottam. Zavarba jöttem. Másfelől már hallottam, hogy sok protestáns elkezdte ünnepelni a szombatot. Nem hagyják el a felekezetüket, egyszerűen szombatot ünnepelnek, és vasárnap is templomba járnak, de péntek estétől szombat estéig megszentelik a szombatot. Egy másik alkalommal hallottam igehirdetést a halottak állapotáról, egyet a pokolról, egyet a nagy küzdelemről, és most éppen végighallgattam egy sorozatot a szentélyszolgálatról, de egyik prédikátor sem volt hetedik napi adventista. Ezután igazán félni kezdtem, mert észrevettem, amit Isten tesz. Már nem vár többet, hanem jön. És mindenkit támogat, aki hajlandó az igét hirdetni. Mint adventisták azt hisszük, hogy Istennek van egy népe, e nép tagjai nem adventisták, Babilonban még mindig van egy nagy sereg. Ha Isten gyermekei e csodálatos adventmozgalmon belül nem végzik a munkát, akkor más fogja megtenni. Azonban hogyan várhatnánk akkor, hogy Isten így szóljon hozzánk: „Jól van, jó és hű szolgám!” Ezekkel a kérdésekkel küszködtem, és kérdeztem az Urat: „Uram, hogyan változhatna meg ez? Hogyan lehetne a népedet arra késztetni, hogy a missziómunkát tegyék az első helyre? És az összes forrást kockára tegyék, a megspórolt javainkat, a tartalékainkat, az épületeinket, mindenünket? Mindent kockára tenni, hogy a világ népeit elérjük! Hogyan történhetne ez? Nem tudom, hogy a szervezeti kultúránk, a cégünk tudna-e ilyen gyorsan változni?” De Isten így szólt: „Én ezt megmutatom neked, kezdjük veled. Hajlandó vagy minden forrásodat kockára tenni? Hajlandó vagy kitenni magadat ennek a rizikónak? Odaadnád az életedet? Ha te meg tudod tenni, akkor mások is megtehetik. Ha beleegyezel, hogy téged felhasználjalak, lehet, hogy általad másoknak is meg tudom mutatni, mire vagyok képes. Mások csatlakoznak hozzád. Egész gyülekezetek fogadják ezt el, elterjedhet az egész világon. Az egész egyház, lentről indulva, megváltozhat. Újra mozgalommá válhat. De ez veled kezdődik.” Nos, nem vagyok fontos személyiség, az egész nem David Gatesről szól, hanem ez mindnyájunkról szól. Mindazokról szól, akik hajlandók magukat teljesen átadni Istennek, és mindent kockára tenni. Ez hoz mérhetetlen forrásokat és mérhetetlen eredményeket. Így végül azt mondtam Istennek: „Rendben, Uram, kész vagyok, bár nem lesz könnyű.” Isten így válaszolt: „De teljes kontroll kell nekem, és ha ebbe beleegyezel, olyan dolgokat kell tenned majd, amelyeket soha nem gondoltál lehetségesnek. Aztán majd meglátjuk, mi történik.” 2000-ben történt, amikor ezt elfogadtam. „Uram, látom, amit már eddig is tettél értem, tudom, hogy gondoskodni tudsz rólam. Vannak repülőgépeink, iskoláink, holott soha nem volt igazán pénzünk.” De 2000-ben azt mondtam az Úrnak, kész vagyok minden határt átlépni, mindent félretenni, és mindent elfogadni, amit rám bíz. Ha elvégzi az egyházunk misszióját, és segít embereket elérni, akkor kész vagyok erre. A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 21


Meghívtak a bolíviai egyetemre, hogy megtartsam az imahetet. Közvetlenül ezután kaptam egy hívást egy fiatalasszonytól, Bolíviából: „Szeretnénk elérni a városokat, és megtudtuk, hogy egy tévéhálózat eladó. Tudom, hogy a dzsungelben van dolgod az iskolákkal és a repülőgépekkel, hogy elérd az indiánokat. De David, a városokban emberek milliói élnek, és ők is a bűn rabjai. Tudod, egy tévéállomással el lehet érni egy egész várost, de itt van eladásra egy egész hálózat, tudod, mennyi embert lehet elérni?” Azt mondtam: „Persze, tudom, de tudod te, hogy ez mennyibe kerül?” Ő azt válaszolta: „Nem olyan sok, csak egymillió dollár.” „Igen, ez nagyon olcsó egy egész hálózatért, de ki látott már egymillió dollárt?” Végül úgy döntöttem, hogy apámmal tanácskozom, anyagiak kérdésében ő nagyon konzervatív. De azt mondta: „David, ha ennek egyszer meg kell történnie, talán most kezdődik.” Van az Egyesült Államokban egy nonprofit bizottságunk, így tehát nekik is elmondtam a lehetőséget. A bizottság azt mondta: „David, menj le, és vedd meg ezt a tévéhálózatot.” Tudjátok, nagyon fontos, hogy ki van a bizottságban. Csak olyan embereket tegyél oda, akik a misszió tekintetében egyetértenek veled. Különben ezek a bizottságok csak körbejárnak, és soha nem hoznak semmilyen döntést. Tehát a bizottság azt mondta: „Menj, és vedd meg.” „De tudjátok, hogy semmi pénzem nincs” – mondtam. Erre így válaszoltak: „David, neked soha nem volt pénzed, Isten mégis mindig megáldotta, ha előreléptél. Ezért menj Bolíviába, és nézd meg, hogy Isten mit fog tenni érted.” Bolíviába utaztam, és találkoztam azokkal az emberekkel, akik eladták a hálózatot. Tudni kell, hogy LatinAmerikában nem csak a pénz miatt üzletelnek. Üzletet csak barátokkal kötnek. Az első dolog tehát, hogy együtt kell vacsorázni velük. Ott nem az üzletről szól a dolog, hanem tudni akarják, ki vagy te. Vacsora közben rákérdeztek: „Ki vagy te?” „Mi egy hetednapi adventista csoport vagyunk, és el szeretnénk érni az országot az egészségügyi üzenettel, neveléssel, családi élettel és lelki igazságokkal” – válaszoltam nekik. Erre azt mondták: „Bolíviában erre van szükségünk. Holnap üzletet kötünk.” Másnap reggel ott ültünk egy nagy asztalnál, és az eladó így szólt hozzám: „David, mondd meg, mennyit ajánlasz?” Így válaszoltam: „Imádkozhatnánk először? Letérdelhetnénk?” „Rendben” – volt a válasz, hiszen a jó katolikus letérdel. Elkezdtem imádkozni: „Uram, ez egy nagy lelki vállalkozás lesz, szükségem van a segítségedre. Kérlek, áldd meg a tárgyalást.” Miután leültünk, megint jött a kérdés: „Mondd meg, mennyi az ajánlatod?” „Adok egymillió dollárt az egész hálózatért” – feleltem. Meglepődtek: „David, azt hiszem, itt valami hiba van. Mi másfél milliót kértünk a hálózatért.” Megmutatta nekem a dokumentumokat, amelyekből kiderült, hogy bizony, másfél millió dollárért árulták. Bajban voltam, és egy kicsit aggódtam. Azt mondtam magamban: „Uram, mit tegyek? Idejöttem, és azt hittem, egymillió dollárért megkapom, és most másfél millió dollárba kerül.” Ekkor 22 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

a Szent Lélek eszembe juttatta Jézus szavait: „Én adtam 5000 embernek eledelt két halból és öt kenyérből. Nem lett volna különbség, ha 10 000 vagy 25 000 ember lett volna ott. Mi itt a különbség egy vagy másfél millió között? Úgy sincs neked ennyi.” Erre beleegyeztem, és azt mondtam az Úrnak: „Rendben.” Az eladóhoz fordulva azt mondtam neki: „Megveszem.” Erre azt kérdezte: „Nem fogsz alkudozni? A Vatikán felajánlott nekem egymillió dollárt. Visszautasítottam, és mondtam nekik, hogy másfél milliót kérek. Erre azt mondták, úgy sincs más vevő, majd meglesz nekünk egymillióért is.” Soha nem gondolták volna, hogy egy adventista színre lép, és másfél millióért megveszi. A másik vevőjelölt azt mondta: „Bárcsak nekem is annyi pénzem lenne, mint neked. Idejöttök ti gazdag amerikaiak, és teljesen mindegy nektek, hogy egy vagy másfél millió dollár.” Nem szóltam egy szót sem, viszont felvetettem, hogy nekem kell egy stúdió és néhány iroda is. „Az a telek, amit megvettetek a tévé mellett, kellene nekem. Azt szeretném, hogy beletegyétek a másfél millióért.” „De David, én nemrég fizettem 300 000 dollárt érte, hogyan adhatnám neked? Hogyan adhatnék oda egy 300 000 dollárt érő ingatlant csak úgy?” Azt mondtam: „Ne érvelj velem, én szemrebbenés nélkül 500 000-rel többet adtam.” Odahajolt a helyetteséhez, és halkan azt mondta: „Ezek kemény tárgyalófelek”, de végül beleegyezett. Másnap este találkoztunk az otthonában, és aláírtuk a szerződéseket. Amikor ott voltunk, előhozott egy nagy fehér Bibliát, és azt mondta: „Amikor a pápa Bolíviában van, mindig az én házamban lakik” – és megmutatta nekem a pápa dedikálását a fehér Bibliában. Azt mondta: „Ami ma itt történik, az egy vallási esemény.” Miután a tévékamerák előtt aláírtuk a szerződést, odafordultam hozzá, megnyitottam a Bibliát, és kértem őt, hogy olvassunk Mózes második könyvéből. Erre ő olvasott: „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodj, és végezd minden dolgodat, de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja... Nem gondoltam, hogy az én katolikus Bibliámban benne van a szombat” – mondta. Mire én: „És ezt a Bibliát még a pápa is dedikálta.” Másnap azt mondta, hogy kell neki egy 100 000 dolláros foglaló. Felhívtam a bankom vezetőjét: „Randy, szükségem van 100 000 dollárra.” „De David, semmi pénzed nincs” – válaszolta. „Persze, tudom, ezért arra kérlek, hogy adj kölcsön.” „Te azt akarod, hogy vízen járjak érted?” „Randy, éppen megvettem egy tévéhálózatot másfél millió dollárért, és pénzre van szükségem a foglalóra.” A bankigazgató azt mondta: „David, láttam, hogyan áldotta meg Isten a munkádat, megadjuk a százezret. Ha hazajössz, aláírod majd a papírokat.” És küldte a pénzt. Amikor megkaptam, kifizettem a foglalót, és visszamentem az Egyesült Államokba, ahol a banki és hivatali papírok már elő voltak készítve. De nem jött be pénz, nem jött és nem jött. Mielőtt le kellett utaznom Bolíviába, hogy kifizessem a fennmaradó 1,4 milliót, egy jó barátom felesége meghalt autóbalesetben, és a biztosító


100 000 dollárt fizetett. A barátom azt mondta, hogy ez vérpénz, ezt nem tudja elfogadni, és odaadta nekünk. Ezzel kifizettem a 100 000 dolláros adósságomat. A bankigazgató azt mondta: „Neked mindig fogok pénzt kölcsönözni, mert te mindig kifizeted az adósságodat.” Nem én fizettem, hanem Isten fizette. Sőt, Istennek kell fizetnie, hiszen nekem egy fillérem sincs. Lementem tehát Bolíviába, már néhány hónap eltelt a vétel óta, és meg kellett mondanom, hogy nincs pénzem. Nagyon rosszul éreztem magamat, mivel Isten mindig megadta a szükséges pénzt. Nem tudtam megérteni, miért teszi ezt most velem. De Isten csodálatos lelkületet adott nekik, hiszen azt mondták: „Ne aggódj, ez Isten műve, meglesz a pénz!” Pedig a legtöbb gazdag barátom cserbenhagyott és elfordult tőlem. Van néhány barátom, akik eléggé gazdagok. Egy sem adott, egy fillért sem. Néhányan azt mondták, hogy „amit teszel, az bűncselekmény, és mi nem leszünk annak részesei”. Mondtam az Úrnak: „Rendben, Uram, ki fogom bírni.” Ha vezető akarsz lenni, bírni kell a terheket. Aki a háborúba vonul, fel kell készülnie arra, hogy ott majd repülnek a lövedékek. Végül kiadtam az utasítást, hogy kezdjék meg a műsorsugárzást. Egész Bolíviában elkezdtük az adást. Az első napon 60 hívást kaptunk nézőktől, akik azt mondták: „Köszönöm, végre egy tévéadó, amelyben nem folyik vér és nincsen erőszak!” Idővel jöttek más tévéadók, és kérték, hogy átvehessék az adást. Ennek egyetlen módja az, hogy műholdra tegyük. Elkezdtem tehát felhívni a műholdtársaságokat, fogalmam sem volt az egészről, és azt hiszem, észrevették, hogy nem értek hozzá. Nemsokára naponta hívtak a társaságok, mert természetesen mindegyik azt akarta, hogy vele kössek üzletet. Végül az ún. Intelsat céget választottuk. Mielőtt aláírtuk a szerződést, küldtek egy embert Washingtonból Bolíviába, hogy nézze meg a tévéhálózatot. Egész nap ott volt nálunk, megnézte az egész napi programot. És azt mondta: „Ez a legjobb vallásos tévéprogram, amit angol vagy spanyol nyelven valaha láttam. Nem a legjobb felszerelés a tiétek, de a legjobb program. A legjobb transzponderünkre teszlek benneteket, ahová általában csak a Disneyt, a CNN-t, vagy más nagy társaságokat teszünk. Ráadásul adok nektek két ingyenes hónapot.” Minden hónap egyébként 12 000 dollárba kerül. Megrendeltük, és néhány hónap múlva adásba mentünk a szatelliten is. Ötéves szerződést kötöttem, mely 720 000 dollárról szólt. Amikor aláírtam, úgy éreztem, mintha öngyilkosságot követnék el. „Uram, még a tévéállomást sem fizettem ki, és most egy további szerződést írok alá?!” De az Úr azt kérdezte: „Elhagytalak már valaha is?” Erre azt kellett felelnem: „Nem, Uram, ez igaz.” „Akkor most bízz bennem, nem hagylak el, nem hagylak cserben. Te most még nem tudod, mi lesz a következő lépés, de hidd el, nem hagyom cserben ezt az ügyet.” Így tehát azt mondtam magamban: „Rendben, Uram, aláírom.” Ezzel a műholddal egész Latin-Amerikában és Spanyolországban jelen vagyunk. A kábel- és adó által elért háztartásokkal kb. 100 millió emberhez jutunk

el. Nem tudjátok elképzelni, milyen csodálatos kiváltság ennyi embert elérni! Talán még emlékeztek, tegnap este azt mondtam, hogy mindig olyat akartam tenni, ami megváltoztatja a világot. Az Úr megkérdezett, kész vagy-e magadat kockára tenni? Mert ha erre hajlandó vagy, fel tudlak használni. És én erre igent mondtam: „Igen, Uram, ha segítesz, hogy készséges maradjak.” Egyébként ez a történet az egész baráti köröm, családom és az adventista világ előtt zajlott, s már másfél év eltelt, amióta megvettem a hálózatot, és még mindig nem fizettem. A gazdag barátaim azt mondták: „Ez nem normális üzlet, ha ez az én üzletem lett volna, már rég elvettem volna tőled. Egészen biztos, hogy ebben Isten keze van.” Kétféle barátom volt, az egyik csoport egészen biztos volt abban, hogy Isten segíteni fog, a másik csoport azt mondta: „Most fogsz aztán csődbe menni.” Az egyik barátom szó szerint azt mondta: „Garantálom neked, hogy csődbe mész.” Én meg ott álltam középen, és vártam. És tavaly november 30-án a hálózat tulajdonosai Bolíviába hívtak. Amikor találkoztam velük, nagyon komolyak voltak. Azt mondták: „David, nagyon jó tévéadód van. Tudjuk, hogy ez az Istené, és hogy eddig valami óriási haszna volt egész Bolíviának ebből. De ne felejtsd el, mi emberek vagyunk, nekünk is fizetni kell a számlákat. Biztos megérted, ha el kell vennünk tőled, ugye?” Megkérdeztem tőlük: „Mennyi időm maradt?” „Harminc napod van, az év végéig. Ha addig nem tudod kifizetni a másfél milliót, akkor vissza fogjuk venni tőled, és valaki másnak eladni.” Mire én: „Rendben, ez korrekt.” Erre azt mondták: „Te nem is alkudozol velünk?” Mire én: „Nem, miért is, ez nem az én tévéhálózatom, ez az Úré, van neki elegendő pénze. Ha igazán fizetni akar, akkor most tudja, hogy meddig kell fizetni.” A katolikus barátaim erre azt kérték, hogy letérdelhetünk-e és imádkozhatunk-e. Amikor felálltunk az imádságból, azt mondták nekem: „Ne aggódj, David, Isten fizetni fog.” Nagyon kevés adventista barátom mondott nekem ehhez hasonlót. A katolikus üzletemberek viszont azt mondták: „Ne csüggedj, ne aggódj, Isten fizetni fog.” Ez számomra nagyon bátorító volt. Aztán eltelt az idő, és már december 23-a volt. Így imádkoztam: „Uram, már csak egy hetünk van!” Ő erre azt mondta: „Csendesedj, és ismerd el, hogy én vagyok az Isten! Hagyd ezt rám!” Néhány nappal később hívott egy barátom, és azt mondta: „Hallom, hogy elveszíted a tévéhálózatot.” Mire én: „Nem, nem, nem fogjuk elveszíteni.” „De már csak egy hét van hátra.” „Miért, Istennek ez nem probléma. Eddig mindig fizetett, várj még néhány napot.” „Biztos vagy te abban, hogy Isten ezt meg fogja tenni?” „Nagyon valószínű, hogy fizetni fog, de természetesen az utolsó szó az Övé. Eddig még egyetlen terv, egyetlen program sem vallott kudarcot. Ez lenne az első alkalom. Emiatt nem vagyok hajlandó kimondani, hogy Ő nem fog fizetni.” Aztán jött december 30-a. Olvasom a Bibliát. Ez a francia Bibliám, az elmúlt kilenc évben ezen a nyelA Z IDÕK JELEI 2005/3. • 23


ven tanulmányozom az Írást. A bibliai ígéretek nagyon szépen hangzanak franciául. Ezért sok igeverset memorizáltam francia nyelven. Imádkoztam az Úrhoz, és azt mondtam: „Te ígérted, hogy gondoskodni fogsz erről! Uram, még 24 óránk van, kérlek, tégy valamit.” Hirtelen olyan volt, mintha a Szent Lélek adott volna két pofont: „Hagyd már abba a kérlelést, én már meghallgattam a kérésedet. Nagyon jól tudom, hogy mire van szükséged. Adj inkább hálát nekem!” „Ó, Uram, bocsáss meg, ne haragudj! Nem akartam koldulni, és tényleg köszönök mindent, amit eddig tettél értem!” Erre a Szent Lélek intett: „Ne azért adj hálát, amit eddig tettem, hanem azért, amit tenni fogok.” „De mit fogsz tenni, Uram? Mennyiért adjak hálát?” Erre a Szent Lélek azt kérdezte tőlem: „Mennyiért akarsz hálát adni nekem?” „Ez azt jelenti, hogy választhatok?” „Igen, hagylak választani.” „Ó, Uram – mondtam –, ez nagyon kedves Tőled. Én most hálát szeretnék neked adni másfél millió dollárért.” Erre bátorítást kaptam a Szent Lélektől: „Köszönöm, ezt szeretem.” Aztán még eszembe jutott: „Igen, még 100 000 dollárral vagyok adós a műholdszerződés miatt. És mivel rám bíztad a döntést, én most 1,6 millió dollárért adok hálát.” „Nagyon jó – mondta a Szent Lélek. – Szeretem, ha nagy dimenziókban gondolkodsz.” A délelőtt hátralevő részét hálaadással és énekléssel töltöttem. Aztán a reptérre kellett mennem, mert egy nagypapa hozott négy fiatal gyermeket, azt szerette volna, hogy egyszer egy missziós pilótával repüljenek. Ott jártunk a repülő körül, és elmeséltem a gyerekeknek, hogy mi miért van a repülőn. Hirtelen csörgött a mobiltelefonom. „Halló, itt dr…” – és mondta a nevét. Egy nyugdíjas orvos volt, aki hoszszú éveken át a misszióban dolgozott. Azt mondta: „David, nemrég meghalt a feleségem.” „Ó, dr… részvétem” – mondtam neki. „Köszönöm, de nem ezért hívlak. A hívásom oka az, hogy a feleségemnek volt egy saját üzlete. Tudod, én sebész vagyok, továbbra is a kórházban fogok dolgozni. A feleségemnek megvolt ez az üzlete már 44 éve. A halála után idehozta a könyvelő az összes papírt, amit alá kellett írnom. És itt voltak az asztalomon a papírok, és ott voltak a banki kivonatok is. Amikor összeadtam a bankban levő összegeket, kiderült, hogy a feleségemnek 1,5 milliója van a bankban. Mennyivel tartozol te ott Bolíviában?” „Másfél millióval” – mondta. Erre ő így folytatta: „Rendben, még ma küldöm neked a csekket.” Hát ez fantasztikus volt! „Oh Uram, köszönöm, megcsináltad! Micsoda csoda! Ez valami nagyon különleges!” Kértem a többieket, hogy térdeljünk le, és imádkozzunk. És ott, ahol voltunk, a repülő mellett, letérdeltünk és imádkoztunk: „Köszönöm, Uram, ezt az óriási csodát!” Aztán mentünk repülni, utána hazamentem és elmeséltem a feleségemnek. Természetesen különleges imaalkalmunk volt. Ekkor felhívott az a nagypapa, aki hozta a gyerekeket repülni: „David, átjöhetünk hozzátok, szeretnénk veletek együtt hálát adni Istennek.” „Persze” – mondtam, és jött a feleségével együtt. Imádság után a zsebébe nyúlt, kihúzott egy borítékot, és azt mondta: 24 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

„Mi is szeretnénk részt venni ebben a csodában. A feleségem megkérdezte tőlem, hogy miért áldja Isten Davidot és Beckyt? Hát azért, mert ők mindent odaadtak már, és most Isten mindent megad nekik. Miért ne áldoznánk mi is? Ezért megnéztük a magánszámlánkat a bankban, és kiállítottunk egy csekket a teljes összegről, aztán megnéztük az üzletünk számláját, és kiürítettük azt is, aztán a takarékszámlánkat is megnéztük, és ezt is felvettük. Ez az összes készpénzünk. Ebben a borítékban van három csekk. Neked szeretném adni a tévéadó számára.” Így feleltem: „Hadd kérdezzek valamit, ebben a borítékban 100 000 dollár van?” Mire ő: „Honnan tudod?” „Tudod, ma reggel megegyeztem Istennel erről az összegről: 1,6 millió dollár.” Most hadd tegyek fel egy kérdést: vajon Isten ma mindenre elszántan igyekszik elérni a világot? Van elegendő anyagi forrása, hogy finanszírozza ezt a munkát? Hajlandó Ő arra, hogy a menny minden kincsét arra költse, hogy egyetlen lelket megmentsen? Ki vállalta a legnagyobb kockázatot az egész univerzumban? Jézus volt az, és minden hatalom és erő Őnéki adatott, Övé a világ összes forrása. És Ő szeretne téged felhasználni. Mire kér téged Isten? Bármire is kér, ez mindenedbe fog kerülni. Ha mindent akarsz, akkor mindenedbe kerül. Ha nem vagy kész teljesen és mindenre tekintve Istenben bízni, akkor nem fogod hallani: „Jól van, jó és hű szolgám!” Ha viszont megteszed, és itt mindenki megteszi, akkor Isten olyan tüzet vett erre a világra, amely az egész Földet eléri, és ez a tűz az egyházon is átmegy. És újra létrejön az adventmozgalom. Robbanó növekedést tapasztalunk majd. Hihetetlen mennyiségű pénz szabadul majd fel, amely jelenleg nem elérhető. Ma délután megtanultuk, hol tartja Isten az aranyát és ezüstjét. Ezért szeretnélek most meghívni benneteket. Tegnap este néhányan letérdeltek, hogy Isten hajlandóvá tegye őket, hogy mindenüket átadják Őneki. Ma készek vagytok-e Istennek ezt mondani: „Szeretnék megtanulni kockáztatni, hajlandó vagyok menni, de tanítanod kell engem. Egész életemben igyekeztem gondoskodni magamról, de tudom, hogy igazán csak Te gondoskodhatsz rólam. A jövő krízist tartogat számunkra, és az egyetlen menedék, ha Tebeléd kapaszkodunk. A Tőled való teljes függőséget szeretném megtapasztalni. Ma elfogadom a különleges képzésedet, megnyitom a kezemet, és elengedek mindent. Arra kérlek, hogy Te vedd át a teljes ellenőrzést. Taníts engem mindent kockára tenni!” Arra hívlak benneteket ma, hogy hozzátok meg ezt a döntést a szívetekben. Máskor arra kérnélek, hogy jöjjetek előre, de most kevés az időnk. Ma délután kapunk egy újabb esélyt. Akartok-e szívetekben Istenhez szólni, amikor imádkozunk és énekelünk, hogy ti is részéve akartok lenni e rendkívüli seregnek, hogy az adventmozgalom tüze újra fellobbanjon itt Bogenhofenban, s egész Ausztrián átmenjen, és egész Európát is elérje, és téged is felhasználjon ebben! Isten áldjon benneteket! Fordította: Köbel Wolfgang


ÉLMÉNYEINK… V

árakozással indultunk el, Sonnleitner Károly, Köbel Wolfgang és én 2005. június végén St. Louisba, hogy részt vegyünk az 58. generálkonferenciai ülésen. Ferihegyről reggel indult a gépünk. Rómában átszálltunk, s rövid várakozás után a hatalmas, 340 személyt szállító gépünk felemelkedett a felhők fölé, és tíz óra alatt megtette a kilencezer kilométert. A föld forgási irányával azonosan utazva különös volt tapasztalni, hogy óránk már másnap hajnal 4 órát mutatott, St. Louisban pedig éppen estére kelt az idő. Wolfgang ment az illetékes információs irodába, hogy a Tokics Marika által – aki sokat és szeretettel segített – lefoglalt szállodai szobánkra nézve felvilágosítást kapjon. Percek múlva visszajött Wolfgang a hírrel: nincs lefoglalt szobánk. Az amerikai nagy szállodalánc tisztviselője Missouri állam helyett tévedésből egy másik állam azonos nevű városában, azonos nevű szállodában kötött le számunkra szobát. Egy másik cég tisztviselője csodálatos odaadással segített a félreértés tisztázásában. Közel egyórai telefonálás után rendeződött a szálláskérdésünk, így a csaknem huszonnégy órás utazás és törődés után megkaptuk a pontos címet, amely több mint negyven kilométerre volt a generálkonferencia színhelyétől. Amikor Wolfgang a segítséget nyújtó tisztviselőnőtől érdeklődött, hogy mennyivel tartozunk segítségéért és a telefonálások sokaságáért, melyeket a mintegy nyolcszáz kilométerre lévő szállodával s az ittenivel, valamint a szállodalánc illetékes vezetőivel folytatott, válasza az volt: „Hát, ha majd a fiam kerül ilyen helyzetbe valamikor, remélem, valaki majd segít neki.” Nem fogadott el semmit. Következő gondunk az volt, hogyan fogunk közlekedni? Messze a metrótól, 42 kilométerre. Autót kellett bérelnünk, mégpedig azonnal. Már éjjel, a repülőtérről a szállodába menet 50 dollárt fizettünk egy útért (tízezer forint), hogy oldjuk meg ezt tíz napon át, napi két úttal? (A repülőtértől csak feleannyi volt az út az első szállodáig, mint új szálláshelyünktől a generálkonferencia helyszínére.) Szerdán, a megnyitáson már viszonylag kipihenve megjelentünk a generálkonferencián. Azt a hírt hallottuk uniós testvéreinktől, hogy Paulsen testvér, a generálkonferencia elnöke lemondott, idős korára hivatkozva. Csütörtök délelőtt meghallgattuk a megnyitó istentiszteletet, amely közösségünk lelki kórképét nyújtotta sok ige felolvasásával és rövid, tömör értelmezésével. Úgy éreztük, hogy az alaphang ihletett, áldott volt. Még aznap este istentiszteletet tartott Dwight Nelson testvér, az Andrews Egyetem vezető prédikátora, hasonló szellem-

ben. Amit hiányoltunk, az a kórképet követő gyógymód volt. Az egész szerdai és csütörtöki napot áhítatoknak szánták a vezető testvérek. Maga az épület, amelyben az ülésterem és sok-sok más helyiség volt, a magyarországi méretekhez nem hasonlítható. A 70 000 ülőhelyet magában foglaló, ellipszis alakú óriási teremben volt a konferencia, a földszintjén is olyan méretekkel, hogy a mintegy 2000 küldött csekély részét foglalta el a terem alsó részének – körös-körül óriási közlekedési területtel, hogy amikor fölállnak, ne legyen tumultus. Gondoljuk meg, 70 000 ember egy teremben – igaz, ez csak szombatokon történt. Péntek délután bejelentették a generálkonferencia „új” vezetőinek nevét. Közösségünkben az a szokás, hogy az elnök, titkár és a pénztáros a legfőbb vezetés. A három régi vezető a helyén maradt – különben később nyilvánvalóvá lett, hogy minden divíziónál ugyanez a döntés született, tehát az egész világon ugyanazok a vezetők maradtak továbbra is a tisztségükben. Meglehetősen rosszul érintett ez a bejelentés, mert számomra a generálkonferencia vezetőinek maradása azt az üzenetet hordozza, hogy ügyünk rendezése tovább várat magára. Ugyanazoktól az emberektől nem várhatunk más döntést. A választás mellett a generálkonferenciai ülések feladata a szervezeti élet szükséges módosítása is. Ez is nyílt tanácskozáson folyt, hatalmas méretű vetítővásznakra kinagyították az elnöklő testvér és a hozzászólók képét. A továbbiakban egyre több időt töltöttem az úgynevezett kiállítási teremben, ahol a divíziók, uniók, kórházak, iskolák, kiadóhivatalok, a legkülönfélébb intézmények és magánszemélyek is kiállításokon ismertették tevékenységüket. Itt összeismerkedtem németül tudó testvérekkel, és jobbnál jobb élményekben volt részünk. Találkozhattam Vogel testvérrel, akit ismeretlenül is mélyen tiszteltem. Ausztriai teológiai főiskolánk igazgatója német nyelvterületen a teljes hitbeli hűséget képviseli, csorbítatlanul. Megismerkedtem David Gates testvérrel, akivel azért kívántam találkozni, mert két missziós beszámolóját (amelyeket Bogenhofenban, Ausztriában tartott) Wolfgang útközben lefordította. Szabad időmben lektoráltam ezt az írást – s életem egyik legcsodálatosabb olvasmánya volt. Néhány részletét leírom, noha Nyitott kézzel címen e lapban is olvasható, de talán késztethetek a cikk elolvasására olyanokat is, akik különben esetleg átlapoznák. Másrészt Isten időszerű üzenetének tekintem ezeket a részleteket. Testvérünk misszionárius volt, s amikor gyermekei iskoláztatása miatt vissza akart térni Amerikába, feleségével is egyeztetve már, akkor meglátogatta a guyanai terület vezetője, és hívta – mivel ő pilóta –, jöjjön át A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 25


vele Guyana belsejébe, ahol már járt egy misszionárius, de évtizedekkel ezelőtt meghalt. Amikor odaérkeztek, az indiánok kérték a területvezetőt, hogy küldjön nekik prédikátort, s ő megkérdezte Davidtól, vállalná-e? David hazaérkezve megbeszélte feleségével, és vállalták, hogy öt gyermekkel odaköltözzenek. De azt is látta, hogy azon a területen repülőgép nélkül nem boldogul, olyan távolságok vannak, és semmi közlekedési eszköz. Elhatározta, hogy repülőgépet vesz, és ezt hitben kellett tennie, mert fizetése már nem volt – és teljes hittel Istenre támaszkodva olyan adományból, amire csak a Szentlélek késztethet egy asszonyt, vásárolt repülőgépet, majd ennek az üzemben tartási költségét teljes mértékben Isten fedezte, csodálatos módon. Nagyon nyugtalanította, hogy az Úr hamar jön, és népe nem végzi a munkát, nem hirdeti az Ő visszatérésének evangéliumát. Ezt írja többek között: A prófétaság lelkének írásait teljességgel áthatja a sürgősség szemlélete. De minket egy sajátos „vállalati” kultúra hat át. Tény, hogy egy bizonyos szervezeti kultúra jellemez minden céget. Ami azt jelenti, hogy jellegzetes gondolkodás hatja át a vállalatokat, amelyet átvesz mindenki, aki a céghez tartozik. Nekünk olyan vállalati kultúránk van – írja –, amely nagyjából elégedett azzal, ahol állunk. Minden évben összehasonlítjuk magunkat önmagunkkal, és azt mondjuk: Növekszünk, nem csodálatos dolog ez? De sajnos ez a növekedés olyan, mintha teáskanállal mernénk ki a vizet a süllyedő hajóból, és ezzel elégedettek lennénk. Sajnos a dolgaink nem állnak jól. A világ szemünk láttára meghal Krisztus nélkül. Milliók, százmilliók sírba szállnak anélkül, hogy hallottak volna Krisztusról. Mit gondolunk, ha Jézus néhány év múlva eljön, ezt fogja mondani nekünk: „Jól vagyon, jó és hű szolgám” – hacsak az egyház missziója robbanásszerűen nem növekszik. Azonban vállalati kultúránk ezt nem engedi meg jelenleg. Kifejti, hogy a vállalati kultúrát két eszköz változtatja meg: vagy diktátorra kell bízni a vezetést, aki kemény kézzel változást diktál, vagy válság – mélyreható válság, világválság – segíthet. Ez a válság be is fog következni, megváltoztatva minden lehetőségünket, amit ma még élvezünk. Ne várjuk meg ezt a válságot, hanem vállaljuk, hogy Isten akarata és megbízó parancsa szerint elmenjünk az egész világra. Egy másik hatalmas gondolatot is elmondott testvérünk ebben az előadásban. Mélyen megrázott, és arra késztetett, hogy én is félreverjem a harangot. A vállalati kultúráról írtakban az Úr Laodiceával kapcsolatos megállapítása hangzik felénk, abszolút valóságos megfogalmazásban. „Gazdag vagyok, meggazdagodtam, semmire nincs szükségem… és nem tudod…” Önelégültség akkor, amikor Isten teljességgel elégedetlen velünk. „Minden szervezet életében négy fázis van, és mi is egy szervezet vagyunk… Tekintsük át ezeket a fázisokat. Az első a szervezet születése. Amikor a szervezet születik, van egy kis csoport, amelynek tagjai a szervezet cél26 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

jára, missziójára összpontosítanak. Mindent odaáldoznak a cél vagy a misszió eléréséért, még az életüket is. Sokszor fizetésük sincs. Áldozatkészek, és ha utaznak, bárhol hajlandók aludni. Néha az életüket is fel kell áldozniuk. De így gyorsan fejlődnek. Úttörőink még az életüket is feláldozták a misszióért, és gyorsan fejlődtek. Munkájuk gyümölcseként létrejött az adventmozgalom. Egy mozgalom, amely az egész világot átjárta. Végül a növekedésnek köszönhetően felnőtté, éretté válunk. Ilyenkor átlépünk a második fázisba. A második fázis: az érett állapot. Elkezdünk iskolákat, kórházakat építeni, mindenféle intézményt, és elkezdünk megállapodni. Ebben a szakaszban aratjuk annak a gyümölcsét, amit az első fázis növekedése hozott. Még több forrásunk van a növekedésre és a haladásra. Ez csodálatos szakasz egy szervezet életében, mivel most ki lehet használni az egyesített forrásokat a célok, a misszió, a még jobb eredmények érdekében. Ha egy szervezet ebben a fázisban tudna maradni, ez csodálatos lenne. De ez nagyon nehéz. A legtöbb szervezet képtelen megmaradni ebben a fázisban. Isten segítségével azonban lehetséges volna. »Emlékezzél meg, honnan estél ki, és térj meg«, mondja az Úr Jézus. Tehát lehetséges az Ő segítségével. A harmadik fázis a szervezetivé, intézményivé válás szakasza. A szervezet azért létezik, hogy megvédje az addig elért eredményeket. A misszió feledésbe merül, vagy legalábbis már nem a legfontosabb a szervezet életében. A szervezet többé nem hajlandó az elérteket kockára tenni a misszió érdekében. Ha választani kell a misszió betöltése és az eddig elértek esetleges elvesztése között, akkor megvédik az eddigieket. Ha vezetőként választanom kellene munkahelyem esetleges elveszítése és a misszió elérése között, valószínűleg megvédeném a munkahelyemet. Nagyon könnyű ezt a gondolkodást követni, ha egyszer nagyra nőttünk. És majdnem minden szervezet végül ebbe az állapotba kerül. Sajnos van még egy negyedik fázis is. A negyedik fázisban kezdődik a szervezet halála. Még mindig termel és fejlődik bizonyos területeken, de már megkezdődik a haldoklása. Először néhány intézményt bezárnak, a munkások számát csökkentik, a jövedelem csökken. Ez az elhalás lassú, fokozatos folyamat a halálig. Mi, a hetednapi adventista mozgalom, felnőttünk és éretté váltunk, Isten megáldotta ezt az egyházat, elértük az érett állapot fázisát. Nagyon sok intézményünk van, világszerte jelen van a szervezetünk, azaz szervezetivé váltunk. Sajnos, ennél tovább is mentünk. Elkezdtük az intézményeink bezárását, sokat megszüntettünk. Az egyik dél-amerikai államban volt négy kórházunk, már egy sincs. Más országokban bezártuk az iskoláinkat. Közép-Amerikában az egyetemünk a bezárás küszöbén áll. Észak-Amerikában a területek átlagosan húsz prédikátort elbocsátottak. Csupán üzleti szemszögből – hangsúlyozom, nem hitbeli szempontból, csupán szekuláris alapon – azt kell mondanunk: bajban vagyunk. Benne vagyunk a negyedik fázisban.


De hála Istennek, van megoldás. Mindig van megoldás, minden szervezet számára. A megoldás: térj vissza az első fázisba. Összpontosíts a missziódra! Bármely szervezet újjászülethet, amely visszatér az első fázisba, és mindent feláldoz, hogy betöltse a missziót. Akkor mindegy, ha néhány épületet elveszítünk is, de legalább elérjük az embereket. A missziómegbízásunk egyértelmű: Menjetek el az egész világba és hirdessétek az evangéliumot! Mint hetednapi adventistáknak, nekünk hirdetni kell a hármas angyali üzenetet. Egy világot kell felkészíteni, és minden egyes embernek hallania kell az üzenetet. Ha hajlandók vagyunk mindent kockára tenni a missziónk elérése érdekében, hihetetlenül gyors fejlődést fogunk tapasztalni. Azonban ha nem lépünk vissza az első fázisba, tapasztalni fogjuk, hogy továbbra is be kell zárni az intézményeinket.” Drámai megállapítás, és a következtetés megrázó. Prófétai üzenetnek érzem ezeket a gondolatokat, amelyekkel csak egyet tehetünk, hogy megszívleljük és odaborulunk az Úr lábai elé könyörögni, hogy Ő segítsen, nehogy bármelyikünk életében teljesüljön a kilátásba helyezett laodiceai következmény: „Ha meg nem térsz, kivetlek téged az én számból.” Már Pierson testvér, a generálkonferencia volt elnöke is erről a négy fázisról írt lemondó beszédében. Ő már ekkor így látta a helyzetet, mennyire meg kéne szívlelnünk ezt a szerető kérlelést a mű felelős, lelkiismeretes szolgáitól! Amikor ezeket a sorokat először olvastam, elgondolkoztam, milyen különös, hogy jó ideje ugyanezek a gondolatok foglalkoztatnak bennünket is prédikátorértekezleteinken. Tehát amikor megtudtam, hogy David Gates is ott van a generálkonferencián, elhatároztam, hogy megkeresem, hogy meggyőződjek beszámolója hitelességéről. Neki is volt egy kiállítási területe, ahol lehetett vele találkozni és beszélgetni. Rám már a szerény, mégis határozott egyénisége is nagyon jó benyomást tett. Mivel sokan vártak ott rá, amikor megtudta, hogy magyar vagyok, meghívott szeptember 16–17-re Bécsbe, a központi gyülekezetbe, hogy jöjjek el, ott több időnk lesz beszélgetni. Megismerkedtünk jó néhány olyan testvérrel is, akik a mély adventi igazságot fejtegetik könyveikben. Velük Sonnleitner Károly testvér kívánt beszélni, másolási-fordítási és kiadói jogot kért tőlük. Jó volt hallani, amint Bacchiocchi testvér válaszolt, amikor Sonnleitner Károly testvér kérte, hogy jogdíj fizetése nélkül adhassuk ki a könyveit. Ezt mondta: „Megtiszteltetésnek veszem, hogy lefordítjátok és kiadjátok a könyveimet. Írjatok egy szerződést erről, aláírom.” Amikor Wolfgang lehetőséget talált, megírta az angol nyelvű szerződést. A testvér másokkal beszélgetve megkérdezte, hol kell aláírnia, és szinte odanézés nélkül írta alá a tizenhét könyvről szóló kiadói jogot. Ezt más testvéreknél is több esetben tapasztaltuk, köztük olyan testvér részérõl is, aki nem prédikátor – egész-

ségügyi könyveket ír, és azokból él. Ahogy jártam ott a kiállítási pavilonok között, olyan különös volt látni azt a sok tiszta arcú, nemes tekintetű testvért – főleg az idősek között. Bár fiataloknál is tapasztaltam nagyon kedves vonásokat. Volt egy házaspár, akiket „csontoséknak” neveztünk el. Hatalmas lábszárcsontokat állítottak ki, mai lábszárcsontjaink eltörpülnek mellettük. Ezekkel a tényleg döbbenetes méretű csontokkal arról tesznek bizonyságot, hogy Mózes szavai igazak, igen, óriások voltak abban az időben, tehát mintegy négyezer évvel ezelőtt. Nem növekedés van tehát az emberek között, hanem korcsosodás. Ezt a házaspárt láttam egyszer, amint a törékeny termetű asszonyka fáradtnak látszott, férje odafordult hozzá, megölelgette, s folytatták a munkájukat. Megható volt ez a jelenet. Azzal a benyomással jöttem el a generálkonferencia üléséről, hogy bár voltak számomra teljesen idegen megnyilatkozások – alig elviselhető zene, sok felületesség, „ügyes” vezetői eljárások (pl. Paulsen testvér újraválasztásának a körülményei), karizmatikus megnyilatkozások –, de igaz hívők sokasága, istenfélelem, mély hit, személyes áldozatkészség jellemez sokakat. A magyar testvérek azzal hívtak meg, hogy istentiszteleteket tartsak náluk. Amikor ezt egymás közt megbeszélték, arra a megállapodásra jutottak, hogy nem ők jönnek össze valahol, hanem nekem veszik meg a repülőjegyet, utazzam el különböző városokba és ott tartsak a közelben lakó testvéreknek istentiszteleteket, amelyekre olyanok is eljöttek, akik bizony onnan is távol laktak. Az első állomáshely Chicago volt. Innen Dudás Miklós testvérékkel – akik csodálatos vendégszeretettel vettek körül – elutaztunk Michigan államba, Cantonba. Közben útba ejtették a Niagara-vízesést. Mindent megtettek, hogy napjainkat örömteljessé tegyék. Sonnleitner Károly testvérrel utaztunk együtt és végeztük a szombati szolgálatokat. Cantonban Krkljusné Berecz Erzsikéékhez jöttek el néhányan magyar testvéreink. Szép és áldott szombatot töltöttünk együtt. Délután elutaztunk Battle Creekbe, az adventizmus bölcsőjéhez, White testvéreink volt otthonához. Itt két dolog ragadta meg figyelmemet. White testvérék szerény, de szellemesen berendezett otthona, valamint dr. Kellogg igen elmés gyógyászati gépei, melyek a legkülönbözőbb célokat szolgálták. Pl. gyomormasszázsgép – kézi hajtású „dögönyöző”, amely a gyomrot masszírozta, hogy a bélrendszer renyheségét megszüntesse. White testvérék konyhája számomra bepillantást nyújtott James White lelkivilágába. A községben egyetlen kút volt, minden család oda járt vízért. Hogy feleségének ne kelljen órákat sorban állnia, a konyha alatt egy kb. 3 köbméter gödröt ásott, valamivel bevonta a tartály falát, hogy ne engedje át a vizet, a lehulló esővizet bevezette a tartályba, így felesége mosáshoz, a háztartás egyéb szükségleteihez onnan kapott vizet. Csekélység az egész, mégis jellemző egy ember lelkületére. A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 27


Különös érzés volt ott állni, abban a házban, ahol gyakran fordult meg Isten angyala, hogy mennyei üzenetet hozzon Isten földi művével kapcsolatban, ahol hajnalonként Ellen White órákon át írta a mennyből ihletett gondolatokat. Még aznap este útba ejtettük az Andrews Egyetemet, közösségünk legnevesebb tanintézetét. Éjjel egy órakor érkeztünk meg Dudás testvérékhez egy csodálatos, de kimerítő nap után. Másnap reggel ötkor kellett indulni a repülőtérre, hogy Chicagóból Arizona államba utazzak. Ott is alkalmam nyílt az Igét szólni, testvéreink és rokonaim szintén csodálatos szeretettel fogadtak. Biblia-tanulmányainkban súlyos kérdések is szóba kerültek, mint a Szentháromság, azaz a Szentlélek létezésének kérdése, de szeretetben tudtunk ezekről is eszmét cserélni – amit majd levelezésben folytatunk. Rokonaim elvittek a Grand Canyonba. Hatalmas élményt jelentett a színes kőrengeteg látványa. Több órát sétáltunk ebben a monumentális hegykolosszusban, Isten tervezői hatalmának lenyűgöző szépségét szemlélve. Három nap után Floridába repültem, ahol újabb négy napot töltöttem igen meghitt hívői légkörben. Szombati együttlétünket ismét az Úr áldása kísérte. Órákon át beszélgettünk az elpecsételésről, a késői eső kiáradásáról, Isten művének befejezéséről.

Testvéreink örömmel hallották, hogy találkoztam David Gatesszel. Unokahúgom, aki az egyik önfenntartó rádióállomásnál dolgozott évekig, megerősítette, hogy Gates testvér csodálatos munkát végez, mintegy százmillió embert érnek el a tévés igehirdetései, gyermeknevelésről, családi életről és egészségügyről szóló adásai, melyeket egy istenfélő munkacsoporttal végez. Igen hálás voltam az Úrnak azért a sok áldásért, amelyet gyermekei közt élhettem meg, és azért az örömért, amit a buzgó testvérek odaadó munkája, törekvéseinek megismerése okozott számomra, látva, milyen igaz átadással igyekeznek alvó társaikat ébreszteni, az Úrért végzendõ munkára serkenteni. Mégis örömmel ültem autóba július 26-án, hogy az orlandói repülőtéren New Yorkba, onnan Milánóba, majd Budapestre utazhassam. A New York-i repülőtéren találkoztam Sonnleitner és Köbel testvérekkel, akik egy jó hetet Kaliforniában, Loma Lindán töltöttek az egészségügyi szolgálat tanulmányozásával. Erről ők számolnak be. Igaz, Ferihegyre a bőröndjeim nem érkeztek meg, de nagy volt az örömöm, amikor három gyermekem várt a repülőtéren. Egervári Oszkár

FIGYELEMRE MÉLTÓ TAPASZTALATOK AZ AMERIKAI ÚT SORÁN

„Néki adjatok dicsőséget!” – hangzik az első angyal üzenetében a parancs. Sokszor elfelejtjük ezt a parancsot. Most már nem szeretném elfelejteni. Amerikai kiküldetésünk során olyan tapasztalatot szereztem Istennel, amely egyfelől nagyon boldogító volt, másfelől újra tanított az alapokra visszatekinteni. Igazán hálás vagyok jó Istenünknek, hogy bizonytalan helyzetemben nem felejtett el, hogy megmutatta magát, és legfőképpen, hogy nekem mutatta meg magát. Amikor még itthon, Magyarországon terveztük az utunkat, a terv úgy szólt: először tizenegy nap generálkonferencia, aztán egy hét Chicago és környéke a magyar testvérekkel, és azután még egy hét, amikor Oszkár testvéreket látogatni megy, Karcsi meg én Kaliforniába utazunk. Mielőtt elindultunk volna, úgy tudtam, hogy minden rendben van, megvolt a repülőjegy Kaliforniába is. Nagy várakozásokkal indultunk el. A generálkonferencia idején, amikor véglegesítettük 28 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

„Féljétek az Istent, és Néki adjatok dicsőséget, mert eljött az Ő ítéletének órája; és imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait.” a kaliforniai szálláshelyünket, kiderült, hogy az ismerősök csak egy ember fogadására készültek, nekem maradt volna a szálloda. Hirtelen olyan érzés volt, mintha valaki kihúzta volna a lábam alól a talajt. Pénzem nincs a szállodára, az osztály pénzét nem akartam igénybe venni. Az első ijedtség után Isten kezébe helyeztem magamat, és kértem, hogy Ő vezessen és irányítson. Nem mintha ezt csak akkor kellene tenni, amikor bajban vagyunk, de


ez most sokkal tudatosabb volt. Ekkor eszembe jutott, de sajnos sem vele, sem más vezetővel nem találkoztam. hogy a kiállításon megismerkedtem két hölggyel, akik Annál szebb volt a nap második része. Loma Lindába Loma Linda mellett laknak: „Hátha ők tudnak valami- érve megkerestem Carol Janiak és Cathleen Gray házát. lyen szállást keresni nekem az egyetemi kollégiumban!” Az első meglepetés az volt, hogy Caroláék a Loma Lin– gondoltam. Egyébként már előtte mindent megtettem, da-i egyetem/főiskola/kórház közvetlen szomszédságban hogy az általam ismert Loma Linda-i magyaroktól se- laknak. Még sétálva is el tudtam menni a különböző ingítséget kapjak, de különböző okokból ez nem vezetett tézményekbe. Aztán kiderült, hogy nem Caroláék házáeredményhez. ban lakom majd (három egyedülálló nővel), hanem két Új ismerőseimmel néhány nappal korábban, a kiállí- házzal odébb, egy orvosnál, aki a szobáit tanulók rendeltáson találkoztam. A két középkorú hölgy Loma Linda kezésére bocsátja. Továbbá megtudtam, hogy nemsokára mellett, Yucaipában egy masszázsiskolát vezet, ahol or- megérkezik Fred Bischoff (még egy német származású), a vosi missziómunkára nevelik a növendékeiket. Nagyon Pioneer Library felelős kiadója. Jobb már nem is lehetett érdekelt ez a munka, ráadásul az egyikük, Carola Janiak, volna. Este meghívtak vacsorázni, és ott megismerkednémet szülők gyermeke, s még viszonylag jól beszélte a tem egy fiatalemberrel, Juannal, aki Caroláék iskolájában németet. Megígértem nekik, hogy meglátogatom őket, tanít, és régen dr. Thomas híres masszázsiskolájában dolamikor majd Kaliforniában leszek. Persze akkor még nem gozott velük együtt (érdekes, 1990-ben akartam dr. Thosejtettem, milyen helyzetbe kerülök később. mas iskolájába menni). Szóval rögtön otthon éreztem maAmikor tehát most odamentem a kiállítási stand- gamat. Másnap este megérkezett Fred, aki segített nekem jukhoz, és elmondtam a helyzetemet, kissé nyugtalanul a különböző embereket felkeresni Loma Lindában. Így kérdeztem tőlük, tudnának-e segíteni. Azt válaszolták, részt vehettem az egészségügyi főiskolán egy nyári kurzus amire a legkevésbé számítottam: „Tudod mit? Gyere hoz- tanóráján, beszélgettem az egyik biokémia-professzorral zánk, van még egy vendégszobánk.” gyógynövényekről, részt vettem a masszázsiskola kurzuEzután az őszinte meghívás után még tapasztaltam sán, és még sok minden más is történt, ami ezt a kalimás segítséget, isteni vezetést is a generálkonferencia forniai utat hasznossá, számomra eredményessé, és nem idején. Mielőtt a kaliforniai tapasztalatokat elmonda- utolsósorban kellemessé tette. Az utolsó estén Cathleen is nám, röviden még néhány szót erről. Az elindulás előtti estén találkoztam Achim „Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, Wahl testvérrel, aki éppen Magyarországon nyaralt, és tőle kaptam egy előadás-sorozatot jajgatsz, és Ő azt mondja: Ímé, itt vagyok.” David Gatestől. A hosszú repülőúton meghallgattam ezeket, s Isten komolyan megszólított Gates testvér üzenete és tapasztalata alapján. El említette, hogy milyen jó volt, hogy nem kaptam szállást, is kezdtem fordítani az igehirdetéseket, és a többi test- és Isten hozzájuk vezetett. Ami eleinte érthetetlen nehézvérre is komoly hatást tettek. Úgy éreztem, ez az ember ségnek látszott, végül nagy áldássá vált. igen következetes, Isten Szent Lelkének áldása alatt áll Leginkább az adott örömöt, hogy az általam prédikált munkájával együtt, amely – sajnos ezt is ki kell mondani ige (Ésa 58,6–7) saját magamon beteljesedett. Az út so– nagyon eltér mindattól, amit mi vagy a világközösség rán Isten a szívemhez tudott szólni, és el tudtam enged„evangelizáció”-n értünk. Szóval, nagyon szerettem vol- ni terheket, megérteni helytelen szokásaimat, és meg is na találkozni David Gatesszel, de hogyan találom meg bánni ezeket. Az ígéret úgy szól: „Hát nem ez-é a böjt, őt? Biztosan ott van a generálkonferencián, de vajon amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszság bilincseit, merre keressem? Ezen csak magamban gondolkodtam. az iga köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyoAz egyik reggel, amikor a kiállításon kerestem Robert mottakat, és hogy minden igát széttépjetek? Nem az-é, Gentryt, ahhoz a standhoz mentem, ahol utoljára be- hogy az éhezőnek megszegd kenyeredet, és a szegény bujszélgettem vele. Kiderült, hogy az nem az ő standja volt, dosókat házadba bevigyed, ha meztelent látsz, felruházés alig hittem el, hogy David Gates standjánál állok, rá- zad, és tested előtt el ne rejtsd magadat? Akkor felhasad, adásul épp David Gates mondja ezt nekem. Ez is nagy mint hajnal, a te világosságod, és meggyógyulásod gyortapasztalat volt, a lelkem kívánságát csak az Úr tudta, san kivirágzik, igazságod előtted jár; az Úr dicsősége kömeg is hallgatta. Ezért is nagyon hálás voltam. Hívtam vet. Akkor kiáltasz, és az Úr meghallgat, jajgatsz, és Ő őt Magyarországra, de sajnos egyelőre nem tud jönni. azt mondja: Ímé, itt vagyok. Ha elveted közüled az igát, Szeptemberben Bécsben tart előadást, remélhetőleg meg megszűnsz ujjal mutogatni és hamisságot beszélni.” (Ésa tudom hallgatni. 58,6–9) Los Angelesbe érkezve mindjárt gond merült fel: a Igen, jajgattam, és az Úr azt mondta: „Íme, itt vagyok.” VISA kártyám tönkrement, és e nélkül nem lehet autót Ezért igen hálás vagyok Neki, de még inkább azért, mert bérelni. Karcsi kaliforniai rokonai viszont nagyon segítő- arra tanított, hogy tépjek szét minden igát. A dicsőség készek voltak, így elindulhattam Loma Lindába. Először az Övé. még gyorsan felkerestem dr. Richard Schulze patikáját, Köbel Wolfgang A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 29


L ÁTOGATÁS A BATTLE CREEK-I TÖRTÉNELMI ADVENTISTA FALUBAN

N

em mindennapi tapasztalatot mondhatunk magunkénak. Eljutottunk Battle Creekbe, az adventista körökben történelmi múltjáról híressé vált kis településre. Amerikában élő magyar származású testvéreink úgy gondolták, ide el kell látogatnia egyszer mindenkinek, ha már kijutott az Egyesült Államokba. Különös jelentőséget adott ennek a látogatásnak, hogy éppen azon a szombaton érkeztünk ide, amikor a közösség Ellen G. White halálának 90. évfordulójáról emlékezett meg. Ellen G. White sok-sok lelki terhet hordozott, kesergett az itt zajló, a közösség jövőjét döntő módon befolyásoló események miatt. Itt élte át az egyház történelmének egyik legnagyobb válságát. Noha Ellen White már évek óta figyelmeztetett az anyagi javak és tehetségek egyetlen helyre való összpontosításának veszélyére, mégis adventista intézmények uralták a várost 1900-ban. A Kalamazoo folyó partjához közel épültek a Review and Herald épületei. Egy épülettömbbel odébb volt a „Dime (tízcentes) imaház”, amely akár 3400 főt is képes volt befogadni. Itt minden reggel 173 szombatiskolai osztály találkozott egymással. Egy mérföldön belül voltak a generálkonferencia hivatalai, a Battle Creek-i kollégium, az egyre gyarapodó, egészséges élelmiszereket gyártó üzem és az árvaház. Ezen a kis területen ezer adventhívő zsúfolódott össze. Mindez eltörpült azonban a közel ezer alkalmazottat foglalkoztató Battle Creek-i szanatórium viktoriánus épületegyüttese mellett, amely majdnem egyötöd mérföld hosszan terült el a Washington Street mentén. A skanzennek nevezhető, kis történelmi településen az első épület dr. Harvey Kellogg nevének és munkájának állít emléket. Itt tekinthetjük meg a doktor életművének és munkásságának tárgyi emlékeit, találmányait, használati tárgyait. A kiállított képek tükrözik energikus, ellentmondást nem tűrő, határozott egyéniségét, a céltudatosságot, amellyel elgondolásait véghezvitte. Az egyik fénykép éppen akkor készült, amikor Kellogg a kor luxusnak számító járművén, egy kerékpáron közlekedett, miközben titkára ott loholt a nyomában, hogy intézkedéseit, elgondolásait lejegyezhesse. A doktor társadalmi rangját és az őt körülvevő nimbuszt hirdette a makulátlan fehér öltöny is, ott függött a falon, a kiállított tárgyak sorában. Ez a valóban tehetséges, sokoldalú ember újabb és újabb találmányokkal állt elő, amelyeket maga tervezett és egyedi kivitelezésben le is gyártatott. Ezek is ott sorakoznak a kiállításon, sőt némelyiket ki is lehet próbálni. „Kellogg alacsony, erőteljes férfi volt, akiről később azt beszélték, hogy miközben fehér öltönyben és kamásliban 30 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

biciklizett Battle Creek felé, munkába menet gyakran diktálta levelezését az oldala mellett rohanó, lihegő, ziháló titkárnak. Bonyolult, elbűvölő és lebilincselő egyéniség volt, aki rendelkezett a gyógyítás természetes, intuitív képességével… Úgy látszik, majdnem mindenhez értett, de annak a kísértésnek nem tudott ellenállni, hogy a Battle Creek-i szanatóriumot és az egész egészségügyi üzenetet a maga sajátos gondolkodása szerint felvázolt, valamiféle titokzatos útra térítse.” (Lewis R. Walton: Ómega, 13. o.) De ott függtek a falon az egyház válságos időszakát ábrázoló fényképek is, amikor két, majd egy ezeket követő harmadik tűzeset volt hivatott arra, hogy felhívja a figyelmet az Isten kifejezett tanácsával szembeni magatartás veszélyeire. Ennek az időszaknak egy másik emlékezetes, szomorú eseménye a kiadóhivatal megsemmisülése volt. A füstös, kiégett, romos épület képe is ott lóg a falon, és hirdeti az 1902. december 30-án fellobbanó tűzvész nyomasztó következményeit. „Ismétlődő robbanásokat hallhattunk, amint a túlhevült ablakok kivágódtak. Kívülről hallhattuk a gépezet zuhanását, ahogy az emelet összeomlott. A Review and Herald Kiadótársulat egy órán belül megsemmisült. Egy halom égett fa, szétszórt tégla, összetört nyomóprések hevertek dr. Kellogg könyvének elolvadt lemezei között. Egyetlen pusztító éven belül a H. N. Adventista egyház két fő intézménye tűnt el a füstben. A Battle Creek-i tűzoltóság parancsnoka így summázta a történteket: »Volt valami különös az adventista tüzek körül. A rázúdított víztől jobban égett, mint a gázolaj.«” (I. m., 25. o.)

Battle Creek múltja azonban nemcsak szomorú események emlékét őrzi. Itt élt, igen egyszerű körülmények között, David Hewitt, a város „legbecsületesebb embere”, aki Joseph Bates bizonyságtevésére fogadta el az adventüzenetet. Lenyűgöző, felemelő érzés volt bemenni, körülnézni azokban az épületekben, ahol hitbeli elődeink éltek, imádkoztak, Istenért és a mű haladásáért dolgoztak. Az épületek és a berendezési tárgyak hihetetlenül egyszerűek, szinte igénytelenek, minden kényelmet nélkülözők voltak, az akkori időkben élők önfeláldozó életéről tanúskodtak. A White házaspár családi és hitéletébe is sikerült bepillantanunk. Egyszerű, jelentéktelennek tűnő mozzanatok sejtették, hogy keresztényi életük kiterjedt a kölcsönös szeretet, melegség, az egymás iránti figyelmesség területeire is. Például James White, hogy feleségét meglepje és terhein enyhítsen, egy ciszternát épített a konyha alá, megkímélve hitvesét a vízhordástól. Megilletődötten


álltunk meg abban a szobában is, ahol Ellen White a látomásait kapta, ahol angyalok társalogtak vele. A mellékelt képekkel sem tudjuk híven érzékeltetni azt a megindultságot, amit ott éreztünk. Mielőtt búcsút mondtunk volna Battle Creeknek, elmentünk a temetőbe is, ahol kis zászlók jelzik elődeink nyugvóhelyét. Néhányuk neve hadd kapjon helyet itt is. Ott nyugszik a legbecsületesebb ember, David Hewitt, és felesége, Olive. Ott voltak az első szombatünneplők Battle Creekben. De itt találjuk John Byington, az első generálkonferenciai elnök sírját is. Itt fekszik Sojourner Truth, aki valaha még rabszolga volt. Országos evangelizátor hírében állt, aki elkötelezett híve volt a mértékletességi munkának is. De itt kapott sírhelyet a White házaspár, valamint Uriah Smith is. Elődeink a reménység örökségét hagyták ránk, hogy magunkkal vigyük a nagy küzdelembe. „Megállni az igazság védelmében, amikor a többség elpártol tőlünk, az Úr harcait harcolni, amikor a győztesek kevesen vannak – ez lesz a mi próbánk.” Érdekességként közreadjuk a rövid ismertető fordítását, amely a Battle Creek-i adventista gyülekezet sok nehézségét ismerteti:

A H. N.

Az első gyülekezet (1855 őszétől 1857 novemberéig) 1855 őszén felépült az első h. n. adventista gyülekezet Frisbie telkének északi oldalán, Van Buren és Champin között, de a Van Burenhez közelebb. A Cass utcára nézett, és 18–24 láb alapterületű épület volt, 10 láb magas menynyezettel. 300 dolláros költségen épült, kb. 40 kényelmes ülőhellyel. Az első hívők az „Imádság házának” nevezték. Függőleges deszkákból és léces épületszigeteléssel épült, anélkül, hogy belül befejezték volna, a padlót kivéve. A Battle Creek-i hívők szegények voltak, és Ellen White szerint „komoly erőfeszítésbe került a ház felépítése”. Az első gyülekezet 42 tagot számlált, azzal a 12 fővel együtt, akik a New York állambeli Rochesterből jöttek a Review and Heralddal. Olyan nevek szerepelnek közöttük, mint James és Ellen White, G. W. Amadon, Uriah Smith, J. W. Bacheller, David Hewitt, Jonah R. Lewis, I. B. Frisbie, a gyülekezet vénje, Cyrenius Smith, J. F. Byington, Stephen Belden és Henry Lyon. Amikor már nem használták, ez a gyülekezet később egy ház szárnyává vált, és 1892-ben bontották le.

A második gyülekezet (1857. november 6.–1867. május 11.)

ADVENTISTA IMAHÁZ

TÖRTÉNETE

BATTLE CREEKBEN

A munka Battle Creekben kezdődött, 1852-ben. Ekkor érkezett ide Joseph Bates Jacksonból, miután volt egy álma arról, hogy egy Battle Creeknek nevezett kikötőbe fog vitorlázni. A kisvárosban kevesebb mint kétezren laktak. Megérkezésekor Bates megkérte a postamestert, hogy irányítsa őt a legbecsületesebb emberhez a városban. David Hewitt házához irányították, ahol meleg fogadtatásban részesült. Nem sokkal azután, hogy Bates megosztotta vele hitbeli meggyőződését, Hewitt lett az első, egyetlen szombatünneplő adventista Battle Creekben. Az első istentiszteletet J. N. Loughborough tartotta 1853-ban, amikor nyolc emberből álló csoport jött öszsze, hogy tanulmányozzák a Bibliát és imádkozzanak David Hewitt házában. Néhány héttel később visszatért, és 1853. június 6-án ismét találkozott a hívőkkel. Ekkor már kb. félig megtelt a ház. White-ék is elmentek az összejövetelre, és James White megjegyezte: „Ha a testvérek hűségesek, egy egész gyülekezet is lehet Battle Creekben.” 1853 őszén I. B. Frisbie, az utazó metodista prédikátor találkozott Joseph Batesszel, aki meggyőzte őt a szombatra vonatkozó igazságokról. Frisbie Chelsea-ből Battle Creekbe költözött, és vett egy kis telket a Van Buren és Cass utcák északnyugati sarkán. 1854 júniusában J. N. Loughborough és M. E. Corwell tartotta az első sátor-öszszejövetelt a Van Buren utca sarkán (ahol most az Enquirer újság irodái állnak). 1855-ben történt a legjelentősebb fejlemény, amikor White-ék elhatározták, hogy elfogadják a meghívást, s a Review and Herald nyomdát és az irodákat egy állandó otthonba, Battle Creekbe költöztetik.

A második gyülekezet éppen egy saroknyira épült, ugyanazon telek nyugati oldalán, mint az első gyülekezet. Bejárata a Van Buren utcára nézett. 881 dollárba került. A kor kvéker szokását követve, ennek a gyülekezetnek külön bejárata volt a férfiak és nők részére, akik elkülönülten ültek az istentiszteleteken. 1998-ban felépült az épület hiteles másolata, és ma látogatható a történelmi adventista faluban. Ebben az épületben kezdeményezték a tizedrendszer bevezetését 1859-ben. A felekezet Hetedik Napi Adventista Egyház nevét D. Hewitt javasolta, egyhangúan meg is szavazták a második gyülekezetben 1860. október 1-jén. 1861ben megszervezték a Michigan-konferenciát és a kiadói társaságot, a generálkonferenciát pedig 1863. május 21-én. 1867. május 11-én bezárták, és 1869-ben eladták egy metodista csoportnak. Az AME gyülekezet elfoglalta, s a mai napig használja az épületet. 1906-ban átépítették, megnagyobbították gyülekezetüket, felhasználva az alap egy részét.

A harmadik gyülekezet (1867–1878) 1866. szeptember 26-án a harmadik Battle Creek-i gyülekezetet egy 85 férfiból álló csoport emelte. Ez volt a három gyülekezeti épület közül az első, amely a jelenlegi egyházi ingatlanon helyezkedik el. E gyülekezet bejárata a Washington Streeten volt, és a McCamley parkra nézett. A gyülekezet épülete 8100 dollárba került, 1867-ben vették használatba. 40x65 láb alapterületű faépület volt, belül 23 láb magas, és minden családnak volt egy padja. Galériája is volt a bejárat felett, ami lehetővé tette, hogy A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 31


kb. 700-an férjenek be. A tagság, amikor a gyülekezet először megépült, kb. 300 fő volt, de gyakran 500-600-an voltak az épületben tartott összejöveteleken. Ez volt gyülekezeteink közül az első, amelynek kupolája volt, haranggal. Ebben az épületben kezdődött, és folytatódott a későbbi épületekben egy évszázadon át, hogy a harang felcsendült Battle Creek városa felett, jelezve a szombat kezdeti és befejező óráját. 1878 augusztusában ezt a gyülekezetet átköltöztettek az utca másik oldalára, hogy ezután a Review használja. Először hetenkénti áhítatokat tartottak benne, majd papírraktár lett belőle. 1902-ben a Review and Herald tüzében pusztult el.

A negyedik, a „tízcentes” gyülekezet (1879. április 20.–1922. január 7.) A Battle Creekben épült negyedik adventista gyülekezet „tízcentes gyülekezet”-ként vált ismertté, mert a gyülekezeti tagokat és a közösséget felszólították, hogy adjanak tízcenteseket az építkezés támogatására. Ezt James és Ellen White második fia, James Edison White javasolta. Ezt az épületet a gyülekezet összejövetelekre és találkozókra használta, ezért a tagokat arra kérték, hogy egy esztendőn át minden hónapban tegyenek félre egy tízcentest, így járuljanak hozzá a költségekhez. Körülbelül 15 000 tagunk volt akkor szerte a világon, és sokan elküldték tízcenteseiket, segítve a vállalkozást. Az 1878-as generálkonferencián megszavazták, hogy építsenek egy nagyobb épületet a gyülekezet növekedése miatt, a szanatóriumból és a Review and Heraldból. Az alapköveket 1878. augusztus 19-én tették le, és az építkezést a következő évben be is fejezték. J. N. Loughborough szerint 26 275 dollárba került minden berendezésével együtt. A tízcentes gyülekezet téglaborítású épület volt, 105x130 láb alapterülettel. Volt egy 108 láb magas óratornya, amit a közösség tagjai adományoztak. A fő auditóriumban 900-an foglalhattak helyet, és a galérián 1450 hely volt. Az auditórium körül volt hat nagy szombatiskolai terem, és egy-egy iroda. E helyiségekben üvegfülkék emelésével az auditórium hátánál még 850 széket lehetett elhelyezni, így az egész épületben 3200 ülőhely volt. 1879. április 20-án szentelték fel. A felszentelési szolgálatkor – a lépcsőn és a pótszéken ülőkkel is, a pontos számadatok szerint – 3649 ember volt jelen. Az épületnek négy bejárata volt, s két szép lépcsősor vezetett a galériára. Nagy, gyönyörűen tervezett, gazdagon színezett üvegkupolája volt, s a szószék mögött három katedrálüveg ablak, amely a Tízparancsolatot ábrázolta. A keresztelőmedence a kórus előtt, a padlózat alatt volt. Ezt a gyülekezeti épületet tekintették James White életpályája alkalmas csúcspontjának. Utolsó alkalommal abban az évben fogadta el a generálkonferencia elnöki tisztét, és 1881-ben meghalt. Az 1898-ban készült feljegyzések szerint a gyülekezet tagsága 1400 fő volt, további 288 személlyel, akiknek 32 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

még át kellett vinni tagságukat otthoni gyülekezetükből. A szombatiskolai tagság 1133 fő volt. A Tabernacle továbbra is a legfőbb találkozóhelyként szolgált a h. n. adventisták részére. A közösség fontos, nagy összejövetelek céljára is használta. Moody és Sankey, a nagy evangelizátorok beszéltek itt, és sok más, jól ismert prédikátor. James és Ellen White temetési szertartását is ebben a gyülekezetben tartották. Néhány generálkonferenciai ülést is itt folytattak le, az 1901-es fontos ülést is, amikor átalakították az egyházszervezetet. A Battle Creek-i szanatórium (1902. február 18.) és a Review and Herald (1902. december 30.) tüzei, Ellen White tanácsával megegyezően rábírták az adventistákat, hogy kezdjék el a decentralizálást. A nevelési mű már áthelyezte székhelyét Berrien Springsbe, még a tüzek előtt. A tüzeket sokan Istentől jövő ítéletnek tekintették. A Dime (tízcentes) imaház továbbra is kiemelkedő fontosságú gyülekezetünk volt, és intenzíven használták sok éven át, amíg 1922. január 7-én a tűz azt is elpusztította. Amikor kigyulladt, a gyülekezet alagsora tele volt a michigani konferencia tulajdonában lévő kárpitozott székekkel, a sátor-összejöveteleknél használatos felszerelésekkel, sátrakkal, összecsukható tábori ágyakkal, ágyneműkkel és edényekkel. A felfelé irányuló léghuzat a téglaborításon belül lévő gerendák közötti üres térben minden oldalon szellőzőkéményeket hozott létre. Amikorra a tüzet felfedezték, már nem lehetett megmenteni az épületet. Az épület értékét 85 000 dollárra becsülték, de csak 20 000 dollárra volt biztosítva, ami még az alagsorban lévő sátor-összejöveteli felszerelések pótlására sem lett volna elég. A helyi újság szerint 1922. január 9-én, hétfő reggel bejelentették, hogy új imaház épül, és így is volt.

Az ötödik imaház – a jelenlegi (1926. október 9-től napjainkig) A tízcentes imaház pótlása a jelenlegi gyülekezeti épület, amely ugyanazon a telken épült, de kissé a régi tízcentes imaház alapjától keletre, és a Van Burenhez közelebb, a Washington Avenue-re néző bejárattal. A. B. Chanel tervezte, aki akkoriban Battle Creek vezető építésze volt. Téglából, betonból és vasból készült, tűzbiztos épület volt. Becsült költsége 150 000 dollár volt, 1000 férőhelyes. 1923-ban, amikor épült, a közösség eladta telkük délkeleti részét a Városi Nemzeti Banknak és Hitelintézetnek 30 000 dollárért, hogy fedezze egy tűzbiztos épület elkészítésének költségeit. A jelenlegi épületet 1926. október 9-én avatták fel. A tüzek és az egyház Battle Creekből való decentralizációja után sokan elköltöztek, de a gyülekezet még megtartotta előkelő helyét a városban és a felekezetben egyaránt. 1932-ben a gyülekezet regisztrált tagsága épp csak nem érte el az ezer főt. J. C. Stevens írja 1930-ban: „Ha tagjaink kétharmada kijönne, a gyülekezet akkor is tele volna.” Sonnleitner Károly

KÖNYVAJÁNLÓ

A PÁRTÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZAK Beszámoló egy könyvbemutatóról

K

öbel Szilvia Oszd meg és uralkodj! A pártállam és az egyházak című könyvének bemutatóját 2005. június 30-án tartották az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán. A mű a szerző doktori disszertációja. Dr. Kukorelli István alkotmánybíró, a dolgozat témavezetője bevezető szavai után dr. Rácz Lajos jogtörténész, tanszékvezető egyetemi tanár ismertette Köbel Szilvia munkáját. Kiemelte, hogy a disszertáció – amely igen alapos levéltári kutatómunka eredménye – hiánypótló szerepet tölt be, hiszen a történeti feldolgozások figyelembevételével sem született még ebben a témában átfogó mű az 1945–1989 közötti időszakról. A könyv az adott korszakban az állam és az egyházak politikai, jogi és igazgatási kapcsolatait vizsgálja. Erénye a köz- és jogtörténeti, az alkotmányjogi, valamint a politológiai szempontok együttes érvényesítése, így több tudományág is hasznosíthatja a kutatás eredményeit. Egy mondás szerint „az élet olyan, mint a héber Biblia: visszafelé kell olvasni”. Nagyon igaz ez a történeti tudományokra is, hiszen történelmet írni csak bizonyos rálátással lehet, tehát minél közelebb van egy korszak, annál nehezebb átfogóan értékelni, meglátva a nagyobb folyamatokat és az összefüggéseket is. A mű ezért bátor vállalkozás, hiszen csupán másfél évtizede annak, hogy ezt a kort magunk mögött tudhatjuk. A könyvbemutatón megjelent számos jogász, történész, és egyházi tisztségviselő is, akik közül néhányan hozzá is szóltak a témához. Érdekes volt Wildmann János egyházügyi szakértő véleménye, aki így fogalmazott: a besúgás,

az egyházi személyek állami szervekkel történő kapcsolattartása azért is döbbenetes, mert számos esetben nem volt szükség további „állami segítségre”, hiszen „maga az egyház hódolt be”. „Nem kellett jobb rendőrt találni a plébánosnál vagy a bíborosnál.” (Amint az idézett részből kitűnik, a szakértő elsősorban a katolikus egyházról szólt, de a jelenség gyakorlatilag minden felekezetben létezett.) A beépítés az 1960-as évektől kezdve lett az állam kedvelt módszere. Az ezt megelőző időszakban az egyházak kívülről történő, nyílt támadása volt inkább jellemző (letartóztatások, bebörtönzések stb.), míg ezután inkább a belső bomlasztást helyezték előtérbe, és így kezdett el működni az ügynökrendszer. A könyv ezekről a kérdésekről is részletes leírást ad. Eközben konkrét esetekkel is megismerkedhetünk, pl. hogyan szerveztek be olyanokat, akik – valamilyen személyes vétek miatt – zsarolhatóvá váltak, vagy egyszerűen fontos pozíciót birtokoltak. Amint a könyvbemutatón is elhangzott, a könyv egyik lényeges jellemzője tudományos igényessége mellett az olvasmányosság, a közérthetőség. Nem elvont jogi szakszövegről van szó tehát, melyet csak a hozzáértők, a tájékozottak érthetnek meg, hanem egy olyan dolgozatról, amelyet jó szívvel ajánlhatunk mindenkinek elolvasásra – és a tanulságok levonására. (Köbel Szilvia könyve a Rejtjel Kiadónál jelent meg 2005 áprilisában. A kötet zugligeti könyvkiadónkban és a szerzőnél is megvásárolható illetve megrendelhető, 2980 forintos áron.) Holló Péter

„A pártállami hatalom kezdettől fogva igyekezett az egyházi társadalmat megosztani. Az ötvenes években az elsődleges cél az egyházak működésképtelenné tétele volt, ennek elérésében a politikai rendőrség és az Állami Egyházügyi Hivatal mellett már ekkor is számítottak az egyházi személyek lojális rétegére. 1958 után a sztálini módszerek fokozatosan háttérbe szorultak, helyette kifinomultabb eszközökkel lépett fel a hatalom. Fokozatosan tért hódított a tárgyalások, megegyezések útján való együttműködés.1 Ennek kialakításában, valamint az egyházi ellenzék (reakció) visszaszorításában is egyre nagyobb szerepet kaptak az egyházi vezetők. A hatalom azon igyekezett, hogy az egyházi ellenzéki megmozdulások maradjanak egyházi belső ügyek. Ha azonban valamit nem sikerült „házon belül” elrendeztetni, akkor lépett fel a politikai rendőrség. A nyolcvanas évekre kiforrott az a nézet, hogy aki az egyházi vezetőket támadta, az magát a szocialista rendszert támadta. A szocializmus tehát saját képére formálta az egyházakat, és ebben az egyházak akkori vezetői partnerei voltak a hatalomnak. Így megerősödött, és mindvégig jellemző volt az egyházi társadalom lojális és ellenzéki rétegre történő kettészakadása. Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal elnöke 1977 februárjában a hivatal szakmai értekezletén kijelentette, hogy az egyházak politikai elkötelezettsége »elérkezett ahhoz a szinthez, amely szint a szocializmus érdekében elegendő«.” (158–159. o.) 1 A Politikai Bizottság 1968. március 4-ei határozatában kimondta, hogy „az állam és az egyházak közötti politikai problémákat tárgyalások és megegyezések útján megoldottuk”.

A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 33

COMENIUS Á LTALÁNOS ISKOLA

A RÉGI ISKOLÁM EMLÉKEI Ezzel a címmel adott a kezembe egy fogalmazást egy hetedikes, mozgás- és beszédszervileg sérült kislány. Teljesen önkéntesen, mondhatni belső indíttatásra született ez a kis vallomás, melyet úgy érzem, meg kell osztanom a lap olvasóival, ugyanis annyira szép és hű tükre annak a küldetésnek, amelyet a Comenius Általános Iskolában végezni szeretnénk. Sajnos, mint az élet annyi más színterén, már az általános iskolákban is egyre jobban elharapózik az erőszak. A pedagógusok a legnagyobb hivatástudattal is csak enyhíteni tudják azt az agressziót, amely nemcsak a gyermekeket éri, hanem egyre gyakrabban magukat a nevelőket is. Ha iskolánk nem tenne mást, csak az arra érzékeny gyermekeknek nyújtana menedéket az ilyen támadások ellen, már akkor teljesítenénk egyet a Krisztus által kinyilatkoztatott legfontosabb keresztény kötelességeink közül: „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.” (Mát 25,40) Az alábbi írás szerzője, a fent említett kislány, nem tartozik közösségünkhöz. Szülei egy másik kis egyház tagjai, azonban, mint leírt gondolataiból is kitűnik, az a hála, amely szívében megfogant, idővel igen könnyen a személyes megtérés gyümölcsét teremheti. Morvai Szilveszter „Hétévesen mentem először iskolába. Ez nagyon jó érzés volt, csak a tanároktól féltem egy kicsit, mert nem ismertem őket. A gyerekekkel együtt jártam az óvodába, iskolába, és nagyon jó barátok voltunk. Az volt a nagy baj, hogy huszonketten voltunk ebben az osztályban, és nem volt mindenkire idő, hogy foglalkozzon vele a tanár. Így hát én és egy másik osztálytársam visszamaradtunk. Megint elsős lettem. Én azért is maradtam vissza, mert diszlexiás voltam, de csak akkor vették észre. Új osztálytársaim csak hatan voltak, kettőnkkel lettünk nyolcan. Az első két év nagyon jó volt, kitartottunk egymás mellett, mi voltunk a legjobb osztály. Öt lány volt, és minket nem lehetett szétválasztani, annyira jóban voltunk. A négy lányból az egyikkel mindennap leveleztünk. Csak ez nem volt így mindig. Amikor a harmadik osztályt elkezdtük, akkor már kezdtek ellenem fordulni a fiúk, de a lányok még kitartottak mellettem. A következő félévben azonban a lányok is ellenem voltak már. Így hát egyedül maradtam. Először csak cikiztek és csúfoltak, hogy itt jön a béna, nyomorult, meg ilyeneket mondtak, nem is beszéltek hozzám. De ez rosszabb is volt, mert megvertek, belém rúgtak, mikor mentem be az osztályterembe, akkor kirakták a lábukat, és állandóan elestem és kinevettek. Kitagadtak, állandóan rólam beszéltek az órákon. Volt az iskolában olyan, hogy ügyeletesség, ami egy hétig tartott. Én mindig elvállaltam, csak hogy ne kelljen a közelükbe mennem, mert féltem tőlük. Mikor szóltam egy tanárnak, akkor annál inkább bántottak, így hát már nem mertem szólni senkinek. Csak otthon sírtam mindig, és nem akartam élni, mert azt gondoltam, hogy ilyen béna nem jó semminek, nagyon kikészültem. Mindennap rettegve mentem az iskolába. Volt olyan is, hogy míg a tanár nem jött, nem mertem bemenni az osztályterembe. Sok minden más is történt még, de akkor se tudok rájuk haragudni, csak valahogy nagyon fáj. Mióta eljöttünk, azóta mindenki odajött hozzám bocsánatot kérni, csak az az egy valaki, aki régen a legjobb barátnőm volt, még most sem köszön, ha találkozunk, még el is fordul, és engem ez bánt, mert nem tudom, hogy mit tettem, hogy így viszonyul hozzám. Nagyon nehéz volt megnyugodni, ebben a mostani iskolám is sokat segített nekem, és ezt nagyon szépen köszönöm. Itt nagyon családias a légkör, és nem verekednek, nem csúfolnak, mert nekem az fáj nagyon, hogyha betegségem miatt teszik, amiről nem tehetek. Ide örömmel járok mindennap. A borzalmas emlékek bennem élnek, de ebből az iskolából, ha majd elmegyek, biztosan jó emlékekkel távozom.”

Ezúton értesítünk minden érdeklődőt, hogy iskolánkról egyre több film, fotó, rajz és hanganyag tölthető le az internetről a www.comeniusiskola.hu címen.

34 • A Z IDÕK JELEI 2005/3.

HÍREK

SZÜLETÉSEK Ócsai Sándor és Mátyássy Katalin gyermeke, legifjabb Ócsai Sándor – Ráckeve, március 20. Kadlecsek Tibor és Kadlecsek Anikó gyermeke, Kadlecsek Lél Bojta, Bakonyszombathely, április 14. Muggeridge Neil és Sasvári Dalma gyermeke, Muggeridge Lilla Katalin, Székesfehérvár, május 17. Schiszler József és Vass Judit gyermeke, Schiszler Goldine Judit, Budapest, június 4. Bodnár János és Kozma Ildikó gyermeke, Bodnár Anna Miriam – Baja, július 5. Kökéndy Zoltán és Matus Noémi gyermeke, Kökéndy Hanna Zselyke, augusztus 4.

KERESZTSÉGEK Veleg Györgyné, május 15., Szombathely Tamás Lucia, május 15., Szombathely Eppel Csaba, június 12., Széchenyi-hegy Molnár Péter, június 12., Szentendre Márki Erzsébet, június 12., Szeged Viniczainé Csurgó Mariann, június 12., Székesfehérvár

Bago Renáta, június 12., Bertalan L. u. Richter Péter, június 12., Tata Seres Lilian, június 25., Kiskőrös Nagy Henriett, június 26., Győr B. Gulyás Lidia, július 31., Keszthely Szalay Gábor, július 31., Kiskőrös Váradi Judit, július 31., Veszprém Keppel Csilla, július 31., Szombathely

ELHUNYTAK Fodor Jánosné, Makó Kollár Ernőné, Elek

HÁZASSÁGKÖTÉSEK Varjú Paula és Eppel Csaba, augusztus 7., Bp., Széchenyi-hegy Sipos Gyöngyi és Szentgyörgyi Péter, augusztus 28., Bp., Széchenyi-hegy Bézy Enikő és Muskatal Péter, augusztus 28., Miskolc-Szirma Balogh Erika és Sarkadi István, szeptember 4., Bp., Bertalan L. u.

FOTÓALBUM

BATTLE CREEK

„Százéves” tanterem, korabeli berendezéssel

Ellen White kedvenc énekének „horhû” tolmácsolása

A White család és Uriah Smith sírhelye A Z IDÕK JELEI 2005/3. • 35

FOTÓALBUM

ANDREWS EGYETEM

Az Andrews Egyetem imaháza

Az Andrews család szobra

BATTLE CREEK

James és Ellen White Battle Creek-i otthona

Ellen White hálószobája, ahol a látomásait kapta

Ellen White íróasztala, ahol „A nagy küzdelem” c. könyv is született

A White család nappalija

3. AZ IDÕK JELEI A KERESZTÉNY ADVENT KÖZÖSSÉG GYÜLEKEZETI LAPJA

Recommend Documents